-Nos Natsuko,ennyi lett volna mára!-teszi karba a kezét-
-Rendben...ha bármi gond adódna csak szóljon......-és már ki is suhantam az irodából-
'http://www.youtube.com/watch?v=hLI3chlTrs4&list=PL7A522DA32F434055'
Elindultam a rejtekhelyem felé.......mindenki számára titok hogy még is miért tűnik el napról napra olyan sok kellemetlen alak a faluból,és persze azon kívülről.....
Nos van olyan küldetés amit még a képzett anbu ügynököknek is nehezükre esik elvégezni...ha végleg szorul a hurok ,jövök én......
Számtalan alakot iktattam már ki....hiszen a családom is ezzel foglalkozik már réges régóta......
Én pedig elszegődtem Avarrejtekhez.....
'vége'
-A nyakamba szakasztottak minden melót-gondolkodom hangosan-
'http://www.youtube.com/watch?v=imj3TTSSGBo&list=PL7A522DA32F434055'
Ekkor fekete hacukában megjelenik egy ,általam már ismert sszemély....
-Tomoyo??-pillantok magam mellé-
-Lenne egy feladat számodra!Kogura Daimaru megbízást küldött miszerint:
"A Ryuzoku Hikawa nevű célszemélyt ki kéne iktatni"
-Ugyan mit ártott Daimaru úrnak??Elment az a csöpp esze is annak a .......-inkább szóra sem méltattam-
-Állítólagosan ősi ellenségek vagy mi,feltétlenül ki akarja nyiratni...-válaszol a kerámia maszk alól-
-És mi lenne ebből az én hasznom,mondd csak?-kérdően tekintek régi barátomra-
-Hidd el több mint amit eddig kaptál valaha!
-Hmm...meglátjuk.......mondd meg annak a semmirekellőnek,hogy a megbizatásai által már sok ember halt meg,valamivel több kell mint a mocskos kis pénze!
Előkaptam pár könyvet.....Ryuzoku...Ryuzoku......hosszasan olvastam a régi könyveket,bújtam a vastagabbnál vastagabb jegyzeteket...és végül ráakadtam..
'vége'
'http://www.youtube.com/watch?v=w6sqbJn3G18&list=PL4E156074BBD0E989'
Egy hatalmas lexikonban találtam rá a klánra...és magára a titokra amit rejtegetni próbáltak...
A csecsemők testébe születésük után egy sárkánydémont pecsételtek.....
-Hmmm.....-vonom össze szemöldökömet-
Ez a klán már a Senjuk és az Uchihák nagy harca előtt létezett??
-Egyre jobban tetszik......-összecsuktam a hatalmas poros lexikont-
Az ölelése nem túlságosan erős. Lágy, nagyoon finom. Úgyérzem kezdenek előtörni emlékeim. Miért most? Elszakadok tőle és nekidőlök egy fának.
- Mi a baj Keito?
- Semmi.- mondom fájdalmasan.- Ne foglalkozz vele.- minden egyes szó amit tőle hallok fáj. Fáj, mert tudom még mindig szereti Sasukét. Vagy csak próbálom elhitetni magammal, hogy eltitkoljam tétovázásom? - Sakura.- mondom komolyan és ránézek. Már nem fáj. Már nem gyötörnek az emlékek melyekben mindenkit elveszítettem.
- Tessék.- válaszol és közelebb lép.
- Ez a tiéd.- és odaadom neki a legféltettebb kincsem. Egy nyaklánc melyen egy kristály lóg.- A klánom jelképe volt míg ki nem irtották.
Visszamentünk a táborunkhoz és nyugovóra tértünk.
Másnap reggel korán útra keltünk. Az erdő tele van mindenféle veszélyes rovarral és egyebekkel. Megidézem vadászkutyámat Krog-ot.
- Krog. Kövesd Sasuke szagát.- Krog elkezd szaladni mi pedig követjük. Hamar kiérünk az erdőből.
Egy tisztáson vagyunk. Krog megáll. Miért állt meg? Hirtelen ugatni kezd. Már megint ninják? Francba!
6-an vannak. Előrántok egy kunai-t. Sakura is ezt teszi. Elkezdenek támadni. 5 ükkel hamar végzek, de a 6. erősebb.
- Ki vagy te?- kérdem.
- Nem kell elmondanom hisz úgyis meghaltok.- mondja és futni kezd. Hirtelen kikerül és Sakurára támad. Nincs időm fegyverrel védekezni így csak a fegyvere elé ugrok.
A kunaija a hasamat találja el. Közel a tüdőmhöz. Sakura kétségbeesettem sikít fel: "Keito!". Előrántom gyorsan katanámat és az ellenségbe mélyesztem. Sakura már gyógyít is. Megmondtam, hogy ne pazarolja az idejét.
- Miért ugrottál elé?-mondja könnyezve.
- Mert az életem árán is megvédelek. Még ha lehetetlennek tűnik is!.-mondom és erre megölel.
- Te idióta!- mondja és mégjobban ölel.
Folytatjuk utunkat, de lassaban mert Krog eléggé bizonytalannak tűnik. Sakura felsóhajt.
- Mi a baj?
- Semmi. Csak...
- Csak?- és felé fordulok.- Mondd.
- Fáj a fejem... kicsit. Túl meleg van.
- Ott egy fa. Menjünk oda.- mutatok egy közeli fára. A hátamra veszem nehogy elájuljon és odaviszem. Nekidőtöm a fának és leteszem. Leülök mellé.
Miután Tsunade elmondja a tudnivalókat összepakolunk és elindulunk. Szerencsére én tudom, hogy merre kell nagyjából elindulni.
Alig hagyjuk el a falut megtámad egy ellenséges ninja csapat. Előrántom katanámat.
" Az orgyilkosok első szabálya: tartsd vissza a lélegzeted és rejtsd el a jelenléted."
Gyengék voltak bár ejtettek egy hosszú sebet a bal karomon. Sakura mivel szanitét ninja is egyben rögtön meggyógyít.
- Ne pazarold az erődet ezekre a haszontalan karcolásokra.- mondom és elmosolyodok. Sakura elpirul.
A közeli erdőbe érünk mikor besötétedik. Tábort verünk és szerzünk valami tüzifát. A tűz mellett beszélgetni kezdünk.
- Sakura. Tulajdonképpen te miért utálod annyira Narutot?-teszek fel egy kérdést csak, hogy legyen téma.
- Mert nem figyel semmire csak megy a feje után.- mondja.- Sasuke bezzeg nem volt ilyen.- erre a mondatra nagyon elszomorodok. Hogy képes Sasukéról beszélni mikor már rég ellenség lett? Persze jóhogy elszomorodok mivel kicsit.... nagyon tetszik nekem ez a lány. Sasuke nyomába se érhetek.
-Értem. Szóval még mindig szereted őt?
- Nem.. Már nem.- válaszol határozottan. Lefekszünk.
Az éjszaka nemtudok aludni szóval elmegyek edzeni egy kicsit. Nemtudom, hogy mit tehetnék ez a teliholdas éjszaka átka.. ilyenkor nemtudok aludni. Morgok magamban.
20-30 perc múlva hallom, hogy Sakura felkelt. Hallom lépteit ahogyan közeledik. Megfogja a vállam, de nem mond semmit. Mi járhat a fejében? Bizonyára az, hogy hagyjam aludni.
- Keito. Miért nem alszol?
- Mert nemtudok.- mondom és odafordulok hozzá.
Ismét elhalgat és csodámra megölel. Mi járhat most a fejében?
Az ANBUk úgy ugrálnak a parancsimra, mintha még én lennék a kapitány, és a többiek is némán engedelmeskednek. Még a Hokage is. Narutót előre küldtem. Ha elengedi a démonját, a többiek pedig parancs szerint nem törnek előre, hanem a falu vonalát végik, és csak azt ölik meg, aki túljut a határon, akkor rövid időn belül megnyerjük a csatát. Igyekszem nyugtatni magam, hogy kedvesemnek se eshet komoly baja, hiszen erős, erősebb, mint bárki. És Gaara is ott van mellette. Biztosra veszem, hogy megvédi. Láttam a szemében. Mégis, amikor egy homokfal eltakar előlünk mindent, kétségbeesek. Jeges félelem, és harag keveredik bennem, a józan eszem pedig próbálja e kettőt visszafogni. Óráknak tűnnek a percek, ólomlábakon vánszorog az idő. Végre leomlik a fal, és én szinte fel sem fogom a megégett, elpusztult, széttépett, feltrancsírozott tetemeket, akik valaha emberek voltak. Csak Narutót látom. Él, ép, és felém tart!
-Ezért még számolunk Gaara – vicsorgok a vörösre, de ő csak egy tőle megszokott félmosoly-félével válaszol. Tudja, hogy nem komoly a fenyegetésem. - Jól vagy? – kérdezem kedvesem, mire ő csak hozzám bújik. Finom puszit kapok a nyakamra, amikor elválik tőlem, én pedig elengedem, hogy Irukát is megölelhesse. Egy kezet érzek a vállamon. Félrevonulunk Gaarával, és suttogva beszámol a történtekről. Hogy Naruto? Hokage….?
Az első döbbenetem után máris pakolom össze a szálakat: igen valószínű volt, hogy ez következik. Másra nincs időm, Tsunade közeleg, jóságosan, mintha csak az ő érdeme lett volna a győzelem.
-Drága gyermekeim! De örülök, hogy jól vagytok! – csak morranunk egyet válaszként.
-Nos, ideje lepihennetek kicsit, biztos fáradtak vagytok. Aztán, mivel megmentettétek a falut, esetleg eltekinthetünk attól, hogy missing ninek vagytok, és adhatunk nektek néhány nap egérutat.
A pofátlan netovábbját neki! Mindjárt olyan egérutat adok neki, hogy… - itt tartok a gondolatban, amikor is Tsunade elneveti magát.
- A Hokage kalapjára, milyen fejet vágtok! Elképesztő! – vihogja.
- Mi? – nyekegi Naruto. Körülöttünk döbbent csönd van, néhány orvos, és alsóbb rendű ninja takarítja a harcteret, a többiek pedig körénk gyűltek. Én pedig válaszolok a még mindig röhögő nő helyett.
- Csak szívatott minket. Tökéletesen tisztában van azzal, mit jelent, hogy Te védted meg a falut, és hogy előtte Te győzted le őt. Hajlandó elismerni Téged, és jutalmul önként mond le a Hokage címről, hogy átadhassa Neked. – magyarázom a szép szeműnek, és a tömegnek is, ami felhörren. Hát, nem szokás missing nineket visszafogadni, és Hokagénak kinevezni, megértem a hörrenésüket, torokbajukat.
- A missing ninek, ha vissza is fogadják őket, soha nem kaphatnak magasabb rangot, mint amit száműzetésük előtt birtokoltak. Mégis, hogy oldod meg, Tsunade?
- Miféle száműzetés? Hiszen Naruto hivatalos küldetésben járt el. – Nálam jobban csak az említett szemei kerekednek el.
- Én? Igen? – makogja értetlenül. Nekem pedig leesik minden, összeáll a kép. Rajtam a sor, hogy összegörnyedjek a röhögéstől. Mindenki furcsán tekintget rám, még Kakashi is. Ezek szerint ő sem tudta. Mindegy is.
- Ideje hazamennünk, emberek. – mondom végül, és intek a többieknek, karon ragadom értetlen kedvesemet, és el teleportálom magunkat, a lakásomba.
- Én? Küldetésen? – motyogja maga elé.
- Igen, kedves. – mondom neki, és nekiállok a magyarázatnak. Közben letusolunk, eszünk valami konzervdolgot, és végül az ágyban kötünk ki, lustán egymást simogatva.
- Tudod, az egész a likvidálási parancsommal kezdődött. Ha igazán meg akart volna öletni, neked nem szól. Tudhatta jól, hogy bőven erősebb vagy még a Kazekagénél is, hiszen őt is legyőzted. Iruka érzelmeivel is tisztában volt, tudta, hogy ki fog engedni, hogy utánam jössz, megmentesz. Nagyon is jól tudta.
- Akkor miért szólt nekem?
- Mert nem akart megöletni. Azzal örökre maga ellen fordított volna téged, hiszen szeretsz engem. Ahogy én is téged. Kihasználta az érzelmeinket. Tudta, hogy csak te nyugtathatsz le, csak te szelídíthetsz meg. És ez volt a küldetésed. Az én figyelésem, nyugtatásom. Hogy újra használható ember legyek. Érted már? Megtervezett mindent. Gondolom, később üzenni akart értünk, de ez a támadás pont kapóra jött neki. Te tudod a legjobban, milyen nehezen vállalta el ezt a pozíciót. Gondolom, beleunt, és inkább szerencsejátékozna.
- Á...értem! – mondta szőke kedvesem. Ezek szerint nem volt felesleges a szájbarágós technika terén elsajátított tudományom. Megcsókolom a szöszkét, aztán hirtelen elkapom a számat, és ijedt arccal nézek rá.
- Mi a baj? – kérdezi rémülten.
- Nem is tudom… szabad nekem a Hokagéval csókolóznom? – pislogok rá, mire hozzám vág egy párnát.
Békésen alszunk el, és végre valahára teljesen boldog. Visszakapta az életét, a szeretteit. Nekem pedig ez számít.
A következő napok pörgős ütemben zajlanak, őt kinevezik Hokagénak, engem pedig a Tanács javasol mellé tanácsadónak. Merthogy az eszem miatt. Na ja. Én meg most jöttem az Akadémiáról. Minél messzebb akarnak tartani az ANBU-tól, és minél közelebb Narutóhoz. Én pedig egy cseppet se bánom. Tsunade elkezdi a betanítását, ami átlag öt percenként vitába torkollik, merthogy figyelmetlen, értetlen, mindjárt le is mondatja… Szeretem nézni, ahogy durcásan felfújja magát, aztán megcsinál mindent, tökéletes pontossággal, ahogy egy igazi vezetőtől elvárható.
Naruto első intézkedéseként levelet írat a Missing Nin falu vezetőjéhez, amiben röviden elmeséli, mi történt velünk, és felajánlja a faluk szövetségét, valamint engedélyt kér, hogy a tanítványai a Levél faluba jöhessenek. A választ a három kiskölyök hozza.
Ő hozzám költözik, az ő lakásába pedig a kissrácok, akik roppant büszkék, hogy a Hokage tanítványai lehetnek. Én pedig arra, hogy mellette dolgozhatok, és élhetek. Remek vezető lesz belőle, egy kis gyakorlással. A segítségemmel eligazodik a bajos belügyekben, és a külügyekben is. Kicsit nehezére esik a hivatali meló, de a nap végi edzések mindig feldobják- leginkább azért, mert szexbe torkollanak. És végre, tisztelettel néznek rá az emberek. Erős harcost látnak benne, aki megvédi őket, nem pedig a szörnyeteget, aki lerombolta a falut.
Amikor szemem elé tárul a látvány, még lélegezni is elfelejtek egy tizedmásodpercre. Gaara kinyújtott kezekkel áll, hogy egy mozdulattal roppantsa összes Shikamarut, akinek feje látszik csak ki a köré fonódó homokból.
A következő pillanatban már cselekszem, is és egy szélshurikent hajítok Gaara felé. Megtámadtam a Kazekagét. Uhh...
Gaara a támadásomtól hátrazuhan, Kankuroval együtt, és én Shikamaru elé állok. Megvédem őt, akár az életem árán is. Utóbbi a valószínűbb, hiszen egyedül Gaara az egyetlen, aki le tud még mindig győzni engem.
- Gaara - hajtom meg kissé a fejem, elvégre mégis egy kage. - Shikamaruért jöttem.
A fagyos szemek komoran néznek az enyémekbe.
- Sajnálom, de nem engedhetem hogy magaddal vidd.
- Nem kértem az engedélyed - válaszolom halkan, és a következő pillanatban nekem támadó Kankurót terítem le egy laza szélshurikennel. Itt és most én vagyok az, aki nagyon akar valamit, Vagyis valakit. Nincs sem isten, sem ember aki megakadályozhatná, hogy megszerezzem. Ha kell, megölöm mindkettőjüket.
- Komolyan harcolni akarsz érte? - dörren Gaara hihetetlenül mély hangja, és a következő pillanatban már szinte fellángol a levegő forró chakrájától. Ettől nem csinálok be. Nesze itt az enyém. Na erre varrj gombot.
- Ha nem kerülhetem el a harcot, akkor igen.
Gaara arcvonásai megenyhülnek, és a bátyjára pillant. Kihasználom a lehetőséget, hogy meggyőződjem, jól van-e Shikamaru.
- A ki-be baszott életbe, tűnj már el, és hagyj végre meghalni! - kiabálja. Meglepetten nézek rá, és megérzem azonnal. Árad belőle a pia fanyar szaga.
- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan?! - firtatom bosszúsan. - Nem rémlik, hogy szeretlek?
- Elmentél - szegi fel a fejét mint egy nyűgös gyerek. Na most fogom lecsapni.
- Ezt később megbeszéljük. Józanodj ki, amíg megmentelek - fordulok el tőle, de szívem összeszorul. Inkább azt kellett volna mondanom: amíg megpróbállak megmenteni.
Gaara...
- Engedj minket békében távozni kérlek - kérem tőle halkan.
- És mihez kezdenétek ti ketten? - mordul. - Nézz rá.
Shikamaru persze nem képes befogni a száját most sem, de Gaara nem foglalkozik vele, csak elém lép, hogy közelebbről tekinthessen a szemembe.
Valaha barátok voltunk. Talán ez ér még valamit.
Erős kezével megsimogatja az arcomat, és vágyakozva mér végig. Tudom, hogy meg szeretne kapni. De inkább harcolok, minthogy a testemet felajánljam, és ezt ő is tudja.
- Ugye tudod, hogy missing.ninné váltatok mindketten? - kérdezi, és én felvidulok. Tehát elenged! Ez remek!
- Ennyire szereted? - szegezi nekem a kérdést.
A válasz kézenfekvő. Naná! Meghalnék érte, annyira szeretem.
Az értékrendem jelentősen módosult, ahogy a szívemet Shikamaru megszerezte, és nem bánom. Az életnek nincs értelme nélküle.
Gaara halványan elmosolyodik.
- Irigy vagyok... - súgja, és halk pukkanással foszlik semmivé. Hogy mire és kire irigy, azt most hagyjuk.
Inkább a földön csücsülő kedvesem felé fordulok.
- Most nézd meg mit csináltál - hálálja meg nekem amit érte tettem. Whhrr... na most telt be a pohár. Megragadom a grabancát és jól megrázom, majd egy fatörzshöz nyomom cseppet sem gyengéden. Alaposan leteremtem, válogatott kedvességeket használva.
