|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| makeme_real | 2014. 02. 09. 01:59:10 | #29288 |
Karakter: Benjamin Worhall (Myosotis)
Megjegyzés: (A Vírus)
Az északi kolónia nem létezik.
Jarednek lett igaza. Ahogy ott állunk és egy valamikori város romjait nézzük, tudom, hogy minden esélyem odalett. Minden csendes és mozdulatlan, a házak romosak és üresen állnak. Már nincs itt senki és semmi. Ha volt is valaha ellenszer, most már az is elveszett. Ugyanúgy, ahogy a családom is. Itt voltak, tudom, de most... Most már minden megváltozik.
Felpillantok Jaredre, aki ott áll mellettem és ugyanolyan komoran szemléli az előtte elterülő romváros látványát, ahogy én – és mindenki más. Mind bíztunk benne, hogy itt menedékre lelünk. Az ellenszerrel főleg rendbe jöhetett volna minden. Minden, köztük én is, bár ez annyira nem is bánt. Nekem csak az a fontos, hogy a többieknek maradjon esélye. Ha Jared túléli, az nekem már mindent megér.
- Ben... – Jared hangja furcsán tompának érződik, de nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget, miközben felnézek rá. – Most már muszáj elmondanom valamit.
- Valami baj van? – kérdezem értetlenül. – Mi történt?
- Bíztam benne, hogy igazak a híresztelések, ezért nem akartam eddig, de... Ben, majdnem biztos, hogy én... én is...
- Nem. – Tágra nyílt szemekkel megrázom a fejem. – Nem...
Könnyek szúrják a szemem, ahogy hátrálni kezdek. Az nem lehet, hogy ő... Nem, képtelenség! Nem történhet meg. Akkor én fertőztem meg. Én... Megöltem őt. Megöltem Jaredet. Megöltem az egyetlen embert, aki mindennél fontosabb számomra.
- Ben... – nyúl felém.
- Nem – rázom meg a fejem ismét, kitartóan hátrálva előle. – Nem, nem, nem, nem, nem...
- Ben! – indul el utánam ő is.
- Nem! – kiáltok fel sírva. – Nem!
- Ben!
Egyenesen egy szakadékba hátrálok. Egy hatalmas, sötét szakadékba esek háttal, aztán csak zuhanok, zuhanok és zuhanok... A sötét, fekete massza, ami körülvesz, visszaveri a sírásomat és Jared kiáltásait, ahogy monoton a nevemet ismételgeti.
***
- Ben! Ben, ébredj fel!
Felpattannak a szemeim, zihálva nézek az aggodva fölém hajoló Jared arcára. Beletelik jó néhány percbe, míg felfogom, hogy a házunkban vagyok, vagy legalábbis az akként szolgáló kis egyszintes épületben; az ágyunkban fekszem, és Jared is itt van mellettem. Az északi kolónia... még csak el sem indultunk.
És Jared egészséges.
- Ben, kicsim. – Finom simogatás az arcomon, amitől muszáj lehunynom a szemeimet egy pillanatra.
Aztán ahogy újra kinyitom őket és belenézek Jared aggódó, szeretettel és gyengédséggel teli, gyönyörű kék szempárjába, újra belém hasít az álmom mondanivalója – a félelem, ami újra és újra előjön, lerohan és elsöpör, mint egy tornádó, jeges rémülettel töltve el a szívemet.
Érzem, hogy könnyek csorognak le a halántékomon, de Jared rögtön odanyúl, hogy letörölje őket.
- Nincs semmi baj, kicsim – ültet fel gyengéden, hogy aztán az ölébe húzva szorosan magához öleljen. – Csak álmodtál.
Mindkét karommal körbeölelem a felsőtestét, arcomat a mellkasához szorítva ölelem át olyan szorosan, ahogy csak bírom. Ő nekem a legfontosabb... Az egyetlen, aki számít. A gondolat pedig, hogy egyetlen óvatlan pillanat elég lenne, hogy megfertőzzem, halálra rémít.
- Jared... – suttogom.
A hangom rekedt a sírástól és a mellkasomat összepréselő félelemérzettől.
- Csak egy rossz álom volt – duruzsolja a fülembe megnyugtatóan, kezével kitartóan simogatja a hajamat. – Most már nincs semmi baj, ne sírj.
- Rettenetes volt – szipogom.
Egy kissé eltol magától, hogy hüvelykujjaival gyengéden letörölje az arcomat borító könnyeket, aztán hosszú, gyengéd csókot nyom a homlokomra. Lehunyom a szemeimet és hagyom, hogy a közelsége és a gyengédsége, egyáltalán a tudat, hogy itt van, melegséggel töltse el a mellkasom, feloldva ezzel a rettegés fojtogató érzetét.
