Nem ám velem, követve a mozgásom – fõleg, hogy meg se moccantam még -, hanem teljesen önállóan elkezd nekem integetni. Vagyis én kezdek, magamnak… vagy az árnyék énem nekem… vagy õ? Zavarodottan, és alaposan lesokkolódva túrok bele a hajamba, és leesett állal figyelem, ahogy a falra vetült alak meg se mozdul. Semmiben nem utánoz le engem…

– Húh… Jó… oké… – kapok levegõ után szaporán, de igyekszem nem pánik rohamba lovalni magam. – Beszélsz is? Hogy hívnak?

Megrázza a fejem…vagyis a saját fejét, ami az én alakom viseli, én pedig kis híján dobok egy hátast, de közben igyekszem értelmesen gondolkodni.

– De tudtál beszélni! Hallottalak – emlékeztetem a tegnap esti produkciójára, amikor közel álltam hozzá, hogy szívrohamot kapjak tõle. Õ azonban nem mond semmit, csak az ablakra mutatva, kört rajzol. Ööö…

– Oké, Activity, nem gond. Menni fog – bíztatom magam, de legalább nem azt érzem, hogy magamnak beszélek. Várom, hogy folytassa, de mozdulatlan marad, még akkor is, mikor türelmetlenségemben felkapok egy párnát. Nem tudom van-e bármi féle hatása, de hozzávágom. Mintha megremegne kissé a sziluettje.

– Hé, mi van? Hé! – hívom fel magamra a figyelmét szóval is. Végre újra moccan, int, hogy folytassam.  – Szóval telihold? Akkor tudsz beszélni? – Valahogy ezt tudtam leszûrni és kikövetkeztetni az eddigiekbõl és a jelzéseibõl.

Bólint, én pedig egész büszke leszek magamra.

– Akkor leszel ilyen… Oké, elõször tisztázzuk. Fiú vagy, vagy lány? – bukik ki belõlem a másnak talán jelentéktelennek tûnõ, és idiótán hangzó kérdés. – Komolyan nem hiszem el, hogy megkérdeztem… – motyogom magam elé, de mikor látom, hogy remegnek a vonalai, gyanú ébred bennem.  – Te most nevetsz?!
Hát naná, hogy nevetett… Szinte érzem, ahogy összeszedi magát, hogy komolynak tûnjön, körvonala ismét nyugodt lesz. Mereven bámulom, makacsul várva a választ, még akkor is, ha ciki volt a kérdés. Ez igenis fontos! És mikor elmutogatja a választ, kissé megkönnyebbülök. Azt hiszem egy fiúval kevésbé égõ ez az egész.

– Van neved?
Bólint, és elfordítja a fejem…fejét.
– Elmutogatod? Basszus, annyi fontosabb kérdésem van, erre itt tötyörgünk ezeknél… - Igazából annyi, de annyi kérdésem lenne tényleg, de valahogy ez is a fontosabbak közé tartozik. Mégse hívhatom árnyéknak.
Felemeli a kezét, és miután nyugalomra intett, elmutogatja a nevét.

– B-a-s-t-i-a-n – betûzöm le lassan, majd egybe is kimondom, várva a helyeslést. – Bastian?

Úgy tûnik sikerült, mert izgatott fodrozódásba kezd, egész testében, és sokkal erõteljesebben, mint mikor nevetett. Valahogy örülök, hogy most már a nevén szólíthatom.

– Szóval, mi vagy te? – folytatom a faggatózást, de a hülye kérdésem magam válaszolom meg.  – Árny, nyilván, de mi a feladatod? Engem védesz? Egész végig velem voltál? A kórház óta? Amióta megszülettem?
Bólogat.

– Miért? – kérdezem, de közben gondolataim máshol járnak. Akaratlanul idézem fel magamban az életem némely eseményét, attól kezdve, hogy emlékszem rájuk. Érzem, hogy arcom hol teljesen elvörösödik, hol egészen lesápad, ahogy mindent végigveszek.
Akkor õ mentette meg az életem, ahogy a jósnõ mondta… Azóta velem van, szóval látott mindent, részt vett mindenben. Khm… mindenben! Te jó ég! Kedvem lenne elsüllyedni kissé, és nem tudom mérges legyek-e a privát szférám hiánya miatt, vagy iszonyatosan zavart. Aztán az is eszembe jut, hogy hányszor köszönhettem az úgy nevezett szerencsémnek egy-egy nagyobb balhé könnyed megúszását, és most már értem a dolgot. Neki lehetek hálás azokért.
– Miért? – motyogom újra a kérdésem, kizökkentve magam az emlékezésbõl.

Int, valami olyasmit jelezve, hogy túl hosszú, vagy nem tudja elmagyarázni. Eszembe jut, mit mondott a jósnõ arról, hogy mások ölnének érte.

– Veszélyben vagyok? – Az elsõ komoly kérdésem, de pár percig nem érkezik rá felelet, mintha gondolkodna. Majd megtámaszkodik a lábain, ahogy én, és bizonytalanul megbillegteti a kezét, mintha nem tudná a választ egyelõre. Sóhajtva dõlök hátrébb kissé. Nem nyugtatott meg, de örülök, hogy õszinte volt.

A következõ pillanatban azonban feláll, én pedig majdnem hátraesek riadtamban. Úgy tûnik befejezettnek ítéli mára a beszélgetést, és bár rengeteg kérdésem lenne még, be kell ismernem, hogy fáradt vagyok. Az elmúlt éjjel nem sokat aludtam. Valami van azonban, ami nem várhat.

– Az igazi alakod… fel tudod venni? – kérdezem hunyorogva. Zavar, hogy a saját sziluettemmel társalgok. – Mármint gondolom, nem vagy az ikrem. Na, érted, nem vagyunk egyformák. Meg tudod mutatni?

A következõ pillanatban megnyúlik az alakja, nálam vagy egy-egy és fél fejjel magasabbra. Válla is szélesebb lesz, tüskékkel, amiken elgondolkodok az övé-e, vagy ruha, de ránézésre nem tudom megmondani. Haja rövidebb lesz valamivel, és bár nem látom az arcát, reflexszerûen jóképûnek képzelem el, és nem titkolt elképedéssel figyelem.
Azt hittem valami olyasmi lény lesz, mint az, aki megtámadott minket, ehelyett egy teljesen emberi férfi áll elõttem. Vagyis az árnyéka.

- Tudod, úgy sejtem jobban járnék, ha ugyan olyanok lennénk, a te alakodban – mormolom õszintén, mire megremeg a körvonala. Ezt már nevetésként azonosítom be nála. – Ha csak ketten vagyunk, maradnál a saját alakodban? Kicsit zavar, hogy sajátomként azonosítom be a mozdulataid.
Bólint, majd az ágyam felé mutat.
- Feküdjek le? – kérdezem felvont szemöldökkel. A kis kitérõ elõtt is mintha ilyesmire tett volna utalást a viselkedésével. Megint kapok egy helyeslõ fejmozdítást, aztán a fali órámra pillant, ami szerint már igen késõ van, holnap pedig suli. Azt hiszem… te jó ég, azt se tudom, milyen nap van hirtelenjében, annyi minden történt az elmúlt 24 órában.
Az pedig, hogy ennyire figyel rám, vegyes érzelmeket vált ki belõlem. Egyrészt kissé kínosan érzem magam, fõleg miután rájöttem, hogy születésem óta velem van, másrészt ismeretlen melegséggel is eltölt.

Nincs egy rossz szavam se apám nevelésére, mert mindent megtesz, ami tõle telik, de valljuk be, néha õ maga is gondoskodásra szorul, ami bátyáim alkalmatlansága miatt, fõleg rám hárul. Így elég régen tapasztaltam, hogy bárki is óvó szándékkal, úgymond utasítgasson.
- Rendben – egyezek bele végül engedelmesen, majd némi hezitálás után, felkapom a székemre dobott törcsim, és elcaplatok a fürdõszobába. Közben végig motyorászom neki, vagy lehet inkább saját magamnak, felidézve néhány helyzetet a múltból, ami most már értelmet nyert, hogy tudok a jelenlétérõl. Fõleg balhékat, vagy baleset közeli eseményeket, és szándékosan kerülöm a kínos dolgokat.
Azt hiszem ahhoz viszont már késõ, hogy megkérjem, forduljon el amíg zuhanyozok. Amúgy is, mindketten férfiak vagyunk, értelmetlen lenne, nem? De, szóval nem és nem vagyok hajlandó zavarba jönni, miközben ledobálom a ruháimat, és kényelmes tempóban letussolok.

Utána megállapítom, hogy igen, holnap valóban suli van, én pedig semmiféle házit nem alkottam rá, és már nem is fogok. Maximum órák elõtt összedobok valamit. Nincs gond a jegyeimmel, ennyin nem akadhat fel senki.
- Ha lekapcsolom a lámpát, az nem árt neked? – kérdezem némi töprengés után, mikor már alváshoz készen ácsorgom a kapcsoló mellett, Bastian alakját figyelve a falon. Megingatja a fejét, és feltartja mindkét hüvelykujját. – Ümm… akkor jobb lesz tõle?
Bólint, nekem pedig ismét kérdezgethetnékem támad, és bár próbálom moderálni magam, egy miért kicsúszik. Úgy tûnik azonban, hogy ezt már nem olyan egyszerû megmagyarázni, mert sokáig nem tesz semmit, bár párszor megmoccan.
Végül tesz egy olyan mozdulatot, mintha megpróbálna elérni valamit, de nehézsége lenne vele, majd a lámpára mutat, és védekezésre emeli a kezét. Aztán csak azt veszem észre, hogy ahol a lábamhoz kapcsolódik, sötétedni és nyúlni kezd kicsit az árnyék, igyekszik felkúszni a bokámra, de nem igen sikerül.

Töprengve bámulom, próbálom összerakni a mozdulatait.
- Zavar a fény, mert korlátoz? – Bólint, én pedig felbátorodva, büszkén folytatom a gondolatmenetem. – De a sötétben tudsz mozogni, és engem is elérsz? – Megint talált. – De akkor miért teliholdkor vagy a legerõsebb, mikor az is ad fényt rendesen?
Megingatja a fejét, és határozottan az ágyamra mutat, jelezve, hogy erre ma már nem kapok választ. Elégedetlenül pillantok rá, és készülnék makacsul folytatni a faggatózást, mikor hatalmasat ásítok. Zavartan, megadóan sóhajtok fel, majd az ágyam melletti, olvasó lámpán kívül, mindent lekapcsolok. Mikor azonban rájövök, hogy az kevés ahhoz, hogy tisztán lássam Bastiant, lemondóan leoltom azt is.
Most, hogy figyelek ilyesmire, szinte azonnal érzem a jelenlétét, közelebb, mint eddig. Nyugalom és melegség ölel körül, nagyobb biztonságban érzem magam.
- Oké, nem tudom, ezt hogy csinálod, de… köszönöm – suttogom magam elé a sötétben, majd lehunyt szemmel, félálomban hozzáteszem. – Jóéjszakát, Bastian!

