Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Hetalia Axis Powers)

Reira*2012. 07. 03. 19:46:49#21913
Karakter: Salzburg (kitalált)
Megjegyzés: szülinaposnak


Mikor visszatér, kicsit liheg. Futott volna?

- Ezt vedd be! – nyom kezeimbe pár fehér tablettát. Mégis mi ez?
- Csak nem akarsz megmérgezni? – pillantok rá. nem bízok benne. Elvigyorodik, majd képembe nyomja az üvegcse címkéjét, ami jelzi, hogy ez tényleg, csak lázcsillapító. Kivételesen az igazat mondta, és tényleg segíteni akar. Ez tőle szokatlanul furcsa.
- A betegeknek pihenniük kel... szóval aludj, vagy mit tudom én' – mondja, majd az egyik könyvemet veszi le a polcról, amit Németországtól kaptam.
- Itt fogsz ücsörögni egész nap? – kérdezek rá, fél óra múlva, mikor már nagyon unom. Bólint.
- Igen-igen. Ha rosszabbodik az állapotod, akkor valakinek kell majd segítséget kérnie... persze, egy alapos jégfürdő után, természetesen – magamban morgok egy sort, majd magam köré csavarom a takarót és oldalra fordulok. Nem sokkal később már el is nyom az álom.

***

Mikor sikerül felnyissam, szemeimet az első, ami feltűnik, hogy egyedül vagyok. A szobám üres, és a ház is. Végre csönd van. Lassan felkelek. Még kicsit szédülök, de tény, hogy sokkal jobban vagyok, mint az alvás előtt. Talán használtak azok a bogyók.

Felkelek, majd elindulok takarítani. A második emelettel kezdem. Azzal gyorsan végzek. Az első emeletet is félig sikerül rendbe rakjam. Sok a törött dolog, szerencsére a zongora termet nem támadta be a kis házi tornádó, így az épségben maradt.

Épp a nappalit takarítom, mikor nyílik az ajtó, és zacskózörgésre kapom fel fejem. Rosenheimet látom meg, kezében két zacskó sör. Persze, hogy Bajor.

Épp szólnék valamit, de ekkor megcsörren a telefon. Rosenheim előttem veszi fel a készüléket, de csak a válaszait hallom, azokból pedig nem értek sokat, így hát nem is figyelek, csak takarítok tovább. Mikor lerakja a telefont, dühösen, szomorúan megy a sarokba kezében egy sörrel, amit el is kezd iszogatni. Na, megint mi történhetett?

- Történt valami? – kérdezek rá, de először nem válaszol.
- Holnap meglátogat minket Kufi – mondja, mire értetlenkedve pislogok. Most mi baja van? Ezt akarta nem?
- De hisz ez jó hír! – mosolygok rá, kedvesen, hátha egy kicsit sikerül felvidítani, de nem sikerül. Felveszem a szatyrokat és a konyha felé indulok velük. De miért is jön Kuf ide? - Van rá oka is, vagy csak úgy látogatóba jön?
- Oka? – kuncog fel, mire megállok. - Az bőven akad. Főleg, hogy két nap és itt a születésnapom. Hát nem remek? De persze ő nem tud akkor itt lenni…

Ó. Így már értem, hogy miért van így kiakadva. Hiszen testvére nem lesz itt a születésnapján, ez biztosan fáj neki. Viszont, nem is tudtam, hogy szülinapja lesz.

- Értem. És mit kértél születésnapodra? Hányadik is lesz? Tízen…? – kérdem rezzenéstelen arccal, viszont a válasz érdekel. Szája sarka megremegek a folytott dühtől.
- Tízen? Húsz leszek! – mordul rám. Felvonom egyik szemöldökömet.
- Csak kérdeztem. – karjait összefonja. Most komolyan duzzog?
- És? – kérdezem, hiszen az ajándékkérdésre még mindig nem kaptam választ. Látszólag elgondolkozik.
- Semmit. Azt akartam volna, hogy Kufi legyen itt, de ezek szerint nem jön el… - fintorog.
- Itt lesz, csak egy nappal a ’buli’ előtt. Apropó buli. Mivel nálam leszel így itt lesz megtartva. Szeretnél meghívni valakit? – kérdezem, de megrázza a fejét.
- Nem akarok bulit. És az összes német város egy idióta, sör mániákus, gonosz, démon, akiket csak az edzés érdekel. Semmi kedvem velük trécselni.
- És innen? Ausztriával nem vagy jóban? Vagy esetleg francia ország határ menti települései?
- Nem. – csattan fel.
- Jól van. Ahogy akarod. Akkor itthon leszünk buli nélkül, ajándék nélkül, emberek nélkül. Remélem, élvezni fogod. – hanglejtésem gúnyos egy kicsit, de nem zavartatja magát. Felszegi fejét, és felkel.
- Tökéletes. – szögezi le, de hangja szomorú, bármennyire is rejtegetni akarta. Bántja, hogy a szülinapján senki sem lesz vele, csak én.
- Jól van. Figyelj. Én még összetakarítok, te menj fel a szobádba. Ha akarsz, átmehetsz a szobámba könyvekért, és ott van Tina is.
- Az égér? – vonja fel a szemöldökét. Bólintással adok neki igazat. Vállat von, int, majd sértetten elvonul.
- Ez a gyerek… - sóhajtom, mikor már elment.

Fél órámba sem telik, már készen van a nappali is, így végre leülhetek pihenni. Ekkor megcsörren a telefon. Ausztria hangja szól bele.