- ... és különben is... - folytatom pipán. - Tudd meg, hogy igenis szeretlek, halálosan és teljes szívemből, és gőzöm sincs mi az a hej de nagy dolog amivel annyira megbántottalak hogy elküldj. És... mmmffff... - nyögöm meglepetten a szájába ahogy belém fojtja hőbörgésemet.
Mmm... beleremegnek még a hajszálaim is a vágyba, és a kéjbe. Elszakad tőlem, és én levegőért kapkodva, de az iménti felháborodást még mindig érezve folytatnám tovább, de félbeszakít.
- Beszélgessünk - dörmögi komoran.
- Miről?
- Ne játszd a hülyét. Én jelenleg nem kívánatos személy vagyok. Ha kiderül, hogy élek, missing nin leszek. Ha most visszamész, még kimagyarázhatod, hogy te itt se voltál. Élhetsz a faluban, és lehetsz Hokage, és megvédheted, akiket szeretsz. Ha velem jössz… én semmit nem ígérhetek neked.
- Befejezted?
- Be.
- Akkor indulás.
És elindulok toronyiránt.
*
Boldogság. Igazi boldogság. Édeskeserű, de akkor is az. A barátaim, pótapám hiánya kínoz, de elég csak ránéznem Shikamarura, és fájdalmamra hűsítő borogatást jelentő szerelmem enyhíti az érzést. Megérte.
Az idő múlásával letelepedünk egy kis faluban, és ninja-melókat elvállalva éldegélünk. A falu vezetője egy okos, középkorú asszony, aki nagyon emlékeztet Tsunade-anyóra. Elvállalok három kis genint, cserébe ő tanítgat engem, mert faluvezetőként utódjaként gondol rám. Shikamarunak nem árulom el, mert nem biztos hogy elvállalom. Azonban szorgalmasan bejárok hozzá tanulni a számvitelezést, a faluügyek intézésnek eljárásait és egyéb gyakorlati dolgokat.
Konohában már Hokageként tenném ugyanezeket... - villan az eszembe néha, de ilyenkor csak sóhajtok egyet, és teszem tovább a dolgomat.
*
Megtámadták Konohát.
Nem érdekel semmi. Azonnal szaladok pakolni, és Shikamaru értetlenül figyel. Kérdésemre, hogy ő miért nem hajít el mindent és kezd pakolni, csak széttárja karjait.
- Egyszerűen mert nem a mi dolgunk. Többé nincs közünk ahhoz a faluhoz.
- Ez én nem tudom elhinni!- fakadok ki, és már sírás fojtogatja torkomat. - Konoha a mi falunk! Az én falum! Barátaink vannak ott! Kakashi sensei, és Iruka, és a Hokage, és Ichiraku, és ott van Ino és Chouji is, meg Lee, és Sakura és…
- Naruto, nyugodj meg.
- NEM nyugszom meg! Lehet, hogy neked semmit nem jelentenek…
- Hogy mondhatsz ilyet?!
- …de ha engem szeretsz, akár egy kicsit is, akkor velem jössz!
- Ne zsarolj.
- Nem zsarollak. Ez a te választásod! Én megyek!
Pakolok tovább, bár oda sem figyelek miket.
Kiveszi kezemből a táskát és kiborítja. Na ez.. ez már aztán...!!!
- Van fogalmad róla, Breki mennyire nem értékelné a hosszú utat, és a háborút? - mondja kedves mosollyal, és kedvenc porcelánbékámat mutatja. Megkönnyebbülten mosolygok vissza rá. Ő az én Shikamarum. A szerelmem. Hogy is gondolhattam róla, hogy egy érzéketlen szörnyeteg?!
Elbúcsúzom Pót-baachanomtól, és elindulunk.
Néhány nap alatt elérjük szeretett Konohánkat. Egy csók.
- Vigyázzunk egymásra... - súgom halkan, és már bele is vetjük magunkat a csata sűrűjébe. Megmentjük Tsunadét, Kakashit és Iruka-senseit, utóbbit aggódva nézem meg alaposan, de szerencsére nem látok rajta komolyabb sebeket. Még szerencse. Nagyon, nagyon pipa lennék, ha baja esett volna.
Létrehozunk Shikamaruval egy pajzsot, amit együtt fejlesztettünk ki, és közben összeriadózzuk a népet.
A pajzs megszűnik, a Konohát körülvevő falszerkezet leomlik, és egy hatalmas hadsereg özönlik befelé.
Homok árasztja el egy részüket, és halálsikolyok visszahangoznak a néma csendben.
Gaara egy kis homokfelhőn ereszkedik le mellénk, és csak összevillantjuk szemünket. Köszönöm barátom.
Meghallgatjuk Shikamaru tervét. Jó terv. Két ilyen ágyúval mint Gaara és én, talán nyerhetünk is. Talán.
- Nos akkor, vadásszunk - morran Gaara mellém lépve. Biccentek és elvigyorodom.
- Most először harcolunk együtt és nem egymás ellen - vakarom meg szőke buksimat. Csak egy oldalpillantást kapok tőle, és újra a régi barátságot érzem, megbocsátottam neki mindent. - Jussz! - szorítom ökölbe kezemet, és elszántan fordulok az ellenség felé. - Mutassuk meg nekik, milyen fából faragtak minket!
Ninjáink körbekerítik és felénk terelgetik őket, Gaara leblokkol minden támadást, én pedig szabadjára engedve minden erőmet pusztítok és tombolok. Démonom hörög a gyönyörűségtől, és boldogan pusztít velem együtt.
Ketté szakítom az utolsó ninja testét is puszta kézzel, és körülpillantok. Mindent vörösen látok, de nem csak a démon miatt. Minden tiszta vér körülöttem.
Emberi testrészek, béltekercsek, letépett fejek... égett hús bűze...
Gaarára pillantok, aki még mindig a homokba dugott kezekkel tartja a homokcsapdát. Szememmel a többieket keresem, de nem látom csak érzem hogy egy homokfal takarja el előlem őket.
Talán félti tőlem őket?
Nem itt többről van szó.
Visszafojtom az erőmet és térdre rogyok. Zihálva figyelem ahogy mellém lép, karjaiba vesz és sétál velem egy tiszta földterülethez, majd gyengéden lefektet. Fájdalmaim vannak, mert a chakrám leégette a bőrömet.
Felderengő kezeit fölém téve kezdi gyógyítani testemet, arca komoly és kifejezéstelen.
- Köszönöm... hogy megvédted őket... hogy nem kellett... végignézniük milyen egy... szörnyeteg vagyok... - suttogom cserepes, kiszáradt szájjal. Kék szemeim könnyesen figyelik az ő kifejezéstelen tekintetét.
Csak biccent.
Behunyom a szemem, és hagyom hogy sós könnyeim mossák le arcomról a vért.
Elfogadtam a szörnyemet. Elfogadtam a sorsomat.
És magam is szörnyeteggé váltam.
- Addig nem vagy szörnyeteg, amíg tudsz szeretni - hallom halk hangját. Meglepetten nézek fel rá. Honnan tudja mire gondolok? - A családodat védted, nem öncélúan öltél.
Biccentek, és elfogadom felém nyújtott kezét. Felsegít és segít állva maradnom. A körénk gyűlt ninjákra pillantok. Shikamaru, Iruka, Tsunade és Kakashi nemlátták ugyan mit műveltem, de ők igen. Komoran pillantok Genma kifejezéstelen, barna szemeibe.
- A látottakról tilos beszélnetek. Senki, még az anbu-kapitány sem tudhat róla. Világos?
- Igen Hokage-sama - hallom, és a konohai ninják mind letérdelnek elém, lehajtott fejjel.
- Hogyan...? - dadogom. - Miért hívtok így...?
- Tsunade-sama nem volt képes megvédeni a falut, ráadásul ha a kémeim jelentései igazak, te már egyszer legyőzted őt harcban - súgja Gaara. - Két nyomós érv elég is a kinevezésedhez.
Int egyet, a homokfal aláhull, és az őrjöngő Shikamaru hirtelen megtorpan, majd megkönnyebbülten rohan hozzám, szorosan magához ölelve.
- Ezért még számolunk Gaara - vicsorog a mellettem állóra, és visszatemeti arcát a hajamba. - Jól vagy? - súgja.
Visszaölelem és csak nyikorogni van lélekerőm.
Él. Ez a legfontosabb. Kibontakozom karjaiból, és a felém rohanó Iruka-senseit fogadom készségesen, aki alaposan megnyomorgat, könnyesen mosolyogva rám. Egyforma magasak vagyunk.
- Istenem, de megnőttél... - suttogja. - Azt hittem beleőrülök az aggodalomba Naruto... már elgyászoltalak...
- Ugyan, hisz tudod hogy rossz pénz nem vész el... - vigyorgok rá Narutosan, és ő mosolyogva puszilja meg a homlokom. Magamhoz ölelem, és mélyen beszívom friss illatát. Mennyire hiányzott... ő hiányzott a legjobban.
- Gratulálok fiam... - súgja ahogy elenged, és a közeledő Tsunade felé fordulunk mindannyian.
Tsunade... hülye. Hagyta hogy idáig fajuljanak a dolgok.
Összegyűröm a levelet, és egy pillanat alatt szétporlad a kezemben. Felállok íróasztalomtól, bátyám hidegen csillogó éjsötét szemeibe nézek. Csak a fejemmel intek neki és már követ is.
Néhány másodperc alatt kiérünk Sunából, és egy megfelelő helyen várjuk a konohai kis csapatot. Gyakorlatilag a karjainkba szaladnak, tudatlanul.
Chakránkat leplezve várjuk őket egy kis völgyet figyelve.
- Mi a feladat? - kérdezi halkan Kankuro.
- Egy kis konohai ANBU csapatot kell kivégezni Tsunade kérésére.
Meglepetten szusszant egyet.
- Értem.
- És az ANBU vezért.
- A kurva életbe! - hördül fel. - De mi a lófaszért?
Komoran szegezem jeges tekintetem a völgyre.
- Állítólag bekattant az ANBU vezér, és nem bírnak vele. Túl erős... és ravasz.
- Kakashi? - hökken meg, és mellém guggolva szegezi ő is tekintetét a völgyre.
- Nem, ő visszavonult... Shikamaru az.
- Kurva életbe... - morogja. Biccentek. Találóbb nem is lehetne. Jól emlékszem sötéten csillogó, szép szemeire, puha hajára és formás, kerek kis seggére. Kár érte. Nagy kár. Jó volt vele a szex.
Halvány mosollyal idézem magam elé amikor az íróasztalra döntve keféltem meg, és Kankuro ránk nyitott. Hehehe... azt az arcot nem feledem amit akkor vágott. És én folytattam tovább, nem zavartattam magam. Olyan kis édes volt... Ki gondolta volna, hogy agyára megy az ANBU meló? Hiába... nem a konohai nevelésen átesett ninjáknak való. Nálunk Sunában már a bölcsődéseknél is elkezdik a kemény képzést, hogy mire felnő egy ninja, lélektelen és kegyetlen gyilkossá váljon.
Kankuro a tökéletes példa. ANBU vezér, és hidegfejű, kegyetlen gyilkos. Nem érez megbánást, könyörületet és nem kegyelmez senkinek. Tökéletes.
Ilyen ninját Konoha nem tud gyártani. De valamire jó az a falu. Olyan szépségeket, finom kis falatokat nevel fel, hogy nem győzöm a nyálamat csorgatni ha arra járok. Elsőként ott van rögtön az elsőszámú kedvencem, Naruto. Meggebedek érte... Második számú kedvencem Shikamaru. Soha nem gondoltam volna, hogy ezek ketten összejönnek majd. Igazi pazarlás.
Naruto...
Azok a kék szemek... Ó ha csak egyszer megdughatnám... Emlékszem, mennyire közel jártam hozzá amikor legutóbb itt járt... Fogaimat összeszorítva kellett lemásznom róla amikor Kakashi ránk tört, Konoha akkori ANBU vezére. Csak ezért engedtem el, máskülönben megöltem volna és Narutot úgy megbaszom, ahogy mindig is akartam. Mmmrrr...
- Jönnek! - térít magamhoz Kankuro halk figyelmeztetése. Felkapom a fejem, és a szél vörös hajamat az arcomba fújja.
Három alak bontakozik ki a sötétből. Könnyű fémpáncélzatukon megcsillan a sápadt holdfény. Középen megy a legmagasabb, és belőle áradó erős chakrából azonnal felismerem. Shika-bébi...
Finom illatát megérzem kifinomult érzékeimmel.
Megnyalom a szám szélét, amikor felidézem magam előtt meztelen testét, és felállok.
Előttük termek, és homoknyalábokkal fogom le kezeit és lábait, ujjaira is külön gondot fordítva, nehogy pecséteket tudjon formálni.
Bátyám két gyors mozdulattal végzi ki két emberét.
- Szia Shika-bébi... - vigyorog rá Kankuro, és mellé lépve pöccinti le fejéről a maszkot. Komoran lépek közelebb, és keményen a szemeibe nézek. Azt a fiút, akit anno annyiszor megdugtam, nem látom benne sehol.
- Gaara... - acsarogja dühösen. - Mi ez az egész?
Kankuro válaszol helyettem.
- A Hokage kérésének teszünk eleget, ne vedd személyesnek. Ha jól sejtem, túlfeszítetted azt a bizonyos húrt. Mit műveltél, hogy Tsunade ennyire meg akar tőled szabadulni? Hm? - cirógatja meg finoman Shikamaru arcát.
- Rohadj meg - köp felé egyet, amire bátyám csak elmosolyodik és bemos neki egyet. Vért köp a homokomra, és sötéten szikrázó szemeit felém fordítja.
- Mire vársz? - morran. Elkomorulok. A fenébe is.
Felemelem a kezem, és homokom Shikamaru köré folyik. Csak egy mozdulat, és véres pép marad belőle.
BAMMM!!!
Homokom az utolsó pillanatban állította meg a nekem csapódó szélshurikent, de a robbanásának erejétől hanyatt esek és csúszok pár métert.
Meglepetten pattanok fel, és a porfelhőből lassan kibontakozik egy alak, aki Shikamaru előtt áll, támadó állásban, testével védelmezve őt.
- Naruto... - mondom halkan, komolyan nézve a haragosan szikrázó kék szemekbe.
- Gaara - biccent. - Shikamaruért jöttem.
Karba font kezekkel szegem előre fejemet, úgy nézek rá komoran, türkizkék szemeim fagyosak mint a jégcsap, pedig egyáltalán nem hagy hidegen a látvány. A fenébe is... egyszerűen fantasztikusan néz ki!
- Sajnálom, de nem engedhetem hogy magaddal vidd - mondom ridegen.
- Nem kértem az engedélyed...
Kankuro nekiront, de csak felé legyint, és egy szélshuriken leteríti. Összehúzom a szemeimet. Gyors és erős lett. Lám, a démona milyen erőt ad neki.
- Komolyan harcolni akarsz érte? - firtatom, és kiengedem pokoli chakrámat. Válaszul az övé is fellobban. Hm.
- Ha nem kerülhetem el a harcot, akkor igen.
Halvány mosoly játszadozik ajkaimon, ahogy nyöszörögve feltápászkodó és mellém lépő bátyámat figyelem.
Naruto hátrafordul, és pár szót váltanak Shikamaruval, de nem figyelek rájuk, mert Kankuroval foglalkozom. Szerencsére nem sérült meg súlyosan.
Naruto ismét felém fordul.
- Engedj minket békében távozni kérlek - mondja szomorúan csillogó, szép szemeivel.
- És mihez kezdenétek ti ketten? Nézz rá... - mutatok ujjammal Shikamaru dühtől acsargó arcára, zavarodott tekintetére. Egyértelműen látszik, hogyha elengedem a homokbörtönből, nem fog nyugton maradni, valamelyikünknek nekiront. Talán még Narutonak is.
- Naruto menj innen! Hagyj békén...! Ne gyere a közelembe! - kiabálja. Közelebb lépek hozzájuk, és Shikamaru szemeibe nézek.
- Mi a franc történt veled? - kérdezem szinte csak magamtól, hiszen vele nem nagyon lehet beszélgetni. - Azt gondoltam, te bírni fogod a strapát...
Naruto felé fordulok, és lepillantok rá. Gyönyörű szemei szinte ragyognak a hold fényében. Megcirógatom szép arcát és vágyakozva futtatom végig rajta tekintetem. Ahhw...
- Vedd le róla a mocskos kezed! - morran dühösen végre normális hangon a foglyom, de nem foglalkozom vele.
- Ugye tudod, hogy missing-ninné váltatok mindketten? - kérdezem komoran, ezzel egyszersmind megértetve vele, hogy elengedem őket. Biccent. - Ennyire szereted?
Az ablakhoz lép és az utcát figyeli. Ismerem jól...
Azt hiszem, most nagyon megbántottam. Eltitkoltam előle különleges erőmet, pedig egy őszinte szerelmes kapcsolatban nincsenek titkaink egymás előtt.
A fenébe is! Én csak... én csak... meg akartam őt kímélni. Sasuke azért gyűlölt meg, mert erősebb voltam nála, és hát... túlságosan gyenge lábakon áll még a kapcsolatunk, hiszen alig egy napja hogy kibékültünk...
Én csak... én csak...
Ó istenkém de hülye vagyok...!
- Shikamaru... - kezdem tétován, bár fogalmam sincs mit kéne mondanom. Mi lenne a helyes...
Egy intéssel hallgattat el. Hát jó, befogom. Úgysem hiszem, hogy szavakkal visszafordíthatnám az időt, vagy meg nem történtté tehetném, esetleg jóvátehetném a hibámat.
- Menj most el - hasítanak rideg szavai keresztül a szobán, egyenesen a szívem közepébe találva.
Kétségbeesetten nyögök fel.
- Ne... ne küldj el...! Sajnálom, én...
- Menj el.
Ezt nem hiszem el...
Tehetetlen fájdalmamban elsírom magam, pedig egy reménybeli Hokage nem sír. Nem sírhat...
Tétován fogom meg az ajtó kilincsét, várva valamire. Csak egy szóra, vagy hogy felém forduljon és elmosolyodjon. „Naruto, te baka... na jól van megbocsátok...”. Vagy csak egy intés, hogy maradjak... vagy bármi!
Annyira kétségbeesetten akartam hogy minden jól alakuljon, hogy végül én rontottam el mindent.
Lábaim céltalanul visznek keresztül Konohán, és az emlékmű tetején eszmélek fel, a fiatalon elhunyt Ötödik fején.
