- Rendben... – annyira hálás vagyok neki - Akkor meglátogatlak... – mondandómhoz azt is hozzátenném, hogy egy hét múlva legkésõbb, viszont puszijától bennem reked minden további beszéd.

Mondta, vagy nem mondta, hogy vár, mielõtt eltûnt volna? Errõl már fogalmam sincs. Csak azt a puszit érzem, ami égeti, és felforrósítja a bõröm. Mégis… Ez a forróság jól esik, tejbetök vigyorral dõlök hátra a fûbe.

***

Üdítõ volt ismét a hideg hófedte csúcsok közt bolyongani, mégis mindig hiányérzet kezdett el gyötörni, amikor meghallottam a szél hangos zúgását. Fél pillanatig állandóan elhitette velem a gonosz, hogy Sengen jött el hozzám, hogy õ énekel nekem csodás hangján, pedig tudom, lehetetlen lett volna neki ott élnie velem. Láttam azt az apró borzongást, ami a hegység említésére végigfutott halovány bõrén.

A családom, társaim sugdolózása se épp segített bánatomon. Társakkal voltam, de mégis egymagam, ha nem épp a hátam mögött beszéltek ki, akkor igyekeztek elkerülni.

Õszinte örömét elnézve viszont egybõl felhõtlenné válik a kedvem. Sõt… Nem is értem, hogy bírtam ki pár napot gyönyörû mosolya nélkül. Tényleg teljesen beleszerettem lényébe, kedves természetébe.

- Oh... Rinto. - integet szokásához híven egy fáról, mosolyogva figyelem kecses földre ugrását, majd lépteit, amikkel elém siet - Örülök, hogy itt vagy. – szebb, mint ahogy emlékeztem rá, és jobban hiányzott, mint gondoltam, kicsi választott el attól, hogy egy öleléssel szorítsam magamhoz, holott tisztában vagyok azzal, egy átkarolással mennyire megijesztettem volna.

- Én is örülök, hogy láthatlak Sengen. – az arcán megjelenõ vörös foltok csak még édesebbé teszik.

Épp emiatt gondolkodom azon, hogy maradok vele pár napot, mialatt leülünk az egyik fa tövére, a puha pázsitra. Aztán… Amikor énekelni kezd, már csak hallgatom lágy, szívmelengetõ hangját.

- Tudod nagyon reméltem, hogy le fogsz jönni. Én itt magányos vagyok. – fordul felém hosszú percek múltán - Csak a madárkák és a virágok a társaim, de velük nem lehet beszélgetni.

- Én is így érzek a hegyekben. – mindig visszavárnak, de minden társam, és a szüleim is különcnek tartanak azért, amiért lejárkálok a hegyekbõl. Beismerésem mégis zavarttá tesz, puszija pedig annál is inkább.  

- Akkor most már egyikõnk se magányos. Igaz?

- Igen igaz. – helyeslem szavait egy biccentéssel. Amíg velem van, úgy érzem, minden csak jó, és szép - És most mit csináljunk? – sétálni szeretnék ebben a számomra új, félig hideg, félig meleg környezetben, megszemlélni a virágok, amik mind hangjának köszönhetõen bújtak elõ, de az is jó lenne, ha csak ülnénk. A lényeg, hogy együtt lehessünk.

- Nem tudom. – sóhajtja - Mesélj kicsit magadról. – így? Ilyen hirtelen?

- Jó, de elõbb kérlek te. – amíg õ nem, addig én sem.

- Háát... – kezdi aranyosan - A tavasz lánya vagyok, egy kami. Van aki Sengen-nek, de az emberek Ko no Hana-nak is neveznek. Nekem nincsenek szüleim, vagy ha voltak se emlékszek rájuk. – kami… - Mindig is a természet volt az otthonom és minden tavasszal itt vagyok, hogy elhozzam ezt a csodás évszakot, a virágzást. De ha jön a nyár vissza térek a kami-khoz. De ha ekkor nem akkor õsszel, a tél közeledtével már mindenképp. Nem szeretem a hideget, mindig fázok. Szép, de túl hûvös nekem. Nem tudom mi mást mondhatnék még magamról. Most te jössz. – mélyen megráznak a szavai, szomorúan figyelem, szívom magamba az illatát, mialatt a vállamra dönti fejét. Nem elég, hogy kami, hamarosan muszáj lesz tõle elválnom egy teljes évig… Én nyáron már nem tudnék itt lenn élni vele…