- Üdvözletem, Mozartstadt! – mondja ünnepélyesen.
- Szia, Ausztria. Hát te?
- Ma Németországból hazafelé jövet be akartam menni hozzád, hogy beszélhessek Rosenheimmel, de előbb belém botlott, mint szerettem volna, úgyhogy lekísértem a boltig, de egy dolgot elfelejtettem mondani. Pont azt, ami miatt mentem. Kérlek, köszönj neki a nevemben is boldog születésnapot. – tenné is le a telefont, de megállítom.
- Ausztria!
- Tessék?
- Kérdezhetnék valamit?
- Természetesen.
- Rosenheimmel kapcsolatban. Van még olyan dolog, amit a bajor sörön kívül szeret? – látszólag Ausztria elgondolkozik.
- igen. Azt hiszem. Legutóbb, mikor nála voltunk Szilveszterkor nagyon tetszett neki a tűzijáték, legalábbis Kufstein azt mondta, hogy tetszett neki. És a sör, ha bajor, ha nem.
- Értem. Szóval tűzijáték. köszönöm szépen Ausztria! Visz hall! – lenyomom a telefont, majd körbenézek. Sehol senki. Tökéletes. Magamra kapom a pulóverem, hiszen a tegnapi zimankó után nincs olyan jó idő, én pedig nem akarok megint megfázni. Elindulok hát a városközpont felé.

***

Egy bolthoz érek, amire nagy betűkkel ki van írva, hogy parti kellékek. Bemegyek és megtudakolom van-e tűzijáték. A válasz sajnos nem az, amire számítottam.

- És rendelni nem tudna? – kérdezek rá, de megrázza fejét.
- Holnapra?
- Holnap utánra.
- Lehetetlen. Ugyan a cég csak 1 és fél órára van innen, de a megrendeléseket mindig 3 napra rá csinálják meg, és nézik át, csak azután küldik el. Nem érne ide…
- Hol van az a cég?
- Hol? Hát… Greith. A Grundlsee-melletti kisvárosban.
- Értem. köszönöm! – mondom, majd távozok is. Elindulok buszt keresni.

Kis keresgélés után pont elérem azt a buszt, ami útba ejti úti célomat is.

***

Busszal 2 óráig tartott az út. Mikor megérkeztünk, csak pár ember szállt ki itt, köztük én is. Pár embertől megtudakolom merre, hol tudok tűzijátékot venni és az ő iránymutatásaik alapján kis bolyongás és majdnem eltévedés után meg is találom a keresett helyet. Veszek pár tűzijátékot. Párat? 3 szatyorral. Jó sok. Különböző fajta mind. A buszra most várnom kell, mivel nem volt szerencsém és lekéstem az előzőt.

***

Még aznap elmentem a város rendezvényszervezőjéhez és megkérdeztem elvállalja-e, hogy tűzijátékot csinál a Salzahnál. Miután letárgyalom vele, és ki is fizetem, elindulok haza. A kis túrám 6 órásra sikeredett. Hazafelé úton elkezdek azon gondolkozni, hogy vajon mit csinálhatott Rosi, de inkább nem firtattam. Lehet, hogy aludt, vagy nem tudom…

Mikro benyitok a lakásba nagy megkönnyebbülésemre nincs semmi összetörve, így nyugodtan megyek fel Rosenheim szobájába. Halkan benyitok, de ő már alszik rég.

***

Másnap reggel én már rég fent vagyok, és a kávémat iszogatom, mikor kopogtatnak. Rosenheim még alszik, így ajtót nyitok. Egy magas, barnahajú, barnaszemű, jólöltözött férfi áll az ajtóban. Kedves mosollyal arcán.

- Szia Mozartstadt! Hogy s mint? – kérdezi. Igen ő Kufstein.
- Szia. Nincs semmi különös.
- Hát Rosenheim? – kérdi.
- Alszik.
- Oh, értem, akkor en keltsük fel. Bemehetek? – elállok az ajtóból, majd bemegyek előtte a konyhába és megkérdem kér-e kávét vagy Rosenheim bajor sörszerzeményéből adjak-e neki. természetesen ő inkább az utóbbit választja, lévén egy ideje fent van már.
- Na és, nem volt nagyon kiakadva rám Rosenheim? – kérdezi, miközben a sörét iszogatja.
- Egy kicsit talán szomorú volt. Szerette volna, ha te is ott vagy a születésnapján.
Halkan felsóhajt Kuf, majd az asztalra könyököl.
- Sajnos Németország bekavart…
- Megértem. Még szerencse, hogy nekem nem kell ott jópofizzak.
- Na, igen. És mi a tervetek a nagy napra?
Vállat vonok.
- Semmi különös. Azt mondta nem akar bulit.
- Ugye tudod, hogy…
- Tudom, hogy akart volna egy kisseb partit, de nem leszek bébiszitter, ezen kívül a partira egy valakit akart volna nagyon.
- Tudom…
- Semmi baj, legalábbis Rosenheim is megérti biztosan, van annyira idős, hogy megértse…
- Idős van, viszont még mindig nagyon gyerek…
- Tény.
- De pont ezért olyan aranyos nem, de bár? – vigyorog Kuf. Elgondolkozok.
- De. Tényleg az… - ekkor Rosenheim rohan le a lépcsőn. Biztosan ő az, hacsak nincs egy szellem a szobába.
- Salzburg! Hol van a… - kezdené, de amint meglátja, Kufsteint szemei felcsillannak és a már székből felkelt Kufstein nyakába veti magát.
- Kuf! – mondja boldogan, majd miután rájön, hogy én is ott vagyok, közönségnek elengedi őt, és hátrébb lép.
- Szóval, mit akartál mondani? – kérdi Kuf.
- Semmit.
- Reggelit akart. – mondom, mire elvörösödik.
- Nem is! – fonja össze karjait maga előtt. Olyan gyerekes. Ezt miért szégyelli? Hajamba túrok. Most aztán dühös lehet rám.
- Szóval. Itt vagyok végre Ros. Sajna nem sokáig. 1 óra és indul a buszom.
Rosenheim elszomorodik, de próbálja leplezni, amennyire tőle telik.
- Viszont, hoztam neked valamit. – nyújt és egy csomagot Kuf Rosenheimnek, aki azonnal ki is bontja. Egy díszcsomagolású méregdrága, legjobb márkájú bajor sör természetesen, és egy gyönyörű fehér selyem kesztyű.
- Tetszik? – kérdez rá kuf. Salzburg hevesen bólint egyet. Szája mosolyra húzódik. Tényleg tetszik neki.
- Ennek örülök... – borzol a szőke hajába, majd egy puszit nyom homlokára.
- Boldog szülinapot! – mosolyog.
Rosenheim elpirul kicsit.
- Köszönöm.

