– Hallottad, hogy feltaláltak egy új eszközt, amivel 90%–al csökkenthetõ a zaj az autó belsejében? – fordul felém a társam, mikor épp elfojtok egy ásítást. – Ráadásul pontosan illeszkedik az asszony szájába...

Már hajnali fél ötkor felvettem ezt a normálatlant, de most ért el arra a kínlódó szintre, hogy ilyen poénokkal örvendeztessen meg. Kiváltképp kedvence ez a vicc, minden unalmasabb napon szórakoztat vele. Másfél óra múlva átadhatjuk a mûszakot a következõ párosnak, ezen a szakaszon. Annyira szeretném, ha most leszülne a felesége és el kellene mennie! De nincs felesége, csak barátnõje, akivel éjjel–nappal veszekednek. Szerintem levezetésként olvassa ezeket a vicc oldalakat. Álmaimban… alapból ilyen.

– Bírd ki ezt a másfél órát, különben kiülsz a motorháztetõre – könyökölök ki az ablakon, mázli, hogy fúj a szél, mert a fejemre rohad a sapka. Péntek van, ráadásul holnap még egy napot el kell viselnem ezzel a hétpróbás gazemberrel. Nem rossz fickó, csak ha unja magát, a muszlimot is áttéríti a buddhizmusra, onnan pedig a keresztényre. Elviselhetõ lenne, ha nem tizenkétórában próbálna a hangulatszintekkel zsonglõrködni.

– Ah, még másfél óra? Kapjunk már el valakit, annyira unalmas. Neked nem unalmas?

Atyaég.

– De, igen, az – sóhajtok fel. – Nem vagy éhes?

– Nem mondhatnám – vakarja meg a tarkóját. Fenébe. – Van még vized?

– Ja, egy zsugorral a csomagtartóban – bökök hátra a hüvelykujjammal az autó vége felé. Naná, hogy nem fog majd kiszállni. Azt hiszem a szervizben meg kellene állnom, ha kitettem õt az út szélére a háza elõtt. Ha a klímát nem javítom meg, itt fogunk elevenen megfõni a saját izzadtságunkban. Kellemetlenül fogok rá az ingem elejére és mozgatom meg kicsit, hogy jusson be alá levegõ. Nem akarok bepállni.

– Picsába. Nincs több indok arra, hogy elmozduljunk innen?

– Ha látsz mexikói alakokat, akkor de, lesz – válaszolom egy félmosollyal.

– Aha, és akkor mehetünk is a kénköves picsába, valahová az államhatár szélére, egy retkes kisfaluba, járõrözni – mutogat a mondókája mellé, én pedig elégedetten elmosolyodom, visszagondolva a csodás razziázásra. Élveztem, annyira jól esett nyúzni õket és stresszeltetni, hogy hihetetlen. Mit össze nem erõlködtek, hogy összehozzanak egy angol mondatot, utána pedig közöltem, hogy tudok beszélni külföldiül. – Mázli volt, hogy nem jelentettek fel minket legutóbb...

Ahogy közeledünk az öt óra felé, úgy kezd egyre jobban sötétedni, már minden brutálisan vöröses színû.

– Olyan romantikus, együtt naplementézünk – szúrja be, mire felhorkantok.

– Jó, ez jó poén volt – ismerem el, de rá is jövök, hogy kár volt, mert bele fogja lovallni magát. Lovallni. Hoppá!

– Tudok ám másikat! – helyezkedik az ülésben vigyorogva.

– Kímélj meg tõle! – vezetem a tekintetem inkább az útra. Ahogy közeledik a munkaidõ vége, úgy leszek egyre jobban izgatott és lelkes. Végre, mehetek! Nemsokára! Egy fürdõre vágyom, ma rohadt meleg volt, annak ellenére, hogy lassan még csak a márciusba fejelünk. A klímát. Feltétlenül.

– Mikor van abszolút szárazság? – na tessék, emlegetnem kellett a meleget. Valami buzis vicc lesz, tuti. Ma még nem mondott.

– Mikor befejezed a debil vicceket?

– Amikor a fák rohangálnak a kutyák után.

– Jézusom már... – röhögök fel kínomban. Ez olyan szar, hogy már jó. Egész nap balta arccal ültünk, fáj a szám a hirtelen röhögéstõl, próbálom mozgatni, hogy ne legyen olyan szar érzés. – Rendõröset nem tudsz?

– De, de azok iszonyúan degradálóak – forgatja a szemeit. Pedig te sem vagy egy IQ–fighter, barátom. – Katonás nem jó? Leszerel egy meleg katona, búcsút int az egyik tisztnek is...

Fú. Csak... fú. Egyenesben vagyunk! Katonás is, buzis is, kell még ennél több? Az elsõ vicc szopós volt, a második száraz, akkor ez majd valamiben tocsogni fog, mint egy elszakadt koton az ágy mellett.

– Viszlát szépségem! Mire a tiszt felháborodottan: Mi az, hogy viszlát szépségem?! Nem látja a vállamon a sok csillagot? Erre a meleg katona válasza: Jól van, akkor viszlát, csillagom!

Két percig tartó röhögés után úgy döntök, kiszállok a kocsiból, mert egyszerûen nem, nem bírom ezt még fél órán keresztül, öljenek meg, fojtsanak meg, temessenek el élve, de nem! Csillagom! Valaki üssön el...

– Te maradj a kocsiban! – dörrenek rá vigyorogva, mikor látom, hogy kiszállna. Vissza is bócorog, nekidõlök a kocsi oldalának, úgy vizslatom tovább az utat. Már látni, hogy a távolabbi feljárónál lelassítanak egymás után, ahogy kiszúrják a kocsit. A csomagtartóhoz sétálok, hogy kivegyek egy üveg vizet.

– Pattinsd fel! – szólok elõre, mire áthajol a kézifék fölött és felcsapja a kallantyút, megpattan a csomagtartó és már hajtom is fel. Kibontom a zsugort, kiveszek egy üveggel és mikor lecsapom a tetejét, egy ismerõs arcot pillantok meg a szemben haladó sávban suhanó autó volánja mögött. Áh, kizárt.

– Carver! Kérdezd csak le azt a rendszámot!

– Okééé... – bólogat, ahogy beülök a kocsiba és ráadom a gázt. Remélem tényleg az volt, akire gondolok. Belehalnék, ha ezt a soha vissza nem térõ szívatási alkalmat elszalasztanám azért, mert bepállottunk és bepunnyadtunk a járõrautóban. A központ lejelenti a tulajdonos nevét, már fordulok is meg és kapcsolom be a villogót.

Az autó félreáll, én pedig besorolok mögé.

– Jó zsaru, rossz zsaru felállás? – vakargatja meg a pisztolytáskájának szíját, nekifeszülve az ajtónak, hogy kiszálljon, már a kallantyún a keze.

– Nem, szivató mód, te maradsz a kocsi elejénél – tolom fentebb a napszemüveget az orromon egy vigyorral, majd rendezem az arckifejezésem a hivatali semmitmondó, fenyegetõ pofába.

– Óh, nyomást gyakorolunk rájuk, hogy elvetemült bûnözõk? – vigyorodik el cinkosan, és kiszállunk. Legalább ebben partner és jól el lehet vele bulizni, de mint egyszerû átlagember, nem találkoznék vele munkán kívül. Legutóbb az anyósára hoztunk rá kis híján szívrohamot, mikor a szolgálatival vittem el a közös vasárnapi ebédre, egyenruhában. Azt hitte a börtönbõl hozom!

– Túl sok viccet és sztorit olvasol – hagyom ott, az autó vezetõülése melletti oldalra lépek, magamban legyezgetve az egyre jobban dagadó dicsõséget, hogy kiszúrtam pár pillanat alatt. Mégis jelentkeznem kellett volna mesterlövésznek, vagy valami speciális felderítõ egységbe felvételiznem. De azok olyan szarok, strapásak, küldözgetik õket minden fiszem–faszom országba, jó nekem itt az amerikai vizeken, semmi kedvem homokvárat építeni, vagy dzsungelt vágni. A tenger képe mindig ugyanolyan, csak a lelke más, én pedig megveszek érte. A sós levegõ a szabadság illata. Nagyapa ezért vett nekem egy sólámpát a szobába, de nem éreztem magam királyabbul odahaza.

– Mi a gond biztos úr? – kérdezi a vezetõ az ablakon kihajolva.

– Rutinellenõrzés. Kérem a forgalmit, a jogosítványát és a személyigazolványokat – direkt használok többes számot, hogy a mellette ülõ szintén szolid méretû behemót kiadja a papírjait. Kénytelenek úgy tenni, ahogy kérem, így hamar a kezemben vannak az okmányok, amiket tüzetesen átnézek. Hiba nincs bennük, viszont az anyósülésen levõ delikvenst hamar be tudom azonosítani a papírok alapján. Majdnem ugyanaz a nevünk, nem semmi.

– Megkérném Önt, hogy szálljon ki a jármûbõl – lépek hátrébb, eltéve a papírokat, hogy ki tudjon lépni.

– Valami nincs rendben? – elõbb a mellette ülõre néz, majd kiemelkedik az autóból, úgy kérdezi meg. – Ugyan már, mégis csak kollégák volnánk...

Rafináltak, mind a kettõ a katonai személyijét adta oda, és nem a rendest. Igen, ettõl általában puhulni szoktunk, de én most nem szeretnék vajkrémeset játszani, hogy felkenjenek. Most mást tervezek.

– Forduljon meg és támaszkodjon az autóhoz – utasítom, mire pislog egy erõteljesebbet, de már fordul is meg. Végigtapogatom a ruháját, a lábánál is, de nincs nála semmi sem. Ami nyilvánvaló, nem is azért állítottam meg, mert ilyesmire gyanakszom. – Széjjelebb a lábakat! – A cipõjére is ráfogok a bokájánál, nincs benne kés, ami szokatlan. – Most tolja le a gatyáját.

– Mi a fasz?! – perdül meg, a kocsi túlsó oldalán pedig kivágódik az ajtó, ahogy a másik is kirobban belõle, a tetovált kar nagy erõvel csapódik a kocsi tetejére, ahogy kiszáll.

– Mi a retkes kurva élet?!

Griffin bácsi felháborodottan méreget a napszemüveg és a sapka mögött, mire nem bírom ki, hogy ne vigyorodjak el.

– Hogy rohadnál meg, te álszent farok! – hördül fel.

– Meg ne üss, mert bevitetlek – jegyzem meg olyan hangon, mint aki baromi jól szórakozik. Jaj, mert rohadtul élvezem is! Nem felejtettem ám el a szivatós hetet a kiképzõtáborban! Rohadt szemét. Két napig mostam ki a gázolajat a hajamból, a ruháim meg mind mentek a szemetesbe. Nem vett benne részt, de õ tervelte ki. A kellemes érzés, mikor nem víz jön a zuhanyrózsából, hanem tömény gázolaj.

– Ki ez a beteg állat?! – ér mellénk a tetovált pasi, de ahogy ránézek, egybõl elfelejtek mindent. Olyan mintha magához vonzaná az agyamat. Rögtön fantáziálni kezdek, hullámban csap el a kéjgörcs, már pusztán a látványára is uralkodnom kell magamon, hogy ne szoruljon ökölbe a kezem. Elképzelem, ahogy a mellkasára fogok a kezeimmel, majd fel a vállaira, le a hátán, feszes és vaskos izmok idomulnak minden porcikájánál a tenyerem alá, a fenekébe mélyesztve az ujjaimat szinte szétrobban a számban a nyál. Azonnal elképzelem, hogy leteper az ágyra, hason fekve, izzadt homlokkal tépem a lepedõt az élvezettõl, a két tetovált kar mellettem támaszkodik, hallom a mély hangját, ahogy fölöttem érthetetlen szavakat dörmög, a farkam teljesen belepréselõdik a hideg, ropogós ágynemûbe, ahogy megadja a keményen…

– Nyugi Jeff, egy ismerõs az egyik kiképzõtáborból – teszi a kezét a másik vállára, én pedig úgy húsz borzongás után megállapítom, hogy kifejezetten örvendetes, hogy napszemüvegben vagyok és vászonnadrágban.

– Hát kibaszottul nem volt vicces!! Mit képzel magáról, hogy … – igazából a felénél elveszítem a fonalat, a fejemben a hangja egész más képekhez párosul, mint a jelenlegi jelenethez.

– A haverodnak nincs esetleg hiánya, hogy így ordibál és hisztizik? – fordulok Griffin felé, aki bevág egy méretes vigyort. Mind a kettõ brutálisan szõrös, mi van, csak nem Star Wars gyûlésre mennek? Remélem hiánya van.

