|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Reira* | 2012. 07. 30. 10:52:04 | #22538 |
Karakter: David Grey
Megjegyzés: frunak~
- Semleges érzéseim vannak ölés közben, bár ez változó. Nem érzek késztetést arra, hogy gyilkoljak. Simán abba tudnám hagyni! – tekintetem értetlenségről árulkodik. Abba tudná hagyni?
- Akkor miért nem teszed? Miért ölsz, ha nem kényszer?- kérdezek rá.
- Mert nem akarom abba hagyni! Egész jó energia levezetés. Konkrétan amúgy se tudnám elmondani, hogy mit érzek, nincsenek állandó érzéseim. Felállhatok?- ez elég érdekes... Kérdésére bólintással felelek, így sétálgatva beszél hozzám. - Inkább mesélek pár áldozatomról és, hogy mit éreztem akkor, ha nem gond?- csak hallgatok, nem szólok közbe. Érdekel, hogy mit fog mondani. - Volt egy Katy nevű lány, fiatal volt én is fiatalabb voltam. Megfigyeltem… nem is tudom. Amikor először meglátott mosolygott. Ez nagyon tetszett nekem, azt hiszem örömöt éreztem. Odajött hozzám és megkérdezte a nevem. Szegény nem tudta, hogy ki vagyok… egyenesen a csapdámba lépett. Az órákig tartó kínzást nevetve töltöttem el, boldog voltam és még beszéltem is hozzá. Ő volt az egyetlen, akinek azt mondtam, hogy bocsánat. Minden egyes fájdalmasabb pillanatnál bocsánatot kértem. Aztán ott volt Ginger. Őt nem figyeltem meg, csak úgy unalomból cserkésztem be. Épp ki akarták rabolni mikor leütöttem a pasast. Olyan nő volt, aki simán a testével akar megköszönni mindent, felhívott magához. Igazából nem vágytam arra, hogy lefeküdjek vele, de azt jó ötletnek találtam, hogy a házába nyírjam ki. Az utcán annyira nem egyszerű elintézni az embereket. Akkor még a maszkom se volt meg így könnyebben rejtőzhettem el mindenki elől. Mikor felértünk letámadott, durván csókolt és követelőző volt… A gyönyörű vörös hajába markoltam, és az ágyra taszítottam. Egy sármos mosoly kíséretében kimentem a konyhába és szereztem egy kést. Mikor megláttam azokat a vörös fürtöket az ágyon kiterülve, szomorú lettem. De nem álltam le, vágytam a sikolyaira. De mégis Katy és Ginger halála után a szokottnál is nagyobb bűntudat kerülgetett, összeszorultam idebent. – keze mellkasán ökölbe szorul. Talán szerette őket? De akkor miért ölte meg őket? Miért? Szörnyű, amit tett velük… Borzalmas, hogy ezt képes volt végigcsinálni, hiszen láthatóan érzelmeket táplált irántuk, ha nem is olyan erőseket… Furcsa… Érthetetlen személy ez a Bill. Nem olyan, mint az eddigi betegeim, ő nem mondja, hogy késztetést érez az ölésre, nem vágy, csak… csak, megteszi.
- Sz-szerelmes voltál?- kérdezek rá végül, hiszen a dolgom, hogy többet megtudjak a betegemről, és érdekel, hogy mit fog tenni most. Dühös lesz? Vagy igazat ad nekem?
- Ne akard tudni milyen az, ha én szerelmes vagyok! – mondja, majd közelebb jön és lelök a székről. Nem esek nagyot szerencsére. Hozzám hajolva suttog fülembe. - Ha szerelmes lettem volna szerinted megöltem volna őket?- talán... A meséjéből legalábbis ez jött le, viszont az is megeshet, hogy csak szépnek találta őket, azért esett nehezére az ölés… - Ennyire szörnynek nézel?- kérdésére, mint derült égből villámcsapás.., Nem tudom. Annyi ’betegem’ volt már. Annyi személyiség… Annyi beteg elme… Akiknek köszönhetően volt már pár halál közeli élményem. De egyik sem volt még ilyen nyílt. Ők ezt élvezték természetesnek. Az ölést… Függtek tőle. De ő nem. - Félsz tőlem. – halványan elmosolyodik. Hogy mi? Csak ekkor veszem észre, hogy remegő kezekkel kapaszkodok felsőjébe. Közelebb hajol hozzám, majd megcsókol. Lesokkolva, döbbenten nyögök fel, mikor megérzem nyelvét. Mégis mit csinál?! Szorításom erősödik pólóján. Megkönnyebbülök, mikor elhajol tőlem, majd hátrál kicsit. Ez mire volt jó?- Jobb, ha mész, majd legközelebb találkozunk…- mondja, majd visszasétál ágyához.