Ismét távolabb húzódik, majd a két kezébe fogja az arcom és a szemembe néz.
- Mondd el nekem!
- Megtaláltuk az északi kolónia helyét, de... már nem volt ott semmi, csak a romjai... elpusztult, mindenki meghalt... – Nyelek egy nagyot. – Aztán... Aztán te... bevallottad, hogy... hogy megfertőződtél... Én fertőztelek meg. Megfertőztelek... – Elcsuklik a hangom, Jared pedig ismét magához ölel.
- Te is tudod, hogy ez soha nem fog megtörténni, Ben – suttogja. – A kolóniát pedig meg fogjuk találni északon. Tudom, hogy ott vannak és élnek. Ez csak egy rémálom volt, kicsim, ami pontosan azt bizonyítja, hogy semmi nem fog megtörténni, ami szerepelt benne.
- Nagyon félek, hogy egyszer mégis megtörténik, Jared – nézek fel rá könnyes szemekkel.
- Nem fog megtörténni – simít végig az arcomon. – Tudod, hogy nagyon vigyázunk.
- Tudom, de... Rettegek. Mi van, ha igazából olyan vagyok, mint egy időzített bomba? – kérdezem kétségbeesve. – Mi van, ha ez nem elég? Ha így is... túl sokat érintkezünk?
- Te tudod a legjobban, hogy az érintkezés kevés a fertőzéshez.
A mosolya gyengéd, de egyben szomorú is. Hát persze, hogy tudom. Mindketten tudjuk. A mai napig kristálytisztán emlékszem arra a végzetes estére. Egyetlen pillanat... Egyetlen óvatlan mozdulat elég, ha csak egy másodpercre nem figyelsz oda, már meg is van a baj. Éppen ez az, ami miatt én is annyira félek.
Egy teljesen átlagos napnak indult, egyetlen aprócska részletet kivéve: aznap volt az évfordulónk. Késésben voltam, a műszakom teljesen elhúzódott, pedig tudtam, hogy Jared valami nagy meglepetéssel készül. Azt is tudtam, hogy értem fog jönni, mint ahogy minden egyes napon – ő a szolgálatból érkezik, az egyenruhájában ül a terepjáróban közvetlenül a kórház bejáratánál, én pedig a műszak végén rögtön arra veszem az irányt és együtt hazamegyünk.
A műszak elhúzódása miatt Jarednek már így is várnia kellett rám, úgyhogy már siettem is a bejárat előtti fertőtlenítő szakasz felé, mikor a főnővér, Clare utánam kiáltott az irodájából.
- Ben! – Megtorpantam és megfordultam. – Érkezett néhány új beteg, úgyhogy majdnem mindenki foglalt. Végig tudnál gyorsan szaladni a kettes kórtermen? Öt perc az egész.
A fogamat csikorgattam, mert nem akartam tovább várakoztatni Jaredet, de persze bólintottam és futólépésben igyekeztem visszafelé a folyosón. Az öltözékem még rajtam volt, de az arcmaszkot már kidobtam a szemetesbe, és nem akartam onnan elhalászni.
Rutinellenőrzés volt.
És késésben voltam.
Gyorsan végigszaladtam az ágyak mellett, ellenőrizve az életjeleket és a hőmérsékleteket. Egyetlen pillanatra nem figyeltem csak oda és ennyi is elég volt. Éppen az utolsó férfi testhőmérsékletét ellenőriztem, és annyira arra koncentráltam, hogy Jared vajon mivel készült, hogy észre sem vettem, hogy a beteg ébren van. Normális esetben azt is kiszúrtam volna, ahogy az ajkai enyhén elnyílnak, az orra finoman összeráncolódik, és kissé összehúzza a szemeit.
Akkor viszont nem figyeltem oda.
A férfi tüsszentett egy nagyot, egyenesen az arcomba, én pedig nem viseltem az arcmaszkot.
Nem engedtem magam pánikba esni, kisétáltam a kórteremből és egy fertőtlenítő kendővel megtöröltem az arcomat, hiba tudtam, hogy ezzel már nem sokat segítek magamon. Nem kevesebb, mint 80% esélyem volt rá, hogy megfertőződtem. Ez pedig túl magas kockázat volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam.
Azt már nem igazán tudnám visszaidézni, hogy Jaredet hogy vettem rá, hogy egyáltalán ne érintkezzünk aznap este. Biztos vagyok benne, hogy meg is bántottam ezzel, de azt is tudom, hogy később megbocsátott, mert pontosan tudta, miért tettem. Nem akartam elmondani neki, amíg nem biztos a dolog, viszont nem kockáztathattam meg azt sem, hogy esetleg neki is továbbadjam a vírust.