~oOo~

Mikor másnap reggel felébredek, még túl kómás vagyok ahhoz, hogy különösebben nagy figyelmet szenteljek Bastiannak. Annyira még futja, hogy megbizonyosodok róla, hogy nem álmodtam az egészet. Ebben segít a tény, hogy kérésemhez tartva magát, saját alakjában vetül a padlóra, mikor nagy ásítás és szemdörgölés mellett, kimászom az ágyból.
Utána azonban szükségem van egy fél órára, hogy normálisan funkcionáljak, na meg egy alapos arcmosásra. Mivel már mindenki elment itthonról, rajtam…rajtunk kívül, nem fogom vissza magam, és hangosan szólalok meg, amint képesnek érzem rá magam.
- Szóval, most, hogy már mûködõképes vagyok, jó reggelt! – pillantok a konyha padlóján fodrozódó, de a nappali világosság miatt igen halvány árnyra, miközben müzlit töltök magamnak egy kistálba. Válaszként int egyet, nekem pedig mosoly kúszik az arcomra.

Lehet, hogy nem normális a nyugodtságom, tekintve a helyzetem, de nem látom okát a kiborulásnak és idegeskedésnek. Bastian születésem óta velem van, és ha az elmúlt 18 évben nem evett meg, akkor talán továbbra se fog. Ráadásul az eddigi „beszélgetéseink” alapján, pont olyannak tûnik, mint akivel tökéletesen kijöttem volna akkor is, ha normálisan találkozunk. Leszámítva azt, hogy jelenleg figyelmeztetõen mocorog, az óra felé integetve, ami igen csak azt mutatja, hogy késésben vagyok.
Sóhajtva lapátolom be az utolsó kanál reggelimet, majd a tálkát a többi mosatlan tetejére rakom, megállapítva, hogy rendet kell majd csinálnom a konyhában, ha hazaértem, és indulok is. Szívesen faggatnám még Bastiant, de valószínûleg nem válaszolna egy kérdésemre se jelenleg. Majd este.
Amint kilépek az utcára, hirtelen hullámzik egyet, és a következõ pillanatban már a saját alakomat látom a járdán, még ha tudom is, hogy ott van.
- Ez így fura azért – állapítom meg, az orrom alá motyogva, de nincs lehetõsége válaszolni, mert a következõ pillanatban Mike ugrik rám hátulról, kis híján felborítva.

- Hé, haver, jó látni, hogy élsz! – karolja át a nyakam, miután leszállt rólam. – Úgy eltûntél szombaton a buliról, azt hittük elvittek az UFO-k!
- Neked is jó reggelt, idióta – mormolom, miközben igyekszem lehámozni magamról a karját, de nem igazán foglalkozik az erõfeszítésemmel, miközben megindulunk a suli felé. – És amúgy is, válaszoltam az sms-edre, nem?
- Jah, vasárnap délután, Lucky! Ha nem ismernélek jobban, addigra már halálra aggódtam volna magam – pillant rám drámaian. A becenévért szépen az oldalába könyökölök, mint nagyjából minden reggel.
- Megható az aggodalmad, de nem kellettem az UFO-knak – felelem. A legjobb barátom, szívesen elmondanám neki, mi történt valójában, de azt hiszem jobb, ha nem rángatom õt is bele ebbe, na meg Bastian véleménye se mindegy.
- Naná, hogy nem, zöldbõl már van elég közöttük, valami újra vágynak! – röhög fel, és végre elenged, hogy elkerülje az újabb oldalba vágást.
- Te meg már jártál náluk, mi? Az agyhiányt elnézve…
-Hé! – háborog vigyorogva.
A suliig hasonló hangulatban haladunk egymás mellett, de nekem minduntalan az árnyékomra siklik a tekintetem. Még úgyse nagyon veszem észre, hogy néha máshogy moccan, hogy tudom mit keresek. Ez megmagyarázza, eddig miért nem tûnt fel jobban, és miért csak érzékelni véltem valami furcsát a sötétben.

A nap további része is szokványosan telik, még tanárral se kerülök összetûzésbe, mert az adott óra elõtt, mindig alkottam valami házifélét. Egyedül ebédszünetben akad némi konfliktus, mikor Emily trappol mellém, magyarázatot követelve, miért hagytam ott a bulin. Õszinte értetlenséggel pillantok rá, mert nem igazán rémlik, hogy vele, vagy miatta mentem volna.
Mikor ezt közlöm vele, döbbenten tátog pár pillanatig, majd lendül a keze, hogy felpofozzon, de könnyedén kapom el a csuklóját. Kíváncsi vagyok, hogy a reflexeim a sajátjaim, vagy Bastiannak köszönhetem õket. Az biztos, hogy Emily nem díjazza, mert elhord mindennek, miután kitépte a kezét a markomból, aztán elviharzik.
- Utállak! – mormolja Mike, mikor lehuppanok mellé a törzshelyünkre. – A suli legjobb csaja tapadt rád, te meg olyan könnyedén leráztad, mint én szoktam a húgom.
- Remélem igazából nem így beszélsz vele. Õ sokkal értelmesebb, és aranyosabb! – felelem.
- Hé, ne is gondolj rá!
- Haver, Lisa 7 éves – emelem égnek a tekintetem, röhögését halva, majd inkább a kajám felé fordulok. Sose szerettem sokat küszködni a lányokkal. Pasik közt nõttem fel, a barátai köröm is a saját nemembõl áll, és kevés olyan csajjal találkoztam eddig, akit hosszútávon el tudtam viselni.

Suli után, kivételesen egybõl hazaindulok, a fiúk legnagyobb meglepetésére. Faggatózásukra csak legyintek, mégse mondhatom nekik, hogy társalogni szeretnék az árnyékommal. Már a saját fejemben is idiótán és õrülten hangzik a dolog, de nem tudom levakarni a vigyort, miközben sétálok hazafelé. Oké, talán élvezem a dolgot, de meglepõ? Egész életemben izgatott a természetfeletti, és bár az elsõ igazi találkozásom vele, nem volt éppen buli, Bastian jelenléte már nem zavar. Az a ronda kis lény, ami megtámadott, jobban, de inkább nem is gondolok rá. Egyelõre…
- Megjöttem! – jelzem jelenlétem, amint becsuktam magam mögött az ajtót, majd táskámat ledobva a nappaliba, a konyha felé veszem az irányt. Remélem, hogy nincs itthon senki, akkor nyugodtan dumálhatok Bastianhoz.
- Hé, öcskös! – bukkan fel mellettem Adam, és a szobája felõl Norman hangját is hallom. Ennyit arról, hogy nincs itthon senki. – Mi lesz vacsira?
- Már megint odaképzeled a homlokomra a szakácsnõ feliratot – morranok fel, és mikor vigyorogva az orrom alá dugja a kötényt, amit egyik szülinapomra kaptam, és a Világ legjobb szakácsnõje szöveg díszeleg rajta, egy megsemmisítõ pillantást is küldök felé.
- Amúgy, apa az üzeni, hogy õt ne várjuk, máshol eszik – jelenik meg másik bátyám is. Meglepetten pillantok rá, mire Adaméhez passzoló vigyor jelenik meg az õ arcán is. – Randija van!
- Randi? – Oké, mindjárt dobok egy hátast! Apa legalább 4 éve nem randizott, és elõtte se túl sokat, szóval ez most meglepõ.
- Randi! Ugye tudod mi az, öcsi? – borzol a hajamba Norman. Puffogva rázom le a kezét magamról, és miután ittam, elindulok a szobám felé.
- Naná, hogy tudom! Az, amiben nektek nem volt részetek egy ideje! – kiabálom még vissza nekik, majd hozzáteszem, hogy aki akar vacsit, elugrik a boltba alapanyagért. Annyit még rájuk merek bízni.

- Azt a rohadt… - rogyok le a szõnyegem közepére, ismét a hátam mögé helyezve az asztali lámpám. – Még nem éreztem suli napot ilyen hosszúnak. Itt vagy, Bastian?
A következõ pillanatban az árnyékom sebesen alakot vált, és máris õ ül velem szemben. Elmosolyodom, erre vártam egész nap.
- Sajnálom, hogy nem tudunk tényleg beszélgetni – jegyzem meg. – A következõ teliholdkor biztos lesz hangod? Mert eddig egyiknél se hallottam.
Bólint, jelezvén, hogy tuti, én pedig megnyugszom kissé. Bármennyire is szórakoztató ez a mutogatósdi, azért csak célravezetõbb beszélni. Vagy meg kell tanulnunk a jelelést… de még az se biztos, hogy mûködik teljesen, ha nem látod a másiknak, csak a körvonalát.
- Lehet, ez most hülyén fog hangzani, de rossz érzésem van apa randijával kapcsolatban – bököm ki hirtelen, ami eszembe jut. Jobb, mintha a kérdéseim zúdítanám rá. Félrebillenti a fejét, jelezvén, hogy fejtsem ki bõvebben. Vagy ez, vagy elaludt. – Nem tudom miért… Talán csak egyszerre zúdultak rám a nem mindennapi dolgok. De a legutóbb négy éve randizott, és valami borzalmas színei voltak a csajnak… Tényleg, ezt a színlátásos bigyót is neked köszönhetem?
Pár pillanatig nem moccan, majd megvonja a vállát, némi fejingatással.
- Oké, te se tudod, az jó… - sóhajtom, pár pillanatra a gondolataimba merülve, majd hirtelen kihúzom magam ültömben, és izgatottan nézek rá. – Bastian, te ugye változtatod úgymond az alakod, ugye? Akkor nem tudod betûkké, szöveggé is formálni magad, egy részed, vagy valami kósza árnyékot? Kicsit jobban tudnánk kommunikálni és több kérdésemre válaszolhatnál!

Nem tõlem kell félned, de ne fordíts neki hátat!

Te pondró, semmirekellõ mocskos pokolfajzat, nem így akartam megmutatni magam neki! Ezt is sikeresen tönkretetted, mindent rajtad fogok leverni. Érzem, hogy mindenem lángol, a harag elemi erõvel önt el, rátéve egy lapáttal a megnövekedett vérszomjamra. Érzem, hogy retteg tõlem, de félresöpröm az átmeneti problémát, mikor ez a vakarék támadásba lendül, kihasználva, hogy Logan elfordult tõle.

– Úgy látom, vége a társalgásnak! – lendül elõ valahonnan a nadrágjából egy méretes, tüskés farok, amivel az én gazdám nyakát fonja körül.

– Ereszd el!

