Szemei elkerekednek, valószínû, meglepte, hogy ahelyett, hogy letámadtam, zsaroltam vagy fenyegettem volna arra kértem, hogy ismerjük meg egymást. Lehet, hogy késõbb megbánom, hogy ezt tettem, de valahol mélyen tudom, hogy a bátyámnak is igaza van, és nem zárkózhatok magamba egész életemre.

- Egy feltétellel – néz egyenesen szemeimbe.

- Mi lenne az? – tartom a szemkontaktust, és mielõtt kiadná a paktumot, kicsivel közelebb hajol hozzám, majd tenyerébe fekteti fejét.

- Nem bújhatsz álarc mögé. Ha tényleg, valójában meg szeretnél ismerni, hogy ki vagyok én, csak ez az egy módja van – vár egy pillanatot, lehet azt várja, hogyan reagálok, talán úgy gondolja, csak viccelek, vagy ki akarok szúrni vele - És.. én is szeretnélek megismerni..

Elvezeti tekintetét rólam, majd kiegyenesedik. Mintha egy kicsit el is pirulna, amit igazából még aranyosnak is vélek.

- Rendben – megyek bele az alkuba, majd felé nyújtom kezem, mire visszanéz rám.

Meglepettnek tûnik, szemeimbe néz, végül keze az enyémbe csusszan. Érintésére nem csak a tenyeremet, egész belsõmet elönti a melegség. Amennyire furcsa, annyira jólesõ érzés. Sõt, ha lehet ezt még fokozni, kezeink egyszerre járnak fel és le, mintha ezeréves, országos jóbarátok volnánk. Egy ideig még fogjuk egymás kezét, mintha mindkettõnket hatalmába kerített volna valami láthatatlan erõ, ami erre ösztökél. Õ tér észhez valamit, elhúzza a kezét, majd Leon szõrébe túr.

- Akkor ezt megbeszéltük – mondja kissé rekedten.

Szemei a tájat vizslatják. Mintha zavarban lenne. Ez elég aranyos. Nincs ezzel egyedül. Remélem, legalább kívülrõl nyugodtnak tûnök, mert belül mindenem remeg. De vajon mit is mondhatnék neki? Vagy hogyan kellene elkezdeni ezt az ismerkedõsdit? Évek óta nem beszéltem úgy lánnyal, hogy tényleg tudni szeretném, ki õ, vagy, hogy lehessen köztünk valami. Nem mintha erre sok esélyem lehetne, gondolom. Azért egy próbát megér.

- Tudja valaki, hogy ki is vagy valójában? – kérdezem végül.

- Teljesen nem, a keresztanyám ismer a legjobban, de õ sem teljesen – csak biztosít abban a tudatomban, hogy zavarban van mellettem azzal, hogy vesz egy mély levegõt, de nem teszem neki szóvá. Talán, ha majd úgy egy jó hét múlva is ezt fogja velem csinálni, megemlítem neki a dolgot.

- Na és téged? – mikor rám néz, látom, hogy az a sóhaj kicsit megnyugtatta, és ennek csak örülni tudok.

- A testvérem. Vele mindent megosztok – húzok halvány mosolyt az arcomra. Talán hosszú évek után ez az elsõ, ami nem a bátyámnak szól.

Rövid idõ után viszonozza a gesztusom, majd tekintete elveszik a tájban. A Nap már készül lenyugodni, hogy átadhassa helyét a Holdnak. Ilyenkor a legszebb, mikor millió színével kápráztat minket. Egy pillanatra még a patakot is megcsodálom, hiszen a gyönyörû, immáron mélyvörös színû korong azt is ezer meg egy színûre festette. Õszintén szólva, sokkal jobban érzem magam, mint eddig.

- Ez olyan szép.. – bár szavai halkak, visszarántanak hozzá, így tudatosul bennem, hogy igen, ez nagyon szép, de lassan haza kell mennem.

- Holnap suli után mit csinálsz? – kérdezem, mire hirtelen felém fordul, egy ideig csak néz rám, azután válaszol.

- Nem megyek iskolába, beteg szabin vagyok – látom, kezd megnyugodni mellettem, amit jó jelnek veszek - Fekvésen kívül nem terveztem semmit. Mert van valami terved? – kicsit megdönti fejét, ezzel fokozva aranyosságát. Furcsa, sosem tudtam így nézni rá ezelõtt.

- Gondoltam összeülhetnénk beszélgetni amikor ráérsz – mondom természetesen, de még mindig remegek belül, csak éppen azért sikerült nyugodtra ez a mondat, mert még meg sem fogalmazódott a fejemben teljesen, mire kimondtam.

- Rendben – beleegyezését bólintással is alátámasztja - beszélgetni jó dolog.

Azt hiszem, ennyit arról, hogy kezd feloldódni. Zavarában alsóajkára harap, majd, miután kipaterolta Leont az ölébõl, feltápászkodik és leporolja magát.

- Akkor holnap – mondja még egyszer egy apró mosoly kíséretében, majd el is indul.

Tekintetemmel mosolyogva figyelem, ameddig apró pontnak nem látszik a távolban. Ezután kutyámat háttal gyengéden a fûbe nyomom, majd kicsit megdögönyözöm.

- Mibe kevertél, mi? – nevetem – Egész szép munka volt. Kutyával csajozni! És nézd meg, beválik! – vakargatom meg a hasát, mire megnyalja kezem.

Mielõtt ráakaszthatnám a pórázt, elfut elõlem, de csak a patakig. Iszik, majd szaglászva járja kicsit körbe a környéket, végül nyüszítve áll meg lábamnál. Biztos hiányol valamit. Hát persze!

- Neked hol a labdád? – kérdezem, mire csak tovább nyüszít – Megtaláltad egyáltalán, vagy csak csajra vadásztál? – simogatom meg a fejét, de nem indul el, hogy keresse – Lehet, hogy Amy-nél maradt. Holnap elhozom, rendben? – aggatom rá pórázát, még egyszer megsimogatom, hogy megnyugodjon.

Mielõtt hazamennénk, beszaladok Hayatóhoz, aki, amint észrevesz minket, enged Leonnak vizet, ahogy azt mindig szokta. A kutyát beterelem a pult mögé, mielõtt még kárt csinál.

- Szia, Nao! – mosolyog bátyám – Hogy vagy?

- Nem rosszul – vonok vállat mosolyogva.

- Hol voltatok?

- Csak abban  szép parkban. Tudod, ahol van a kis domb meg a patak.

- Ez nem is rossz ötlet, oda is el kéne menni valamikor! És, történt valami érdekes?

- Ez a kutya egy csajozógép! – nevetek fel.

- Mi történt? – vonja fel szemöldökét, mire kissé zavarba jövök, és úgy olvas bennem, akár egy nyitott könyvben – Köze van a ma történtekhez?

- Igen – vakarom tarkómat.

- Éspedig? – mosolyodik el, majd keresztbefonja karjait mellkasán, ahogy hátul a mosogatónak támaszkodik.

- Ez a kis dög összeszedte nekem Nantót!

- Most komolyan? – csodálkozik kissé, szerintem erre még õ sem számított – És akkor most hivatalosan is…

- Jaj, dehogy! Ismerkedünk, beszélgetünk. Errõl jut eszembe, holnap korán elmegyek innen! Megyek hozzá.

- Jól van – simogatja meg fejemet mosolyogva – Ne szúrd el!

- Igyekszem, de fogalmam sincs, mit kéne tennem.

- Légy önmagad! – simogatja meg arcom – De azért óvatos. És, ha jól alakul, mindenképpen mutasd be nekem! – kacsint.

- Nyugodt lehetsz, ha úgy alakul, neked mutatom be elsõnek! – mosolygok, de Leon elkezdi húzni a nadrágom szárát. Elfogyott a türelme, haza akar menni.

Édes álmaimból telefonom hangos berregése ébreszt. Hangosan nyöszörögve kapkodok a készülék után, mikor megtalálom, kinyomom, és áttörlöm arcom, majd felsóhajtok. Hatalmasat ásítva kelek ki az ágyból, halkan közlekedem a házban, Hayato még biztosan alszik. Megreggelizem, megiszom a kávémat, majd felmérem, milyen idõ van. Ahogy a hátsókertbe lépek, Leon hangosan vakkantva köszönt. Kellemes, meleg idõ van. A kutyához sétálok, megsimogatom, majd adok neki enni és inni. Ezek után beveszem magam a fürdõszobába. Miután letusoltam, hajat mostam, szárítottam, futok vissza a szobámba, mert még nem választottam ki, miben menjek.

Igen, el kell ismernem, kicsit ideges vagyok. Addig-addig sikerült elhúznom a dolgot, hogy bátyám már az ajtómon kopogott. A nagy rohanás közben beinvitáltam, és mikor meglátta, mennyire szerteszét hevernek ruháim  a szobában, kitört belõle a röhögés.

- Fogd be, jó?! – dobok felé egy nadrágot – Ez rohadtul nem vicces!

- Csak annyit akartam mondani, hogy, ha megfõztem az ebédet, indulhatunk, de látom, sehogy sem állsz. Na figyelj – söpör arrébb lábbal néhány ruhadarabot – Egyébként megnyugtató a tudod, hogy legalább alsónemû van rajtad! – nevet fel, megint.

- Ha nem segítesz, akkor inkább menj a dolgodra!

- Jó, jó – hajol le, majd a kezembe ad egy felsõt és egy nadrágot – Ehhez keress egy övet, tökéletes lesz minden, ne félj! – nyom puszit fejem búbjára – Egy órán belõl elkészülsz? – kérdezi, mire bólintok, és nekilátok a készülõdésnek.

Felveszem a rövid, fekete, inkább sportos fazonú atlétát és a szürke nadrágot, amihez most azt az övet párosítom, aminek a medálja egy piros tornacipõt ábrázol. A szükséges dolgaimat elpakolom táskámba, majd gyorsan fogat mosok, éppen csak, leheletnyi smink, majd bekopogok bátyámhoz.

- Nem akarsz segíteni? – vakarom a tarkómat.

- Na mi van már? – neveti, miközben éppen magára húzza pólóját.

- Befonod a hajam?

- Csak nem Lara Croft akarsz lenni? – fordít magának háttal, és azonnal munkához lát.

- Ahhoz nem elég rövid ez a nadrág, tesó! – nevetem, majd megvárom, hogy végezzen és elindulunk dolgozni.

Ma alig szállingóznak néhányan, lehet azért, mert még korán van, de örülnék egy kis munkának, így egész nap azon gondolkozom, mi legyen délután. Ahogy az idõ elvándorol ólomlábain és megebédelünk, útra kelek.

Idegességem az út alatt fokozódik, csak remélni tudom, hogy legalább olyan jól fogom ezt tudni titkolni, mint tegnap. A ház elõtt megállva még habozok egy kicsit. Végül erõt veszek magamon és becsengetek. Egy szûk percen belül már nyílik is az ajtó, Amy nyit ajtót, majd lassan végigmér. Kicsit mintha össze lenne zavarodva, tényleg nem beszéltük meg, mikor és hol találkozunk, én voltam kicsit meggondolatlan, hogy megleptem, és most áll az ajtó másik oldalán otthoni ruháiban.

- Szia! – mosolyodom el – Rosszkor zavarlak?

- Dehogyis, csak éppen kómálgattam. Végül nem beszéltük meg, hogy mikor találkozunk, és… - vakarja meg tarkóját, és enyhe pír jelenik meg arcán.