Próbálok gondolkozni.
A kétségbeesés és a felháborodás váltakozik bennem.
Elhallgattam előle. Na és?! Ez olyan nagy tragédia?
Vagy csak az a baja, hogy könnyedén megölhetem őt bármikor? Féltékeny az erőmre? Mint Sasuke? Zavarja, hogy múltkor hagytam magam legyőzni?
Ahhhrrrgg... már én sem értem.
Győzködöm magam, pedig pontosan tudom hol rontottam el.
Térdre rogyva figyelem, ahogy a sziklán támaszkodó kezeim mellett csapódnak a könnycseppek, sötét kis foltokat rajzolva a szürke kőzetre.
Vége.
*
- Nos, Naruto... a helyzet igen kényes - mondja halkan Tsunade-anyó.
- Hallgatlak - válaszolom, és komolyan függesztem rá kék szemeimet. Oka van annak, ha éjjel, a legnagyobb titokban hívat magához.
Miután Shikamaru elküldött, hetekig csak a lakásomban sajnáltam magam, amíg maga Shizune rám nem törte éjnek évadján az ajtót. Komoly baj lehet.
- Olvasd ezt el.
Elveszem a tekercset, és lefagyok.
- Shi...Shikamaru...? - motyogom. A jelentés szerint megölte a konohai börtön rabjainak nagy részét, és egy mellékelt jelentés szerint mást is művelt. - Hol a melléklet?
Egy kesztyűs kéz nyújtja át nekem, és meglepetten pillantok a mellettem álló Kakashi-senseire. Komoly tekintetét látva idegesen nyelek egyet.
„ANBU jelentés” - áll a papír fejlécén. Uhh... Shikamaruról írták.
A végén egy megjegyzés: a jelentést író ANBU-k eltűntek.
Sápadtan pillantok fel a Hokagera.
- Kicsúszott a kezemből az ANBU-k irányítása. Shikamaru kiszámíthatatlan és veszélyes, ezért likvidálandó személlyé vált, Naruto.
- Mi...hogy...? - dadogom és kétségbeesetten fordulok Kakashi felé. - De hát ez hogy lehet? Segíts...segíts rajta...
Megrázza a fejét és elfordul. Engem hibáztat. Érzem...
- Komoly gondban vagyok, mert ez kényes dolog. Shikamarut az ANBU-i nem bántanák, hiába rettegnek tőle. A jouninjaim összefogva talán képesek lennének őt legyőzni, de az túl feltűnő lenne, és ezt pedig fű alatt kell lerendeznünk, a többi falu nem szerezhet róla tudomást, mert gyenge és kiszolgáltatott faluvá minősülnénk. A belharcok sajnos ezzel járnak. Kakashi nem hajlandó rá, ezért...
- Neh... - lehelem ahogy kezdem felfogni miről is beszélgetünk. Az ég szerelmére! Shikamaru kivégzéséről!!!
- Naruto. Egy komoly feladatot akarok rád bízni.
A lelkem felsikolt, és szikrázó szilánkokra hullik...
Fájdalmam őrjöng bennem...
Csak némán állok, és szemeimből kihuny minden fény.
- Sajnálom Naruto, ez Konoha érdeke. Hokageként így kellett döntenem, és neked is be kell látnod, hogy...
- Elég - szólal meg halkan Kakashi-sensei. - Mondtam, hogy nem jó ötlet.
- Akkor sincs más választásunk, hiszen te nem vállalod.
- Mert nem is tudnám megtenni, hiszen Shikamaru nagy valószínűséggel már erősebb nálam is. Különben sem lennék rá képes... már csak Iruka miatt sem kockáztathatok.
- Ch...
Hallgatom ahogy beszélgetnek, és fázni kezdek. Fázom... hideg van...
- Teljesen reménytelen a dolog? - kérdezem halkan. - Biztos csak ez az egy megoldás létezik?
Egyszerre fordulnak felém.
- Nos, ha nem vállalod el, akkor sajnos meg fogom kérni a Kazekaget. Csak ő képes szépen csöndben elvégezni ezt a feladatot rajtad és Kakashin kívül, ráadásul tudom hogy megőrizné ezt a kis titkot.
Felszisszenek.
Gaara... hogy Gaara ölje meg Shikamarut? Soha! És hogy bárki más kezet emeljen rá?
- SOHA! - kiáltok fel tajtékozva a dühtől.
Mielőtt bármit is tehetnék, Kakashi-sensei mellettem terem, és minden elsötétül.
*
- Naruto... Naruto ébredj! - rázzák meg a vállam. Kábán nyitom fel szemeimet, és körülpillantok. Egy ablaktalan cellában vagyok, a falakon fehéren izzó pecsétek rajzai. Moccanni sem bírok, pedig nem vagyok megkötözve. Bizonyára a blokkoló pecsétek miatt. A fölém hajoló alakra pillantok.
- Iruka-sensei... - suttogom meglepetten. Felnyalábol a földről, és az ajtóhoz visz. Egy idegen ninja nyitja ki az ajtót.
- Sss... - figyelmeztet minket.
Pár perc múlva már az utcán állunk, a hold sápadt fényében. Visszanyerve erőmet fordulok pótapám felé.
- Mi történt? Mióta vagyok bezárva oda? - kérdezem a vállától, miközben szorosan megölelve nyomja ki belőlem a szuszt.
- Hol van? Él még? - sikítom szinte, de számra tapasztja kezét.
- Elküldték Sunába.
Megfordul velem a világ.
- Utána megyek...
- Naruto! - ragadja meg karomat és visszaránt. Komoly a tekintete. - Légy óvatos, mert ha meg is mented, Shikamaru rád is veszélyes lehet. Megtébolyult...
- Csak szenved - rázom meg a fejem. - Kizárt hogy...
- Nem! - ráz meg vállaimnál fogva. - Megőrült!
- Ha így is van, nem engedem hogy baja essen - mordulok fel dühösen, majd a könnyeit látva lecsillapodom, és megfogom a kezét. - Nyugodj meg sensei... tudok én vigyázni magamra, hiszen ismersz... - erőltetek magamra egy kis mosolyt.
- Lehet hogy nagyon erős vagy, de ő nagyon okos... megtalálja a gyengepontodat, hisz ez a mestersége. Naruto... nagyon kockázatos! És ez még semmi... Előbb Gaarával kell megküzdened, ami viszont Konoha elleni cselekménynek minősül, hiszen a Hokage kérését teljesíti.
- Na és? - pislogok. Nem értem.
- Ha megteszed, missing-ninné válsz - nyögi ki rekedten. - Tényleg mindent feladnál, hogy megmentsd őt, aki talán téged is megölne?! Gondolkozz a Hokagék szerelmére!!!
- Meghalnék érte - válaszolom halkan, és kezemet felemelem, hogy teleportáció-jutsut fomráljak.
- Ég veled Iruka-sensei.
- Naruto... - suttogja könnyes szemekkel, és még utoljára megcirógatja arcomat. Arcán fájdalom... Magamba szívom a látványt. Lehet hogy utoljára látom, és most tűnik csak fel, mennyire szép férfi. Egy pillanatra irigység önti el a lelkem, mert nekik Kakashi-senseijel sikerült. Boldogok... amilyen én soha nem leszek talán.
Halk pukkanással válok köddé.
*
Chakrámat palástolva haladok nagy sebességgel Suna felé. Szőke hajam lobog a szélben, sós izzadtságcseppek folynak szemembe, és késztetnek pislogásra. Összeszorított fogakkal tartom a pokoli tempót, minden erőmet és chakrámat a lábaimba koncentrálva. Csak érjek oda időben... könyörgöm...
2009.03.31 11:00 Idézet
Netnori
Shikamaru
Lenyugodva igyekszem átgondolni a történeket…
Muszáj normálisan viselkednem. Legalább a látszatát adjam meg annak, hogy egészséges és ép ember vagyok. Ez a rohadt szerepjáték minden erőmet felemészti… ANBU kapitány, hűséges jounin, jó ninja, figyelmes barát… váltogatom a szerepeimet, mint a színész a ruháit.
De az az igazság, hogy ha Naruto velem van, akkor nem kell játszanom. Vele őszinte tudok lenni. És talán az erőszakosságról is le tudok szokni. Meg kellene találnom a megfelelő arányokat a viselkedésemben. A végén még kárt teszek benne…. Bár nem is tudom. Elég erős lett…
Ez a gondolat szöget üt a fejemben, úgyhogy bemegyek dolgozni, és ez alatt a címszó alatt átnyálazok minden dokumentumot, ami a Kyuubival, és a hordozójával kapcsolatos. Túl drága ő már nekem ahhoz, hogy ne tartsam szemmel. Mindent tudni akarok róla.
*
Az ajtóban várok beinvitálásra ls üdvözlő csókra… csókokra… simogatásra… - Valami ég... – jegyzem meg halkan, mire ott hagy engem, és ijedten a konyhába rohan.
- Hát ez kellemetlen...- tekintek végig az ehetetlenségig elégetett vacsoránkon.
- Jaj nem hiszem el, pedig a dobozon lévő utasítást követtem... –
Imádom, hogy folyton csacsog. Csak mosolygok, és előveszem a kaját, amit hoztam. Tudtam, hoyg elszúrja, és nyűgös, ha nincs ramen, tehát vettem egy nagy halommal. Hálája jeléül feldönt… de nem bánom, mert kezd pornográf elemeket ölteni az a bizonyos hála…
- Majd felmelegítjük... – nyögöm rekedten.
- Én is így gondoltam
A kaja megromlott.
Az élet szép.
Boldog mosollyal indulok a napnak. Kezdésnek… néhány kellemetlen kérdés. De tudnom kell.
- Mesélj egy kicsit az edzéseidről... láttam hogy sokat fejlődtél
- Mmm... Hát... továbbfejlesztettem néhány jutsumat... és a démont is erősen kontroll alatt tudom már tartani.
- Mennyire? Kitörni már egyáltalán nem tud? – kicsit hevesebben kérdezem, mint kellene, de észre sem veszi, hála a simogatásomnak.
- Hát... annyira még nem tudtam tesztelni, de azt hiszem nem... hiszen téged sem bántottalak tegnapelőtt este.
Kopogtatnak. Épp időben. Majdnem a képébe röhögtem. Ahhoz fel kellene nőnie, hogy engem bántson… Mégiscsak én vagyok az ANBU vezér!
Küldetés. Milyen vidám… Nem tetszik, hogy elmegy, de nincs mit tenni. Megfogadtam, hogy nem korlátozom, igyekszem is betartani. De azért… kicsivel bosszúsabb vagyok, mint szoktam, ezt néhány borda és sípcsont is bánja az edzésen…
*
Izgalmas híreket kapok… Naruto legyőzött jó pár Akatsuki tagot… ez elképesztő! Elkerekednek a szemeim… és bármennyire fáj, ezt jelentenem kellene a Hokagenak. Kötelességem. Keserű szájízzel, indulok… de nem teszem meg. Nem tudom, mi történt, de majd én megoldom.
Én akarok hamarabb beszélni vele, úgyhogy riadóztatom az embereimet. AZONNAL szóljanak, amint visszaért!
Meglepem őt, miközben hazafelé tart… forrón csókolom, és durván lököm a falhoz… az utcán.. kell nekem.
Megveszek érte… hiányzott… az illata, minden porcikája.
Az utolsó ép gondolat is eltűnik a fejemből, alig fogom fel a párbeszédünket, azon is csodálkozom, hogy értelmes mondatokat formálok… Jaj, teljesen megőrjít!
Fürdő? Mit is keresünk itt? Ja igen.
- Csukd be a szád – mondom neki, amikor mellé mászom a vízben. Édes, ahogy ilyen éhesen bámul, de félek, nagy bajba kerülök, ha nem hagyja abba. Inkább beszéltetem.- Na mi volt? Mesélj.
- Hogy intéztél el két Akatsukit egyedül, Naruto? Kiengedted a Kilencfarkút? – nagyon, nagyon nyugodt vagyok. És hűvösen intelligens. Nem hagyom becsapni magamat….
- Ezt hosszú lenne elmesélnem, de bízz bennem Shikamaru. Tudod, hogy nem csinálnék ostobaságot. – No jó. Hiszek neked. De csak mert ilyen szép szemed van! Különben meg, holnap majd utánanézek. De most…
- Shikamaru?
- Naruto...
Én gyönyörű kis szeretőm… csodálatos, ahogy a bőrünk kontrasztot alkot egymással, és a megidézett Jutsu füstjével, gőzével… elmerülök a szemeiben, a kéjes nyögéseiben, a macskás mozgolódásában…egyszerűen nem tudok betelni vele. Furcsa nyugalom száll meg, mégis egy különös fajta izgalmat érzek… a vérem gyorsabban száguld, de nem csak a szeretkezés miatt…. Miatta. Minden csakis miatta történik velem.
Szerelmes vagyok.
Később, az orgazmustól kábán telepedünk vissza korábbi ülőhelyünkre, és a forró víz simogatását élvezve, cirógatjuk egymást. Mozdulataink lassabbá, álmodozóbbá válnak... Élvezzük a gyönyör utolsó cseppjeinek szivárgását...
- Menjünk haza – mondom neki halkan, mire lelkesen bólint…
És a folytatás…
*
Hát ez szinte remek. Nem elég, hogy hajnalban kivernek az ágyból, de még nem is küldetés miatt. Szerencsétlen ANBU harcosom egész értetlen fejet vághat, amikor egy szál alsógatyábn nyitok ajtót, de azért elmondja, hogy a Hokage hívatja Narutót.
Csodás. Most én keltsem fel?
Kora reggeli zsörtölődésem hatástalan, a parancs akkor is megőrzi parancs mivoltát, amikor a harmadik kávét öntöm magamba. Végül is felverem a kis szöszkét, és együtt, kéz a kézben, meghittem beugrálunk a főboszorkányhoz.
- Mindent tudok! – üvölti a Hokage, és egy jelentés hajít felém. Feltételezem, Skura jelentését…. Hát persze. Felszisszenek. Az a rohadt kis… egy pillanatra elfelejtem, hogy megmentette Naruto életét. Aztán eszembe jut hogy épp most írta alá a halálos ítéletét. Úgy döntök, megölöm a kis libát. Hosszan fog szenvedni, ha Narutónak kára származik ebből… márpedig kára lesz. Én tudom a legjobban, mi az eljárás ilyen ügyekben!
- Én magam tesztelem le, hogy megbízható ninja maradtál-e
- Tsunade! – dörmögi Jiraiyah - Hidd el ha mondom, hogy...
- Elég! Induljunk. Harcolni akarok veled. Én magam. És ha igazam van, és mégsem tudod uralni, megöllek Naruto. Túl veszélyes lenne életben hagyni téged....
- Ne... – lehelem halkan, és képtelen vagyok bármit is tenni. A szokás az szokás. És ez így szokás…
Halálos aggodalom fog el, és leperegnek előttem a képek, ahogy boldogok vagyunk együtt, hirtelen bánom meg azt is, amit eddig nem bántam még meg, és rémképek öntik el az agyamat arról, mi fog történni. Nincs is időm feleszmélni, máris a pályán vagyunk… Kakashi, és még néhány civilbe bújt ANBU őgyeleg körülöttem, intek nekik, hogy ne fogják vissza magukat velem kapcsolatban.
Tudom, hogy nem avatkozhatok közbe. De azt is tudom, hoyg megpróbálom majd. Hiszen a legkisebb rezdülésére is rezonálok, követem a mozgását, és amikor fenyegetve érzem őt, elrugaszkodom…
De Kakashi biztos pont ebben a feldúlt kavalkádban, és sikerül elkapnia. Hatalmas, lángoló erő éget… fel sem fogom, mi történik, csak azt látom, hogy Naruto veszélyben van… Meg kell védenem…Ráfüggesztem a tekintetem… és nem hiszek a szememnek.
Az mellékes, hogy a földön hasalok, és ketten fognak le, egy mg a hátamon ül. A lényeg az, hogy Narutónak három egész mozdulatába tellett, hogy legyőzze a Hokagét. Azt az embert, aki a legerősebb a faluban. A vezetőt. Az egyetlent, aki felveheti a versenyt még az ANBU kapitánnyal is.
Megölelik egymást… van pofája ölelgetni?! Ezek után?!?! Majd én megmondom, kit ölelgess, te átkozott nőszemély!!!
De pillantásával máris engem keres… ez megnyugtató. Lehessegetem magamról a nehezékeket, és odarohanok kedvesemhez. Miután megbizonyosodtam róla, hogy jól van, el teleportálom magunkat a hálószobámba.
Lassan megnyugszom… és félelmem helyére égető érzés költözik. Fájdalom. Belehazudott a képembe. Mosolyogva. És én észre sem vettem.
Hideget érzek, és fájdalmat. Rossz érzés… és ő tehet róla. Ilyen az, amikor megölik az ember szerelmét, és a kést pont az az illető döfte belénk, akire a legkevésbé számítottunk?
Bűnbánatosan hajtja le a fejét, én pedig az ablakpárkánya telepszem, és a falut bámulom. Nincs rajta sok néznivaló, de úgy érzem, ha csak egy kósza pillantást kellene Narutóra vetnem… vagy őt ölném meg, vagy magamat.
Őt azért, mert hazudott, képes volt átverni, pedig nem csekélyke dologról van szó, hanem konkrétan arról, hogy röhögve Hokge lehetne, akármikor, amikor ő akarja. Ha ugyanis valaki, aki megfelel a kívánalmaknak- tehát falubéli- kihívja a Hokagét, és legyőzi, automatikusan megkapja a rangját.
Magamat azért, mert nem vettem észre. Semmit nem vettem észre. Egy ANBU kapitány nem engedheti meg magának, hogy játékszer legyen. Vagy irányítok, vagy végem van, ez a szükségszerű következmény.
Elpuhultam.
Érzelmes lettem.
Ez megbocsájthatatlan.
- Shikamaru…- mondja halkan Naruto, de csal intek felé, hogy hallgasson. Most gondolkoznom kell. Idő kell.
Ha ez valaki mással történik meg, én magam nyúlok a belei közé, és nyomorgatom szét a belső szerveit!
Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Vagy egyáltalán, hogy annak látszak!
Már értem, Kakashi miért mondott le.
Át kell értékelnem mindent… újra kell terveznem az egészet.
Hűvösen.
Érzelmek nélkül.
Szerelem nélkül.
Naruto nélkül.
- Menj most el. – mondom neki, mire elgyötört nyöszörgésbe kezd.
- Ne küldj el! Sajnálom, én…- kezdi, de leintem.
