Boldog szülinapot! ♥
Dominik autójával megyünk, õ vezet az ominózus tetováló szalonig. Az utca távolabbi végében parkol le, leállítja a motort, aztán magunkhoz vesszük a fegyvereinket és gyalogosan közelítjük meg a szalont. Az már most feltûnik mindkettõnknek, hogy az utca szokatlanul csendes, ráadásul a szalon is sötétségbe borul, ami elég furcsa, mert papíron még nyitva kellene lennie. Ahogy közelebb érünk, szinte kiveri a szemünket a másik furcsaság is: az ajtó résnyire nyitva van.

A falhoz lapulunk és összenézünk, én vagyok az ajtó mellett, Dominik pedig mellettem. Felemelem a fegyverem a mellkasomhoz, a másik kezemmel pedig lassan benyomom az ajtót magam mellett. Szerencsére még csak nem is nyikorog, így biccentek Dominik felé, aki szintén bólint egyet, majd ellépve elõttem feltartott fegyverrel belép a helyiségbe. Várok egy kicsit, én addig az utcát pásztázom, de mivel nem látok semmi gyanúsat, én is behátrálok a szalonba, éppen akkor, mikor meghallom Dominik kiáltását.

- Állj! FBI! Tegye le a fegyvert!

Lendületbõl fordulok meg, hogy lássam mi történik, éppen abban a pillanatban, amikor egy fegyver is elsül. Mielõtt még felmérhetném, ki lõtt, a bal felkaromba olyan szintû fájdalom hasít, mintha valaki lángszóróval égetné át a zakómat és az ingemet egy ponton, felkiáltok, és Dominik is felém kapja a fejét, és ezt kihasználva a szalon túlsó végében megbúvó sötét alak kilõ az ajtó felé. Valahol felbõg egy autó motorja is, és az egész olyan gyorsan történik, hogy nem gyõzzük kapkodni a fejünket. Dominik gyorsan reagál és rálõ az alakra, de az lebukik, és szinte hason bucskázva csúszik ki az ajtón, ami elõtt csikorgó gumikkal fékez le a járdán egy fekete autó, nyitott hátsó ajtóval, amin szinte beesik a sötét ruhás idegen. Felemelem a fegyverem és rögtön utána lövök, az ablakra, hogy valami értelme is legyen, de a golyó könnyûszerrel lepattan az üvegrõl... golyóálló. Mire kettõt pislogok, az autó már el is húz csikorgó gumikkal.

- Jamie – lép mellém Dominik aggódó arccal. – Jól vagy?

- Persze – bólintok felsóhajtva –, csak a karom... – nézek le az érintett területre.

A vállamnál fogva maga felé fordít kissé, hogy szemügyre vehesse, de rögtön el is húzza a száját. Nem tudom, mennyire lehet vészes, egyelõre nem nagyon érzem a fájdalmat.

- A francba, ez nem túl szép – rázza meg a fejét. – Várj meg itt!

Bólintok, õ meg már ki is siet az ajtón. Odasétálok a szalon pultjához és leteszem rá a nemesebbik felem, majd elgondolkozva körülnézek. Mi a fene volt ez egyáltalán? Biztos, hogy ki kell hívnunk ide is a helyszínelõket, hátha találnak valami felhasználható nyomot, meg persze a szalon tulajdonosát, hogy eltûnt-e valami... vele amúgy is beszédünk lesz, hiszen még mindig nem zártuk ki a helyet a gyilkosság lehetséges helyszínei közül. De akkor sem értem, mi történt az imént. Mi volt ez az egész autós-menekülõs dolog, ráadásul a fickó – mert hogy gondolom, hogy az volt –, mintha szándékosan rám pályázott volna, nem álltunk olyan szoros takarásban, hogy ennyire eltéveszthette volna.

Dominik hamar visszaér, kezében az autó elsõsegélycsomagjával, és már lép is oda hozzám.

- Most komolyan rám akarod pazarolni? – vonom fel a szemöldököm, de csak egy megsemmisítõ pillantást kapok válaszul, úgyhogy inkább befogom.

Kinyitja a csomagot és elõvesz belõle pár dolgot, fertõtlenítõ üvegcsét, gézt, kötszert, ollót, ragtapaszt... Aztán újra felém fordul, és a zakómért nyúl.

- Ezeket most szépen levesszük – jelenti ki, én meg igyekszem megõrizni férfiúi méltóságomat és nem zavarba jönni, ami nem túl egyszerû feladat a lelki szemeim elé toluló képáradattal...