- Nyugi. Munkából jövök, azért vagyok így felöltözve – füllentem, csak azért, hogy ne érezze ennyire rosszul magát.

- Munkából? – csodálkozik el kissé.

- Aha. A szüleim üzemeltetnek egy klubbot, ha ráérek, elmegyek és segítek a bátyámnak.

- Az tök jó! – kicsit felcsillan a szeme, és elereszt egy halvány mosolyt.

- És, az egész délutánt így fogjuk tölteni, vagy esetleg beengedsz? – mosolyodom el.

- Bocsánat – tárja szélesebbre az ajtót, majd besétálok mellette.

Leveszem cipõmet, majd ránézek.

- Van terved? – kérdezem.

- Azt hittem, beszélgetni fogunk – vezeti tekintetét a padlóra.

- Így is van.

- Menjünk fel?

- A te házad – tetszik, hogy ennyire zavarban van, de miattam igazán fölösleges.

Lassan megindul elõttem, majd, amint a szobába érünk és csukódik az ajtó, ágyán foglal helyet, törökülésben, én pedig az asztal elõtt elhelyezet széken. Egy ideig csendben figyeljük egymást, végül én szólalok meg elõször.

- Jól vagy? Mondtad, hogy betegszabadságon vagy.

- Ugyan már, egyszerûen most nem hiányzik a suli, ennyi! – húz egy halvány mosolyt arcára – És te? Jobban vagy? Tegnap még elég rosszul néztél ki – és elkapja rólam tekintetét, mintha rosszat mondott volna.

- Jobban, persze, de kell egy kis szünet nekem is! – nevetem. Jó lenne, ha feloldódna mellettem, így csak nehezíti a dolgomat, amitõl én is kezdem kínosan érezni magam.

- Egyáltalán, hol tudtál ilyen jó idõben megfázni?

- Minden hajnalban kint állok az utcán, és olyan pasikra vadászom, akik fizetnének nekem – mondom komoly hangon, mire elképed, belõlem pedig kitör a röhögés – Túl merev vagy! – dörgölöm meg gyengéden öklömmel arcát – Elaludtam egy kád forró vízben. Hajnalban keltem fel, addigra már teljesen jeges volt a víz.

Egykeréken indulok meg, majd a sarkon farolva hagyom el az iskola területét. Tövig húzom a gázkart, igazi menekülési kényszer lesz úrrá rajtam. Cikázok az autók között, megyek az orrom után, mindegy hol lyukadok ki csak a sulitól, de legfõképp tõle legyek minél távolabb. A hegytetõn találom magam a rejtett helyemnél, ahonnan az egész városra rá lehet látni. Leállítom a motort, a bukót a kormányra akasztom és a korlátra támaszkodva bambulok. Hogy romolhat el ilyen gyorsan egy szép reményû lehetõség?! De Naomi hogy mutathat ennyire más képet? Vajon melyik az igazi, és mennyi a megjátszott? De ha õ tényleg olyan, mint a leveleiben.. Hmpf.. a riválisom, ebbõl semmi jó nem sülhetne ki. Na meg tudom, hogy gyûlöl többek között, így még beszélgeti sem lehet. Kezd fájni a fejem, a gondolatok szétfeszítik a koponyám, lüktet a velõ benne. Megrázom a fejem, haza kell mennem gyógyszerért. Vagy nem is, keresztanyámhoz megyek és kiíratom magam a hétre, nem akarok találkozni vele, még nem. Kell idõ, hogy újra észrevétlen tudjam hozni a napi rutint. Kabátom cipzárját nyakig húzom, a fejemre kapom a bukót és már viharzok is a rendelõjébe. Szerencsére nincs senki, nyugis az egész hely. Lépteim halk visszhanggal kísérnek, ahogy az ajtaja elé megyek. Ruhám zizegve hajlik amint leülök. Bukóm szíjával babrálok míg várakozok, egyre némul a tér, csak a gondolataim zakatolnak egyre hangosabban. Egy bökés éri a vállam, mire megijedek és összerezzenve kapom a fel a fejem.

- Amy! Végre! Már szólongattalak az elõbb is - néz rám aggódva keresztanyám.

- Nem érzem magam túl jól.. - fordulok felé és egy bágyadt mosolyt erõltetek magamra.

- Gyere menjünk be, Nett elmehet, mára végeztünk - engedi haza az asszisztensét, ahogy elhagyja az említett a terepet becsukja utána az ajtót és leül velem szemben.

- Na mesélj, mi a baj - néz a szemeimbe kérdõn. De nem tudok neki errõl beszélni, ahogy senkinek sem, ez túl nagy falat.

- Fáj a fejem, hányingerem van és kicsit szédülök. Lehet benyeltem valami betegséget.. - na igen, és Fujiwara Naoimi a neve. A homlokomra teszi a kezét, majd megvizsgál. Tudom, hogy nem fog semmi érdekeset találni, és ahogy nézem tisztában van vele, hogy nem is testi bajom van leginkább. Viszont nem kérdez, amiért rettentõmód hálás vagyok. Mary a legjobb keresztanya, akit csak kívánhatnék. Ha egyszer végre összeszedem a bátorságom ó lesz az elsõ, akinek elmondok mindent.

- A hétre nem ajánlanám, hogy iskolába menj, még a végén betegebb leszel ott - kacsint rám és máris írja az igazolásom. Elmosolyodok, majd ahogy a kezembe nyomja a papírt a nyakába ugrok és szorosan magamhoz ölelem.

- Köszönöm! - suttogom a fülébe mire megpaskolja a hátam.

- Jól van, jól van.. de ennyi idõd van csak rendezni a dolgaid, különben anyád az én nyakam is eltekeri, hogy fedezlek - vigyorog szélesen, na igen, anyu a nõvére, eléggé le tudja teremteni ha turpisságon éri. Kibontakozok a karjaiból bólintok egyet és elindulok haza. Lassan megyek, magamhoz képest nyugdíjas módon, mire hazaérek már késõ délután van. Szüleimnek köszönés közben tálalom, hogy a héten nem megyek suliba, amit kicsit hümmögve, de szó nélkül fogadnak. Felmegyek a szobámba és elterülök az ágyon. Lehunyom a szemeim, de nem tudok szabadulni a gondolatoktól. Hátról hasra, onnan oldalra, majd megint hátra, fejjel lefelé, lábat lógatva igyekszem nyugalmat találni, de nem megy. Egy idõ után megelégelem és felállok, az ablakhoz lépek, figyelem az utcán futó embereket. Lehet, hogy most nekem is ez kellene, futás közben könnyebb kiszellõztetni a fejem. Gyorsan átöltözöm tréning alsóba és egy fekete trikóba. Meg is indulok, szép lassan kiosonok, kabát vállra, bukó kézbe, a motort pedig egy sarokkal arrébb tolom, és csak ott indítom be nehogy észrevegyék anyumék, mert még fel találnának rakni érdekes kérdéseket. Egy elhagyatottabb parkot célzok meg, na nem azért, mert olyan rossz hírû lenne, csupán kiesik az emberek útjából. Letámasztom a motort, elpakolom a cuccokat, kulcs a zsebbe és már indulhat is a menet. Gyönyörû tó terül el a zöld pázsit közepén, teljesen belefeledkezve legeltetem rajta a tekintetem miközben falom a métereket egyre gyorsabban és gyorsabban, mint ha el tudnék szaladni a gondok elõl. AS tüdõm viszont nincs szavatolva ilyen mértékû és mennyiségû megterhelésre, pedig rendesen edzésben vagyok tartva. Levegõm elfogytával pihegve a térdemre támaszkodva állok meg és gyönyörködöm. Egy tompa puffanást érzek a lábamon. Érdeklõdve pislogok az eredetére, rögtön széles mosoly költözik az arcomra. Egy aranyos kiskutya koppan fejjel a vádlimnak, ahogy a labdáját üldözte.

- Hát szia neked is! - köszönök rá, mire farokcsóválást kapok jutalmul. Leguggolok hozzá és megcirógatom a fejét, mire összenyalja a kezem. Kedves teremtés, de vajon hol lehet a gazdája, remélem nem csatangolt el. Ekkor egy hívogató hang üti meg a fülem, és a kiskutya is abba az irányba fordul.

- Neked szólnak, menj csak, már várnak rád - mosolygok felé, de  nem tágít, elõre szalad, majd vakkangatva néz rám ls vár. Sóhajtok egyet, felveszem a labdáját és megindulok utána.

- Nyertél.. - és már fut is, én meg kocogok utána. Kémlelem a környéket, hogy hol rejtõzhet a gazdája, már a domb lábánál járunk, mikor megpillantom Fujiwara - t ott állni. Egybõl behúzom a satuféket. Végre sikerült, hogy ne õ uralja a gondolataim erre tessék, megjelenik élõben. Már épp indulnék meg visszafelé, hogy messze kerüljek tõle, mikor felém int. Mély levegõt veszek, na essünk túl rajta, biztos most kiadja az ukászt, hogy húzzam meg magam. Vonakodva csökkentem a megmaradt métereket köztünk, majd ahogy odaérek elé zsebrevágom a kezeim, így talán nem fog látszani, hogy enyhén remegnek. Basszus, miért reagál így a testem? Mitõl tartok? Nem értem az egészet.

- Õ a te kutyád? - lesütöm a szemeim, nem akarok rá nézni, még a végén meggyilkol a szemeivel.

- Igen, õ Leon.

- Aha, értem. Nagyon aranyos.

- Köszönöm. Figyelj, van egy perced? - huppan le a földre, mire önkéntelenül is rápillantok.

- Mire? - gyanakodva kérdezek, nem tudom, hogy mit is akarhat, bár a hangja mintha más lenne, mint azt megszoktam.

- Szeretnék veled beszélgetni - mozdulatlanul állok és figyelem, de mivel nem tudok gondolatot olvasni és valahogy a kíváncsiságom el kezd piszkálni beadom a derekam.

- Rendben, de csak egy perc - sóhajtok, és lehuppanok én is a földre, de azért megtartva tõle a tisztes távolságot. Na nem mintha attól tartanék, hogy nekem esik, egyszerûen csak így most jobb. Leon befészkeli magát az ölembe, mintha mindig is a kispárnája szerepét játszottam volna.

- Hé, gyere is, nem szabad! - próbálja menteni a menthetõt Naomi, mintha zavarba jönne a kutyája viselkedésétõl.

- Semmi baj, maradhat - mosolyodom el, olyan érdekes ez a helyzet. A kutyu fejét kezdem el simogatni, olyan kis puha, szívesen teszem, élvezem a jelenlétét. - Mirõl lenne szó? - nézek rá kérdõn, na most fog jönni a fekete leves, és a paktum, hogy akkor ez lesz és tartsam magam hozzá.

- Ne haragudj a mai napért. Agresszív voltam. Nem úgy értettem. Beteg is vagyok, ez nem, volt az én napom. Ma újra elolvastam, amit eddig beszéltünk. Hosszú lenne most egy egész történetet elmondani arról, miért döntöttem úgy, ahogy, de... - na erre aztán végképp nem számítottam, bal szemöldököm meg is emelkedik. Meredten nézek rá, most tényleg bocsánatot kért, tõlem?! Elég furcsán indul ez a beszélgetés, ha már az elején ilyen meglepetésekre képes, mi lesz itt még késõbb? Tekintete elréved, mintha máshol járna, egy kis ideig hagyom, hogy utazzon, de aztán már kezd kicsit zavarni.

