 Karakter: Hope
Megjegyzés: Lucinak angyali szeretettel
Álmosan fordulok az órám felé. Már 11 is elmúlt. Ezek a bulik egy kicsit elfárasztanak. De hát a mostani feladatom része. Ha egy zenészre kell vigyáznom, akkor ahhoz a művészélet is hozzájár. Álmosan átfordulok. Még egy kicsit ágyban maradok. Most úgysincs dolgom. Valószínűleg Matt is alszik még. Legalábbis az alapján hogy mennyire kiütötte magát tegnap éjjel, egyhamar nem kel fel.
Egy fél óra múlva kimászom az ágyból. A tetőtéri lakásnak csak a kisebbik szobája az enyém. A nagyobb szoba egy páré. Igazából megengedhetnék magamnak saját lakást, de nekem tetszik ez a pici szoba. Olyan kis aranyos. Nincs benne túl sok holmi az ágyam egy szekrénysor és egy karosszék.
Kiveszek egy törölközőt, sampont és tusfürdőt a szekrényből majd elmegyek zuhanyozni. Az a jó abban hogy angyal vagyok, hogy mindent megkapok amire szükségem van. Sokáig tisztálkodom. Nem egyszerű a sok cigaretta és alkohol illatát lemosni magamról. A lakótársaim dolgoznak szóval a szárnyaimmal is foglalkozhatok. A szobámba visszatérve kibontom a hajam, majd egy puha kefével lassanként áttisztogatom fehér tollaimat. Gyönyörűek.
Alig hogy befejezem a tisztálkodást megcsörren a mobilom.
- Hope? Téged hívtalak? – mondja egy nyúzott hang.
- Igen Matt, engem. – nevetek a telefonba. Jól tippeltem a másnaposságot illetően.
- Picit ki vagyok ütve.
- Azt hallom.
- Nincs kedved átjönni. Már hogy ne tegyek semmiben kárt?
- De megyek. – leteszem a telefont.
Néhány perc múlva leszállok Matt lakása előtt. Azonnal elrejtem a szárnyaimat. Csak így könnyebb idejönni.
- Beengedsz?- kérdezem mikor felveszi a kaputelefont. Hát igen. Művész. Nem milliárdos.
- Aha.
A délután eltelik azzal, hogy Matt elviselhető állapotba kerül. Nehezen állom meg hogy ne tegyek rendet. Kész katasztrófa a lakása. Csak az egészségre káros dolgokat rendezem el. Ha mindig kitakarítanék nála akkor sosem jutna el addig hogy magától is rendet kéne tennie. Nem mintha eddig eljutott volna.
***
Mellé kuporodva ülök az ágyon miközben néhány akkordot próbálgat a gitárján.
- Új dal lesz? – kérdezem reménykedve.
- Á. Eddig semmi normális. Már hónapok óta nincs ihletem. Lassan már bérgyilkost küld rám a lemezkiadó. –nevet fel. – Nyugi csak vicceltem. –helyesbít amikor meglátja aggódó arcomat.
Az első két lemeze kasszasiker volt. Díjat nyert mindkettő és hónapokig vezette a zenei listákat. De már jó ideje nem készül nemhogy lemez, de új dal sem. Ezért jöttem hozzá úgy 2 hete, hogy segítsek neki újra írni. Ugyanis most nem áll túl jól a szénája. A kiadó folytatást követel. Már jó ideje. A népszerűsége is megcsappant mostanában. A koncertfelkérés is kevesebb. És mindehhez egy úgy lemez kéne. Ha lesz még magasabbra is törhet, de ha nem nagyon úgy tűnik, hogy el fog tűnni a süllyesztőben. Pedig ennél sokkal több van benne. Segítséget persze nem hajlandó kérni. Ezért jöttem én a képbe. Próbálok a barátja és támasza lenni.
Merengésemből egy hangsor hoz vissza.
- Játszd le az előbbi pár hangot mégegyszer.
- Melyiket?
- Az utolsó 4-et. Aha. Ide kéne még valami.
- Mondjuk ez?- játsza le újra tovább folytatva.
- Nem. Valahogy nem az igazi. Talán vidd le a végét…
Végre valami alap. Fel is vetetem vele a sorokat. Önmagában nem sok, de indulásnak jó.
Persze ilyenkor kell valakinek telefonálnia. Amikor végre haladunk valamit.
- Elmondanád hol a fészkes fenében vagy? – ordítja a menedzsere köszönés nélkül a telefonba.
