Nahát, milyen hosszúak az ujjaim, vajon nekem is három ujjpercem van mint bárki másnak? Számoljuk csak meg, hogy biztos legyen. Egy, kettõ, három. Igen stimmel, három. A tenyerem sem semmi, basszus nekem hiányzik az életvonalam, vagy mi és jééé milyen barázdák vannak rajta, eddig fel sem tûnt, a karmaim meg akár az acél, még a színük is hasonló, de jó.
A hatalmas tanácsterem, idegesítõen visszhangzik a vámpír tanács tagjainak vitájától, amit egy légbõl kapott pletyka indított el és már vagy két órája tart. A hír, miszerint a vérfarkasok mozgolódnak és újra csatára szállnának velünk, elég nevetségesnek tûnik, de ha még igaz is, akkor sem aktuális, hisz még semmi sem történt. Persze nem lehet figyelmen kívül hagyni, de hogy órákig vitatkozzanak ezek az õskövületek, már kezd ténylegesen fárasztó és unalmas lenni. Ezért és még jó pár ok miatt, mélázom magam elé, ujjaimat birizgálva, mivel a fû növekedését is érdekfeszítõbbnek gondolom mit ezt a témát, az ujjaim pedig még annál is érdekesebbnek bizonyulnak.
- Amathaon … Amathaon AMATHAON!! … - felkapom fejem és pislogva figyelem a dühösen pillázó vámírt. Ennek meg mi a fasz baja van és, hogy merészel így beszélni velem? Tekintetem elsötétedik a sarkokban megbúvó árnyak, pedig megremegnek, ahogy némi erõt szabadítok föl és, ha szemem tikkenil kezd, tuti kibelezek valakit. Argo némileg visszavesz stílusából és már jóval normálisabb hangnemben közelíti meg a kényes témát, vagyis szerény személyem.
- Talán untatunk téged? – érdeklõdik, mintha nem lenne nyílván való, hogy nem csak unalmasak, de kezdenek idegesítõen irritálóak lenni. Megmozgatom ujjaim és lassan felállva, kényelmes helyemrõl, indulok el az ovális asztal mentén, közvetlenül vámpírtársaim mögött. Mozgásom elcsigázott és érdektelen arckifejezésembe, némi bosszúság költözik.
- Ha õszinte akarok lenni, eléggé. Talán érdekel a véleményem? – sétálok a háta mögé és vállán megtámaszkodva hajolok egész közel füléhez. Pulzusszáma azonnal felszokik és némi adrenalin kezd termelõdni  mézédes vérében. Az illata isteni, már-már bûnre csábító, félelme pedig felkúszva orrnyergembe hívogat, némi kóstolóra. Rég volt már, hogy Argo vérét ízlelhettem. Nem mintha ellenkezne, vagy hasonló, de egyéb elfoglaltságaim miatt némileg hanyagoltam ezt a nemes vámpírt.
- Amathaon… kérlek a tanács feje ként, jó lenne hallani, hogy téged aggasztanak e a pletykák… - nagyot nyel, de meg sem moccan, ahogy a többiek sem. Még az idõ is megállni látszik, ahogy végignézek a díszes társaságon.
- Nem gondolod, ha aggasztana, akkor nem az ujjaimmal játszadoznék? – forró leheletembe belesóhajt, ahogy édes kicsi fülcimpáját simogatja. Dörmögõ mély hangom egész gerincéig hatol és nem véletlenül. Szeretek hatni érzékeny természetére.
- De biztos, csak… - suttogja.
- Szeretnéd hallani igaz? – kuncogok halkan, miközben orrommal végigsimítom karcsú nyakát. Teste megremeg és ezek az apró rezdülések jelzik, mennyire tart tõlem és vonzódik hozzám egyszerre. Mulattató, de nem eléggé. Felegyenesedve nézek végig a tagokon és kiszúrok magamnak egy másik egyént. Miért is õt? Darin a csodás hosszú vörös hajával, világítóan fagyos tekintetével, úgy néz rám, mintha titkolni próbálna valamit. Vajon mit tud ez a vörös kis démon fattya? Piszkáljuk kicsit meg, hátha kiköpi nekünk az asztalra, végül is annyira hiányolták, hogy nem szólok bele ebbe az érdekfeszítõ csevejbe. Most magukra vessenek.