- Rinto… - teszi kezét az enyémre, hogy rá irányítsam a figyelmem – Most te jössz. Mesélj magadról… - meséljek? Nincs sok kedvem hozzá… De… Annyira szépen néz rám… Arra is képtelen vagyok tekintete hatására, hogy elfussak mellõle. Teljesen tanácstalanul hallgatok, mialatt idegesen babrálok az ujjaimmal.

- Rinto kérlek… Szeretnélek jobban megismerni. – sóhajtja kis idõ után ismét, amire beadom a derekam, és mesélni kezdek:

- Azt már mondtam neked, hogy az én képességeim a hóval kapcsolatosak. Azt is megosztottam veled, hogy a családom a hegyekben él.  – aranyosan biccent, és nagy szemekkel figyel, emiatt merem folytatni, amit elkezdtem – De szerintem még nem meséltem, hogy miért. Hótündérek velem együtt. A jég és a fagy az otthonuk. Bár… Én a telet, és a tavaszt az emberek között szoktam tölteni. Imádom az éneklést, a zenét, a táncot, viszont a komor hófödte csúcsokon ilyesmik nem nagyon találni.

- Értem. – biccent, halk hangja miatt szemeiben az undor, vagy utálat nyomait keresem. Meglep, hogy ilyesmit nem látok bennük. Azon még jobban ledöbbet, hogy helyettük látok viszont mást a lélektükreiben, mielõtt egy kis puszit hintene az arcomra. Együttérzést.

Fura érzés, viszont tetszik, elpirulva kérem meg arra, énekeljen nekem még egy dalt, aztán hallgatom. Azaz… Csak hallgatnám. Emberek löknek tõle messze, hogy elkaptuk, ez lesz az a kami, amelyik mostanában itt bolyong kiáltással rá vethessék maguk, és megkötözhessék, dühtõl remegve veszem elõ a szalagom:

- Engedjétek el!

- Nyughass öcsi. – lép hozzám közelebb az egyik robosztusabb egyén, miután társaival együtt kinevette magát rajtam, Sengen szemei könnyesek, mialatt azt kéri támadóitól oldozzák el a kezeit.

- Nem ártottam senkinek. – teszi hozzá szavaihoz, hangjától haragom tovább nõ a négy ember irányába, akik ilyen gazságot tettek ellene.

- Ez az… Hallgass a bátyóra, akkor élve megúszod. – helyesli társa szavát az egyik kamim tartó figura, aki arca szõrössége alapján inkább majom, mint ember. – A teremtmény már a mienk. – tárgyként kezelik?! Na most telt be a pohár nálam teljesen…

- A fületeken ültök?! – ordítok rájuk – Azt mondtam eresszétek el. – még hangosabb nevetés, aztán azt kérdi egy harmadik, félszemû haramia, hogy mégis mit tudna egy vézna fiúcska tenni négy erõs férfi ellen, ezért számba veszem szalagom, és erõsen ráharapok. Mûveletem hatására sûrû hófelhõk jelenjenek meg felettünk.

- Sengen… Nagyon sajnálom, hogy megmutatom nekik, mit tehetek velük. – suttogom a fogságba ejtett szépségnek, aztán támadok, mielõtt a banditák döbbenete elillanna. Erõs, jégdarabokkal bélelt széllel, valamint hóval. Rengeteg hideg hóval. Tudom, borzasztó rosszul eshet a kaminak, hogy tönkreteszem eddigi mûvét, de muszáj õt megvédenem. Valahogy úgy érzem, a virágok se bánják, hogy szabadulása érdekében a banditákkal együtt lefagyasztom õket.

Eleinte próbálnak ellenem küzdeni a mocskos férgek, hogy Sengenhez hasonlóan elfoghassanak, és pénzt csináljanak belõlem, de amint távolabb lépnek a kamitól, már a hideggel is támadom õket.

