 Karakter: Daniel Nelson
Megjegyzés: ~Leonak~ Stréberkémnek
Dan:
Gyűlölöm. Mind a sulit, mint az életem, mind magamat. Reggel még a hajfesték nyomait távolítom el a fejemről, veszek egy hideg zuhanyt, behajigálok valamit a táskába, hogy ne szóljanak a tanárok állandóan, majd indulok a suliba. Irány, mert ha sokat kések, kirúgnak. És ha előtte még a házigyártó rabszolgám nem adja oda a leckét, akkor is kirúgnak. Szomorú kérem az én sorsom. Persze, én csináltam, szóval ha már megfőztem magamnak, akkor nyeljem is le. Suliba érve belövöm az osztálytársam, és addig győzködöm, míg a saját háziját odaadja. Nem kellett sokáig ütni, mert rájött, ha sokat verem, hülyébb lesz. Két bárgyú izomkolosszus vigyorog rám, én meg fintorogva fordulok el. Gyűlölöm a környezetem.
Követező órára is simán zsebelem be a házim, mint egy kutyától, úgy kérve el drága korrepetáló szerencsétlenségemtől, ő meg morcosan villogtatja rám a szemeit. Sokan jól szórakoznak rajta, és nagy közönség lévén kicsit hangosabban is szólok hozzá. Lábhoz. És ő jön. Kezd megszokni, beidomulni, hozzámcsiszolódni. Ami ugye nem árt, ha valami nagyobb szabásút tervezek vele. Minden köszönet nélkül hagyom ott, pedig tudom, hogy soha egy házi se adott még félkészen, vagy rosszul. De soha nem mutattam ki, hogy érdekel a dolog. Érdekel az anyag, szeretek pár tantárgyat, vagy hogy én se vagyok hülye, legalábbis nem annyira, mint akarom vagy mutatom magam. Ő pedig nem tudja, és ez így van jól.
Leülök a padba, néhány lány megkörnyékez, és amíg én próbálok nem sikoltozva menekülni, a tanár is végre betolja a seggét. Nobel-díjat érte? Bedugom a fülhallgatóm, és elnyúlok a hátsó padban. Megegyeztünk. Ha nem zavarom az órát, és bent is vagyok, házim is van, és dogát is írok, akkor azt csinálok, amit akarok. A délelőttöm így nyugalmasan, meditációval telik, amíg az ebédszünetben meg nem jelenik a klikkem, hogy röhögve meséljék a legújabb pletykákat. Azután a mosdóban felkeresem azt a Jeff nevű alakot, hogy... öhm, észérvekkel hassak rá. Ugyanis nem szokásom osztozkodni, márpedig az a kicsi husika, akit a sors az orrom elé vetett, az nekem való, többszöri mustra után is. Eggyel kevesebb alak, aki az én prédámra les. Ha rendesen bánnának vele, nem mondom. De ahogy nézem néha a járását a folyosón... Az enyém! Morcos vegetációval telik végül a délelőtt.
~*~~*~
Persze, nem úgy a délután. Alig érek haza, lecsapkodom a táskám, fogom az edzőcuccom, és el is húzok otthonról, mielőtt még anyám nekiállni lamentálni, hogy miért nem ebédelek már valamit. És ahogy az uszodában a hűz habok közé vetem magam, hajamon úszósapkával, úszószemüvegben, és tempózva hosszan, ide-oda szelem a medencét, megnyugszom. Semmit se hallok, mert ilyenkor szinte mindig üres az uszoda, csak a saját légvételeim, a csobbanásokat, és a víz alatt a zúgást. Csendet. A hideg víz pedig segít talpon és a jelenben maradni, nem jut eszembe semmi, amitől a frász kerülgetne. Nagyon hosszú órán át, megállás nélkül úszok. Eljutottam arra a szintre, hogy már nem kell hörögve megállnom két part között, hogy az erőltetéstől remegő izmaim és a vonagló tüdőm miatt szusszanjak.