És az életednek is vége! Amint érzem, hogy Logan blokkol a félelemtõl, máris megdagad bennem az erõ, nincs semmiféle korlát, ami visszatartana. Haladéktalanul cselekszem is, a karmaimmal és a fogaimmal teljes erõbõl beletépek az undorító nyúlványba, tépem, harapom, érzem a vére ízét, úgy rángatom és cincálom, mint egy rongydarabot. Cafatokra foglak tépni! Kimarom a húst, de ebben a formámban nem bírok nyelni, így a szaftos adagok a földön toccsannak, dühöngve és õrülten tépkedem darabokra, amit elérek belõle, az állkapcsom földöntúli erõvel feszül neki. Felsikít, lecsavarodik Loganrõl, menekülõre fogja. Logan a földre esik, nem csúszok alá, hogy védjem a térdét, az egész testét borítom be négykézláb, fölötte õrködöm, a karmaimmal a betonba mélyedek.

Logan váratlanul kiszalad alólam és megindul az utcafront felé, ki a sikátorból.

Várj! Várj még! Várj még! Megölöm, engedd, hogy megöljem, engedd! Engedd! Minden erõmmel a földhöz akarom ragasztani, hogy a kis nyüves korcs után tudjak kapálózni, hogy elmarjam a bokáját, de Logan olyan erõvel bír, amivel csak a rettegõ áldozatok tudnak.

Dühösen, a gyilkolástól megfosztottan tombolok, nem akarom még jobban megijeszteni, ez a retardált pedig bizonyára tanult az esetbõl. Csak akkor lennék teljesen nyugodt, ha pépessé trancsírozhatnám, és megszûnne minden fenyegetés. Kiharapnám a szívét a bordái közül, az ujjaimmal a koponyájába nyúlnék és kitépném azt a csökevényes agyát, amivel úgy gondolta, hogy majd Loganre támadhat!

Egyelõre az a sovány vigasz, hogy elmondhatja a megbízójának, hogy nem olyan könnyû engem megszerezni, és likvidálni Logant, mint hiszik. Hamarabb eljött az a dolog, amire számítottam ugyan, de nem ilyen korán. Meg akarják ölni. Ha megölik, vele halok én is, ez így van rendjén. De soha nem fogom engedni, hogy bántsák, soha. Felhörgök, elborzadása, félelme és megnövekedett adrenalin szintje rám is hatással van, szinte nyüszítve koslatok utána, a kínlódásom eléri a csillagos égboltot. Bele fogok ebbe pusztulni!

Míg rohan, minden árnyékhoz odakapcsolódok, hogy letapogassam, ez a kis suhanc követ-e minket, de semmi jele annak, hogy kér még belõlünk. Ketten védjük Logant. Fújtatva látom, ahogy a fülére szorítja a kezeit, hogy ne halljon engem. Nem zárhatsz el magadtól! Nem teheted meg! Itt vagyok, érted vagyok, érted élek!

Ahogy hazaérünk, felcsapkodja az összes villanyt, mindegyik éles villanásnál mintha kést forgatna a szemembe és eltaszítana magától, zihálva próbálok meg a közelében maradni, megnyugtatni, rátelepedni, de nem hagyja. Nem hagyja! Logan! Ne csináld…! Tudom, hogy félsz, meglepett, eddig csak fura dolgokat láttál, és ezek most megelevenedtek! Bár megállna egy pillanatra és… Nem. Jobb ha nem szólok hozzá. Amint reggel felébred, nem leszek képes kommunikálni vele, jobb is így. Ismerem Õt, születése óta, tudom, hogy nem hallgatna meg, és még jobban bepánikolna.

– Hé, Logan, milyen korán haza… hé, öcskös, mi a baj? – szólítja meg az egyik bátyja a mániákus menekülésében, mielõtt az ajtót kinyitná a folyosóra, ráfogok a kilincsre, hogy szoruljon. Hagyja békén! A szobájának ajtaját bezárja, minden létezõ lámpát felkapcsol, még a lávalámpát is a sarokban, amit annyira imádok éjjelre bekapcsolva hagyni, és nézni. Olyan gyönyörû a fényénél az arca, mikor alszik, csak melegebb a légkör, ami neki jó.

Lerogy a szõnyegre, próbálok közelebb merészkedni hozzá, megnõni, hogy felvegyek valami rendes alakot, de olyan elrettent képet vág, hogy csak mérgesen fortyogni tudok, mint egy adag frissen kilöttyentett szurokfolt.

– Logan, minden rendben?

Hogy a fenébe lenne rendben!? Húzzatok el innen!

– I-igen! Csak hagyjatok! – a hangja rekedt, még a félelem szorítja a torkát. Már nem kell, már csak én vagyok itt veled, megvédelek, ahogy mindig is. Az ablakban fogok ülni, vigyázni fogok rád. Ez a szenny, ez az undormány többet nem fog megközelíteni téged. Jobban fogok figyelni, de ez a kibaszott telihold! Nem… bírom… ki… Hozzá kell érnem!

– Akkor jó éjt…

– … és ne fulladj meg a saját hányásodban!

Olyan szinten felháborít a feltételezés, hogy megint eláraszt a kényszeres gyilkolási vágy. Még hogy… megfulladni a saját hányásában?! Lehunyja a szemeit, összekuporodik a szõnyegen, zihálva fakad ki:

– A francba, tûnj el, tûnj már el!

Én…

Jó.

Minden önuralmam latba vetve, minden láthatatlan porcikámmal igyekszek eleget tenni a kérésének. Ha ettõl megnyugszik, ha biztonságban érzi magát. A szellemi épségére is vigyázok, nem csak a testire. Rosszul esik, hogy így bánik velem, érthetõ valamilyen szinten a viszolygása, de akkor is! Aggódva figyelem, ahogy feltápászkodik, a lámpával a falra ken, míg a laptopjával és a könyveivel foglalkozik. Türelmetlenül feszülök a falnak, míg a számítógépen valamit pötyög, azt viszont látom, hogy egy postacímet firkant fel egy papírlapra. Gyanakodva próbálok közelebb hajolni, de megmozdul és a fürdõ felé veszi az irányt.

Eljátssza megint ugyanazt a szertartást, hogy minden világítótestet felkapcsol, a folyosó sarkaiban szuszogva siklok utána. Nézem a sötét körvonalait a zuhanylapon túl, ahogy mosakszik, halkan felsóhajtok, úgysem hallja a pergõ víz hangjától. Rohadtul el lett baszva az egész. A szõnyeget markolászom épp, mikor kijön, és meglátom a nyakán a sikátori támadás nyomait. Az egész lényem beleremeg a sérülés látványába, minden láthatatlan idegszálam pattanásig feszül, van, ami el is repedne, tudom. Az agyvérzés úgy kerülget, hogy nincs is fizikai formám, amiben megvalósulhatna. Ezért még valaki nagyon meg fog fizetni.

A továbbiakban megmossa az amúgy is vakítóan fehér, rendezett fogait, majd visszaindulunk a szobájába. Én pedig igyekszem nem szétverni a berendezést idegességemben, míg követem. Nem nyúlok semmihez, nem rémítem meg még jobban. De ha nem vezethetem le, megõrülök! Az a vörös folt olyan szinten bánt, hogy az leírhatatlan.

– Mi van már? Mi ez a világosság? – kerül elõ a két testvére hunyorogva, nem véletlen, mivel már hajnal kettõ felé járhat az idõ. A telihold már fogyóban van, mélyeket lélegzem, hogy távozzon belõlem minden hév, indulat és düh. Meg kell nyugodnom, ha zaklatott maradok, az rá sincs jó hatással.

– Semmi, kapcsoljátok le õket, ha visszaértem a szobámba – hagyja meg nekik dohogva, mire általános kárörvendés söpör végig a testvéreken.

– Mi az öcskös, félsz a saját árnyékodtól? Mióta tojsz a sötétben? – dobálják egymás után a mondataikat, Logan válaszul olyan hideglelést produkál, ami elárulja, hogy igenis fél. Fél. Fõleg tõlem. A másiktól sikeresen elmenekült, de én még mindig a nyomában vagyok, ezt észre is vette.

Az ágyra fekszik, a nyakáig betakarózva, a lámpákat meghagyja, így pontosan vele szemben helyezkedek el a falon, pár arasznyira csak az arcától. Pár pillanatig merõn néz, elkap a kísértés, hogy megérintsem, hogy lecsendesítsem, hogy egy kicsit melengessem, de ahogy moccanok, nyomban összeszorítja a szemeit.

A picsába.

***

Az elutasító viselkedés, és ahogy tetteti, hogy nem lát, a csillagos égig verné a vérnyomásomat. Ha lenne. Csendben fekszem el az aszfalton, ahogy lelép a járdáról. A cigányasszony jósdáját látva ha tehetném, elmosolyodnék és még meg is simogatnám a fejét. Ahogy az ajtó nyílik, és odabentrõl megcsap a kámforos illathullám, a rengeteg csilingelõ kacat a plafonon, érzem, hogy nincs mitõl tartani. Mivel idebent majdnem teljesen sötét van, Logan elõtt érek be és gondosan áttanulmányozok mindent. Nem lesz probléma, hacsak a nõszemély nem egy bérgyilkos. Az elõtt felnyársalom arra a csontvázas dísznek a hegyére, mielõtt még egy átkot is szórhatna Loganre.

– Maga Miranda? – kérdezi, ahogy elõbukkan valahonnan a nõ, nem átalkodok kicsit jobban körülszaglászni, amíg be nem csukja maga mögött az ajtót. Elégedetten felsóhajtok, teljesen szétterpeszkedek a helyiségben, mindent gondosan érintve. Több irányból többet látok. – Segítenie kell!

– Ha a csillagok is úgy akarják, minden kérdésre választ adhatok, a jövõt fürkészni azonban nem…

– Hagyjuk a rizsát! – szakítja félbe, okos, tudja, hogy ez a szokásos szöveg, amivel beeteti a jónépet. Ügyes. – Elolvastam a bevezetõt a honlapján, de nem a jövõm érdekel. Említette viszont az árnyékokat, árnyakat, vagy miket… Azokról meséljen… kérem!

Szóval a netrõl szedte. Jó, láttam, hogy a laptopon matat, felír egy címet, majd másnap idejöttünk, de akkor is… Sok a sarlatán és a félkegyelmû idióta, mégis, neki sikerült ezt az egyetlen egy embert megtalálnia, aki úgy érzem, választ is tud adni a kérdéseire. Én nem tudok beszélni a következõ teliholdig, legalább addig nem kell várnia. De ha hazudni merészel velem kapcsolatban, a kristálygömböt szaporán fogja nyeldekelni.

Mi a francért bámulja ilyen sokáig?!

– Biztos vagy benne? Élhetnéd a nyugodt és normális életedet mellette, de ha beleásod magad ebbe a világba, nincs visszaút!

– Mellette? – horkant fel élesen. – Tehát igaz?! Tényleg gebasz van az árnyékommal? Megszállt valami? Hogy szabaduljak meg tõle?

– Megszabadulni? – nevet fel színpadra illõ hanghordozással, Logan karján pedig vigyázzba állnak a szõrszálak, innen látom a plafonról.

MEGSZABADULNI?!