Az egy óra gyorsan elszáll. Beszélgetünk erről is, arról is. Végül Kuf távozik mi meg kettesben maradunk újra. Mivel nincs semmi dolgom így kitakarítom az épületet, addig Rosenheim a zongorateremben játszik. Hiszen tud ő.

Miután végzek, beállok, az ajtóba onnan hallgatom őt, majd játszunk ketten egy duettet, lévén nincs jobb dolgunk. Ő kérkedik a tudásával én pedig csak figyelem zongora játékát. Ügyes, nem tagadom.

Végül mindketten elmegyünk aludni.

***

Reggel nem kelek fel korán, csak dél körül, Rosenheim pedig még később. Egy ideig mindketten csak felöltözve lógunk a szobánkban és olvasunk. Végül is úgy 4 körül átmegyek Rosenheimhez és megkérdem van-e kedve sétálni. Elindulunk hát kettesbe a belváros felé. megmutatom neki Salzburg látványosságait, ami nem kis túra. 7 óra körül beülünk egy bárba, ahol koktélokat rendelünk magunknak. Kivételesen szeretnék valami mást is inni, és itt nincs Bajor sör, és nem is veszek neki most azt.

Ma még nem mondtam neki, hogy boldog szülinapot. Most sem teszem. Nem igazán beszélgetünk most.

9 óra környékén, mikor már mindketten megittuk a 2. koktélunkat is (ami alkoholos volt természetesen), Rosenheim indulna is vissza. Elkapom kezét, majd megfogom azt.

- Gyere kicsit. – kérem, majd elindulok vele le a parthoz.
Szerencsére nem ellenkezik, hagyja magát húzni a partig, ahol a fűbe ülünk. Nem vagyunk olyan messze a víztől, de pont annyira, hogy ne láthassuk, hogy készül valami.
- Mégis minek jöttünk ide? – kérdez rá mogorván. Szerintem meg van róla győződve hogy ez volt a szülinapja…
- Sss… inkább figyelj. – intem le, majd perceken belül nagy sistergéssel felszáll az első tűzijáték is. Hátradőlök a fűben, úgy figyelem Rosit. Először láthatóan megdöbben, aztán mosolyogva figyeli az eseményeket. Sajnos érzem, hogy az alkoholos koktél kezd beütni, mivel nem sokszor iszok efféle italokat. Felülök és az esemény közepén a füléhez hajolok.
- Boldog szülinapot! – suttogom. Láthatóan megdöbben, és azonnal felém fordul, én pedig nem bírom ki…

Megcsókolom.
Ajkunk finoman ér össze, egyáltalán nem durva csók. Inkább csak puhatolózó. Annyira ledöbben, hogy ajkai elnyílnak, így elmélyítem egy kicsit a csókot. Szerencsére nem csak nekem ártott meg a pia, vagy valami bűvös egyéb oknál fogva Rosenheim elkezdi viszonozni csókomat. Nyelvünk finom csatába bonyolódik, miközben kezemmel hátára simítok, úgy húzom közelebb magamhoz, ő pedig ujjait hajamba túrja.

Ez olyan fenomenális érzés. Ajkai olyan finomak, mintha egy édes süteményt kóstolgatnék, bár látszik rajta, hogy nem sűrűn, talán, (rosszabb esetben) soha nem csókolózott még. Én is csak párszor… Viszont ez akkor is jó… Azt hiszem holnap reggel nagyon meg leszek kövezve, de most ez sem tud érdekelni. Miközben a tűzijáték megy, mi elvagyunk egymás karjaiban, néha levegőt is veszünk, hogy aztán újult erővel folytathassuk, amit elkezdtünk…



Szerkesztve Reira* által @ 2012. 07. 03. 19:54:52


Reira*2012. 06. 23. 23:44:25#21673
Karakter: Salzburg (kitalált)
Megjegyzés: ~Rózinak~


- Látom abbahagytad a duzzogást. – mondom ki hangosan ezt a tényt.
Kicsit felmorran, látszik rajta, hogy erőlködik és próbálja nem felidegesíteni magát, vagy visszaszólni. Ennek hatására próbálok kedvesebb lenni, mint szándékoztam volna. Arrébb csúszok és a mellettem lévő szabad helyet megpaskolom ezzel jelezve, hogy üljön mellém. - Tudsz zongorázni?
- Már hogy ne tudnék? – vigyorog fölényesen. Óh, mondjuk igen, Rosenheim művelt, csak nem mutatja.
- Akkor mutass valamit. – kérem. Fogja magát, majd leül mellém, majd pár perc múlva ölembe helyezkedik el. Meglepetten nyitom ki számat és mondanék valamit, de megakadályoz benne.
- Csak így érem el rendesen a billentyűket... – mondja kioktató hangnemben, majd ujjait az alaphelyzetbe teszi és egy kis skálázás után egy számomra ismeretlen darabot kezd el játszani. A hangzása kicsit mély, de nem letargikus. Vannak benne kisebb szünetek, de jól használja a fekete és fehér billentyűket is. Látszik rajta, hogy tud. Nagy átéléssel játszik, majd befejezve ezt hátrébb csúszik, elfelejtve, hogy én is ott vagyok mögötte, és így a földre zuhanok. Meglepetten néz rám, majd felkel és a kezét felém nyújtja. Nem fogadom el, inkább egyedül kelek fel.