Hiába voltam csak gyakornok, szerencsére mindenhez szabad hozzáférésem volt, úgyhogy másnap titokban leteszteltem magam. Már arra sem emlékszem pontosan, milyen érzés volt meglátni a pozitív eredményt. Tudtam, hogy a halálos ítéletemet tartom a kezemben, én mégis rögtön Jaredre gondoltam. Csak én voltam neki, ahogy ő nekem.
Aznap este elmondtam neki.
Elmondtam, mi és hogyan történt, megmagyarázva ezzel az előző esti viselkedésemet is, aztán megmutattam neki a tesztet. Arra emlékszem, hogy az ő arcán hogyan futott át ezer és ezer érzelem egyszerre; emlékszem a rémületre, a kétségbeesésre és a fájdalomra a tekintetében. Aztán azt mondtam neki, hogy ha így nem akar továbbra is mellettem lenni, akkor én kész vagyok elengedni őt – nem hibáztathattam volna érte. Összetört volna a szívem, de megértettem volna.
Akkor viszont megváltozott az arckifejezése. Kék szemeibe visszaköltözött az az elszántság, ami annyira jellemző rá, és kijelentette, hogy mellettem marad. Azt mondta, hogy senkinek nem szabad elárulnunk, hogy megfertőződtem, ő pedig meg fogja találni a megoldást, és mindaddig meg is fog védeni engem mindentől.
Lassan mindketten visszatérünk az emlékeinkből.
- Még nagyon korán van – pillant az órára Jared. – Feküdj vissza, aludnod kell.
Gyengéden visszanyom a párnára, újra homlokon csókol, aztán szorosan magához ölel és ránk húzza a takarót úgy, hogy nekem pont felérjen egészen a nyakamig. A vállára fektetem az arcom és becsukom a szemeimet.
- Nagyon szeretlek, Jared, ugye tudod?
- Tudom, kicsim – szorítja a homlokomra az ajkait. – Én is nagyon szeretlek.
Egyik kezével lassan simogatni kezdi a hátamat, amivel hamar álomba ringat.
***
Amikor másnap felébredek, Jared már nincs mellettem. Még mindig nyakig be vagyok takarva, de a párnáján csak egy cetlit találok, amin azt üzente, hogy el kellett mennie ellenőrizni mindent, véglegesíteni a tervet és elvégezni az utolsó simításokat. Ha minden igaz, holnap útnak indulunk.
Egy kicsit még fekszem az ágyban, mielőtt felkelnék és a fürdőszoba felé venném az irányt. Megmosakszom, aztán megnyitom a zuhanyt, és míg felmelegszik a víz, alaposan szemügyre veszem magam a tükörben. Elővigyázatosságból nem készítek jegyzeteket, de ezt minden nap megcsinálom, a fejemben raktározva el minden egyes apró változást – már ameddig képes vagyok a fejemben tartani őket, bár ennek egy jó darabig még mennie kell. Inkább a vékonyságom és a sápadtságom a feltűnő, na meg az, hogy a régen kék szemeim egyre fakóbbá válnak. Bár ez utóbbit csak Jared veszi észre.
Lezuhanyozok, aztán rögtön meg is törölközök és felöltözök. A szemközti konyhából érkező illatok egyenesen oda csábítanak, Jared készített nekem reggelit, ahogy mindig is szokta, ha előbb megy el itthonról, minthogy én felébredjek. Soha nem értettem, hogy képes ebből a sok dobozos vagy konzervben tárolt, erősen tartósított élelmiszerből olyan ételeket készíteni, hogy finom, jó illatú és még tápláló is. Utóbbira mindig nagyon odafigyel, hogy ha elkezdődik az étvágytalanságom, bőven legyenek tartalékai a szervezetemnek.
Még mindig nedves hajjal ülök a konyhában, amikor meghallom a terepjáró hangját a ház elől. Hamarosan az ismerős léptek is követik, aztán nyílik a bejárati ajtó és belép Jared. Leveszi a bakancsát, a zubbonyát felakasztja az ajtó mellé, aztán mosolyogva odasétál hozzám.
- Szia – csókolja meg hosszan az arcom mindkét felét, majd szorosan magához ölel.
- Szia – fonom köré a karaimat, hogy viszonozhassam az ölelést.
A nyakához simítom az arcomat és magamba szívom az illatát, mielőtt elengednénk egymást.
- Meddig aludtál? – simít végig a nedves hajtincseimen.
- Úgy két órája kelhettem fel – pillantok az órára.
- Helyes – csókolja meg a fejem búbját.
- Na és minden... rendben van? – kérdezek rá kissé félve.
- Minden a legnagyobb rendben – bólint mosolyogva. – Holnap elindulunk.