Te jó ég, hányszor álmodtam már meg ugyanezeket a szavakat az õ szájából, csak nem vérzõ karral ülve egy feltört tetováló szalonban, hanem inkább az ágyamban fekve, miközben õ fölöttem támaszkodik... vagy az övében, oly mindegy. Próbálom nem túl feltûnõen bámulni, miközben hagyom, hogy kihámozzon a zakóból, nem sokszor vagyunk ilyen közel egymáshoz, vagy inkább soha. Sajnos. Amikor az ingemet is kigombolja, végképp szörnyet halok legbelül, fõleg mikor az ujjai véletlenül a bõrömhöz is hozzáérnek, te jó ég... Még jó, hogy nincs túl világos, mert valószínûleg ég a pofám a fantáziálásaimtól. A hideg is kiráz, mikor egy meglepõen finom érintéssel lecsúsztatja a bal vállamról az inget, különösen figyelve a sebre, ahol súrolta a golyó a felkaromat. Igyekszem nem belelátni semmit a pillantásba, amivel a felsõtestemre mered kicsit túl hosszú ideig, pedig...

Nincs is idõm végigvinni a gondolatot, mert hirtelen felnéz rám, és minden kimegy a fejembõl, ami addig ott volt. Mélybarna szemei egy pillanatra egészen az enyémbe fúródnak, de olyan szinten, hogy elfelejtem azt is, hol vagyok, meg azt is, hogy már kezdett lüktetni a karom. A pillanat azonban olyan gyorsan el is megy, mint ahogy jött, egyszerre kapjuk el a másikról a pillantásunkat, Dominik megköszörüli a torkát és újra a karommal kezd foglalkozni, én pedig veszek egy mély lélegzetet, és reménykedek, hogy eléggé fog csípni a fertõtlenítõ ahhoz, hogy kiverje a fejembõl a mocskos fantáziáimat.

Kíméletesen látja el a sebet, minél gyorsabban lefertõtleníti és be is köti, én közben szólok a központnak, hogy jó lenne, ha küldenének valakit. Mikor Dominik beköti a sebet, gyorsan vissza is öltözök, aztán még mi ketten is végigpásztázzuk a szalont egy-egy zseblámpával, hátha találunk valami érdekeset. Sajnos az egyetlen DNS nyom az én vérem a padlón és a pulton, betörésnek pedig semmi nyoma. Az ajtót felfeszítették, de nem vertek szét semmit, látszólag el sem tûnt semmi, és minden csillog a tisztaságtól... A helyszínelõk feladata lesz megnézni a padlót meg a falakat, hátha tényleg itt ölték meg a lányt, és valaki már kitakarított egyszer.

Hamarosan kiérnek a járõrök és a helyszínelõk, minket pedig kitessékelnek, hogy tudják végezni a dolgukat. A járõrök lezárják a környéket, mi pedig visszaballagunk a kocsihoz, jelentést úgyis csak reggel kapnánk.

- Biztos ne vigyelek haza? – pillant rám Dominik, mikor beültünk az autóba. – Nem biztos, hogy jó ötlet lenne most motorozni a karoddal... Reggel meg beugranék érted, hm?

- Nem kell, köszi – mosolygok rá. Jól esik, hogy aggódik értem. – Megleszek.

- Ha a makacsságot tanítani lehetne... – sóhajt fel, de a szája sarkában ott bujkál a vigyora, miközben beindítja az autót.

- Akkor te tarthatnád az emelt szintû órákat – nevetek fel.

Most már teljes szélességûre húzza a vigyorát, ahogy rám néz, aztán már indulunk is. Visszavisz az irodaház parkolójába, ahol már ott vár az én szépségem. Elbúcsúzok Dominiktól, bár pár óra múlva úgyis találkozunk, aztán még bemegyek az irodába a bukósisakomért, a dzsekimért, a kesztyûmért és a csizmámért. Gyorsan átöltözök, a szakadt zakómat viszont a fogas helyett csak begyûröm a kukába, úgysem tudnám már mire használni.

Mikor már a motoros dzsekimben és –csizmámban, hónom alatt a bukósisakkal kisétálok az épületbõl, Dominik még mindig ott áll a parkolóban járó motorral. Nevetve megrázom a fejem és intek neki, õ meg vigyorogva visszainteget, de még azt is megvárja, hogy elinduljak a motorral, csak azután indul el õ is az ellenkezõ irányba. Egy kicsit feszül és löktet a felkarom menet közben, amikor meg kell mozdítanom, de nem vészes, simán hazamegyek a szokásos sebességgel... Ami nem feltétlenül szabályos nagyságú, FBI ide vagy oda. Persze mikor beérek a környékünkre, lelassítok, talán a sors fintora, hogy a szerény, egyszintes házam egy családi házakkal teli zöldövezetben áll. 

Már a második szomszédnál szinte csak gurulok, indul a szokásos procedúra. A szemeimet meresztve figyelem a házam környékét, minden egyes rezdülést vagy mozgást, hogy ég-e odabent a villany, vagy van-e bármi szokatlan. Beállok a garázsba, letámasztom a motort, majd a sisakomat is leteszem, aztán elõhúzom a fegyverem a dzsekim alól, és lassan, néma csendben óvakodok be a garázsból nyíló ajtón. Hosszú percekig hallgatózok a fõbb helyiségekben, és csak akkor biztosítom vissza a fegyvert, mikor nem hallok és nem látok semmit. Bár még így is viszem magammal mindenhova, mikor lezuhanyozok, miközben újra átkötöm a sebet a karomon, aztán alváshoz is beteszem a takaró alá a kezemhez. Elég éber vagyok már jó néhány hete, arra is felébrednék, ha végigszaladna egy egér a konyhában odalent.