- Nem direkt volt! – mentegetőzik, de nem tud vele túlzottan meghatni. Ma már van elég a rovásán, jobb, ha nem mondok, semmit még valami rosszat mondanék. Az ablakhoz sétálva tekint ki városkámra. Látszólag tetszik neki, hiszen egy ideig bámulja a sötét utcákat, amiket pár lámpa fénye világít meg homályosan.
- Ideje lenne nyugovóra térni, nem gondolod? – szólok rá pár perc múlva, mire ijedten néz rám. Kizökkentettem volna álmodozásából?
- De... – motyogja szomorúan, majd elindul a szobájába, ami ideiglenesen az övé, bár a délutáni hallottak szerint szépen berendezte saját cuccaival. Én is a szobámba vonulok, majd elkezdek átöltözni. Fehér hálóing és egy alsó. Felkelek, hogy leoltsam a villanyt, de még mielőtt a kapcsolóhoz érnék az összes világítás. Mégis mi történt? Kintről hatalmas villámok dörgését lehet hallani. Biztosan kicsapta a biztosítékot. Még ez is..

Elindulok megkeresni, a bonyodalom forrását.
Utam közben friss levegőt érzeke meg, ezért a bejárati ajtó irányába indulok meg. Mire odaérek már csukva van az, így elindulok arra amerről lépéseket hallok, de a sötétben nekimegyek a függönynek, ami megrecseg súlyom alatt. Az előttem álló. Vélhetőleg Rosenheim felsikolt éles hangon, majd elkezd futni, mint egy őrült.

- Ááá! Hagyj békén, gonosz szellem! – ordítja, mint egy őrült. Nekiiramodik a folyosón és közben az összes létező dekorációmat összetöri és leveri. Óh, Rózi fogsz te még ezért kapni. Holnap munkára foglak!
Mégis mit csinál? Követem őt fel a lépcsőkön, majd hirtelen nekem jön. Nem fordul meg. érzem, ahogy megremeg és félve fordítja meg fejét, felém tartva a lámpát.
Ahogy meglátja, arcomat megnyugszik.

- Sa-Salzburg… - kezdi, mire hajamba túrva felsóhajtok.
- Kiment az áram. – közlöm a tényeket, mire magára erőltet egy nyugodta arckifejezést.
- Csináld meg. – közli. Elfintorodok.
- Nálad van a lámpa. Gyere velem. Kérlek. – kérem. Elgondolkozik, majd végül megadja magát. Belékarolok, úgy megyek le a lépcsőn egészen a bejárati ajtóig. Nem hagyom még egyszer elszökni. Még egyszer ilyen tornádót csinál akkor... Holnapra munkát adott nekem és magának is, nem mintha most nem lenne elég.
Az ajtóhoz lépve megrémül.
- Ki akarsz menni? – kérdezi, mire bólintok. Félelem csillan szemébe, de próbálja leplezni. – Én inkább itt maradnék.
- Nem. Kérlek, gyere velem. – megrázza a fejét. Elgondolkozok, majd végül megadom magam.
- Legyen. Várj meg itt… - kérem. Bólint, én pedig kimegyek az esőbe. Engem nem rémít meg a felettem kavargó sötét felleg. A hideg esőcseppek eláztatják ruhámat, és a fagyos szél pedig könnyedén szárítja azokat testemre. Fázósan fonom magam köré karomat. Hideg van. Próbálom a sötétben megtalálni a keresett kapcsolót, de az 5 közül nem tudom melyik kén nekem. Taláromra felkapcsolok egyet, de nem történik, semmi egy sorban végig próbálom mindet. Végül az egyik kapcsoló csak a segítségemre siet, és a fények kigyúlnak a házban. Visszalépek a házba. Rosenheim most az egyszer hallgatott rám és egyhelyben maradt. Ahogy meglát, látom rajta, hogy kicsit megkönnyebbül.

- Nos. – nézek körbe. Rólam a földre csöpögnek az esőcseppek. Ruhám is szétázott. Kisebb tócsa alakult ki alattam. – Szépen lerámoltad a házam.. – sóhajtom kétségbeesetten.
- Holnap kitakarítok. Segítesz majd? – kérdezem, mire megrázza a fejét. Karba fonja a kezeit.
- A te hibád. A te házad a te dolgod.
- Igazán? – vonom fel a szemöldökömet. – Én házam és vendégem. – mondom, végül is hajamba túrok.
- Mindegy. Menjünk, aludjunk… - kérem, mire elfintorodik.
- Jól van. Viszlát. – visszarohan szobájába én is hasonlóképp teszek. Gyorsan átveszem ázott holmiijaimat. Hajammal nem kezdek semmit. Majd megszárad magától. Befekszek nagy ágyamba, miután lekapcsoltam lámpámat.

Már majdnem elnyomott az álom, mikor hirtelen lábdobogást hallok a közelből. Majd egyre közelebbről. Az ágyam megmozdul, mire felnyitom szemeimet és egy zavart Rózival találom szembe magam. Kérdőn pillantok rá.

- Nem szeretek egyedül lenni. – szögezi le. Hazug. Ekkor egy hatalmas villám csap le nem messze Salzburg belvárosától. Rózi ijedten ugrik meg. Szóval fél a vihartól.
- Szeretnél velem aludni? – kérdem, mire elgondolkozva bólint.
- De.. Csak emiatt… - mondja, mire elmosolyodom. Kivételesen mosolygok. Látom őt is meglepte.
- Takaród van? – megrázza a fejét. Leveszem magamról a takarót, majd odaadom neki. El is fogadja kedvességem. Én takaró nélkül kezdek el elaludni, mikor is, egy test simul nekem. Érdeklődve pillantok el rá.
- Fázok így is. – közli velem a félreértés elkerülése végett és nem néz rám. Kicsit mocorog, majd végül is velem szemben helyezkedik el, hozzám bújva, kezeit mellkasomra fekteti, majd elalszik. Nemsokára én is követem őt az álmok útjára, de előtte egy kis ideig figyeltem alvó arcát. Rózi, nem is vagy te olyan kibírhatatlan, mint amilyennek mutatod magad. Finoman kezdem el simogatni szőke haját. Milyen puha. Néha még álmában is összerezzen a villámláskor, amit hatalmas dörgések követnek. És nem vagy te olyan erős sem, mint akarod… De ez nem gyengeség, csak még nem érted...
 