- Hogy? - próbálom kibillenteni, kérdõn nézek rá.

- Hát... Figyelj, amennyire lehetséges, persze nem kötelezõ, minden maradhat a régiben, ha akarod, mondjuk igazán nagy kár lenne, és õszintén szólva már bele is fáradtam az egész huzavonába, persze, ez elénk már elvárás és... - beszél össze - vissza, mintha maga sem tudná, hogy mit akar mondani. Egyre furcsább lesz ez a helyzet, sosem láttam még ilyennek.

- Kibököd végre? - szólok rá, hátha értelmes választ is kapok. Most jelenleg nem vagyok egy rejtvényfejtõs hangulatomban.

- Hát amennyire lehetséges, szeretném személyesen megismerni azt a lányt, akivel napok óta levelezek.

Nagyra nyílnak a szemeim, az állam is szinte erõvel kell visszafognom. Mintha egy eddig teljesen ismeretlen személy mellett ülnék. Hát tényleg igaz, csak álca, amit mindenkinek mutat. Valójában milyen lehet?

- Egy feltétellel - nézek rá komolyan, egyenesen a szemeibe fúrom a tekintetem. Enyhén elveszek a lélektükreiben, sosem néztem még így rá.

- Mi lenne az - egy pillantás erejéig sem töri meg a szemkontaktust. Észre sem veszem, hogy közelebb hajolok hozzá és a tenyeremen támaszkodva nézek rá.

- Nem bújhatsz álarc mögé. Ha tényleg, valójában meg szeretnél ismerni, hogy ki vagyok én csak ez az egy módja van - kivárok és figyelek, de semmi észrevehetõ változás nem megy végbe rajta. - És.. én is szeretnélek megismerni.. - Ennyit a nagy bátorságomról, egy ilyen lánynak bevallani ezt, úgy téve mintha lenne esélyem nála. Elfordítom a pillantásom megtörve a pillanatot. Gyorsan kiegyenesedem, ahogy tudatosul bennem az új testhelyzetem. Érzem, ahogy enyhe pír kúszik az arcomra, a francba, hogy ne tudom ilyen helyzetekben kontrollálni magam.

- Rendben - nyugodt hangja visszarántja rá a pillantásom, ekkor felém nyújtott kezével találom szemben magam, amire hirtelen csak pislogni tudok. Felpillantok arcára, majd a tenyerébe csúsztatom a kezem. A meleg érintése hatására megáll a kezem remegése, olyan biztonságérzet kerít a hatalmába. Mint egy rég összeszokott gépezet mozdul egyszerre a kezünk fel, majd le. Viszont nem húzzuk vissza a kezeink, csak tartják lágyan egymást összefonódva. Mintha seggberúgna valaki szól rám a józan eszem, elhúzódom és a kezem a kutya szõrébe fúrom.

- Akkor ezt megbeszéltük - hal el a hangom, remélem nem vette észre, hogy nem vagyok teljesen ura a hangomnak. Az égre nézek, majd a tájat kezdem el vizsgálgatni. Zavarban érzem magam, pedig ez nem jellemzõ rám, egyáltalán. Na jó embereld már meg magad hülye lány!

- Tudja valaki, hogy ki is vagy valójában? - na ennyit arról, hogy megszólalok. Nem csodálom, hogy õ töri meg a már lassan kínosan hosszúra nyúló csendet. Hisz az nem beszélgetés, hogy kukán ülünk egymás mellett, azt a suliban is csinálhatjuk. Bár ott több az interakció, mint most.

- Teljesen nem, a keresztanyám ismer a legjobban, de õ sem teljesen - veszek egy mély levegõt, lenyugtatom magam, nem is értem, hogy miért viselkedek így, hisz csak beszélgetünk, azzal még nem történik semmi.

- Na és téged? - érdeklõdve, és már jóval nyugodtabban nézek rá.

- A testvérem. Vele mindent megosztok - halványan elmosolyodik. Csak nézem ezt az apró gesztust, az elsõ õszinte mosoly, amit látok tõle. Ez mennyivel másabb, mint a megszokott. Azért még kicsit kétkedve fogadom, nehéz elvonatkoztatni a már megszokott képtõl. De akaratlanul is viszonzom ezt a gesztusát. A nap a horizont felé kúszik vörös és narancssárga köntösét húzva maga mögött, mely ezer színû árnyalatot fest az alatta elterülõ tájra. Pillantásom a domboldalon lecsordogáló színes folyamra vetül, mély megnyugvás tölt el, bár magam sem tudom, hogy miért.

- Ez olyan szép.. - halkan csússzak ki a szavak az ajkaim közül, nem is tudatosul bennem, hogy beszélek.

- Holnap suli után mit csinálsz? - kérdésére rákapom a pillantásom és egy pillanatig csak nézek rá.

- Nem megyek iskolába, beteg szabin vagyok - teljes természetességgel beszélek, mintha csak a bevásárló listáról lenne szó. - Fekvésen kívül nem terveztem semmit. Mert van valami terved? - enyhén elfordítom a fejem, ahogy a kíváncsiságom felülkerekedik rajtam.

- Gondoltam összeülhetnénk beszélgetni amikor ráérsz - olyan könnyedén és természetes lazasággal formálja a helyzetet, amit még sosem láttam. Azért nem bízok még benne teljesen, nem tehetek róla, de az a sok rossz élmény még ott lebeg.

- Rendben - bólintok is aprót mellé - beszélgetni jó dolog - na ennél hülyébb mondatot ha akartam volna sem nagyon tudok összerakni. Gyorsan rá is harapok az alsó ajkamra, hogy ezzel lakatot tegyek a számra. Gyorsan felkászálódok, a kutyit óvatosan kilakoltatom az ölembõl, leporolom magam pár gyors mozdulattal.

- Akkor holnap - halványan elmosolyodom és már fordulok is sarkon. Egy kicsit sok nekem ez így egyszerre, meg tudom, hogy csak barátkozni, beszélgetni szeretne, esélyem sincs többre nála. Na várjunk, mert szeretnék nála esélyt?! Meglehet.. de úgy is hiába, szóval ezen kár is rágódnom, kis idõ és tisztázni tudom magamban. De most kell a távolság.

- Nem szemétkedni jöttem. Kérdezni szeretnék valamit – és én majd leszek olyan hülye, hogy ezt bevegyem!

- Ja, majd mindjárt te is randira akarsz hívni, mint a hülye haverod, hogy ezzel is megalázz, hagyjál inkább békén és szórakozz magaddal – semmi kedvem vele társalogni, vagy válaszolni akármilyen idióta kérdésére.

Mivel nem mond semmit, de tágítani sem akar, inkább becsapom könyvemet, felkapom a táskámat, majd sebes léptekkel indulok egy másik helyet keresni.

- Várj! – hallom, amint marasztalni próbál, de cseppet sem érdekel, mit akar mondani.

- Te vagy Redfield? – alig hallom a kérdést. Hogy mi?! Ezt meg mégis honnan…

Villámgyorsan pördülök meg a tengelyem körül, majd az arcába mászok.

- Most szórakozol velem? – erre mégis hogyan jött rá?!

- Nem. Szóval te vagy..

- Mi jogon kérdezel tõlem ilyeneket? Mit terveltetek már megint ki a hülye haverjaiddal? – elegem van már abból, hogy nincs jobb dolga, csak engem szekálni.

Sóhaja kíséretében fordul el tõlem.

- Semmit. Sosem terveztem ellened semmit, Rau is magától tette amit, nem is tudtam róla.. – leereszti fejét majd megcsóválja - Ne haragudj, hogy zavartalak, felejtsd el, hogy bármit is kérdeztem volna – csak nézünk egymás szemeibe. Egyikõnk sem mozdul. Mégis, honnan tudja, hogy én vagyok Redfield egy meleg társkeresõn?!

Õ törik meg elõbb, igyekszik elhaladni mellettem, de elkapom a kezét. Mindenképpen szeretném tudni, hogy mi folyik itt. Ahogy összeér a bõrünk, olyan kellemes melegség járja át a testem. De õ meg én? Undorító, örök riválisok vagyunk, ez sosem lesz másképp.

- Ennyivel nem úszod meg, magyarázatot követelek! – tekintete elõször kezeinkre vándorol, majd visszanéz a szemembe.

- Én vagyok Kage.. – olyan halkan mondja, hogy még én is alig hallom meg, de mire eljut a tudatomig ez a három szó, már kitépi magát szorításomból és elillan.

Hogy õ lenne… Az kizárt dolog! Ettõl a tudattól térdre rogyok. Lehetetlen, hogy az a lány, aki leveleivel képes volt megérinteni a lelkemet, mosolyt csalni az arcomra néhány szóval, megegyezzen azzal, aki nap, mint nap engem cseszeget. Még eltöltök így néhány percet. Alig van a lábamban erõ. Nagy’ nehezen feltápászkodom, elteszem a könyvet, majd elhagyom az iskolát. Elõször az orvoshoz megyek, kiíratom magam a hétre, majd, miután megbizonyosodtam arról, hogy anyáékat már felváltotta a bátyám a klubban, odamegyek. Meglepõdik, mikor meglát, majd fõz nekem egy teát.

- Szarul nézel ki, Nao. Baj van?

- Jártál már úgy, hogy teljesen félreismertél valakit?

- Megeshet, de mennyi erre az esély?

- Nem tudom – kortyolok bögrémbe.

- Mi történt? – fonja keresztbe karjait mellkasán.

- Regisztráltam egy társkeresõn. Elkezdtem levelezni egy lánnyal, egész aranyos volt, képzeld, megérintettek a szavai.

- Ennyire? – vonja fel szemöldökét.

- Ennyire. De ma kiderült, hogy õ a… a legnagyobb riválisom a suliban.

- Hát ez nem semmi!

- Szerinted lehetséges ez? Mármint… Minden nap csak oltjuk egymást, erre meg…

- Figyelj, te sem az vagy, akinek a suliban mutatod magad. Ha Amy Nantoról van szó, szinte már elvárják tõletek, hogy vetélkedjetek. Lehet, hogy ugyanúgy álarcot visel, mint te.

- Igen, de… - lehet, hogy igaza van, de nem igazán hiszem, illetve nem igazán tudom elhinni – Itt van a laptopod?

- Hátul az öltözõben.

- Mindjárt jövök.

Belépek az öltözõbe, táskámat elegánsan a sarokba dobom, majd elindítom a gépet, és felnézek a társkeresõre. Villog a kis boríték, jelezve, hogy tegnap még kaptam választ. Sóhajom kíséretében nyitom meg.

Szép estét!

Na igen, a motorozásnál igazán érzed, hogy élsz, ahogy a szél belekap a hajadba, a sebesség magával ragadja a tested. Nincsenek korlátok, végre szabad lehetsz. Az adrenalin szinted pedig az egekben, ahogy a kanyarokat veszed be, maikor a bukón keresztül is elég terülõ látvány enyhén elmosódva vesz körül.. egyszer mindenképp ki kell próbálnod mielõtt döntesz :D

Gyorsan falod a könyveket, bár a jó könyv viszi magával az embert. :)

Nem volt ilyen játékokhoz még szerencsém, igaz keveset ülök a gépnél, én inkább a gépszörnyön ülök. :D

A fiúk ostobák, mindig csak azt nézik, hogy milyen jól járhat velük a lány, mert vele lehet. Ha megérdemelte jól tetted. Bár azért sajnálom szegényt, egyik haverom járt épp így nemrég, igaz õ kereste a bajt.