Reszketeg sóhajjal, lassan bólintok. Még mindig nem tudom, hogy érezzek ezzel kapcsolatban. Jared persze megérzi, mi jár a fejemben – mint mindig –, az állam alá nyúlva emeli fel a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
- Félek – vallom be halkan.
- Nincs mitől félned – rázza meg a fejét és bátorítóan rám mosolyog. – Meg fogjuk találni az északi kolóniát, megkapod az ellenszert, és nem lesz semmi baj. Könnyen lehet, hogy még további túlélőkkel is találkozunk.
- De mi lesz, ha véletlenül megfertőzök valakit? Vagy ha rájönnek? Vagy ha elkezdek nagyon legyengülni és csak hátráltatni fogok mindenkit?
- Nem engedem, hogy ilyesmi történjen – rázza meg a fejét. – Minden rendben lesz, hidd el nekem.
- Nagyon szeretném – nyelek egy nagyot. – Nagyon szeretnék újra egészséges lenni. Szeretném, ha visszakaphatnánk a régi életünket...
- Úgy lesz, Ben – szorít magához. – Úgy lesz.
Később segítek neki minden szükséges dolgot összepakolni. Persze csak a könnyebb dolgokat engedi, hogy cipeljem, de az is több mint a semmi. A kolóniából többen is hoznak át több-kevesebb holmit, Jared terepjárójában csak mi ketten fogunk utazni, éppen ezért a legtöbb dolog hozzánk lesz bepakolva, hogy a többi autóba jóformán csak emberek kerülhessenek.
A kolóniában fellelhető összes élelmiszert, innivalót és gyógyszert összeszedjük és becsomagoljuk; Jared és a többi néhány katona pedig ugyanezt teszi a fegyverekkel is. Mindegyik autót egy-egy katona fogja vezetni és az anyósülésekre is ők kerülnek, természetesen fegyverekkel felszerelkezve, hogy biztosítsák a biztonságunkat. Őket már kiképezték, számukra nem okoz nehézséget, ha meg kell ölniük egy fertőzöttet, ahogy az sem, hogy akár át is hajtsanak egyen. Márpedig az ilyesmi is könnyen előfordulhat, és ha egy civil elbizonytalanodik vagy megijed, az sokak életébe kerülhet.
Estére teljesen bepakolunk az autókba, úgy, hogy mindenki el is férjen, aztán Jared még egyszer ellenőriz mindent. Minden megvan-e, mindenki készen áll-e... De minden a terv szerint halad. Egyezteti az indulás időpontját is mindenkivel, de azt már nem teszi hozzá, hogy mennyire fontos ehhez tartanunk magunkat. Mostanra már mindenki megtanulta, hogy nem szabad késni. Nem várhatunk senkire.
- Ígérd meg, hogy minden rendben lesz – suttogom Jared mellkasának, mikor már alváshoz készen fekszünk az ágyban. – Csak még egyszer.
- Minden rendben lesz – feleli mély meggyőződéssel a hangjában. – Vigyázni fogok rád, kicsim.
- Tudom – mosolyodom el halványan. – Csak kérlek, magadra is legalább annyira vigyázz.
- Ezt is megígérhetem – kezdi el simogatni a hajam. – Most már viszont aludj, holnap korán kell kelnünk.
- Rendben – bólogatok. – Szeretlek, Jared – suttogom lehunyt szemekkel.
- Én is szeretlek, Ben – súgja vissza.
Átölelem, és megparancsolom magamnak, hogy higgyek neki. Hinnem kell. Hinnem kell neki és hinnem kell ebben az egészben, az északi kolóniában és az ellenszerben, és akkor talán tényleg valóra válik. Mindent megadnék azért, hogy meggyógyulhassak és úgy élhessünk Jareddel, ahogy régen.
Ha pedig ez mégsem lehetséges, és meg kell halnom, akkor egyedül azt kívánom, hogy Jared élje túl. Nekem csak ez számít igazán.
|
| Regi | 2014. 01. 27. 22:14:54 | #29141 |
 Karakter: Bahlol/Jordan(Freesias)
Megjegyzés: ~ A Vírus
Nem ismertem szüleim, anyámat születésemkor, apámat pedig nem sokkal az után vesztettem el. Egy afrikai törzs nevelt fel, annak is gyógyítója, kinek számtalan mesterkélését ellestem. Megismertem számtalan gyógynövényt és azok hatásait, megtanultam olvasni a nyomokból. Sajátjukként szerettek és neveltek, tőlük kaptam a Bahlol nevet. Aztán egy nap eljött értem egy ismeretlen, fehér férfi. Azt állította, hogy egy távoli rokonom, a törzs pedig átadott neki. Ő volt Jim. Elvitt magával Amerikába, ahol lassan megismerkedtem a „civilizációval”. Eleinte nehezen fogadtam a számomra új dolgokat, nem tetszettek az autók és hasonló járművek. De végül – nagyon nehezen -, de megszoktam.