***
 
Reggel mikor felkelek, Rózi még alszik. Lassan kelnék ki az ágyból, de ekkor felébred alvótársam és visszaránt.
- Hozol nekem reggelit? – kérdi álmosan.
- Nem. Kelj fel te is. – mondom, mire felszisszen, majd ahogy újra próbálnék kikelni az ágyból belém, csimpaszkodik, és nem hagyja kivitelezni tervemet.
- Reggelittt!- nyafog, de én csak elfintorodok.
- Nem. – dühösen mered rám. Nyakamba kapaszkodik.
- De!- próbálok kibújni szorításából, de megszédülve az ágyra borulok.
- Mi az? – térdel mellém érdeklődve, - Meggondoltad magad? Kapok reggelit? – kérdi fölényesen.
- Nincs semmi. Még mindig nem! – közlöm.
- Utállak! – sziszegi dühösen. Felkelek, majd kibattyogok a konyhába a jól megérdemelt kávémért. Miután kényelmesen megiszogattam és valamennyire fel is ébredtem, elmosogatom a tányért és a csészét, majd azon gondolkozok, hogyan rakjam rendbe a folyosón összetört dolgokat.
 
Hirtelen egy sikolyt hallok meg, mire felkelek, majd elindulok a szobám felé, ahonnan Rózi fut ki ijedten, és nekem jön, ezzel ledöntve lábamról.

- Jézus! Egy egér van a lakásban! – kiabál ijedten, mire felsóhajtok. Még nem meséltem neki Tináról. Persze, hogy nincsenek egerek a lakásban. Tisztán tartom a hatalmas épületet. Rendetlenség csak azóta van, hogy Rózi megjött.
- Ő Tina a házi egerem. Ő betanított egér, de jobban szeret szabadon lenni, ezért kiengedem mindig. A házból nem megy ki, csak éldegél itt. – mondom nyugodtan. Idegesen néz rám, kétkedően.
- Egér háziállatnak? – kérdezi, mire bólintok.
- Beteg vagy! – jelenti ki és ennek az állításának hangot adva homlokomra rakja kezét, majd felkiált. – Igen. Lázas vagy. Badarságokat beszélsz! Egy egér?! – mondja fölényesen, dühösen csengő hanggal, majd mikor felfogja mit mondott elgondolkozik.
- Te tényleg lázas vagy… - nyögi meglepetten, miközben elveszi kezét forró homlokomról..
- Nem érdekes… - mondom, majd kelnék fel, de visszanyom.
- Megfáztál tegnap? – kérdezi, de nem válaszolok.
- Szállj le rólam! – szólítom fel, de nem engedelmeskedik. Továbbra is rajtam trónol.
- Nem! Lázas vagy! – felsóhajtok.
- Igen. És akkor mi van? Engedj, had menjek. – kérem, de nem tágít. – Tegnapi után van elég dolgom. Jó kis rumlit csináltál. Ráadásul... – gondolok a szép vázámra. – összetörted Danzig ajándékát és Ausztriáét is. Értékesek voltak. Számomra legalábbis. – sóhajtom, de csak felmorran.
- Hülye vagy. – dühösen csillannak szemei.
- Miért is?
- Segítek neked, de csak mert így nem kell majd dolgozzak! – szögezi le, mire felvonom egyik szemöldökömet.
- Gyere a szobádba! – kér fölényes hangnemben, miközben végre leszáll rólam, majd elrohan valamiért. Eleget téve kérésének a szobámba battyogok, majd ledobom magam az ágyra. kisvártatva Rózi jelenik meg kezében egy vizes ronggyal, amivel végigcsöpögtette az egész házat. Csodás.

Hozzám lép, majd próbál úgy tenni, mintha csinált volna valaha ilyet. Fog, majd lenyom az ágyon fekvésbe, közben a fejemre dobja az ázott törölközőt, ami jéghideg.

- Hé!- mondom, mire eddig ismeretlen, - számorma legalábbis – kifejezés ül ki arcára. Mintha kicsit féltene? Értetlenül meredek rá, mire ráeszmélve rendezi vonásait és pókerarcot ölt.

- Mi az? – kérdezi, mivel még mindig őt figyelem.
- Semmi… - motyogom nyugodt hanggal. Elrohan valamiért. Érdekes vagy Rózi… Talán jól alakul ez a hét… ?


Reira*2012. 06. 18. 14:34:24#21571
Karakter: Salzburg (kitalált)
Megjegyzés: Kitumnak~


Csendben sétál mellettem. A kérdésemre nem válaszol, csak nézelődik, miközben megy mellettem. Egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs mellettem, és ahogy hátrafordulok az egyik sikátor bejáratánál állva ordít nekem.
- Asztala viszta baby! – kiálltja, majd elfut. Dühösen morgok magamban, majd utána eredek. Nem érem utol. Igazából azt sem tudom merre ment. Annyi utca van itt… Reménykedve indulok el a belvárosi úton…

Negyed órás reménytelen kutatás után elindulok a folyó felé. A drága Salzah partján most sincs senki. Nyugodt a környék. Csönd van. Így olyan jól lehet gondolkozni. Felsóhajtva terülök el a földön, nem törődve azzal, hogy így koszos is lehet szép ingem. Szemeimet becsukom. A közelből egy ordítás riaszt fel.

- Nyomorultak! Ha ezt megtudja... – majd nevetés. Mi a franc?! Ez Rosenheim hangja!
Gyorsan ugrok fel a földről, majd rohanni kezdek arra amerről az imént a hangokat hallottam. Amint odaérek 6 fiút látok meg. Városom bajkeverői.

- Engedjétek el! – kiálltok rájuk, mire a fiú, aki addig a vízbe próbálta fojtani a kis pöttöm Rózit, most felkelt, elengedve őt. Rózi elterülve a fűben köhögő rohamát próbálja épp leküzdeni, miközben a 6 fős banda felém közelít.