– Mások ölnének érte, te pedig meg akarsz szabadulni tõle…

– Mi az, hogy tõle?! Kitõl? Tudja maga mit láttam tegnap? Ez… ez az egész…

– Add a kezed – vág közbe a hirtelen eseményfolyam legelejébe. Közelebb mászok, nem szeretem, ha Logant csak úgy idegenek összefogdossák. Megérintem a nõ karpereces csuklóját, az asztalról felkapaszkodva, Logan alkarjának vetületébõl. – Nem kellenek hozzá kártyák, hogy lássam, éppen hogy csak megszülettél, az életvonalad majdnem megszakadt. Koraszülött vagy, igaz? És nagyon gyenge gyermek voltál.

– Mi köze ennek az egészhez? – tépi ki az ujjait a nõébõl, megkönnyebbülten húzódok vissza én is, de akkor is hosszan fürkészem ezt a kékszemû asszonyt. Nem jelent fenyegetést, de nem szeretek más lényekkel találkozni. Olyan emberekkel sem, akiknek tehetségük van a Látáshoz, vagy bármi ilyesmihez. Én legyek az egyedüli különleges lény Logan közelében. Én.

– Ha õ nem lenne veled, már nem élnél, fiatal barátom.

Igen, dörgöld az orra alá, nyanya. Eszem-faszom megáll, mégis miért kell ezzel jönni elsõnek? Nem vagyok mártír, nem sajnáltatom magam és legyezgetem ezzel az egómat. Érte élek, evidens, hogy védem és vigyázok rá.

– És most? – szuszogja teljesen lehidalva, amit nem csodálok. Túl sok információ ez egy napra, hiszen nem olyan régen kelt fel, lefeküdni is hajnalban feküdt. – Tegyek úgy, mintha észre se vettem volna?

Azt már nem fogom hagyni.

– Egyáltalán mi õ?

Félig vérfarkas, félig Árny. Hát, nem túl boldog kombináció.

– Meddig marad velem?

Amíg meg nem halsz. Vagy amíg belém nem szeretsz. Kétlem, hogy ezek után a második valaha meg fog történni. Életed végéig kísérlek, Logan.

– Túl sok a kérdés, kevés az idõ – mosolyodik el sejtelmesen a nõszemély, én pedig igazat adok neki. Ennyi mára bõven elég lesz, menjünk szépen haza, borsódzik a hátam ettõl a helytõl, nem tetszik. Menjünk haza! – Mára legyen elég ennyi, és jobban teszed, ha nem veszed félvállról! – ad neki egy kártyát, érdeklõdve leskelõdöm a válla felett, mégis mit kapott. – Ez a Kardok Lovagja, igen kellemetlen kártya. Vigyázz magadra, öcskös, ez veszélyre és álnokságra figyelmeztet!

– Hé, várjon, még nem válaszol a kérdéseimre! – kiált fel majdnem Logan.

– Majd ha az eddig kapott infókat megemésztetted, és elfogadtad Õt, akkor keress fel újra! – hárít gyönyörûen, amit egy biccentéssel jutalmazok. Ahogy Logan kiperkálja a pénzt a félreérthetetlen jelzés után, látom, hogy visszabólint. Heh, boszorkány.

***

Lassan lemegy a Nap, érdeklõdve figyelem, mire készül. A szemközti falra vetülök, épp egymással szemben ülünk, fúrja az oldalam a kíváncsiság. Talán le akar takarni? Lefújni? Próbálkozik valamiféle könyvbõl olvasott mondvacsinált ráolvasással? Vagy mit tervez? Szinte már izgatottan fészkelõdök, valami készül, és rólam szól! Teljesen lelkessé tesz a tudat, hogy észrevett. Engem! Igaz, nem úgy, ahogy terveztem, és hamarabb is, mint kellene, de nem bánom. Feszült és ideges, érzem rajta.

– Na jól van haver – vesz egy mély levegõt, alig bírom ki, hogy tartsam a körvonalait. Hozzám beszél! Ez akkora újdonság, mint a ház. – A kattant jósnõ, akinél ugyebár én se vagyok normálisabb ebben a pillanatban, azt mondta, neked köszönhetem az életem. Valljuk be, ez nem egy elhanyagolható dolog, még ha kissé meredek is... Ja, és az se kicsit para, hogy születésem óta hozzám vagy épülve. Szóval... Áh, csessze meg, ez baromság!

Elveti magát a földön, utánzom a mozdulatot, nehogy felülve még azt lássa, hogy tartom az elõzõ pózt. Nem gond, dehogy baromság… Ugyan Logan. Nálam jobban senki sem érthet meg, senki nem tudja mi zajlik benned. Menõ vagyok ebben, teljesen profi. Egymáshoz vagyunk szokva, csak te még nem tudsz róla. Ha elûznél magad mellõl… éreznéd, hogy az éjszaka hidegebb, a paplan nem áraszt olyan hõt, a Lucky nevet is hamar eldobhatnád magadról. Nem. Ebbe bele sem akarok gondolni, mi lenne vele nélkülem. Nem, én itt vagyok és kész.

Végül nagy szusszanással felül, az asztali lámpával megvilágítja magát hátulról, így erõsebb színt vehetek fel a szemközti falon. Még jó, hogy nem feketére festette, sötétkékre vagy lilára. Egész elviselhetõ vagyok ezzel a háttérrel, megy a színemhez.

– Na jó, mutass valamit! Kék szemet, bundát, karmokat, csápokat, de bizonyítsd, hogy nem bekattantam! Azt se bánnám, ha társalognál, sõt, felõlem akár énekelhetsz is, csak kezdjünk már valamit magunkkal!

Sokáig szuggerál, én pedig pár másodperc múlva úgy döntök, hogy utánozva a törökülését ugyan, de felemelem a jobb kezem és lazán intek egyet neki. A szemöldöke majdhogynem a tarkójára szalad, a kezével elõl a hajába túr, megtámaszkodik a combján és úgy néz rám a frufruja alól. Látja, hogy én maradtam törökülésben és nem támaszkodom meg, nem tartom a fejem.

– Húh… Jó… oké… – igyekszik rendesen venni a levegõt, de ez akkor is felkavarta, nem bírja ki szaporább légvételek nélkül. – Beszélsz is? Hogy hívnak?

Megrázom a fejem. Most nem tudok beszélni Logan, pedig tudom, hogy ez minden vágyad. Sajnálom.

– De tudtál beszélni! Hallottalak – mutat rá, úgy érzem magam mint egy vallatáson, de bizarr módon tetszik. Válaszul óvatosan felemelem a jobb kezem, és kimutatok az ablak felé, majd karikát rajzolok.

– Oké, Activity, nem gond. Menni fog – bíztatja magát. Elhatározta, hogy megfejti a dolgot, tessék, én itt vagyok, figyelek, amiben tudok, segítek, hogy jobb legyen neki. De ha ma este sem fekhetek hozzá, akkor lerugdosom a párnáit. Hiányzik a bõre melege, a finom illata, a szuszogása, ahogy a haja kócolódik minden mocorgásnál…

– Hé, mi van? Hé! – landol hirtelen a gyomromban egy párna. Jobban mondva ide vágta, a falhoz, hozzám. A fenébe. Gesztikulálok, hogy igen, folytassa, figyelek. – Szóval telihold? Akkor tudsz beszélni?

Bólintok.

– Akkor leszel ilyen… Oké, elõször tisztázzuk. Fiú vagy, vagy lány? – teszi fel a nagy kérdést, amitõl némán felröhögök. – Komolyan nem hiszem el, hogy megkérdeztem… – dünnyögi magának az orra alá. – Te most nevetsz?!

Jaj, dehogy is! Megigazítom a vonalaimat, éberen figyelem. Bocsánat, de olyan vicces…! És ahogy még most is néz, várja akkor is a választ, akár égõ volt, akár nem! Ez az én Loganem, van benne spiritusz. Lejelelem neki, hogy bizony ám, én egy hímnemû egyed vagyok. Nagyon is. Erre mindjárt oldottabb lesz kissé, és mintha megkönnyebbült volna. Nocsak, nem örült volna egy nõnemû Árnynak? Vagy mire véljem ezt? Vagy csak belelendült ebbe a kérdezz-felelek játékba. Nem mindennap beszélget az ember a saját árnyékával úgy, hogy az rendre válaszol is neki.

– Van neved?

Bólintok, majd oldalra fordítom a fejem.

– Elmutogatod? Basszus, annyi fontosabb kérdésem van, erre itt tötyörgünk ezeknél…

Felemelem mindkét kezem, hogy nyugi, nem gond, elmutogatom, nem egy hosszú név az enyém.

– B-a-s-t-i-a-n – betûzi le, ahogy egyesével lemutogatom neki. – Bastian?

Atyaúristen.

Kimondta a nevem! Nem bírok ki egy boldogabb fodrozódást. Egyszerûen muszáj. Legszívesebben ráugranék és összenyomorgatnám, megszorítanám, megölelném, a nyakába fúrnám az arcom majd hatszor körülrohannám a háztömböt. Jó, utóbbit nem, de körbecsókolnám azt a zöld fejét, az is biztos.

– Szóval, mi vagy te? – ha lenne szemöldököm, felemelném. – Árny, nyilván, de mi a feladatod? Engem védesz? Egész végig velem voltál? A kórház óta? Amióta megszülettem?

Helyeselek a helyemrõl.

– Miért? – kérdezi, az arckifejezése olyan gyorsan váltakozik, mintha valami film peregne le elõtte, a legváltozatosabb jelenetekkel. Gondolom most jött rá, hogy én tényleg mindenhol vele voltam eddig.

Elsõ lépések, elsõ etetés, elsõ iskolai nap, elsõ kisállat –azért az nem tartott olyan sokáig-, elsõ csók, elsõ fürdetés, elsõ… Engem is megrohamoznak az emlékek, csendben ülünk, fenékig elrévedek a színes forgatagban. Váratlanul rohan át az arcán némi pír, majd sápad el, ezután újra elvörösödik, megint fehér lesz, mint a fal. Igen… az elsõ temetéseden is ott voltam. Az elsõ ballagásodon, mikor az óvodában szavaltál, mikor az iskolában elõször kerültél bajba. Mikor megkaptad az elsõ jegyed, az elsõ meccseteket játszottátok az udvaron, mindenhol. Az arcpirongató részeket hagyjuk, férfiak vagyunk, ez-az megesik mindenkivel. Az elsõ pornófilmnél is ott voltam. Ezt csak úgy mellékesen jegyezném meg. Mindez abszolúte természetes.

– Miért? – ismétli meg jobbára ugyanazt, miután percek alatt számot vetett szinte az egész életével. Legalábbis a fõbb momentumokat, és a kisebb apróságokat, amikben képtelenség elhinni, hogy ott voltam.

Intek, hogy ez túl hosszú lenne úgy elmagyarázni, hogy hangot sem tudok kiadni.

– Veszélyben vagyok?

Ez fogós kérdés, még magam sem tudom. Valakit szimatolni küldtek, de egyelõre nyilván csend lesz. Még valahogy utána kell járnom, ami nehézkes, mert Loganhez vagyok kötve, maximum más Árnyakkal tudok kommunikálni. De nem sok olyan félvér van… lehet marad a jósnõ, de abban a nõszemélyben nem bízom.