- Mi a véleményem? Kár kapálózni addig, amíg nincs semmi konkrétum… Bár az is elõfordulhat, hogy egyesek, titkolóznak, tudnak valamit, de inkább nem kötik az orrunkra. – elindulok az említett kis dög felé, aki mintha tudná, hogy róla beszélek, tekint kõrbe, de rám még véletlenül sem néz. Szépen beletúrhatnék az agyacskájába, csakhogy ezt nyilvánosan nem tehetem, de még így is képes vagyok némi nyomást gyakorolni rá. Mellé érve az asztalnak támaszkodva ülök rá félig és oldalra biccentett fejjel nézek tekintetébe.
- Miért nézel így? Remélem nem arra akarsz célozni, hogy titkolok valamit. – hangja nagyon határozott és meggyõzõ, de ez engem kicsit sem hat meg és elmosolyodva folytatom tovább okfejtésem.
- A szemem arra van, hogy nézzek vele. Téged ez miért is zavar? Mellesleg általánosságban beszéltem feltételezésekkel, ahogyan most ti is tettétek az elmúlt néhány órában. Szóval, ha lenyugodtál, folytatnám. – simítok végig hosszú tincsein.
- Elnézést, hogy közbevágtam… - néz maga elé mogorván.
- Remek, tehát a pletyka, miszerint mozgolódnak a farkasok, azért nem jelent túl sokat, mivel a háború során kiirtottuk az igazán erõs alfákat, azzal a hiperaktív vénséggel az élen, nemde? Ennyi idõ alatt képtelenség, hogy egy fiatal egyed, olyan erõre tegyen szert, amivel irányíthatja a többi egyedet. Ráadásul nincs az a megveszekedett likantróp aki szembe merne szállni hatalmunkkal, szóval amíg valaki nem állítja, hogy a régi király visszatért és hadsereget toboroz ellenünk, addig nem érdekelnek a szóbeszédek. – fejtem ki nagy nyugalommal, majd Darin vállára rakom kezem.
- Darin száz százalékra biztos benne, hogy a király halott, hisz saját maga látta lezuhanni egy szikláról, holtan… - utolsó szavam, erõteljes morajlással visszhangzik és a falakról visszacsapódva válik még morózusabbá. Darin rám emeli tekintetét, elég rosszallóan, amit a többiek érdeklõdve figyelnek. Valószínûleg fogalmuk sincs, mit akarok kihozni belõle, pedig igazán egyszerû, csakhogy itt mindenki, annyira biztosan tud állítani dolgokat, hogy még senki sem kérdõjelezte meg, drága Darin barátunk állítását. Nos én most megfogom, már csak a kedélyek borzolása végett, hisz én személy szerint örülnék még örülnék is, ha kiderülne, hogy a vén farkas koma, legvadabb ellenfelem még él, sõt elõszeretettel mutatnám be neki mit tettem édes pici fiacskájával. Igen az én drága boci szemem, bizonyára unatkozik otthon. Vajon milyen butasággal ûzheti el, gazdia nélkül az idõt? Gondolataim kicsit elkalandoznak, ahonnan Zaraf a leg idõsebb vámpír rángat vissza, egy morranással.
- Amathaon… kérlek légy kicsit konkrétabb és ne fordíts hátat nekünk… Azt állítod, hogy Darin hazudott? Ez súlyos vád lenne… - higgadt önuralom sugárzik hangjából, mint mindig. Na igen, õ pont az a típus, akit nem lehet egy könnyen kiismerni, vagy felidegesíteni. Hatalmas ereje talán vetekszik az enyémmel, de ezt sem állíthatom biztosra, hisz nagyon ritkán mutatkozik meg valódi ereje.
- Erõs túlzás a hazugság… - állok fel és visszafordulok az asztal felé.- Darin mindössze olyasmit állít biztosan, amiben szerintem már annyira nem is biztos… Látott valamit, csakhogy a szem, gyakran veri át az elmét… elõfordulhat, hogy ez esetben is fenn áll ez a tény… - Darin dühösen rúgja ki maga alól a széket, ami hatalmas robajjal csapódik neki a vaskos gránit oszlopnak és felém fordulva kivillantja agyarait. Igen, ezt már sokkal jobban szeretem, ha megnyilvánul idegbajos lénye és összezavarodva jóval õszintébbet ad, mint nyugalmi állapotban.