- Mi az Salz.? – kérdi a „főnök” vigyorogva, mire felsóhajtok.
- Megbeszéltük legutóbb, hogy itt maradhattok, nem muszáj Bécsbe költöznötök cserébe, ha többet nem akadékoskodtok. – mondom higgadtan, mire a főnök elneveti magát.
- De kérlek, ez csak önvédelem volt! Nekünk jött ez a kis vakarcs. – néz hátra a már levegőt, nehezen, de kapó Rózira, aki dühösen mered az izmos srácra. A többiek mögötte tömörülnek, mint egy csapat vadkutya az alfa körül…
- Nem. Ma írok Bécsnek. – szögezem le, mire a fiúk megdermednek.
- Nem! Nem hagyjuk. – mondja dühösen, majd kigáncsol és fölém mászik. Kezeimet lefogja. Dühösen meredek barna szemeibe.
- Szállj le rólam. Ha megölsz magadat ölöd meg… Itt laksz… Biztosan ezt akarod? Ausztria ezért nem csak téged, hanem a bandádat is lefejezné… - mondom dühös tekintettel, mire az „alfa” mögött álló 5 mitugrász zavartan pislog a nagydarabra, aki ötletétől így sem tágít, és nyakamnak esik. Ujjai törékeny nyakamra kulcsolódnak, és erősen megszorítják azt, mire felköhögök. Nem pánikolok, hiszen a másik 5 srác már kezdi érteni a dolgokat, a főnökükhöz ugranak és próbálják megakadályozni tervében. Rózi közben a földön ül, és csak bámulja az eseményeket. Nem segít, persze, hogy nem. Utálom az ilyen nagyképű városokat, mint ő.
A bandának végül is sikerül főnökük karjait leszedni nyakamról, mire kissé fuldokolva állok fel, de pár nagy sóhaj után, lélegzetvételem újra normális.
- Most pedig tűnjetek innen, amíg szépen mondom! – sziszegem, mire a dühös főnökükkel együtt elandalognak. Ketten is fogják a srác karját, nehogy valami meggondolatlant tegyen. Megigazítva ruhámat lépek oda a földön ülő Rosenheimhez. Kissé talán lenézően meredek rá akaratomon kívül, hiszen nem szokásom, hogy érzelmeimet nyíltan kimutatom. Rosenheim dühösen néz vissza rám, majd felkelve mérgesen mondana valamit, de a hirtelen szintváltozástól meging és nekem esik. Mivel nem számítottam rá, így a földre kerülök általa én is. Nem foglalkozik ezzel a ténynél, így felül rajtam, majd úgy mutat rám.

- Te! Ez a te hibád! Ilyen vandálok élnek nálad! Majdnem meghaltam miattad! Németország nagyon dühös lett volna! Rühellek. Utálok itt lenni és haza akarok menni! – nyafog és kiabál, mint egy 3 éves. Csak felsóhajtok. Még csak meg sem köszöni.

- Menjünk haza inkább. Csurom víz vagy. – mondom halkan, mire dühösen csap mellkasomra.
- Még csak nem is figyelsz rám! Ezért utállak annyira! Kufstein sokkal kedvesebb, mint te! Nem is értem, hogy lehettek rokonok! – fakad ki. Csak felsóhajtok. Nincs kedvem vele veszekedni, de az biztos, hogy a véleményem meg van róla.
- Légy szíves gyere velem. És szállj le rólam. – észbe kapva kel fel rólam, majd dühösen karba font kezekkel mered rám. Én is felkelek, majd elindulok.
- Gyere! – mondom nyugodtan.
- Nem! – kiálltja hisztisen. Komolyan mondom ez már röhejes.
- Azt mondtam gyere! – mondom erélyesebben, mire láthatóan ledöbben. Nem, előtte a hangom még csak ennyire sem emeltem fel soha. Nem parancsolgattam. Én sosem hívtam fel ok nélkül magamra más figyelmét.

Nem mozdul. Odamegyek hozzá, majd, mivel picike és könnyű így hátamra kapom. Erre elkezdi mellkasomat ütlegelni és rugdalni lábával, de nem hat meg.

- Tegyél le te barom állat! – ordítja, de nem hat meg. Teljes mértékben, tisztában vagyok vele, hogy mennyire erős, és hogy én bármikor könnyedén elkapom őt, csak ne fusson el megint úgy előlem. A Salzah partján nincs senki. 10 perces séta után, már a főtéren vagyunk. Rosenheim azt hiszem megunta már, hogy szid és ütlegel, így most csöndben hagyja magát cipelni.

- Miért kellett nekem idejönni? – kérdi szinte csak magától.
- Nekem sem egy leányálom ám. – mondom nyugodt hangnemben, majd innentől csöndben folytatjuk utunkat. Az út felénél megállok.
- Nem szöksz el megint? – kérdezek rá, mire nem válaszol. Lehet, hogy hülyeség tőlem, de megbízok Rosenheimben annak ellenére is, amit eddig csinált. Lerakom magam mellé, így most mellettem kullog. Azért távolságot tart tőlem. – Holnap eljövök, majd egyedül boltba jó? – mondom inkább kijelentésként, mint kérdésként. Nem válaszol. Csöndben jön mellettem.