A kezeimet lazán megtámasztom a combjaimon, úgy figyelem, ahogy elõredõlve figyeli minden rezdülésemet. Megbillentem párszor a levegõben a tenyerem, jelezve, hogy ez még további felderítésre vár. Amíg én élek, védelek.

Kíváncsi vagyok, tud-e még igen-nem kérdésekkel bombázni, és mit akar még tudni. De holnap suli van, jó lenne, ha lefeküdne idõben aludni. Felállok, mire látom, hogy megrémül egy pillanatra.

– Az igazi alakod… fel tudod venni? – hunyorodik el, odakint teljesen sötét lesz. – Mármint gondolom, nem vagy az ikrem. Na, érted, nem vagyunk egyformák. Meg tudod mutatni?

Ha akarod.

Pillanatok alatt megnyúlok, felvéve eredeti, rendes méretemet, még azt a méretet, amit még a kórházban birtokoltam. Magas, délceg test, széles vállak, szegecses-tüskés kabát, belõtt haj, bakancs, kényelmes farmer. Többet úgy sem lát, az arcomat se, semmit. Csak az alakomat. Érdeklõdve lesem a reakcióit, látom, hogy elképed. Egy macsó Árny vagyok, szolgálatodra.

Belépek a kivilágított kisboltba, felkapok egy kosarat, és viszonylag céltudatosan kezdek kóvályogni a sorok között. Azt tudom mi kéne ma estére, de ha valami megtetszik, megtorpanok elõtte, így több dolog is kerül a kosárba, mint ami a milánóihoz kell.
Megkívánom a csokit, így elindulok az édességes rész felé, de a hûtõpultoknál hirtelen leragad a talpam. Bosszankodva emelem fel a lábam, rágóra számítva, de cipõm talpán csak a szokásos koszt találom, ragacsos dolgot egyáltalán nem. Értetlenkedve meredek a földre, majd sóhajtva folytatom az utam. Hozzászokhatnék már, hogy az ilyen megmagyarázhatatlan dolgok, nem annyira meglepõek telihold idején körülöttem... Fogadjunk, hogy legközelebb már vonyítani fogok!

Lekapok egy csokit a polcról, és bedobom a kosárba, majd befejezettnek ítélve a cuccok összeszedését, elindulok a kasszához. Közben megigazítom a zoknimat, kikapcsolom a zenét és kipakolom az árut a futószalagra. Jót szórakozok az eladó rosszalló pillantásán, melyet nem tud levenni zöld hajamról. Nem én tehetek róla, hogy ilyen, de mára már hozzászoktam, és kifejezetten vicces, milyen reakciókat tudok kiváltani vele. Azzal már nem is törõdök, hogy úgy tûnik különféle színek lengik körül a nõt, már rég felírtam a „nem veszünk róla tudomást, különben bekattanunk listára”.
- Suhancok, azt hiszik, hogy az átlagostól eltérõ viselkedésükkel kivívják maguknak a tiszteletet és a figyelmet…  - morogja a pénztáros, gondolom azt hiszi, bömböl a zene a fülemben maradt fülesben, és nem hallom. - A szüleiknek kellene az ilyeneket kordában tartani, ezekbõl lesznek kukaborogató és padgyújtogató huligánok!

Ember... ezt a begyöpösödött gondolkodást! Most én is ítélkezzek, és állapítsam meg, hogy egy megkeseredett középkorú, akinek iszik a férje, rég lelépett a gyereke, és nincs jobb szórakozása, mint kibeszélni a nála jobban élõ szomszédjait? A belõle sugárzó színek ezt mesélik nekem, csak teszek rá, neki is a saját dolgával kéne törõdni!
Hirtelen kiguvadnak a szemei, és elnéz mellettem a sorok közé, mintha UFO jelent volna meg. Tudom, hogy nem, bár a hörrenést én is hallottam. Megy a listára...
- Befejezte a nézelõdést? – toppantok halkan, felhívva magamra a figyelmét, és meg se próbálom visszafogni a kikívánkozó megjegyzésem. - A magamfajta huligánok nem érnek rá, fontos padgyújtogató teendõim vannak a közeli múzeum parkjában.
Visszanéz rám, egyszerre bosszankodva, és zavarba jõve, mikor rádöbben, hogy hallottam a mondandóját. Nyújtja a visszajárót és a blokkot, de nem veszem el.

- A szüleim megtanítottak számolni is… - hunyorgok rá pimaszul, mire elvörösödve ellenõrzi le a dolgot, és csapja hozzá a hiányzó összeget. Így már átveszem, és jókedvûen lépek ki a hûvösödõ éjszakába, meg se érezve a hideget.
Visszakapcsolom a zenét, és a ritmusra lépek, egy sörösdobozt rugdosva. Szándékosan nem figyelek a lámpafényben megnyúlt árnyakra, fõleg nem saját sötét tükörképemre, mely kezd megint önálló életet élni.

 ***

Kellemes, puha melegség ölel körbe, én pedig élvezettel telve fészkelõdöm el benne, kiélvezve a csendes sötétséget... amit hirtelen durván megzavarnak...
 - Logan, ébresztõ!
Ébresztõ? Mi az? Nem ismerek ennél csúnyább szót, jobb is úgy tenni, mintha nem érteném. Morogva húzom magamra inkább a takarót, és még inkább rám nehezedik az óvó sötétség.
- Logan!
Az ki az? Szegény ördögnek fel kéne kelnie, részvétem... Ja, hogy az én lennék? Mi van ma egyáltalán? Merthogy suli nincs, az biztos! Az ilyet még félálomban is tudom.
- Ma nincs is iskola...! – közlöm a párnámmal dörmögve, és kegyetlen ébresztgetõm szerepében tetszelgõ apám el is hallgat, majd távozik a szobámból. Szinte azonnal visszamerülök az álmok birodalmába. 

Késõ délután ébredek csak fel, akkor egy fürdés erejéig kivet magából az ágy, de utána visszavágódom rá egy könyvvel a kezemben. Az éhség ûz le a konyhába, ahol apám konyhatudományának terméke, egy adag melegszendvics vár az asztalon. Legalább a sütõ használatára meg kéne tanítanom õt és a bátyáim, akkor néha pizza is kerülne ki a kezeik közül.
Felkapok egy szendvicset, és a tévé elé telepedek le vele. Semmi kedvem értelmesebb tevékenységhez, ez a nap a lustulásé!
Gondolom én, de aztán megcsörren a telefonom. Anélkül emelem a fülemhez, hogy elõtte megnéztem volna, ki az.
- Mondd ki – szólok bele rekedten, ma még nem beszéltem, és a szám is tele még, gyorsan lenyelem.
- ’reggelt Lucky! – csendül Mike hangja. – Buli ma este?
- Mikor?
- Kilenc, az új romkocsmában! Vagy inkább házit csinálsz?
- Komolyan? Dehogy akarok a referátummal foglalkozni, ne röhögtess…
- Mert már kész van, mi? – röhög fel, beletrafálva. Ez van, ha én választhatok témát, azt örömmel legyártom.
- Ne szólj be! Oké, akkor kilenckor! – Kinyomom, és az órára pillantva megállapítom, hogy addig még van bõ három órám.

***

A zene megremegteti a bensõmet, ritmusa betölti az egész helységet. A többiekkel egy rozoga kanapét és a hozzá tartozó foteleket foglaltuk el. Mellettem Emily törleszkedik, az évfolyam legdögösebb csaja, és bár különösebben nem érdekel, karomat átvetve a vállán, hagyom, tegyen amit akar.
A csicsergése viszont kezd kissé idegesíteni, nem hallom tõle a srácokat, akik számomra érdekesebb témát találtak, így elkapom az állát, és szájára hajolva, megcsókolom. Szinte ugyan ebben a pillanatban néma üvöltés ráz meg belülrõl. Képtelen lennék megmagyarázni az érzést, ami úrrá lesz rajtam, de elhúzódva Emilytõl, nyugtalanul pillantok körbe.
- Bocs, de ki kell mennem! – húzódom el az értetlenül, sértetten pislogó csajtól, és feltápászkodva lökdösöm arrébb a többiek lábát, hogy utat csináljak magamnak.
- Mi van? Máris hánynod kell? – röhög fel Jake, kiérdemelve a középsõ ujjam figyelmét. Úgyis tudja, hogy az rám nem jellemzõ.
 - Szobára! Szobára! Szobára! – kántál Ty, aki viszont kifejezetten illuminált állapotban leledzik már. Felerõsödik a kellemetlen, nyugtalanító érzés bennem.

- Csak friss levegõre van szükségem, mert ritka okádék szagúak vagytok! – üvöltöm túl a zenét, és a maradék útban lévõ lábat átlépve, a lépcsõ felé iramodok. Nem szokványos rosszullét, de tényleg levegõre, térre van szükségem. Lehet az ember hirtelen klausztrofóbiás?
Zihálva érek ki az utcára, és a falnak támaszkodva nyelem a levegõt. Mi a tököm van már velem?! Nem vagyok asztmás, és olyan gyenge se, mint kiskoromban, de most legszívesebben lecsúsznék a földre. Mélyeket lélegezve fordulok a lámpa felé, de csak nyugtalanabb leszek. A francba, tényleg megõrülök! Már kaparászást is hallok. Mint egy elcseszett horrorfilm!
De ha az, akkor nem kéne megfordulnom... Mégis megteszem, és döbbenten, félelemmel eltelve meredek a tûzlépcsõ alsó fokán ücsörgõ szerzetre. Egyszerre rémisztõ és nevetséges, színei viszont veszélyt sugároznak, és egészen biztosan nem jelmez, vagy eldeformálódott ember...

- Lám-lám, szóval te vagy Logan Right. Köszönöm a drága barátnõdnek a neved. – Elakad a lélegzetem, mikor megszólal. Basszameg, beszél! A nevemen szólít! Ez már nekem is túl sok, a listámra se fér fel... Úgy érzem szûkül a látóköröm, és közelebb kúszik a sötétség, pedig még mindig a lámpa fénykörében állok. Tényleg... bekattantam!
- Ó, látom, épp megzavartalak titeket, semmi baj, folytassátok – legyint, én pedig levegõ után kapkodva, értetlenül fordulok egyet. Nincs itt senki. – Utána is tudok a kutyáddal beszélgetni…
- A kutyámmal? – Csak erre koncentrálok. Kutya... oké, az normális teremtmény, valóságos, kézzel fogható... lenne, ha lenne olyanom...
- Széttéplek, ha csak megközelíted. – Megáll bennem az ütõ a mögöttem felhangzó hörgéstõl, és bár minden idegszálam azt sikoltja, hogy ne tegyem, lassan megfordulok. Nem kellett volna, nagyon nem, mert az ott látott, aszfaltból, egészen pontosan a saját árnyékomból kiemelkedõ lény a véremet is megdermeszti.