- Szerinted képzelgek és csak azt látom amit akarok?
- Ezt nem én mondtam… Talán így van? – kuncogom, mire Zaraf a fejét csóválja, de a többiek sincsenek elragadtatva ettõl a nyílván való kakaskodástól. Ez a fajta hevesség, csak az ifjú vámpírok stílusa, Zaraf számára értelmetlen energiapocsékolás, ráadásul nyílván való erõfölényem miatt még ostoba húzás is.
- Ha konkrét mondandód van akkor bökd ki végre…  Láttam amit láttam és igen, akár tévedhettem is, de ennek kicsi a valószínûsége…Vagy talán beszéljünk inkább, másról? Úgy árasztod magadból annak a kis dögnek a szagát, mintha direkt kented volna magadra. – a kis rohadék képes és ezzel fog úgy felhúzni, hogy elboruljon az agyam. Ezt persze nem mutatom, csak higgadtan szagolom meg ruházatom, mintha nem akarnám elhinni, hogy érzi szagom.
- Nem tudom mirõl beszélsz, teljesen finom az illatom, még mindig csábítóbb egy életteli farkaskölyök illatát árasztani, mint a te poshadt kriptaszagod, mivel feltételezem sokkal jobban kultiválnád, ha a te szagod áradna belõlem… - kuncogom el magam erõteljes gúnnyal a hangomban.
- Most már elég legyen! – morran ránk ismét Zaraf, akinek robosztus hangjától megremegnek a falak. Nem áll fel, de a tekintélye épp elég, hogy a kis Darin visszavegyen és bár majd szét robban a méregtõl, lecsillapodva fúj visszavonulót. Elégedettséggel vigyorodom el és sétálok vissza helyemre, miközben Zaraf int a teremszolgának, hogy takarítsa el a romokat és hozzon be egy új széket. Nem mintha szükség lenne rá, én már befejeztem a tanácskozást és valahogy úgy érzem a többiek is. Nesmére nézek, aki egész végig teljes csöndben ült a helyén, ami pediglen nem elhanyagolandó tény, hogy Darin bátyja és némileg több ész szorult pici buksijába, mint testvérének. Õ sem az a típus aki fejjel megy a falnak, megfontolt és jobbnak érzi szépen a háttérben meghúzódva figyelni. Rátámaszkodom könyökömmel az asztalra és állam kézfejemre helyezve figyelem, miközben szépen rendezgetik a termet. Rám sem néz, de tudod, hogy figyeli minden mozdulatom, amit pedig szintén nem tud eltitkolni, hogy titkon teljesen odáig van értem. Mit is mondhatnék, tökéletes vagyok. A sötétség igazi hercege, aki még egy ilyen sokat megélt vámpírt is meg tud lepni. Zaraf lassan feláll, és kõrbe tekintve szúr ki engem. Nem mintha túl sokan lennénk jelen a teremben.
- Ezek az ódon falak sok mindent kibírtak már, de azt hiszem fennállásunk óta, most elõször kell egy tanácstagot a lehetõ leg komolyabban megdorgálnom, minõsíthetetlen viselkedése miatt. – Darin képére vigyor ül ki, biztos benne, hogy az én viselkedésem nem volt helyénvaló, amibõl azonnal látszik, hogy bizony nincs helyén az esze.
- Darin, mi nem vagyunk farkasok, ez a lealacsonyító viselkedés nem méltó hozzánk, vagy nemes társadalmunkhoz. – hoppá.
- Engem? Provokált, hisz itt voltatok, hogy mondhatod, hogy az én viselkedésem volt lealacsonyító…? Együtt hál egy mocskos farkassal és még csak nem is szégyelli… - csap az asztalra, de Zaraf csöndre inti, így ismét elhallgat.