– Hogy mi van?! Inkább mondd meg ki vagy kispofám, mielõtt még ÉN kérem el a te irataidat! – úgy tûnik, meglehetõsen odacsapott a szívatás, pedig nem is neki szántam. Még a végén nekem jön, annak pedig nem lenne jó vége. Úgy néznék ki, mint egy béka, amin áthajtott egy kamion. Legközelebb remélem egyedül jön, és akkor majd máshogy oldjuk meg a dolgokat. Úgy ám.

– Na, ez engem is érdekelne, mit keresel ebben a mikrosütõben? – bírom, hogy tudja, milyen élmény ebben fõni. – Nem pancsolnod kellene valahol? – örülök, hogy visszafogja, bár ha más hangulatban akarna rám vetõdni, elrúgnám Andyt egy jól irányzott pörgõrúgással a picsába.

– Haditengerész vagyok – nézek a napszemüvegen át Wilsonra, majd fordulok vissza Griffinhez, de csak egy pillantás erejéig. Majd vissza. Nem veszítem szem elõl ezt a bikát. – De felfüggesztettek egy évre, és átpasszoltak közlekedési járõrnek, szóval most rendõrködöm. Jó móka, sok a lehetõség – teszem még hozzá, mire látom, hogy mind a kettõ fújtatáshoz hasonlót produkál. Végigmérem Griffint is, bár az elõbb megtapogatva rájöhettem, hogy kicombosodott, amióta legutóbb találkoztunk. Úgy három éve? Franc tudja. – Az ott komoly?

– Aha – vigyorog úgy, hogy félõ, a füle beleesik a szájába, mintha a borosta-szakáll sercegését is hallanám, ahogy húzódik a bõr a képén. Kiszúrtam a kezén a bizsut, annyi szent. Kiráz tõle a hideg, de inkább az az undorodó fajta. – A második.

– Ne beszéljünk róla tovább, menjetek dolgotokra – hajtom el õket a kocsi felé, a jegyzettömbömmel a négykerekûre intve. A házasság szótól intenzíven felfordul a gyomrom. De látom, hogy kurvára boldog és örömmel gondol rá, akivel összekötötte az életét. Ez az ipse fülig szerelmes szíve választottjába és van valakije, aki viszonozza mindezt. A házasság nekem nem mond semmit, elég anyámra gondolnom, hogy felgyújtsak egy templomot. Griffin nyújtja a kezét, de megrázom a fejem, hogy nem kéne. Még a végén Carver beköp, bár nem olyan, de nem lehet senkiben sem megbízni eléggé. Soha. De azért Wilson kezét megmarkolásztam volna, hogy lássam, mekkora is. A fenekem egyik felét simán meg tudja fogni, vagy még a másikra is átér a keze?

– Tessék a papírjaitok, minden rendben van – adom Griffin kezébe a kártya-pakkot, aki még mindig jóízûen vigyorogva el is passzolja õket.

– Még szép, hogy minden rendben van! – jön a morgás az anyósülésrõl.

– Este nyolcra ott leszek nálad – szúrom még be neki, majd odébb állok a kocsitól, hogy el tudjanak hajtani, és hátrasétálok Carverhez. Most látom, hogy épp ahogy odapillantok, akkor veszi le a kezét a pisztolytáskájáról.

– Azt hittem, agyonvernek. Ha ez a két hegyomlás neked megy… Tudod, hogy az én táram csak hatos, három-három nem lett volna nekik elég – meresztgeti a szemeit, majd kiropogtatja az ujjait. Visszaszállunk a kocsiba, meghúzom az ásványvizes üveget, a buborékok lemarják a számról és a torkomról a száraz érzést. Mert még a szám is kiszáradt Wilson látványára, mégha képzeletben szapora nyáladzás is tört rám. – Van viszont egy jó hírem! Vége a munkaidõnek, Jefferson!

***

Az õrsön hamar kitöltjük a papírokat és a jelentéseket, amiket Carver volt olyan kedves, marhára leszart átvinni a fõnökünk irodájába, ugyanis úgy elhúzott a francba, hogy még csak haza se kell vinnem. Köszönés nélkül lépett le, nem baj, véletlenül reggel rá fogom borítani a kávét.

– Uram, a mai papírok – lépek be egy kopogás és egy „Szabad!” után, leteszem a lapokat elé. Látom, hogy egy orbitális méretû doboz van az asztalán, azokban vaskos mappák, mindegyik kicsit megsárgult már és átható porszag érezhetõ az egész szobában.

– Köszönöm, viszlát! – szól ki az egyik akta fölül, felém nyújt egy papírt, majd int, hogy húzzam el a belem. A legjobb fõnök talán az egész világon. Szerintem öt mondatnál többet sosem váltottam vele, csoda, hogy most ennyire közlékeny. Valami régi ügyet vett elõ, szóval a továbbiakban is csak azzal fog foglalkozni. Nem heccel senkit, nem szivat senkit, nem moderál senkit. De ha valakit el kell dádázni, hozzá küldik be. Régen valamiféle vallatótiszt volt a szövetségieknél.

Kijövök az irodájából, megnézem a papírt, amit a kezembe nyomott. Remek, egy újabb mexikói bûnbanda feje, akit figyelni kell a sztrádán, mert szökésben van, ismételten. Biztos, hogy ezt pont az én kezembe akarta adni? Én elõbb pofán lövöm a szutykos, füstös pofáját, mielõtt még megszólalhatna. Van rajta egy sárga post-it, letépem, hogy megnézzem, mit körmöltek rá. Dühömben legszívesebben konfettivé szaggatnám. Éjféltõl? Éjféltõl hatig még egy gyors mûszak a gettóban? Ránézek az egyik falon lógó órára, ingerülten látom, hogy fél nyolc van.

Nyolcra mentem volna Wilsonhoz egy kis lepedõakrobatikára, ha azzal számolok, akkor talán tízig maradtam volna, de míg onnan elmegyek a kocsiért gyalog, onnan még haza, ott gyors elõkerítek egy másik ruhát, felveszem ezt a gyík Carvert és vissza az õrsre csekkolni, onnan meg oda, ahová kirendeltek minket… Lehetetlen összeegyeztetni mindent. Legalábbis úgy, hogy nekem marhára kényelmes legyen, úgy nem. Basszák meg, jó vastagon.

Hamar kisietek az õrsrõl, át sem öltözködöm, úgy vágom be a kocsit a szervizbe, ahová a rendõrség általában hordani szokta a járgányait. Elõszedem a papírt, amire felírtam Andy haverjának a címét, nehogy elfelejtsem. A lépcsõháznál mázlim van, egy öregebb nõ próbálja a kaput és a kutyáját összeegyeztetni az idõzárral, elõzékenyen megfogom az ajtót, hogy be tudjanak menni mindenféle fennakadás nélkül. Megjegyzem az idõpontot. Biztos mindig ekkor jönnek vissza az esti utolsó pisi-körrõl a döggel.

– Köszönöm szépen, biztos úr – köszöni meg, ahogy sikerül mindenestõl beevickélnie a négylábú morzsaporszívójával. És most figyeljen a világ, tuti meg fogja kérdezni, hogy történt-e valami a házban, hogy megjelentem a semmibõl, egyenruhában. – Esetleg történt valami baj?

– Nem, errõl biztosíthatom hölgyem. Csupán látogatóba jöttem. További jó éjszakát kívánok – emelem meg a sapkám elejét, hogy megadjam neki a kora miatt elvárt tiszteletet, mire csak szaporán bólogat. A „Viszontlátásra!” elköszönés nem szokásom, mert akkor azt jelentheti egy kívülálló számára, hogy itt hamar történni fog valamiféle bûncselekmény, ami miatt megint meg kell jelennem. Nem kell feleslegesen a pánikot kelteni. Viszontlátásra. Wiszontlátásra. Wilsonlátásra. Wiszont.

Felcaplatok a lépcsõn, hamar megtalálom a csengõt, amit le is nyomok. Annyira pontos vagyok, mint a halál, az órám épp most váltott nyolc nulla nullára. Mikor kinyílik az ajtó, akkor veszem le a napszemüvegemet és vetem be azt a pillantásom, amivel nem csak a falat tudom lehengerelni.

– Helló – csattintom össze a szemüveg szárait és teszem el, hogy ne legyen útban. Látom, ahogy a kék szemekben felvillan a zavar és az értetlenség, de érzem, hogy várt. Persze, hát nem hitte, hogy komolyan gondolom, pedig azt feltételeztem, a jó öreg Griffin elmeséli neki, hogy márpedig ha én azt mondom, hogy megyek, akkor az úgy is van. Annyira nem ismerjük jól egymást, pár szót beszéltünk, inkább a kiképzõtáboros balhé miatt jegyeztük meg egymást.

Én megvalósítom az álmaimat, ha kell, agresszívabban lépek fel ennek érdekében. Túl sokáig éltem kirakatvilágban.

– Öhm, helló – dörmögi, rekedt a hangja. Lehet aludt a kanapén várakozás közben. Nem, a haja nem kócos és a ruhája se gyûrött. Még. Ahh, rohadtul irritál, hogy nem maradhatok itt éjszakára, mert valami tetû lemondta a mûszakot és engem dobtak be a helyére. Tény, hogy többet szivatnak, mert tudják, hogy lehet, sõt, kell is a videó miatt, de most tényleg bosszant a dolog. Így elbaszni álmaim dugásának kivitelezését.

– Nem hívsz be? – pillantok mögé, a lakásba, amennyire el tudok vonatkoztatni a hatalmas alakjától. Mélyen a szemébe nézek, látom, ahogy megrezzen. Hm, valami gyanús ebben a dologban. Lehet, hogy…? – Vagy vegyek elõ papírt? – utalok a házkutatási parancsra és lépek közelebb egyik kicsit hozzá. Automatikusan hátrább húzódik egy kicsit, én pedig nem tagadom egy pillanatra sem, hogy mi miatt jöttem. Bár amennyi ideje volt ezen gondolkodni úgy öt óra óta, neki is leeshetett. Nem bírom abbahagyni a stírölését.

– Nem – böki ki. Mindjárt nem fogsz tudni beszélni. Mindjárt a hajadba túrok, de úgy, hogy lehet, kibukkan a põre bõr a szakáll alatt.

– Na, most melyikre nem a válasz? – láthatóan zavarban van, mikor végre valahára hozzáérek a karjához. Mintha csak odébb akarnám tolni, hogy bemehessek, de eszem ágában sincs. A szájára vonom a tekintetem és megejtem az egyik legcsábítóbb mosolyaim egyikét. – Nyugi, most úgyis sietek.

Alig bírok magammal a küszöb elõtt, de neki ezt nem kell látnia, wiszont olyan hamar rábukok a szájára, amilyen gyorsan csak lehet. Ahhh! Még jó, hogy kiköptem a rágót, mielõtt feljöttem, mert bizony úristen félrenyeltem volna. Nem lök el magától, de nem is mozdul pár pillanatig, addig szépen kiszolgálva magam egyik kezemmel a felkarjára fogok, a másikkal pedig feltúrok a hajába. Bekapom az alsó ajkát, végignyalok a kibukkanó nedves bõrön, a nyelvemmel az övét keresem, hamar meg is lesz, mikor a hasán simít végig a kezem és elnyílik a szája. Fogain nyalok végig, hosszabb táncra készülök vele, a mellkasom szinte zsizseg és robbanni készül, ahogy végre eljött ez a pillanat.

Próbálom nem felfalni, de olyan intenzíven megremegtet, hogy komolyabban kell kapaszkodnom a hajába. Azt a rohadt kurva, és ez csak egy egyszerû csók, mi lenne, ha még kefélnénk is? Félig meddig nekisimulok amennyire lehetséges, hamar észbekap õ is, hogy marha jól csinálom, becsatlakozik. Mocskos jó íze van, mindene forró és puha, ahogy megérzem a nyálát, képes lennék belökni az ajtón és szarni a mûszakra ívesen, de nem tehetem meg. Az sem zavar, hogy ennyire szõrös, a szakálla egyáltalán nem szúr, a nyelve pedig nem egy vékony cérnadarab. Sikerül a szám köré fonnom egy tizedmásodpercre és megszívni egy kicsit. Élvezem, ahogy rám borul az árnyéka, ha még õ maga nem is tette még ezt meg. Ah, ha berántana az ajtón, az sem érdekelne, ha másnap akasztani vinnének. Felvillan elõttem a délutáni kép, a hátán simítok fel a kezemmel. Nem, nem. A végén még brutálisan és visszavonhatatlanul fel fog állni, úgy nem fogok mászkálni, hogy fájdalmasan lüktet a lábam köze, mint egy kangörcsös kutyának. Így sem biztos, hogy a kocsiban nem kell kivernem. Sikerül magam visszafognom, hogy nem egy vad, szájtépõs csókolózást kerekítek ki –önmagamat meghazudtolva a jelenlegi állapotomban–, hanem egy… nagyon sokkal kecsegtetõ ajánlatot kínálok fel, zenei kísérettel. Csábító és elég mély ahhoz, hogy bele lehessen szédülni. Hát én alig látok, mikor befejezem.

