- Coryn, te sosem változol - hallok meg magam mögött egy túlságosan is ismerõs hangot. Lassan fordulok meg. Egyrészt hatásvadász, ne gondolja, hogy olyan izgatott vagyok, másrészt rohadtul nem akarok szembesülni azzal, hogy ki jött el hozzám látogatóba.
- Gábriel…. - suttogom, mikor szembe kerülök vele.
- Úgy ám! Már azt hittem, nem emlékszel rám - vigyorog teli pofával. Csak tudnám, hogy miért.
- Mit tettem már megint? - sóhajtok fel unottan, és kitöltöm magamnak a kávémat. Jó találmány, imádom. Felfrissít, keserû, mégis kívánja az ember, ha megkóstolja.
- Azt az információt kaptuk, hogy egy igen magas rangú démon fog a halandók közé érkezni hamarosan, Coryn. Mivel te is itt vagy, esetleg… - Nem hallgatom végig, felemelem a kezem, ezzel picit kilötykölve a kávémból.
- Miért segítsek nektek? - nézek mélyen a szemébe. Leolvad a vigyor az arcáról, viszonozza a vesébe látó tekintetet, majd mély, kissé még számomra is félelmetes hangon megszólal.
- Mert azt a parancsot kaptam, hogy ha ellenszegülsz, meg kell öljelek. - A hangja szigorú, tudom, hogy most nem viccel. Ami azért baj, mert ha megölnek, akkor egyel lentebb kerülök, és ott bizony nem egy vagy két olyan dög lesz, akiket én küldtem oda. Az meg ugyan kinek hiányzik? Az örökkévalóságon is túl minden nap elviselni azt, hogy kínoznak… hah. Nem.
- Nincs erõm egy magas rangúval szembeszállni.
- Ugyan, alábecsülöd magad - tér vissza a megszokott vigyora. Ha nem így látom, általában baj van. Azt is komoly képpel közölte, hogy Mihael épp felém tart, hogy leküldjön a halandók világába. - Itt ez a szép, hosszú haj, a helyes pofika és ez a mennyei test… akármilyen démont elcsábíthatsz. És ha jók az információk, a feljövõ démon hímnemû, fiatalabb külsõvel rendelkezik.
- Fiatalabb külsõ és nagyhatalmú…? Enlil? - Ez csak vicc… mit kezdjek én egy Enlil kaliberû démonnal?!
- Nem teljesen biztos. De a parancs az parancs és úgy veszem, hogy vállalod. Figyeld õt, nem akarunk semmirõl lemaradni.
…és elillan. Imádom ezt az eltûnési formát. Épp mikor ellenkezhetnék, akkor már itt sincs, és akárhogy üvöltök érte, nem jön. Mindenesetre akkor azt hiszem, el kellene indulnom megkeresni ezt a démont, aki lehet, hogy Enlil, lehet, hogy nem.
Mi is az a mondás?
Ez tényleg orosz rulett.

* * *

Épp egy fõút mellett sétálok el, amikor dudaszóra leszek figyelmes, majd egy ütközés. Odapillantok, és ahogy látom az enyhén ideges alakot már tudom: megvan. De nem ismerem Enlilt… nem tudom, hogy õ az vagy nem, még csak az energiája sem ismerõs.
- Ez aztán a hatásos belépõ - szólalok meg, ahogy közelebb ér. Rám pillant. Nem tudom…. ez lenne Enlil, a Pokol Seregeinek ura és parancsolója? Lucifer egyik fõgonosza…?Ahhoz képest egész aranyos. Bár tény, hogy a kénes szag még itt terjeng körülötte, le sem tagadhatná, hogy démon.

- Inkább beugró. Ugyanis nem önszántamból jöttem - mondja idegesen. Megértem, gondolom neki sem volt választása, hogy fel vagy még fentebb. Bár rosszabbul is járhatott volna. - Minden esetre megköszönném, ha tudnál segíteni. Kellene valami ruha, amiben kevésbé feltûnõ vagyok.

- Miért segítenék egy démonnak? - kérdezem, tettetve picit, hogy nem tudok semmit. Látom a szemében, hogy tetszik neki a testem, ami nekem csak jó. Legalább nem kell koslatnom utána, majd õ követ engem. Pláne ha most segítek.

- Mert mért ne? Ugyan, ne kéresd magad, angyalkám... - simít végig játékosan a mellkasomon. - Mindketten kitaszítottak vagyunk, úgyhogy segítsünk a másikon. - Tudom, hogy jár az agya, látom rajta. De a tippjének csak a fele lehet helytálló, hiszen az csak néhány letaszítottnál szokás, hogy bár emberként él, még parancsokat kap fentrõl. Mindegy, ha most segítek, magamhoz édesgethetem.
Ellököm magam a faltól és elindulok. Közben rákérdez a nevemre, elmondom neki én meg az övére, hátha mázlim lesz és kiköpi, hogy õ Enlil… de nincs, ami viszont egyrészt jó, másrészt rossz. Ha nem mondja el, nyilván õ az. Nem akarja, hogy a Menny megtudja, hogy Lucifer seregei fej nélkül vannak odalent. Azt õ még nem tudja, hogy az angyaloknak eszébe sincs megtámadni a Poklot, mert egyrészt minek, másrészt meg hagyjuk már…
- Akkor találj ki magadnak egy nevet - nézek rá a vállam felett.
- Minek? - néz vissza rám.
- Nem tudlak sehogy sem szólítani - válaszolom.
- Hívj, ahogy akarsz - hagyja rám, mire megrántom a vállam. Nekem jó. Nem kell a nevén hívnom, nem kell, hogy érdekeljen, csak magam mellett kell tartanom.