Néha a haverokkal elmegyünk valahová, cukrászdába, vagy karaokizni, de igazából nem vagyok egy nagy bulizós. Jobban szeretek beszélgetni, vagy szabadon száguldozni, esetleg lustálkodni.

Te sokat jársz bulizni?

A haverja… Igen, értem. Valószínûleg tényleg õ Kage. Kikapcsolom a laptopot, majd beállok Hayato mellé a pultba.

- Tegyük fel, hogy azt mondom, rendben van – hajtom fel teám maradékát – Gondolod, hogy nem lenne belõle botrány? Mi az iskolában riválisok vagyunk, ha az kiderül…

- Szerintem nagy baj nem lehet belõle. Mindketten tartanátok a szátokat, mert egyikõtök sem akarná, hogy kiderüljön. Évek óta nem mosolyogtál lány miatt, Nao, itt az ideje, hogy adj neki egy esélyt. És egyúttal magadnak is. Szeretlek, Naomi, de már szinte rossz nézni, ahogy nem csinálsz mást, csak olvasol vagy ülsz a gép elõtt, és amikor nem, itt dolgozol. Tudod – karol át a vállamnál – van egy olyan dolog, amit az ember megérdemel. Úgy hívják, magánélet. Na meg, romantika.

- Igen, de mi van akkor, ha…

- Ezt zárd ki! – hirtelen elmosolyodik. Követem tekintetét, megérkezett Reira – Nem mi lenne ha, hanem mi lesz, amikor! Érzékeled a különbséget? Szia, Reira! – sétál ki a pult mögül és nyom puszit a lány arcára.

- Szia, Reira! Érzékelem.

- Sziasztok!

- Egyébként, köszi, hogy itt vagy, Naomi. Helyettesítesz egy pár órát?

- Azt hittem, péntekre tervezted a dolgokat.

- Igen, de, ha már úgyis itt vagy. Kérlek!

- Rendben. Érezzétek jól magatokat!

- Jövök neked eggyel! – kacsint, majd mindketten búcsút intenek.

Nagy tömeg nincs ma délután, de azért akad dolgom. Legalább ezzel terelem a figyelmemet a történtekrõl, de mélyen tudom, hogy elõbb-utóbb szembesülnöm kell velük. Hayato 4 körül ér vissza. Hazaküld, én pedig, amint hazaérek, közlöm szüleimmel, hogy voltam az orvosnál, és nem megyek a héten iskolába. Ezek után felmegyek a szobámba. Fellépve a társkeresõ oldalra újra olvasom az eddigi beszélgetést. Hangosat sóhajtva törlöm át arcom, átöltözöm, majd úgy döntök, elviszem Leont sétálni. Egy messzebbi parkba megyünk ma, oda, ahol van egy egészen kicsi domboldal és egy tavacska. A domboldalon ülve dobálgatom neki a labdát, ami az utolsó dobásnál messzire repül. Felállva hívogatom, de percekig nem tér vissza. Mikor végre meglátom a tó felõl, észreveszem, hogy hoz magával valakit. Egy lány kocog mellette. Csak akkor látom meg, ki az, mikor már a domb lábánál járnak. Hajamba túrok, majd Nanto felé intek. Vonakodva lépked tovább Leon mellett, majd megáll elõttem és zsebre dugja kezeit.

- Õ a te kutyád? – kérdezi a földet pásztázva.

- Igen, õ Leon.

- Aha, értem. Nagyon aranyos.

- Köszönöm. Figyelj – huppanok a földre -, van egy perced?

- Mire?

- Szeretnék veled beszélgetni.

- Rendben – sóhajtja -, de csak egy perc – ül tõlem legalább másfél méterre.

Leon azonnal az ölébe telepedik.

- Hé, gyere ide, nem szabad! – korholom, miközben kicsit elszégyellem magam, mennyire udvariatlan a kutyám.

- Semmi baj, maradhat – mosolyodik el, majd megsimogatja a kiskutya fejét – Mirõl lenne szó?

- Ne haragudj a mai napért. Agresszív voltam. Nem úgy értettem. Beteg is vagyok, ez nem volt az én napom. Ma újra elolvastam, amit eddig beszéltünk. Hosszú lenne most egy egész történetet elmondani arról, miért döntöttem úgy, ahogy, de… - elhallgatok egy pillanatra.

Eszembe jutnak a bátyám szavai, és azok a dolgok, amik néhány évvel ezelõtt történtek. Ez kicsit megtör, és óvatosságra int, és éppen próbálok kétfelé szakadni, mikor gondolataimból hangjával visszarángat a valóságba.

- Hogy? – néz rám kérdõn.

- Hát… Figyelj, amennyiben lehetséges, persze nem kötelezõ, minden maradhat a régiben, ha akarod, mondjuk igazán nagy kár lenne, és õszintén szólva már bele is fáradtam az egész huzavonába, persze, ez felénk szinte már elvárás és…

- Kibököd végre?

- Hát – sóhajtok – amennyiben lehetséges, szeretném személyesen megismerni azt a lányt, akivel napok óta levelezek.

A fáradtságom mintha ott sem lett volna pár pillanattal ezelõtt, buzgó kíváncsiság járja át minden tagomat. Szinte felvillanyozva érzem magam, ahogy megnyílik a kis boríték. Furcsa, hogy még alig váltottunk pár levelet mégis mennyire magával tud ragadni az elképzelés, hogy újra olvashatom a gondolatait. Vigyorogva kezdem el a sorokat sorra meghódítani.

Szia!

Darren-nek most éppen a Démonvilág sorozatát olvasom, eddig 3 könyvét olvastam ki, a negyediknél tartok, de a Vérfüred mindent vitt =)

Imádom, ha egy játékban minden benne van, így legtöbbször a Biohazard sorozatot ûzöm, elég véres játék, de néha ehhez van kedvem :D

Egyébként képzeld, ma próbált valaki szerelmet vallani nekem o.O Szegény srác, fogalma sincs, mi a helyzet, rossz napot fogott ki erre, annyira elküldtem, hogy lelkiismeret furdalásom is van miatta :/

Eljársz hétvégente szórakozni? Milyen helyekre jársz?

C.Redfield

Még vagy kétszer elolvasom egymás után. Végre kezdünk belejönni, nem riasztottam el. Nem egy hétköznapi lány, bár ezzel már az elején is tisztában voltam. Rögtön pörögnek is az ujjaim a billentyûkön, ahogy a választ gépelem.

Kage

Elégedetten bólintok, ahogy elküldöm a levelet. Levakarhatatlan vigyorgásom már engem kezd idegesíteni. Meg is rázom a fejem, ledobálom a maradék cuccom és bemászok a zuhany alá. Élvezem, ahogy a forró víz cirógatja minden porcikám, a fejem is bedugom a sugár alá. A fáradtság ólmos kezei ráakaszkodnak minden porcikámra, képes lennék itt állva elaludni. A hideg csempéhez ér a hátam, ahogy akaratlanul görnyedve dõlök el. Halkan felsikkantok, ez az érintés nem épp kellemes, ki is ugraszt a delériumból. Gyorsan az ágyam felé irányzok, felkapkodom a pizsim, és már bújok is el a takaró meleg habjaiban. Fejem teteje sem látszik ki, csak a kerekedõ és egyenletesen szuszogó halom jelzi, hogy épp alszok.

És már megint indul a reggel, a megszokás fogai tépázzák a húsomat, a mókuskerék újra indul. Legszívesebben az ágy alá bújnék, hogy ne találjon meg senki, de nincs ilyen szerencsém, hogy ezt megtehessem. Beletörõdve a megmásíthatatlanba kelek ki, mosdás, öltözés, fésülködés, fogmosás és irány a konyha. Morgok, mint egy rosszul beállított rádió. Apu elém tol egy bögre kávét, mire elhallgatok, és egy halvány mosoly kíséretében cuppanok rá a bögrére. Forró koffein, érzem, ahogy átjárja a testem, szeretem az illatát, és az ízét jó sok cukorral. Talán nem is lesz annyira szörnyû ezek után a nap. Csak Fujiwara bírjon magával, és akkor talán nem kell helyreraknom, és nyugodt napunk lehet. Na igen, a remény egy gonosz valami, de mégis õ hal meg utoljára. Jóllakottan és egészen emberi kedvvel indulok meg a suliba. Az osztályba érve hátra ballagok a haverokhoz, most épp szociális kedvem van, társalogjunk kicsit. Na meg Rau lelkét em fog ártani kicsit ápolgatni, szegény olyan gyámoltalan, és megtört.

- Remélem ma nem akarsz semmi hülyeséget véghezvinni Rau, nem biztos, hogy a darabjaidat egybe tudjuk majd ragasztani – ülök le közéjük, miközben megpaskolom az említett hátát. Szúrós pillantást kapok tõle, de aztán õ is nevetni kezd.

- Végeztem Fujiwara – val, nem elég jó nekem – vigyorog magabiztosan. – Te Nanto olyan szép szemeid vannak.. – és már nagyokat pislogva vigyorog rám.

- Na most állítsd le magad, mert rosszabbul jársz, mint tegnap – nevetek fel, miközben a vállába bokszolok játékosan. Tudom, hogy csak ugratás, hát úgyis kezelem. Ekkor viszont egy hatalmas tüsszentés zengi be az osztályt. A hang forrása felé kapom a pillantásom, és látom, ahogy Fujiwara elég rossz állapotban igyekszik az észrevétlenség ködébe burkolózni, ami lássuk be az õ esetében eleve elvetélt ötlet. Hisz õ még akár egy zsákban is feltûnõbb jelenség lenne nálam.

- Csak nem megfáztál Fujiwara? – a kötelesség az kötelesség, teszem, amit elvárnak, és megpiszkálom kicsit. A csengõ aláfestõ zeneként dúdikál a hangommal együtt. Nem akarom bántani, hiába a szavaim mást sugallnak, tényleg érdekel, hogy mi van vele. Csak hát ezt nem hozhatom nyilvánosságra. Nem válaszol, inkább a zsepijébe temetkezik, tényleg eléggé ramatyul néz ki.

- Kérdeztem valamit! Csak nem megfáztál? – mellé érve újra kérdezek, érzem a vizslató tekinteteket, a francba már, hogy nem tudnak meglenni egy kis súrlódás nélkül.

- Nem – a szó tagadó, de a hangja és a tekintete elárulja. Tényleg elég beteg lehet.

