Kint rögtön utasítást adok Echo-nak, miszerint vendégünkre fokozottabban figyeljen, de vigyen be neki olvasnivalót ha szükséges. Én pedig kint leszek, de nem szeretném ha zavarnának. Egyedül akarok lenni gondolataimmal. Nem tudom mit tehetnék, meg kellene nyugodnom …Csak leülök az egyik fa tövébe és játszani kezdek shamisen-emen.
Ez mindig megnyugtat. Nem is figyelek az idõ múlására. Körülöttem kellemes virág illat lengi körül a helyet, érzem kezem remegése is alább hagy.
Ryu … Esküszöm többet nem leszek ostoba és nem fogok hinni egy férfi hazug szavának. Mert minden ember, csak az örök élet titkát akarja és semmi mást. Karu is, ebben biztos vagyok. Nem is fogok a közelébe menni, majd Echo ellátja és ha felépül majd döntök a sorsáról.
Nem figyelem az idõ múlását, nap mint nap feljegyzéseket írok, kint sétálok, teszem a dolgom, ahogy eddig is. Minden pompázik a tavasznak megfelelõen. A lágy szellõ fújja hosszú, felfogott hajamat.
Világoskék kimonomat viselem, mely cseresznyevirágokkal díszített és obija szinte fehér.
- Úrnõm …  Úrnõm … - fejem a hang irányába kapom. – Karu-san látni kíván. Ma is felõled érdeklõdött, hiányolja jelenléted. – mondja, mire meglepõdök. Miért keres engem? Mit akar tõlem?
- Valóban? – lépkedek közelebb. – És az állapota?
- Jól van úrnõm, már lassan sétára is indulhat. – szóval ennyire jól lenne. Értem.
- Akkor mondd meg neki ha társaságomat óhajtja, akkor jöjjön ki õ maga hozzá a kertbe. – ezzel le is zárom a témát és jelzem Echo-nak most távozzon. Ma is leülök a fa alá és játszani kezdek hangszeremen.
Mostanában mindig kijárok, ez tereli gondolataimat. Nem is figyelek arra, mi körülöttem történik. Nem hiszem, hogy Karu kijönne. És különben is, jobban tenné, ha pihenne, hogy megerõsödjön, majd haza menjen. Nem akarom, hogy itt legyen, viszont ugyanakkor, ha haza megy elmondhatja, amit itt látott.
Akkor pedig igazolná, hogy Ryu igazat írt és többen jönnének ide. Tönkre tennék ezt  helyet! Én abba bele halnék …
- Örülök, hogy látlak Haruko. – a hangra felkapom a fejem és Karu mosolyog rám kedvesen. – Talán haragszol rám?
- Haragudni? Miért lenne rá okom? – kérdezem, mintha semmirõl sem tudnék. De az igaz, hogy nem haragszok rá. Ryu-ra annál inkább, de Karu-ra nem.
- Mikor a könyvrõl meséltem, láttam valami nincsen rendben. – hangja õszintén cseng és mintha kicsit aggódna is.
- Nincs semmi baj, felesleges ezzel foglalkoznod. Inkább pihenj, hogy hamar haza térhess. Biztos szeretnél már otthon lenni. – erre bólint, bár látom, mintha valamin gondolkodna. Vajon mi járhat a fejében.
- Ez a hely … - kezd bele, mire nagyot nyelek. A shamisen kikerül ölembõl és felkelek. Mit akar ezzel? – Ugye ez az a hely amirõl a könyv ír. Bár nem tartom valószínûnek, de hasonlít rá.
- Miért érdekel téged? – tör ki belõlem. – Azt akarod tudni amit Ryu, errõl akarsz tudni? – majd hirtelen elfordítom a fejem. Részben talán most ismertem be a dolgot. – Kérlek menj el, nem akarok beszélgetni…
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani. – lép közelebb hozzám. – Csak beszélgetni szerettem volna veled, ahogy eddig is. Esetleg mesélhetnék még neked az én szülõhelyemrõl, vagy a lakhelyemrõl. Esetleg érdekel a munkám? – nem értem. Most olyan más… Miért csinálja ezt?
- Munkád? – kérdezem kissé érdeklõdve. Nem tudom leplezni kíváncsiságom és azt, hogy mennyire beszélgetni akarok vele ilyenekrõl. – Milyen munkád?
- Kutató vagyok. – mondja ki. Az meg mi?
- Kutató? Õ mit csinál?
- Tudod õ mindenféle különös dolgot keres. Például valamire megoldást talál. – látom rajta igyekszik úgy elmagyarázni nekem a dolgot, hogy megértsem. Még soha sem hallottam róla. – Ha úgy vesszük még gyógyít is…
- Akkor olyan mint egy varázsló? – erre elkuncogja magát és kicsit megrázza a fejét.
- Nem éppen, de hasonló. Érdekes dolgokat tanulunk…
- Te mit kutatsz? – lépek közelebb hozzá. Kíváncsian nézek szemébe.
- Lehet ki fogsz nevetni, de … Tudod én az örök élet titkát keresem. Próbálom valamivel megfogni. – ismét lesápadok. Féltem, hogy õ is olyan mint Ryu … És most õ maga ismeri be.
- Pedig ez egyszerû. – felelem. - Abban mit létrehoztál örökké élsz. Írásaidban, utódjaidban, maradandó alkotásaidban… Ebben mind örökké élni fogsz az emberek számára. Felesleges ezt kutatnod. – mondom. – Most egyedül szeretnék lenni. – ezzel magára hagyom és vissza megyek szobámba. Az örök élet titkát… Az én titkomat keresi. Muszáj gondolkodnom... Most mihez kezdjek? Jó társaság, de félek tõle... Kutató ... Az örök élet kutatója...