– Téged kellett volna, hogy megmotozzalak – lépek hátrébb a saját és az õ kapkodó lélegzetét hallgatva. Látom, ahogy az arca jócskán meleg színeket öltött, de nem rákvörös. Hm, szóval mégis beigazolódott a gyanúm. Nem gond, ettõl lesz igazán érdekes a dolog! – De azt majd a következõ randin.

Fogom a névjegykártyám és a pólója alá csúsztatom, majd angolosan távozok. Mielõtt még megfordulva két kézzel a vállára kapaszkodva betaszítom az ajtón és halálra nem kínzom. Fura, máskor hagynám az egészet a picsába, ha rájönnék, hogy szûz, de ettõl csak még inkább bizsergek. Megcsap a hatalom szaga. Én taníthatom be, a saját ízlésem szerint. És az álomkép, ami délután megfogott, tökéletesen és maradéktalanul úgy fog megvalósulni, ahogy akarom. Megnyalom a szám, ahogy kilépek a lépcsõház ajtaján. Azt hiszem a rámenõsebb, nagybetûs Udvarlás lesz itt a legkézenfekvõbb megoldás. Ha másfél napon belül nem hív, akkor támadok.

Sofõröm felém való hûségében és elkötelezettségében bízva csitítom el magamban az idegesítõ hangocskákat, melyek azt suttogják, hogy nagyon meg fogom szívni.
De ugyan hogy tehetné? Nem tehet semmit... nincs hatalmában... Stan pedig imád engem, tetejébe rendes, következetes ember... Nem lesz semmi baj.

Mire a lifthez érek, már inkább idegeskedem azon, hogy a tárgyalásoknak milyen végkimenetele lesz, hisz némelyik ügyfél valószínûleg akadékoskodni fog, esetleg úgy dönt, rajtam vezeti le a napi feszültséget, nekem pedig mindent emelt fõvel kell tûrnöm. A reggeli irat-rutin lebonyolítása után már bent is ülök az elsõn, az asztal körül csupa érdektelen arc, fáradt szemek, papírjaikat matató kezek. Kezdõdik a hajtás.

A százezredik tárgyalás elõtt - mi van, ma maratont tartunk? - munkamobilom kedvesen jelzi, hogy Jordon beszélni kíván velem. Pedig, ha jól emlékszem, minden fontos statisztikai iratot elhoztam az asztalomról, akkor mit akar?

Ujjamat elcsúsztatom a telefon képernyõjén, majd számhoz emelem a mikrofont.

 - Igen?

Válaszként fuldokló dadogást, hadarást, és minden mást kapok, ami nem összefüggõ, vagy kivehetõ beszéd.

 - Jó, nyugodj le, mondd lassan - reagálom le, mintha egy fogyatékossal beszélnék.

 - Igazgatóúr!

 - Igen?

 - A pénze!

 - Mi van vele?

Kezem szép lassan kezd ökölbe szorulni, majd szintet lépve remegni az idegtõl, ahogy titkárnõm kétségbeesetten elhadarja a számlámon történõ változásokat.

 - Jordan kedves...
A szólított ijedten csuklik egyet ezzel elérve leginkább egy egér nyüszítésére hasonlító hangot.

 - I-igen, igazgatóúr?

 - Kérem, készítsen egy baseball-ütõt az irodámba, lehetõleg feltûnésmentesen.

Azzal kinyomom a kétségek közt lévõ nõt, ki most nem tudja eldönteni, hogy komolyan gondoltam-e. De úgyis meg fogja csinálni. Nekem pedig ideális fegyverem lesz a kölyök fejének szétveréséhez.

**********

A nap hátralevõ részében addig dolgozom, míg végül túl fáradt vagyok hozzá, hogy komolyabb erõfeszítéssel  - esetünkben egy szépen munkált fadarabbal - essek neki személyre szabott antikrisztusomnak.

Remegõ kézzel nyitom ki lakásom ajtaját, és úgy lépek be. Remélem, hogy legalább annyira retteg, mint amennyire oka van most rá, valamint a szobája legsötétebb sarkában kuporog. De nem. Rihtig az ellenkezõjét teszi annak, mint amire számítok, úgy sétál felém, mintha mi se történt volna. Egy pillanat alatt eldurran az agyam.

Elõször csak komótosan sétálok felé, leveszem fölösleges, jelenleg igen szûkösnek érzõdõ nyakkendõmet és zakómat, de amint lehajítom õket a haragom is elszabadul.
Teljes erõbõl megyek neki Williamnek, hogy aztán a falnak csapjam.

Most megdöglesz.

 - Rettenetesen hiányoztál, Kain - jön az üdvözlés a részérõl, és én legszívesebben kézzel plasztikáznám át az arcát.

 - Ne szellemeskedj, mert a végén lenyeletem veled a nyelvedet.

- Ejnye Kain, hát hol hagytad a jó modorod?

Összeszorítom fogaim egy pillanatra, és csak fejben töröm be az orrát.

 - A bejárati ajtón kívül. Most pedig magyarázd el, hová tûnt a számlámról az a sok pénz?! - üvöltöm, ahogy a torkomon kifér, mire füléhez emeli a kezét.

 - Nem becsülted fel elõre mennyi mindenre lesz szükségem. Hmm... talán... elragadtattam volna magamat?
A képembe röhög. Ebben a helyzetben képes a képembe röhögni! Az isten verje meg!

Izomból vágom le a földre, majd újra felszedem onnan, hogy esetlegesen még jobban csontját törjem, vagy pólójának nyaktépésével véééletlenül megfojtsam.

A faszom tele van! Én itt befogadom, nem dobom fel a rendõrségen, jó reklámot hozok a cégnek, ellátom ruhákkal! És ezt kapom?! Hálátlan taknyos!

 - Ne szórakozz. Bõven elégnek kellett volna lennie, sõt, maradnia is kellett volna. Magyarázatot követlek! Hogy képzeled, te taknyos? Idejössz, feltúrod az életem, bébiszittereket kell fogadnom, hogy nehogy eltûnj, a pénzemen élõsködsz, és még a lakásom is meg kell veled osztanom. Olyan kibaszott nagy kérés volt, hogy kussban élj velem?! Hogy annak se kelljen feltûnnie, hogy veled lakok?! Ne felejtsd el, hogy még mindig én teszek NEKED szívességet, és nem fordítva. Azt hiszed, én minden éjjel vigyorral a pofámon fekszek le, hogy jajj de jó velem élhet ez a kis dög?! Hát akkor el kell szomorítanom, nem így van, hidd el, nekem sokkal szarabb, mint neked. Egy vadidegen, kábítószerfüggõvel kell megosztanom az életem, de mivel belekevertem magam a szaros életedbe, így most kussban tûrök! - üvöltöm az arcába torkom szakadtából, mert a rohadt életbe, elegem van!

  - Látod? Mind a kettõnknek jobb lenne, ha kiraknál az utcára! - kiabál vissza elkeseredetten. Ez semmit se gondolt át, mikor ide került.

  - Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy megjátszod? - Közelebb hajlok hozzá, ha esetleg nem hallana eléggé, majd hajába markolok, hogy ne tudja elfordítani a fejét. - Nem fogod fel, hogy nem tehetem?! És biztos lehetsz benne, hogy azt a pénzt vissza fogod szolgáltatni. Ha nem is tudod kifizetni, hát akkor ledolgozod konyhatündérkedéssel. - Dühöm jó részét kiadva a veszekedéssel egy erõs rántás keretében talpra állítom. - Ha keménykedni akarsz, rossz emberrel kezdtél, kölyök.

  - Majd meglátjuk. Úgyis mindent el fogok követni, hogy megszabaduljak ebbõl a szarból. - Most komolyan ennyire nincs tisztában az erõviszonyokkal?  - Soha, senki nem tudott nekem megszabni semmit, nem te fogod elkezdeni. Eléggé félreismertél, ha azt hiszed, hogy majd kussba tûrök.

Megrökönyödésemet kihasználva lök egyet rajtam, mire hátratántorodom, azonban, mikor a cégnél betöltött pozíciómmal jön, amire márpedig érzékeny vagyok, megint azon a véleményen vagyok, hogy nem kapott még eleget.

Megmutatom én neked szíves örömest, kinek van itt tejhatalma.

  - Azt hiszem te ismertél félre engem! - mondom cinikusan vigyorogva, majd egy kétszer olyan erõset lökök rajta, mint amit õ az elõbb próbált velem szemben. -  Jóéjszakát William. Ja és holnaptól magántanuló vagy. Egyelõre nem engedlek vissza az egyetemre, úgyhogy heti egyszer látogat meg téged egy-egy rektor.

Azzal rávágom az ajtót, és kulcsra zárom. A szerencsétlenje egybõl rátapad a kilincsre, rángatja, tépázza, de elõbb fogja kiszerelni az egészet, minthogy a zárat kinyissa.

Jóízûen felröhögök.

 - Remélem, hogy kipisáltad magad, mert egy jó darabig bent leszel!

 Dolgom végeztével elégedetten hajítom a közeli polcra a kulcsot, majd otthagyom a taknyost a fenébe porosodni a szobájában.

**********

Hajamba túrva, még álmosan sétálok ki az étkezõbe, hogy ellássam szervezetemet a kezdõ lökettel. Fejben átellenõrzöm mai teendõimet, de mint minden alkalommal, végül arra jutok, hogy Jordan fogja úgyis elcsacsogni, hogy kit kell épp a pokolba kívánnom.

Talpam a csempekõre érkezik a szobaszõnyegrõl, míg tarkómat vakargatva felnézek a balomon elhelyezkedõ polcokra, kávéalapanyagot kutatva, azonban nem kerülheti el a figyelmemet az asztalon felhalmozott gyorséttermi dobozok tömege.

Mi a...?

Felemelem az egyiket, majd beleszagolok, de egybõl el is húzom a számat.
Fúj, ez török. Ki nem állhatom, hogy tud ez a gyerek ilyen szemetet enni? Megfogom a villát, majd belekutyulok a fura színû cucc maradványaiba a mûanyag alján. Nos... legalább megette, és nem ment pocsékba.

További túrám a finomra õrölt friss kávéval kézen fogva visz a konyhába, de ott is tele van az egyik szekrény fehér dobozokkal. Na, jó. Mennyit eszik ez?

Két perc múlva már félig ébren meredek a porcelánpohár pereme fölül a gyanús karakterekkel ellátott szállítmányra.

Ez nem török.

Újabb korty a fekete nedûbõl, ami agyam fogaskerekeit olajozza be, hogy végre csikorgás nélkül, gyorsabb mozgásra legyenek képesek.

És még fel sincs bontva.

Felhajtom magamba a maradék ébresztõszérumot, majd gyanakodva emelem szemem elé a jól lezárt kockát. Zsenialitásom már hajnali hatkor egetrengetõ, így sikerült rácsodálkoznom, hogy...

 - Ez kínai!

Mohón nyitom fel a dobozt, és lám pont az egyik kedvencem pihen a közepén. A kölyök bele se pálcikázott, de azért megrendeli az én pénzembõl! Pofátlanság.

Ingerülten pattintom szét az asztalon heverõ keleti evõeszközöket, majd magamba tömve rögtönzött reggelimet megindulok háziállatom alvóhelye felé.

 - Hé kölyök! - Semmi válasz. - Basszad meg! - rúgok az ajtóba két falat között, mire halk nyöszörgés jön a falap túloldaláról.

 - Mi van már...? Azt hittem, szobafogságban vagyok.

 - Abban is vagy - engedem vissza a húst a dobozba, hogy ne kelljen teli szájjal gúnyolódnom -, csak gondoltam kellemes szép reggelt kívánok neked.

 - ...hány óra?

 - Hat.

 - Húzz a fenébe!

Egy falat. Két falat. Kezdem unni a csendet. Három falat. Most nincs kedvem edzeni, máshogy akarom levezetni a reggeli fölös feszültséget. Na, még egy utolsó... hmm, finom.

 - Hé kölyök.

 - Mit akarsz már?!

 - Minek vettél annyi kaját tegnap este?

A szobából puffanás hallatszik.

 - Mert baszd meg! - William hangja az elõbbinél is elnyomottabban jut el hozzám. Párna alá dugtad a fejed?

 - Egyenes választ.

 - Mert mit csinálsz?

 - Mit csinálok?
Fokozatosan elkezdem talpammal csapdosni a szoba ajtaját.

 - Jó-jó, nyughass már! A kínait különben is neked vettem!

Ránézek a kezemben díszelgõ fehér dobozkára és finoman illatozó tartalmára, majd a legevidensebb válasz mellett döntök.

 - Az jó, mert kidobtam.

 - Mivan?!

 - Gondoltam, neked már nem fog kelleni.

 - Fel se volt bontva! Akkora paraszt vagy!

