Megkötöm a bakancsom és ezzel végzek az öltözéssel. Fekete atléta, terepmintás nadrág és persze a jól megszokott dögcédula is díszeleg rajtam. Elrakok egy szivart és elindulok az újdonsült kis csapatom felé. Mindenkirõl van aktám, így tudok mindenkirõl mindent. Igazán érdekes csapat, még nem volt dolgom hozzá hasonlokkal, de az biztos, hogy ez fordítva is igaz és nekik se volt olyan emberrel dolgok, mint én. Vicces szórakozás lesz az már biztos.

Belépek, a kis terembe már mindenki ott van.

- Felállni lusta népség és most azonnal sorba igazodni. – köszöntöm õket a szokásos stílusomba. – Mi van? Talán süketek vagytok? – emelem fel a hangom és nehezen, de sikerül nekik teljesíteni eme kis kérésemet.

- Jason Hayes Parancsnok vagyok, de nektek kutyák, csak Parancsnok vagy Fõnök esetleg a vezetéknevemet hozzárakhatjátok, de semmi más. – hogy emiatt beképzelt lennék? Nos, nem, csupán megtehetem. Mielõtt bárki is megszólalna, folytatom a monológom. – Amikor én beszélek, mindenki más kussol és az én szavam szent és sérthetetlen.

- Chh milyen unalmas. – ugat be hirtelen az egy kis nyavalyás.

- Nem értettem jól mit is mondtál. – lépek oda Billy elé.

- Talán süket, Parancsnok? – szól vissza igen flegmán.

- Nincs olyan szerencséd, hogy az legyek, de te viszont nagyon ostoba vagy. – vigyorodom el ördögien, majd lazán kirúgom a lábát, amitõl hasra esik, és a hátára taposok. – Na, ide figyelj te kis szarházi. Velem senki nem beszélhet így, fõleg nem egy ilyen kis taknyos. A szüleid nem tudták megtanítani neked az illemet látom, de abban is biztos lehetsz, hogy én megfogom. – taposom meg még jobban. – Ez itt a valóság és nem az idióta videojátékok világa, de hogy jobban megértsd a csöppnyi agyaddal, én vagyok itt a fõ gonosz, de a különbség az, hogy engem nem tudsz megölni. – közlöm vele halál nyugodtan.

- Azt majd meglátjuk. – szól be ismét. Van bátorsága meg kell hagyni, de emiatt inkább idióta nem is kicsit, de megtanulja, hogy velem nem érdemes ujjat húzni.

- Rég találkoztam, ilyen ostoba kölyökkel, mint te, de tény jó szórakozás leszel. Most viszont csinálj 100 fekvõtámaszt. – rúgok egyet bele az oldalába.

- Rohadj meg. – morog rám, de mielõtt felállna, ismét a földre küldöm, majd leguggolok mellé és a hajába markolok és felrántom a fejét. – Azt mondtam nyomj le 100 fekvõtámaszt. Ez parancs. – üvöltök rá, de nem azért, mert felbosszantott csupán úgy beszélek vele, ahogyan a kadétokkal szoktam. – Na, mi van? Még ennyit se bírsz megcsinálni kislány? – pillantok rá szánakozva, majd laza mozdulattal a fejét a földbe verem. – Vagy meg csinálod vagy rosszabbul jársz. – világosítom fel, majd felállok. Vetek egy pillantást a többiekre, a kékség és a colos jókat vigyorog, még a doki csak kedvesen, halványan mosolyog. Hmmm, ha nem tudnám a múltját elsõre én is bedõlnék az ártatlan, gyönyörû külsejének. Rá igaz a legjobban, hogy a látszat néha csal, mert esetében a valóság szöges ellentettje a kinézetének.

- Nem félek tõled seggfej. – áll fel a kis takony vérzõ orral.

- Nem rémlik, hogy megengedtem volna, hogy tegezzél. – ragadom meg erõsen a karját. – Figyelmeztettelek. Mindjárt jövünk. – elkezdem magam után húzni. Nem érdekel a szidása, pattogása. Lepereg rólam minden és esélye ellenem nincsen.

 - Itt fogsz addig maradni, amíg nem leszel hajlandó megcsinálni azt a csekély parancsot, amit kiadtam, ha pedig még se tanulsz az esetbõl, akkor itt fogsz megrohadni, de legalább akkor a túlvilágon találkozhatsz az édes kis bátyuskáddal. – adom meg neki a végsõ kegyelemdöfést és belököm a cellának kinevezett pici lyukba, ahol csak állni lehet, és csak annyi rés van az ajtón, hogy meg ne fulladjon az illetõ, ez esetben ez a kis nikkelbolha. Gyors vagyok, így mielõtt megszólalna, rácsapom az ajtót és bezárom kulcsra.