- Amathaon viselkedése kicsit sem új, vagy meglepõ. A provokáció megengedett eszköz egy szópárbaj megnyeréséhez, nekünk viszont uralnunk kell erõnket és dühünket. Pont ezért emelkedünk ki a többi faj közül.  Amit tettél és mondtál nem tartozott a megbeszéléshez, ráadásul olyan tények láttak ezáltal napvilágot, amik alapjaiban változtatják meg eme fontos tárgyalás részleteit… Ezért, mivel a hibát te követted el, azt a feladatot adom, hogy kutasd fel a tényeket és mutass fel bizonyítékokat a farkas király haláláról.
- Azt mégis hogyan tegyem?
- Ez már legyen a te gondod… A tárgyalást berekesztem… - nem is figyelek rájuk, persze hallom amit mondanak, de tekintetem le sem veszem a vörös szépségrõl. Nálam õ a nyerõ, az összes vámpír közül. Imádok játszani az érzelmeivel, néha ettõl úgy festek, mint egy dzsigoló, de errõl szó sincs, hisz ez csak játék. A tanácstagok lassan felállnak, Darin pedig vaddisznó módjára rohan ki a helyiségbõl. Nem is várok másra, felállva helyemrõl egy szemvillanás alatt kerülök Nesme mögé, megragadom karját és a falnak szorítva magasodom fölé. Zaraf még visszatekint a zajra, de megcsóválja fejét és kisétál. Nesme higgadtan tekint föl rám és egy halovány mosollyal jelzi, hogy nincs ellenére közelségem.
- Miért cukkolod az öcsém?
- Miért ne? –kérdezek vissza egy szemöldök felhúzással. Keze lassan mozdul és fagyos arcom végigsimítva nyalint ajkamra. Micsoda édes kis szuka, sajnos meg sem közelíti az én drága pici boci szemem , mégis vérének lüktetõ áramlása, folyton felkeli bennem a vágyat, ami leküzdhetetlenül
- Kegyetlen vagy… - suttogja megadóan, miközben egyre közelítek karcsú nyakához. Fenébe, de megkóstolnám kicsit, csak egy egész apró kortyocskát, mégsem idõzhetek tovább, hisz egy jó gazdinak kötelességei vannak.
- Majd máskor…
- Már megint a farkaskölyök igaz? Tudod, ha nem lenne farkas, akkor is helyteleníteném ezt a dolgot, hisz még csak egy gyerek… Nem is értem mit eszel rajta… - fordítja el fejét, mire csak elmosolyodom és elengedve lépek egyet hátrébb.
- Nem kell, hogy értsd, mit miért teszek… Talán pont a fiatalsága, vagy fékezhetetlen vadsága vonz annyira… Ez legyen az én dolgom, de látogass meg nyugodtan, ha hiányzom neked… A kastélyom ajtaja nyitva van elõtted… csak az öcséd hagyd otthon… - kuncogva fordítok hátat és magammal húzva sötét árnyaim, libbentem meg hosszú kabátom, majd tovaillanva sétálok ki a hatalmas épület elé. Tekintélyt parancsoló azt meg kell hagyni, de csak úgy mint a tanácsra erre az is öreg épületre is ráférne némi frissítést. Hamarosan drága barátaim, hamarosan. Türelmem meghozza majd munkám gyümölcsét. Ezekkel a mély gondolatokkal tekintek vissza , majd éjfekete lovam nyergébe pattanva vágtatok át az uradalom fõvárosának utcáin. Az épületek stílura, magán hordozza a régi idõk emlékét, némi modern vívmánnyal ötvözve. Nem vagyunk õskövületek, de múltunkra büszkék vagyunk és lehetünk is, mégis, talán csak én érzem, de ez a tisztelet egyre csak gyengít minket, hisz mi nem a múltban élünk, hanem a jelenben. Kiérve a városból az erdõ felé veszem az irányt, át a kis ösvényen és a sûrû növényzet között. A farkasok erdeje ez és egykoron, még megközelíteni sem lehetett. Én már gyermekkoromban is dacoltam a szabályokkal és elõszeretettel lopóztam be a farkasok felségterületére. Nem is csoda, ha néha gyorsabban kellett távoznom, mint jöttem, de sokat tanultam ezekbõl az apró csínyekbõl. Futni mindenképpen. Az erdõ hatalmas és több hektáron terül el, magába olvasztva a hegyek végtelennek tûnõ láncolatát. Az én kastélyom és jelenlegi tartózkodási helyem, pont egy ilyen szikla tetején díszeleg, kimagasodva, mintha egy trónuson csücsülve szajkózná, a vár urának nagyságát. A kapuhoz érve, ismerõs illat tölti meg orrom, édes illat, amit távollétem alatt hiányoltam, de furcsa mód, némi félelem párosul ehhez a kellemes illathoz. Az udvar közepén egyik szolgám vár rám, hogy lovam elvezesse. Még menet közben lepattanok a csodás telivéremrõl és átadva a kantárt, minden szó nélkül csörtetek el mellette, mivel, ha Wfél, akkor megint rosszat csinált és nem vesztegetem az idõm egy senki szolgára. A kastély falaki közé lépve egy igen dühös komornyik közeledik felém.