Kimerülten terülök el a langyos zuhany alatt, majd átöltözök, és lassú sétával megyek edzésre. Tai-chi. Lassú, és inkább elméleti verekedés, stratégia építés, és szinte táncoló mozdulatok. Azért járok ide, mert rájöttem, néha túl gyorsan ütök, azelőtt, hogy az ellenfél oda érne, ahová elindította a lendülete. Ezt pedig korlátozni kell, mert így engem is több sérülés ér. Mégis, annak ellenére, hogy szinte csak a levegőbe rajzolgatva lassan áttáncikálok másfél órát, teljesen leizzadok. Kifizetem az óradíjat, és összepakolva, átöltözés nélkül slattyogok haza. Ma jön át megint a kicsi husika. Időnként utálom, hogy a magánéletembe mászik be, hogy folyton olyan fura arccal méreget, hogy a színfalak mögött kap rajta néha... De soha nem szól, nem mond semmit, nem kérdez, csak magyaráz. Unalmasnak tűnik, semmitmondónak, szürkének és hétköznapinak. Ha nem látnám néha suliban felvillanni szemében azt a csillanást, ami felkeltette érdeklődésem...
Otthon beállok a zuhany alá, és a fejemről a vizes cseppeket kutyaként rázom le, ahogy elzárom a csapot. Egy nadrágot felkapok, elvégre a kis szöszi nemsokára itt lesz, és jó lenne nem Ádámkosztümben fogadni, habár megnézném, hogyan reagálna rá. Aztán a konyhát dézsmálom meg, és mire az utolsó falatot is bekapom, addigra meg is csendül a csengő. Micsoda idegesítő pontosság!
-Csá szöszi! Kerülj beljebb.
Kigúvadnak a szemei, ahogy meglát, én meg elfojtok egy vigyort. Szeretem, hogy ilyen fura reakciókat váltok ki belőle. Imádom piszkálni, szekálni, és kíváncsivá tesz, hogy meddig tűr, hogy hol a határ nála. Mivel a suliban alaposan megedzették, elég nagy lehet a tűrésküszöb, én azért szeretném megtalálni. Fel akarom piszkálni. És nem a farkammal.
Felmászunk végül a váramba. Ő mint mindig, most is megáll az ajtóban, úgy nézve körbe, mint aki először jár itt, és igen szerencsétlennek tűnik néha, én meg addig az ágyra terpeszkedek, egy kisebb párnát magamhoz húzva, hogy legyen min aludni, ha netán elnyomna az álom a nagy és izgalmas korrepetálás alatt.
-Ne bambulj el. Hahó szöszi, azért nem kell elélvezned a látványtól.
Felrezzen a bambulásból, és fintorogva kezd el lepakolni, de komolyan mondom, ennél még egy nyugdíjas is gyorsabban vonszolja a korpuszát. Vagy szándékos, vagy... Ásítok egy látványosat, majd elnyúlok az ágyon, lehunyva szemeim, és várva reakcióját.
-Hé, ne aludj! Még el se kezdtük!
Megsüpped az ágy, és egy óvatos érintést érzek a vállamnál. Elkapom a kézfejét és egy csavarintással leszerelem. Ne nyúlkáljon egyelőre, amíg nem valami mást akar. Szemébe nézek, ő pedig egy hosszú pillanat után lesüti kékjeit. Szusszantva engedem el, arrébbgurulva, hogy legyen hely köztünk a könyveknek. Nemsokára előttünk a sok izé meg herkentyű, és bőszen magyarázza nekem a biológiát.
-... mármost a következő témakör a... - elpirul, némá! - szaporodás. Kétlem, hogy ezenis aludtál volna, de... - elakad, és a felvont szemöldököm láttán talán pislog párat. - Azt ne mond, hogy még ezeket is átaludtad!
Arca kissé mintha elpirulna, igaz ebben a félhomályban a fene tudja megmondani, és közben hitetlenkedve meregeti rám a szemét. Vállat vonok, a fejem alatt a párnát kissé meggyömöszölöm, és visszatuszkolom, majd álmos hangon megszólalok.
-Nem az általánosban vagyunk, hogy újra fel kéne engem világosíts. - lustán felpillantok rá. - Habár te talán egy két ágról bővebben tudnál mesélni... - megvárom a hatást, és ahogy elfordítja a fejét, elégedetten folytatom. - Egyébként meg miért pont ezen az órán figyeltem volna oda? Miss Figgins mezítelen teste se tudna ennél a témánál lankasztóbb lenni.