Mosolyog felém, de ettõl még olyan, mintha menekülni akarna elõlem. Mintha… A kérésemmel tényleg nagyon megijesztettem volna.

- De én tõled szeretnék hallani és rólad dolgokat. – sóhajtom - Kérlek... – könyörgök neki ismét.

Úgy érzem, hogy amellett, megmentette az életem, elrabolta a szívem. Menthetetlenül beleszerettem a mosolyába, karcsú alakjába, és szeretetébe, amivel érkezésem óta ápol…

- Most pihenj, - int ismét halkan nyugalomra - majd késõbb... - távozik is mellõlem Echo kíséretében, bosszúsan dörgölöm meg a halántékom.

Tényleg ennyire megrémítettem a faggatózásommal?

***

Sokáig gondolkodok, de még mindig ártatlan kérdezõsködésnek találom akkori szavaim, amikor Echo belép.

De… A biztonság kedvéért azért õt faggatom:

- Mit mondtam neki? Úgy érzem, nagyon megijesztettem.

Kitérõ választ kapok tõle, komoly arccal utasít evésre, aztán tûnik el a szobából, sóhajtva látok neki a kezembe kapott tányér tartalmának.

Mint eddig mindig, most is valami fura levest hoztak. Nem… Nem az ízével van gond. Az mesés. Attól különös, hogy olyanok még, amiket ezek a lányok fõztek soha nem ettem eddig, pedig már nem mai gyerek vagyok…

Letéve a kiürült tányért hátradõlök az ágyon, és hallgatom a kintrõl beszûrõdõ madáréneket. Aludni most nem tudok.

Mintha a sors keze lenne a dologban, pár perccel a hátradõlésem után az én drága megmentõm lép be hozzám, és mosolyogva ül le mellém, feljebb tápászkodok, hogy jobban láthassam.

Ekkor adja oda azt a tekercset, amit behozott. A birtok múltja van beleírva, úgyhogy inkább gyönyörû hangjára figyelek:

- Nem tudom mit mesélhetnék neked... Én itt születtem ebben a tartományban és itt is éltem mindig. Nem ismerek más helyet ezen kívül. – értem… Akkor ezért ennyire ismeretlenek neki a mobilok, az autók, és a házak - Anyám gyönyörû nõ volt és különleges, de nem láthattam soha... Meghalt mikor születtem. Apám ennek a tartománynak a sengoku-daimyo-ja volt. – a tartomány ura??? - A nevemet pedig tudod...

Létezhet ilyen egyáltalán?

Hosszú ideig töprengek, csak azt tartom elképzelhetõnek, hogy talán elértem a könyv által jelölt helyet.

- Szabad megtudnom a korodat? – ha több ezer évet mond, akkor jól tippeltem…

- Miért szeretnéd ezt tudni? – nõnek feltenni egy ilyen kérdést vérlázító, viszont most muszáj tudnom… 

- Csak érdekelne...

- A tizennyolcat töltöttem. – igaznak tûnik, amit mond… Lehet, tévedtem…

Bár… Még akkor is úgy érzem, jobban szemmel kell tartanom

- De most te mesélj! – szólal meg ismét, mielõtt még újabb kérdést tehetnék fel neki - Te hány éves vagy? És hogy kerültél ide olyan messzirõl? Kerestél valamit?