- Viszlát, Bill. – köszönök el, de már nem néz rám, a falat figyeli. Távozok és az ablakból figyelem, ahogy a közelben beszélgető öt férfi bemegy. Két biztonsági ’őr’ az előző után kötelezően követi a másik három orvost, akiknek kezében egy injekciós tű van altatóval. Bill leül az ágyra, és én csak meglepetten pislogok rá, ahogyan fejét felém fordítja. Kezét ugyanis kinyújtotta az orvosoknak, hogy beadhassák neki az altatót. Miért? Hallgat rám… Tényleg hallgatott rám… De miért? Nem értem őt…
Az egyik őr hozzá lép, majd miközben ő engem néz, képen törli. Értetlenül pislogok hol az őrre, hol Billre. Ez MIRE volt jó?! Azt hiszem most intézte el, hogy kilegyenek rúgva. Ő egy ’beteg’! Az én betegem! És bármit is tett nem érdemli ezt meg! Ő is ember és hihetetlenül tudom utálni az olyanokat, akik saját önkényes akarataikat akarják érvényesíteni, úgy, hogy közben semmi esélyük. Bill legutóbbi akciója hallatán már várom is, hogy felugorjon, és visszaadja az előbbit. De nem. Nem tesz semmit. Hagyja, hogy beadják neki az altatót, elfekszik az ágyon, majd elalszik. A két őr megfogja Billt, majd kihozzák, hogy visszavigyék a saját ’cellájába’. Közben párszor direkt elejtik és vihognak rajta. Odamegyek hozzájuk és teljes lelki nyugodtsággal kérdezem meg nevüket. Miután megtudom ezt, megfordulok, majd távozok.
- Ki vagytok rúgva. – szólok még vissza, mire pár értetlen, csodálkozó tekintetet kapok válaszul. Én sosem hazudok. Ők is tudják, hogy amit tettek szabályellenes. Ez most nem a beteg kiléte miatt van. Bárkivel csinálták volna mehettek volna ugyanígy, mint most. Így csak nagyobb késztetést éreztem rá, hogy ez legyen… Csakis saját maguknak köszönhetik…
***
A főnök irodájában vagyok.
- Nos? – kérdez rá a mai nap eseményeire.
- Aaron Heaver és Damien Roover ki van rúgva. – főnököm értetlenkedve pislog rám.
- Szabályellenes viselkedés. Akár vissza is nézheti a kamera felvételeit. – mondom közönyös hangon.
- Hiszek neked. Jól van. – sóhajt, majd barna hajába túr. Mondjuk számomra nem lett volna jó, ha visszanézi, ugyanis a csók miatt akár át is adhatja másnak az ügyet.
- És Bill? – kérdi.
- Egyre jobban nem értem… Ő valahogy… Más… Nem élvezetből öl, nem kényszer. Csak teszi. De nem értem miért. Majd próbálkozok kiszedni belőle többet, de egyelőre ennyire telt… - és, az a csók. Azt nem említem. Miért tette? Miért? Ráadásul ő fiú, bár nem mondom, hogy ez valaha is elriasztott volna. Az, hogy más legyek, de egyszerűen csak kényszerét nem éreztem. Sok nővel voltam már együtt tény, de egy férfi, merőben más…
- Holnap csak egy orvos és egy őr jöjjön. – mondom nyugodtan. – Az őr pedig kint maradhat. – bízok benne? Talán…
- Biztos vagy te ebben? – kérdez rá főnököm, válaszom pedig egy apró bólintás.