- Mi történt? Hol van William? – kérdezek rá konkrétan.
- Az a kis nyavalyás tönkretette a… - szavai elképesztõen felidegesítenek. Az, hogy én bármi  módon becsmérlem boci szemet, bizony nem  egy dolog, de mástól nem tûröm el. Tekintetem elsötétedik,  a levegõ pedig vibrálni kezd, jelezve, hogy ennek a barom most sokkal jobban tenné, ha gyorsan elpucolna. Meg is próbál hátrálni, de már késõ, megragadom torkánál fogva és a falhoz vágva lépek hozzá, majd ismét megragadva kenem ismét a falhoz. Mozdulataim túl gyorsak, hogy szemmel követhetõ legyen és ilyen esetekben megmutatkozik. Mégsem nevezhetném magam dühösnek, csak tudatom ezzel a barommal, hogy hol helyezkedik el a táplálékláncban.
- Leszarom mit tett tönkre… Nem merészeld, még egyszer megrémíteni, majd ha én úgy érzem lecseszésre szorul akkor megteszem… Felfogtad? – nézek tekintetébe igen elborult tekintettel, miközben kipréselek minden levegõt abból a nyamvadt testébõl és csak akkor engedem el, mikor már teljesen el van lilulva a feje. Köhögve hullik a padlóra, torkát tapogatva, mintha azt ellenõrizné, letéptem e a fejét.
- Sajnálom ram, de az összes cipõje… - nyöszörgi, elcsigázottan, miközben feltápászkodik. Felvont szemöldökkel gondolkodom el. Tényleg ilyen sokáig hagytam magára, hogy a cipõimre fanyarodjon? Felsóhajtok és a lépcsõ irányába tekintve, komótosan indulok meg William szobája felé, le sem sajnálva a komornyikot. A hatalmas, faragott lépcsõ tetején, egy hosszú folyosón sétálok. Kõrbe a falon õseim festményei, amik becsmérlõen tekintenek le rám. Ez is csak a látszat, hogy tisztelem õket, valójában viszont még emlékeiket is eltörölném örökre a föld felszínérõl. Már a folyosón hallom, ahogy az a vén szipirtyó megint baromságokkal tömi William édes buksiját. Megtámaszkodva a fal mentén hallgatom baromságait. Persze tudom, hogy már tudják, az épületben tartózkodom, és elég közel járok, de ez sosem zavartatta, meséjének befejezésében. Mikor végre elhallgat én még mindig nem mozdulok és várom, hogy kijöjjön.
- Jól hallom , hogy elaludt? – kérdezem karba tett kézzel, miközben elválok a faltól és Dorára nézek, aki felém fordulva sóhajt.
- Igen uram, kimerítette a mai nap… - suttogja és fejét leszegve sétálna tovább.
- Miért tömöd a fejét ekkora marhaságokkal?... A sötétség hercege… nem mondom csábító cím, tetszik, de csak mese habbal, elferdítve ….. – érdeklõdöm semleges hangon.
- A sötétség hercege… nem mondom csábító cím, tetszik, de csak mese habbal, elferdítve …
- Mert, csak ezek a mesék maradtak, amiket megoszthatok vele… és csak az ön nézõpontjából van elferdítve…
- Mégis miben reménykedsz vénasszony? – vigyorodom el gúnyosan.