- Figyelj, mi lenne, ha… - tûzszünetet tartanánk.. Basszus, ez is jókor tud bejönni. Na mindegy, szavak helyett inkább tettekkel haladok tovább, nem piszkálom ma, jobb lesz neki is egy kis nyugalom. Tekintetem az arcáról a padjára, azon is a könyvére siklik, a címén megragad a pillantásom. Áldozat.. Darren.. Ez biztos véletlen, ez nem lehet, ezt nem hiszem el. Visszakapom a pillantásom rá, majd újra a könyvre, majd rá. Na jó, az égiek tuti viccelnek velem. Ez csak a véletlen mûve lehet, õ biztos nem Redfield, az nem lehet. Le kell ülnöm, ez most hirtelen sokk. Mázli, hogy nem esek ki a padból, nem tudom, hogy magyaráztam volna meg, hogy megcsúsztam. Lopva felé pillantok, mi van, ha mégis õ az? Egybeesik a tegnap mesélt sztorija is, meg a könyv is. De.. de.. basszus. Az órák jönnek és mennek, de nem tudok koncentrálni. Tekintetem lopva mindig rá vándorol vissza. Ezek a mi van hák az õrületbe fognak most már kergetni. Ha mégis õ mit fogok neki mondani, és mi lesz, ha kiderül a dolog?! Anyám, valami tényleg nagyon rosszat tehettem elõzõ életemben, hogy most ezzel szívatnak az égiek. Egészen az ebéd szünetig bírom, muszáj beszélnem vele, ki kell derítenem, mert ha nem tudom meg még a végén valami hülyeséget csinálok. Bemegyek az ebédlõbe, körbenézek, de nincs ott. A szokásos talpnyalói igen, de õ sehol. Lehet, hogy megint a tetõn van, felérve viszont ott sem találom. Nagyot szusszanok, pont most kell neki is bújócskát játszania. A párkányhoz lépek és nézek kifelé a fejembõl, miközben a gondolataim száguldoznak. Egy félreesõ fa felé pillantok, nyugodt és csendes, néha én is oda szoktam menekülni. És lám kit látnak szemeim ott kucorogva olvasni?! Fordulok is sarkon és máris rohanok arra. Közelítve hozzá visszafogom a lépteim, kényszerítem magam, hogy normális ütemben vegyem a levegõt és a viselkedésem se legyen más, mint a megszokott. A hely is pont ideális, erre nem jár senki, nyugodtan lehet beszélni. Némán elé állok, eltakarva elõle a napot. Hirtelen a torkomra fagynak a szavak, nem tudok megszólalni.

- Na húzz arrébb, de nagyon gyorsan, nem tudok tõled olvasni! – fel sem nézve küld el nem túl szép hangsúllyal. Mozdulatlanságba merevedek, ez mégsem lesz olyan egyszerû, mint ahogy én azt elgondoltam. Érzem, ahogy egyre dühösebb lesz, felpillant rám, majd mérgesen feltápászkodik, szemei csak úgy szórják a villámokat.

- Hát te meg mit akarsz?! Muszáj még ilyenkor is engem zaklatnod?! Neked komolyan nincs jobb dolgod? – rámförmed, amit jogosnak is tartok valamilyen szinten. Tényleg nem szoktam csak úgy a közelébe kerülni, mindig piszkálom, vagy õ engem, örökös harc a miénk, de most nem akarok harcolni. Nyelek egy nagyobbat, ha már itt vagyok nem futamodok meg, egyszerûen tudnom kell.

- Nem szemétkedni jöttem. Kérdezni szeretnék valamit – indítom a beszélgetést, de csak csúnyán néz rám.

- Ja, majd mindjárt te is randira akarsz hívni, mint a hülye haverod, hogy ezzel is megalázz, hagyjál inkább békén és szórakozz magaddal – hangjából csak úgy csöpög a gúny. Egy pillanatra mérges leszek erre a feltételezésre. Sosem alacsonyodnék le ilyen színvonalra, hogy ilyenekkel bántsam. Na meg kevés lennék én hozzá, messze alacsonyabb kategóriába tartozok, mint õ. Ha még igaz is a feltételezésem esélyem sem lenne nála, ezt tudom. De egyszerûen tisztán kell látnom, és tudnom kell, hogy tényleg ennyire más, mint aminek mutatja magát?! Pár pillanat múlva viszont összecsapja a könyvét, felveszi a táskáját és már indulna is, hogy faképnél hagyjon. De ezt nem hagyhatom, most nem, még nem.

- Várj! . szólok utána, de mintha meg sem hallaná.

- Te vagy Redfield? – halkan ejtem a szavakat, nem akarom, hogy bárki is hallja rajta kívül. Mintha pofon vágtam volna és egy láthatatlan madzaggal rántottam volna vissza úgy pördül meg és lép elém, közvetlen közelrõl nézve a szemeimbe összeszûkült pupillákkal.

- Most szórakozol velem? – érzem forró leheletét az arcomon. Nem tudok elszakadni a lélektükreitõl. A reakciója eléggé egyértelmûvé tette, hogy tudja mirõl beszélek.

- Nem. Szóval te vagy.. – érzem, ahogy a szívem egy ütemmel gyorsabb tempóra vált. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe keveredek.

- Mi jogon kérdezel tõlem ilyeneket? Mit terveltetek már megint ki a hülye haverjaiddal? – von kérdõre, amire viszont értetlenül pislogok. Rau elõzõ akciójához sem volt semmi közöm, sosem ártanék neki ilyenekkel, de õ sem lát tovább annál, mint a többiek. Lemondóan sóhajtok és elfordulok. Ennek így semmi értelme, õ sem fog megérteni, õ sem fog igazán látni.

- Semmit. Sosem terveztem ellened semmit, Rau is magától tette amit, nem is tudtam róla.. – lehajtom a fejem és enyhén megcsóválom. Errõl ennyit, egy újabb csalódás, egy újabb rosszul elgondolt remény.

- Ne haragudj, hogy zavartalak, felejtsd el, hogy bármit is kérdeztem volna – tekintetünk összefonódik, nem tudok mozdulni. De erõt veszek magamon és elszakítom a pillantásom tõle. Ellépek mellette és indulnék is, hogy messzire kerüljek tõle, mikor megfogja a kezem és nem enged. Mintha áram rázna meg, szinte érzem a szikrákat, ahogy a bõrünk találkozik. Kellõ meglepetést okoz ez, hogy megállásra késztessen.

- Ennyivel nem úszod meg, magyarázatot követelek! – ujjai a kezemre fonódnak, és stabilan tartja. Lepillantok a kezeinkre, majd vissza a lélektükreibe.

- Én vagyok Kage.. – szinte suttogva ejtem a szavakat. A reakciót viszont nem várom meg, kirántom a kezem a markából és sarkon fordulva rohanni kezdek ahogy csak a lábam bírja. Meglehet, hogy rossz ötlet volt elmondani neki, de így éreztem korrektnek. Ha án tudom neki is joga van tudni. Bár már most biztos vagyok benne, hogy többet egy levél sem fog tõle jönni. Egyenesen a motoromhoz rohanok, nem érdekel tovább a suli, majd szerzek igazolást, de most el kell innen szabadulnom, nem tudnék nyugodtan ülni mellette ezek után.

Összefogom a hajam, majd a villogó borítékra kattintok.

Szia!

Ezt örömmel olvasom! :)

Szeretek fényképezni, megörökíteni az elsuhanó pillanatokat, megfogni vele az abban a percben átélt érzéseket, és megõrizni, hogy évekkel késõbb is emlékezni lehessen a képre pillantva. Imádok motorozni, új helyeket felfedezni, vagy egy – egy szép helyen a nyergében nézni az elém terülõ látványt. Az állatokat is nagyon szeretem, csak sajnos nekem nem lehet még. A tiéd biztosan nagyon aranyos, gondolom kis örökmozgó. :)

Melyik könyveit szereted a legjobban? Mivel játszol legtöbbször?

Szia!

Elég hosszú lett az üzenet, ezzel rendesen le fogom támadni. Dehát, lesz, ami lesz. Még egyszer átolvasom, majd elküldöm. Kinézek az ablakon. Egész szép idõ van, és egész korán, így úgy döntök, hogy a nagy kajálás után elviszem a kutyát sétálni. Ledübörgök a lépcsõn, leakasztom a pórázt, a táskámba dobok egy teniszlabdát, majd kilépek a hátsókertbe. A drága kiskutyám éppen degeszre tömött pocakkal fekszik a házikójában, mozdulatlanul alszik. Ezen elmosolyodom, majd füttyentek neki, erre felkapja a fejét.

-       Gyere Leon, megyünk sétálni!

Lustán ásít egyet, és csak néz rám. Hangosat sóhajtva elindulok felé, meglengetem orra elõtt a pórázt. Egy ideig követi a szemével, majd visszaengedi fejét a földre.

-       Na, most tényleg nem akarsz jönni? – vonom fel szemöldököm, majd leguggolok hozzá – Pedig utána annyit pihensz, amennyit akarsz! – simogatom meg a fejét, amire egy kicsit megélénkül, és rögtön csóválni kezdi a farkát – Akkor jössz, vagy nem? – lengetem meg neki még egyszer a pórázt, mire engedelmesen felül és hagyja, hogy, ráaggasszam.

Valamikor hajnal hat körül arra kelek, hogy mindjárt megfagyok. Áttörölve arcom kiugrom a jeges vízbõl, majd tüsszentek egyet. Csodálatos! Más se hiányzott nekem, csak egy megfázás! Szitkozódva törlöm magam szárazra, majd kiválasztom az aznapi ruhát. Dünnyögve fekszem el az ágyamon. Úgy két órám van felkészülni a sulira, így inkább csak fekszem, és nézek ki a fejembõl. Ezt hamar megunom, úgyhogy lemegyek a konyhába. Már javában tart anyáék sürgés-forgása, így csak halkan leülök. Apa vesz észre hamarabb, mikor készül kiviharzani a konyhából, s miközben elsuhan mellettem, hangtalanul a fejem búbjára nyom egy puszit. Anya már csak akkor vesz észre, mikor hangosan eltüsszentem magam.

-       Nao, te már ébren vagy? Miért nem alszol?

-       Kialudtam magam – mosolygok bágyadtan.

-       Megfáztál?

-       Azt hiszem – szipogok.

-       Ha nem leszel jobban, holnap orvos.

-       És mehetek dolgozni suli helyett? – csillan fel szemem.

-       Szó sincs róla!

-       De jön a hétvége, Hayato biztosan…

-       Majd megbeszélem apáddal – mosolyodik el végül, majd leül, és a klub számláit kezdi elemezni.

Hamarosan Bátyám is megérkezik, ásítozva, szemét dörzsölgetve. Régen láttam már így, álmosan, pizsamában, kócosan. Ezen jót mosolygok, majd gyengéden megpaskolom a hasát.

-       Mi van, puding, jóóóó reggelt! – nevetem.

-       Jézusom, te meg mit keresel itt? – látom, hogy a frászt hoztam rá, így csak tovább mosolygok.

-       Tudtommal itt lakom.

-       De ilyen korán ébren vagy?

-       Felevett a fene – vonok vállat, majd ismét eltüsszentem magam.

-       Egészségedre! Megfáztál?

-       Meg – vigyorgom.

-       Akkor holnap jössz melózni?

-       Persze!

-       Megmondtam, hogy ezt még megbeszélem apáddal! – néz rám anyám a papírjai mögül.

-       Jó, jó – csóválom a fejem, miközben Hayato rám vigyorog. Mindketten tudjuk már, hogy mi lesz ennek a vége.

Kivételesen reggelizem, megisszuk a kávét, szüleink elköszönnek tõlünk, majd visszamegyek a szobámba és felöltözöm. Megetetem Leont, kicsit játszom vele, majd visszamegyek a konyhába. Hayato lázasan fõzi az ebédemet.

-       Biztosan ízlett tegnap? – kérdezi.

-       Megmondtam, nem? – vigyorgom – Az illata most is jó. Hogy haladsz Reirával? Mert ugye így hívják?