- Ahogy akarod. – Talán inkább előnye van annak, hogy régóta itt dolgozok. A főnököm bármit mondok hisz nekem, ahogy mindenki más is… Még 2 hét…
***
Másnap reggel egy kávéval indulok útnak. A kocsiban a lámpáknál megiszom, így mire odaérek már el is fogyott italom. Elindulok az úgynevezett 'rendelőszobámba', de nincs ott senki, így hát Bill cellájához megyek. Vajon mi történt már megint? Igazság szerint csak arra tudok gondolni, hogy kiszabadult, vagy valakit elkapott. Lélekben magamat hibáztatom már most, lépteim felgyorsulnak, de ahogy odaérek, az üvegablakból látom, hogy tévedtem.
Azt hiszem, most lelkiismeret furdalásom kéne, legyen, amiért rögtön ezek jutottak eszembe, de egy ilyen helyen, ilyen történések után, az emberből kiveszik minden nemű optimizmus, csak a rideg realisztika marad, ami valljuk be, most helyesen cselekedett, hiszen akár az is lehetett volna.
De nem az lett. Bill kiütve fekszik, az ágyon az orvos pedig épp lekezeli a sebeit.
Minden héten kétszer mehetnek ki az itt 'lakók'. És itt is an egy hierarchia. Ha friss hús jön, mindenki ráveti magát, de nem jó szándékból. Sőt, volt már rá példa, hogy valakit félholtra vertek, hiszen sokan itt már beleőrülnek abba, hogy a függőségüket, nincs, kin kiéljék. Ők a javíthatatlan esetek, de ők is emberek…
Úgy tűnik, most is ez történt. Billnek nincsenek mély sebei, inkább csak felületi zúzódások. Ezt az orvostól tudom meg. Ahogy azt is, hogy rosszabbul is járhatott volna, de elég jól elverte a többieket, így megúszta. Viszont a balhékkal csak a saját helyzetén rontott. Ha továbbra is így folytatja, elviszik innen…
A többi betegnek sincsenek nagyobb sérüléseik, csak felületiek, hiszen nincs olyan éles tárgy, a közelükben amivel másnak, vagy maguknak fájdalmat tudnának okozni. Sokan úgy próbálják kiélni hajlamaikat, hogy magukat bántják… Ez már beteges. Azért is vannak itt.
***
Délelőtt meglátogattam a többi betegem, majd csak délután mentem Billhez, mikor már ő is felébredt.
- Heló. - köszönök neki. Figyeli, ahogyan leülök a székre, de nem köszön.
- Most komolyan 2 hétig ki kell, bírjam itt?
- Nem. – mondom határozottan, mire értetlenül pislog rám.
- Még egy ilyen balhé és mehetsz az elmegyógyintézetbe. – mondom nyugodtan. Azt hiszem, kicsit ledöbben.
- Itt most egy ideig minden rólad fog szólni. Én mondom meg, hogy itt maradhatsz-e. De figyelnek, és ha balhézol… Magadnak ártasz. Mondjuk, nem tudom melyik éri meg jobban. Én csak a tényeket közlöm veled. De mégis miért nem mentél el onnan? Miért kezdeményeztél verekedést? – kérdezek rá, hiszen a videók nem hazudnak. Én szinte mindent tudok. Hogy sértegették Billt, sőt, a többiek úgymond vezére, még az ételét is elvette, ami valljuk be, egy normális embernek is elég nagy provokációt jelent, nemhogy egy betegnek. A srácot természetesen meg is büntették. Következő héten nem mehet ki, ahogy most sem, így legalább az elkövetkezendő napok nyugodtak lesznek.
- Csak. – válaszolja egykedvűen.
- Bill, te miért hallgatsz rám? – kérdezek rá az előző esetre, mikor engedte, hogy beadják neki az altatót.