- Én már nem vagyok mai gyerek. – sóhajtom. – Lassan már negyvenegy éves leszek – szóval beleszerettem egy lányba, akinek az apja lehetnék.

Gratulálok magamnak…

Mosolyognom kell döbbenetén, és a kérdésen, amit meglepett hangon intéz felém, csak utána tudok neki helyeslõen bólintani:

- Negyven éves vagy?

- De… De… - dadog döbbenten – Hogyan? Még harminc évesnek se néztelek…

- Rendszeresen járok edzeni a kutatásaim mellett – húzom ki magam büszkén. – azért a mozgásnak van hatása a testre.

- Értem. – pillázik felém édesen – Szóval katonai munkák is végzel. – katonai??? Nem… Félreértett…

Mosolyogva rázom meg a fejem, és mondom el neki, az országnak már csak önkéntesekbõl álló hadereje van, és azt, hogy én csak sportolok.

- Értem. – bólint magyarázatom végén, viszont nem úgy érzem, hogy felfogta volna, amit mondtam neki a sport, és a katonaság közti különbségekrõl. A futás, és a harcmûvészet mind a kettõbe benne van, de azért ég és föld köztük a különbség.

Sporttal még nem ölték meg egymást az emberek…

Tényleg egy teljesen más világban élt eddig, mint én.

- Az érdekelt még, hogy hogy kerültem ide igaz? – terelem át a szót egy másik témára, nem akarom, tudatlannak érezze magát velem szemben. Ugyanannyira okos, mint egy kutató, ha nem okosabb, és bölcsebb. Ráadásul… Valami azt súgja, sok ideig tart még, mire lábra állhatok.

Bólint, ezért elmesélem neki, hogy munkatársaimtól egy könyvet kaptam ajándékba.

- Abba a könyvbe – folytatom a történetet – arról írtak, hogy van egy hely a világon, ahol örökké tavasz van. – látom az arcán, hogy nagyon megdöbbent attól, amit mondtam neki, kicsit le is sápadt, ezért aggódva faggatom arról minden rendben van-e vele.

- Az alapján indultál el a városodból? – kérdez azonban válasz helyett, furcsának találom reakcióját, de biccentek neki.

- Mesének éreztem mindent, amit beleírtak, viszont megpróbáltam megtalálni a helyet, amirõl szó van benne. Tudom, hülyeség volt, meg is lett a következménye. Ha nem találsz rám, már nem élnék. Nagyon hálás vagyok neked. – még mindig gondolkodik a szavaimon, kezei remegése miatt feszültebbnek érzem, mint eddig valaha.

- Pihenned kéne. – sóhajtom. – Nem vagyok orvos, viszont azt még így is látom rajta, hogy nincs minden rendben vele. Talán fáradt, vagy talán már õ is találkozott azzal a könyvvel, és azért lepte meg az, amit mondtam neki.

- Fogok. – válaszol kitérõen, aztán arról faggat, beleolvashat-e abba a könyvbe.

- Hidd el – rázom meg a fejem – Ha nálam lenne, vagy a közelemben, odaadnám. Valahol elhagytam út közben… – van egy olyan érzésem, azok az árnyak széttépték.

De… Egy olyan is, hogy nem hinné el nekem, ha azokról beszélnék neki.

- Értem. – szomorú a hangja, ezért hogy megpróbáljam felvidítani, többet mesélek neki a könyvben leírt világról. Aztán… Azt is elmondom neki, hogy hogy hívták a könyv íróját.

Utóbbi tettem hiba volt, sápadtabban, és zaklatottabban jelenti ki, mennie kell, aztán rohan el a szobából.

Az irattárba megyek és az összes feljegyzést a múltamról össze szedem. Azt hiszem mind megvan... Ezek átkerülnek a szobámba, hisz elég volt, hogy akkor Ryu majdnem meglelte. És akkor oda lenne a titkom és talán az életem is.
- Echo, ne engedd neki hogy olyan dologba üsse az orrát ami nem neki való. Még õ sem tudhat meg rólam olyan dolgokat. Rendben?
- Igenis Haruko-sama. - mosolyog rám kedvesen, mire hálásan bólintok. Persze azt a feljegyzést, melyrõl még õ sem tud, máshova rejtettem már rég. Echo-val ételt küldök vendégemnek, majd én is elfogyasztom ebédemet. Valahogy nem vagyok képes vissza menni hozzá, így inkább levegõzõk.
Talán mégis  csak mesélek neki majd magamról. Persze nem sokat, csak néhány apróságot, olyat melyet õ is megtudhat.