-       Igen, így hívják, és köszi, jól – vigyorog – Valamikor el szeretném vinni vacsorázni, dehát… Munka, munka, munka…

-       Egyszer helyettesítelek!

-       A hétvégét egyedül nem bírnád, felejtsd el!

-       Akkor mit szólsz egy ebédhez? Ha nagyon elhúzódik, szólsz, és bemegyek helyetted, mondjuk holnap után.

-       Kösz, hugi! Szedd össze magad. Átöltözök, és indulás! – jelenti ki, miközben az elkészült kaját porciózza.

-       De hát én már… Mindegy!

Visszasétálok a szobámba, gyorsan fogat mosok, majd felkapom a táskámat, Darren Démonvilág sorozatának 4. könyvét, az ’Áldozat’-ot, majd lesétálok a lépcsõn. Még egyszer tükörbe nézek, felveszem a cipõmet, majd megvárom Hayatot. Beülünk a kocsiba, füles fel, könyv kinyit, zene be, világ ki. Már csak arra eszmélek, hogy Bátyám kirángatja a fülesem.

-       A való világ keresett. Azt üzeni, hogy szállj ki és takarodj az iskolába! – vigyorog.

-       Hallgass már el! – nevetem, majd becsukom a könyvet, elteszem az ebédemet és megindulok befelé.

Szó, mi szó, nem vagyok jól. Folyik az orrom, könnyes a szemem, tüsszögök. Mintha egy kicsit gyenge is lennék. Besétálok az osztályterembe, alig pár perc van már csengetésig. Amint becsukom magam mögött az ajtót, velõt rázó tüsszentésem túlszárnyalja reggeli zsivajt. Hát már más sem hiányzott nekem. Tudtam, hogy ezzel minden szem rám fog szegezõdni, és még pluszban Nanto figyelmét is csak felhívtam magamra. Szapora léptekkel foglalom el helyemet, táska a pad mellé, ’Áldozat’ a padra.

-       Csak nem megfáztál, Fujiwara? – hallom a terem másik végébõl, ugyanabban a pillanatban, ahogy megszólal a csengõ.

Nem válaszolok, csendben foglalom el a helyem, inkább kifújom az orrom és matatok a táskámban.

-       Kérdeztem valamit! – Nanto hangját már közvetlen magam mellõl hallom – Csak nem megfáztál? – nem akartam ezt hinni, mikor elõször hallottam, de hangneme megakadt valahol félúton a gúnyos és az udvariasan érdeklõdõ közt.

-       Nem – válaszolom felvont szemöldökkel. Semmi köze hozzá, hagyjon békén, beteg vagyok, és egyáltalán nem bírom hozni a formám!

-       Figyelj, mi lenne, ha… - mondandójában az angoltanár szakítja félbe.

Mielõtt leülne, tekintete a könyvemre siklik, és ledermed egy pillanatra. Elõször rám néz, majd újra a könyvre, aztán megint rám. Végül elfoglalja helyét, de a nap folyamán többször észreveszem, ahogy gyanakodva engem méreget. Nem kerítek különösebb feneket neki, nem érdekel, mit gondol rólam.

Ebédszünetben magányra vágyom és egy kis pihenésre. Ebédemmel és könyvemmel egy félreesõ fa alá kucorodom, és élvezem a tavaszi idõt. A napfényt, és az egyre melegebb idõt, az ebédemet, és Darren könyvét. Minden megvan, ami kell, ezt a kis idõt senki sem teheti tönkre, ez csak az enyém, és tökéletes! Már befejeztem az ebédet, izgatottan olvasom a könyvet, mikor valaki eltakarja elõlem a napot.

-       Na húzz arrébb, de nagyon gyorsan, nem tudok tõled olvasni! – mondom anélkül, hogy felnéznék a könyvbõl.

Az illetõ nem mozdul, így felnézek, és már nyitom a számat. Nantoval találom szemben magam. Hát még ilyenkor sem hagy nekem nyugtot?! Dühösen feltápászkodom, majd egyenesen a szemébe nézek.

-       Hát te meg mit akarsz?! Muszáj még ilyenkor is engem zaklatnod?! Neked komolyan nincs jobb dolgod?

Az ismeretlen, ösztönzõ, de ugyanakkor rettenettel eltöltõ érzés, ami elfog a villódzó kis borítékot nézve lebénít. Pár percig csak nézem görcsösen markolva az egeret. Nem is tudom, hogy mitõl félek igazán, hisz csak egy levél, de mégis, mintha ezzel saját magam elõl is rejtegetett részem nézne farkasszemet velem, amivel valóságossá válnak az érzéseim, a gondolataim. Veszek egy mély levegõt, majd lassan kifújva nyugtatom le magam. Hisz a válasza még nem jelent semmit, csak hogy talán jól el fogunk tudni beszélgetni. Mosolyt erõltetek komoly ábrázatomra, vicces, sõt nevetségesnek is mondható vagyok jelen helyzetben. Megrázom a fejem és hagyom, hogy a kíváncsiságom vegye át a vezetõ szerepet. Rákattintok a levélre.

C.Redfield

Tekintetem csak úgy issza a sorokat. Egymás után kétszer is elolvasom, az aláírás láttán pedig elmosolyodom. Cseles, és elgondolkodtató. A billentyûzetet magam elé húzom és nekifeszülök a válasznak.

Kage

Egy kicsit sokra sikeredet a szöveg, meg a magyarázat, de talán nem fogja elunni magát az olvasása közben. Gyorsan átnézem azért, majd nyomok is a küldés gombra. Hátradõlök a székemben és nyújtózkodva kiropogtatom a hátam. Kipillantok az ablakomon, olyan szép naplemente elõtti idõ van, szinte hívogat. Kilövöm a gépem, és már robogok is lefelé. Anyu épp a vacsorával foglalatoskodik, akkor van egy órám még. Nyomok egy puszit az arcára, majd fordulok is sarkon.

- Tudom.. egy óra múlva itt leszek.. – meg sem várom, hogy megszólaljon vigyorgok rá, mire megcsóválja a fejét.

- Csak óvatosan – int meg mielõtt útra kelek. Hangosan dorombol fel a gépszörny engedelmesen morranva fel, ahogy a gázkart meghúzom. Kedvenc helyem felé veszem az irányt, nincs messze, de olyan szép rálátást enged a városra, és szinte nem is ismerik, pont ideális nekem. Épp idõben érek oda, a nap mai haldoklása sárga és vörös bársonyba öleli a tájat, a házak tetejét nyaldosva. Ez a látvány nem tud nem magával ragadni. Bukómon a plexit felhajtva csodálom, egészen míg a horizont alá nem bukik teljesen az izzó korong. Testem és lelkem is megnyugszik, mintha minden rosszat magával vinne a nap. Lecsapom a koromszín plexit, fordítom a kulcsot, és irányzok is haza, már csak perceim vannak hátra, hogy ne késsem le a vacsorát. De, mint mindig most is pontos vagyok, az utolsó simításokkor nyitom ki a bejárati ajtót. Mosolyogva ülök le az asztalhoz, majd mélyen elégedetten állok fel onnan, hogy a szobámba érve háttal az ágyba essek. Rettentõ mód bezabáltam. De erõt veszek magamon és lerendezem az esti teendõket, majd még elõveszem a leckét, de az elsõ átfutás után úgy ahogy van ráalszom. Kell nekem az ágyban tanulni. Szokásos reggeli ébresztõm kapom, mire megint csak morgással felelek, de azért megmozdulok és el is indulok a suliba. Az osztály felé haladva bedobok egy kávét, egészen emberi idõben beérek, így sajnos a napi rutint be kell tartanom, hallgatnom az embereket. A terem végében ülve teszem ezt, nagyjából követem a fonalakat, nehogy lebukjak ha véletlen kérdéssel fordulnak felém. Ekkor kedvenc célpontom is feltûnik, talán szórakozhatok is egy keveset ma.

- Valaki nem aludta ki magát! Csak nem éjszakáztál, Fujiwara? – kiabálok át neki a tömegen. Úgyis tudom, hogy nem kell finomkodnom, sõt még ez is elég gyengécske indításnak számít, de eléggé nyúzottan néz ki.

- Dehogy. Csak elfelejtetted feltenni a szemüvegedet ma reggel. Tudod, amelyiknek a lencséje akkora, mint egy szódásszifon – egy pillanatra meghökkenek, nagyon rég nem hallottam már tõle ennyire gyenge visszavágást. Tényleg eléggé kilehet, hisz a kedvenc szórakozása mások kínzása.

- Hogy mondod? Szemüveg? Tudsz te ettõl jobbat is, nem? – elindulok a helyem felé, be is csöngetnek, de mielõtt leülnék mellé elé lépek, hogy jól láthassam az arcát.

- Elég gyenge vagy ma! – és ezt nem csak piszkálásból mondom, fura így látni, még a végén embernek nézhetõ lenne.

- Azt mondod? Jól érzem magam, köszönöm! – enyhén elhúzom a szám.

- Bizonyíts! Csípj már vissza! – szemeibe fúrom a tekintetem, hátha harcra tudom ösztönözni. Ha nem teszi hülyén fogom érezni magam, hogy egy védtelent bántok. Pedig õ aztán nem védtelen, de ma mégis mintha az lenne. De lehet, hogy csak újabb csapdát próbál ki. De pont rosszkor, mint mindig megérkezik a tanár. Szusszanva egyet ülök a helyemre, és figyelmet mímelve unom halálra magam az óra alatt. Végre kicsöngetnek, lehet ebédelni, már épp készültem éhen halódni, megyek is, hogy minél hamarabb betömhessem ennek a feneketlen bendõnek a száját. Anyu csomagolt ebédjét egy félreesõbb fa tövében kezdem belapátolni. Már épp az utolsó falatoknál járok, mikor egyik haverom lélekszakadva rohan felém, egyrészt a röhögéstõl, másrészt a rohanástól fuldokolva.

- Mi van? – nézek rá kérdõn, és türelmetlenül.

- Rau.. a tetõn.. randira.. hívja.. Fuji.. – na és itt már pattanok is fel és rohanok a tetõ felé, ekkora idióta nem lehet ez a srác! Egymás vérét szívni egy dolog, de érzelmeket belekeverni a játékba sosem szabad. Na és pont ma találta meg Fujiwara – t.. nem lesz ennek jó vége. Akkor érek oda, mikor félrelök mindenkit az útból Fujiwara. Basszus, elkéstem. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, megsajnálom szegényt, ezt azért senki sem érdemli. De nem szólok egy szót sem, elég hülyén venné ki magát ha nekiállnék vigasztalni. Inkább Rau-hoz lépek, akit még sosem láttam ennyire vörösnek, a körülötte állok meg fuldokolnak a röhögéstõl.

- Látom nem sikerült észt lopnod sehonnan. Ezt mégis hogy gondoltad? – vonom kérdõre, bár nem is teljesen értem, hogy miért is, hisz megkapta bõven a tanulópénzét.

- Neked könnyû Amy! Veled sosem ilyen! Pedig.. pedig.. én jó lennék hozzá.. – remeg a hangja, dühös és csalódott, amit meg is értek. Én jobban padlót fognék egy ilyen visszautasítástól. Igaz, én nem vagyok egy kaliber Naomi – vel.