Már akkor is nagy baj volt a világgal. Egy különös betegség szedte százszámra áldozatait. Különös, félelmetes élőhalottat csinált az emberekből, kiknek húsa elhalt,és lassacskán lerohadt a csontjaikról. Félelmetes látványt nyújtottak, az pedig mégjobban megrémített, hogy nem találták a betegségük ellenszerét. A vírus pedig emberről emberre terjedt, megállíthatatlanul.
Jim idővel elmagyarázta, én nem fertőződhetek meg. Én immunis vagyok a parazitára, mely a betegséget okozza. Van a véremben valami, ami ellenállóvá teszi immunrendszerem. Véremet felhasználva kezdte el kikísérletezni az ellenszert, és végül részben sikerült is kifejlesztenie egy olyan szert, mert mely megelőzi a megbetegedést. De addigra már késő volt, a Föld lakossága jelentősen megcsappant. Szinte az összes nő, gyermek és idős megbetegedett. A túlélők csapatokba verbuválódtak és úgy kezdtek észak felé vándorolni, ugyan is ott már túl hidegnek bizonyult az éghajlat, hogy a parazita életben maradjon.
Mi is így tettünk. Kolóniánkkal északra vándoroltunk, majd mikor kialakult kis csapatunk száméra egy biztonságos közeg, Jimmel felderítő expedíciókra indultunk, hogy ráleljünk a többi túlélőre.
Tompa fejfájással ébredek és csak lassan tudatosul bennem, hogy erről az előző esti piálás tehet. Megkeresem a tőlem nem messze alvó Jimet és rázogatni kezdem vállánál fogva. Rögvest fejemre szegezi fegyverét és mindketten egy hangos csatakiáltással üvöltünk fel.
- Jordin, te MI AZ ANYÁDAT CSINÁLSZ?!
- VIDD INNEN AZ ARCOMBÓL EZT A SZART, MAJDNEM BEDUGTAD AZ ORROMBA A CSÖVET, ÉS NE ANYÁZZÁL ÉS NEM VAGYOK JORDIN! AZ NŐI NÉV!!! – sivítom torkom szakadtából.
- Te is tudod, hogy az agyhoz a legközelebbi út az orron át vezet…- masszírozza halántékát miközben körbenéz a mocskos gyógyszertárban, ahol az előző estét töltöttük.
- INDULJUNK MÁR! – sürgetem.
- Ne ordíts, mert komolyan mondom…teherbe baszlak. – morog rám, én pedig sértődötten kezdek hápogni.
- ÉN NEM VAGYOK NŐ, NEM LEHETEK TERHES!
- Akkor ne viselkedj úgy mint egy havibajos lotyó.
Tudnám folytatni, nem hagynám rá a dolgot, de a kintről beszűrődő zajok elnyomják bennem ezt a késztetést.
- Nem akarok egy üvegkalitkában éjszakázni! – szűröm felé fogaim között már jelentősen halkabban.
- Tudom…ne nyafogj, szedd a cuccot és mehetünk is.
Elpakoljuk az összes gyógyszert, amit csak találunk, bedobjuk a jippbe és mi is beszállunk.
- Hát nem romantikus ez a naplemente? - fordul felém a volán mögött.
- De, mondhatom kurva romantikus… azt se értem minek kellett idejönni ebbe a városnegyedbe. JAAA, VÁRJ MÁR EMLÉKSZEM…mert VALAKI NEM BÍRT A LIBIDÓJÁVAL!- fakadok ki. Ideges vagyok és feszült. Borsódzik a hátam a környéktől és minél előbb el akarom húzni a csíkot, ő meg még arra fecséreli az időt, hogy elcsevegjem velem az alkonyattól narancssárgás ég szépségéről.
- Tudod, Afrikában megtanultam hogyan kell ivartalanítani a hímállatokat…ALKALMAZHATNÁNK RAJTAD, AKKOR TALÁN NEM KERÜLNÉNK FOLYTON SZARBA!!!! – csattanok fel.
- De csak ha előtte szájon át alkalmazol egy érzéstelenítő masszázst a műtendő területen – kacsint rám, majd lekanyarodik egy kihalt szupermarket parkolójába.
hang nélkül tátogok felé pár sort, majd vörösre festett kezeimmel a betört kirakatok felé mutatok teljesen elképedt arccal.