Csak jóval késõbb indulok vissza egy tekercset a kezemben tartva. Nem alszik és mikor belépek rögtön fel is ül. Csak kedvesen elmosolyodok és leülök mellé.
A kezemben levõ tekercset leteszem elé, ezt elolvashatja.
- Nem tudom mit mesélhetnék neked... Én itt születtem ebben a tartományban és itt is éltem mindig. Nem ismerek más helyet ezen kívül. - felelem. - Anyám gyönyörû nõ volt és különleges, de nem láthattam soha... Meghalt mikor születtem. Apám ennek a tartománynak a sengoku-daimyo-ja volt. - majd elgondolkodok. - A nevemet pedig tudod...
Látom rajta, valamin nagyon elgondolkodik. Kérdés járhat a fejében, de valahogy miféle?
- Szabad megtudnom a korodat? - kérdez rá. A koromat? Hogy hány éves is vagyok?
- Miért szeretnéd ezt tudni? - kérdezek rá.
- Csak érdekelne...
- A tizennyolcat töltöttem. - felelem gyermeki ártatlansággal. - De most te mesélj! Te hány éves vagy? És hogy kerültél ide olyan messzirõl? Kerestél valamit? - érdeklõdök kedvesen.

Így is jobb, mintha egyedül lennék, de hihetetlenül hiányzik az az angyalka…

Tarthat attól, hogy bántanám? Nem hinném… Akkor nem engedné ide ezt a vidám gyereket se. Biztos egy nõvér, és sok másik sebesültet is el kell látnia.

Igen… Csak ez lehet az oka hiányának…

Örülök neki, hogy újra feltûnik, halovány kék kimonója, és finom illata miatt úgy érzem, a szívem gyorsabban, és a torkomban dobog, még akkor is, ha tudom, ez elméletileg képtelenség.

Amikor leül mellém, minden más eddig lehetetlennek tûnõ dolgot is lehetségesnek érzek.

Leírhatatlanul bájos egy teremtés…

- Haruko igaz? – próbálok vele beszélgetést kezdeményezni, most még ez is elég nehezen megy a közelsége miatt.

Biccent, és azt kérdi édes hangján, hogy ki vagyok, mialatt vállam kezeli le, mosolyogva válaszolok:

- A neve Kushiji Karu. – ha jártas az orvostudományban, akkor ismernie kell. Nem nagyképûségbõl gondolom ezt, csupán tudom, hogy elég nagy dobra veszik a kutatásom.

Ahhoz képest, hogy senkinek se adtam engedélyt se ahhoz, hogy utánam nyomozgassanak, se ahhoz hogy leírják mindazt, amit megtudtam.

- Te valami nemesi család sarja vagy? – akkor… Ezek szerint mégse ismer - Talán samurai-oké? – ennek kicsit örülök… Nem akarok vele a munkámról beszélgetni.

- Nem. – mosolygok rá - Doktor vagyok, kutató.

- Kutató? Te is messzirõl jöttél? – mi köze annak, hogy kutató vagyok ahhoz, hogy messzirõl jöttem??? És miért kérdezte, nemesi család sarja vagyok-e???

- Nem annyira. – sóhajtom.

- Egy közeli tartományból? – tartomány??? Egyre furcsább a beszéde - És milyen kint, ahonnan jöttél? - kint? Az erdõre céloz, amit már csak az ablakon keresztül, és csak egy világos rét után láttam???

Nem… Biztos, hogy nem…

- Várj egy kicsit… - próbálom meg összeszedni a gondolataimat, sajnos még mindig nehezebben megy, mint eddig – Arra a városra vagy kíváncsi, ahonnan jöttem? – bólint, ezért mosolyogva kezdek el neki mesélni:

- Nem különösebb más városoknál. Sok az emeletes ház, amikrõl színes hirdetések lógnak, nagy az autó, és a gyalogosforgalom az utcákon, hiszen az itt élõ embereknek állandóan sietnie kell vagy épp a munkahelyükre, vagy épp a gyerekekért.

- Autó? – néz rám döbbenten, csodálkozása miatt jobban megnézem magamnak a viseletét.

Lehetséges, hogy még eggyel se találkozott?

- Igen. – biccentek felé. – Olyan szerkezet, mint a lovas kocsik, vagy a gyaloghintók, csak sokkal gyorsabban tud haladni mind a kettõnél.