- Nem is tudom, talán, hogy felnyílik  szeme…
- Szánalmas vagy… - sétálok el mellette be a szobába, ahol elég nagy a rumli. Boci szem az ágyon kiterülve szuszog, akár egy kisgyerek. Leülök mellé és haját simogatva ébresztgetem. Fagyos érintésemtõl a várt eredmény, hamar eljön és kipattannak szemi.
- Nem csináltam semmi rosszat… - rikkant fel, még félálomban, mire sandán nézek rá, ahogy az álmosságot kidörzsöli a szemébõl. Kis buta, még mindig nem szokott le a hazudozásról, még akkor is váltig állítja, hogy ártatlan mikor a tett színhelyén találok rá.
- Értem… szóval valaki besettenkedett a kastélyomba és feldúlta a cipõs szekrényem, no meg a szobád… és arra is volt ideje, hogy egy darab cipõfûzõt rakjon a hajadba?... –  húzom ki a darabkát hajából. Megszeppenve néz kõrbe, majd a kezemben lévõ darabkára. Tekintetébõl látom, hogy nagyon agyal a kicsike. Hatalmas szemekkel néz újra szemembe és heves bólogatásba kezd.
- Igen, így történt…
- Hmmm… Hát miféle házõrzõ vagy te, hogy csak úgy besurranhatnak hozzám mindenféle csínytevõk? – tekintetébe ismét kétely telepszik, és az enyémet kémlelve igyekszik kitalálni, hogy vajon mitõl lehetek mérgesebb, ha bevallja, hogy õ tette, vagy, ha azt feltételezem, idegeneket enged a házamba. Az én tekintetembõl viszont semmit sem lehet kiolvasni, mint általában, így valljuk, be nehéz dolga van a kis drágának. Õszinteségre szeretném nevelni, de sajnos eddig nem jártam nagy sikerrel. Mondjuk ez az én hibám is, hisz túl engedékeny vagyok vele, legalábbis azt hiszem. Lassan, de biztosan jut döntésre és még mindig kitartóan ragaszkodik hamis igazához.
- Igen sajnálom… Nagyon mérges vagy? – most erre mit mondhatnék, mérges ideges, de leginkább a hazudozása dühít. Tudja jól és mégis mindig bepróbálkozik.
- Hát jó, elhiszem neked, és igen nagyon mérges vagyok… Ha legközelebb idejönne az a rosszcsont  és talán találkoznál vele… meséld el neki hogy nem szeretem, az ilyen viselkedést…
- Mit tennél vele? – kérdez újra.
- Nos .. – hajolok füléhez és hosszú tincset félre söpörve suttogom bele a választ.
- Elkapnám a grabancát és ugyan azt tenném vele, mint amit õ tett a cipõimmel… Ha rajtakapom az illetõt még egy csínyen, garantáltan fogja ezer cafatban végezni… - válaszomra összerezzen, hisz tudja, hogy bûnös, tagadhatja a végtelenségig is és a lelke mélyén nyílván valóan azt is tudja, hogy én ezzel teljesen tisztában vagyok.
- Hát… hát igen, meg is érdemli igaz? – néz rám hatalmas bocsi szemeivel. Képtelenség a kis dögnek ellen állni és valószínûleg akkor sem büntetném meg, ha õszinte lenne, bár valami büntetést mégis csak ki kell neki találnom, hogy érezze ki irányít.
- De bizony, hogy megérdemli…és mivel rossz házõrzõnek bizonyultál te is érdemelsz némi büntit, de nem most… Mivel, elmegyünk vadászni, mert tudom, sokáig hagytalak magadra és minden bizonnyal unatkoztál… - simítok arcára és közel hajolva édes ajkaira nyalintok.
- Vadászni? – csillanna fel szemi és kipattanva a karomból kezd vadul készülõdni. Egy nagy gyerek, de pont ettõl olyan üdítõen friss. Most viszont nem az õ, vagy saját szórakoztatásom végett megyünk ki az erdõbe. Az az idióta tanács, bogarat ültetett a fülembe, Darinal az élen, így kimegyek a kicsikével bóklászni egyet, hátha a horgomra akad valami fogás, mondjuk egy bundás ordas. Ostoba és veszélyes vállalkozás lenne? Ezer százalék, ráadásul, ha Williammel megyek, még biztosabb, hogy megtalálnak, de hát pont ez lenne a cél. Nyugodtan rendezgetem magam, miközben figyelem, ahogy boci szem, ide oda rohangál. Igazán üdítõ látvány a sok besavanyodott vámpír után.