Elfeledve a mögöttem lévõ, fura szerzetet, hátrálok egy lépést. Nem tudom elszakítani pillantásomat a borzas, éjsötét lény világítóan kék szemérõl, a félelem pedig kis híján görcsbe rántja a gyomrom. Még rémisztõbb, hogy a színei megegyeznek az enyémekkel...
- Úgy látom, vége a társalgásnak! – recseg fel a tûzlépcsõs szörny hangja, és mielõtt feleszmélhetnék, villás végû farok tekeredik a nyakamra. Rettegve, levegõ után kapva ragadom meg mindkét kezemmel, de mintha egy kígyó lenne, szorít és nem ereszt.
- Ereszd el! – hörgi az árny, én pedig komolyan örülnék, ha végre elájulnék, vagy felébrednék ebbõl a rémálomból, de egyik kívánságom se válik valóra. A tömény sötétség pedig sebesen indul meg felém. Szorosan hunyom le a szemem, továbbra is megfosztva a levegõvétel lehetõségétõl. Fogalmam sincs, mi történik, mikor betemet a sötétség, de a következõ pillanatban fojtogatóm felrikolt, és elereszt. zihálva rogyok a földre, majd csillagokat látva, remegõ lábakkal tápászkodom fel.
Fülemben dübörgõ szívvel lódulok meg az utcán, de mintha masszában próbálnék haladni, nagyon nehezen sikerül elindulnom. Minden átmenet nélkül lesznek újra könnyûek a tagjaim, így kis híján orra bukok. Vissza se nézve, színtiszta pánikkal sprintelek végig az utcákon.

Mindenhol hullámzó árnyakat látok magam körül, kaparászó, hörgõ hangot hallok, hiába tapasztom kezeimet a füleimre. Már szúr a tüdõm, mire hazaérek, de még csak nem is lassítottam eddig. Berobbanok a házba, és minden lámpát felkapcsolva, ami mellett elhaladok, berohanok a szobámba.
- Hé, Logan, milyen korán haza... hé, öcskös, mi a baj? – hallom meg egyik bátyám hangját, már az ajtóm túloldaláról, de kulcsra zárom, és nem felelve felcsapok minden fényforrást. Lerogyok a szoba közepére, és levegõ után kapkodva meredek az alig árnyékomra, ami most nem hasonlít ugyan az utcán látott szörnyre, de megállás nélkül kavarog és hullámzik, próbál növekedni, fel- felvillan a metszõen kék szempár.
Megõrültem, most már biztos, hogy megõrültem! Vagy álmodom, esetleg tettek valamit az italomba, talán részeg vagyok... Ez nem valóság, nem lehet valóság!
- Logan, minden rendben? – dörömböl az ajtómon Greg, és hallom Dany hangját is, ez egy pillanatra kizökkent a pánikhangulatomból.
- I-igen! – kiabálom ki rekedten. – Csak hagyjatok!
- Akkor jóéjt...
- ... és ne fulladj meg a saját hányásodban! – reagálnak pár pillanatnyi csend után, befejezve egymás mondatát.

Nem felelek, csak szememet lehunyva húzom össze magam a földön, de akárhányszor nyitom ki résnyire, az árnyékom még mindig nem nyugodott meg. Ha ez valamilyen szer hatása, el kell múlnia lassan. Talán ha meghánytatnám magam... Sajnos még az ötlet is elrettentõ, utálok hányni, ezért se szoktam lerészegedni.
- A francba, tûnj el, tûnj már el! – lihegem magam elé, és nem kicsit döbbenek meg, mikor a legközelebbi óvatos pislogásomnál, mozdulatlan árnyat látok csak magam alatt. Kinyújtom a kezem, de a szõnyegre vetülõ árnyék normális, csak a kezem. Semmi bozont, semmi karom...
Reszketõ lábakkal állok fel, az asztali lámpámat úgy állítom be, hogy a falra vesse a sötét hasonmásom, ami most teljesen emberi, csak hajam miatt van egy borzas része. Nincs kék szem se, minden normális...
Értetlenkedve, összezavarodottan rogyok le a földre, és hosszú percekig bámulok magam elé. Nem létezik, hogy csak képzeltem... De mi van, ha mégis? Akkor tényleg megõrültem? Hallucinálok?

Mikor azonban ujjaimat a nyakamra simítom, ott érzem a duzzanatot, az érzékeny, sérült bõrt, tehát tényleg fojtogattak. És ha a szörnyike igazi volt, akkor az árnydémonom is... Aki... megmentett? Nem értem! Kibaszottul nem értek semmit, és ez még kiborítóbb!
Áttelepedek az asztalomhoz, és bekapcsolom a laptopom. Amíg magához tér, a polcon felhalmozott, természetfelettivel foglalkozó könyveket veszem szemügyre. Mindent olvastam. Választ kerestem a különös jelenségekre, az emberek színeinek látására, és találtam érdekes dolgokat, de ilyenrõl nem volt szó sehol. Életre kelõ árnyékról nem.
Az interneten állok neki keresgélni, de órák múlva is ugyan olyan tanácstalan vagyok. Egyedül egy jósnõt találtam, akinek a honlapján volt valami ilyesmi. Kiírom a címét, majd az órára pillantok. Hajnali kettõ van, még sötét... Addig nem mozdulok ki, míg fel nem kel a nap!

Kimerülten nyitom ki az ajtóm, és felkapcsolom a folyosón is a lámpát, majd mindenhol, amerre megyek, a fürdõben is mindkettõt. Gyorsan letussolok, megmosom a fogam, és elindulok vissza a szobámba.
- Mi van már?
- Mi ez a világosság?
Bátyáim dugják ki a fejüket a szobáikból, kis híján a frászt hozva rám. Remek, tropára mentek az idegeim...
- Semmi, kapcsoljátok le õket, ha visszaértem a szobámba – morgom nekik, mire elvigyorodnak.
- Mi az öcskös, félsz a saját árnyékodtól?
- Mióta tojsz a sötétben?
Összerezzenek a ténytõl, hogy ilyen jól beletrafáltak, és szó nélkül vágom be magam mögött az ajtóm. Úgy dõlök el az ágyon, hogy nem oltom le a lámpáim, és némán nézem a kevéske árnyékot, amit az ágyra vetek. Újra megmozdul, mire gyorsan lehunyom a szemem, és a fal felé fordulok.

~oOo~

Elfintorodva pillantok fel a bejárat fölött hivalkodóan, színesen virító logóra, mely egyértelmûen jelzi, mivel foglalkozik a az ajtó mögött található „üzlet”. Miranda jósdája...
Rászorítok a kezemben tartott, mostanra már teljesen összegyûrõdött papírfecnire, amire a címet írtam, és sokadszorra felteszem magamnak a kérdést: Mit keresek én itt?!
Az eddigi hitem szerint, az ilyen nõszemélyek, pasik, vagy akár vegyes kiadások, tök mindegy, mind egyszerû csalók. Most mégis éppen készülök belépni egy csicsás boltba, mert az árnyékom elkezdett külön életet élni éjjel, így míg delelõn nem állt a nap, ki se mozdultam a szobámból. Úgy érzem magam, mint valami groteszk, idióta álomban, csak éppen nem ver fel belõle senki.

Mély levegõt véve nyitom ki az ajtót, és lépek be a helysége, amit számos szélcsengõ és egyéb zajos csecsebecse jelez a tulajnak. Bent azonnal elnyel a füstölõktõl fullasztó, terhes félhomály, így már készülök is sarkon fordulni, de egy búgó nõi hang megállít.
- Üdvözlet Mirandánál! – Ösztönösen lépek beljebb, hogy láthassam a helység mélyén, bársonnyal és színes anyagokkal takart asztal mögött ülõ nõt, az ajtó pedig bezáródik mögöttem. Összerezzenve kapom hátra a pillantásom a csukódás hangjára, de aztán összeszedve magam, visszafordulok a nõhöz.
Középkorú, hosszú, sötét fürtjei hullámosan omlanak hátára, a számtalan ékszer és kendõ amit visel, egy osztálynyi diáklánynak elég lenne. Mégse ezek kötik le a figyelmem, sokkal inkább az engem fürkészõ, égszínkék szempár, és a lényét körbelengõ, különös színek. Nem láttam még embert, aki ilyen aurafélével rendelkezett volna, így nem is nagyon tudok mit kezdeni vele.

- Maga Miranda? – teszem fel az egyértelmûen ostoba kérdést, és szidom is miatta magam rendesen, mikor elmosolyodik. Megrázom a fejem, és kirántva az asztal felém esõ oldalán lévõ széket, levágódok rá. – Segítenie kell!
- Ha a csillagok is úgy akarják, minden kérdésre választ adhatok, a jövõt fürkészni azonban nem...
- Hagyjuk a rizsát! – vágok a szavába türelmetlenül.- Elolvastam a bevezetõt a honlapján, de nem a jövõm érdekel. Említette viszont az árnyékokat, árnyakat, vagy miket... Azokról meséljen... kérem!
Felhúzza egyik precízen kiszedett szemöldökét, és kezeit elvéve az asztalon heverõ kártya pakliról, összekulcsolja õket, és rátámasztja az állát. Szótlanul, hosszan tanulmányozza az arcom, én pedig egyre kényelmetlenebbül érzem magam, bõszen mocorgok a széken. Ráadásul itt bent már majdnem sötét van, mindjárt megfulladok...

- Biztos vagy benne? – szólal meg végül, mire fújtatok egyet megkönnyebbülésemben, és határozottan bólintok. – Élhetnéd a nyugodt és normális életedet mellette, de ha beleásod magad ebbe a világba, nincs visszaút!
- Mellette? – hördülök fel, totálisan figyelmen kívül hagyva a többi részt. – Tehát igaz?! Tényleg gebasz van az árnyékommal? Megszállt valami? Hogy szabaduljak meg tõle?
- Megszabadulni? – kacag fel, mire kiráz a hideg. – Mások ölnének érte, te pedig meg akarsz szabadulni tõle...
- Mi az, hogy tõle?! Kitõl? Tudja maga mit láttam tegnap? Ez...ez az egész...
- Add a kezed! – fojtja belém az egyre hangosodó megnyilvánulásom. Hezitálok kicsit, majd végül bizalmatlanul felé nyújtom a kezem, õ pedig megragadja, és felfelé fordítja a tenyerem. – Nem kellenek hozzá kártyák, hogy lássam, éppen hogy csak megszülettél, az életvonalad majdnem megszakadt. Koraszülött vagy, igaz? És nagyon gyenge gyermek voltál.
- Mi köze ennek az egészhez? – rántom el a kezem, és egy pillanatra úgy bámulok le rá, mintha lenne rajta valami, ami eddig nem, és én is láthatnám, amit õ.