- Menj el. – mondom lassabban, érthetőbben. Nem nézek rá.
Szipogva, és lassan szedelőzködik, mintha arra várna, hogy meggondolom magam. Mivel ilyesmit nem teszek, elmegy.
Keserűen mosolyogva nézem, ahogy az utcán halad sírva… a legerősebb ninja, aki valaha Konohában élt… miattam sír.
És csak ekkor esik le, hogy a minap, mikor fifti-fifti helyzetben feküdtünk a padlón, ha akkor rukkol elő az erejével, meglepetésszerűen… nos, halott lennék.
Ezen nevetnem kell. Hisztérikusan.
Azt hiszem, ez az őrület határa. És ha már a határon vagyunk… nézzük meg, mi van a túloldalon!
Egy pillanattal később a börtönben vagyok. Kiengedem a legveszélyesebb bűnözőket, és közlöm velük, hogy aki legyőz engem, elmehet. Szabadon.
Aztán megölöm mindet. Jéghidegen. És minden egyes élettel, amit kioltok, a szörnyetegemet táplálom, aki már kituszkolta ocsmány testét a lelkem börtönéből.
Mikor a tükörbe nézek, egy vérmocskos arcból egy eszelős szempár néz vissza rám.
Halk sóhaját hallom, és arcát a nyakamba temetve nehezedik rám. Annyira elfoglal saját fájdalmam, hogy amikor megérzem forró könnyét a nyakamra csordulni, lélegezni is elfelejtek.
- Shikamaru...? - tátogom némán, és döbbenten nyitom fel szemeimet, amikor finoman végigsimítja oldalamat, gyilkoláshoz szokott erős kezével. Ó istenem... még ez is olyan erős hatással van rám, hogy csak reszketni és nyöszörögni vagyok képes...
Feláll és magával húz engem is.
Felnézve rá, döbbenetem csak tovább nő.
Gyengéden mosolyog rám, ahogy régen... ahogy nagyon-nagyon régen. Kezeit arcomra simítja...
- Szedd össze magad, menj haza, pihenj egy kicsit - mondja kedvesen, halkan. - Holnap este átmegyek. Persze, csak ha nem bánod.
Fogalmam sincs mi történt... lehet hogy az elmúlt perceket csak álmodtam? És hatalmasat tévedtem is?
Shikamaru... szerelmem... én nem is tudom mit mondjak... nem tudok megszólalni...
Boldogságom szétárad bennem, és karjaiba vetem magam, úgy szorítom, ölelem őt... aztán eltépem magam tőle és hazaszaladok.
Nem sírok, nem sírok... nagyfiú vagyok. Egy Hokage nem bőg. Khm... Egy jövendőbeli Hokage nem bőg.
*
Lakásom kriminális állapotban van. Néhány klónommal kitakarítunk, és másnap egy sétát teszek egyedül a faluban.
Beköszönök minden barátomnak, Ichirakunak is, mellesleg eszem is nála, majd továbbsétálok. A gyakorlópályánál megtorpanok. Edzeni kéne... de ha ma kihagyom, nem történik semmi. Hiszen az elmúlt időszakban olyan keményen edzettem, hogy ennyi lazsálást igazán engedhetek magamnak.
Késő délután hazasietek, és mivel nem tudok főzni (és szerintem soha nem is fogok tudni), rament készítek, úgy várom Shikamarut.
Nem kell sokat várnom, már hallom is a kopogást.
Ő áll az ajtóban, és szokásos Shikamarus félmosolyával köszönt, de csókot is kapok, ami elhúzódik kissé... A falhoz szorít és én kéjesen sóhajtva ölelem át a nyakát.
- Valami ég... - súgja néhány perc múlva, amikor ujjai már a pólóm alatt kalandoznak. Felpattannak szemeim, és a konyhába robogok. A füstölő fazekat félrehúzom a tűzhelyről.
- Hát ez kellemetlen... - lép be ő is a konyhába, és a vacsoránk romjain végigtekint.
- Jaj nem hiszem el, pedig a dobozon lévő utasítást követtem... - kezdem, és hosszan szövegelek, megállás nálkül, ahogy mindig.
Ő csak mosolyogva telepszik le az asztalhoz, és egy zacskót megemel.
Félbeszakítom a szóáradatot és elkerekednek szemeim. Hozott rament.
Boldogan felnevetve vetem rá magam, és hanyattesünk a székkel, de nem számít. A padlón esek neki, és puszilgatom, ölelem...
Ahogy ő is engem. Végül huncuttul összevigyorgunk.
- Majd felmelegítjük... - súgja a számba.
- Én is így gondoltam - biccentek ragyogó képpel, és már szaggatom is le ruháit. Ott ahol vagyunk, a konyha padlóján szeretkezünk.
Majd az asztalon... átmászunk a nappaliba is... a kanapéig is eljutunk...
Reggel pedig az ágyamban ébredünk...
A ramen természetesen megromlott.
*
- Mesélj egy kicsit az edzéseidről... láttam hogy sokat fejlődtél - kérdezi, és az ablakon beszűrődő napsugarakkal együtt cirógatja ujjaival a hátamat. Jobban hozzásimulok, és végigsimítom meztelen mellkasát. Imádom az ágyban való lustizást vele...
- Mmm... - sóhajtok kéjesen. - Hát... továbbfejlesztettem néhány jutsumat... és a démont is erősen kontroll alatt tudom már tartani.
- Mennyire? Kitörni már egyáltalán nem tud?
- Hát... annyira még nem tudtam tesztelni, de azt hiszem nem... hiszen téged sem bántottalak tegnapelőtt este.
Kopogtatnak.
Felpattanok, és magamra rántva egy alsónadrágot sietek a bejárati ajtóhoz.
Sakura az. Küldetésre kell mennünk, mégpedig azonnal. Rosszkedvűen biccentek, meghallgatom az alapinfókat, majd visszabattyogok Shikamaruhoz.
Elkomorul a hír hallatán, és dühösen villannak szemei, de azonnal rendezi arcvonásait. Hát igen... ő már nem a régi Shikamaru, de attól még majdnem... és én nagyon szeretem. Bízom benne, hogy idővel képes lesz majd az indulatait teljesen visszafogni, hiszen én is képes lettem rá. Nekem egy erősebb és gonoszabb démont kell uralnom, mint neki. Ez talán pozitív példa lesz számára.
Forró búcsúcsók...
- Sietek haza... - súgom mosolyogva.
*
Sakura felsikolt ahogy Sai a földre hanyatlik. Dühösen vicsorítva pillantok a két Akatsukira, majd klónjaimat megidézve terelem el figyelmüket, hogy Sakura biztonságos helyre vihesse őket.
2009.03.18 19:30 Idézet
baktimi
Naruto(2):
Amikor hármasban maradok velük, egyikük előrébb lép. Egy hosszú, sarlós végű kaszát lóbálva közeledik felém.
- Értem jöttetek? - kérdezem komoran.
- Miből jöttél rá okos tojás? - kérdez vissza lenéző mosollyal.
- Hidan! Ne szórakozz, nincs rá időnk. És ne öld meg! - morran rá a társa maszkja alól.
Sötétedik amikor másnap este visszaérünk Konohába. Maga a Hokage vár minket személyesen a kapunál, és azonnal a kórházba viszik Sait. Én hazafelé indulok, de lábaim önkéntelenül is egy bizonyos épület felé visznek. A lámpák nem égnek, úgyhogy inkább megfordulok és hazafelé indulok.
Azonnal megérzem az ismerős chakrát, és elmosolyodom amikor elém toppan a teljesen feketébe öltözött alak, kerámia maszkban.
Feltolja feje tetejére, és éhesen csókol meg, durván a falhoz lökve.
Még köszönni sem tudunk, annyira kiéhezve esik nekem, ahogy én is neki. Vadul faljuk egymás száját kifulladásig, ujjaival hajamba túr, úgy kócolja össze szőke fürtjeimet.
Végre levegőhöz jutunk, és egyszerre szólalunk meg.
- Szia...
- Szia...
Újabb forró csók, de már szelídebb az előzőnél.
- Aggódtam érted... most tudtam meg, hogy Akatsukikkal harcoltatok. Jól vagy...? - kérdezi komolyan.
- Persze, semmi bajom - vakarom meg vigyorogva szőke üstökömet. - Ellenben jól esne egy forró fürdő.
Néhány perc, és már jounin viseletben sétál mellettem.
Belépünk az Onsen épületébe, és az öltözőben levetem véres, szakadt gönceimet. Egy alapos zuhany, és sóhajtva merülök a forró gyógyvízbe.
Shikamaru is követ, és ahogy meztelenül belép mellettem a medencébe, még a szám is tátva marad. Olyan gyönyörű teste van... elképesztő...
- Csukd be a szád - vigyorog rám jókedvűen, és én kuncogva borzolok vizes hajamba. - Na mi volt? Mesélj.
Biccentek, és rázúdítok mindent, egészen addig a pillanatig amíg el nem kezdtem harcolni, utána pedig már azt meséltem hogyan jutottunk haza. Mindenről nem kell tudnia. Jobb így.
Azonban elfelejtkeztem valamiről. Shikamaru a legintelligensebb ninja a faluban.
- Hogy intéztél el két Akatsukit egyedül, Naruto? - kérdezi halkan, és arcomat megcirógatva néz mélyen a szemembe. - Kiengedted a Kilencfarkút?
Megrázom a fejem.
- Ezt hosszú lenne elmesélnem, de bízz bennem Shikamaru. Tudod, hogy nem csinálnék ostobaságot.
Nehezen de biccent. Tudom, hogy holnap úgyis szerét ejti, hogy elolvashassa Sakura jelentését...
Aztán perverz mosolyra görbül a szája. Gyanakodva figyelem.
- Shikamaru...? - kérdezem tétován, és ekkor megidézi a genjutsut. Átláthatatlan pára ereszkedik körénk, és ő éhesen esik nekem. Falja csókolja a testemet, nyöszörögve ölelem magamhoz. Felültet a medence szélére, és vizes, izmos teste az enyémhez simul. Felsóhajtva karmolom végig hátát, és nyakának érzékeny bőrét kóstolgatom lágyan.
- Naruto... - sóhajtja, és hanyatt dönt. Lenyalogatja mellkasomról a vízcseppeket, majd hasamat is lassan, kínzóan... Én pedig úgy simulok és domborítom testem az érintéseihez, mint egy cirógatásra vágyó macska...
Amikor már megőrülök a vágytól, végre rátér a lényegre.
Őrjítő az érzés, és a látvány is, ahogy szájával kényeztet engem, ragyogó fekete szemeivel közben bennem gyönyörködik...
- Shikamaru... - nyögöm halkan, figyelmeztetően, mert még nem akarok eljutni a csúcsra. Egyedül nem, csak vele.
Lemászik rólam, visszacsusszan a vízbe, és én követem.
Testünket körülöleli a forró víz, ahogy lábaim az ő derekát. Egyszerre nyögünk fel a behatolás pillanatában.
Ringatózó testünk hullámokat képez a sima víztükör felszínét megtörve...
Minden sóhajom és szerelmes mosolyom csak neki szól...
Szeretkezünk.
Később, az orgazmustól kábán telepedünk vissza korábbi ülőhelyünkre, és a forró víz simogatását élvezve, cirógatjuk egymást. Mozdulataink lassabbá, álmodozóbbá válnak... Élvezzük a gyönyör utolsó cseppjeinek szivárgását...
- Menjünk haza - mosolyog rám kedvesen.
Bólintok.
Életem legcsodálatosabb éjszakáját töltjük együtt.
*
Korán reggel van, és maga Shikamaru ébreszt.
- Ébredj Naruto, a Hokage beszélni akar veled! - rázza a vállamat. Ásítva dörzsölöm ki szemeimből a kába álmot.
- Tsunde-baachan? Hát a halálomat akarja hogy hajnalban hívat magához? - motyogom ásítva. Kapok egy jó reggelt puszit, majd finoman kiborít a puha meleg ágyból.
Morgolódva totyogok a fürdőszobába, és pár perc múlva frissen és fitten vágom ki az ajtót. Tiszta és új ruhámban feszítve szökkenünk háztetőről háztetőre együtt, néha összefűzve ujjainkat. Olyan komoly és férfias, mégis azért ajkai szélén ott bujkál az a picike mosoly, ami csak nekem szól... Imádom.
- Mindent tudok! - zengi a vén banya az asztalára csapva. Meglepetten figyelem. Lila gőzöm sincs miről beszél. Meglobogtatja Sakura jelentését, és Shikamarunak odadobja. Életem értelme azonnal elolvassa, és felszisszenve fordul felém.
- Én magam tesztelem le, hogy megbízható ninja maradtál-e - folytatja a Hokage kíméletlenül. Mellette áll Ero-sennin is, komor arccal.
- Tsunade! - dörmögi - Hidd el ha mondom, hogy...
- Elég! - dörren rá az anyó, majd felém fordul. - Induljunk. Harcolni akarok veled. Én magam. És ha igazam van, és mégsem tudod uralni, megöllek Naruto. Túl veszélyes lenne életben hagyni téged...
Látom szemeiben a könnyeket, és tudom hogy komolyan gondolja.
- Ne... - leheli halkan Shikamaru.
Látom szemeiben az őszinte kétségbeesést, de megfogom a kezét és szemeibe nézek megnyugtatóan.
- Minden rendben lesz - simogatom meg arcát. A fal mellett, csendben figyelő Kakashi-senseire pillantok. Könyörgő pillantásomat látva biccent. Majd ő vigyáz Shikamarura hogy ne avatkozzon közbe. Tudom.
A Hokage felé fordítom fejemet.
- Rendben - mondom halkan.
*
Megérkezünk a falutól viszonylag messzire eső völgybe, és a rengeteg ANBU és jounin láttán meghökkenek. Egy nagy kört alkotnak a völgy körül, és Yamato kapitány is készenlétben van. Shikamaru és Kakashi mellette állnak. Hű, hát tényleg komolyan gondolja a vén banya, pedig Ero-sennin megmondta, hogy nincs mitől tartaniuk.
Velem szemben, alig ötvenméternyire áll meg Tsunade, és kis terpeszbe helyezkedve emeli fel kezeit. Arca és tekintete mindenre elszánt.
Egyszer már álltunk így egymással szemben. Kisgyermek voltam még akkor, és egy ujjpöccintéssel intézett el.
- Mit teszel, ha győzök, és a démon sem tör elő belőlem? - kiabálom oda neki. A hangom hosszan visszhangzik a völgyben.
- Boldogan halok meg - zengi.
- Miért gondolod azt, hogy megölnélek?
- Mert ha nem teszed, akkor én foglak téged elpusztítani! - kiáltja, és futva elindul felém, kezei ökölbe szorítva.
Ellazulok, és szabadon engedem pokoli erőmet.
Forró, bizsergető perzselése végighullámzik a völgyön, és érzékeny füleimmel hallom ahogy egyenként szisszennek fel a perzselés fájdalmától a közönségünket alkotó ninják.
Tsunade megtorpan egy pillanatra amikor eléri a lökés, majd újra megindul felém.
Csak három mozdulatomba kerül.
Mire feleszmél, már a földön hever, perzselő chakra lángnyelvek szorítják le, mozdulni sem tud. Bőre megég, ahol hozzáér erőm.
Felnyögve pillant rám, és én félrehajtott fejjel, vigyorogva nyalintom meg a szám szélét.
- Most mit teszel? - kérdezem mély, démoni hangomon.
- Naruto... - mondja könnyes szemekkel.
- Én vagyok az, és mégsem. Jiraiya elmondta mit tanultam az elmúlt időszakban ugye? - mosolygok le rá, és elé guggolva nézek közvetlen közelről vörös szemeimmel, hosszúkás pupilláimmal az ő melegbarna szemeibe. El sem hiszem... könnyedén legyőztem a Hokagét.
- Tökéletesen tudom uralni, nem kell félned tőlem Inkább meghalnék, semhogy a falunak vagy bármelyik társamnak ártsak - komolyodom el, és ebben a pillanatban elnyomom a démont magamban. Szemeim kitisztulnak, és egy barátságos Narutos vigyorral nyújtom kezem a banyának, hogy felsegítsem.
Megölel.
- Igazi Hokage leszel... büszke vagyok rád - súgja a fülembe. Mosolyogva engedem el, és szemeimmel máris kedvesemet keresem...
Hamar meg is pillantom. Hason fekve a földön, a hátán Kakashi-sensei és Yamato-kapitány ülnek, úgy fogják le.
Pár perc múlva már a hálószobájában vagyunk, ahogy oda teleportálom magunkat. Sóhajtva engedem el, és bűnbánóan hajtom le a fejem. Most jön a fejmosás...
2009.03.13 14:48 Idézet
Netnori
Shikamaru:
Muszáj érintenem. Szükségem van rá. Ő a drogom. És nagyon veszélyes leszek, ha nem kapom meg az adagomat.
Beletúrok a hajába, és magamhoz rántom egy vad csókra. Nem vagyok durva, nem vetheti a szememre, hogy bántanám…. Csak… egyszerűen… kell nekem. Érzem, hogy megadóan hozzám simul… visszajött hozzám. Megnyugszom kissé, hiszen itt van. Velem. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem dugom meg őrült hévvel és kiéhezettséggel. Szinte azonnal vetkőztetni kezd, ahogy én is őt, hogy érezhessem, minél hamarabb, minél jobban.
Meg sem szólalunk. Talán már nem is vagyunk emberek teljesen. Én biztos nem, de ő is vadállati morgásokat és nyüszítéseket produkál. Hasra rántom, minden előkészítés nélkül hatolok belé, miközben a vállába harapok… a vére íze is felbolygatja az érzékszerveimet, hát még, hogy benne vagyok! Egyre intenzívebb, és erősebb lökésekkel űzöm a csúcs felé őt, és magamat, közben iszonyatosan vissza kell fognom indulataimat, hogy ne okozzak a kelleténél nagyobb fájdalmat neki. Imádja, ha kefélem, ezt le sem tagadhatja. Lehet, hogy érzékeny kis lelkivilága egészen másra vágyik, de – ahogy az elején is ígértem- a teste olyan kéjsóvár lett, mint az enyém, és úgy nyög alattam, ahogy én akarom.
Érzem a vég közeledtét, egyre intenzívebben zihál már ő is, én is. Mikor a csúcsra érünk, egyszerűen belém vájja a körmeit- de a fájdalom csak még valóságosabbá teszi ezt a csodát…
Szorosan és hosszan ölelem magamhoz, ő pedig engem néz. Gondolkozik, tudom.