|
| Reira* | 2012. 06. 22. 14:28:46 | #21642 |
Karakter: David Grey
Megjegyzés: betegemnek Frunak~
Ez a nap is ugyanúgy kezdődik, mint a többi. A börtönben kezdek az elzártaknál. Hozzájuk bemenni sem szabad ezért üvegfal választ el tőlük, ami betörhetetlen. Innen van pár, akit sajnálok, mert nem ezt érdemlik. Ők betegek. Szimplán betegek és erről nem tehetnek. Amit mesélnek. Egyrészt elborzaszt, másrészt mély együttérzést keltenek bennem. A sorsukat sajnos befolyásolták az élményeik. A világról alkotott kép nekik egyenlő egy véres, szennyes bolygóval, ami nem érdemel mást csak pusztulást, és mióta be vannak zárva, mindenki irtózik tőlük az óta ez a tény csak erősödött bennük. Néha könyörögnek nekem, had érintsenek meg, hogy beszéljek velük, vagy öljem meg őket, mert ők ezt nem akarják. Nem akarnak itt lenni. De vannak olyanok, akik azért ölnek, mert élvezik az emberek szemében a félelmet. Szimplán tetszik nekik, agy felizgatja őket a halálsikoly, a hörgések. A vér, a halál.
A legborzasztóbb, hogy van, aki normális emberből hirtelen ilyen lesz. Az elfojtott vágyaik hirtelen törnek felszínre, mint pár betegemnél. Minden előjel nélkül egyszer csak neked esnek. Van, akit le kellett kötözni, hogy ilyenkor mivel nincs más a közelében, ezért ne magában tegyen kárt, ahogy az már pár alkalommal megtörtént. Vannak, akiknél kiszámítható, mikor, miért borul el az agyuk. Van, akinek egy bogártól, a kosztól, az óra ketyegésétől, más emberektől, vagy új dolgoktól, színektől. Az ilyenek el vannak szigetelve. Pedig ez sem több mint egy betegség. Csak egy fertőzés, ami elkapta őket, és sajnos most sem engedi őket, még ha próbálnának is tenni ellene. Ez néha elborzaszt. A tudat, hogy akarnak, de nem tudnak, fájdalommal tölt el, hogy ez ellen én sem tehetek semmit, mert egy megerőszakolás. Nyilvános mészárlás vagy hasonló dolog hihetetlenül befolyásolhat egy embert, vagy jelen estben egy új gyilkost szül.
***
- Szia Clara! – köszönök a kislánynak, aki mint mindig most is a sarokban kuksol. Hozzá beengednek. Az ő története egy megerőszakolásra nyúlik vissza. A kislány utána követte a „példát” és ő is ezt tette, csak a saját nemével. Ő ezt akarta, és elvette a látottak alapján, ami neki jár. Mindig egy sémát követett, az áldozatait életben hagyta, de elmesélte nekik, hogy milyen volt, ezzel mély sebet hagyva bennük. Azt akarta más is érezze a fájdalmát, ezért csinálta. Semmi egyébért. Csak betegségből. Csak olyan lányokat célzott, akik hozzá hasonlítottak. Akiken volt valami hasonló ruházatukon, vagy kinézetükön, mint neki azon az éjjelen, mert őt ez arra késztette, hogy újra élje azt, ami történt. Pedig a kislány nem idős. 13 éves. Mégsem bírta kezelni. Képtelen volt visszatérni a jelenbe és úrrá lenni magán. Azóta hozzá, csak fiúk jöhetnek be.
- David! – néz fel rám csoki barna szemeivel, amikbe lopva öröm költözik. Egyedül engem engednek be hozzá, bár hozzám nem érhet se ő se én hozzá, nehogy valami baj legyen belőle. Egyrészt megértem őket, de ezt… kínzásnak tartom. nem jobbak annál, aki ezt tette szegény lánnyal. Egy cseppet sem.
- Hogy vagy ma? – kérdem leülve szokásos székembe. Szomorú szemekkel tekint rám.
- Fáj a csuklóm. – emeli fel láncra vert kezeit.
- Szoltál a doktornak? – kérdem, mire egy fáradt bólintást kapok válaszul.
- Azt mondta, majd meggyógyul. – Szegény lány. Gondolom a doktor sem ért hozzá. – És kaptam valami gyógyszert is rá, de fáj tőle a fejem. Olyan, mintha fel akarna robbanni. – suttogja. Kezeit fejére teszi. Felnyöszörög.
- Mostanában nincs problémád a vágyaiddal? –kérdem, mire megrázza a fejét.
- Mióta a barna hajzuhatag és a lila szoknya nincs, a közelemben teljesen jól vagyok… - susogja, mire felsóhajtok.