- Érdekes… És egyben hihetetlen is… - lengeti meg elõször jobbra, majd balra szép tincseit. Úgy tûnik, hogy habár lehetetlen, ne ismerje a modern japánt, õ tényleg egész életében itt élhetett ezen az Isten háta mögötti helyen, távol a civilizációtól.

- Ha meglenne a mobil telefonom… - nyúlok be kabátom zsebébe – Tudnék képek keresni arról, amiket meséltem. Áhh igen… Itt van… - már halászom is elõ a készüléket.

- Mobil telefon? – jahh tényleg… Ha autót nem látott, akkor ezt se biztos.

- Igen. Egy szerkezet, amivel könnyebben fel lehet venni az emberekkel a kapcsolatot. – meg amivel manapság még azt is leellenõrzik, hogy épp hol vagyunk, kivel mit beszéltünk…

- Értem. – sóhajtja… - Ezek szerint te valami mágus vagy. – mágus???

- Nem. – kuncogom ki elképzelését. – Ahonnan jövök, ott ez, és ezek – mutatom a képernyõn megjelenõ autót – természetesnek számítanak. Ha nem láttál még ilyenek, akkor az azért van, mert ez a hely nagyon el van zárva a külvilágtól. Más logikus magyarázat erre nincs.

- Nos… - tolja vissza hirtelen lemerült telefonom a kezembe – Ha úgy gondolták a szüleim, hogy ilyenekre nincs szükségem, akkor továbbra se tartok rájuk igényt. – most mondjam neki azt, hogy nem is tarthatna, mert még tölteni se tudom a jelek szerint? Áhh…

- Rendben. Én se fogom használni. – így jobban hangzik, és még egy hálás mosolyt, valamint egy köszönömöt is kaptam a válaszomért.

- De… - szólal meg újra tétován – Ettõl majd még mesélhetnél arról a városról. Szívesen hallgatnám a történeteid.

- Úgysincs más dolgom. – kuncogom, aztán ismét mesélésbe kezdek. Mindenrõl, ami csak az eszembe jut. Majd… Amikor végzek, én faggatom õt:

- Kicsit te is mesélj magadról nekem légyszives… - van egy olyan érzésem, hogyha nem segített volna, akkor már nem élnék. 

Mélyen elrejtve számtalan emléket õrzök még mindig róla, habár jobb lenne feledni, de nem lehet. Becsapott engem, hogy megtudja a titkomat, majd itt hagyott. De az örök élet nem lett övé, annak megszerzésére nem adtam neki esélyt.
És többet nem is láttam. Hogy meghalt e kint, vagy haza jutott nem tudom ... De azóta sem sikerült senkinek sem ide eljutni.
Fent csodásan ragyog a nap, sehol egy felhõ, a fák hûs árnyat adnak. Lágy szél cirógatja arcomat, bõrömet.
Madarak csiripelnek a fák tetején. Minden olyan szép és idilli. De mi lehet ezen a helyen kívûl? Tél uralkodik e, vagy ott is a tavasz? Kislányként még láttam a havat, éreztem a nyár melegét és õsz hûvösségét.
De mára már csak egy évszak maradt meg nekem és azóta sem tudom ezen a helyen kívül mi történhet. Ha elhagyom meghalok... és ez a csodás hely mind semmivé lesz elpusztul ... A fák, a mesés virágok, a kis állatkák ... Minden. Így inkább maradok és várok.
- Haruko... Haruko... - mosolyogva fordulok a felém sietõ kicsiny lány felé. Echo! boldogan siet hozzám, kezében fésû. Leül mellém és én fésülni kezdem haját.
- Történt valami érdekes Echo? - kérdezem lágy hangon, mire megrázza a   fejét.
- Nagy a csend ... - jegyzi meg. - Tudod az az igazi vihar elõtti. Mikor érzed túl nagy a nyugalom és biztosan fog valami történni. De min?
- Talán. - feleli a kisebb habozás után, mire elkuncogom magamat.
- Hát ki tudja, még bármi megtörténhet. - ahogy végzek a fésüléssel elkezdem haját befonni és vékony szalaggal össze kötni. - Így. Kész is van. - erre feláll és elégedetten megpördül. Hosszú haja a derekát éri, még így befonva is. Szép kislány és igazán okos. Jó társaság, enyhíti a magányt. Mikor ide került alig lehetett több négy évesnél. Ha nem segítek meghal, de neki élni kellett.
Akkor kint hideg tél uralt mindent, a szüleit elvesztette, majd szörnyek támadtak rá és menekülni kezdett. Még annyit mesélt, hogy hirtelen jutott a tavaszba és onnantól már nincsenek emlékei.
Én találtam rá, lelt ide egy utat és így maradt életben. Csúnyán megsérült és csak miután õ mesélt nekem a kinti helyrõl tudtam meg õrzik a helyet.
A kamik a csodás helyet védik és engem, hogy rossz ember ide ne jusson el önzõ szándékaitól vezérelve. Ide csak a tiszta lelkek kerülhetnek, mint Echo.