- Rosenheim, miért vagy velem ilyen ellenséges? Sok jót hallottam rólad Kufsteintől, ő nagyon kedvel téged. Nekem miért a rosszabbik feled mutatod?
- Csak. – válaszol durcásan.
- Figyelj. – állok meg, mire kénytelen kelletlen, de mivel kezem a vállán van, így ő is megáll, és a földet bámulja dühösen. – Ha, már most elkönyvelted, hogy utálsz itt lenni, utálsz engem, és minden az én hibám, ami veled történt… Akkor inkább hagyjuk az egészet és ezen a héten ne is beszéljünk egymással. Neked is és nekem is jobb lenne, mert akármennyire is türelmes vagyok, a határaimat feszegeted Rosenheim és nem hiszem, hogy Németországon kívül tudná bárki is milyen, ha én dühös vagyok. Egyedül az Anschlüss-kor sikerült engem felidegesíteni, és kérlek, ne abban leld örömödet, hogy ezzel próbálkozol, mert a gyerekességed nem csak nekem, de másnak is elviselhetetlen lesz egy idő után. Nem vagy te olyan fiatal, hogy ne értenéd meg ezt. Jó? – kérdezek rá, mire kezem alatt megremeg Rózi, majd dühösen arcon csap.
- Nem is ismersz! Hogy van merszed kioktatni engem? Mégis mi okból nevezed ki magad főnöknek? És… - kezdené, de ekkor visszakézből vágom pofon. A csattanás hangja végigfut az utcán, és még egy ideig a fülünkben cseng.
Ajkait összeszorítja, majd sarkon fordul és elkezd futni. Úgy szalad, mint a nyúl. Pár perc múlva már nem is látom. Lassú léptekkel indulok vissza a házamhoz. Nem megyek utána, hiszen kell neki egy kis idő, hogy vagy észrevegye, igazam van, vagy elkönyvelje magában, hogy soha többé nem beszél velem.
Hazaérve a vendégszoba ajtaját zárva találom bentről pedig dühös morgás hallatszik. Vajon mennyi ideje dühönghet ott bent?
Elmegyek megkeresni a telefonom, de nem a helyén találom, ezért biztosan használta. Tárcsázom Kufstein számát, mire fel is veszi.

- Szia Mozartsdtadt! – köszön bele vidáman.
- Helo. – köszönök vissza.
- Hogy vagy mostanság? – kérdi.
- Nem valami fényesen. – morgom, mire azonnal kapcsol.
- Beszéltem Rosenheimmel.
- Igen? – kérdem. Biztos voltam benne.
- Elmondta mi történt, és elmondtam neki a véleményem, és hogy gondolja át, mit miért tesz vagy fog tenni…
- Gondolom lecsapta a telefont.
- Talált.
Felsóhajtok. Nehéz eset.
- Nem értem őt.
- Nem a te hibád. Nem is az övé. Németország sokáig elkényeztette, majd átpártolt Berlinhez. Rosenheim természetesen utálta őt, emiatt ilyen szeretetéhes, kis fiú lett, aki mindenkit megsért, pedig valójában csak fél, hogy megint elárulnák. Engem megkedvelt már, hiszen Németország miután nem foglalkozott vele Ausztria kérte, hogy beszélgessek vele. És nagyon kedves is tud lenni. Csak meg kell szelídíteni. – erre felsóhajtok.
- Jó, de még is hogyan? – kérdem, mire felsóhajt ő is.
- Gőzöm sincs. Nehéz eset. Talán sosem lesz meg a közös hangotok. Nem tudom…
- Hát… Azért köszönöm… - suttogom.
- Szívesen. – mondja Kuf, majd lerakja a telefont.

Visszarakom a helyére azt, majd a zongoraszobámba vonulok. Leülve oda elkezdek játszani. Ujjaim alig érintik a billentyűket, és Mozart egyik zongoradarabját játszom épp. Mikor végzek mögülem Rosenheim hangja szól.

- Szép. – mondja, mire hátrafordulok meglepetten.


Reira*2012. 06. 03. 18:48:04#21326
Karakter: Salzburg (kitalált)
Megjegyzés: rózsámnak


Mint mindig a napom megint ugyanúgy kezdődött. A hatalmas házban egyedül járok-kelek, közben azon gondolkozok, mi legyen a mai programom.
Az asztalra tekintve egy csomó olvasatlan levél szúr nekem szemet. Halk sóhajjal ülök le, majd kezdek neki olvasgatni azokat.
Első levél…
Egy újabb színház megnyitó a környéken, egybekötve egy új darab bemutatásával. Szívesen várnak rá.
Nos, igen engem mindig meghívnak minden ilyen eseményre, mint kulturális fővárost, bár igazából Graz és Linz szoktak kapni több meghívót, hiszen ők a valódi kulturális fővárosok, én csak a harmadik vagyok, de nem is igazán bánt a dolog, ez így tökéletes. A másik két testvérem amúgy sem otthonülős fajta, szeretnek kimozdulni néha. Az asztalon heverő több mint 20 levélre pillantva elfog az-az érzés, hogy nem akarom megnézni őket, hiszen a többi is hasonló lehet. Fejemben megfogalmazódik az a gondolat, hogy vajon csak azért van-e ennyi levelem, mert 2 hétig nem is mentem a közelükbe, csak reggel az asztalra hajítottam őket a többi közé. Egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Ihletem volt… Ezen halványan elmosolyodom. De meg is lett az eredménye, a zongoradarab nagyon szépre sikerült.
Elgondolkozva nézem meg a kérdéses esemény dátumát, ami megdöbbenésemre, holnapra esik. Istenem a sok levél közül még hány szólhat holnapra? Felsóhajtva dobom a levelet a kukába, hiszen nem tudok elmenni rá, ezen kívül kedvem sincs hozzá.

A levelek között turkálva nézem a címkéket: Meghívó, Meghívó, Meghívó, Mozartstadtnak, Meghívó, Meghívó. Mi van? Azt csakis Ausztria küldhette. A levelet elővéve a fehér borítékból kivéve kezdem el olvasni a levelet.

„Kedves Mozartstadt!” – Kezdi, amin már most kiakadok. Nem egyszer megmondtam neki, hogy ne szólítson így. Utálom ezt az idétlen becenevet, bár a Mozart golyó finom, és igen itt született Mozart is, nem kell mindjárt így hívni. Salzburg és kész! Kis kitérő után folytatom az olvasást.
„Drezda írt nekem egy levelet, hogy mivel sok dolga van így le kell fújni a találkát. Viszont Rosenheim szólt, hogy szívesen átjönne. Holnap érkezik, remélem nem probléma, hiszen ismered Rosenheimet.”