- Ha õ nem lenne veled, már nem élnél, fiatal barátom – érkezik a lényegre törõ felelet, mire leesik az állam, és hitetlenkedve bámulok rá. Most azt mondja, hogy már születésemtõl kezdve egy árny, vagy mi a csuda él velem, aki megmentette az életem, én meg észre se vettem?
- És most? – nyögöm ki végül sokkos állapotban. – Tegyek úgy, mintha észre se vettem volna? Egyáltalán mi õ? Meddig marad velem?
- Túl sok a kérdés, kevés az idõ – mosolyodik el, majd anélkül, hogy lenézne rá, kihúz egy kártyát a pakliból, és felém tolja. – Mára legyen elég ennyi, és jobban teszed, ha nem veszed félvállról! – Lepillantok a kártyára, melyen egy lovag látható, karddal a kezében. – Ez a Kardok Lovagja, igen kellemetlen kártya. Vigyázz magadra, öcskös, ez veszélyre és álnokságra figyelmeztet!
- Hé, várjon, még nem válaszolt a kérdéseimre!
- Majd ha az eddig kapott infókat megemésztetted, és elfogadtad Õt, akkor keress fel újra! – szélesít ki a mosolyát, és a falra kirakott óradíj felé int. Ingerülten csapom az asztalra az összeget, majd felpattanva rohanok ki a boltból.

~oOo~

A padlóra vetülve figyelem egyenletes lélegzetvételeit, amire kiskorában szinte kínosan ügyelnem kellett, mikor sokszor nem kapott levegõt gyengesége miatt. A mai napig képtelen vagyok a közelében pihenni vagy aludni, ha csak egy pillanatra sem hallom nyugodt szuszogását, pánikolva riadok fel, hogy ellenõrizzem, lélegzik-e még. Az ablakon, a háta mögül bevilágító fényes holdkorong számûzött a padlóra, ahonnan lustán kavarogva nézem fel-alá mozgó mellkasát és néha-néha megrebbenõ szempilláit. Nincsenek rémálmai, és ha mégis, magam takarom körbe, hogy érezze: nincs egyedül.

Holnap a Hold teljesen kitölti majd formáját, most is érzem magamon, ahogy tombol bennem a vágy, hogy húsba mélyesszem szemfogaimat és a forró vér elöntse a számat, szaftos falatokat dobáljak a nyelvemmel és letaszítsam õket a torkomon, hogy még többet kaphassak… Megrázom a fejemet, égõ tekintetem hol a Holdra, hol Loganre vetül. Valamiért csillapodik bennem a tombolás, ha csak alvó alakjára nézek. Õ az, aki megakadályozza, hogy elszabaduljak.

Az ébresztõóra és egyik szülõje majdnem egyszerre intéznek támadást ellene, én pedig kivételesen nem ébresztem fel elõtte. Szeretem nézni, ahogy megpróbálja magát kiküzdeni az ágy meleg ölelésébõl, majd elcsoszog fürdeni, ahonnan egy fokkal aktívabban kikerülve máris megyünk az iskolába.

Nem csodálkozom, hogy a tetves matek órán bealszik, világéletemben gyûlöltem a számokat, hagyom is, hogy aludjon, finoman a hátára nehezedem, hogy összkomfortos alvást biztosíthassak neki. Lassan dobog a szíve, minél közelebb vagyok hozzá, annál kevésbé fojtogatóbb a vad érzés, a vadászösztön, a gyilkos hajlam. A tanárnõ párszor figyelmezteti, hogy keljen fel és ne aludjon az órán, mi lesz így a vizsgákkal és az érettségivel, de Logan meg sem rezdül semmire. Teste teljesen a padra nehezült, innen markológéppel sem lehetne felkaparni, ha Õ nem akarja.

Vagy én, ugyanis a tanárnõ megelégeli a rikácsolást és egy jól irányzott dobással fejbe akarja dobni. Ösztönszerûen riasztom fel és ösztökélem mozgásra, rögtön éber lesz és kikerüli a nem kívánatos fehér, préselt pordarabot. Biológia órán újra megismétlõdik a dolog, legszívesebben elkapnám és összemorzsolnám a levegõben azt a retkes krétát, hogy szétmálljon a levegõben fekete ujjaim között. Utána a tanár szájába tömném, ameddig meg nem fullad, ameddig az orrlyukai meg nem telítõdnek vele. De akkor általános riadalmat keltenék, bajba keverném a gazdatestem, magyarán Logant. Nem fogom kiszakítani megszokott környezetébõl, óvatosan manifesztálódom csak akkor, ha éppen alszik és nincs vele senki.

***

A kosárlabda pályán kötünk ki, ami magasabb fokú figyelmemet kéri, ugyanis itt szinte állandó jelleggel alakul ki valamiféle balhé, és mivel Logan imád a kellõs közepében lenni a dolgoknak, nem árt, ha odafigyelek az eseményekre. Nem mondhatom, hogy unalmas az életem, bár meg kell hagyni, néha legszívesebben kitekerném pár srác nyakát. Forrón izzik bennem a düh, ami a telihold hatása miatt elharapódzik, józan gondolataim fonalát követve húzódom közelebb testéhez, hogy csillapodjon bennem a lázongó érzés.

Megjelenik a színen egy csapat bölény, fújtatva érzem, hogy a lábuk alatt vibrál a föld, amire épp kivetültem. Nem kértem masszázst tulkok. Gyanakodva figyelem õket, ahogy gazdatestem és a haverjai is:

- Hé, Logan, te nem kisebbekre emlékeztél? – odahajol Loganhez Ty, az egyik társa, akit az elviselhetõ kategóriába soroltam még megismerkedésük pillanatában. Nem éppen a legbizalomgerjesztõbb a képe, de eddig még nem volt olyan alkalom, amivel kiérdemelhette volna a rosszindulatom. Még.

- A seggfej Derek tuti hegyomlás boltban kaparta össze õket.

A Derek nevezetû kölyök már kiérdemelte az ellenséges érzelmeimet, fõleg, hogy legutóbb csúnyán el lettek verve Loganék által egy meccsen, megtorlásképpen –gyerekesen- szerzett magánál majdnem hetven kilóval több bikákat, akikkel le szeretné tarolni a mieinket. Belebizsereg mindenem.

Akció lesz, legalább enyhíthetek a kínzó, feszítõ érzésen magamban.

Helyes.

Party hard.

- Oszd meg velünk a fene nagy mázlidat haver, mert ha ezek ránk ülnek, talajmatrica lesz belõlünk.

Belõletek tuti, Loganbõl biztosan nem, fõleg ha rajtam múlik. És ahogy elnézem… Szükség is lesz rám. A legtöbb Árny ki nem állhatja, ha balhéba keveredik a gazdateste, de én féllénységem miatt vágyom a verekedésre, a hirtelen helyzetekre, arra, hogy fölényemet megmutathassam. Egyszerû kis húscafatok, halandó emberek, könnyûszerrel dobom félre õket, mint a tekegolyó a bábúkat.

Vezetnek, amin nem lepõdöm meg, a fürge és könnyû srácok egyszerûen kerülgetik és billentik ki egyensúlyukból a melákokat, akik méretükbõl adódóan lassabban reagálnak. A fejükben lötyögõ mosogatószerrõl nem is beszélve.

Logan épp rádobna, elrugaszkodik a földtõl, felületem megnyúlik, mikor látom, hogy az egyik tulok be akarja verni a képét, bütykei félreérthetetlenül az orra felé zúgnak, mint egy megállíthatatlan szikladarab. Összeszorítja a szemeit, készen áll elfogadni a támadást, nem moccan, így van lehetõségem felkapaszkodni a testén, a nyaka mellett elnyúlok és tenyerem a melák karjára futtatva eltérítem. Furcsa lenne, ha blokkolnám és ripityára törném az összes csontot a kezében, ezért inkább odébb lököm, vagyis inkább elsiklik. Logan megilletõdötten pislog, majd kihasználva a totálisan ledöbbent banda tétlenségét, beviszi a pontot a hálóba, mire csörömpölni kezd az egyik telefon a padon.

- Ugyan már, én azt hallottam, hogy a szidással nem lehet jól megfegyelmezni a háziállatokat – kekeckedik a padról Ty, amitõl megint sikerült lentebb kúsznia a skálámon. Derek fennhangon osztja az összes sziklát, hogy miért képtelenek a náluknál kisebb embereket fogni és meggátolni abban, hogy rádobjanak. Gáz vagy öcsi. Természetesen felveszik a kesztyût, úgy fordulnak erre, mintha egy dróton rángatnák az egész brigádot.

Izgatottan dõlök kissé elõre, de ügyelek arra, hogy ne árnyékoljam be Logan látóterét. Na? Megyünk?

- Ha ugrotok a hülyeségére, igazoljátok a megjegyzését – unott ásítással cáfolja meg kimondatlan kérdésem, elfordul a tömegtõl, de én még rajtuk tartom a szemem. Ezek nem fognak innen balhé nélkül elmenni, ahogy Logan nyújtózkodik, úgy van nekem is lehetõségem arra, hogy nyújtózkodjak én is. Szörnyetegem megmoccan a távolság miatt, elönt a fortyogó követelõzése, ami már évek óta dagad bennem. A gát, ami maga Logan, visszatartja.

- Csak nem betojtál, penészfejû?

Végigvibrál rajtam Logan dühe, izgatottan kezdek el fészkelõdni, persze az észrevehetetlenség határain belül.

- Hülyének lenni állampolgári jogod haver, de ha az életrevalót is meg akarod tartani, nem sérted meg a személyiségi jogaimat! – fordul meg, mézes-mázos hangnemben mondja, de mikor válaszul a másik felmutatja neki a középsõ ujját, eldördül a start-lövés.

Talán egy egész órával késõbb, a padon mint a kis hurkák, dõlnek el a kifáradt fiúk, ahogy a verekedésben leszívott energiájuk engedi, minél szétfolytabban. Nem tudtam mindent kivédeni, a melákok nagyok voltak, de ha Logan fölé magasodtak, összefolyt az árnyéka az övéikkel, így gyerekjáték volt manipulálni a verekedés kimenetelét. Jó, itt-ott beütött egy karcolás, amit fújtatva toroltam meg piti gáncsolásokban, mivel többet jelenleg nem tudok tenni.

Még elbeszélgetnek, Logan a feldagadt arcú társához ér, megremegek, ahogy rajta keresztül kitapintom a felfüppedt, forró testrészt. Bizsergek tõle, le is mászom a karjáról, már nincs szükség arra, hogy teljesen betakarjam. Elköszön és megindul egy irányba, gyorsan kalkulálom újra a megjegyzett házak alapján a helyet, hogy merre mehet. Talán a vegyesbe.

Kezd sötétedni, halkan mormogva érzem meg más árnyékok érintését a hátamon, kellemes érzéssel tölt el a tudat, nyelem magamba a sötétséget, duzzadok tõle. Némán úszok utána a betonon, figyelem a repedéseket, a bukkanókat, hiába ismerem annyira a terepet. A füleibe fülhallgatót tuszkol, így nem kell visszafogni a hangomat, ha épp morgás tör fel belõlem. Holnap telihold.