Én már régen letisztáztam: őt akarom. Bármi áron. Ha gyengéden nem, hát erőszakkal. Kell nekem. Ő a mérgem és a gyógyszerem, egy személyben.
Ha elmegy, igen valószínű, hogy legközelebb megölöm, így amikor öltözni kezd, szuggerálással próbálkozom. Ne menj el. Ne hagyj itt.
Végül megszólal.
- Beszélni akartam veled... Bocsánatot kérek tőled amiért nem voltam tekintettel az érzéseidre, és önző módon nem akartam észrevenni hogy mennyire szenvedtél miattam. De azért nem kérek bocsánatot, amiért elhagytalak. Azt magadnak köszönheted.
És elindulna.
Nem engedhetem. Elkapom az árnyékommal. Ijedten nézek rá, hiszen magamtól féltem őt… de valószínű, ezt nem látja rajtam. Nem. Minden érzelmemet egy maszk mögé zárom: az arcom elrejti az összest. Naruto próbálkozik némi pikírtséggel kevert naivitással, de dühös énem közbeszól.
- Micsoda megható monológ... mondd csak, meddig törted rajta a fejecskéd? Már éppen ideje volt hogy visszatérj kedvesem. Kezdtem kurvára unatkozni... – mintha nem is én mondanám, hanem valaki más. Mintha más irányítana… vérző, sebesült lélekkel a tudatom hátterébe űz ez a szörnyeteg, aki átveszi az irányítást… ez a romlott gazember, aki – nem lehet más- én vagyok. Egy másik én.
Megütöm őt. Dühös vagyok, és ő szemtelen módon visszafeleselt. Olyan nincs, hogy egy beszélő tárgy visszafeleseljen, és kész! Gyorsan mozog- pillanatok alatt visszakapom a pofont, amit adtam… meglepődve nézek rá. Hát ennyit fejlődött? Valahol mélyen büszke vagyok rá, de jelenleg a felszín fortyog. Rövid közelharc árán sikerül fölékerekednem, de már érzem is a hideg pengét…
Ennyi volna?
Hosszú percekig nézzük egymást.
Egy mozdulat, egy tüsszentés, és bármelyikünk halott.
Erőt veszek magamon, és legyőzöm önzőségem, és makacsságom, visszaveszem az irányítást. Az agyam hátsó szegletébe űzöm a bestiát, akit eddig tombolni engedtem, és rácsapom a méter vastag acélajtót. Dögölj meg, rohadék.
Egy másodperccel később teszem mindezt, mint kellene.
Naruto leejti a kést, megadja magát. Sír. Elsirat.
Hogy őszinte legyek, én is egészen közel állok hozzá… Most törtem darabokra az eddig dédelgetett álmát, hogy megváltozom. Hogy van esélyünk.
Gratulálok, Shikamaru. Tönkretettél egy újabb életet. Bravó.
Sóhajtva bújok hozzá, fejemet a nyakába fúrom, és erősen koncentrálok, hogy ne bőgjem el magam. Összeszorítom a szám, a szemem, de egy nyavalyás így is kiszökök. Érzem, ahogy megfeszül döbbenetében alattam.
Lágyan végigsimítok rajta, talán olyan gyengéden, ahogy eddig még soha.
Beleremeg az érintésembe, és halkan felnyög.
Talán nem vesztettem el még mindent…
Feltápászkodom róla, és felsegítem őt is. Kezeim közé fogom az arcát, megsimogatom könnyes pofikáját, és rámosolygok. A régi mosolyommal.
- Szedd össze magad, menj haza, pihenj egy kicsit. Holnap este átmegyek. Persze, csak ha nem bánod. – mondom neki, mire kistányér méretűre nőnek a szemei. Eltátja a száját, majd egyszerűen megölel, bólint, és elszalad- mosollyal az arcán.
Szörnyegetem őrjöng, amiért nincs a közelben- de az acélajtó biztosan tartja.
A Hokage irodájába lépve a lehető legváratlanabb dologba ütközöm: Naruto visszajött. A francba. Már nem is olyan vidám az a hír, hogy hamarosan vége az újonc ANBUK kiképzésének…
Hiába hagytam ott az egész pereputtyot, néhány évig még figyelnem kell az új kapitány intézkedéseit, és beavatkozni, ha baj van. De ez csak formaság. Még soha, egyetlen lemondott kapitány seavatkozott az új dolgába…. De térjünk vissza Narutóhoz. A megbeszélést követően utánam lohol.
- Várj, sensei! – kiáltja. Komoran nézek le rá.
- Tudom mit akarsz kérdezni, de nem akarok rá válaszolni –mondom. Nem akarom megbántani. Sem őt, sem pedig… - Amikor elmentél... kitört a pokol. Ha jót akarsz magadnak, nem próbálod megkeresni őt és kapcsolatba lépni Vele.
Minden egyéb magyarázat nélkül otthagyom, és hazasietek. Idegene járkálva várom Irukát, bár tudom, minden bizonnyal Narutóval ebédel.
Pofátlanság. Ez alatt a fél év alatt csak velem foglalkozott, csak én érdekeltem, és csak velem volt. Most meg… megint Naruto így, Naruto úgy…..
Ch.
Irritáló.
Persze, én is szeretem a kiskölyköt, sőt, vonzódom is hozzá valamilyen szinten, de amíg Irukával lehetek, mindez nem érdekel. A kis hülye, meg csak pátyolgatja…
Legyen már férfi, és védje meg magát! – prüszkölök, majd igyekszem lenyugodni. Iruka hazafelé indult. Minden különösebb ok miatt elrejtőzöm. Fogalmam sincs, miért teszem. De amikor hazaér, naná, hogy Naruto miatt eszi magát. Csak tudnám, mit érez, mit gondol?
Naruto…. Kereszt lesz Irukának, amíg csak él? Csak nem….?
Felhagyok a rejtőzködésemmel, és átölelem.
- Szia...
- A frászt hoztad rám.
Magamhoz szorítom. Szeretem az illatát.
- Aggódom nagyon... féltem őt. – mondja, és összeszorul a torkom. Hát tényleg?
- Nincs rá okod. Naruto már nem szorul a gyámkodásodra. Nagyfiú már...
- Elmegyek hozzá- indulna, de elkapom.
- Iruka... Nem lehetsz folyton mellette. Ideje, hogy végre a saját lábára álljon! – kicsit haragosabban szóltam, mint kellett volna, azt hiszem. Féltékeny lennék? Egész bizonyosan felismerem ezt az érzelmet, épp elég pusztítást végzett már a kapcsolatunkban ahhoz, hogy tartsak tőle… mégsem tudom kordában tartani! Megint! És pont Narutóra?
- Hát nem érted, hogy itt nem erről van szó?
- Nem? Akkor miről? Csak nem elbűvölt téged is a kék szemeivel, hm? – érzem, hogy nem fogok tudni uralkodni magamon. Ha Irukáról van szó… elvesztem a fejemet.
- Miből következtetted ezt ki? – kérdezi, és az ő szemében is harag örvénylik. Vajon a lelepleződés, vagy a csalódottság haragja?
- Láttam hogyan néztél rá és ölelted meg amikor megérkezett.
- Te kémkedsz utánam? – sikkantja döbbenten.
- Nem, én is épp a Hokage irodájába tartottam. Tudtad hogy visszajön, de nem szóltál nekem róla. Miért?
- Mert megkért rá – Mondja. Na most ezt vagy elhiszem, vagy nem. Vagy nem…. - Narutora pedig fiamként tekintek, ezt te is nagyon jól tudod. És most engedj el. – követelődzik.
- Nem.
Előbb csak ledöbben, majd a jól ismert félelem kúszik az arcára… egy pillanatig jóleső borzongás fut végig rajtam, hogy uralkodom rajta… de ez csak egy pillanatig tart. Ahogy elszakítja magát tőlem, és az ajtó felé rohan, már tudom, mekkora barom vagyok. Isten állatkertje hatalmas, és a legnagyobb marha én vagyok benne! Utána vetem magam, és az utolsó pillanatban még elkapom.
Látom rajta, hogy retteg, és ez immár ijedtséget okoz…
- Iruka... Iruka... ne csináld... kérlek...ne... ne félj tőlem... – suttogom neki, és próbálom oldani a feszültséget…Lassan megnyugszik… nem fél már.
- Megijesztettél... – mondja, durcás kisgyermek hangon. De ez nála sajnos komoly.
- Bocsáss meg... – súgom a szájába, és ő visszacsókol. Végre én is megnyugszom
- Hidd el, Narutot már nem kell féltened – mondom neki. Már képes vagyok józanul gondolkozni. - Bízz bennem Iruka. Kérlek tanulj meg bízni bennem.
Ő bólint, én pedig élete legfergetegesebb szeretkezésével köszönöm meg neki.
Utána együtt zuhanyozunk, utójáték gyanánt. Megtörölgetjük egymást, lusta mozdulatokkal simogatunk, élvetegen hagyjuk, hogy a vízcseppeket a másik lenyalja… Kedvesen mosolyog rám, és minden mozdulatából árad a gondoskodás.
Hogy is gondolhattam, hogy mást akar? Hogy pont Narutót? Remélem, Shikamaru lesz olyan okos, amilyen én nem voltam, és nem szúrja el. Mert Naruto nem fog visszajönni, ha még egyszer megbántja őt a szerelme. Ezért még az álmairól is lemondana.
Shikamaru…. Védencem, tanítványom… barátom. Sok sikert.
2009.03.09 23:05 Idézet
baktimi
Naruto:
Meg sem szólal, csak éjfekete szemeiben vad indulattal lép közelebb hozzám, és csuklómat megragadja. Magába szippant a teleportáció, és már a hálószobájában is vagyunk.
Csak őt figyelem. Arcát, kegyetlenül összeszoruló száját. Keményen megszorítja csuklómat, és felszisszenek a fájdalomtól.
Dühöm forrón áramlik szét bennem, és vad indulataimmal együtt vágyam is kitör... az elfojtott érzelmek felszakítják a gátat amelyet köréjük építettem.
Démonom őrjöng bennem. Imádja ezt a vad és veszélyes férfit, és akarja. Nagyon is. De én nem.
Én nem őt akarom, még ha a testemnek képtelen vagyok parancsolni és hozzásimulok, akkor is. Nekem nem ez a vad és veszélyes őrült kell. Nekem Shikamaru kell... aki szerelmesen nézett rám, visszaparancsolt az ágyba amikor úgy néztem ki mint egy múmia, csókot lopott tőlem egy bulin... aztán kedvesen mosolyogva a házába hívott, visszaélt a tudatlanságommal és elcsábított... később szerelemmel és gyengédséggel szeretett... támogatott, tanított.
Én őt akarom.
Mégis... ahogy hajamba túr és durván felránt egy vad és dühös csókra, csak kocsonyaként remegek a vágytól, és kiürül a fejem... Levegőért kapkodva kapaszkodom belé...
Behunyt szemekkel nyögök a csókba, és már szaggatom is le róla a ruháit, ahogy ő rólam, hogy meztelen testünk végre egymáshoz csapódhasson, és dühödt vággyal marcangolva egymást zuhanjunk bele az ágyába.
Egy szó sem esik közöttünk.
Hagyom, hogy hasra rántson, és vállamba harapva kíméletlen vadsággal hatoljon belém, és olyan féktelenül, vadul tegyen magáévá, ahogy... eddig még soha.
A lepedőbe markolva, nyöszörögve tűröm a fájdalmat, és hagyom neki...
Minden szerelme erejével gyűlöl már...
Mégis, testemen újra és újra végigviharzik egy idő után a kéjes gyönyörűség, és amikor már úgy érzem elégek, ez már elviselhetetlen, a derekamat ölelő karját véresre karmolva sikoltok fel az elragadtatástól... és ő szinte ugyanakkor kiált fel mély hangján...
- Naruto...
- Shikamaru...
Zihálva nehezedik rám, remegve temeti arcát a hajamba, kezei úgy markolnak, mintha kétségbeesetten kapaszkodna valamibe. Belém.
Hosszú ideig fekszünk így.
Lehengeredik rólam, és behunyt szemekkel heveredik el mellettem. Arca kisimult, de ajkai körül a keserű ránc ott van még.
Felkönyökölök, s kezemre támasztva fejemet figyelem őt.
Őrület mennyire el tud varázsolni... csak rápillantok és kész. Mi az ami ennyire szorosan köt hozzá? Szerelem lenne? De miféle szerelem az ilyen?
Kakashi-sensei megmondta...
Elmondta, milyen alantas érzéketlen szörnyeteggé vált egykor, ahogy most Shikamaru is.
Olyan nehéz elhinni róla, hogy... olyan nehéz...
Mondanom kéne neki valamit... meg kéne szólalnom...
De mit mondhatnék?
Hogy sajnálom? Mit sajnálok? Hogy elmentem és elhagytam őt? Nem, azt nem sajnálom, nem. Kakashi-sensei szerint is csak ez a megoldás jöhetett szóba, a saját érdekemben.
Nem. Akinek bocsánatot kell kérnie, az nem csak én vagyok. Ő volt az, aki bántott engem... aki beleőrült a birtoklási vágyba.
Ami hibát vétettem, az csupán annyi volt, hogy vakegér módjára nem vettem észre és nem vettem figyelembe az érzéseit.
De oly nehéz volt az az időszak... Amikor Sasuke meghalt.
Szomorúan hajtom le a fejem.
Sasuke... Ha csak eszembe jut, úgy érzem, mintha forró, izzó tőrt forgatnának a szívemben.
Shikamaru... ő pedig a másik tőr. A jéghideg.
Feltápászkodom, és az aktus közben szerzett sebeimmel mit sem törődve öltözni kezdek. Nem fájnak, hiszen már gyógyulnak is, hála a démoni chakrámnak. Magamon érzem a sötét szemeket, de nem nézek rá. Helyére igazítom homlokpántomat is, és lepillantok. Meztelen, izmos, barna teste a gyűrött ágyban... Őrjítő látvány.
- Beszélni akartam veled... - töröm meg végül a csendet. - Bocsánatot kérek tőled amiért nem voltam tekintettel az érzéseidre, és önző módon nem akartam észrevenni hogy mennyire szenvedtél miattam. De azért nem kérek bocsánatot, amiért elhagytalak. Azt magadnak köszönheted.
Az ajtóhoz lépek, de dühös morranása megtorpanásra késztet.
- Hová mész?
Válasz nélkül nyúlok a kilincsért, de azonnal megdermedek ahogy árnyékával megragad. Némán tűröm hogy maga felé fordítson, a haragosan örvénylő fekete szemekbe nézek.
- Talán mondanivalód van számomra? - kérdezem komolyan. - Nem úgy festesz, mint aki bocsánatot akar kérni...
Kegyetlen mosollyal ránt vissza maga felé, és lábaim engedelmeskednek az árnyéknak.
- Micsoda megható monológ... mondd csak, meddig törted rajta a fejecskéd? - kérdezi gúnyosan. Dühösen összehúzott szemöldökkel figyelem. - Már éppen ideje volt hogy visszatérj kedvesem. Kezdtem kurvára unatkozni...
Feltérdel, de a jutsut nem oldja, úgy hajol az arcomba, kegyetlen mosollyal.
- És most... megtanulod a leckét.
- És most? Most jön a bosszúd? - vicsorgok rá dühösen. - Azt hiszed csak neked fájt? Azt hiszed minden csak rólad szól? Ennyire önző és elvakult lettél, Shikamaru? Úgy tűnik Kakashi-senseinek igaza volt... eltorzult lélek vagy.
- Hallgass! - kiált rám, és a földre zuhanok pofonjának erejétől. Meg sem kottyan. Felállok, és érzem meleg véremet a szám sarkán végigfolyni, de sebem már sisteregve gyógyul is be. Könnyedén előtte termek, és viszonzom a pofont, a meglepetés erejét kihasználva. A falhoz csapódik, de azonnal visszapattanva lendül újra támadásba. Félretáncolok és hárítom minden ütését, ahogy ő is az enyémet. Egyenlő küzdelemnek tűnik, bár érzem hogy csak mázlim van, mert most túlságosan dühös. Ha hideg fejjel küzdene, esélyem sem lenne. Végül beveti az árnyék-technikáját is, amelyet ezúttal most nem hagyok hatni magamra.
Dühösen villannak a szemei.
- Látom erősödtél - mondja borzongatóan mély hangján.
- Igen - válaszolom halkan, szomorkás mosollyal. - Hisz tudod, egy napon Hokage leszek majd.
Felhorkan és megvetően elmosolyodik.
- Nem csak te gyakoroltál és fejlődtél.
Az utolsó szót már a földön, hanyatt fekve hallom szájából, és meglepetten pillantok fel a mellkasomon ülő Shikamarura.
Azonban én is tartogatok számára egy meglepetést. Azonnal észreveszi és dühösen szisszen fel a nyakához szorított kunai késemet érzékelve, amelyet szél-chakrám ragyog körül.
Hosszú percekig nézzük egymást. Torkomon a keze, csak egy mozdulat és halott vagyok, ahogy ő is, ha én mozdítom meg a kezem.
Patthelyzet.
Sötét szemei ridegek és kegyetlenek.
Hát vége...
Örökre elvesztettem azt a férfit, akiért meghaltam volna, úgy szerettem. Elvesztettem, ahogy Sasukét is... mert nem voltam elég erős és okos.
Leejtem kezemet, és a kés tompán koppanva hullik a földre. Forró könnyeim marják arcomat... Megadóan hunyom be szemeimet és ellazulok. Tehet velem bármit... már nem érdekel.
Ah fenébe... miért fáj ennyire a szeretett személy elvesztése?
2009.03.07 14:51 Idézet
netnori
Shikamaru:
- Ostobák! Azt hiszitek ez elég? – üvöltök az újoncokkal. Olyanok, mint a kocsonya, fáradtak, és a végletekig gyűlölnek engem- alig két óra után. Helyes.
Tudom, hogy a többi ANBU a maszkjuk alatt hitetlenkedve figyelnek. Ha azt hitték, Kakashi gonosz és kegyetlen volt, akkor tévedtek.
Felsorakoztatom a kis nyavalyásokat, mármint azokat, akik az elmúlt majd’ öt hónap fizikai és elméleti kiképzését túlélték. Igen ám… de most jön az én szintem!
Lassan sétálok előttük, egyenként meredek a szemükbe gyilkos dühvel. Csak a szemüket figyelem. Aztán egy pillanatra hátrahőkölök. Egy égkék szempár figyel vissza rám. Néhány századmásodperc múlva rájövök, hogy ez is csak egy újonc, csak egy kis nyavalyás. Nem ő az. Nem ő.