Neee. Ne már. Igen ismerem Rosenheimet. Rosenheim egy igazi nagyképű kis srác. Egyszer voltam Kufsteinnél, és akkor pont ott volt Rosenheim is. Tudniillik ők jóban vannak, bár nem, mint két testvér, csak barátilag. Én Drezdát, mint testvéremet kedvelem ezért vártam nagyon az érkezését, ezek szerint hiába. Kicsit elszomorodok a hír hallatán. Na, de majd máskor. Viszont Rosenheim komolyan gondolja, hogy csak úgy idejön?
Szerintem nem emlékezhet a legutóbbi találkozásunk során a vitára a sörről. Chh… Nagyképű. Hogy utálom én az ilyet.

Kissé dühösen dobom a szemétbe az összes levelemet, egyedül Ausztriáét hagyom elöl, majd elvonulok a zenetermembe.

Most kicsit dühös vagyok, zongoráznom kell. Zongorám elé leülve kezdek el a hangszeren játszani. Olyan szépen szól.

Zene~
Ujjaim alatt megadóan nyomódnak le a különböző billentyűk, ezzel, csodás hangokkal árasztva el a szobát. Imádom ezt a számot. Olyan megnyugtató. Még régebben tanultam Roderichtől.
A szám végeztével lassan felkelek a székről. Még egy kis ideig figyelem hangszerem, majd lassan végighúzom kezem a billentyűin.
Elindulok a vendégszoba felé, hogy előkészítsem azt Rosenheim érkezésére, hiszen biztosan itt is alszik. Azt tudom, hogy Ros szereti a különböző művészeteket és fest, így azzal nem lesz baj, hogy nem értjük majd meg egymást. Egyszerűen csak nekem túl nagyképű.
***

Másnap reggel 6-kor arra ébredek, hogy valaki vadul nyomkodja a csengőt.

Megölöm bárki is az. Lassan felkászálódok az ágyból, felkapok valami ruhát magamra, majd kifutok kócos hajjal az ajtóhoz. A vendég már ököllel üti az ajtót és ismerős hangon ordítva adja tudtomra, hogy egy lusta dög vagyok. kelletlenül nyitok neki ajtót, mire nekem esik, én pedig elkapom, majd felállítom.

- Mozartstadt! – Köszönt, mire elfintorodok. Ez az idétlen becenév.
- Szia, neked is Rosenheim! – nézek a mély szőke, hosszú hajú, vörös szemű fiúra unottan, álmos tekintettel.
- Aludtál? Jesszusom. Mekkora egy lustaság vagy te. – Hord le, mire elfintorodok.
- Nem tudtál volna kicsikét később jönni? – Kérdem halkan, mire cicceg és a fejét rázza.
- Csak ilyenkor jött vonat. Erről te tehetsz a te vonatállomásod… - inkább csöndben maradok, bár mondhatnám, hogy ez nem igaz, mert közös, de inkább csak felsóhajtok.
- Miért jöttél? – Kérdem.
- Hogy-hogy miért? Hát Ausztria nem írta, hogy jövök látogatóba? – kérdi, majd eláll az ajtóból. mögötte két nagy táska fekszik a földön.
- Szóval itt alszol? – kérdezek rá, mire bólint.
- 1 hét. Csodás. Már alig várom. – vigyorog rám. Szívesen a fejéhez vágnám, hogy én kevésbé, de a tisztessége megköveteli, hogy ne legyek bunkó a most érkezett vendégemmel, így kimegyek, majd egyik csomagot megfogva erőlködve cipelem be a vendégszobába. Ő már addigra kényelmesen elhelyezkedett a hatalmas ágyon.
- Nincs kedved segíteni? A másik csomagod még kint van. – Mintha japánul beszélnék, néz rám értetlenül.
- Nincs. – adja tudtomra tömören, mire elfintorodok. – Viszont szomjas vagyok. Van valamilyen söröd? Lehetőleg Bajor? – Éhes tekintettel fut választ sem várva a konyhába, majd a hűtőt kinyitva kezdi felbolygatni annak eléggé gyér tartalmát. Ez alatt az idő alatt beviszem neki a másik táskáját is, majd unottan lépek mellé.
- Nincs itt semmi. – mondja csalódottan. – Menjünk bevásárolni! – utasít, mire szemeimet forgatom. már most biztos vagyok benne, hogy nehezen fogom kibírni ezt az egy hetet.
- Te Rosenheim miért nem Kufsteinnél vagy? Ott ihatnál kedvedre, hisz Kuf is hasonlóan szeret inni. – Összeráncolt szemöldökkel mered rám.
- Hidd el én is szívesebben mentem volna hozzá, de Ausztria elment Németországhoz és Németország mindenképp meg akarta neki mutatni a városomat…- henceg. – Ehheh… Kufstein pedig nem ért rá épp… - szontyolodik el, mint egy 5 éves. Nagy hangulatingadozásai vannak, azt már látom.
- Értem. – nyögöm ki végül.
Elfut a vendégszobába, vigyorogva, a hűtőmet úgy hagyja. Mindent kipakolva az asztalon és nyitva. csodás. 5 perc alatt gyorsan visszapakolom hűtőm tartalmát, majd követem őt a szobába. Épp az ágyon ugrál és minden holmija szanaszét dobálva fekszik a földön.
Uramisten. Hogy akarom én ezt kibírni?!
Hozzám rohan, majd előttem lefékez a kis energiabomba.
- Sört akarok. Bajort. Menjünk vásárolni. – vigyorog rám ezer wattos mosolyával, mire egy sóhajjal adom meg magam neki és indulok el az ajtó felé, de ő gyorsan kirohan, és becsapja azt előttem. Hol van itt a jó modor?
Miközben követem őt az utcán a, kissé nyirkos, ködös időben ő folyton mesél Németországról nekem. Mikor végre csönd lesz, egy darabig megszólalok.
- Na és hallom festesz. Kufstein mondta. – kezdeményezek beszélgetést.
- Igen. Nagyon szeretek. – mondja, s most elviselhető hangerővel.
- És Németországgal hogy jössz ki mostanság? – kérdem, miközben közelítünk, a kis bolt felé.



Szerkesztve Reira* által @ 2012. 06. 03. 18:50:20


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).