- Kész vagy? – érdeklõdöm, lassan feltápászkodva az ágyról. Én nem szoktam fölösleges mozdulatokat tenni, és csak támadás közben mutatkozik meg valódi gyorsaságom, amúgy egy reumás csiga is gyorsabb tempót diktál nálam.
- Igen… Mire fogunk vadászni? – ugrándozik, lelkesen.
- Ma nagy vadra megyünk… Azt várom el tõled, hogy bármi amire azt mondom pusztuljon, azonnal tépd szét… habozás nélkül.. a habozás mos az életedbe kerülhet… - ettõl kicsit elkomorodik és érdeklõdve pislog rám. Nem tudom, hogy találunk e valamit az erdõben, de jobb ha felkészül, hogy most nem kifejezetten a szórakozás az elsõdleges cél. Gondolatain viszont gyorsan úrrá lesz a vadászat iránti lelkesedés, mintha egyszerre csak egy dologra tudna koncentrálni, de jobb is így, majd én gondolkodom helyette, neki kizárólag az a dolga, hogy utasításaim végre hajtva tépje szét aki az utunkba kerül.
- Mehetünk? – kérdezi izgatottan, mire csak bólintok és elindulok kifelé. A folyosón Dora sétál velünk szembe, meglepetten.
- Hová mennek uram?
- Semmi közöd… - vágom hozzá, nemes egyszerûséggel, de William lelkesedését lehetetlenség vissza fogni és azonnal csacsogni kezd.
- Vadászni, nagy vadra… - Dora gyanakodva néz végig rajtam. A vén szipirtyó, mintha átlátna rajtam, pedig nem sejthet semmit, hacsak konkrétan nem tud valamit, de hát tartom magam ahhoz a bölcs mondáshoz, miszerint a barátaid tartsd közel, de az ellenségeid még közelebb. Ennek fényében, csak egy gúnyos vigyor kíséretében sétálok el mellette.
- Vigyázz magadra William… - boci szem csak bólint és utánam igyekezve rohan le a lépcsõn. Mikor meglátja a komornyikot kicsit megtorpan és mérges, mégis rémült tekintettel szemléli, ahogy a vámpír pakolgatja a szétcincált cipõket. William nyála, csak úgy csorog, néhány darabból, amin elmosolyodom, fõleg attól az undortól, ami Nazgud a komornyik képére kiül. Na igen, valószínûleg, közel s távolban nincs még egy vámpír rajtam kívül, aki vonzónak találna egy farkast, pláne ha az ilyen rakoncátlan. William mellé sétálok és megsimogatom arcát.
- Semmi baj… menjünk tovább… - még egy pillantást vetek Nazgudra, aki sunnyogva folytatja tevékenységét. Azt hiszem használt a finom célozgatásom, hogy hol a helye és mekkorára nyithatja ki pofáját. Ez elégedettséggel tölt el. Lassú léptekkel megyek tovább, ki az udvarra, de most nem szándékozom lóval menni, amin William meg is lepõdik. Ritka, sõt, kifejezetten egyedi, ha lábamat mozgatom meg, egy ilyen hosszú távra, de a terepet úgy sem bírná az állat, mivel most William számára ismeretlen terepre merészkedünk.
- Nem lóval jössz? – kérdezi nagy szemekkel.
- Nem és, ha amiatt aggódsz, hogy tudom e tartani a tempód, hát meglepõdnél… - kuncogom, sokat sejtetõen. Tény, hogy gyorsabb vagyok nála, rövid távon pedig  még annál is gyorsabban mozgok, de persze ritkán mutatom meg igazi erõm és William, még talán nem is látott harcolni.
- Menjünk, inkább te legyél észnél, hogy ne maradj le… - lépek egyet és máris futásnak eredek, William, is azonnal futásnak ered és fej-fej mellett haladva, pillanatok alatt érjük el a rengeteget. A sûrû növényzettõl, viszont kénytelenek vagyunk lassítani, mivel mégsem vagyok bozótvágó.