De valamiért… megsajnálom a kis senkiházit. Talán a szeme miatt… igen. Biztosan. Az az égető fájdalom, hiányérzet, amit okozott a tekintetével… az mentette meg az életét.
- Ki vagy, nyavalyás? – intézem hozzá a kérdést. A többiek ijedten pislognak, nem szokás személyesen megszólítani az újoncokat.
- Suos Suota. – mondja reszkető hangon, de érthetően. Féloldalas mosolyra húzom a számat.
- Szerencsés vagy, Orv Támadó. ( a név szószerinti fordításban orv támadót jelent- a szerző) Te leszel az új vizes fiúnk.
Látom, ahogy elsápad, és dühös lesz, de nem törődöm vele. Majd rájön, hogy ezzel megmentettem az életét. És különben is, a vizes fiúk köztudottan a kapitány szukái, és személyes testőrei…
Amikor végeztem a szemlélődéssel, párokba parancsolom őket. Ha az egyik kiesik, megy vele a párja is. Aztán beterelem az összeset a hűtőkamrába.
- Egy ANBU nem fázik, csak érzi a hideget. Ismételjétek addig, amíg el nem hiszitek. – és rájuk csukom az ajtót. Ezzel megvolnánk mára. Suota elkerekedő szemekkel, jeges rémülettel néz rám. Intek az embereimnek, hogy szállásolják el, és mutassák meg, mi lesz a feladata, amíg a testőri kiképzést meg nem kapja.
Másnap kiengedjük az átfagyott, és félholt újoncokat, majd azonnal kihajtjuk őket a napra. Öt kiesett a jelentkezők közül, őket elszállíttatom, a párjaikkal együtt. Ha nem képesek a másik életben tartására, alkalmatlanok.
- Egy ANBUnak nincs melege, csak érzi a forróságot! És most, futás, idióták! – adom ki a parancsot. És mint a jólnevelt kiskutyák, ők körbe körbe loholni kezdenek. Az elfagyott tagokba újra vér szökik, ami iszonyúan fáj, és a kín mellé még mozogni is kell…. Ej ej. Komisz vagyok, azt hiszem.
Néhány óra és hét újabb kidőlt újonc – plusz a sallang párjuk- után leállítom őket. Kijelölöm az öt csoportot, akik hetes váltásban fogják tanulni az ANBU léthez nélkülözhetetlen elméleti és gyakorlati tudnivalókat. És ez még csak a kezdet… nagyon nagyon a kezdet. Az igazi kegyetlenkedés csak most jön majd…
- Egy ANBU kitűnően bánik a távolsági fegyverekkel, a mérgekkel, a közelharchoz való fegyverekkel, a jutsukkal. És a saját testével, mint a legfőbb fegyverrel. Az elkövetkező öt hétben napi tizenhat órában ezeket fogjátok megtanulni, a kijelölt vezetők segítségével.
Vagy inkább kiképzésével. Ugyanis egy ANBU se jobb nálam, ha arról van szó, hogy olyan embert kell kiképeznie, akire az életét kell majd bíznia.
Öt hét múlva- ami alatt ismételten eltávozott néhány nyavalyás – újra felsorakoznak. Megcsappant a létszám, nem mondom. Összesen tízen maradtak, plusz a kis vizes fiúcska.
- Gratulálok. Sikerrel vettétek az akadályokat. Mindannyian kitűnő testi kondícióban, és a maximális tudás birtokában vagytok.
Próbálták volna elhanyagolni a tanulást, már a porban lenne a fejük. Mint említettem, egy ANBU csak egy másikra bízza az életét. Épp ezért a kiképzésen folytonos számonkérés van, vizsgázás, mindig maximumon kell pörögni, testileg és lelkileg is. Előfordul, hogy verekedési gyakorlat közben kell az elméleti anyagot, mondjuk egy méreg összetevőit, és annak ellenszerének előállítási módját felmondani.
- Ezek után- folytatom, és kegyetlen félmosolyra húzom a számat, - mindenki fogja kézen a partnerét, – azt, akivel mindent túlélt, aki hetekig az életben maradást, az egyetlen biztos pontot, a legjobb barát szerepét töltötte be – forduljon szembe vele, - azzal, aki mára az életével egyenlő, akiért bármit megtenne- és ölje meg.
Egy kerámiamaszkos előlép, és felsorolja a szabályokat.
- Csak a saját pároddal harcolhatsz, bármilyen technika bevethető. A harc halálig megy. A győztes az öt életben maradt, akik a vizsga után megkapják a kerámiamaszkjukat, és agy egyenruhát. Uraim, önöké a terep.
Ez már nem érdekel. Holnap majd visszajövök. De legalább egy órája bizsergető chakrát érzek. Olyat, amit hosszú ideje nem éreztem.
Naruto visszajött.
Kegyetlenül megnyalom a szám szélét.
Akkor… játszadozzunk…
Utamat a Hokage szobrokhoz kanyarítom.
- Már vártalak…- suttogja, amikor mögé érek. Szóval fejlődött. Remek.
Az érzéseket, amiket bennem ébreszt, elfojtom. Elment tőlem, és ezzel megbántott. Ezért bűnhődnie kell. Elfelejtette, hogy ő már az enyém, az én tulajdonom, és az engedélyem nélkül levegőt sem vehet. Nem árt erre emlékeztetni…
Megfordul, és rám emeli azokat a csodás szemeket… A szívverése felgyorsul, a vére lüktet, a szemei elhomályosulnak, a pupillája kitágul, a hátán váltófutást rendez a hideg a meleggel… hogy honnan tudom? Velem is ez történik.
Megragadom, és a szobámba teleportálom magunkat. Nem teszek semmi mást, csak fogom a karját. Egyre erősebben, míg fel nem szisszen.
Nem teszek semmit.
Tudja a dolgát. El se titkolhatná, mennyire vágyja az érintésemet, még akkor is, ha az fájdalmat okoz neki.
Ezek szerint mégsem felejtett annyit.
Ki tudja… ha jó fiú lesz, talán nem leszek olyan kíméletlen vele.
2009.03.07 14:49 Idézet
Netnori
Kakashi:
Hát, ez kemény volt. Nem szívesen mondom ezt, de Naruto vagy nagyon naiv, vagy nagyon hülye. Gyanítom az utóbbi kicsit dominánsabb, de mindkettő jellemző. Nem érti, még mindig nem érti, mi folyik körülötte, és hogy miért fontos, hogy megőrizze a távolságot saját maga és Shikamaru között. Mindenesetre az, hogyha elutazna, az jó lenne. Neki legalábbis. Szegény ANBU pajtásokat azért féltem kicsit. Mostanában túl gyakran vadul meg a kapitányuk… még emlékszem, milyen lélekölő feladatokat végeztettem az újoncokkal. Sejtésem szerint azonban én kutya fasza se voltam ahhoz képest, amit Shikamarutól kapnak majd.
Nagy sóhajtással ölelem magamhoz a bújó Irukát. Ideje aludnom nekem is.
Iruka halk szipogására ébredek. Ezek szerint Naruto tényleg elment, megfogadta a tanácsomat. Magamhoz húzom durcás kedvesemet, és egy puszit adok neki, hagyom, hogy kiszomorkodja magát. Közben olyan okos dolgokat suttogok a fülébe, hogy minden rendben lesz, és hogy ennek így kellett történnie…
Nincs annyi törődés a világon, amivel meghálálhatom, hogy visszafogadott, hogy megmentett, hogy megbocsátott, és hogy megváltoztatott. Ha a hátralévő életemet ajánlanám fel neki, ha a porban csúszó kutyája lennék, az sem lenne elég, nem tenné semmissé a fájdalmat, amit neki okoztam. Ezért igyekszem minden erőmmel boldoggá tenni őt, lesem a kívánságait, és örülök, amikor örül. És ha Naruto biztonságban van, és jól érzi magát, akkor az én kis Irukám is boldog lesz. Ezért most…
- Gondolom, Shikamarunak én mondom meg. – Iruka aggódó pillantást vet rám, aztán aprót bólint.
Sokáig ülök még egyedül a háztetőn, miután Kakashi-sensei magamra hagyott. Figyelem a hajnalodó kék égboltot, hajamat, arcomat lágy szellő cirógatja, és az korán ébredő madarak álmos csicsergését hallgatom.
Gondolataim már a távolban járnak.
Tekintetem a Hokage emlékműre siklik.
Sasuke meghalt, Sakura éli saját világát, Kakashi-sensei és Iruka-sensei boldogok. Shikamaru pedig...
Nincs rá okom, hogy itt maradjak.
Felállok, egy búcsúlevelet hátrahagyva Iruka-senseinek, sietek lakásomba, és a felkelő nap sugarai már a fák között suhanó alakomat, könnyes arcomat cirógatják.
Biztos vagyok benne, hogy ő vagy Kakashi-sensei odaadják majd a Shikamarunak írt levelemet. Csak néhány sort írtam neki. Bocsánatot kértem tőle, amiért fájdalmat okoztam neki, és megértem min megy keresztül, azonban én a régi Shikamarut szeretem, és fél év múlva, amikor majd visszatérek, szeretném újra látni. Nem, nem menekülök előle, de sokszor csak az idő képes megoldani a problémáinkat, ezt egykor Ero-senin mondta. Remélem igaza van. Ezekkel a szavakkal búcsúztam el tőle...
***
- Gyerünk Naruto! Védekezz! - dörren rám mesterem, és én szót fogadva mosok be neki egyet. Hangos nyögéssel terül ki, és felszisszen. - Azt mondtam védekezz, nem azt hogy üss le! - ordítja.
Kuncogva rázom meg fejemet, szőke tincseim arcomba hullanak.
- Bocs Ero-senin, de én már csak ilyen vagyok! - küldök neki egy széles Narutós vigyort, és ő letörli szája széléről a vért. Komoly az arca, és halvány mosollyal tápászkodik fel a földről.
- Nos, Naruto... ideje hazamenni - szólal meg némi habozás után. Lefagy az arcomról mosolyom, és csak biccentek. Tudtam, hogy egyszer ez a pillanat is elérkezik. Már több, mint fél éve nem voltam otthon... majdnem egy éve.
***
Belépünk Konoha kapuján, és idegesen túrok karcsú ujjaimmal hosszabb tincseimbe. Nőttem, karcsúbb, mégis izmosabb lettem, és arcvonásaim is komolyabbak lettek. A tükörből egy szívdöglesztő Naruto szokott rám mosolyogni reggelente, amikor a fogamat mosom, és egy szomorú fiú, amikor este mosom... lefekvés előtt. Sóvárgásom Shikamaru után nem apadt el...
Nem múlt el úgy nappal vagy éjszaka, hogy ne gondoltam volna rá vagy álmodtam volna vele.
Sokat változtam... vajon a többiek is? És Ő...?
Vajon mi fog történni, ha újra találkozunk?
Iruka-sensei már a Hokage épülete előtt áll, és mosolyogva fogad, szép arca szinte felragyog amikor meglát, és büszkén pillant végig rajtam, mielőtt karjaiba fojtana. Csak őt értesítettem levélben az érkezésemről. Mosolyogva viszonzom ölelését, és első kérdésemre lefagy a mosoly arcáról.
- Shikamaru...? - suttogom komolyan. Megrázza a fejét. Nem tudom ez mit jelent, és már kérdezném, de Ero-senin rám dörren, így sietnem kell. Le kell jelentkeznem a Hokagének.
- Végre visszatért a tékozló fiú! - morogja mosolyogva Tsunade-anyó, sötétbarna szemeivel szeretettel. Elvigyorodva borzolok hajamba, és üdvözlöm a banyát. Jaj de hiányzott! Belép az ajtón Kakashi-sensei is, éa amikor meglát, nem várt reakciót észlelek. Elkomorul. Hát köszi. Én is örülök neked.
Lezajlik a megbeszélés, és én újra a régi csapat tagja vagyok, amelynek vezetője immáron Sai. Kakashi-sensei visszavonult, Tanácstag lett, és egy kis genin csapatot tanít. Tök jó. Mondjuk ezt már tudtam, hiszen elmondta akkor éjjel, hogy ki volt ő, hogy Shikamaru lett az új kapitány, és még sok minden mást is.
Kakashi-sensei kimegy és én utánasietek.
- Várj, sensei! - érem utol a folyosón. Komoran összehúzott szemmel pillant le rám.
- Tudom mit akarsz kérdezni, de nem akarok rá válaszolni - dörmögi mély hangján. - Amikor elmentél... kitört a pokol. Ha jót akarsz magadnak, nem próbálod megkeresni őt és kapcsolatba lépni Vele.
Ledermedve bámulok utána...
***
- Iruka-sensei... - nézek komolyan a mézbarna szemekbe, miután megettük a ramenünket. Felsóhajt.
- Kakashi mondott valamit? - hajtja le a fejét.
- Csak annyit, hogy miután elmentem, kitört a pokol, és hogy ha jót akarok, akkor nem keresem meg Shikamarut... - motyogom elszontyolodva.
Biccent.
- Én adtam át neki a leveledet. Bánom, hogy megtettem... el kellett volna égetnem - suttogja.
- Miért? - merednek tágra kék szemeim.
- Őrjöngött... - leheli alig hallhatóan. - A helyzet alig javult azóta, és még Kakashi sem tudott rá hatni. Kiszámíthatatlan és nagyon veszélyes kapitány lett. Százszor komiszabb és kegyetlenebb, mint amilyen Kakashi valaha is volt. Tartsd távol magad tőle, Naruto. Ezt én kérem tőled, a pótapád.
Végigfut rajtam a fagyos hideg.
Az én hibám.
***
Biztos vagyok benne, hogy tud a visszatérésemről.
A Hokage szoborcsoport tetején állva figyelem a naplementét, kék szemeimmel néha a falura pillantva.
- Már vártalak... - szólalok meg halkan, amikor megérzem érzékeny orrommal finom illatát. Megfordulok, és arcomba fújja hajtincseimet a szél. Kisöpröm ujjaimmal, és komolyan pillantok rá. Lélegzetállíltó a látvány. Magas, és erős... erősebb mint valaha. ANBU ruhában van, de maszkja nincs az arcán, amelyen a vonások kemények és kegyetlenek. Éjsötét szemei örvénylenek, szinte elveszek bennük.
Gyönyörű és veszélyes...
- Szia - szólalok meg halkan, megtörve a hosszas csendet, amely ránk telepedett közben. Szívem a torkomban dobog, és csak nehezen leplezem, hogy milyen erős hatással van rám.
2009.02.18 11:02 Idézet
Netnori
Shikamaru:
Ezt egyszerűen nem hiszem el! Hazajövök a rohadt küldetésről, és ahelyett, hogy magát feltálalva várakozna rám az ágyamban, hogy megünnepeljük a kinevezésemet, ez a kis idióta egy bolhás korccsal ölelkezik. Gratulálok. Ugye tudod, hogy ezért még számolunk?
Észrevett. Csak néhány percbe telt. Ezek szerint túl jól érezték magukat ahhoz, hogy akár a chakrámat, akár a szagomat megérezzék.
A dühöm egyre csak nő. Végre a szobámban vagyunk, és én máris érzem, hogy forrongok. Eszelős csókot követelek tőle, amit ő odaadással viszonoz…. Vajon Kibát is így csókolod, te rohadt ribanc?
- Naruto… Mit csináltatok Kibával?
- Vacsoráztunk – elkormul. Mi van, érzékeny területre tapintottam?
- Ezért hoztál ide, hogy ezt megkérdezd? Nem akartál esetleg bocsánatot kérni a múltkori mia... – nem hagyom, hogy befejezze.
- És miért ölelgetett?
- Nagyon furcsán viselkedsz – mondja meglepetten, mire csak egy metsző pillantást kap. Furcsán? Ja, persze. Az elmúlt három évben elfelejtettél itt lenni, hogy kövesd a barátaid lelki változásait. Az enyámről is lemaradtál, kicsi. Már régen nem az vagyok, akit te ismersz, megmondta Iruka is. De ettől függetlenül… tudnod kellene, hogy az enyém vagy.
- Szerinted furcsa az, ha megkérdezem tőled, hogy mi a rossebért hagyod magad ölelgetni valaki másnak?
- Elég, nem ezért jöttem ide veled, hogy ezt hallgassam! Azt hiszem, az lesz a legjobb megoldás, ha egy időre szüneteltetjük a kapcsolatunkat Shikamaru. Szeretném összeszedni magam, és neked sem árt, ha elgondolkodsz néhány dolgon.
Mi? Hogy..mi?
Fel sem fogom, mit mond, csak jeges fájdalmat és ürességet érzek. És végtelen, fájdalommal keveredő dühöt.
- Azt hiszem, a legjobb ha én most elmegyek - indul az ajtó felé, de hirtelen előttem termek. Lefogom teleportációra emelt kezeit.
- Engedj el! – követeli. Nocsak. Te is mérges vagy?
- Szóval kiteszem a lábam Konohából, és te le is cserélsz? – suttogom neki teli gyűlölettel. Ha nem szerethetlek, hát bántani foglak. És hidd el, az rosszabb, mint ha szeretnélek. Az ágy felé hajítom, de talpra érkezik.
- És jobb az ágyban mint én? Mondd csak... milyen amikor kutyapózban megkefél egy Inuzuka?
- Hallgass! Mégis minek nézel te engem? – Megmondjam?
Rövid közelharc árán máris az ágyon fekszik, alattam, lefogott kezekkel. Gyönyörű így… és a kipirult arca, lángoló tekintete még inkább széppé teszi.
- Hogy minek nézlek téged? Egy ostoba kisfiúnak, aki csak játszadozik másokkal... Jól jegyezd meg amit most mondok, Naruto: te az enyém vagy.
- Miket beszélsz? Azonnal engedj el... – félelem szaga csapja meg az orromat. Élvezem uralni őt.
- Nem engedem, hogy másé légy... soha... soha...
- Shikamaru... – nyöszörgi, és a maradék józan eszemet is elvesztem.
Érdekes kettősség, ahogy retteg és kíván, egyszerre. Igazán jó érzés, hogy ezt én váltom ki belőle.
Nem tudom, mi történik. Kegyetlenül szeretkezem vele, durva vagyok, és bántom őt, ez valahol a tudatom mélyén mocorog, de nem tudok tenni ellene, mert olyan jól esik, hogy alattam van, sóhajtozik és nyög… fáj neki, de egyben élvezi is… látom a szégyen könnyeit az arcán, és ez csak még erősebbé teszi felsőbbrendűségemet.
Te az enyém vagy. Csak az enyém. Ez a kötelességed, a dolgod, hogy engem kielégíts. És kész.