A kivilágított boltba belép, gyorsan a talpai alá kúszok, zavar a túlzott világosság. Ezt-azt leemel a polcról, csúnyán meredek az alkarján levõ horzsolásra, nem tudtam a keze alá kúszni, mikor estében meg akart támaszkodni. Épp a felé lendülõ lábat próbáltam meg hárítani, amivel a bordái közé akartak rúgni. Fellobban bennem a keserû düh, bugyborékolok a talpai körül, de észre sem veszi, a zenére figyel és arra, hogy mennyibe kerül a zacskó, amit napbarnította ujjaival fog. Csokoládé. Azonnal megkívánom. Egészen elfelejtettem már az ízét.

Mintha meghallaná a gondolataimat, fordul meg és indul el az édességes polc felé, útközben pedig elhalad a húspultnál. Felhorgad bennem a nyers hús iránti vágy, az ösztönöm azonnal odaránt, a földre pillant, azt hiszi, rágóba lépett, fel is emeli a lábát, hogy megnézze a talpát. Egy ideig sandán mered a padlóra, amin lustán és ártatlanul terülök el, nehogy felfedezzen. Levesz egy fekete csomagolású csokoládét, amiért régebben is rajongtam. Teljesen lelohasztja a bennem tomboló állatot a figyelmesség, pedig nem is nekem veszi, kellemesen ellazulok és cirógatom meg a bokáját óvatosan, fuvallatnyin. Azt hiszi, szorítja a zokni, ide se néz, úgy igazítja meg a farmer alatt.

Alig bírok magammal, mikor a kasszához érünk. Érzem, érzem a húst… Érzem… Beleõrülök, majdhogynem felkarcolom a csempét. Logan kikapcsolja a zenét, de a fülhallgatót a fülében hagyja, a pénztáros felemeli a szemöldökét, de lecsippantja a vásárolt árukat. Azt hiszi, nem hallja, így morog az orra alatt.

- Suhancok, azt hiszik, hogy az átlagostól eltérõ viselkedésükkel kivívják maguknak a tiszteletet és a figyelmet… A szüleiknek kellene az ilyeneket kordában tartani, ezekbõl lesznek kukaborogató és padgyújtogató huligánok!

Eddig csak kukát gyújtottunk, de köszönöm a tippeket.

Felhörrenek, mikor látom, hogy rosszul ad vissza. Logan hátra sem fordul, a pénztáros kigúvadt szemekkel les a polcok közé. Azt hiszi, van itt még valaki, õ meg nem figyelt és most meglopják. Legszívesebben a fejéhez vágnék valamit.

- Befejezte a nézelõdést? – toppant halkat a lábfejének végével, kellemesen koppan a fejemen a tornacipõ, lekushadok vissza a helyemre. Talpraesett, elintézi. Ha nem sikerül, még mindig a talpa alatt várom. - A magamfajta huligánok nem érnek rá, fontos padgyújtogató teendõim vannak a közeli múzeum parkjában.

Visszarántja a tekintetét, nyújtja a visszajárót meg a blokkot, de Logan még nem fejezte be. Ilyenkor rajongok érte és büszke vagyok rá.

- A szüleim megtanítottak számolni is… - sunyin hunyorodik el, felmászok a gerincére, hogy a hátán szétterjedjek egy kicsit, megmelengetem, enyhe dicséretként, mikor kilép a lehûlt éjszakába.

Csendesen haladunk, mármint én biztos, Logan viszont egy sörös dobozt rugdos, finoman mozog a zenére, ritmusra lép, a kezében a zacskó mintha ott se lenne. Hosszan elnyúlok, ahogy rálépünk az utcára, a közvilágítás ide-oda forgat, nem érzek fenyegetést, csak a holdfényt és Logant.

***

Másnap reggel duzzad bennem a feszültség, a könyörtelen hajlam, hogy visszalökjem az édesapját az ajtón. Hagyja békén! Ne érjen hozzá! Ne közelítsen! Dühösen fújtatok, ahogy eltûröm, hogy rám lépve ébressze Logant, undokul morgok rá az ágy szélérõl. Hagyja békén, hagyjon békén… Legszívesebben ráfeküdnék és kisajátítanám, eltüntetném. Maradjon velem ma, különben elszabadul bennem a pokol… Ha nem marad velem…

- Logan, ébresztõ!

Halk morgás, a fejére rántja a takarót, védelmezõn kúszok fel az apja árnyékán át az ágynemûre. Úgy érzem, harapnék. Finoman árad az ágy melege és a testének langyos párolgása, beletartom az arcom, megfürdök a hõben, amit felmelengetett vacka és bõre nyújt.

- Logan!

Hadd maradjon még.

- Ma nincs is iskola...! – dörmögi a párnába elkeseredetten, alig érthetõen, mire bosszúsan fordulok az apja felé, aki megilletõdik. Most felébresztetted! Feleslegesen! Szétrobban a fejemben az indulat, de mintha megérezné felkel és kimegy a szobából, becsukja maga után az ajtót. Logan hátán trónolok, törökülésben. Legalább a függönyöket nem rángatta szét, azonnal számûzött volna vele a sarokba. Ráfekszem, melegítem, az arcom a nyakához hajtom, élvezem a finom, párna meleg illatát. A szörnyem elcsitul, Õt sosem akarja bántani, megnyugszik tõle. Egészen megszokta, szimbiózisban élünk mi hárman, együtt.

Késõ délután ébred csak fel, addig simulok hozzá. Jót aludt, meg se kottyant neki a reggeli ébresztõ, én is nyugodtabbnak érzem magam. Hihetetlen mázli, hogy ma nincs iskolája. Kimegyünk a fürdõbe, megfürdik, majd visszavágódik az ágyba még egy kicsit. Hangosan kordul a gyomra, kivágódik az ágyból, letrappol a lépcsõn, hogy az asztalra kitett, ebédrõl megmaradt melegszendvicsekbõl elmarjon párat és megegye. A nappaliban leül a tévé elé, bekapcsol valami mûsort, aminek köszönhetõen a kanapéra és rávetõdök. Nem bánom, nyugodtan dobog a szíve, a szörnyem is tompán lüktet válaszul. Ha nem megy ki a házból, megússzuk.

Csörög a telefonja, a füléhez emeli.

- Mondd ki – a hangja még rekedt és pár falat még van a szájában. Pofátlanul hallgatózom. – Mikor? Komolyan? Dehogy akarok a referátummal foglalkozni, ne röhögtess… Ne szólj be! Oké, akkor kilenckor!

Ha lenne szám, biztos ráharapnék a tépelõdéstõl és a hezitálástól. Egyszer voltam már olyan önzõ, hogy rátehénkedtem úgy, hogy teljesen elálmosodott a melegtõl és a sötét, szirupos közelségemtõl, de most nem merem. Várnak rá, gyanús lenne, ha eljönnének érte, felzavarnának. Akkor támadnék.

***

A zene hangos, a kocsmában folyik a pia még a pultról is, egy rozoga kanapén és a hozzá tartozó foteleken trónolnak, Logan mellett egy lány törleszkedik, akinek átdobja a vállán a karját, teljesen lazán. A koszos, szemetes padlóra ûzve kuporgok a lábainál, mint egy kutya. Nem tetszik ez nekem. Menjünk haza. Nem akarom, hogy itt legyünk.

A zene lüktet.

A zene szítja az indulatokat.

Nevetnek, de bennem csak a ritmus lüktet, keményen és vadul, érzem, hogy szétfeszülök az idegtõl. Belemélyeszteném a fogaimat a sok bokába és lábszárba, amik itt az asztal alatt, sûrû gyûrûként, erdõként vesznek körül. Fel akarom falni, lerántani õket a földre, hogy egyesével széttéphessem õket, õrjöngve, vért és húst akarok a körmeim alá, bõrdarabokat feszülni a karomra, alvadt vért! Megnyalnám a finom, izzadt combokat, lehántolnám róla az összes rágós izmot, az inakat, amik a fogaim közé szorulnának…

Halk cuppanó hang zökkent ki néma dühöngésembõl. Felkapom a fejem, felordítok, de senki sem hallja meg. Csak Logan húzza el a fejét a lány szájától, aki teljesen ellágyulva pislog rá. Nem figyel rá. Figyel. Meghallotta.

Haza!

HAZA!

- Bocs, de ki kell mennem!

- Mi van? Máris hánynod kell? – röhög fel az egyik címeres ökör. Logan nincs rosszul kontrollálom mindig a kezét, vigyázok rá. Mit képzelsz, azt hiszed, hogy hagyom, hogy lerészegedjen és utána beteg legyen?!

- Szobára! Szobára! Szobára! – kántál valaki az egyik fotelbõl, legszívesebben felrúgnám mindenestõl. Tajtékozva hullámzok a kopott szõnyegen. Romkocsma, vagy mi a fene, ahol vagyunk. Kiélt berendezési tárgyak, minden dohos és régi.

- Csak friss levegõre van szükségem, mert ritka okádék szagúak vagytok! – üvölti túl a zenét és tátog, átlépi a hanyagul szétdobott lábakat és máris a lépcsõ felé iramodik. Úgy kúszok utána, mint egy démoni korcs, zihálva kapja az arcába a friss levegõt és megtámaszkodik a téglafalnál.

A fülledt, pia és zene szagú levegõtõl megszabadulva kicsit tisztábbnak érzem magam, de nem annyira, hogy teljesen lenyugodjak. Hozzá akarok simulni, hozzá akarok bújni, de nem engedi, a kint levõ lámpaoszlop felé fordul, amivel számûz saját magától. Csalódottan kapok utána, de a fénynek nem tudok ellentmondani.

Ne taszítson el magától!

Önuralmam végén járva karmolászom a betont, figyelmes lesz a zajra, és megfordul. Az arca teljesen kifejezéstelenné válik, majd mérhetetlen döbbenet és félelem söpör végig rajta. De nem engem lát. Megérzi, hogy veszély fenyegeti. De nem én. Én soha nem tudnék ártani neki, beleõrülnék.

Egy démon csücsül a tûzlétra alsó fokán, lábait lelógatja hozzánk, gondosan ügyel arra, hogy az árnyékát ne érhessem el és annál lendítsem meg, majd azt markolva vágjam a földhöz. Alkarjaival a korláton támaszkodik, érdeklõdve figyel. Elõfutár.

- Lám-lám, szóval te vagy Logan Right. Köszönöm a drága barátnõdnek a neved – a hangja karcos és mézesmázos, az összes kivillanó hegyes foga abnormálissá teszi az egész aranyos megjelenését.

Nem sokáig fogod elmesélgetni senkinek sem. Felfortyanok. Teliholdkor jöttél, agyatlan görcs. A tested miatt jó vagy hírnöknek és szimatnak, könnyen elvegyülsz.

- Ó, látom, épp megzavartalak titeket, semmi baj, folytassátok – legyint nagylelkûen, mintha parazsat szórna rám. Logan fordul, nem lát senkit, nem érti, kihez beszél. – Utána is tudok a kutyáddal beszélgetni…

- A kutyámmal?

A KUTYÁJÁVAL?