- Jó szórakozást. – nevetek fel és visszamegyek a többiekhez. Igazán viccesen kezdõdik a nap. Az arca, amint felhoztam a halott bátyját igen csak mulatságos volt. Elõbb az õ esetében inkább utóbb, de csak rájön, hogy velem nem jó ötlet packázni, és ez még semmi, amit most kapott, csupán nagyon halvány ízelítõ.

- Nos, bogaraim, akkor most felvázolom a helyzetet. Az elõbb ti is tanúi lehetettek, hogy nem jó dolog nekem ellent mondani. A kis nevetlen blökit mondjuk úgy, hogy egy cellába zártam és addig nem jön ki, amíg nem csinálja meg a 100 fekvõtámaszt, ha nem jön meg az esze, akkor megdöglik. – vonom meg a vállam. – Gondolom, mondanom se kell, hogy nem csak egy ilyen fogda van. – ejtek meg egy sátáni kacajt.

- Okkal került mindenki ide, de máskor kétszer is megfogjátok gondolni, hogyan is viselkedjetek, persze csak ha valaha innét elszabadultok és az megint más kérdés, hogy élve vagy holtan. – fejezem be a mondókám, majd elõvéve a szivarom rágyújtok.

- Most elbeszélgetek veletek egyenként. Veled kezdem doki. – pillantok rá. Mindenki érdekes személyiség, de leginkább õ mozgatja meg a fantáziám. Egy angyalbõrbe bújt szadista állat, fincsi falat. Pont az esetem, de az is biztos, hogy mindenkit meg fogok itt húzni, mert ezt is megtehetem, ha akarják, ha nem.

- Ti ketten addig foglaljátok el magatokat, de a kis vakarcsot nem kiengedni, bár ahogyan elnézlek titeket, pont leszarjátok. Kövess aranyom. – intek a fejemmel dokikám felé és elindulok a szobám felé, ahova hamar oda is jutunk. Ajtóm felett „„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel." felirat található.

- Foglalj helyet. – mutatok az asztalommal szemközti székre, én magam pedig az asztalnak dõlök.

- Igazán találó az ajtó feletti felirat Parancsnok. – búgja édes hangon és helyet foglal.

- Csak az igazságot fedi. – vigyorodom el. Tisztában van vele, hogy én tudom jól a kis titkát, hogy milyen is valójában, de a nagyobb kérdés, vajon mikor fogja fel is fedni elõttem az igazi arcát? Talán, ha kicsit rásegítek, akkor minél elõbb.

- Azt a fiút tényleg nem fogja, addig kiengedni, amíg nem engedelmeskedik? – játssza az aggódott, pedig lemerem fogadni õt, érdekli a legkevésbé a kölyök sorsa, sõt kedvére kínozná õt, vagyis kísérletezne.

- Pontosan, az ilyennel nem viccelek. Talán nem érdemelte meg? Én csupán megtanítom neki, milyen is a valós élet, csupán meg vannak a sajátos módszereim és ez még semmi. Nem nyaralni jöttünk ide és mindenki okkal van itt, nincs, igazam doktor bácsi vagy esetleg mondjam azt, hogy szadista állat? – vonom fel a szemöldököm egy ördögi vigyor kíséretében. A kis édes még csak meg se remeg. Hmm, ügyes. – Tudod sok mindent átéltem már és sokféle emberrel találkoztam, de hozzád foghatóval még nem. Az aktát egyszerre borzasztott el és nyûgözött le, de egyben biztos voltam, hogy jobban meg akarom ismerni ezt a fiút, de nem akárhogyan. – leteszem a szivart, majd felállok és megfogva a széke karfáját közel hajolok hozzá. – Az igazi énjét akarom, mindennél jobban megismerni, és ha valamit én akarok azt el is érem. – lehelem a fülébe. – Tudni akarom, mi a jár a fejedben, amikor megkínzol egy embert. Felizgat mások szenvedése, fájdalmas vergõdése? – suttogom tovább a fülébe és bele is nyalok. – A vért is szereted igaz? – kérdezem ördögien és elõvéve a tõröm elég erõsen megvágom a karom, de még csak fel se szisszenek, ez nekem semmi. 

- Elõttem nem kell megjátszanod magad. Mutasd meg milyen démonnal is van dolgom. – nyalok végig az ajkaimon, majd az egyik ujjam végigsimítom a vérzõ karomon, majd az õ ajkain. –  Talán még tanulhatnék is tõled, hogy a legközelebb kihallgatok valakit, hogyan is kínozzam meg, de ahhoz elõbb fel kell fedned az igazi éned. – nézzek mélyen a szemébe és az ujjammal továbbra is az édes ajkait simogatom, ami hamarosan már a farkam fogja ízlelgetni.