Szerintem emiatt száll végül inukba a bátorságuk, és menekülnek, sóhajtva készítek a hideg jégbõl egy nagyobb darabot, aztán szüntetem meg a hófelhõim. Már nem kellenek, a vacogó lánynak szerintem hiányozni se fognak.

- Bocsáss meg nekem, amiért így kergettem el õket. – sóhajtom. – Jól vagy? Nem sérültél meg? – vacogva int nemet fejével, sóhajtva ragadom kézen, és húzom ki a jég, és hó közül a napfényre. Kell neki, hogy átmelegedhessen.

Minden nap ott vagyok és énekelek a virágoknak. És õk pedig szépen virágoznak nekem. Nagyon kellemes. Az egyik fa ágán ülök, lágy szellõ simogatja bõrömet, a nap melegít. Virágok illata tölti meg a helyet.
Kismadárkák csiripelnek mellettem. Lábamat lógatom le a fáról. Annyira szeretem ezt az idõt.
- Oh... Rinto. - integetek neki, majd elegáns mozdulattal leugrok az ágról és elé sétálok virágos yukata-mban. - Örülök, hogy itt vagy.
- Én is örülök, hogy láthatlak Sengen. - mosolyog rám kedvesen. Erre kissé pirulva nézek rá, de még szélesebb lesz mosolyom.
Olyan aranyos. Leülünk mind a ketten a fa tövébe és ahogy ígértem énekelni kezdek neki. Mellettem egy szép kis virág kinyílik. Olyan szép szirmai vannak, halvány rózsaszínek.
Egy ideig csak énekelek, majd csak felé fordulok.
- Tudod nagyon reméltem, hogy le fogsz jönni. Én itt magányos vagyok. - mondom. - Csak a madárkák és a virágok a társaim, de velük nem lehet beszélgetni. - ismerem be.
- Én is így érzek a hegyekben. - ismeri be és elpirul. Erre kap egy puszit, mert olyan édes.
- Akkor most már egyikõnk se magányos. - nézek rá tündérien. - Igaz?
- Igen igaz. - bólint rá. - És most mit csináljunk? - kérdez rá, de én csak eldõlök hanyatt a fûben a virágok közt. Olyan kellemes érzés.
- Nem tudom. - ismerem be. - Mesélj kicsit magadról. - kérem õt. Szeretném jobban megismerni.
- Jó, de elõbb kérlek te. - erre rá nézek és bólintok.
- Háát... - gondolkodok el. - A tavasz lánya vagyok, egy kami. Van aki Sengen-nek, de az emberek Ko no Hana-nak is neveznek. Nekem nincsenek szüleim, vagy ha voltak se emlékszek rájuk. - ismerem be. - Mindig is a természet volt az otthonom és minden tavasszal itt vagyok, hogy elhozzam ezt a csodás évszakot, a virágzást. De ha jön a nyár vissza térek a kami-khoz. De ha ekkor nem akkor õsszel, a tél közeledtével már mindenképp. Nem szeretem a hideget, mindig fázok. Szép, de túl hûvös nekem. - sóhajtok. - Nem tudom mi mást mondhatnék még magamról. Most te jössz. - ülök hozzá közelebb és fejemet vállára döntöm. Várom mit fog nekem mesélni.

Annyira gyönyörû… Egy tündér lehet?

- Engem Shizuchi Rinto-nak hívnak. – kapok végül észbe, és válaszolom meg az elõbb feltett kérdését.

Biccent, és megállapítja, nem vagyok idevalósi.

- Vagy igen? – habozik - Még sohase láttalak erre. 

- A hegyekben élnek a szüleim. - mosolygok felé továbbra is, ha jól láttam, a hideg gondolatára borzongás futott végig a testén.

Ami… Azért kár egy kicsit… Szívesen elhívtam volna magammal.

- Szép hely, csak hideg. – sóhajtja is õszintén - Szerencsés utat neked Rinto. - már nincs is mellettem, ismét azon a fán énekel tovább, amin eddig, mosolyogva figyelem.