Simogatom és becézem az orgazmusunk után, és már látom is az arcán, beismerte, nekem van igazam. Megérdemelte.
A sebeit is mindjárt begyógyítom, csak egyet- kettőt hagyok, hogy emlékezzen: velem nem lehet szórakozni.
És ez az a pillanat, mikor egy sajátos gravitációjú légtérbe kerülök, mert azt veszem észre, hogy a szobám levegőjében hasítok. Kábán bámulok Irukára, a torkomnak szegezett kunait nem is látom. Hát te meg hogy kerülsz ide? Kakashi is megjelenik, és látom a vihogás szikráját a szemében… aztán ezt felváltja a beletörődő szomorúság, ahogy Narutóra pillant.
Oké, lehet, hogy elvetettem a sulykot. Egy kicsit. De legalább megtanulta a leckét. Iruka elviszi Narutót, és én már vetném is magam utána, hogy visszaszerezzem a tulajdonomat, de Kakashi a földre ránt, és fölém térdel.
- És most beszélgetni fogunk. – közli velem vészjósló hangon, én pedig automatikusan engedelmeskedek. Azt hiszem, életem végéig ő lesz a kapitányom.
Sok dolgot mesél. Eleinte még próbálkozom, konok és akaratos módon ellenszegülni, dacból, de a harmadik állcsonttörő pofon után megnyugszom. Pár perc múlva fel is kelhetek, felöltözhetek, és még italt is ihatunk. A nappailban a kanapén ülve szembesülök az ő sötét múltjával. Habár tudom, nagyjából mit tett Irukával, abba soha nem gondoltam bele, hogy Iruka maga mit érzett… De van a mondandójába valami, ami miatt elhsizem, hogy nem kioktatni akar, hanem segíteni. És miután elmegy, hogy Narutóval is beszéljen, és türelmesen ülök és bámulok ki a fejemből, várom, hátha eljön hozzám, és elfelejthetjük ezt az egészet. Hogy velem marad és hogy nem kell többe bántanom.
Ez egy hosszú, hosszú menet lesz.
2009.02.03 14:46 Idézet
baktimi
Naruto (folytatás):
Magamhoz térek, és a szoba sötét levegőjébe meredve próbálok gondolkodni. Azt sem tudom hol vagyok...
Shikamaru...
„Nagyon furcsán viselkedsz”
„Elég, nem ezért jöttem ide veled, hogy ezt hallgassam!”
„Azt hiszem, az lesz a legjobb megoldás, ha egy időre szüneteltetjük a kapcsolatunkat Shikamaru.”
„Hallgass! Mégis minek nézel te engem?”
„Hogy minek nézlek téged? Egy ostoba kisfiúnak, aki csak játszadozik másokkal... Jól jegyezd meg amit most mondok, Naruto: te az enyém vagy.”
„Nem engedem, hogy másé légy... soha... soha...”
„Naruto... annyira szeretlek!”
„Ez fáj... Shikamaru...”
„Sajnálom Naruto... hamarabb kellett volna jönnöm...”
Könnyeimet letörölve mászom ki az ágyból, és az ágy mellett egy széken lévő ruháimat megtalálom. Iruka-sensei biztos elhozott a lakásomról pár cuccot. Felöltözöm, és kinyitom az ablakot hogy kiosonjak rajta.
- Hova mész? - hallom a mély hangot, és a tetőn álló Kakashi-senseire pillantok. Lezserül, zsebre vágott kezekkel néz rám, komolyan. Meglepett arcomat látva elmosolyodik maszkja alatt. Hát igen. Ismer engem.
Lehajtom a fejem.
- Ero-sennin egy közeli faluban táborozik éppen. Tsunade-baachantól kérek engedélyt, hogy a mesteremet követhessem, és... - motyogom.
- Szóval elmész? - szakít félbe, mély hangja türelmes és kedves. - Irukának mondtál néhány dolgot. Tényleg megbántottad Shikamarut?
Biccentek.
- Mit mondtál neki?
- Sza... szakítottam vele... mert... - hajtom le a fejem, de nem tudom folytatni. Leül a tetőcserepekre, és rám pillant.
- Gyere, ülj le ide mellém Naruto.
Szót fogadva lépek ki az ablakon, és őt figyelem ahogy a holdat nézi fél szemével. Hosszú másodpercekig nem történik semmi, és én lassan ellazulok végre.
- Félek tőle - tör ki belőlem, mintha csak átszakadna egy gát. - Olyan furcsán viselkedik. Ok nélkül féltékenykedik, először szegény Sasuke miatt, most meg Kiba miatt... Egyszerűen nem értem. Ő soha nem volt ilyen! Shikamarut gyerekkorom óta ismerem. Mindig kedves volt velem, és... és szeretjük egymást. Azt hittem, hogy kérek tőle egy kis időt, egy kis szünetet, akkor majd észhez tér, de nem ez történt. Egyszerűen nekem rontott, és azt hajtogatta, hogy az övé vagyok, meg hogy nem engedi hogy másé legyek... meg hogy szeret... Olyan ijesztő volt...
Kezembe temetem az arcomat, és csendben, hangtalanul sírom el magam. Magához ölel. Először megfeszülök, de aztán mégis hozzá bújok. Fejemet simogatja, és lassan lecsillapodom.
Hosszas hallgatás után megtöröm a csendet.
- Nem mondasz semmit, sensei? - kérdezem halkan.
- Mit kéne mondanom?
- Tanácsokat vagy valamit... akármit...
- Én is ilyen voltam - szólal meg hosszas csend után. Megremegve pillantok fel rá, és ekkor eszembe jut az, amiről kis híján megfeledkeztem az önzésemtől. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor Iruka-senseit megláttam a hálószobájában, saját vérében...
- ...bántottam azt a csodálatos, kedves lényt, aki a világon a legfontosabb számomra. - szomorúan hajtja le a fejét, és állát a fejem búbjára támasztva sóhajt fel. - Naruto... most mesélek neked néhány dolgot. Nem mentegetem Shikamarut, csak szeretném, ha tisztában lennél vele, miért ilyen. Kérlek hallgass végig...
2009.02.03 14:34 Idézet
baktimi
Naruto:
Erős kezek markolnak húsomba, vad és durva csókja semmi örömöt nem nyújt... Tekintete jegesen, kegyetlenül csillog, és szinte vicsorít dühében. De hát mi a jó életért csinálja? Mi történt vele? Még soha nem viselkedett így...!
- Shikamaru... - nyöszörgöm, de ő csak hasra ránt. - Ne csináld... mi ütött beléd...?
Neki ronthatnék és verekedhetnénk, de a félelem teljesen lebénít. Olyan félelmetes, ahogy ilyen állat módjára nekem esik...
Elbőgöm magam, és úgy nézek rá a vállam felett.
- Shikamaru...
Merevedése a fenekemhez ér, és ekkor a szemembe néz. Rekedt hangján felnyögve dermed le, és szemei kitisztulnak végre.
- Mi a...mi... - dadogja döbbenten, és elsápad ahogy tudatosul benne, hogy mit művel. Leugrik rólam és az ágy végébe menekül, mintha én bántottam volna. Remegő karjaimra támaszkodva kaparom össze magam. El innen. Most. Messzire. De a legközelebbi egérlyuk is megfelelne, csak egyedül lehessek és picire összehúzva magam sírhassak ameddig csak jól esik.
- Jól vagy? - hallom halk hangját.
Hogy jól vagyok?
- Jól... - suttogom, mert attól tartok, hogy üvöltenék, zokognék vagy bömbölnék, ha csak egy decibellel hangosabban kellene beszélnem.
Mi volt ez? Ki volt ez? Ez a férfi, aki letámadott...? Gombóc gyűlik a torkomba.
Reszkető kezeimből újra és újra kiesik a ruhám, de azért lassacskán megy az öltözködés.
- Most... elmegyek egy időre. Ezt majd... megbeszéljük - hallom Shikamaru hangját, de nem értem mit mond, csak ahogy felém hajol, megijedek és összerándulok. Elhúzódva vet rám egy utolsó pillantást mielőtt köddé válik.
Letörlöm könnyes arcomat, és órákon át csak meredek magam elé.
Sasuke meghalt.
Shikamaru... Shikamaru... meg...
Ez nekem sok.
*
Múlnak a napok, és végre meghozom a döntést. Nehéz, és fájdalmas... de azt hiszem ez lesz a legjobb mindkettőnknek.
Tsunade-baachan ad küldetést, és én Hinatával és Kibával együtt néhány napra végre kimozdulhatunk Konohából. Egyszerű testőr meló, egy gazdag kereskedőt kell elkísérni, mert sok pénzt visz magával a falujába.
Némi harc árán megóvjuk őt az útonállóktól. Nekem meg sem kottyan, Hinatának és Kibának a kisujjukat sem kell mozdítani. Ero-sennin edzései nem voltak céltalanok. Elvégre egy jövendőbeli Hokagének ez már meg sem kottyan! ^^
Leszállítjuk a kereskedőt, és kényelmes tempóban sietünk haza. Hinata kissé furcsán viselkedik, és folyton vörös. Biztos megfázott vagy hasonló, és tanácsolom is neki, hogy egyen sok gyümölcsöt. Amikor megnézem a homlokán hogy lázas-e, el is ájul. Szegény, biztos nincs jól. Majd ha hazaérünk, elkísérem Tsunadehoz! Remélem nincs semmi komoly baja.
Kibával sokat beszélgetünk, és jókat nevetünk a régi emlékeken. Sokat változott, és Akamaru is már borjú méretű. Hm... néha amolyan vásott kölykökként összevigyorgunk, és ez olyan jól esik... pláne amikor Tsunade-baachannak leadjuk a küldetésről készült jelentésünket, Kiba macskakaparásával, aztán hallgatjuk a fejmosást a helyesírási hibák miatt.
- Én mondtam neked, hogy a seggfely az pontos j-vel van... - morgom halkan neki, ő meg könyökével erősen az oldalamba vág.
- Maradj már! - szűri fogai között vissza, én meg csak felröhögök. Nincs még egy ilyen jó fej, mint ő. Imádtuk szívatni egymást mindig is.
- Kifelé! - dörren ránk Tsunade-baachan, ám minden szigora ellenére megremeg a szája és végül elmosolyodik ő is.
Széles jókedvünkben együtt töltjük az egész napot. Találkozunk Iruka-senseijel is, és később a ramenesnél tömve a fejünket a mellettünk elhaladó Kakashi-senseinek is csápolunk. Jól esik baromkodni végre egy hozzám hasonlóval, ráadásul Kiba nagyon helyes fiú is, és amikor közelebb hajolva súg a fülembe valamit, izgatott borzongás fut végig rajtam. Persze nem olyan intenzív az érzés mint Shikamaruval, de hasonló...
Apropó Shikamaru.
Felpillantok, és egyenesen a sötét, dühösen csillogó szemekbe pillantok. Kiba is felfigyel rá, és úgy kapja le vállamról a karját, mintha megcsípte volna valami.
Eddig mosolygó, vidám arcomra egy csapásra komoly arckifejezés költözik. Eljött a pillanat, amikor végre beszélhetek vele, és közölhetem a döntésemet.
- Szia - köszön nekem halkan.
- Szia - állok fel a székről, és búcsút intve Ichirakunak és Kibának lépek ki vele az utcára. - Beszélnünk kell, Shikamaru.
- Szerintem is - mondja, de a hangsúlya... az nem tetszik. Felé fordulok, s mire megszólalhatnék, magához ölel és beszippant a teleportáció. Ismerős helyen kötünk ki. Hátrébb lépve tőle bontakozom ki karjaiból, de visszaránt magához.
- Már meg sem csókolsz? - harap a számba, és éhesen, durván tapadnak ajkai az enyémekre. Engedem neki, behunyt szemekkel sóhajtok fel. Nagyon erős a vágyam iránta... legszívesebben sutba vágnám elhatározásom, de a múltkori viselkedésére nincs magyarázat. Mégis remegve simulok hozzá, és mellényébe kapaszkodom... olyan jó... Shikamaru... Shikamaru...
Ujjai hajamba bújnak, és szorosan magához ölel, vágyának egyértelmű jele az enyémhez simul... belesóhajtva a csókba remegek meg a gyönyörűségtől.
Mégis eltolom magamtól, és hátrébb lépek. Pihegve, kipirult arccal pillantok fel rá, sötéten ragyogó szép szemeibe, és heves szívdobogást okozó szép arcára. Na jó, ha bocsánatot kér, akkor most eléggé cseppfolyóssá csábított ahhoz, hogy dalolva vessem magam a karjaiba egy „megbocsátok te seggfej”-sikítással. Hisz imádom. Minden porcikáját. Őt.
- Naruto... - kezdi kissé rekedt hangon. - Mit csináltatok Kibával? - szegezi nekem hirtelen a kérdést. Pedig már azt hittem, hogy bocsánatot akar kérni a múltkoriért.
- Vacsoráztunk - válaszolom elkomorulva. Hosszas hallgatás következik, és ő kifejezéstelen arccal és tekintettel bámul.
- Ezért hoztál ide, hogy ezt megkérdezd? - morranok hirtelen. - Nem akartál esetleg bocsánatot kérni a múltkori mia...
- És miért ölelgetett? - szakít félbe. Hát ezt nem hiszem el! Már megint féltékenységi rohama van, vagy mi? Na jó, akkor ezt most hagyjuk. Értetlenül pislogok, és képtelen vagyok felfogni, hogy miért csinálja ezt. Mi a franc van vele? Régen nem volt ennyire... ennyire... furcsa.
- Nagyon furcsán viselkedsz - mondom őszintén, de csak egy komor pillantást kapok tőle.
- Szerinted furcsa az, ha megkérdezem tőled... - sziszegi. - ...hogy mi a rossebért hagyod magad ölelgetni valaki másnak?
Felemelem a kezem, hogy félbeszakítsam.
- Elég, nem ezért jöttem ide veled, hogy ezt hallgassam! - mondom. Az ablakhoz lépek, és nagy levegőt véve pillantok rá újból. - Azt hiszem, az lesz a legjobb megoldás, ha egy időre szüneteltetjük a kapcsolatunkat Shikamaru. Szeretném összeszedni magam, és neked sem árt, ha elgondolkodsz néhány dolgon.
Mintha megfagyott volna a levegő.
Mozdulatlanná dermedve áll ott, és hitetlenkedve, fájdalommal bámul rám. Kinyitja a száját néhány hosszú másodperc múlva, és én szomorúan figyelem őt kék szemeimmel. Borzasztóan fáj, de meg kellett tennem. Muszáj volt.
Időre van szükségem, és ő egyre furcsább és félelmetesebb. Már félek tőle... Ez nem egészséges.
Sötét szemeiben olyan intenzív dühöt látok, hogy...
- Azt hiszem, a legjobb ha én most elmegyek - indulok az ajtó felé, de hirtelen előttem terem. Teleportációra emelném kezeimet, azonban a csuklómra fonódó erős ujjak megakadályozzák. - Engedj el! - kiáltok rá, és az ő haragját látva én is bedühödök. Múltkor nem tettem semmit, de most meg fogom magam védeni, ha muszáj.
- Szóval kiteszem a lábam Konohából, és te le is cserélsz? - hörgi gyilkos dühvel. Egy erőteljes lökést érzek ahogy az ágy felé dobna, de módosítom a röppályámat és a talpamra érkezem a szoba közepén. Védekező állásban, komoran figyelem dühtől eltorzult szép arcát.
- És jobb az ágyban mint én? Mondd csak... milyen amikor kutyapózban megkefél egy Inuzuka? - fröcsögi epésen, és elborul az agyam.
- Hallgass! - kiáltok rá. - Mégis minek nézel te engem?
Hirtelen, a semmiből terem előttem, és reflexesen ugrom félre előre, majd támadásba lendülök én is. Gyorsak vagyunk, és erősek, azonban ő messze magasan felettem áll mind harcművészet, mind erő terén. Sikerül gyomorszájon vágnia, de kihasználva hogy közelebb került, bemosok neki egyet. Vissza is kapom, és a démoni chakrám fellángol felindultságom miatt. Hűvös keze a homlokomon, ahogy blokkolja erőmet, és rémülten felnyögve fogadom kemény öklét. A földre rogyva zihálok, és a számba gyűlt vért kiköpve ugranék neki újból, de felkap és az ágyra dob.
Lefogva kezeimet, hajol közelebb, mélyen a szemeimbe néz. Őrült dühöt és elkeseredettséget látok végigrángani arcán... Olyan félelmetes... félek... félek... Kétségbeesetten próbálnék szabadulni, de erősen tart.
- Hogy minek nézlek téged? - kérdezi mély hangján, fenyegetően morogva. - Egy ostoba kisfiúnak, aki csak játszadozik másokkal... Jól jegyezd meg amit most mondok, Naruto: te az enyém vagy.
- Miket beszélsz? - mocorgok rémülten, hogy kiszabaduljak alóla. - Azonnal engedj el...
- Nem engedem, hogy másé légy... soha... soha... - présel bele az ágyba, és sötéten csillogó szemei olyan félelmetesek...!
- Shikamaru... - nyöszörgöm, ahogy durván megcsókol.
Minden érintés, vad markolás és harapás szítja bennem a vágyat és a félelmet is. Remegve, nyöszörögve próbálok ellenkezni, próbálom szólítgatni a nevén, de mint egy őrült dúvad... tombol...
Dühömben már zokogok, de csak hasra ránt, és hátracsavarja kezeimet.
- Naruto.. Naruto... - zihálja. - Annyira szeretlek...
Durván hatol belém, és hangosan felnyögve nehezedik rám, úgy kezd el mozogni bennem. Kezeimet lefogja, nyakamba temeti az arcát... Fáj... fáj... Sírok és szégyellem magam, mert még így is jól esik...
- Ez fáj... Shikamaru... - zokogom. Remegve ernyedek el alatta, érzéki nyögéseim önként szakadnak fel belőlem... forró könnyeim eláztatják a párnát, és ahogy kéjesen felkiáltva a nevemet nyögi, összerándulok én is az orgazmustól.
Hátamra borulva zihál a fülembe, a nevemet sóhajtva, simogat, cirógat, puszilgat, becézget. „Kicsim, édesem, szeretlek”-mondogatja.
Fájdalmasan szorul össze a szívem. Megbántottam... pedig nem akartam neki fájdalmat okozni... esküszöm nem, hiszen szeretem... Shikamaru annyira sajnálom...
Dühös kiáltás hasítja ketté a csendet, és ő eltűnik rólam. Hangokat hallok... kiabálást... valaki betakar és gyengéden a karjaiba vesz.