 - Ó köszönöm, remek érzés ezt a te szádból hallani, már biztos vagyok benne, hogy jól fogok teljesíteni. Tökéletesen indult a napom! - gúnyolódom vigyorogva.

Most az ajtónak csapódik neki valami, feltételezem egy cipõ. Felröhögök, majd visszamegyek a konyhába, és szó nélkül elpusztítom az összes keleti étket. Lehet, hogy gazdag vagyok, de nem fogok pocsékolni, pláne nem ilyen finomat.

**********

"...cégem szívesen veszi a támogatást..."

 - Kaiiiin!

"...valamint, mint arról már valószínûleg értesültek a profit bizonyos részét jótékonysági célokra fordítjuk..."

 - Tudom, hogy itt vagy, hallom, hogy gépelsz!

 "...Ez úton szeretném meghívni Önöket a Hestia Bank..."

 - Kaiiiiiin... - Mélyet sóhajtok, míg kezem megáll a billentyûzet felett. - Kaiiiin... - A halántékomon az ér lüktetni kezd. - KaiiiIIIIIiiiin!

 - Nem tudnál csöndben maradni végre?!

 - Hugyoznom kell!

 - Nem igaz, már megint? Mit ittál te?

Ingerülten kelek fel íróasztalomtól, majd William szobájának ajtajához sétálok, végül elforgatom benne a kulcsot.

 - Amit te hoztál. - Kiengedem, és egybõl rohan is a wc felé, magára csapja az ajtót, és úgy kiabál. - Úgyhogy ne engem hibáztass!

Átdörzsölöm fáradt szemeimet, miközben visszaülök komfortos irodai székembe. A háttámla megdõl kissé, ahogy kényelmesen elengedem magam, kezeimet pedig a karfára fektetem.

Már másfél hete játszom ezt vele. Kizárólag az én felügyeletem vagy az õt tanítani jövõ rektorok látogatása alatt szabadulhat ki a cellájából, bár számomra elõnyösebb lenne, ha rábízhatnám egy bébiszitterre, de minek után a sofõrömet szépen kijátszotta isten tudja hogyan, így ilyesmit nem merek megkockáztatni.

Emiatt persze mindig kitalál valamit, hogy legalább a lakásban rohangálhasson pár percet. Folyton ki-be kell zárnom az ajtót, és egy idõ után már igencsak meguntam a kulcs állandó helyváltoztatását. Többnyire a szobája melletti polcon tároltam, de volt, mikor zsebre vágtam, vagy egyszerûen csak magammal vittem valahova, és anélkül tettem le, hogy figyeltem volna rá... és persze olyankor már egybõl ment a hiszti, hogy még arra a rühes kulcsra se tudok vigyázni, szerinte nem vagyok alkalmas bankigazgatónak, mert arra is biztos pont ennyire figyelek, bla-bla-bla-bla...

Inkább ki se veszem a zárból azt a fémdarabot.

Inzultáltan fordulok vissza a meghívó szövegének megírásához, és hála a teljes csöndnek hamar befejezem. Még egy enter. Kész. Végre nyugodtan élvezhetem a péntek estémet.

 - Mit írtál? - sétál felém a vörös, közben víztõl nedves tenyerét a nadrágjához dörgöli. Mintha nem tartanánk közvetlenül minden egyes csap mellett egy kéztörlõt.

 - Meghívót a bank jótékonysági estjére.

 - Én is mehetek?

 - Majd ha én leszek az angol királynõ.
William elvigyorodik.

 - Menjünk gyorsan shoppingolni, felség!

Fáradt mosoly kúszik szám sarkába.

Eleinte szörnyû volt, mikor bezártam. Hisztizett, rugdosta az ajtót, verte a falakat, még az órát is eltörte, aztán meg folyamatosan tõlem kérdezgette, hogy mennyi az idõ, mikor ehet végre, de mostanra... Egész normális lett.

Apám azt mondta minden állatot be lehet törni, és noha ezt õ a tõzsdecápákra értette, de úgy néz ki a vörös rókákra ugyancsak érvényes.

 - Van valami kaja itthon? - néz a konyha felé, de nemet intek fejemmel. - Bailey igazán fõzhetne.

 - Mostanában nem ér rá.

 - Éhen fogunk halni! - gesztikulálja el a hattyú halálát. - Vagy patkánymérget keversz a napi adagomba! Még rosszabb!

 - Azt kimutathatnák a boncolásodon.

 - Te most kajak elgondolkoztál rajta, hogy megmérgezz?

Erõtlenül felnevetek.

 - Alap. Képzeletben már nem egyszer megfojtottalak puszta kézzel, más hangulatomban kedvenc kardommal daraboltalak fel, vagy épp a hullaház porlasztójába nyomtalak bele élve - fantáziálok kedélyesen, mire William komolyan elsápad.

 - Inkább lõj fejbe.

 - Az túl gyors neked. Mellesleg nem ölhetlek meg, mi lenne a reklámmal? Te vagy a cég új kabalaállata.

 - Hogy én milyen boldog vagyok...

A vörös megjátszott depresszióval eltotyog a kanapéig, majd ott bedõl a párnák közé. Gyomra szörnyetegként morogva jelzi valódi problémáját.

 - Arra gondoltam, elmehetnénk egy étterembe - vetem fel a témát.

 - Étterembe? Te? Velem?

 - És ma.

**********

A város késõesti fényei világítanak a horizonton, ahogy áthajtok az egyik kocsiknak kiépített felüljárón. A lámpák cikázó sárga csíknak tûnnek csak mellettünk, míg a résnyire nyitott ablakon kellemes, hideg szellõ süvít az utastérbe.

Lekanyarodok a következõ keresztezõdésnél, mire újdonsült hízóm arrébb gördül az anyósülésen.

 - Mondtam, hogy meg akarsz mérgezni.

 - Csak túl sokat ettél. Hazaérünk, adok neked B6 vitamint, az segíti az emésztést.

A gömbõc érdeklõdve mereszti rám szemeit.

 - Persze hogy túlzabáltam magam, órákon át éheztettél! Amúgy te honnan tudsz ilyeneket?

 - Bailey.

 - Gondolhattam volna.

Hosszú csend telepszik ránk, míg én az utat figyelem, õ pedig félig lefolyva az ülésrõl bámulja a kocsi tetejét.

 - Megint bezársz éjszakára is? - kérdezi mellõlem végül. Gyanakodva és meglepetésemre némi együttérzéssel nézek rá, majd vissza az útra.

 - Igazából gondolkodtam rajta, hogy elkezdhetnéd törleszteni a tartozásod.

 - Nem volt elég a szobafogság?

 - Attól nekem nem lesz több pénzem, hogy bezárva tartalak.

 - Nem értem, miért sajnálod, mikor milliárdos vagy.

 - Ez elvi kérdés.

Megint csönd, illetve utasom csak néha nyöszörög föl, végül az is teljesen megszûnik. A kocsi fényszórói elõtti utat nézve merülök el gondolataimban, melyek épp annyira kesze-kuszák, mint céltalanok. Eszembe jut, mennyire rég jártam anyámnál, talán föl kéne hívni vagy, hogy vajon hányan dolgoznak még most is bent. Nem tartom magam kegyetlen fõnöknek, szóval nyugodtan hazamehetnek pénteken korábban. Másrészrõl rengetegen szoktak túlórázni. A cégünk árulója persze sose, fogalmam sincs, miért becsültem meg régebben annyira. Kétszínû, álszent mocsok. Vele meg a drága konkurenciával le kell még majd bonyolítanom pár tárgyalást. A modern világ kulturált háborúi. Ugyan úgy életek függenek tõle, csak nem 20 perc alatt hal meg a katona, hanem évekig tart, míg rájön, hogy többé nem kap állást, alkoholista vagy drogos lesz, és a végén leugrik egy hídról.

Az utolsó sarkon lekanyarodva vezetem be audimat az alaksori parkolóba. William felmorog a kis hullámvasútra, de ahogy nézem, édesdeden alszik. Fogalmam sincs, mitõl fáradt el ennyire, hisz õ semmit se csinál már másfél hete.

Leállítom a motort, majd kiveszem a kulcsot.

 - William, gyere, hazaértünk. - A szólított erõtlenül rám nyöszörög. - Ugyan már... csak a liftig gyere el.

 - ... úgyis ki fogsz nyírni.

 - Mit hadoválsz itt össze? Nem foglak - fogom meg a vállát, és ekkor látom, hogy még mindig alszik.

 - Mindig ki akarsz nyírni. Azt mondtad.

 - Csak indulatból.

Nincs türelmem megvárni, amíg végre magához tér, és a járókeretes nagyapák sebességével elslattyog a liftig, helyette alá nyúlok, majd a karomba veszem. Kis egyensúlyozásba telik, de végül sikerül becsuknom a kocsiajtót, majd rányomnom a zárat. Idõközben a vörös nyitott szája közelebbrõl is meg óhajt ismerkedni ingemmel.

 - Ha összenyálazod a felsõmet, meghalsz.

 - Mondtam, hogy ki... me... kiölsz.

Megforgatom szemeimet, majd a lift felé veszem az irányt. Még jó, hogy olyan tágas, így könnyedén beférünk. A vörös úgy szuszog a karjaimban, mintha a világ legkényelmesebb párnája lennék, én meg csak irritáltan figyelem, ahogy az emeletek gombjai egyre magasabb számnál villannak fel. Kiszállok, lépcsõ, ajtó, szerencsétlenkedés a kulcsokkal, letaposom magamról a cipõimet, majd a vöröst szabadítom meg lábbeliétõl.

Mikor az ágyába fektetem, még mindig meg se moccan. Értetlenkedve bámulom arcát, lassan hullámzó mellkasát, végül úgy döntök, hogy legalább a pólóját és a nadrágját lecibálom róla, ne aludjon ruhában.

Dolgom végeztével betakargatom, majd leülök az ágy szélére, és úgy figyelem tovább békés álmát.

Az egész szituáció nagyon emlékeztet arra, amit én nem egyszer átéltem apámmal. Mikor még egészen kicsi voltam, sokszor legyeskedtem körülötte, viháncoltam az irodájában, estére meg teljesen elfáradtam. Õ hazavitt, fel a lakásába a karjaiban. Akkor még együtt voltak anyámmal.
Emlékszem, ahogy lefektetett a puha párnák közé. Mindig azt mondta, "jóéjszakát, fiam", és beletúrt a hajamba.

Vajon neki is ilyen érzés volt mellettem ülni, míg én aludtam?

Szomorúan nyúlok William felé, majd ujjaimat vörös tincsei közé csúsztatom, végigvezetem arcán. Puha, selymes bõre van.

 - Finom... - somolyog, miközben jobban belesimul tenyerembe, és valahogy ez nekem is felfelé görbülésre kényszeríti számat.

Miért nem tudsz mindig ilyen ártatlan lenni?

Másnap a kevés alvás ellenére is korán kelek, mivel csak szenvedés az ágyban forgolódni. Ha nincs hasznom belõle, nem csinálom. Sajnos szemem még így is másodpercenként leragad, és fantáziámban a karikák lassan újabb szemgödröket mélyítenek az amúgy már létezõek alá. Mire leérek az irodám elé, addigra alvajárónak érzem magam.

A mindig íróasztalánál ülõ titkárnõm - komolyan, hazajár ez egyáltalán? - felpattan helyérõl, amint meglát, majd udvariasan köszön.

 - Jordon, kávét. Feketét. Erõset. Utána pedig senki ne merjen zavarni - adom ki a parancsot, mire bólint, és már rohan is reggeli italomért a legsebesebb pincéreket lealázva.

Elégedetten sóhajtva ülök le kényelmes forgószékembe, míg nyakkendõmet igazgatva nézek ki a hatalmas üvegablakokon. Noha nem az enyém a legmagasabb épület a környéken, de ettõl függetlenül ez nem akadályoz meg benne, hogy elfogult pillanataimban a világ urának higgyem magam, és arról ábrándozzak, milyen jó is lehetett az egyiptomi fáraóknak. Nem mintha olyan sokban különböznék tõlük. Hatalom? Pipa. Pénz? Pipa. Piramis? Pipa. Rabszolgák? Megeresztek egy gonosz vigyort - de még mennyire, hogy pipa.

Egyre homályosodó látással teszem könyökömet a karfára, majd kezemre támasztom fejemet. Hol van már az a kávé?