- Értem. Szóval minden rendben. Nem történt mostanában semmi? – fejét rázza.
- Nem járt erre véletlenül az apám? – kérdi és szemeibe nézve a remény halvány sugarát látom megcsillanni. Megrázom a fejem. Miért akarja látni. nem értem. hiszen ő tette ezt vele, aztán eltűnt. miért? Miért szereti mégis? Teljesen megértem, hogy az anyja halála után az egyetlen rokonát keresi, de ez… Nem normális. Az apja szörnyeteg és ő is ide való.
- Sajnálom. – mondom. Lehajtja a fejét.
Az ajtóhoz lépkedek. Lejárt az idő. Mennem kell.
- Ne menj! – kér, de az ajtót nyitva intek neki.
- Majd jövök még. – motyogom, és kilépek. Az utasításnak megfelelően, akikhez belehet menni ott 5 perc. Ahol üvegablak van 10 perc. Ha viszont van probléma esetenként többet is ellehet tölteni bent kérésre.
***
- Szóval újabb beteg? – kérdezem főnökömtől, aki egy magas szőke hajú fiú. A neve Josh. Bólint. Elém tol egy vastag papírköteget. Lesz mit olvasnom.
- Bill? Ó. Már hallottam róla az újságokból. – mondom, majd gyorsan átfutom szemeimmel az alapadatokat.
- Ide hozták, és mivel nem öl mindig vannak kihagyásai, ezért arra következtettek, hogy talán betegség ez nála, nem egy ösztön. Mivel a nehéz esetek nálad vannak tied lesz ő is. Ma hozták be szóval holnap nem ártana beszélni vele. – mondja, mire bólintok.
- Jól van. Legyen. Holnap reggel nála kezdek akkor. Be lehet hozzá menni? – kérdezek rá.
- Igen. Egyenlőre. Aztán, majd te megmondod, hogy mi legyen vele. – sóhajtok. Felkapom a papírköteget, majd elindulok kifelé a hatalmas ajtón.
- Mára végeztem. – mondom, hiszen Clara után még mentem betegekhez. Gyilkosokhoz. Én jobb szeretem a beteg szót, mert akik itt vannak, nem teljesen önszántukból váltak azzá amik. Intek, majd elindulok haza, a jól megérdemelt pihenésemért. 8 óra. Reggel 6-ra kell itt legyek.
***
Beérve az egyik cellába megyek, ami nem rácsokkal, hanem üveggel, de néhol a biztonság kedvéért vassal is el van szigetelve a külvilágtól. A fiú a kanapén fekszik, vagyis, nem tudom, minek lehet mondani, talán ágynak?
A fiúnak fekete rövid haja van, szép kissé talán lányos, de mégis határozott vonású arca. Fehér bőre. Halvány barackszínű szája, felig nyitva. Még alszik. Nem valami magas. Pár perc múlva elkezdi nyitogatni szemeit. Kezét emelné arcához, de az csak megremeg, és így visszaesik a helyére. Hát igen. Nem kicsit elzsibbadhatott. Szemei égszínkékek. Kutakodva tekintenek körbe a szobában. Csak akkor talál emg egem, mikor megszólalok.
-A helyedben óvatosan tennék hirtelen mozdulatokat!- felém emeli fejét, hogy megnézhesse, ki beszél. Tollammal babrálok, és fehér mappámat nézegetem.
- Ki a franc vagy?- kérdi hihetetlenül „kedves”, nem túl mély hangon.
- David Grey, pszichológus. - mutatkozok be. Furcsa mosoly terül szét arcán, miközben figyelmeztetésem ellenére feltornássza magát ülő helyzetbe. Úgy néz velem farkasszemet.
- És mi járatban van doki?- kérdi. Nem szokásom hazudni így természetesen az igazat mondom neki.
- Azt a feladatot kaptam, hogy kérdezzelek ki a gyilkoláskor érzett gondolataidról!- mondom, mire szemeiben furcsa fény csillan, én pedig leírom a füzetbe, hogy mit kérdezek tőle, és hogy eddig mit csinált. Nagyjából semmit, de kell a formalitás.
- Áh, hol kezdjem?- kérdi egy gonosz vigyorral arcán.