- Itthon. –válaszolja Matt teljes nyugalomban.
- Mégis mit képzelsz magadról? Már fél órája beénekelned kéne. –ordítja tovább. – Nagy nehezen megszerzem neked a fellépést. Ami a mostani lustaságodban már csodaszámra megy, erre te.
- Most nem érek rá. –szól közbe Matt.
- Nem érdekel. Az sem érdekel, ha épp haldokolsz vagy anyád szül. Nagyon ajánlom, hogy 10 percen belül itt légy. – ezzel lecsapja a telefont.
- Mi a gond? – kérdezem.
- Úgy tűnik 10 perc múlva fellépek a város másik oldalán.
- Micsoda? –hűlök ki. Az legalább 30 percre van innen.
- Mindegy. Úgysincs kedvem ma énekelni.
- Már értem miért ordított így a menedzsered.
- Igazán lehiggadhatna, nem tesz jót az idegeskedés. – vigyorog rám, miközben tovább gitározgat.
- Te meg észhez térhetnél már. A rajongóid várnak rád. Szeretnek téged. Mégis hogy fog nekik esni ha te nem leszel ma ott?
- Hát te egészen furcsa vagy Hope. Mintha nem is ebben a világban élnél. Kit érdekelnek a rajongók?
- Engem. – a szekrényhez lépek és kiszedek egyet a fellépő ruhái közül. – Öltözz. Indulunk.
- Nincs kedvem. – felsóhajtok.
- Nem kérés volt. Nem engedheted meg magadnak hogy játszd a szeszélyes sztárt. Gyerünk.
Ez a srác. Ilyenkor értem meg miért mondtak le róla annyian. Amíg felöltözik összekapkodom a holmijait. És nagy nehezen egy sporttáskába gyömöszölöm. Késűk, hajvasaló, hajlakk, zselé, váltásruha…stb. Visszarohanok a szobába.
- Na kész vagy.
- Aha. –mondja lustán.
- Akkor indulás. Könyörgöm a gitárt hozd magaddal. – lekapom a kocsi kulcsát az akasztóról és magammal rángatom a lifthez.
- Azzal meg mit akarsz? –kérdezi a kulcsot nézve.
- Vezetni.
- Na, ne szivi. Imádlak, de a kocsimhoz nem nyúlhatsz.
- De igen. Én vezetek, te beénekelsz.
Folytatja a dumát, de nem figyelek rá. Bedobom a kocsiba a táskát, beülök a vezető ülésbe. Közben azon imádkozom magamban, hogy ne legyen abból semmi balhé amire készülök.
- Kösd be magad. - amint engedelmeskedik beletaposok a gázpedálba.
- Na, Hope nyugi.
- Csak így érünk oda. Kezd neki beéneklni.
Iszonyatosan koncentrálok miközben a megengedettnél jóval többel hajtok át a városon, jó pár táblát és lámpát figyelmen kívül hagyja. Szerencsére majdnem teljesen tiszta az út. A telefon újra csörög. Kikapom Matt kezéből.
- Kérj még nekünk 20 percet. – mondom a meglepett menedzsernek aki nem tudja hová tenni hogy ki vagyok és hogy félbe szakítottam az őrjöngését.
Mire odaérünk Matt nagyjából beénekelt. Bevágtatunk a klub hátsó bejáratán. Fogalmam sincs, hogy de 10 perc alatt valami normálisat alkotok Matt hajából.
- Én idehoztalak. Most már tiéd a színpad. Légyszi mutasd meg nekik mit tudsz. – adok egy gyors puszit az arcára.
- Hope. – visszafordulok a hangjára. – Köszi.
- Csak tedd amihez értesz. –mosolyodok el rá.
- Helló mindenkinek. Volt némi zűr az idejövetellel de a kedvetekért csak sikerült megérkezni. Na csapjunk bele. – hallom Matt hangját minden hangszóróból.
Már folyamatban megy a zene mire helyet találok magamnak egy asztalnál. Matt egész jól csinálja.
- Egy sun-beach koktélt. –mondom a pincérnőnek.
- Legyen kettő. – szól közbe egy megdöbbentően szép csaj a pincérnőnek. – Ugye nem baj ha csatlakozom? - fordul hozzám.
- Nem. – mosolygok rá. –Hope vagyok.
- Luci. Nehéz nap?
- Nem is akarod tudni mennyire.
|