Sosem lehetek elég óvatos, Vito rosszabb, mint egy árnyék, és úgy érzem, csak idõ kérdése, hogy valahogy a tudtomra adja, hogy újra megtalált.

***

A reggel viszonylag simán indul, egy hideg vizes frissítõ zuhany és egy nagy bögre kávé után. Újrakötöm a sebet ismét, mert szépen átázott a kötés , aztán belebújok a farmerembe, felveszek egy inget, és kész. Még egyszer átfésülöm a házat, aztán felveszem a csizmámat és a dzsekimet, a garázsban felpattanok a motorra, és már megyek is.

Valahol a sztrádán járhatok már, nem is olyan messze a lehajtótól, mikor a visszapillantómba nézve elég szokatlan látván fogad. Két fekete autó jön ugyanis mögöttem, szorosan egymás mellett haladva a két sávban, és elég néhány másodperc, hogy felmérjem, ezek bizony kiköpött ugyanolyan autók, mint amilyen tegnap elvitte azt az alakot a szalon elõl. Az ablakaik sötétítettek, rendszám sincs rajtuk, legalábbis elöl biztosan leszerelték, a hangjukon pedig ide hallom, hogy erõsen meg vannak bütykölve.

Megengedek magamnak egy halk káromkodást a sisak alatt, aztán húzok egyet a gázon, és kilövök az úton. Rossz ajtón kopogtatnak, ha azt hiszik, hogy nem tudom lerázni õket. A rendõr kollegák valószínûleg valcert pisilnének, ha most lekapnának a sebességmérõjükkel, de nincs mit tenni. Hamar elhagyom a lehajtót is, ahol le kellett volna mennem, itt sokkal simább a terep, és egyébként is máshova akarom elcsalni õket. Kitartóan jönnek a seggemben, de ez csak a sztrádának köszönhetõ, mit egy jó negyed óra kergetõzés után ki is küszöbölök. Leszáguldok a lehajtón, ami az egyik legforgalmasabb fõútra vezet, de én úgy ismerem minden szegletét, mint a tenyeremet. Az autók tömött sorokban haladnak mindkét irányban, és míg én simán el tudok szlalomozni közöttük, üldözõ barátaim beragadnak az elsõ autók közé, mert nem tudnak elõzni.

Sokáig megyek, aztán visszafordulva is az egyik legeldugottabb kerülõutat választom, nem megyek vissza a sztrádára, nem kockáztathatok. Szerencsére nem tudtak követni, így már nyugodtan veszem az iroda felé az irányt, bár így is jó háromnegyed órás késéssel érek csak oda.

Dominik felvont szemöldökkel fordul felém, mikor beesek az irodába, ami nem csoda, soha nem szoktam késni.

- Bocs – rázom meg a fejem. Nem merek további magyarázkodásba bonyolódni, mert még nem tudok kizárni, hogy nem Vito keze volt-e a dologban. – Mirõl maradtam le?

Sóhajtva megrázza a fejét és csak leint, aztán odahúzza maga mellé a székemet, és megpaskolja, hogy üljek le. Ledobom a dzsekimet és le is zuhanok mellé, aztán az asztalon lévõ jelentésre nézek.

- A helyszínelõk találtak valami érdekeset és elég furcsát – kezdi, a komor arckifejezése nem ígér túl sok jót.

- Mit? – ráncolom a szemöldökömet.

Felcsapja a jelentést, lapozgat egy kicsit, aztán kihúz egy helyszíni fotót és az orrom alá dugja. Ahogy ránézek egy pillanatra meg is szédülök, még szerencse, hogy leültem. A fénykép egy pecsétgyûrût ábrázol, nem is akármilyet... egy túl ismerõs pecsétgyûrût, amin apám családi jelképe van, és ami ráadásul az enyém volt, csak én hozzávágtam az elsõ adandó alkalommal.

- És ez a legérdekesebb – tol az orrom alá egy újabb fényképet, bár ezen már sejtem, mi lesz.

A gyûrû ívének a belseje, amibe két nevet gravíroztak. „Alessandro Jamie”. A Rastelli már felesleges lett volna, hiszen ott a jelkép a pecséten... Újra elfog a szédülés, és egy kicsit a hányinger is, most kaptam meg a jelet, amit már jó ideje sejtettem. Vito itt van, és ezúttal nem kispályázik, gyilkosságot akar a nyakamba varrni, és nem is egyet.

- Dom – bucskázik ki a számon, még sosem becéztem, és nem tudom, most miért kezdtem el. – Mennyire bízol meg bennem?