- Lehetőleg a legelső alkalmat kéne ma átvennünk!- válaszolok. Megállok az írásban és várom a válaszát. Felnézek rá. Tekintetét keresem, ő pedig elkezd mesélni.
- Még mindig tisztán emlékszem! 15 éves voltam, éppen a karácsonyi családi összejövetel volt a házunkban. Csokis és mézes sütemény illat keringett az egész házban. Aznap mindenki, azaz 16 ember vált áldozatommá. Első ember, akit kivégeztem az a terhes nagynénim volt. Szóval akkor inkább két embert öltem meg az első alkalomkor. Arra gondoltam, hogy milyen finom lesz a sütemény. Felcsaltam a szobámba és lekötöztem. Szájába egy zoknit tömtem, egy a konyhában talált késsel egy erős vágással elvágtam a torkát. A gyereket pedig császármetszéses módszerrel kiszedtem belőle. Láttál már 4 hónapos magzatot élőben? Nem? Én láttam, és elhiheted nem éppen egy guszta látvány. A köldökzsinórt elvágtam és a hullának a felszabadított kezeibe raktam. Ezután jöhetett az öt unokatestvérem. A padlásról szereztem egy baltát és egy zsinóros módszerrel felakasztottam az ajtó fölé, és aki belépett a szobámba az rálépett egy láthatatlan zsinórra, amitől pedig meglendült a balta egyenesen az ajtóban álló fejébe. Ezt mind az öt uncsitesómnál eljátszottam. A hullákat meg körbe raktam a nagynénim körül. Szívből jövő nevetés hagyta el a számat mindegyik kétségbeesett arcát látva.
Ezután lementem a pincébe és előszedtem egy láncfűrészt. Fogtam beindítottam és minden szembejövő családtagomnak lefűrészeltem a fejét. Az apám maradt utoljára, mivel ő kiment a közeli kisközértbe. Őt leütöttem és begyömöszöltem a testét a kandallónkba majd begyújtottam, hogy ne fázzak…- csak mondja sorban az élményeit. Már sokszor hallottam ilyet. Bennem ez inkább együttérzést, mintsem rémületet kelt. Sajnálom az ilyen beteg személyeket. Szorgosan jegyzetelem szavait. Néha felpillantva látom, hogy hol engem, hol a földet nézi elgondolkozva, visszaemlékezve a dolgokra. - Azután pedig leültem a kandalló elé és a frissen sült csokis süteményt majszoltam, a kellemes melegben!- befejezi mondandóját. Hangsúlyát leviszi. Felnézve, az írást befejezve csak azt látom, hogy megremeg dühösen. Ennyire zavarná az, hogy nem ijedtem meg? Próbáljuk meg kicsit beindítani. Megnézzük, vajon mennyire lobbanékony.
- Ennyi? – kérdem. Láthatóan nyel egyet, majd bólint..- Hát Bill az igazságot megvallva.. Te szimplán őrült vagy! Meg szerintem nem is olyan eredeti a módszered, hisz elkaptak nemde?
Látom rajta, hogy most felhúztam. Kezei ökölbe szorulnak. Az alatta lévő huzat meggyűrődik, majd ahogy felemelkedik róla, kisimul. pár lépés és már előttem is áll. Dühtől csillogó szemekkel mered rám, kezemből kikapja a tollat és nyakamhoz nyomja azt erősen. Csak nem azt hitte megijedek ennyitől?
- Jól válogasd meg a nekem szánt szavaidat, mert elvágom a torkodat! Tudod öltem már tollal…- csönd lesz. Ha pillantással ölni lehetne, rég halott lennék. De én csak elvigyorodok.
- Ha megölsz, te jársz rosszul. – mondom neki határozottan az igazat.
- Igazad van! Majd máskor! Most, pedig viszlát! Addig is jól gondold meg a felém irányuló szavaidat!
Jól van. Az idő lejárt. Felkelek, majd vigyorogva teljes lelki nyugodtsággal lépkedek az ajtóhoz.
- Viszlát, Bill. – mondom, majd intek és becsukom magam mögött az ajtót. Páran már kint várnak. Egy injekciós tűvel. Megállva nézek rájuk.