- Ez… még is mi a tököm?! ITT FOGUNK ALUDNI?! HÁT EZ NAGYON MEGVÉD MINKET!!! Az agyadra ment a sok pia…
- Te hülye..valamit ennünk is kell..nem két órára van a következő állomás és ki tudja mikor tudunk legközelebb kaját találni – rivall rám.
magához veszi fegyverét és elindul befelé. A nyomában vagyok, követem. Figyelem ahogy összeszed egy csomó konzervet, néhány csokoládét és üdítőitalt. Ahogy elnézem a sok édességet, megkívánok némi csokit.
- Úgy ennék egy csokit. Akarok pár új ruhát is… - tűnődöm hangosan.
- Hozzál magadnak és menjünk.
- Persze, most meg már sietős mi?!
- Jordin..
- A nevem Jordan!
- SSSSShhh…
Szóra nyitom számat, de a felénk kúszó torzó belém rekeszti gondolataimat. Hátrálni kezdek, egészen Jim háta mögé. Tudom, ha támadna az a valami, akkor ott sem lennék biztonságban, és tulajdonképpen meg sem fertőződhetem, de… ott mégis nagyobb biztonságban érzem magam.
A csonka test lomhán kúszik, négy végtagjából kettő hiányzik. Bőre itt-ott már lefoszlott, elrohadt, a szag, mely körül lengi finoman szólva is gyomorforgató. Nem lát, viszont annál jobban hall. Egy apró kis zaj is elég lenne ahhoz, hogy felkeltsük figyelmét és egyenesen nekünk támadjon.
- Lődd már le! – suttogom némán fülébe.
- Lassan… hátrálj kifelé.
Kérésének eleget téve kezdek el menekülni, de nem abba az irányba, ahogy Jim elképzelte. Befordulok a ruhaosztályra és felmarkolom azokat a dolgokat, melyek első látásra megtetszenek; nadrágot, felsőt és hat darab zenedobozt, melyekbe rögtön beleszeretek.
Már fordulnék vissza és indulnék meg a kocsi felé, mikor szemben találom magam egy addig még nem látott zombival. Rémültem ordítok – mit ordítok? Sikítok! – fel.
Társam még időben meghallja nem túl konkrét segélykérésem és egy jól irányzott lövéssel megszabadít újdonsült rajongómtól.
- JORDAN, MÉG BENT VAGY?!
- IGEN! – felelek, hogy tudja, még életben vagyok.
- GYERÜNK IGYEKEZZ!
- MENJ A KOCSIHOZ!!! – ordítok vissza.
Mielőtt megindulnék kifelé meg átrobogok a szemközti osztályra, ahol rövidke keresgélés után rálelek arra, amire szükségem van: egy üveg whiskeyre.
Lövések dördülnek, Jim pedig eltűnik hatalmas káoszt, no meg hullákat hagyva maga után. Átszlalomozok a testek és egyéb tárgyak között, de kapkodóra fogom, mikor észre veszem, hogy nem sikerült az összes lénnyel végezni. A kocsiig rohanok és bevágódom Jim mellé egy „indíts!” – ordítással.
A kertvárosi házak felé veszi az irányt, már jócskán besötétedett.
- Még is mi a faszom tartott neked annyi ideig?!
- Leárazás volt a ruhaosztályon… - pihegem magam elé, mikor már kapok némi levegőt.
- Pár kikúrt pólóért és egy vékony nadrágért kockáztattuk a bőrünket?- hörgi ingerülten.
- Ez nem pár „kikúrt póló”, ezek az új, és legízlésesebb darabok! De hát te nem értesz ehhez..nézd mit hoztam még!- mutatom fel a zenedobozokat. – ezek is akciósak voltak… szóval hoztam belőle HATOT!
- Szuper… még valami?!
- Hát… - habozik- MEGLEPETÉS!- húzom elő a whiskeys üveget.
Megkönnyebbülten sóhajt fel és paskolja meg fejem, akárcsak a kiskutyáknak szokás dicséret gyanánt.
- Látod, legalább valami hasznodat is veszem…
Leparkol egy elhagyatott ház előtt. Az egész város lepukkant, viszont ezt az épületet rendesen zombibbiztossá tette előző tulajdonosa: a meglévő kevés ablakot bedeszkázta, a masszív, erős ajtót mégjobban megerősítette. Bent mindenek előtt körülnézünk, de nem találunk sehol senkit és semmit, ami igazán jó jel. Jim újratölti fegyvereinket, majd összeszereli a rádióadó vevőt és rákapcsol a z egyetlen, még létező frekvenciára.
- Üdv mindenkinek. A nevem Pulsatilla, az északi kolóniából jöttem társammal. Túlélőket keresünk. Aki még hallja, túlélte…szeretne megmenekülni. Jöjjön holnap délre a Brand Avenue térre. Ismétlem, aki túlélte jöjjön a Brand Avenue-re holnap pontban délben. Fél órát várunk ott, aztán tovább állunk. Vége.-
És megszakítja az adást.