- Tényleg gyors vagy… - kuncogja.
- Most merre? Erre még nem jártam…
- Tudom, ez számodra ismeretlen terep… - hazudom, szemrebbenés nélkül, hisz alig pár mérföldre szedtem õt össze ebben az erdõben. Persze õ erre nem emlékezhet és jobb is így.
- Egyenesen a farkas sziklához megyünk…
- Farkas szikla?
- Igen kicsim, szóval ne lepõdj meg, ha nagy szõrös dögökkel találkozol… Most elsõsorban ilyenekre fogunk vadászni… - látom rajta, hogy nem igazán érti és talán kicsit tart is, hogy mégis, mivel találhatja szembe magát. Mivel õ maga nem képes átalakulni, így még sosem látott igazi farkas alakot, de az ereje már így is elég, hogy néhány döggel elbánjon és, ha mégse én pont ezért vagyok itt. Most a csali szerepét tölti be, azt akarom, hogy az illata átjárja az ódon erdõt, hátha elõcsal egy igazi vadat.
- Értem… felkészülök és nem okozom csalódást… - áll be támadó pozícióba, ami nagyon viccesen fest, akár egy szõrét borzoló kiscica.
- Reméltem, hogy ezt mondod… - ezzel a végszóval folytatjuk utunkat, be az erdõ mélyére. A terep egyre nehezebbé válik, de ami fontos és elég meglepõ, hogy vannak csapások. Ezekbõl csak egy következtetést tudok leszûrni, mégpedig, hogy az ösvényt, bizony használják. Persze nem biztos, hogy farkasok, de valaki jár erre rendszeresen. A szagok, még ennyi év elteltével is élénken izzanak emlékeimben. A friss vér szagát, már rég elmosta az esõ, és benõtte az erdõ növényzete, de a csata vészjósló illata, megmaradt, ami engem némileg ingerültebbé tesz. Észrevétlenül élezõdnek ki érzékeim és az erdõ minden rezdülésére vadul reagál minden porcikám. Ez a vadság, ami hiányzik az életembõl, a háború erõteljes és durva ingerei. Egy barlangnál állapodunk meg, ami teljesen lakatlannak tûnik. Az aljnövényzet, már felkúszott a bejárat szélére, eltakarva a legtöbb sziklát, de nekem, mintha tegnap történt volna. Úgy nézek magam elé, mintha látomásaim támadtak volna. William épp megszólalna, mikor a barlang mélyérõl egy mély morgás szûrõdik ki.
- Ez mi?... – lép mellém, de a hátam mögé tessékelem. Nem az akire számítottam, valószínûleg csak egy õrszem, vagy valami hátra maradt senki, aki úgy gondolta, majd megmutatja, hogy egy nyavalyás vámpírral, bizony könnyedén elbánik. Vicces, de tipikus farkas felfogás, már az ostobább fajtáé. Lassan kilép a sötétbõl, megmutatva fekete bundáját. Agyarát villogtatja és vicsorog, de nem támad, ami meglep, és ami még szembe tûnõ, az a mérete. Elkorcsosult és túl kicsi, hogy igazi vérfarkasnak mondhatja magát.
- Nem harcolni vagyok itt vámpír… Csak egy üzenetet vagyok hivatott átadni… - nyálát csorgatva oldalazik körülöttünk, de mintha inkább megkerülni akarna engem és Williamet megcélozni.
- Üzenetet? Nem társalgok nyavalyás dögökkel…  
- Pedig érdekelni fog… Az üzenet így szól… A farkasok hajnala újra eljön és a sötétség hercege a pokolba számõzetik…
- Na ne beszélj… - kuncogom, majd egyenesen rá támadnék, de meghátrálva ront be az erdõbe. Utána mehetnék, de nem fogom Williamet magára hagyni, védtelen prédának, hogy elszakítsák mellõlem, ráadásul amiért jöttem az megvan. Új háború van készülõben és a nyavalyás király, bizony már a küszöböm rágja. Ennek fényében még inkább a befolyásom alá kell vonnom boci szemet.