Behunyt szemekkel hagyom neki.
Nem érdekel már semmi.
Iruka-sensei illata...
Nyakába fúrom arcomat, és kisgyerekként bőgve sírom ki magam.
- Ssss... semmi baj, itt vagyok, vigyázok rád - nyugtatgat. - Kakashi...
- Tudom. Vidd őt haza - hallom tanárom mély orgánumát.
Erősebben ölel magához, és valami nedves folyik az arcomra.
- Sajnálom Naruto... hamarabb kellett volna jönnöm...
Percekkel később puha ágyra fektet, és én észbe kapva ülök fel.
- Shikamaru... beszélnem kell vele! - mondom, de Iruka-sensei visszanyom.
- Pihenj Naruto. Majd később...
- Nem, én most akarok vele beszélni! Hát nem érted? Megbántottam... fájdalmat okoztam neki... - kapaszkodom mellényébe sírva. Magához ölel.
- Most túl zaklatott vagy, Naruto. Aludj.
Finom érintést érzek a homlokomon, és minden elsötétül.
*
Magamhoz térek, és a szoba sötét levegőjébe meredve próbálok gondolkodni. Azt sem tudom hol vagyok...
Ez volt életem utolsó küldetése ANBU kapitányként. Az élet csodaszép!
Boldogan haladok Iruka háza felé. Nem mintha rajtam bármi is látszódna ebből a boldogságból, de azért ezt vele is meg kell osztanom!
Bekopogok, és ő tárt karokkal- és lábakkal- fogad. Öröm hozzád hazajönni, kincsem.
Ezt elmondom neki is, minden testtájának külön - külön.
Aztán ő hozzám bújik. Imádom, mikor ezt csinálja, ezt az ösztönös, őszinte reakciót várom a legjobban szex után. Álomittas, bódult hangon kérdezget, és én végre elmondhatom:
- Ez volt az utolsó küldetésem. – azonnal kijózanodik, és felkönyökölve, hitetlenül mered rám.
- Mi? – szinte sikítja, és arcára máris felköltözött a visszafogott öröm.
- Beszéltem a Hokagével. A tárgyalás során megállapítottuk, hogy kiemelkedő tevékenységeim miatt ideje lenne helyet kapnom a Tanácsban, és hogy esetleg egy új csapatot is kaphatnék.. persze, csak ha átmennek a tortúrán. Hosszú menet volt, mire ezt megvitattuk, ezért nem is jöttem hamarabb. Pedig már délután itt voltunk.
Hosszan, szenvedélyesen csókol meg, és még a hajszálai is vigyorognak. Sugárzik a csávó. Lovagló ülésbe lendül fölém, és halkan felmorranva ölel magához.
Ha tudom, hogy ilyen boldog lesz, nem fárasztom le annyira…
Már épp belemelegednék, mikor ő rémülten nyög fel, és szakad el tőlem. Mi a baj, cicám?
- Na… Naruto… nem Kibával vacsorázott ma a Ramenesnél?
- De igen- ez meg hogy a francba jön ide? Kissé kómás a felfogásom, a vérem többsége nem az agyamban található jelenleg. – Mi az?
Iruka válasz nélkül pattan fel rólam, három másodperc alatt felöltözik, felfegyverkezik, és eltűnik a szobából. Teleportálással. Ezt mikor tanulta? Nekem dupla annyi idő kell, hogy rájöjjek, mi bántja.
- A ki-be baszott kurva életbe! – rikkantom, és máris magamra kapkodom a ruháimat, majd egy jutsunyi idő múlva máris Shikamaru lakásában vagyok. A baljós hangok után megyek, és nem tévedek.
Egy másodpercig elgondolkozom azon, hogy röhögjek e Shikamarun, ahogy döbbent képpel fekszik hanyatt a padlón, és semmit nem értve mered a kunai végén lévő Irukára. Szemmel láthatólag kicsi ukém megemberelte magát, és egy lendülettel szedte le a jelenlegi ANBU kapitányt Narutóról, aki…..
Bazd meg, Shikamaru.
Elszállt a kedvem a röhögésől. Sőt. Ez az ember pöpecül ért hozzá, hogy az élettől is elvegye azt a bizonyos kedvet.
Megérintem Iruka vállát, aki válogatott sértéseket vág Shikamaru fejéhez, aki még mindig túl kába ahhoz, hogy egyáltalán felfogja.
Gyengéden odébb taszigálom Irukát.
- Foglalkozz Narutóval. – morgom, amikor harmadszorra sem adja ide nekem a kését.
Ez hat. Pótapai ösztönei becsaphatatlanok. Felnyalábolja a sokkos szöszkét, én meg felmosom a padlóról védencemet. Merthogy ő a védencem.
- Most lesz egy hosszú beszélgetésünk. – sóhajtom, mire ő csak bólint.
Ismerem az érzést, pajtás. Nagyon is jól. Hogy megveszel érte, minden erőddel szereted, és csak rá vágysz…. Ó igen. Nagyon is.
2009.02.02 18:31 Idézet
Netnori
Shikamaru:
Mellélopakodom, és figyelem álmát. Elképesztő mennyiségű érzelem kavarog arcocskáján, még álom közben is. Gyönyörködöm minden porcikájában, és hagyom, hogy ez a furcsa érzés körbelengjen. Szeretem őt. Halálosan szeretem. És ez az én megfogalmazásomban pontosan azt jelenti, amit: inkább meghalok, mint hogy másé legyen.
Sőt. Inkább őt ölöm meg, minthogy másé legyen.
Hm? Ezt valóban én gondoltam? Egek… kezdek egy igazi pszichopatára hasonlítani. Ezt mégsem gondolhatom így. Kizárt, ugyanis nem lennék képes bántani ezt az angyalt, ezt a tüneményt, aki álmában épp most suttogta el Sasuke nevét…. MIIIIIIII?
Megrázom a vállát. Fel sem fogom, mit teszek, egyszerűen ösztönből cselekszem. Birtoklási vágy hatalmasodik el rajtam.
- Mi az? Történt valami? – ugrana, de nem engedem
- Ne merészeld...többé kimondani a nevét...a jelenlétemben.
- Tessék? Mi ütött beléd? Ő már halott... És különben is: akkor beszélek róla maikor csak akarok. A barátom vo...
- Elég! Ne merészelj ellentmondani nekem! – morgom mély hangon. A szavai, mintha éles kunaik lennének, amit egyenesen a szívembe hatoltak! Egy halott…. Egy halott szerelmes a legrémisztőbb, mert vele nem lehet tisztázni a dolgokat! Kis hülye, még ezt se tudod?!
Megcsókolom. Ellenkezni próbál. Ne félj, kicsi, nem fog menni. És kész, ahogy hozzásimulok, beleremeg… Kéjsóvár test, ami csakis az enyém lehet. Az enyém. Az enyém, és senki másé! Elönt a düh, a gyilkolási vágy, ha arra gondolok, hogy mást érint, mást csókol…
- Mégis mit képzelsz, hogy megparancsolhatod nekem mit tegyek vagy ne tegyek? Nekem te nem parancsolhatsz! Különben is, hagyd ezt az ostoba féltékenykedést... semmi értelme.
Lelök magáról, én pedig lehajtott fejjel ülök az ágyon. Nagyon, nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne vágjam gyomorszájon. Mi az, hogy nem parancsolhatok neki? Cc. Majd megtanulod, édesem, hogy itt az van, amit én mondok. A vörös köd, ami Sasuke nevének kimondásakor az agyamra szitált, most besűrűsödik. Kifut az arcomból minden vér, és ezzel egy időben vissza is áramlik, hogy jéghideg és tűzforró érintés érzetét keltse. A szívem kalapál, a testem remeg, és képtelen vagyok normális ember módjára gondolkodni. Azt hiszem, ebben a másodpercben állattá váltam. Egy vonyító, őrült állattá.
-Shikamaru... – békít, de ez csak olaj a tűzre.-...sajnálom...tudom, hogy neked sem könnyű... én csak...
Rápillantok, és hátrahőkölne, de megragadom, és magam alá rántom. Néhány mozdulattal tépem le róla a ruhát. Az orromba kúszik a félelmének illata…
Utolsó ép gondolatomként azt kívánom, meneküljön el tőlem.
Erőtlenül ellenkezne, de nem mer. Béklyózza félelem, és én beszippantom ezt az isteni illatot… csodálatos. Nem tudom, mi történik vele, miért teszem ezt…. Belenézek a szemébe. Iszonyattól könnyesen mered rám, az a csodás szempár… FÉL tőlem. Ez egy pillanatra teljesen elbódít, de csak hogy a következőben felnyögve jöjjek rá, mit teszek éppen.
Leállok a mozdulataimmal. Ijedten bámulom őt, és ő is hasonlóan mered rám.
-Mi a… mi…- nem vagyok képes kinyögni semmit. Mit tettem? Mit…? Ó, te jó ég!
Jeges rémület markol belém, és levetődöm róla, messze, az ágy végébe.
-Jól vagy? – méregetem végig tápászkodó alakját, és szerencsére nem látok rajta sebeket…
-Jól. – suttogja, de még mindig sokk alatt van.
El kell mennem. El kell mennem innen, messzire.
Ahogy ezt elhatároztam, egy fekete madár szállt az ablakpárkányra. Odakaptam a fejemet… igen. Értem.
Életemben nem örültem még ennyire ANBU küldetésnek.
-Most… elmegyek egy időre. Ezt majd… megbeszéljük. – mondom neki, és ahogy felé mozdulnék egy csókra, összerezzen. Megállok mozdulat közben, és inkább összeszedem magamat. Ez egy hosszú küldetés lesz. Át kell gondolnom mindent.
Mit tettem?
2009.01.22 13:21 Idézet
baktimi
Naruto:
Álmosan támolygok, és ő derekamat átölelve tart függőleges helyzetben amíg haza nem érünk, hogy aztán vízszintesbe kerülve süppedjek bele finom, Shikamaru-illatú ágyába.
Körülvesz az ő kellemes melegsége, és visszazuhanok lázálmaimba.
Sasuke vérezve, holtan hever előttem, sötét szemei üvegesen merednek a semmibe...
Sakura zokogva térdel mellette...
Sasuke ahogy nevet...
„Usurotonkachi!”
„Dobe”
Ahogy együtt küzdünk, hogy lábainkba koncentrált chakrával felszaladjunk a fára... végül egymást támogatva támolygunk vissza a szálláshelyre.
Sasuke ahogy teázik, és közben a fecsegésemet hallgatja...
Rám mosolyog...
„Naruto...”
- Sasuke...
Valaki a vállamat rázza. Kábán nyitom fel égkék szemeimet, és az engem figyelő sötét, komor tekintetet látva kijózanodom.
- Mi az? Történt valami? - válok éberré, és felpattannék, de egy erős kéz visszanyom, és az ágyhoz szegez.
- Ne merészeld... - mondja halkan, fenyegetően. - ...többé kimondani a nevét...a jelenlétemben.
- Tessék? - pislogok rá értetlenül. Nagyon erős dühöt érzek, és chakrája égeti bőrömet ahol hozzám ér. Végre felfogom.
Sasukéről álmodtam, és azt hiszem a nevét is kimondtam. Elkomorulok én is. Nem értem mi a baja, hisz ő már halott. Féltékeny lenne? Egy halottra?
- Mi ütött beléd? - kérdezem halkan. - Ő már halott... És különben is: akkor beszélek róla maikor csak akarok. A barátom vo...
- Elég! Ne merészelj ellentmondani nekem! - mordul fel mély hangján, és hajamba markolva fojtja belém szavaimat durva csókjával. Felszisszenve próbálom eltolni magamtól, de megremegek a vágytól ahogy rám nehezedve simul újra hozzám. Elfogy a levegőnk, és zihálva válnak szét ajkaink.
- Mégis mit képzelsz, hogy megparancsolhatod nekem mit tegyek vagy ne tegyek? - sziszegem. - Nekem te nem parancsolhatsz! Különben is, hagyd ezt az ostoba féltékenykedést... semmi értelme.
Lelököm magamról, és felpattanok az ágyból. Ez már aztán több a soknál... nekem most nem erre van szükségem. A gyengédségére, szeretetére vágyom... nem arra hogy kisajátítson és parancsolgasson.
Lehajtott fejjel ül az ágyon néhány végtelen másodpercig. Elszégyellem magam, hiszen neki is nehéz... a fenébe is.
- Shikamaru... - lépek mellé, és vállára téve kezemet nézek rá gyengéden. - ...sajnálom...tudom, hogy neked sem könnyű... én csak... - suttogom.
Felemeli a fejét, és a tekintete...
Megrettenve hátrálnék, de csuklómat megragadva néz keményen a szemembe, és egy durva rántással az ágyra dob. Felszisszenek a fájdalomtól...
- Mit...mit művelsz...? - nyögöm, és ahogy hasad ruhám anyaga erős kezeitől, összerándulok. Félek... életemben először félek Shikamarutól...
2009.01.22 11:19 Idézet
Netnori
Shikamaru:
Hallom, amikor elmegy, és érzem, hogy egy puszit nyom az arcomra. Édes…
Nem mutatom, hogy félig ébren vagyok. Hagy menjen csak. Különben is, hamarosan visszasüppedek ebbe a puha, meleg. Édes, álmokat adó birodalomba, ahol Naruto csak engem szeret, és nem szomorú holmi régi szerelmek miatt…. Mert ez szerelem volt. De nem az álmaimban. Ott boldogok vagyunk, senki és semmi nem áll az utunkba, én megcsókolom őt, és ő boldogan kiáltja:
- Kifelé az ágyból! – és szó szerint kiborít belőle…
- Au. – jegyzem meg, realizálva, hogy Kakashi áll felettem, minek következtében Narutót álmodtam.
- Igyekezz, edzeni megyünk.
- Mi van? – pislogok rá rosszkedvűen. – Tegnap kiharcoltam a belemet is, hagyjál már! – tisztában vagyok vele, hogy ezt a hangot csak én engedhetem meg magamnak, és csak akkor, ha kettesben vagyunk. Jómagam sem kívánom meggyengíteni azt a pozíciót, amit átveszek majd, a többiek előtt mélyen kussolok, és követem a parancsot.
- Még mindig gyenge vagy.
- Blabla. – közlöm vele unottan, ennek ellenére elkészülök, és önmagamhoz mérten aktívan részt veszek az edzésben.
Szerencsére nem tart túl sokáig, délutánra egészen kellemesen zsibbadok. Ez az a pont, ahol én lelépek. Megtehetem. A többieknek Kakashi utasítást ad a további edzést illetően, és engem már csak a gőzfürdőben ér utol. Mellém ül, és bölcsen hallgatunk.
- Naruto Irukánál van. – bólintva nyugtázom… egy pillanat!
- És ezt te vajh’ honnan tudod? – húzom fel a szemöldökömet. Szúrós pillantást lövell felém. Nem félek tőled.
- Nála aludtam. – nem feszegetem tovább. Ha fontos mondandója lesz, és rám tartozik, majd elmondja. Sosem voltam erős lelki dolgokban. Mindenesetre ideje a testiek után néznem.
Bekopogok Irukához, és remélem, nem csapja rám az ajtót.
- Már vártalak. – közli, legnagyobb meglepetésemre. Fél tőlem, kezei a fegyvertartója körül köröznek. Hát, mi se fogunk négyesben vacsorázni.
- Narutoért jöttem, nem akarlak bántani. – mondom neki, mire fintorog egyet. Valóban gyönyörű férfi.
- Tudom. A hálószobámban van, ismered a járást. – éles késként vágnak a szavai, és elindulok. Aztán mégsem… szemébe nézek, és tudom, hogy mit kell tennem. Még sokszor.
- Nézd... nagyon sajnálom, ami történt, habár tudom, hogy ez nem tesz jóvá semmit sem... de hidd el... megbántam. – nehéz ezt így kimondani, kérlek, legalább ne röhögj ki…
Persze, ő soha nem tenne ilyet. De ezek a gondolatok kellenek, hogy ne érezzem totál nyáladzásnak az egészet. Nincs jó hangulatom, és nem szándékozom szappanopera habzást keverni.
- Nem számít. Jól tudom miért tetted, és azt is, hogy már csak idő kérdése, és Naruto is keresztüllát majd rajtad Shikamaru.
MIVAN, BAZD MEG? Kiráz a hideg. Ez nem esett jól. Hamarosan folytatja. Ó. De jó. Ez az. Még, rúgj csak belém…
- Tudom, hogy szereted, de vajon mennyire? Mi a fontosabb? Az ANBU vagy Ő? Mert a kettő együtt nem megy... Sőt, talán már most halálra van ítélve ez a kapcsolat.
- Miért? – nyögöm.
- Már elmondtam egyszer, Naruto miért szeret téged. Kit szeret valójában. De ő már nem létezik. Igazam van?
Mi az, hogy? Megváltoztam. De nem lettem se szörnyű, se lelketlen ember. Oké, soha nem voltam egy érzékeny kisfiú, de ettől még nem leszek kevesebb, mint más. Vannak érzéseim. Csak nem mutatom ki lépten-, nyomon.
De azért… el kellene gondolkozni Iruka szavain. Neki azért csak van valami tapasztalata ez ügyben… alkalomadtán majd erre is sort kerítek. Később. Most hazaviszem az ukémat.
Naruto nagyon édes, ahogy belém kapaszkodva tántorog, és ahogy otthon beledől az ágyba. Fáradt.
Ülök mellette és őrzöm az álmát. Lassan én is elbóbiskolok, és mellé dőlök. Macskaként bújik a testmelegemhez, és átkarol. Nyammog egyet… édes kisfiú.
És itt a pont. Bármennyire is gyönyörű, ellenállhatatlan, lélekben ő még csak egy kisfiú. Jegelnem kellene magamat, a hevességemet, vissza kellene fogni a természetemet, hogy ne essen bántódása, és ehhez önmagamon kellene erőszakot tenni…. Ó igen. A sok ha, és kellene, és miegyéb. Sosem fog működni. Egy darabig persze, bírnám… de…
Talán igaza van Irukának. Talán tényleg csak tönkreteszem. De nem! Hogyan tehetném tönkre, amikor szeretem?
A ki-be baszott fészkes fenébe! Én ezen nem tudok kiigazodni! Ha szeretem a magam módján, azzal bántom Iruka szerint. Ha nem a magam módján szeretem, megjátszom az egészet, akkor szerintem bántom, mert nem vagyok őszinte. Ha nem vagyok vele, abba beleőrülök. Szép kis kör.
Felkelek az ágyból. És a tükörhöz sétálok, megcsodálom magamat benne.