 Ahogy a lakásomra érünk, bár nem érzem, tudom, figyelnek. Az angyaloknak sok olyan ereje van, amit nem fedtek fel a démonok elõtt, pont az ilyen alkalmakra.
- Nos. Éhes vagy, szomjas, vagy csak ruha kell? - fordulok vendégem felé.
- Így sortban jöhet - dobja le magát a kanapéra. - Bár nem tudom, mennyire fogom megenni az emberi dolgokat - húzza el a száját.
- Ember vagy jelenleg, ha nem eszel meg iszol, meg fogsz halni, ez ilyen egyszerû - fordulok felé ismét, a kezemben egy pohár teával. - Ezt idd meg, addig készítek valamit.
A következõ pillanatban hallom, ahogy leteszi a bögrét, majd mögém lépve átkarol. Meglepve várom, hogy ost mi lesz, amíg el nem enged és hagy megfordulni. Amivel viszont ekkor szembesülök, arra nem biztos, hogy fel vagyok készülve.
Mióta itt van, végig ennyire… vonzó volt?! A szemei… a haja… a teste…
- Tudod, most inkább mást szeretnék csinálni - pillant fel rám, és megint végigsimít a mellkasomon, majd egy mozdulattal tépi le rólam az inget. Nem szólok, várom, mit tesz, hiszen szembesült az erõmet elzáró rózsával.
Végigsimít rajta, majd hirtelen oda hajol és csókolgatni kezdi. Érzem, ahogy a testem megadja magát a vágynak, amit keltett bennem, így utolsó erõmmel még eltolom.
- Ugyan, ne kéresd magad, te is vágysz erre - mondja kéjelgõ hangon. Nyelek egyet, és csak nézek rá. - Bukottak vagyunk, ebbõl most nem lehet baj - vigyorog rám, majd ledobja a köntöst magáról.
Alacsonyabb, mint én, világos a bõre, és látom a tetoválást is. - Tetszik, amit látsz, ugye? - kérdezi mosolyogva és körbeforog. Tekintetem megakad formás fenekén. Kerek, izmos… pont ahogy szeretem. Igazából kár lenne tagadni, hogy a testének minden pontja kedvemre való. És azt hiszem, nekem is kijár a szórakozás, arról meg szó sem volt, hogy ezt nem csinálhatjuk.

Vadul esek neki, szinte dühbõl. Elviseli, sõt, mintha tetszene neki. Felnyög, amikor az ajkába harapok és kiserken a vére, amikor a fenekébe markolok olyan erõveé ahogy tudok, még törleszkedik a többért, a teste pedig csak vonaglik minden érintésemre, akármennyire durva vagy követelõzõ. Nem gondolkodom semmin, az elsõ dologra dobom fel, ami az utamba kerül, és az a tálalópult. Közben már rólam is lekerült minden ruha, teljesen meztelenül állok elõtte. Szólnom sem kell, mintha tudná a dolgát. Négykézlábra emelkedik, majd rám hajolva kezd az ajkaival kényeztetni, miközben kitolja a fenekét. Végigsimítok a gerincén, mire épphogy nem kezd dorombolni, majd besimítok farpofái közé, végül mindenféle síkosítás nélkül merül el benne az egyik ujjam.
Megremeg az egész testem, ahogy nyögése végigszánt rajtam.
Vadul, kegyelem nélkül teszi a dolgát. ahogy én is. Mikor már elégnek érzem mindkettõnk számára, a hajába túrva rántom le magamról, majd csak nézem õt, ahogy még mindig négykézlábra állva tekint fel rám, vágytól ködös szemekkel, körbenyalva ajkait. Mielõtt bármit tehetnék, elrugaszkodik, és ellök a földön. Nem áfj, hiszen ennél azért több kell, de meglep picit.
Ám nem hagy ezen gondolkodni, felém áll és egy könnyed mozdulattal rám ül. Mindketten felnyögünk a mozdulattól, ahogy elmerülök benne, és innentõl tényleg semmi finomkodás nincs egyikünkben sem. Én bírom a tempóját, és õ az enyémet, sõt, talán most lehetek elõször igazán, annyira vad, amennyire akarok, és jelenleg pont az érdekel a legkevésbé, hogy Enlil az, akiben benne vagyok. Mert már biztos, hogy õ az. De neki nem kell tudnia, hogy tudom.

Eszméletvesztésig csináltuk. Fogalmam sincs, hogy meddig, de ahogy lefordulok róla a nem is tudom, hogy hányadik menet után, azonnal álomba zuhan. Jólesõ borzongás járja át a testem: a tökéletes elégedettség. Testileg…
- Mikor mondtam, hogy tedd ezt? - jelenik meg mellettem Gábriel. Enlil meg sem moccan mellettem, talán tényleg ennyire fáradt, de hangosan szuszog álmában. Mondjuk itt a földön érzékelni õ sem képes az angyalokat.
- Önálló ötlet volt - felelem, és egy takarót dobok magunkra.
- De õ egy démon - sziszegi Gábriel, vigyor nélkül.
- És? Kitaszított, ahogy én is. Ennyi móka jár nekünk - vigyorgom most én, és lezártnak tekintve a dolgot, lehunyom a szemem, és én is elalszok.

* * *

Amikor felkelek ismét már ismét reggel van. Õ még mindig mellettem szuszog, így fel sem keltem. A naptárra pillantok: ma még szabadnapos vagyok. Holnap be kell mennem dolgozni, talán õ is jönni akar majd.
Ahogy ezen gondolkodom, lágy érintés fut végig ismét a rózsán.
- Ez kimerítõ volt - szuszogja.
- De legalább nem kellett visszafogni magunkat - fordulok felé. - Bár azt, hogy most mi lesz, fogalmam sincs. - Várakozón pillantok ár. Kíváncsi vagyok, hogy õ mit gondol most a történek után.