Az elkövetkezõ percek kiesnek, én pedig visszautazom a múltba, ahol szinte semmi rongyban lézengõ emberek vonulnak trónom elé gyümölcsöket, gabonát felajánlva felséges személyemnek. Míg én elutasítom az amúgy való életben konkurenciaként létezõ senkiket, addig a következõ csoport valamivel normálisabban van öltözve, és egyre jobb módú halandók jönnek kéréseikkel hozzám. Az utolsó családnak már az õreim segítenek behozni a hatalmas, aranyból készült ládákat.
Ezt látva felkelek ülõhelyemrõl, és mint az istenkirály lesétálok a nekem épített emelvényrõl egyenesen az ajándékokhoz. Már épp nyitnám fel a legnagyobbat, mikor az egyik tag, aki mellesleg kísértetiesen hasonlít Bailey-re, elém tol egy valamivel kisebbet, hogy elõbb azt nyissam fel.
Egye fene alapon az aranyozott szélhez nyúlok, de mikor belenézek, nem a várt látvány fogad.
Undorodó arckifejezéssel kiáltok õreimnek, hogy azonnal vessék a vadállatok elé a férfit, azonban mielõtt bármit tehetnék, az fellök engem, de olyan erõvel, hogy a trónra esek vissza, majd kiszedi az aranyládában lévõ elolvasásra és aláírásra váró iratokat, végül mindet az arcomba szórja.

Rémülten riadok fel, mikor is az egyik lap széle megvágja a nyakamat.

 - Meg akarsz ölni?!

Kiáltozásomra aligazgatóm nemes egyszerûséggel a kezembe nyomja a gõzölgõ ébresztõnedût.

 - Te viszel sírba engem - morog rám, míg Jordon - hogy került ez ide, az elõbb még nem volt itt - sietve összeszedi a csatában elhullott lapokat. Jómagam a porcelánpohár pereme fölül sunyítok merénylõmre. - Ne nézz így rám, tegnap halálra aggódtam magam miattad. Beszélgetünk, eltûnsz, aztán meg lusta vagy felhívni.

 - Nem igaz, csak lemerült a telefonom és.....!
Védekeznék, de Bailey felemeli a kezét.

 - Lusta voltál! - Óóó, te rabszolgahajcsár, te életem megkeserítõje, te, aki még az istenkirályt is letaszítod a trónról! Egyszer még... - Mellesleg iszonyatosan nehéz lent tartanom az épület elõtt a sajtót. - ...egyszer még feleségül veszlek!

 - Hogy mit csináltál?

 - A tegnapi kis eseted elég hamar elért hozzájuk, és most tudni akarják, hogy mit tervezel a fiúval.

 - Meg keresik a támadási felületet rajtam.

 - Azt is. Köszönjük, Jordan - intézi most a szavakat az idõközben tökéletes rendet teremtett nõnek.

 - Óhajtanak még valamit?
Az alázatos hangsúlyra elvigyorodom. Szeretem, mikor a posztomnak megfelelõen bánnak velem.

- Nem, most elmehet - válaszol helyettem Bailey, végül ismét felém fordul, mikor Jordan már nem hallja. - Szerencséd van vele, még engem is alig akart beengedni, mert te azt mondtad neki, hogy senki ne zavarjon. Csak tudnám, miért ilyen kedves veled, nem vagy más, mint egy gyerek, akinek túl sok hatalom jutott.

 - Ellentétben veled, õ örül, hogy közelebbrõl ismerhet - vágom rá, majd mikor az említett hölgy visszafordul ellenõrzésként az ajtóban, megeresztek egy domináns félmosolyt felé. - Köszönjük, kedves!

Válaszként egy pukedlit és egy elbûvölõ mosolyt kapok, majd becsukja maga után az ajtót.
Kávém utolsó cseppjeit már a kárörvendés egyértelmû jeleivel arcomon iszom meg, miközben az asztal felé fordulok székemmel.

 - Imád engem.

 - Ugyan kérlek, csak a tekintélyedbe van belezúgva.

 - Talán féltékeny vagy?

 - Én?

 - Te. Ha gondolod, akkor átadom a céget - vetem fel, mert úgyis tudom elõre a válaszát.

 - Isten ments! Így is elég dolgom van, és én...

 - Hallgatlak.

Gyerekkori barátom megforgatja szemeit.

 - Én nem tudok olyan határozottan beszélni a tárgyalásokon.

 - Tovább - biztatom õt, miközben kihúzom magamat.

 - Ó, és tudom, milyen szerény is vagy valójában, - közbeszólnék, de felemeli az ujját, hogy hallgassam végig. - épp ezért a Hestia bank nemes, hatalmas és szerény vezérigazgatója most lemegy, és kielégíti a sajtó igényeit. Meséld el nekik, hogy micsoda hõstettet vittél véghez a gyerek megmentésével, és hogy most épp hozzá tartasz, mert te aaaannyira a szíveden viseled a sorsát.

Csak a hiénákat ne!

 - Felettébb zavar a túl közvetlen hangsúlya, Grown úr.

 - Már több mint 20 éve, Evans úr. Minden nap szóvá óhajtja tenni? - fogja meg székem háttámláját, és elkezd azzal együtt az ajtó felé tolni. Nem akarom!

 - Addig óhajtom szóvá tenni, míg végre el nem fogadja a feljebbvalóságomat - kapaszkodom az asztal sarkába, mint utolsó mentõövbe.  Ülõhelyem megbillen.

 - Nem ismerem el, míg nekem kell kicserélnem a pelenkáját. Nah, Kain! Nézd már magad kicsit kívülrõl, hogy milyen idiótán fest egy majd' 190 centis felnõtt férfi, akit mellesleg széles körben tisztelnek, egy ilyen szituációban!

Szégyenkezve engedem el az falapot, mire tolókocsim megadja magát Bailey erejének, és mindketten felborulunk.

 - Ezzel mindig meggyõzöl - közlöm teljesen nyugodtan a szék kerekeinek zajos forgásával kánonban.

 - Az aduászom.

 Szerencsére a szõnyeg elég vastag hozzá, hogy a hangokat felfogja, így senki sem nyit ránk gyanakodva.

Felsóhajtok. Mélyet és gondterheltet, végül kelletlenül összeszedem magam. Miután felsegítettem Bailey-t is, és mindketten megbizonyosodtunk róla, hogy szalonképesek vagyunk, megindulunk lefelé a lifttel. 10 emeletnyi gyomorideg.

Igazából szeretem a munkámat. Jó vagyok benne, az emberek elismernek, tisztelnek, sokat keresek, mindent megad, amire gyerekként vágytam. Persze ennek a hátulütõje, hogy a sajtó, szinte bármit csinálok, a nyomomban van. Egyszer láttam, mikor apám valami balhéba keveredett, és kiszagolta a média. A riporter megfenyegette, felmenõmtõl pedig olyan összeget követelt, mellyel utána elköltözhetett bárhova, ahova más nyaralni megy. Apám teljesen ki volt készülve, hogy az összes megtakarított pénze erre ment el, mondjuk nem csodálom, én is õrjöngenék hasonló esetben. Csak az a kár, hogy rajtam töltötte ki. Miért ne a fián, az van a legközelebb, ráadásul biztosan meg se mer utána nyikkanni. Hát, tényleg nem mertem.

Kissé feszengve lépek ki a liftbõl, de mikor az önmûködõ üvegajtók utáni lépcsõsoron megyünk le, ez elmúlik. Pár vaku kiégeti a retinám, de már hozzászoktam, úgyis hatszázan kérdeznek egyszerre, tök mindegy merre nézek. A villanások száma csökken, és kezdõdik a mûsor, minek keretében egyszerre szólok mindenkihez.

 - Múlt éjjel az autópálya közelében sajnálatos módon baleste volt egy fiúnak... - Csak homályosan. -, de semmi ok az aggodalomra, egybõl bevittem a kórházba. - Fõleg a jó hírt. - Kiváló orvost kapott doktor Skiyewich személyében... - Másra testálva a dolgokat. - Hamar fel fog épülni.

 - Igazgatóúr, igaz az, hogy ha a gyermeknek ismeretlen marad a kiléte, akkor magához veszi a lábadozása idejére? - nyomja az egyik riporter a számba a mikrofont. Úgy néz ki, a kórházban lévõ recepciós elfelejtett felejteni. Akkor legyünk nagylelkûek is.

 - Igen, így tervezem. További kellemes napot önöknek.

Jelzek az õröknek, és azok már oszlatják a tömeget, hogy nyugodtan eljuthassak a céges autóhoz, hol már bent ül a sofõr. Bailey mögöttem marad, a mikrofonos hiénák betámadják õt, és még pont hallom, ahogy elmondja, hogy a kórháznak nagy összeget adományozok saját fizetésembõl az orvos kitûnõ munkáját honorálva, valamint most is oda igyekszem a fiú állapotának ellenõrzése végett.

Az kocsi csak pár sarkot megy, pont annyit kanyarogva, hogy ne vehessék észre az engem követõ paparazzik, amikor egy mellékutcában kiszállok, majd egybõl bevágódom saját audimba. A sofõr vezette autó tovább suhan nélkülem, nyomában a dögevõkkel. Szép az élet.

Kissé tovább tart eljutnom a kórházba a kerülõk miatt, de végül is megérkezem. Mivel valószínûleg a keselyûk a másik kocsival együtt ücsörögnek a korareggeli dugóban, így nincs mitõl félnem. Könnyed léptekkel sétálok be a kórházba, majd felkeresem a nyelvtörõ-játék nevû orvost.

Végig úgy bánik velem, mintha én lennék a kölyök hivatalos gyámja. Szó nélkül vezet egybõl a fiú kijelölt szobájába, majd leveszi az ágy végére akasztott kartont, fellapozza, elemezgeti nekem. Mindezt annyi szakszóval fûszerezve, hogy lassan már úgy érzem magam, mint akinek érettségije sincs, nem hogy diplomája. A lényeget minden esetre leszûröm, ami pedig az, hogy jól van a kölyök. Szenved, de erõs a szervezete. Hurrá, akkor hamar megszabadulok majd tõle.
A fehérköpenyes azonban úgy néz ki, még nem végzett. A mûszereket tartó éjjeliszekrényhez sétál, majd az alsó fiókból kivesz még egy kartont.

 - Sajnos rossz hírt kell közölnöm - mondja, mire felhúzom a szemöldököm.

 - Mit ért ez alatt?

 - A fiú vérében tudatmódosító szereket találtunk, de ilyennel még nem találkoztam, ez valami újfajta. Nyílván a rendõrség orvosi csoportja majd... - A papírlapra teszem a kezem.

 - Kihatással lesz ez rá? - biccentek a fejemmel az ágy felé.

 - Nem tudom, de az anyagokat tekintve... nem valószínû. Egy bizonyos idõn belül ki fog ürülni a szervezetébõl, viszont akár három hónapig is kimutatható a többi anyagot tekintve, amit még használt elõtte. - Na, most érzem úgy magam, mint akit lelöktek a Taigetoszról. - Uram, jól van...? Nagyon elsápadt.

 - Semmi... - megköszörülöm a torkom, majd a kartont elengedve igazítok némit nyakkendõmön. - Semmi komoly, csak a vérnyomásom ingadozik. - Áh, felejtsük el, látom a dokin, hogy pontosan tudja, mi bajom. - Szeretném, ha ezt kellõ diszkrécióval kezelné, és az adatokat tartalmazó papírok ezen részét szigorúan elzárná a saját irodájában.

Õ megértõen bólint. Remek, szövetségesre találtam.

Már épp fejezném ki hálámat, mikor azonban az ágyon fekvõ intenzív mocorgásba kezd, majd ahhoz társul az egyre hangosodó nyöszörgés. Igazán megvárhatta volna, amíg elmegyek, ráér késõbb is drámázni.

A fehérköpenyes odasiet hozzá, felületesen megvizsgálja, majd nõvérért kiált.

Udvariasan ellépek az útból, míg újdonsült szimpatizánsom lefogja a gyereket, másként az a vergõdésben legurulna az ágyról. Örülök, hogy nem orvosnak kellett mennem, fõleg azok után, amik ezek most lerendeznek nekem. A nõvér bénázik, a doktorált üvöltözik, a kölyök szenved. Miért érzem magam egy kórház-szagú szappanoperában?

A vörös hajú végre nyilvánvalóvá teszi, hogy ébren van, és felnyitja a szemeit.

- Adunk neki morfiumot. Ne aggódjon Uram, hamarosan jobban lesz a védence.

Nem figyelek az orvos szavaira, magamtól is látom, hogy épp leszedálni készülik. Csupán elkövetkezõ pár hónapom megkeserítõjét figyelem. Pár kába pislogás után felém fordul azúrkék íriszeivel, majd szép lassan befejezi az ösztönös ellenkezést, és hagyja, hogy karjába nyomják a tût, szinte észre se veszi. Kissé frusztrál a dolog, mert jajveszékelés helyett végig engem bánul. Viszonzom pillantását, és minél tovább tart, annál jobban érzem, hogy veszélytelen. Talán mert szeretem a kéket. Más oka nem lehet, hisz eleve kiderült róla milyen drogos fajta. Szemei lassan lecsukódnak, én pedig rájövök, hogy ideje volna visszamennem az irodába.