- Szerinted végre találunk valakit? – kérdezem érdeklődve, kissé oldalra biccentve fejem.
- Nagyon remélem… elvégre ezért utaztunk le az államok legdélebbi pontjára. Két napot leszünk itt… ha nem jönnek tovább állunk.
- Te Jim…
- Igen?
- Miért használjuk ezeket a hülye fedőneveket?
- Mert gondolkodnak…
- Hogy mondod? – szemöldökeimet összeráncolom, úgy hajolok hozzá kicsit közelebb, mintha éppen egy hatalmas titkot készülne elárulni.
- A halottak… gondolkodnak… és éreznek… de már csak tompán... a gyűlöletet. Irigységet talán. Ha tudják a nevedet azt is tudják ki vagy,tudják a gyengéid. Soha sem árulhatod el a nevedet nekik… érted? – magyarázza. Megreked bennem a levegő, és átérzem feszültségét. Ez komoly dolog.
Nekikészülünk a vacsorához. Az ajtókat már megerősítettük, eltorlaszoltuk, biztonságban vagyunk. Jim kihúz mindent, ami árammal működik. Így a vak sötétben gyertyát kell gyújtanunk, hogy egyáltalán ellássunk az orrunk hegyéig.
- Értem… de olyan gáz. – folytatom az előbbi diskurzust. Elég röhejes, hogy virágokról kaptuk a nevünket…
- Csöppet sem annyira, mintha mellkason keresztül próbálná átenni magát életed szerelme hogy megkaparintsa a szíved, miközben te próbálod megnyugtatni, mert sír amiért ki akarod tekerni a nyakát. – feleli szórakozottan, miközben elé rakja a rögtönzött, konzervből gyártott vacsorát és nekikezd saját adagjának.
- Tudod is te milyen az, egy teáskanálba is több romantika szorult, mint beléd!- nevetek fel.
- Miért nem használhatunk áramot? – kérdezem néhány falat után, ugyanis ez is piszkálja csőröm.
- Mert vonzza őket… mint a zaj. Ezek nem látnak… csak éreznek. Érted?
- Honnan tudsz róluk ennyit?
- Olvasok – koppint homlokomra, majd festékmaradványos kezét egy elegáns mozdulattal az asztalterítőbe törli.
- Utána megisszuk a piát is?
- Nem Jordan… az kivételesen sebfertőtlenítésre kell.
- De hát… mindig megisszuk! – értetlenkedek.
- Holnap és holnap után lehet sérülteket kell ellátni… ezért is pakoltuk ki a gyógyszerkészletet, és ezért is tartjuk meg a piát.
- Szerinted eljönnek?
- Nagyon remélem, hogy nem fölöslegesen hagytam ott a biztos kis lakásom!
Miután végzünk, elpakolunk. Úgy döntök kihasználom az adandó alkalmat és veszek egy fürdőt. Meg is mártózom egy kád, forrónak nem mondható, de langyos vízben, majd Jim is megmosakszik.
A kanapéra fészkeljük be magunkat, ott térünk nyugovóra. Jim leül mellé, én pedig combjára hajtom fejem úgy alszom el.
~o¤O¤o~
Az éjszaka zökkenőmentesen telik, nem kelek fel egyetlen neszre, mocorgásra sem. Még azt sem észlelem, mikor Jim elslisszol mellőlem, pedig combjaira dőlve alszok. Csupán az első beszűrődő napsugarak (azok, melyek be tudnak hatolni a bedeszkázott ablakokon) csiklandozására pattannak fel szemeim. Nyújtózkodva ülök fel a kanapén, mozgatom meg nyakam és elgémberedett tagjaim. Érdeklődve tekintek körbe, szemeimmel Jimet keresve. Hamarosan rá is lelek. A gyógyszeres motyó előtt guggol, ellenőriz mindent, átszámolja újra a begyűjtött szereket, majd mikor felegyenesedik, odaköszönök neki.
- Jó reggelt! – kurjantom el magam halkabban, ő pedig felém kapja a fejét.
- Szép reggelt, Csipkerózsika. Azt hittem, már sosem kelsz fel – konstatálja. Fintor kúszik arcomra, felhúzom orrom és összeráncolom szemöldökeim.
- Miért, mennyi az idő? – kérdezem durcásan.
- Hamarosan indulnunk kell, szóval csipkedd magad. Ha ki akarod kenni magad, akkor siess.
- Rendben – bólintok egyet, ezzel is tudtára adva, hogy megértettem, amit mondott és elrobogok a saját holmim felé, hogy elővadásszam festékemet.