Teljesen olyan, mintha õ töltené meg élettel a kopár tájat…

Igen… Amikor körülöttem a hóból hóvirágok dugják ki fejüket gyönyörû dala hallatán már biztos vagyok benne, hogy a tavaszhoz van valami köze.

És… Akkor azt is tudom, miért borzasztotta el az, hogy szóba hoztam a hegyek. Õ kicsit melegebbhez szokott.

Eszméletlenül szép egy teremtés… És a hangja is varázslatos… Egész nap el tudnék itt, a fája alatt ülni, mialatt hallgatom…

***

- Azt hittem már elmentél – nézek szembe Sengen mosolygós arcával, amikor felébredek hangja miatt nyugodt, és szép álmomból, nyújtózva rázom meg a fejem:

- Olyan szépen énekeltél, hogy muszáj volt hallgatnom. És… - teszem hozzá vörössé vált arccal megvakarva a tarkóm – Azt hiszem, bele is aludtam a dalodba. Bocsánat…

- Ugyan… - lepi el pír hamvas bõrét – Örülök neki, hogy ennyire tetszett. De… - vált szigorúbb hangra – Lassan teljesen besötétedik, nem itt, a földön kéne aludnod. Még nincs olyan meleg, megfázol. – aggódik értem?

Õ most komolyan aggódik értem?

Hatalmas szemekkel pislogok rá, próbálom kifürkészni az arcán épp uralkodó érzelmek.

Majd… Amikor nem tudom megállapítani, aggályt, dühöt, vagy örömöt látok úgy döntök, helyette megosztom vele titkom, ami miatt nem kell féltenie:

- Láttam, hogy virágba borítod a fákat azzal, ahogy énekelsz, ezért merem neked elmondani, amit valószínûleg már tudsz. Nem vagyok ember. Csak… - sóhajtok – Az én képességeim a hóval kapcsolatosak.

- Azért él a családod a hegyekben? – kérdi mosolyogva, hozzá hasonló vigyorral egészítem ki azzal, emiatt nem is fázhatom meg.

- A lételemem a hideg, és a hó.

- Értem. – mosolyog még mindig felém – Az enyém a tavasz. – mm… Érzem a haján… Kellemes cseresznyefavirág illata van.

- Néha azért majd meglátogathatlak, amíg errefelé lakok? Vagy… A hideggel egyformán nehezen viselnél? – annyira szeretném, ha nem utasítana el, és párszor lejöhetnék hozzá a hegyekbõl… Nem lennék annyira magányos, mint amennyire most vagyok…

És… Mindennél jobban szeretem a dalok hallgatni, az õ dalai pedig legalább annyira szépek, mint õ, a társasága is hiányozna… 

Most is egy csodás cseresznyefa egyik ágán ülök és énekelgetek. A madarak csiripelnek és ez csak még nagyobb jókedvet ad nekem. Újabb és újabb dalba kezdek. Hajamat a lágy szellõ fúja, a nap pedig simogatja bõrömet.
Halvány, virág mintás kimono van rajtam.
Szeretem, mert egyszerû mégis szép. Hajamat is csak egyszerûen felfogtam egy világos szalaggal.
A külvilág szinte megszûnik, csak a természet van és én.
Mindenrõl éneklek mi szép és jó, így elõcsalogatva a virágokat és a fák szép zöld leveleit. Majd neszt hallok és kissé rémülten fordulok felé. Ki õ és mit akarhat? Ellenség vagy barát?
- Heló! Bocsánat… Nem akartalak megijeszteni… Én csak hallottam az éneklésed, és izé… Nagyon tetszett. Ki vagy te? - erre mégsem mozdulok. A hangja lágyan cseng és nem érzem ellenség lenne. Ha valaki bántani akarna nem így közeledne felém. És az énekem is tetszett neki. Ráadásul most hogy így jobban végig nézek rajta elég furcsa, nem olyan mint az emberek.
- A nevem Sengen és köszönöm. - mosolygok rá kedvesen. - Téged, hogy hívnak fiú? - érdeklõdök kedvesen és leugrok a fáról. Közelebb lépve hozzá figyelem érdeklõdve arcát. Velem egy magasságú lehet, haja lila ami már nem megszokott az emberek közt. Szeme színe rózsaszín és ott van vele kapcsolatban az a furcsa érzés, ami egyre inkább azt erõsíti bennem közénk való.
- Engem Shizuchi Rinto-nak hívnak. - feleli kedvesen mire bólintok.
- Te nem ide valósi vagy ... Vagy igen? - érdeklõdök. - Még sohase láttalak erre.
- A hegyekben élnek a szüleim. - kissé kiráz a hideg ... Igen ott nem épp a nekem való idõ uralkodik.
- Szép hely, csak hideg. - jelentem ki. - Szerencsés utat neked Rinto. - mosolygok rá, majd vissza térek a fám ágára és folytatom az éneklést.
Mást úgysem tehetek, nekem ez a feladatom. Tavaszt varázsolni a hideg tél után.