**********

Az elkövetkezõ két nap viszonylag nyugodtan telik. Bailey hagyja, hogy bezárkózzak az irodámba a sajtó elõl, és a papírmunka komoly mennyiségére hivatkozva mindenkit elhajt. Békében bújhatom az iratokat, még a cégünk árulójával sem kell törõdnöm. Az ügyfél, akivel hétvégén tárgyaltam idõközben fontolóra vette az ajánlatom, végül elfogadta, de ezzel én õt átadtam a drága vállalati ügyfélkapcsolati munkatársunknak. Nincs vele több problémám, most már bízik a cégben.

Az orvos folyamatosan telefonon értesít a vörös állapotáról, így nem ér felkészületlenül, mikor egyik hajnalban herceg nélkül is eljátssza Csipkerózsika ébredését. A sürgõs papírmunka után összekapom magam, és kisurranok az épület hátsó ajtaján. Kell a francnak a feltûnés. Mostanra ugyan lekoptak a hiénák, mert úgy érzik, még nincs semmi csámcsognivaló, de azért jobb vigyázni. Nem feltételeznék rólam, hogy az épületen kívül tíz lépésnél többet teszek kocsi nélkül, így ideális megoldás az egyik autóm pár sarokkal arrébb lévõ leparkolása.

Végre elmondhatom, hogy gyorsan érek oda. Végre nincs pepecselés, ide-oda kanyargás, vagy dugó a fõbb útvonalakon. Ugyancsak hétköznapi... nagyjából hétköznapi ember módjára sétálok be a fõbejáraton, majd egy kedves álmosollyal kérem meg a recepcióst, hogy szóljon a vörös orvosának látogatásomról. Alig pár perc elteltével már mehetek is a teljesen egészségesnek látszó kölyökhöz bemutatkozni, kirõl az imént megtudtam nyelvtörõ-doktortól, hogy sokkot kapott a lövéstõl, és most amnéziás, tehát nálam lesz. Remek, igazán remek, épphogy nem ugrálok örömömben...

Halványkék szemek szegezõdnek rám, majd úgy mér végig magának. Nézz csak nyugodtan, ismerkedj meg jól új urad és parancsolód küllemével.

 - Õ itt Kain Evans úr, aki behozott aznap éjjel hozzánk - szólal meg elsõként szövetségesem, de az ellenségtõl nem várhatok ilyesfajta tiszteletet.

 - Kösz, hogy elütöttél faszfej!
Bal szemem sarka ingerülten megrándul, és ezt nem hagyhatom annyiban.

 - Még csak nem is súroltalak, te vagy az, aki örülhet, hogy nem jelentem fel. Bedrogozva az autók elé sétálsz, mégis mit vártál?! Hálásnak kéne lenned, taknyos!

 - A káromkodást mellõzzük a kórház területén - szól ránk az orvos - Ezen felül Evans úr többszörösen megmentette az életed. Mivel semmit se tudni rólad, így senki nem fizetne az ellátásodért, és ki kellene tennünk az utcára még, ha fel is szakad a sebed, de vállalta, hogy kezeskedik érted. Ráadásul, amit ugyan nem helyeslek, de a szintetikus anyag ügyében is szigorú diszkréciót kért. Tényleg így akarod neki mindezt "megköszönni"?

- Ne ragadtassa el magát, doktor úr, az én fizetésemnek csak csekélyke része ez. Most pedig kapd össze magad, fiú, kint várlak a kocsimnál. - Azzal fogom magam, és elviharzok.

Szemtelen, tiszteletlen kis szarkavaró! Miért pont egy ilyet fogtam ki?! Bár normális ember nem támolyog a szakadó esõben úgy, hogy azt se tudja, hol van. Jól van, csak nyugalom...
Ha logikusan végiggondolom, a legrosszabb az lenne, ha tûrnöm kellene tõle mindent, de mivel egy dorgos kis senki, így zsarolhatom. Bónuszba bármikor feladhatom, és ugyan ki hinné el neki, hogy mekkora tapló tudok lenni? Nekem tekintélyem van, az embereknek szilárdak az elképzeléseik rólam, nem fogja ezt egy kölyök lerombolni, pláne, ha mielõtt bármit mondhatna, már el is intéztem a priusza sajtó elé kerülését. Minden rendben.

Idõközben a fehérköpenyes utánam ered.

 - Tudna adni a másik kartonról egy másolatot, kérem? - fordulok hozzá, mire bizonytalanul bólint.

**********

Mire a taknyos elkészül, addigra én már rég az audim elõtt állok, és nagyon bánom, hogy nem mentem el cigit venni, pedig rám férne. Nincs nagy tömeg, így elég könnyen kiszúrom a vörös üstököt, de meg se moccanok, csupán szememmel követem felém vezetõ útját.

 - Nagyon szépen köszönöm - vágja oda nekem amolyan tessék-lássék módon. Fogsz te ennél több alázatot is tanulni tõlem, taknyos.

Meglepetésemre nem hogy beszállna kocsimba, hanem nekiáll cigarettát koldulni. Pillanatok alatt szökik fel a vérnyomásom, de mielõtt még puszta kézzel megfojtanám a nyílt utcán, megszólal a telefonom, a kijelzõn Bailey neve villog.

 - Te neked külön bejárásod van a fejembe, vagy mi? - szólok a kis készülék fülhallgatójának mikrofonjába.

 - Csak ismerlek, és jó vagyok valószínûség számításban.

 - Hogy oda ne rohanjak.

 - Pedig elkezdhetnél sietni, ha nem akarod, hogy újdonsült lakótársadat meginterjúvolják.
Francba.

 - Máris indulok. - Azzal kinyomom, és megragadom a kölyök grabancát. - Nekem most nincs türelmem játszani.
Nemes egyszerûséggel hajítom a hátsó ülésre, majd bevágom utána az ajtót, és magam is helyet foglalok. Milyen kár, hogy most nem léphetem át a sebességhatárt. Ha kötekedne, könnyedén rátaposhatnék a fékre, õ meg felkenõdne az ülésemre, aztán ájultan esne le a padlóra. Hmm... ettõl a fantáziálástól most jobban érzem magam.

Sebességbe teszem a kocsit, majd menet közben megigazítom a visszapillantó tükröt, és a vörösre meresztem szemeim.

 - Hogy hívnak?

 - Ábel - válaszol tökéletes nemtörõdömséggel, én pedig eljátszok a gondolattal, hogy a következõ piroson áthajtva meghagyjam egy terepjárónak az audi hátsó részeit.

 - Haha, nagyon vicces, esetleg szeretnéd, ha kinyírnálak? De ha gondolod, útközben megállhatunk a rendõrségnél, én szépen kiteszlek, leadom a nálam lévõ orvosi kartonodat, amiben benne van, hogy igen csak nagy mennyiségben volt a véredben abból a szarból, és máris jobb kezekben leszel.

- William.
Na mi van, most meg egybõl rávágod?! Amnézia egy francokat!

 - Ó, szóval még sincs amnéziád? Akkor mesélj nekem, hogy honnan jöttél... - kérdezem tõle, közben igyekszem magam visszafogni.

 - Egyetemista vagyok. Egyedül élek. Egyelõre elég lesz ennyi?

Bólintok. Hajaj, még sok is. Minden egyes szavával csak rátesz az idegességemre. Irritál a hangsúlya, a modora, a külseje... Erre tekintettel az út hátralevõ részében nem kényszerítem rá, hogy újra megszólaljon. Addig jó, amíg csendben van, bár néma lenne inkább.

A csendkirályt egész addig játsszuk, míg fel nem érünk a lakásomra, hol végre valami pozitív reakciót láthatok tõle. Elismerõen füttyentve jártatja végig szemét az elé táruló látványon. A mai nap folyamán elõször eleresztek egy öntelt félmosolyt. Hát, igen, egyik ismerõsömnek sincs ilyen lakása.

 - Ki vagy te öregem? - fordul felém az egyértelmûvel, de az elõbbi után mintha kicsit több türelmem lenne hozzá.

 - Mint hallottad Kain Evans, a Hestia bank vezérigazgatója, és az ideiglenes bébi csõszöd. Ez a 11 emeletes épület az enyém...

 - Szamuráj kardok, de kiráááály! Mindig is a kezembe akartam fogni egyet!
A falnak beszélek.

 - Kibírnád 5 teljes percre, hogy nem kalandozik el a gyermeteg figyelmed?! - ragadom meg vállánál fogva, hogy hátrébb húzhassam, majd kikapom kezébõl gyûjteményem elbitorolt tagját. -  Attól még, hogy itt lakhatsz, tisztáznunk kell egyet, s mást. Nem nyúlhatsz a díszkardjaimhoz, a ház semelyik részén! Az én házamba nem fogyasztasz alkoholt, sem egyéb szokásos dolgaid! A dohányzásod is szigorúan tabu! - Úgy érzem magam, mintha egy házállathoz beszélnék. Mit szoktak még azoknak megtiltani? - A szõnyegre szarni eszedbe se jusson... tulajdonképpen a segged sem vakarhatod meg az engedélyem nélkül!

Nem jut más eszembe, így jobb híján visszateszem méltó helyére a fegyvert, majd a konyhába sétálok némi alkohol magamhoz vételének céljául. William - de furcsa, hogy van neve - végig a nyomomban koslat, és figyel, mintha attól félne, hogy mindjárt elõszedek egy titkos gyilkoló szerszámot, ami egybõl eltünteti a hullát is.

Hatalmamat hangsúlyozva iszok egyik kedvenc boromból, had egye õt a fene.

 - Voltaképp miért is fogadtál magadhoz, te csupa jószívû ember? - ironizál, amivel megint felhúz.

 - Voltaképp te csicseregj, hogy mi a fasz történt veled aznap este!

 - Nem emlékszem... tényleg... ne mereszd rám a szemeidet! Az még megvan, hogy heroint szereztem be, de a többi nincs...

Akkor kérdezzünk régebbrõl. Bizonyára neki se kellemes az adott helyzet, talán kompromisszumképes lesz.

 - És a szüleid? Nekik kéne pátyolgatniuk helyettem, nem gondolod?

 - Nincsenek szüleim... és ezzel le is zártam a beszélgetést kettõnk között. - Szúrós szemeket mereszt rám. Hajaj, valaki nagyon nem szereti a családját.

Sértõdött tinédzser módjára vonulna el, és hagynám is neki, ha nem az én hálóm felé tartana.

 - A bal oldali a te szobád, a jobb oldali az enyém. Ne merészelj a közelébe se menni, mert esküszöm, hogy kezed-lábad eltöröm!

Most már tényleg nem jut semmi az eszembe, viszont ideje mennem. Az utolsó kortyot is kiiszom borospoharam aljáról, majd a halak akváriumának kisasztalára letéve megszabadulok tõle. Az elõszobában magamra kapom zakómat, és ugyan azzal a lendülettel lépek ki a folyósóra. Hmm... talán el kellett volna köszönnöm? Nem... semmiképp - zárom határozottan kulcsra az ajtót.

- Rohadj meg, Kain Evans!

Hasonló szépeket neked is, kölyök.

**********

Késõ estig ülök asztalomnál a papírokat bújva. Elsõ körben tíz percenként fel akartam menni, hogy megnézzem, mit csinál William, lévén a bizalmam iránta mínuszban van, de Bailey nem hagyta. Ha a kölyök bármit tönkretett a lakásomban, esküszöm, hogy a Grownnal fizettetem ki!
Ennek ellenére lassan tíz óra, én meg a székbe ragadtam. Energiám annyira már nincs, se sürgõs aláírandó papír, csak szimplán gyönyörködöm a monitoron lévõ vonalak hullámzó emelkedésében. Szeretlek titeket drága részvényeim. Nagyon drága részvényeim. Minél nagyobbra nõttök, annál boldogabbá teszitek apucit!

 - Gügyögni is fogsz nekik? - jön mögülem a sátán hangja, és a frásztól kihagy egy dobbanást a szívem.

 - Baszd meg, Bailey! Kopogni luxus?!

Az elkáromlott a csuklóján ketyegõ szerkezetre néz.

 - Ilyenkor már igen. Nem gondolod, hogy ideje volna menned?

 - Délelõtt nem engedsz wc-re se, most meg ki akarsz rúgni a saját irodámból?

 - Azért zártalak be, mert fel akartál szökni.
Miért kell neked mindent tudnod?!

 - Jól van... - adom meg magam végül, és a gépet kinyomva megállok munkatársam mellett, ki zöld szemeivel próbálja akaratát tudatomba hipnotizálni. - Nyugodtan átjöhetsz hozzám, és megnézheted magadnak a kölyköt.
Õ elmosolyodik, majd szó nélkül indul el elõttem.