-Azé a fiatal tanáré? - szalad fel a szemöldöke.
-Miért, okoska, van más Figgins is? - szemem forgatom, majd kinyújtózom az ágyon, és vigyorgok a mellkasomat fixírozó pillantásán. - Ki fog esni a szemed és poros lesz, kutya!
Elkapja a pillantását, visszatérve a füzetébe, és egy darabig zavartan lapozgat, majd torokköszörülve nyitja ki a ,,szaporítószervek” lapon. Nagyot nyelve vesz levegőt, és nekiáll a női micsodákat felsorolni, én meg azalatt szundítok egyet. A lapozásra ébredek.
-Haló, hát a fiúknál semmi felsorolás? Lehet neked ez természetes, de szegény tudatlan korrepetáltad tudatlanul fog maholnap ebből dogát írni! - méltatlankodok, ő meg szusszantva hajtja vissza a lapot.
-Ugyan, nem tudod, hogy miből áll? - látom, a lamentálás van tovább is, de fékezve nyelvét inkább csak szemét villogtatja rám.
-Nem. Könyvből nem is fogom megtanulni.
Merő pillantást küldök felé, amíg fel nem fogja, hogy én élő bemutatót kértem most tőle biológiából, még ha éppen virágnyelven is tájékoztattam erről. Elkerekedő szemekkel néz rám, elhűlten hajolva kissé távolabb, de végül valami beletörődő fény villan a szemében, és feltápászkodni készül.
-Jézusom, te most komolyan vetkőzni akarsz a szobámban? Légy szíves, kíméld meg szegényt ettől. - fordulok el. - Na jó, sok van még hátra? Álmos vagyok ettől az egyhangú blablától. - hangnemváltás, és vagy hozzászokott, vagy a tématereléstől meghökkent, netán örül neki, de nem firtatja okát.
-Áttérhetünk a matekra. - csipogja.
-Helyes. Holnap doga. - dünnyögöm a párnába.
-Doga? - hangja pár oktávval magasabb lesz. - Egy tételt se bírsz megjegyezni, hogy akarsz így nem megbukni? - darálja, míg a könyveket és a füzeteket lecserélni, és egy tollat tol felém. - Gyere, segítek megoldani ezt a feladatot, elmagyarázom, és csinálsz majd párat egyedül, oké?
Látom az arcán, hogy reménytelennek tart. Pedig ezt az anyagot értem, sőt alapsuliban a kedvencem volt, az alapokat vágom, mégis a legfatálisabb hibákat ejtem a papíron, és csak gúvasztja a szemét, hogy hogy jönnek ki nekem ilyen eredmények. Vagy tíz percig tépkedi a haját, és már-már ríva könyörög, hogy legyek már szives odafigyelni arra, amit karattyol. Rávillantok egy igazi gonosz vigyort, erre összepréseli a száját, és megjegyzés nélkül hagyja.
Visszatérünk a példához. Amikor ugyan azt huszadszor magyarázza el, és a kérdésemre még mindig nem kapok választ, egyszerűen leteszem a tollam meg a fejem, és aludni térek. Egy beígért magyar esszé után hajlandó vagyok felkelni, hogy közöljem vele a témát, és persze hogy folytassam a matekot. És amíg ő beszél, én őt figyelem. Vajon a pokolba kíván? Vagy csak a háta közepére? Elkeseredetten próbálja a fejembe tuszkolni a tananyagot, de még figyelni sem vagyok rá képes. Valahol lenyűgöz. Azóta az eset óta még senkivel sem voltam, és őt tekintem leendő kísérleti nyuszinak, lévén elég szende, hogy ne harapjon, és ne rohanjon el vele a ló, csak még le kell róla koptatni a felesleges koloncokat.
-Dan?
Tessék. Olyan cuki, amikor a nevem mondja. Én meg kifürkészhetetlen arcot vágok, hogy tovább nézhessem a vizslató tekintetét. Felkúszik egyik szemöldököm, és ő meg elkönyveli ezt a figyelem jelének, így folytatja. Mármint a magyarázást. Aztán átfordulok a másik oldalamra.
-Jövő héten nálad korrepetálsz engem. - jelentem ki, mire elhal a hangja. - Nem hallottam az igenlő választ. Problémád van vele?
|