- Nem hiszem, hogy el kell, altassátok, de készüljetek, hogy valami el fog törni, ha így bementek hozzá. – mondom, hisz csak ismerem a betegeimet. Bill pedig eléggé kiszámítható, hiszen ha feldühítik valamivel, ami nem a kedvére való akkor elborul az agya. Szerintem egy injekciós tűtől se fog épp cigánykereket hányni boldogan. Ki tenné? A 3 orvos vállat ránt. Azt hiszik erősebbek. Talán képesek lesznek lefogni. Nem tudom. Az ablakhoz állok onnan figyelem az eseményeket. Az orvosok bemennek én pedig figyelem, ahogy a fiúhoz közelítenek. Billen már most látszik, hogy nem fogja engedni, hogy csak úgy beadják neki azt a nyugtatót. Inkább nem nézem. Megfordulok, majd elindulok a többi beteghez…
***
Másnap reggel főnökömnél kezdek. Kérte, hogy mindenképp számoljak be neki a fejleményekről. Beérve csöndben megvárom, amíg lerakja a telefont, majd felém fordul.
- Szóval. Tegnap nagy cirkuszt csinált. Az egyik orvosunk keze gipszben van. – mondja nyugodt arccal, de látom rajta, hogy nem igazán örül neki.
- Én mondtam nekik, hogy nem kéne. – elé dobom a jegyzeteimet, amiket átfut.
- Szóval kirohanásai vannak, de ezek szerint nem kell elzárni ugye? – kérdezi, mire bólintok.
- Csak akkor lesz ilyen, ha felidegesítik, szóval kiszámítható. De ez még nem biztos. Csak egy alkalom volt. – mondom nyugodtan.
- Ezen túl 2 hétig mindennap nála kell, legyél. Ennyi időt adott a rendőrség, hogy döntsünk a sorsáról.
- Szóval vagy börtön, vagy örökre itt marad? – kérdezek rá, mire bólint.
- Nagyjából.
Felsóhajtok, majd megfordulok.
- Én megyek. Még várnak rám ma. Ma utoljára megyek Billhez és mindenképp rákérdezek nála, miért csinálja, ha élvezetből, akkor azt csak egy oldalúan fogja mondani. Talán sikerül kiszedni belőle, ő is élvezi-e az öldöklést, vagy talán kényszer. Hiszen az első eset elmesélése után csak azt sikerült megtudjam, hogy ott előjelek nélkül ölt. De valaminek ki kellett váltsa belőle ezt az utálatot. A gyerek pedig vagy szimpla brutalitás volt tőle, hogy kivette az anyjából, vagy egyszerűen így vélekedik a világról. Az életet megveti-e talán? – ezt elmondva főnököm elborzadt tekintettel méreget, de már megszoktam. Ő kérte tőlem, hogy mondjam el amit tudok.
- Viszlát. – köszönök, majd elindulok a többiekhez…
***
Megint ugyanott találkozok Billel, ahol legutóbb. A kis „ketrecben” Bill az ágyon fekszik. Még nem ébredt fel.
Amíg alszik arcát figyelem. Nem is néz ki olyan rosszul. Tényleg nem értem meg, miért mondják rá az újságok, hogy ronda lenne. Nem ismerik. Nem mintha ismerném, de a látottakból ítélve… Bár, ne a borítóról ítéljünk. Sok furcsa dolog előfordulhat.
Arrébb lépve leülök A helyemre. Pár perc múlva már látom, ahogyan nyitogatja szemeit. Legutóbbiból tanulva nem próbál meg mozogni.
- Helló. – köszönök, mire felém fordítja fejét.
- Már megint? – kérdezi nyöszörögve.
- 2 hétig ez lesz, szóval hozzászokhatsz. – mondom higgadtan. Elvigyorodik.
- Szóval 14 törött kéz lesz? – kérdi, én pedig csak elfintorodok.
- Jobban járnál, ha hagynád, hogy beadják neked. – mondom. Cinikusan felnevet.
- Na, ne nevettess… - mondja, amjd felül.
- Nos, miről akarunk ma „beszélgetni”?- kérdezi. Felsóhajtva kezdem el.
- Azt szeretném tudni, hogy te mit érzel amikor ölsz.? – kérdésem hallatán elgondolkozik, majd nekikezd.
|
|