Az egész épület kihalt, csak nekem hagyták égve a villanyokat, miket persze sorban lekapcsolok miután elhagytam az adott helységet. Valahogy a lakásom felé vezetõ út olyan erõvel rendelkezik, melyet sose fogok megfejteni. Mindegy, honnan indultok, a végére elálmosodom. Most is, mikor az ajtó elõtt állok, már gondolkoznom kell, hogy melyik a lakáskulcs.

Lakosztályomon is nagyjábóli sötétség fogad, csupán a nappaliból szûrõdik ki némi villódzó fény. Feltételezem, a tv-hez tartozik.

Aligazgatómmal csendben vesszük le cipõinket, zakóinkat, és most gondolok csak bele, hogy hiányzott a jelenléte. Fáradtan túr bele sötétszõke hajába, majd szokásához híven a konyhába indul. Elgondolkozva bámulok utána.
Az irodában többnyire munkatársak vagyunk, másról nem is eszik szó, pedig általános iskolás korom óta ismerem. Ennek ellenére visszautasította, mikor egybõl aligazgatóvá akartam tenni csoportvezetõbõl. Egyedül küzdötte fel magát eddig, bár igaz, hogy néha elintéztem egy-egy ember kirugatását, mert nem volt türelmem kivárni, amíg Bailey azzal túl becsületes, túl önzetlen és odaadó fejével eléri a neki szánt posztot. Onnantól könnyû volt, és mivel állandóan mi maradtunk bent a legtovább dolgozni, így gyakran felajánlottam neki, hogy jöjjön föl a lakásomra, ne bajlódjon félholtan a hazajutással. Persze nem bírta megállni, hogy ne kritizálja az számára rideg állatoknak berendezett lakosztályt, fõleg azt hozta fel, hogy a túl sok fehér, túl modern berendezés kórháziassá teszi. Lépten-nyomon megjegyzéseket tett, fejben átalakította az egészet, engem meg az õrületbe kergetett.
Apám érzékeny volt rá, hogy mi hogyan néz ki nálunk, mert sokszor fogadott benyalósan a lakásunkon pénzesebb támogatókat vagy ügyfeleket. Egy dolog, amire én soha nem volnék képes, így eleve hidegen hagyott, mi milyen körülöttem. A lakás egyik nyáron fel lett újítva, mindent megadtam a festõknek, és Jordan is segédkezett, mint régi lakberendezõ.
Baileyt legközelebb csak a születésnapján hívtam át, hogy nálam ünnepeljük meg. Ha nem lettek volna itt a többiek, szerintem elsírta volna magát, de így még próbált férfiként viselkedni. Ettõl függetlenül az átalakítások jobban lenyûgözték, mint az ajándékok. Azóta nem idegel halálra, úgyhogy megérte.

Emlékeimtõl zsibongó fejjel sétálok a szobába, a pohár, amit reggel a halak mellett hagytam megint tele a kedvenc borommal. Lágyan mosolyogva veszem fel, és kortyolok bele. Néha örülök, hogy ennyire ismer. Ízlelgetem még a nedût, úgy pásztázom a nappalit, ahol a sötétszõke épp betakargatja a kanapén kiterült, alvó vöröst.

 - Meglátszik, hogy az anyád elkényeztetett - teszem morogva a rosszmájú megjegyzést, mire hasonló kedvességgel fordul felém a hímnõs.

 - Rajtad meg apád kedvessége ütött vissza.

Kétsoros vitánkra persze a legifjabb is felébred, majd gyanakodva néz a takaró sarkát épphogy elengedõ munkatársamra.

Felhörpintem boromat.

 - Ismerkedjetek össze - vonulok el. - Addig én letusolok. Ja, és Bailey...

 - Hm?

 - Éhen halok... - Alkalmazottam érti az utalást, és csöppet sem tetszik neki, hogy így "kérem" meg némi vacsora elkészítésére. Akkor jöhet a varázsszó. - Kérlek?

A sötétszõke megdörzsöli szemeit.

 - Ha én nem lennék, tényleg éhen pusztulnál.

 - Kösz! - kiáltom már a fürdõ mellõl, azzal magamra zárom az ajtót.

Húsz percig áztatom magam a gõzölgõ vízben, míg megy a jakuzzi mód. Még jó, hogy van páraelszívó, különben már megfulladtam volna. Némileg felfrissülve lépek ki a kádból, megtörölközöm, majd felveszem kedvenc köntösömet.
Mire kiérek, addigra a zöldszemû vígan falatozgat az ellenséggel a tv elõtt. Mi az, hogy õ elõbb kap vacsorát, mint én?!

Morogva vágódom le melléjük, majd kikapom William kezébõl a tálcát, melyen finomabbnál finomabb apró szendvicsek díszelegnek.

 - Héj! - nyúlna a vacsorája után, de feltartom magam fölé a fémlapot, így nem éri el.
Bailey képtelen szó nélkül hagyni.

 - Ne vedd már el tõle, neked is van a konyhában.

 - De azért ki kell mennem.
Idõközben elrántom a pattogó kölyök elõl a tálcát, majd lelopok egy mini szendvicset.

 - Hány éves is vagy?

 - Huszonnyolc... - mondom kelletlenül, és hagyom a vörösnek, hogy a kanapéra állva visszaszerezze vacsoráját.

 - Tényleg? - csatlakozik a beszélgetéshez. - Idõsebbnek néztelek. Én huszonöt vagyok. - Azzal egyben a szájába töm egy avokádókrémmel megkent darabkát.

...az nem is annyira kölyök már.

 - Én meg fiatalabbnak.

Átslattyogok a konyhába a saját adagomért, de mikor visszafelé elhaladok a William-nek szánt szoba mellett, eszembe jut, hogy neki sem ártana egy nagy adag tusfürdõ. Kiveszek a szekrénybõl egy tiszta köntöst és törülközõt, végül a kékszemû ölébe hajítom õket visszaértemkor.

 - Nah! Most mi van?

 - Gondoltam, szeretnél te is letusolni. Nem hiszem, hogy a kórházban annyira jók voltak a körülmények.

William gyanakodva Baileyre néz, lévén bennem nem igen bízik.

 - Jakuzzis - érkezik a válasz néma kérdésre.

 - Kajak?!

 - Igen-igen, a csap melletti fehér gombot nyomd meg. Tíz percig megy majd - legyintek. Nekem ez teljesen természetes.

 - Állati! - És már el is teleportált.

Jómagam immár saját étkemet vacsorázva lezuttyanok a kanapéra, mire munkatársam rám függeszti méregzöld tekintetét.

 - Nekem lassan mennem kell...

 - Ugyan még csak... - ránézek a dvd lejátszóra - 11 lesz.

 - Szeretnék aludni.

 - Itt a szobád.

 - Az most Willé.
Óh, tényleg.

 - Majd alszik a kanapén! - jelentem ki magától értetõdõen, és Bailey felkuncog.

 - Nem, Kain, nem akarok kényelmetlenséget okozni.
Mosolyogva lép elém, miközben leteszi mellém a tálcáját, és kezet nyújt. Udvariasan követem példáját, majd kissé magamhoz húzom, végül megpaskolom a hátát.

 - Kösz a vacsorát.

Rábólint.

 - Majd holnap vidd el Willt vásárolni szerintem.

 - Jó ötlet. Úgysincs semmi ruhája.

**********

 - Ébresztõ, kölyök! - vágok egy farmert és egy pólót a kisebbik hálószoba ágyon kiterült lakójának hasára, az felriad édesded álmából.

 - Mi a fasz van már?!

 - Kuss és öltözz fel, mire megiszom a kávémat. Vásárolni megyünk.

A szólított kábán nyúl az éjjeliszekrényen lévõ órához, majd hunyorogva megvizsgálja.

 - De hisz még csak nyolc óra van! Hajlani nyolc! Nem megyek sehova! - húzza a fejére a takarót. Inzultáltan beráng a szemem, és a téglaszín anyag alá nyúlva megragadom a fiú bokáját.

 - Én már hat óta fent vagyok! - rántanám ki, de túlzottan ragaszkodik az ágy szivacsához.

 - Nem leszarom?!

 - Dolgoznom kell még ma! Délután tárgyalásaim vannak! Nem én fogok hozzád alkalmazkodni!

 - Auauau! A sebem, seggfej! Eressz, felszakad!

Elengedem, minek következtében nyekkenve érkezik vissza az ágyra.

 - Akkor rohadjon rád a ruhád, én elmentem dolgozni! - üvöltök felháborodottan, és kiviharzok a nappaliba. Cigit. Most.
Elõhalászom az éjjeliszekrényemben lévõ dobozt, de aztán belegondolok, hogy William elõtt akár hetekig elég volt egy szál, most meg... Nem. Nem vagyok hajlandó erre. Önmegtartóztatásom tanújeleként visszateszem a koporsószeget eredeti helyére, majd frusztráltságomat lenyelve csörtetek át az elõszobába. Már a zakómat veszem, mikor a kölyök duzzogva kijön hozzám, rajta a két ruhadarab, amit adtam. Ez egész gyors volt.
Érdeklõdve nézek rá, mire kelletlenül elfordítja a fejét.

 - Mehetünk - mondja megadóan.

Lent a céges autó vár minket, a sofõr udvariasan ajtót nyit, én körbenézek. Sehol egy gyanús alak, épp ezért... fogom és vigyorogva lököm elõre Williamet. Õ elégedetlen nyögések közepette hasal végig a hátsó ülésen, míg arrébb lököm lábait.

 - Taposs bele, Stan!

 - Igenis, igazgatóúr. Hová vihetem önt és a fiatalurat?

 - Valami puccos bevásárlóközpontba! - jön mellõlem a válasz, de lejjebb nyomom a fejét.

 - Elég valami középosztályú.
A kocsi elindul.

 - Most miért?! Csomó pénzed van, szánj meg egy kicsit! Mellesleg, mi ez a szag? Valaki meghalt itt?

 - A jövõd illata. A pénzem azon részébõl meg mobilt fogsz kapni.

 - Tényleg? - csillan fel a szeme.

 - Tényleg.

 - Milyet?

 - Nokiát.

 - Mi?! Miért?

 - Hogy meg tudd védeni magad - mondom halálosan komolyan ironizálva, a vörös pedig elvigyorodik.

 - De seggfej vagy.

Hamar bejárjuk a boltokat, azonban nekem rohannom kell vissza az irodába, mert még van elég dolgom. Mivel Williamnek elsõ körben a mobilt vettem meg, ami elég hosszadalmas volt, így pár dologra már nem maradt idõnk.
Kedvesen megkérem eddigi legjobb sofõrömet, hogy vigyázzon rá, szedjék össze a maradék ruhanemût lehetõleg nem túl drága árban. Bár kétlem, hogy alsónadrágban olyanokat kérhetne a fiú, ami a csillagos egekig rúg, hacsak nem szemel ki magának nõi fehérnemût.
Letisztázom a részleteket, adok költõpénzt, telefonszámot, vészhelyzet esetére még Baileyét is, és szabadjára bocsátom a kis párocskát.

A vörös felettébb vidáman integet az ablakból. Miért van rossz elõérzetem?

Az esõ nagy cseppekben zuhog az õszi éjszakában. A hatalmas felhõk alatt az autópályán az élet már nem annyira mozgalmas, mint nappal, most is csak az én kocsim száguld a sebességhatárt feltûnõen átlépve, és milyen jó, ha az ember halántékán amúgy lüktet az ér, de legalább a gázpedált tövig nyomhatja. Bal kezem ujjaival idegesen trappolok a kormányon, a kinti zivatar minden szélvédõre érkezõ cseppjének koppanása újabb apró bombát robbant a fejemben, de még van önuralmam. Még.

Jobb fülemben aligazgatóm prédikáló hangja zeng, és komolyan mondom, egy papot megszégyenítve próbál meggyõzni arról, hogy a nemrégiben felmondott egyik munkatársunknak fizetni kéne, hogy visszacsábítsuk a rivális vállalattól.

 - Tudod, hogy ebbõl az lenne, hogy õk is többet ajánlanak, mi is mindig feljebb visszük, és egymásra licitálunk egy áruló miatt! - kezdek hangot adni nemtetszésemnek.

Újabb szónoklat következik, és Bailey már épp elkottyantaná, hogy mennyit köszönhetünk a tagnak, de ezzel nálam elpattan a húr. Akaratérvényesítési harc kezdõdik kettõnk között, melyben egymás és saját szavunkba se sajnálunk belevágni.