A palotában vagyok, a régi feljegyzéseket nézem, melyben minden benne van. Csalásom réges régre vissza nyúló története, apám jegyzetei, beteges gyermekkoromról és a reményrõl, bizakodásról.
A kamik ajándéka és az én írásaim az ide tévedtekrõl. Csupán egyetlen egy van elrejtve és az az én születésemrõl, nevemrõl szól. az egyetlen olyan feljegyzés, mely ezt tartalmazza. Az n m kerülhet senki kezébe, se Echo-éba, se máséba. Nagyon nagy baj lehetne belõle. Echo-n segítettem, mert õ megérdemelte.
De miután kimondta a nevem és halhatatlanná vált, el is felejtette. Így õ nem tudja tovább adni a titkot senkinek sem.
Egy egy jegyzet mosolyt csal az arcomra. Elképzelem anyámat és apámat. Édesapám mindig azt mesélte gyönyörû nõ volt, rögtön bele szeretett. Az õ házasságuk ritka volt, szerelembõl történt és nem a szüleik érdeke volt.
Õk teljes szívükbõl szerették egymást. Kislányként az én álmom is egy ilyen volt, késõbb le is írtam milyen az a férfi aki egy nap el fog venni feleségül, aki mellett boldog lehetek. De milyen butaság is ez és már nem is válhat valóra. Elteszem a helyére, miután a végére érek.
Mosolyt csal az arcomra vissza olvasni leendõ férjemrõl való gyermekes rajongásomat és a leírását.
- Haruko!!! - megfordulok és Echo áll az ajtóban. Arcán rémület. Vajon mi ijeszthette meg ennyire?
- Mi történt? Baj van? - kérdezek is rá, mire kifelé mutat. Érez valakit a közelben?
- Egy fiú ... - erre kisietek vele. De merre lehet? - A kapu közelében ... - hebegi. Ott ahol õ rá is ráleltem. De ... Õ nincs belül és én nem mehetek ki. Most mi tévõk legyünk? A kamik-hoz fordulok segítségért. Valamiért azt érzem neki élnie kell.
Magam sem értem miért döntök úgy kimegyek érte, de ... Egy hang azt súgta ha gyors vagyok nem lesz baj. Elindulok a kapuhoz és szinte át esek rajta. Furcsa érzés kint lenni, olyan mintha újra a kis beteg leány lennék.
Elõttem szörnyek akik a látványomra megtorpannak és visszább vonulnak a fiútól, akit meg akartak épp ölni. Tele van sérülésekkel ... De nincs idõm semmin sem gondolkodni, érzem gyengülõk.
Nehezen húzom be a fiút a birodalmamba, de szerencsémre nem messze a faltól volt. Ahogy átérünk a kapun, rögtön térdre is esek. Fáj ... A mellkasom szorít és ahogy körbe nézek látom a fal közeli növények a halálukon voltak. Kell nekik egy kis idõ mire rendbe jönnek, ahogy nekem is...

A fiú a szobában pihen, de még nem tért magához. Kint azok a lények meg is ölhették volna. De miért vonultak vissza mikor megláttak? Talán õk a védelmezõim ... És kint fagyos tél uralkodik.
Echo-t kértem ápolja a fiút és szóljon ha magához térne. Néha-néha benézek hozzá, segítek Echo-nak a vizes rongyot kicserélni, gyógynövényekbõl készült szerrel lekenem a sebeit. Hamar rendbe fog jönni. Ha csak pihen és arra használja minden erejét, hogy a sebei begyógyuljanak, akkor hamar felépülhet.
Épp bent vagyok nála, Echo ápolja.
Nem is annyira figyelek, már csak azt hallom Echo tudatja velem, vendégünk felébredt.
 - Jó reggelt. – köszöntöm kedvesen és még közelebb megyek.  – Örülünk neki, hogy magadhoz tértél. Már azt hittük, késõn találtunk meg.
- Igen. – fûzi hozzá Echo is, majd újabb vízes kendõ kerül homlokára.  – De már jól vagy, úgyhogy gyógyulj meg. Igaz Haruko? – erre ártatlan mosollyal arcomon rábólintok. Echo-nak igaza van. Gyógyuljon meg hamar.
- Köszönöm a segítséget. – de ahogy ezt kimondja köhögni kezd. Nem jó ötlet magát még így megerõltetni, jobban tenné ha pihenne.
- Ne erõltesd meg magad. – nyújtok szájához vizet. Ettõl valamivel majd jobb lesz. – Súlyosak a sérüléseid, koncentrálj a gyógyulásra.