- Mert nekem van eszem veled ellentétben – nevetem el magam, majd átkarolom a vállát. – Gyere és igyunk meg egy turmixot és meghívlak egy vigasz sütire suli után – lágyabban mosolygok rá és húzom magammal a terembe. Ezután mintha néma megegyezést kötöttünk volna minden történés nélkül telik el ez a nap is. Ahogy a napot záró csengõ megszólal körém sereglenek a haverok, én meg Rau karjába kapaszkodom.

- Na akkor sütire fel! – nevetve hagyjuk el a szigorú intézetet, a közeli cukrászda ajtaján beözönlünk és szinte az egészet elfoglaljuk. Késõ estig szórakoztatjuk egymást, valahogy ma engem sem frusztrál a tömegük túlzott figyelme. Elég késõ van, mire hazaérek, semmihez sincs erõm, egy forró zuhanyt, majd egy ágyat akarok. Megszokásból benyomom a gépet miközben nekiállok ledobálni magamról a gönceim. Halk morgással és pár pittyenéssel jelzi a gép, hogy kész a feladatára. Félig levetkõzve ülök elé, az oldalra kattintva figyelem, ahogy egyre több kis része kerül a monitorra. A villódzó kis boríték látványa önkéntelen mosolyt csal az arcomra.

Néhány másodpercnyi gondolkodás után rákattintok az ikonra.

Szia Idegen!

Biztos sokan mondták már neked, hogy magávalragadóak a szavaid. Érdekes személyiség lehetsz. Ha gondolod beszélgethetnénk. Mit szólsz?

Kage

Kedves… Gyorsan átböngészem az adatlapját. Kép nélküli, szûkszavú. De, ha már így esett… A regisztráltak nagyrésze rám sem ír, mert nincs képem. Azok a profilok, amiket eddig láttam, botrányosak. A legtöbb lány magamutogató képeket töltött fel, amitõl egyszerûen undorodom.

Végül újra elolvasom a levelet, és a válasz gombra kattintok.

Szia! =)

Köszönöm kedves szavaid =) Egyáltalán nem gond, hogy rám írtál.

Néhány szót magamról: imádom az állatokat, van egy néhány hónapos beagle kutyum. Amikor van idõm, kockulok, igazi gamer vagyok, de imádok olvasni, nemrégiben rákaptam Darren Shan regényeire.

Te mivel töltöd a szabadidõd? =)

C.Redfield

Még egyszer elolvasom, majd elküldöm. Gyorsan leszaladok, majd kimegyek a hátsókertbe. A kutyám szinte azonnal megrohamoz, én pedig magamhoz ölelem. Kicsit játszunk, majd adok neki enni és inni, én is eszek néhány falatot, majd megyek, játszok egy kicsit. Ma annyira öldöklõs kedvem van, választásom a Biohazard 6 (Resident Evil 6)-ra esik. Néhány óra után kapcsolok, hogy késõre jár. Lassan éjjel 11 van. Áttörölve arcom keresek mentési pontot, majd villámsebességgel olvasom el a leckét. Éjfél után lefekszem, hulla vagyok.

Reggel bátyám kelt fel, ismét. Hozza a kávémat, majd leül az ágyam szélére.

-         Mit mondtál neki? – néz mélyen a szemembe.

-         Kinek?

-         Reiranak.

-         Ki az a Reira? – dörzsölöm szemeimet.

-         Viccelsz velem? Az a lány, aki annyira bejön nekem!

-         Ja, semmit, miért?

-         Hát mert képzeld, randink lesz!

-         Gratulálok! – mosolyodom el, majd felhajtom kávémat.

-         Megteszel nekem egy szívességet?

-         Na, mi van? – forgatom szemeimet.

-         Most tanulok fõzni. Vidd el, amit fõztem, és majd mondd el, hogy milyen.

-         Basszus már! Gyúrni jársz, fõzöl, mi lesz a következõ?

-         Igyekezz! Húsz perc múlva indulás! – tér ki a válaszadás elõl, majd kiveszi kezembõl a csészét, én dünnyögök egy sort, majd felöltözöm.

Bepakolom a táskámat, majd leszaladok, megetetem a kutyám, és máris rajtra készen állok. Beülök a kocsiba, majd megvárom a bátyámat, aki elvisz a suliba, majd tovább is hajt. Besétálok a terembe, próbálok úgy tenni, mintha friss lennék és üde, de belül haldoklom, majd’ elalszom a kimerültségtõl. Na igen, a kocka lét átka. Behúzom magam mögött az ajtót, majd feltolom magam szokásos helyemre. Ledobom a táskámat, majd néhányan körém állnak, de mielõtt elkezdhetnék a dumát, Nanto hangját hallom a terem másik végébõl.

-         Valaki nem aludta ki magát! Csak nem éjszakáztál, Fujiwara?

-         Dehogy – erõltetek mosolyt magamra, de ma különösen nincs kedvem a marakodáshoz – Csak elfelejtetted feltenni a szemüvegedet ma reggel. Tudod, amelyiknek a lencséje akkora, mint egy szódásszifon. – Jézusom, ebben még erõ sincs.

-         Hogy mondod? Szemüveg? Tudsz te ettõl jobbat is, nem? – abban a pillanatban indul el felém, mikor megszólal a csengõ, de azért még elém lép. – Elég gyenge vagy ma!

-         Azt mondod? Jól érzem magam, köszönöm!

-         Bizonyíts! Csípj már vissza! – szemeivel egyenesen az enyéimbe döf, és már nyitom a számat, de megérkezik a matektanár.

Felsóhajtva ülök a helyemre, és egész idõ alatt arra koncentrálok, hogy ne aludjak el és fejeljem meg a padot. Ebédszünetben nem kívánom senki társaságát. Felmegyek a tetõre, és lassan ízlelgetem Hayato ebédjét. Elsõ próbálkozásra nem is rossz. Gondolataimból az ajtó nyikorgása ránt vissza. Villámgyorsan felállok, majd megpördülök a tengelyem körül. Az egyik srác áll habozva az ajtóban, tarkóját vakargatva. Felismerem, Nanto egyik haverja, de ha megkínoznak sem fog eszembe jutni a neve.

-         Mit akarsz? – kérdezem durván, miközben összepakolok.

-         Kérdezhetek valamit?

-         Mi van?!

-         Hát csak… - lép közelebb hozzám, de már olyan vörös a feje, hogy majd’ felrobban – Nem megyünk… el valahova… a hétvégén? – nyögi ki, végig a földet bámulva, motyogva. Háta mögül visszafojtott, halk kuncogásokat hallok.

-         Te Amy Nanto haverja vagy! Megõrültél, kisöreg? Az sem érdekel, hogy ez egy szívatás része, vagy tényleg bejövök neked, érted? Akkor sem mennék veled sehova, ha te lennél az utolsó ember a világon! – kapom fel a csomagomat, ekkorra már mindenkibõl, aki az ajtó mögött áll kitör a röhögés, én pedig elindulok, szinte feltépem az ajtót, majd a hahotázókat félrelökve ballagok vissza a terembe.

Mondhatni, hogy ez a nap ennyiben kimerült. Szerencsétlen srácot folyamatosan kínozzák még a lebõgésével. Kicsit sajnálom, de tudom, hogy Nanto a spanja, sok jó dolog nem sülhetett volna ki ebbõl. Na meg, srác…

A nap végén, elsõként kirohanva az iskolából veszem az irányt a klub felé. Mikor belépek, Hayato és Reira elmélyülten beszélgetnek, így úgy döntök, nem zavarom õket sokáig. Leteszem a dobozt, megköszönöm az ebédet, majd hazamegyek. Gyorsan etetem meg háziállatomat, majd felvonszolom magam a szobámba. Lefekszem, de azért bekapcsolom a gépet. És folytatódik az izgalom, hiszen megint:

Hangosan ordít az ébresztõm, szinte ugrál a dobhártyámon, de igyekszem nem tudomást venni róla. Nem akarom, egyszerûen fizikailag fáj, hogy el kell hagynom az ágyam, a meleg takaróm óvó érintését. Gyûlölöm a hétfõket, fõleg a szünet utáni elsõt, na már most hétfõ nincs is ha nincs hétvége, ami ugyebár szünet. Ördögi kör, amivel tuti büntetnek valamiért. Magamban morgok, de meg sem mozdulok. Hallom, hogy nyílik az ajtóm, apró, kis neszes léptek közelítenek.

- Ideje felkelni édesem! - simít végig az arcomon anyu puha keze.

- De nem akarok.. gonosz szülte hely, és biztos démoni erõk találták ki, másnak eszébe sem jutna ilyen hajnalra rakni a kezdést.. - hangom karcos, ahogy az orrom alatt morgok. Anyum jóízûen felnevet.

- Ugyanmár, ennyire nem rosszak a reggelek. Lent vár a reggelid, de siess, mert el fogsz késni - megpecsételõdött a sorsom, muszáj felkelnem. Le is rúgom magamról a takarót, majd készülõdni kezdek. A rutin meg az évek segítenek, elég gyorsan kész vagyok. Ezt már rég megtanultam, hisz az itt nyert kis idõt alvásra fordíthatom. Felkapom a táskám, azt hiszem minden benne van, de ha nem az sem gond, majd kölcsönöz nekem valaki. Lerobogok a lépcsõn, akár egy igazi tankaranka. Az asztalnál a megszokott kép fogad, szüleim nyugodtan reggeliznek, az én adagom a helyemen gõzölög. Le is huppanok, és elkezdek kényelmesen enni. Ekkor viszont kongat egyet az óra, basszus, fél van! Belapátolom két falatra a maradékom, leöblítem és már rohanok is egy - egy puszi után. Útközbe felkapom a kulcsom, és a bukom, cipõm ugrálva rángatom magamra. Motoromhoz rohanok, felpattanok, indítok és lövök is ki. 10 percem sincs beérni, francba. Könnyedén kerülgetem az autókat, csak egy piros fog meg, vagyis csak fogna, mert ugyebár van járda is. A sulihoz érve a szokásos helyemre parkolok és már rohanok is fel. Becsengettek, a francba. Csukva az ajtó, de még zsivaly van, mázli! Kifújom magam, nehogy már látszódjon, hogy nem direkt így terveztem, még a végén kérdezgetnének az okról amihez semmi kedvem. Kimérten kinyitom az ajtót és besétálok. Gyorsan körbekémlelek, mosolygós arcok fogadnak, mire nem jó a népszerûség?! Még akkor is, ha kelletlen. Tekintetem egy pillanatra összefonódik a fekete íriszekkel. Persze, ki más szemei lennének, amik kiugranak a szürke tömegbõl?! Naomi, Fujiwara Naomi, ez a lány igazán bosszanto jelenség. Egyszerûen nem veszi be a gyomrom ezt a lekezelõ és flegma stílusát, mintha mindenkinél jobb lenne. Semmiért nem kell felelõséget vállalnia, csak õ van, na persze. Ezért is határoztam el már az elsõ egy osztályban töltött napokban, hogy megmutatom neki, nem csak körülötte forog a világ. Na igen, innen indul az amúgy sem kicsi népszerûségem megugrása. A cél szentesíti az eszközt, ezt még bevállalom, még ha nagyon nem is szeretem. Leülök a helyemre, ami persze, hogy a mellette lévõ padban van. Ez is bizonyítja, hgy szivatnak az égiek. Már épp mondanék neki valami piszkálódást, mikor megérkezik a tanár. Ez nem az én napom. Bár egy kicsit megkönnyebbülök, annak ellenére, hogy ezt csinálom nem szeretem, nem ilyen vagyok, de ezt várják el tõlem. Árgus szemek kísérnek egész nap, amit még tetéz az idõ szinte hátrafelé mozgása. Na meg persze Fujiwara sem marad le, oltogatjuk egymást már szinte megszokásból. Ha számolni kéne a napi statisztikát õ nyert, de ezt úgyis csak a makkok figyelik. Jaj, de nem akarom én ezt a hajcihõt, de ez van. Mosolygok, bólogatok, na meg beszélgetek egyoldalúan, jobban mondva hagyom, hogy traktáljanak a hülyeségeikkel. A barátaim szerencsére megmentenek, elmegyünk kajálni a közeli bisztróba.