- Nem megmondtam, hogy nem?! Fogja már fel, hogy a büdös életben nem fogunk üzletelni vele! ... Jó, figylej... ... Nem, nem érdekel! - Mellettem a készülék halkat pittyen jelezve, hogy õ már belefáradt a beszélgetésbe. A vonal túlsó felérõl mély sóhaj érkezik. Mindketten hallgatunk egy ideig, majd nyugalmat erõltetek magamra. - Csak közöld vele udvariasan, hogy nem. - ...ami eddig tartott. - Azok után, hogy pofátlanul átállt segget nyalni a másik céghez, soha! Egy centet se kap tõlünk, menjen és... - A mikrofon besípol káromkodásaim hangerejétõl, és szinte látom magam elõtt, ahogy gyerekkori barátom tapasztaltan fapofával eltartja magától saját készülékét. Végül miután a létezõ összes szitkot elmondtam, amit valaha tanultam levegõ híján le kell mondanom arról, hogy különféle "kellemes" üdülõhelyekre elküldjem vállalatunk árulóját, és csak lihegve, remegõ kezekkel figyelem tovább az utat.

- Jobb? - jön az udvarias kérdés mindig higgadt beosztottamtól.

 - Sokkal. Most pedig tégy meg egy szívességet, és menj el aludni. Lassan leérek az autópályáról.

 - Nem tehetem, Kain, ez sürgõs.

 - Francokat sürgõs, egész hétvégén talpaltam, mint egy állat! Most már hagyjanak nekem nyugtot! És nem, eszedbe ne jusson a szememre hányni, hogy tudtam milyen munkát vállalok el! - A szentségelés után most a kormány verése következik.

Elegem van már az erõltetett munkából, szerettem volna egy szabad estét, amit mindenképp a saját lakásomon tölthetek, a saját kedvenc félédes borommal, és a saját tévémet nézve! Nem pedig a világ végére elmenni egy teljesen értelmetlen tárgyalásra, hogy aztán az éjszaka közepén azzal a munkával zaklasson az aligazgató, amit urambocsá nem tudtam megcsinálni az idegesítõ kuncsaft miatt! A picsába, megérdemlem a pihenést!

Bailey persze nem tágít, nem teszi le, nem hagy békén, és míg máskor csodálkozom, hogy miként bírja a hasonló helyzeteket elviselni, addig most a legszívesebben kivágnám az ablakon a mobilt, és eltûnnék egy hétre. Mit egy hétre, egy hónapra! Eleve annyit dolgoztam ebben az évben, hogy a túlórák miatt minden pénteket kivehetnék december végéig! De persze nem lehet, mert mint az óvodások, olyanok az alkalmazottak! Ha nincs ott apuci, hogy... hogy...

Elakadok fejben lévõ szidalmazásomban, lévén valami fura maszat ragadt a szélvédõmre. Morogva közelebb hajolok, de az az izé is mozog.

 - Kain...? Nagyon csöndben vagy.

 - Hallgass egy kicsit - vizsgálom még mindig vörös köddel elmémben a maszatot, ami... ami növekszik. - Francba!

Még épp idõben rántom el a kormányt, legalábbis remélem, mert a fék csikorgásától semmit se hallok. Elütöttem vagy nem?! És mi az istent?! Egy rohadt tábla nem volt kint, hogy errefelé szarvasok vagy más emlõsök kísérleteznek öngyilkosmerénylettel!

- Mi az, Kain? Mi történt? - válasz nélkül rántom ki a fülembõl a mikrofonnal is megspékelt fülhallgatót, és az ajtót felcsapva kutatom szemeimmel a zuhogó esõben vélt áldozatomat.

Mint kénytelen vagyok rájönni, nem a vadas egyik alapanyaga terült el az aszfalton, hanem egy kölyök. Fogaim alatt újabb szitkokat szûrve rohanok oda hozzá, mivel a feje körül egy igen szép vörös tócsa éktelenkedik, de miután letérdelek a test mellé, látom, hogy az csupán a fiú ázott haja. Hálisten...

Viszont még így is az én kocsim elõtt dõlt el, és ha ugyan nem súlyos a sérülése, de oldalról még belemehettem. Nyílván nem a semmitõl ájult el.

Körbekémlelek, lévén ilyen még nem nagyon történt velem, és fogalmam sincs, mit csináljak. Az autóm keresztben az úton, ami a függönyként takaró esõre tekintettel nem egy szerencsés elhelyezkedés.

Fejemben több variáció is felvetõdik, miszerint úgy teszek, mintha mi se történt volna, vagy kihúzom az elõttem heverõ párát az út szélére, majd otthagyom, de mint egy meglehetõsen humánus bank vezetõje ezt nem tehetem meg. Az embereket pont a - felszínen - jótékony alkalmazottaink vonzzák, és nem vetne szép fényt az üzletre, ha a vezérigazgatóról kiderül, hogy cserbenhagyásos gázolás miatt kell lecsukni.

Pech.

Lehetõségeimet mérlegelve nyúlok a fiatal fiú után, hogy aztán kelletlen morgások közepette lefektessem kocsim hátsó ülésére, végül én magam ugyancsak elfoglalom a helyem, és újfent beindítom a motort.
Mobilom mikrofonja után nyúlok, hogy közöljem a részleteket gyerekkori barátommal, azonban a készülék végleg feladja, és kijelzõjén udvariasan megjelenik "Az akkumulátor hamarosan lemerül" felirat, aztán elsötétül a képernyõ. Ingerülten levágom magam mellé, majd egy elegáns kanyar után tövig nyomom a gázt.

Alig néhány piros lámpa áll az utamba a legközelebbi kórházig, ott pedig az ügyeletes orvosok készségesen viszik be a mûtõbe a tinédzsert, mert mint kiderült az oldalában lõtt seb van. Vajon mekkora lehet a töltény? Remélem nem olyan, mint a kesztyûtartómban lévõben, mert akkor bajban vagyok. Bár, ha jól emlékszem, minden golyó megvan benne. Hat, azaz hat golyó. Vissza kéne mennem, és megszámolni, de most túl feltûnõ lenne.
De mit is aggódom én ezen? Nem vádolhatnak. Egyáltalán nem kell idegeskednem. Csak jussak végre haza, elsõ dolgom lesz egy gõzölgõ fürdõ után bedõlni az ágyba az én gyönyörû, királykék hálószobámban, és holnap délig ki se kelek.

Persze még a sors is ellenem szegült.

Míg a recepciósnak diktálom adataim, addig a vöröset már mûtik. Legalább annak a kölyöknek jól jött a tekintélyem.

 - Majd ha egy telefont megenged... beszélnem kell az aligazgatómmal - mondom teljesen nyugodt hangszínnel a ráncos asszonykának, ki buzgón jegyzetel egy ûrlapra.

 - Hogyne, Evans úr! Esetleg ismerte ezt a fiút, akit behozott?
Határozottan az idegeimre megy. Már harmadjára teszi fel ezt a kérdést. Támogatnom kéne az alzheimer-kór ellenszerét kutató tudóscsoportokat.

 - Nem.

 - Akkor a nevét se tudja, igaz? Nem találtunk nála személyigazolványt.

 - Nem - túrom arrébb kínomban a szemembe lógó, nedves tincseket.

 - Jajj, Evans úr! Maga olyan kedves! Hallottam ám, milyen buzgón hozzájárul a csoportjával a családi segélyközpontok fenntartásához. Nagyon nagylelkû, hogy még a saját fizetésébõl is adományoz!

Csak reklámfogás - mormolom fejben, és a váró vége felé nézek, ahol a sürgõsségi mûtõ van. A fehér ajtó felett figyelmeztetõen világít a piros lámpa.

- És tudja Evans úr... Annyira rendes magától, hogy ilyen késõi órában is behozta ezt a fiút! Biztos vagyok benne, hogy amilyen nagylelkû, támogatni fogja a gyógyulását!  - lelkendezik a recepciós nõ, mire elhúzom a számat. Késõn, ingerülten, ezer bajjal a nyakamban már nem bírom megállni, hogy a tökéletes férfit mutassam.

 - Hogyne, amint kiengedik a kórházból haza is viszem, hogy a lehetõ legjobb helyen legyen - ironizálok bújtatott gúnnyal, de hallgatóm nem veszi észre, és felháborodás helyett csillogó szemekkel kulcsolja össze nyúlt mellei elõtt két kezét.

 - Hogy maga milyen csodálatos ember! Az Isten áldja meg!

Viharkék szemeimmel a plafon irányába körözök, míg magamban felvetem, ha a mai este Isten áldása, akkor bizony én az Isten háta mögé fogok költözni, csak hogy ne kelljen még egyszer ezt elviselnem.

Ha a fiúnak pedig nincs családja, innentõl nálam fog letelepedni, mert nem tudom, mikor kell befogni, lévén azt biztosra veszem, hogy egy ilyen - nyílván pletykás - nyanyókát szemelnek ki maguknak az újságírók, hátha találnak rajtam támadási felületet. Igazán remek.

A marketing managerünk imádni fogja.

Ezek után hosszas várakozás következik.
Elõször leülök az egyik fehér mûanyagszékbe, de idõvel megunom. Hol fel-alá járkálok, közben azon morfondírozok, hogy mennyire lenne rossz hatással az üzletre, ha elmennék, hol a falon lévõ gyerekek által rajzolt kis képeket nézegetem egy lépés távolságból, hol a kitartóan világító piros lámpát szuggerálom az elsötétülésre.

Utóbbi tevékenységem végül gyõzelmet arat. Saját magam sem értve aggodalmamat azonnal felpattanok ültembõl, amint a fõorvos kisétál az ajtón, és tájékoztatást várva elé lépek.

A fehér köpenyes alak mélyet sóhajt, mire elõször azt hiszem, újonnan szerzett és már eddig is oly sokat szidott problémám belehalt egy olyan sebbe, amit én jóformán észre se vettem. Gyomrom idegesen megremeg.

 - Sokáig tartott eltávolítani belõle a golyót, mert kifejezetten apró volt. A seb megégett szélébõl ítélve közelrõl lõhették le, de elég hamar behozta. Szervek nem roncsolódtak a hasüregben. A vérveszteség se súlyos, viszont van esély rá, hogy sokkot kapott.

Némán figyelek és próbálom feldolgozni a hallottakat. Azon szerencsés emberek egyikének mondhatom magam, akiknek még nem volt hasonló élménye se magán, se a környezetében, így kissé bizarr számomra az egész.

Az orvos megigazgatja doktori csuhája ujját, majd új monológba kezd, miközben megindul a recepció utáni másik folyósón a betegszobák felé.
Szótlanul, szinte gépi automatikussággal követem.

 - Benntartjuk még pár napra megfigyelésre, de amint az állapota stabilizálódik, hazamehet. A rendõrséget holnap reggel értesítjük, valószínûleg szükség lesz az ön vallomására is, így a recepción megadott telefonszámán fogják felhívni ennek érdekében - mondja végig monoton hangon, majd beszéde után álmosan beleásít tenyerébe - Elnézést.

 - Nem csodálom, hogy fáradt - mondom kivételesen valóban együtt érzõen, lévén én is alig állok a lábamon. - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan tudott intézkedni, Dr... - ránézek felsõ zsebére hímzett névre - Skiyewich.
Azt hiszem, eltört a nyelvem.

- Nem tesz semmit. Ez a kötelességem.

Egyetértõen bólintok, majd a másik mozdulatait követve megállok egy fehérre festett faajtó elõtt.

 - Ha gondolja, maradjon vele pár percet - azzal elõreengedi pénzügyi méltóságomat, õmaga vet pár pillantást a beteg állapotát jelzõ készülékekre, majd kisétál, és becsukja az ajtót.

A kis kórteremben egyetlen ágy van. Az orvos elmondása alapján nem gondolom úgy, hogy "védencem" megérdemelne ekkora kényelmet, de nyílván ez szintén miattam van.
Lassan közelebb megyek a fekvõhelyhez, de nem ülök le a mellé kitett székre, csupán háttámláját fogom meg, míg balom zsebembe mélyed.

Minél több információt próbálva összegyûjteni pásztázom a fiú vonásait, magasságát, nagyjábóli súlyát. Valószínûleg még egyetemista lehet, arca simára borotvált, félhosszú, vörös haja az autópályán való pocsolyában hempergés elõtt valószínûleg zselézve bizonygatta, hogy tulajdonosa nem csupán természetébõl adódóan vad, de az is akar lenni.

Szemeim idegesen szûkülnek össze, ahogy képzeltemben a kórtermi ágy fejtámlájánál intenzíven villog nagybetûkkel kirakva a "probléma" felirat.

Nem szeretem az ilyen kölyköket, csak a bajt hozzák mindenkire, akivel kapcsolatba kerülnek. Most pedig én leszek a bajkeverés következõ áldozata, ha nem sikerül kibúvót találnom. Remélem, hogy a recepciós nõ hamar elfelejti könnyelmû kijelentésem.

A fiú halkat nyög fájdalmas álmában, majd némi szemöldökráncolással elfordítja fejét oldalra.

Rászorítok a karfára.

 - Már most idegesítesz - köpöm a gyerek felé, majd nemes egyszerûséggel kisétálok a kórterembõl, magam mögött hagyom a kórházat, otthon pedig, mint elsõ teendõ az erkélyen rágyújtok egy szál Dunhillra.