Újra a jegyzeteket bújom, hátha már láttam valahol, hiszen olyan ismerõs... Az az érzésem van, mi már találkoztunk, de róla sehol se találok semmit. Nem írtam még róla ... De miért nem? Vagy most látom elõször? Nem értem ez olyan furcsa. Végül inkább hagyom.
Napok teltek már el azóta, hogy ide került. Echo végig mellette van és ápolja, de én nem megyek be, csak mikor alszik.
Félek nem bízhatok benne, félek el fog árulni. De jól gyógyul és hamarosan ha akar távozhat is.
Mikor Echo arról értesít már túl van a nehezén úgy döntök beszélgetek vele kicsit. Halvány kék kimonot öltök magamra, Echo segít az öltözésben. Így azért könnyebb. Szolgálók már rég nincsenek itt, a nagy járvány idején mindenki meghalt ...
Hajam felfogva, virágos díszekkel díszítve.
- Gyönyörû vagy. - mosolyog Echo, mire én is így teszek.
- Köszönöm. - állok fel és indulok is. Persze a kislány végig mellettem van. Leülök mellé, figyelem, a sebei tényleg gyorsan gyógyulnak.
- Haruko igaz? - kérdezi, mire bólintok. Épp a vállánál levõ csúnya vágást kenem le, hiszen az valamiért nagyon nem akar úgy gyógyulni mint a többi.
- Ki vagy te? - kérdezem, de nem nézek rá.
- A neve Kushiji Karu. - erre nagyokat pislogva nézek rá. Kishiji Karu? Nem hallottam még.
- Te valami nemesi család sarja vagy? Talán samurai-oké? - kérdezek rá. A két név a nemességet illeti meg. A köznépnek nem volt ilyen. Õket csak Sakura-nak, vagy Hana-nak hívták, nem volt más mint például nekem.
A mi családunk a keresztneve mellé a család nevét is viselte. Ahogy Echo is, hiszen az apja egy közeli tartomány daimyo-ja volt. De õ ki? Az öltözete furcsa...
- Nem. - feleli. - Doktor vagyok, kutató.
- Kutató? - lepõdök meg. Ilyenrõl még sosem hallottam. Igaz Ryu  sem volt olyan mint a többiek.
Azt mondta távoli helyrõl jött, ott ilyet szokás viselni. Magát vándornak nevezte. - Te is messzirõl jöttél? - kérdezek rá.
- Nem annyira. - rázza meg a fejét. Akkor nem értem.
- Egy közeli tartományból? És milyen kint, ahonnan jöttél? - érdeklõdök. Furcsa fiú. Szeretnék pár dolgot megtudni róla. Hiszen nem sokan jutnak el ide ...

Annyit fûztek csak az átadásához hozzá, hogy mindenképp el kell olvasnom, mert egy olyan helyrõl szól, ahol örök tavasz uralkodik, és az emberek örök életet élhetnek egy ott élõ lány segédletével.

- Ha megtalálnád. – kuncogta az egyik lányka – Nem kéne tovább olyan idióta löttyökkel kísérletezned, és zöld, vagy lila pöttyökkel tarkított bõrrel bejárkálnod dolgozni egy-egy teszt után.

Azt is bizonygatták, hogy nekik annyira tetszettek a könyvben leírtak, valamint a térkép, ami benne van, és amit le is másoltak maguknak, hogy vagy velem, vagy nélkülem, de útra akarnak kelni.

Nem vettem se õket, se jössz akkor velünk – kérdésük, de még pár héttel az ünnep utáni felmondásuk, valamint eltûnésük se komolyan, gyerekmesének gondolva az egész történetet félredobtam a régi nyomtatványt, az egyik sarokba már akkor, amikor kimentek az irodámból.