- Ma sem volt semmi izgi, igazán alkothattatok volna Fuji - val - röhög fel Rau, az idióta, de szúrós pillantásom látva visszavesz.

- Ha szórakozni akarsz szerezz egy kis észt, majd beszédbe is elegyedhetsz vele, tudom mennyire bejön neked - vágok vissza, mire a többiek fetrengeni kezdenek, Rau feje meg egyre csak vörösödik. Az izlése nem is lenne rossz, mert azt tagadni sem tudom, hogy Naomi szép ,nagyon is, de a belsõje, na az már más tészta.

- Most viszont megyek, holnap a suliban. Addig ne hagyjátok, hogy Rau szerelmet valljon Fujiwara - nak - paskolom meg a már fortyogó srác vállát. Majd megyek is ki, elég volt ennyi szocializácio mára. Lábaim közé veszem a motorom, beindítva hagyom hagy doromboljon kicsit a cica. Fejemre veszem a fekete bukóm és már indulok is haza. El sem hiszem, hogy végeztem mára. Felvonszolom magam a szobámba, a táskám húzom magam után, ami minden lépcsõfokkal csókolózik egyet, majd egy könnyed mozdulattal a sarokba hajítom. Eldõlök az ágyamon, arcom a párnánba fúrom. Dejó is ez, itt nem kell senkinek megfelelnem. De mielõt áldoznék a lustaság oltárán bekapcsolom a gépem, böngészek kicsit a neten. Társkeresõ.. hm.. érdekesen hangzik. Fõleg, hogy nem egyszerû társkeresõ, hanem nekem való. Na igen, nem vagyok épp fiú párti. De ezt még senkinek nem mertem bevallani, még magamnak is éphogy. Regisztrálok, persze kép nélkül , hisz milyen kínos is lenne, ha valaki véletlen rámtalálna, az egész suli elõtt beégnék. Akkor nézzük a felhozatalt. Elég sablon, mû képek, tucat dumák.

- Hmpf.. - sóhajtok lemondóan, mikor egy érdekes profilra bukkanok. Nincs kép, sebaj, úgyis csak beszélgetni szeretnék, találni egy embert, aki elõtt nem kell megjátszanom magam. Rákattintok, mégegyszer elolvasom a leírtakat. Valami megfog a szavaiban.

Kage

Elég bugyuta lett.. a fene. Nem értek én az ilyenekhez. Na mindegy, ha ezek után még szóba ál velem mázlim lesz. El is ment, már csak várnom kell a válaszra. Nyújtózok egyet, párszor még rábökök a frissítésre, de semmi. Ez így esélytelen. Hát akkor hagyom is kicsit pihenni, ledõlök addig. A darab fa szerepe pont jól illene most rám, félálomban úszok, mikor a gépem hangosan pittyen egyet. Felugrok, ez meg mi a frász volt?! Ahogy eltûnik az álom maradéka is elõkerül a józan eszem is. A géphez lépek, meglököm az egeret, mire életre kel a képernyõ. A szívem a torkomban dobog, ahogy meglátom a kis levelecskét villogni, a feladónál pedig az a bizonyos név.

            Kimondhatatlanul gyûlölöm a hétfõket! Oké, tudom, tavasz van, tök jó az idõ, meg minden, de suliidõszak! Még dolgozni se tudok beugrani egy kicsit. Elhúzom a szám, majd felsóhajtok. Bátyám nyit be, és elmosolyodik, mikor meglátja, hogy próbálom meggyõzni magam, hogy kikeljek az ágyból.

-         Szép jó reggelt! – ül ágyam szélére és kezembe nyomja kávés bögrémet.

-         Jobbat, Hayato! – veszem ki reggeli italom a kezébõl, és azonnal belekortyolok.

-         Ne kapkodj, elviszlek!

-         Hogy mondod? – kerekednek el szemeim. A bátyám általában visszafekszik aludni, miután útnak enged, hogy kialudja magát, mire be kell mennie dolgozni.

-         Tudod, hogy ment eddig. Anyáék reggel dolgoznak, ezért én indítalak, hazajövök aludni, és délután megyek. De mától elkezdek edzeni!

-         Edzeni…

-         Igen, miért?

-         Kit szúrtál már ki magadnak? – sóhajtok, miközben felhajtom kávém maradékát.

-         Mibõl gondolod, hogy…

-         Abból, hogy ismerlek, Hayato!

-         Néhány hete eljár hozzánk kora délután egy lány. Egyelõre úgy tûnik, tudomást sem vesz rólam. Mindig ugyanazt issza és egyedül van. Minden egyes délután órákig ott ül és pötyög a laptopján. Szinte megõrjít, mert gyönyörûm, és aaaaanyira tetszik, hogy bele tudnék bolondulni!

-         Akkor húzz bele, puding! – bökök oldalába nevetve.

-         Szedd össze magad! – nyom puszit fejemre, majd kiveszi kezembõl a bögrét és kisétál.

Kikelek az ágyamból, majd komótosan felöltözöm. Megetetem a kutyát, kicsit játszok is vele. Mivel van idõm, kivételesen megnézem, nem felejtettem-e el készülni valamibõl. Bepakolom a könyveimet, leemelem asztalomról azt, amit hazafelé szoktam olvasni, majd lesétálok az elõszobába. Felveszem a cipõmet, és utoljára a tükörbe nézek. Hayato ajtót nyit nekem, kisétálok és beülök a kocsiba. Kinyitom a könyvet, de bátyám rám néz. Sóhajom kíséretében becsukom, majd felvonom szemöldököm.

-         Na, mi a baj?

-         Szerinted mivel fogjam meg a csajt?

-         Nem tudom. Mosolyogj, bókolj, gyúrj! – nevetem el magam.

-         Nagyon vicces! Komolyan kérdeztem!

-         Komolyan mondtam. Légy kedves!

Próbálom elmagyarázni neki, mire vágyik egy lány, de ha tudnám… Mikor megérkezünk a sulihoz, lassan leparkol, majd megsimogatja fejem, erre csak dünnyögök, és kiszállok. Lassan elindulok, megállok egy pillanatra. Megnézem magamnak ezt a ronda épületet, amit iskolának hívnak. Borzasztóan unom… Néhány osztálytársam hangját hallom magam mellõl, és csatlakozom hozzájuk. Lassan lépkedek mellettük, de mikor elérjük a lépcsõt, Hayato hangját is meghallom magam mögül.

-         Nao! A kocsiban hagytad a könyvedet – mosolyog, majd kezembe adja a könyvet.

-         Kösz! Megölt volna az unalom hazafelé.

-         Nem szaladsz be, ha végeztél? Otthoniaknak egy szót se! – kacsint, majd búcsút int.

-         Ki ez, Naomi? – kérdezi az egyik lány, mikor bátyám eltávolodik – Csak nem…?

-         Dehogyis! – nevetem el magam – Õ a bátyám!

-         Egész helyes srác.

-         Fúj! – egyértelmû a reakcióm, semmi többet nem látok benne, csak egy testvért. Na meg, pasi…

-         Ne már, annyira jóképû!

-         Igen, és, ha valamelyikõtök kikezd vele, mehet a börtönbe. Ne kockáztassátok meg, kiskorúak vagytok, nekem meg szükségem van a bátyámra!

Ráhelyeselnek, és bemegyünk az osztályterembe. Vontatottan leülök a padra, és, azok közül, akik hamarabb odaértek, mint én, néhány ember odajön hozzám. Én, meg a karizmám… Hétfõ van, unottan hallgatom a hétvégi történéseket. Én dolgoztam, nem tudok sokat mondani. Becsengettek, unottan nyújtózom. Hamarosan nyílik is az ajtó, én pedig leugrok a padról, de csak Amy Nanto ért be. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Ciccentve foglalom el helyemet. Mióta egy osztályba kerültünk, riválisok vagyunk. Eleinte csak nem bírtuk egymást, majd próbáltuk egymást felülmúlni. Dehát, mindenkinek megvannak az erõsségei és gyengéi. Elfoglalja helyét a tõlem balra esõ padban, de, mielõtt kinyithatná a száját, hogy mondhasson valamit, megérkezik a tanár. Mára eddig 1-0 nekem, de meglátjuk még, mi lesz.

   A nap borzasztó lassan telik, és Nanto is próbál keresztbetenni nekem. Jobb lett a töri dogája, mint az enyém, de ma az én csapatom nyert röplabdában. Mivel megígértem Hayatonak, beszaladok a klubba. A pultra támaszkodva figyel egy bizonyos irányba. Mellé állok, és arra nézek, amerre õ. Látom már, mirõl beszélt. Tényleg gyönyörû lányról van szó. Hosszú, fekete haj, csillogó, barna szemek, szív formájú arc, szemüveg… Bõven elég, ha az arcát nézi az ember. Csodálatos teremtés. Vicceskedve bátyám hajába borzolok.

-         Milyen volt az edzés? – kérdezem, miközben öntök magamnak almalevet, majd leülök vele szemben az egyik bárszékre.

-         Fárasztó. És tuti nem lesz egy ideig eredménye – sóhajtja.

-         Ez a te hibád! Hamarabb is eszedbe juthatott volna, hogy puding vagy! Egyébként, tényleg szép lány. Majd meglátom, mit tehetek érted.

-         Ne avatkozz bele! Megoldom!

-         Nyugi! – mosolyodom el, majd felállok, és a lányhoz sétálok – Szia, van néhány perced?

-         Persze – von vállat anélkül, hogy levenné szemeit a géprõl.

-         Figyelj. Annak a srácnak ott nagyon tetszel – bökök óvatosan bátyám irányába – Nem szánnád meg, és adnál neki egy esélyt, ha már ennyire csorgatja utánad a nyálát?

-         Annak a srácnak? Tényleg?

-         Képzeld, elkezdett gyúrni, hogy felfigyelj rá.

-         Nem gondoltam volna. Eláruljak egy titkot? Azért járok ide dolgozni, hogy láthassam – pirul el kissé.

-         Tényleg? Mit dolgozol?

-         Mûfordító vagyok.

-         És egy ilyen sráccal akarsz lenni, aki egy klubban dolgozik?

-         Miért ne? Egész aranyos.

-         Jó srác. Adj neki egy esélyt – mosolyodom el, majd felállok, visszasétálok Hayatohoz, és elköszönök tõle.

Nem mondok neki semmit. Majd rájön, hogy jót tettem vele.

Mikor hazaérek, bekapcsolom a gépet. Néhány hete regisztráltam egy társkeresõ oldalra. Talán észrevesz valaki. És talán találok olyan lányt, aki megkedveli azt, aki igazán vagyok. Szándékosan nem töltöttem fel magamról képet. Inkább a belsõmbe szeressenek bele, mint a külsõmbe. Belépek, majd egy kicsit meglepõdöm.