Szüleim jégháza felé tartok, úgy döntöttem, náluk vendégeskedek az év legnaposabb évszakjainak erejéig.

Igen…

Visszatérek a hegyekbe, régi otthonomba, ezt már velük is megügyeztem. Azt mondták, szeretettel, és kedvenc fagyos sütijeimmel fognak rám várni.

Kifejezetten örülni is fogok jeges fogadtatásuknak, a tavalyi nyár túlzottan meleg, és elviselhetetlen volt számomra. Idén már a tavasz is olyan forró, hogy nem egyszer forrt fel tõle a fejem még a jégkockákkal töltött kádban is, inkább nem kockáztattam az életem szívem legkedvesebb hobbijáért, a zenehallgatásért.

Pár hónapot talán kibírok zene nélkül. Vagyis… Nagyon remélem, hogy ki fogom bírni addig, amíg újra hideg nem lesz…

Apám tiszteletére a hazatérés alkalma miatt klánunk hagyományos viseletét is magamra öltöttem, vékony anyagú hófehér kimonóban, és vörös szalagommal felkötött hajjal húzom magam után kis bõröndöm a szûk erdei ösvényen keresztül.

Errefelé nem jár se busz, se autó, nélkülük elég hosszú az utam, de ezt egyáltalán nem bánom. Kifejezetten szép most a hegyeken felfelé vezetõ táj, örömmel gyönyörködök a fák tarka virágkoronáiban, hallgatom a madarak tavaszköszöntõ füttyét.

Az árnyékban itt  hûvösebb van, mint a nagyvárosokban.

Ha pedig elfáradok úgy, mint ahogy most is elég leülnöm az egyik fa alá, és kiszednem hajamból a szalagom, hogy rágcsálásával hideg, hódarás szellõvel frissíthessem fel magamat, mialatt tovább hallgatom a madarak énekét.

Ennél jobb semmi se lehet…

Hoppá… Tévedtem…

Angyali hang szállja túl üdítõ szelemet, kíváncsian hagyom abba szalagom rágcsálását, és fordulok a gyönyörû hang irányába. Olyan, mintha a fa énekelve, nagyobb döbbenettel kelek fel, és indulok el arrafelé, miután letöröltem arcomról a havat.

Csak lassan, és óvatosan.

Amikor közelebb érek, és észreveszem, hogy a fán egy lány üldögél, már sokkal nyugodtabb vagyok.

Egy lány valószínûbben énekel, mint a növény, hülye voltam, hogy erre nem gondoltam.

Akkor is idióta lettem volna, ha elszalasztottam volna õt.

Hosszú barna haja, amit hátul összekötött gyönyörû, ahogy száll a lágy szellõ miatt fiatalos arca körül, világosbarnán csillogó szemeire, és kimonójára, ami haloványan sejteti mellei vonalát nem találok szavakat.

Ki lehet õ? És… Meg merjem szólítani? Vagy azzal csak elriasztom?

Hirtelen hagyja abba az éneklést, és kezd el rémülten vizslatni zavartan próbálom magam kimagyarázni most, hogy lebuktam:

- Heló! Bocsánat… Nem akartalak megijeszteni… Én csak hallottam az éneklésed, és izé… Nagyon tetszett. Ki vagy te? – amíg meg nem szólaltam, látszott, hogy menekülésre kész, de most nyugodtabban figyel, talán válaszol is…