Most is csak azért került a kezembe ajándékuk, mert takarítottam, mosolyogva veszem a kezembe, és ülök le vele az asztalhoz, amikor pár dolgot arrébb söprök onnan ki is nyitom.  

Túl sok ideje eredménytelenek a kutatásaim, egy kis mosolyszünet, kijár nekem is.

Az elsõ lapon leírtakon nem nevetek úgy, mint ahogy azt elterveztem, komoly arccal lapozok tovább a második oldalra.

Olyan, mintha a könyvet író tényleg járt volna azon a helyen, amirõl mesél, ha tudom, ennyire leköt a könyv, amit egykori munkatársaim adtak, már tényleg elõbb belefogok az átolvasásába.

Sõt… Talán csatlakoztam is volna hozzájuk…

***

Lüktet a fejem egy ponton, az érzés miatt morcosan nyögök egyet. Oda is érnék a fájó részhez, hogy megtapogassam, és kiderítsem, mi van vele, de nem tudom felemelni a kezeim.

Olyan, mintha mázsás súlyúvá váltak volna, habár rendesen próbálkozok, képtelen vagyok õket felemelni arról, amin velem együtt fekszenek.

A lábaim hasonlóképp nehéznek érzem, kicsit kétségbeesetten próbálom meg kinyitni a szemeim, be akarom határolni a helyzetem. Nem emlékszem semmire sem, úgyhogy szeretnék arra is rájönni, hogy mi történt velem, arra is, hogy hol vagyok.  

Sikerül egy kis idõ után végre felnyitnom szemeim, de ahelyett, hogy kicsit felszabadultabbnak érezném magam, csak még jobban megrémülök, mint eddig.

Fehérség vesz körbe… Minden hófehér körülöttem…

De… Nem a nap miatt, nem is havazott. Inkább olyan, mintha valami kendõ lenne a fejemen.

Mi a fene van? mit tettem legutóbb???

Várjunk csak… Valami dereng egy utazásról…

Igen… Ha jól emlékszem, vettem túrafelszerelést, és elindultam az örök tavaszhoz vezetõ úton azzal a térképpel, és könyvvel, amit kaptam. Aztán… Már a célegyenesben jártam, amikor találtam pár csontvázat. Ez lesz az… Az emlék, amit kerestem… Hogy is volt? Meg akartam nézni õket közelebbrõl is, mert az egyik ruhája hasonlított volt kolléganõmére. Igen…

Egyre jobban fáj a fejem attól, hogy gondolkodok, de mivel tényleg rá akarok jönni arra, hogy mi történt, továbbra is inkább a történtekre, mint a fejfájásra koncentrálok. Elértem õket?

Nem… Hasít belém a felismerés. Mielõtt odaértem volna hozzájuk, rám támadtak azok a különös lények, akiknek a hangjával ablakok lehetett volna repeszteni, és akiknek a karmai olyan élesek voltak, hogy egy suhintásukkal félbevágták azt a botot, amivel védekezni akartam ellenük, ezért futni kezdtem.

Azt mondjuk még mindig nem tudom, hogy hova, vagy azt, hogy hogy menekültem meg, de a tény, hogy talán leráztam õket nyugodttá tesz, attól az öt év körüli lánytól, aki lerántja a fejem takaró anyagot, hogy valakinek odaszóljon, felébredt is csak megdöbbenek.

- Jó reggelt. – köszönt aztán a világ talán legszebb lánya, csodálkozva pislogok felé, megszólalni most sem tudok – Örülünk neki, hogy magadhoz tértél. Már azt hittük, késõn találtunk meg.

- Igen. – szólal meg újra a kislány, mielõtt még egy vizes kendõt tenne a homlokomra, ezzel rádöbbentve arra, mi miatt nem láthattam eddig. – De már jól vagy, úgyhogy gyógyulj meg. Igaz Haruko? – Haruko… Szóval így hívják azt a hosszú barna hajú, vékony angyalt, akinek az életem köszönhetem, ha még egyáltalán élek… Értem…

- Köszönöm a segítséget. – hálálkodok nekik, viszont azt már nem tudom megkérdezni tõlük, hogy kik õk, hangom köhögésbe fullad.

- Ne erõltesd meg magad. – nyújt számhoz vizet az angyalka – Súlyosak a sérüléseid, koncentrálj a gyógyulásra.

Rendben… Ha õ mondja… Iszok pár kortyot, aztán csak figyelem, egyre szebbnek találom, mielõtt még engedném a sötétségnek, hogy magával rántson újból, és elaludnék.