Nem nagy kihívás ráakadni, a cuccaim legtetején pihen a kis tégely, mely a vörös színű anyagot rejti. Sietősen tekerem le a tetejét, és nyúlok bele két ujjal a festékbe. Tükör sem kel hozzá, úgy kenem fel arcomra a zsíros, krémszerű festéket, másik kezemmel pedig hátra fogom hosszú tincseim. Vigyázok rájuk, nehogy azokat is összemaszatoljam.
- JORDIN, KAPKODD MAGAD! – kiabál át a másik szobából Jim, amire hangosan és sértődötten felszusszanok.
- NEM VAGYOK JORDIN!!! AZ NŐI NÉV ÉS ÉN FÉRFI VAGYOK! – Csak nevet. Most komolyan kinevet?!
- Ezt a titulust ki kell érdemelni. És ha nem vagy nő, akkor haladj, és ne tollászkodj ennyit! – erre már inkább nem felelek, kapkodva bemázolom kezeimet is és felkapva hátizsákom indulok meg Jim felé, aki már türelmetlenül várakozik.
Államat felszegve követem a kocsiba és becsapom magamra az anyósülés felöli ajtót. Teljes testemmel ráfordulok az ablakra és eldöntöm; addig nem szólok hozzá, amíg nem muszáj (legalábbis addig, míg meg nem feledkezek haragomról).
Ahogy elérjük a Brand Avenue tér tegnap még biztonságosnak tűnt, nem láttunk egyetlen zombit sem, ezért választottuk ezt ki találkozópontnak. Na meg nem is nehéz ide találni. De ahogy bekanyarodunk rögtön gyanússá válik a nagy csend. A levegő pattanásig feszül, elég lenne csak egy apró szikra, hogy lángra kapjon minden. Más helyzetben örülnénk a csendnek, de ez… ez hátborzongató. Nincs légmozgás szélcsend van, ami előny, hisz a szagunk nem terjed, de így a fülledt levegő fojtogatóan hat mindkettőnkre. Érzem, ahogy végigfolynak hátamon az izzadságcseppek csiklandozva bőrömet. De még ez sem tudja elterelni igazán a gondolataimat afelől, hogy itt igenis nagy gebasz lesz. Idegesen rángatom le magamról bő trikóm - még az is zavar – és begórom a kesztyűtartóba.
- Jim – fordulok a mellettem ülő felé és gyengéden megbököm a karját. Fehéres szőke fejét felém kapja és kérdőn néz rám. – Szerintem itt vannak… túlságosan nyomasztó ez a csend.
- Addig örüljünk, amíg csend van – morogja halkan orra alatt. Ő is fél, mint ahogy én. De akkor minek a fenének vagyunk még itt?!
- De Jim…
- Várjunk még egy kicsit. Hátha jön valaki – vág szavamba, de így legalább megértem, hogy miért várunk. Ha létezik valamiféle istenség… remélem, most megsegít minket.
A percek csak telnek és telnek, de még mindig nem látunk semmit és senkit közeledni. Reménytelen a helyzet, pedig mindketten nagyon bíztunk a sikerben. Társam is egyre idegesebb, arcizmai megfeszülnek, görcsösen markolássza a kormányt.
- Körülnézek – jelenti ki és még mielőtt ellenkezhetnék, már ki is száll a jipből.
- Jim! JIM! – kiabálok utána, bár sokkal inkább hallatszik suttogásnak. – Ne hagyj itt egyedül! – a pániktól hangom ugrik egy frekvenciát.
- Nálad van a fegyvered? – kérdezi higgadtan. Bólintok. – Akkor ne aggódj, tudod mi dolgod – azzal otthagy. A picsába is, egyedül hagy!
Remegő kézzel keresem meg a fegyvert, és készítem magam mellé szükség esetére. Figyelem Jim távolodó alakját, összeszorul a gyomrom, ahogy egyre messzebb kerül tőlem majd, lekanyarodik egy ház mellett. Remek.
Lejjebb csúszok az ülésben, éppen csak szemem látszik ki, hogy kémlelni tudjam a környéket. Gyorsan megunom a várakozást és a stressz is dolgozik bennem. Aggódom Jim miatt is. Félve, bár annál nagyobb elszántsággal mászok ki én is a járműből, hogy körülnézzek és megindulok arra, merre társam is eltűnt. Alig teszek meg pár mátert, gyors léptekre leszek figyelmes, aztán megpillantom a dobogás tulajdonosát is: Jim rohan felém, ahogy csak bír.
- BE A KOCSIBA! GYERÜNK!!! – üvölti felém, én pedig csak értetlenül meredek felé, aztán… aztán meglátom, az okot, pontosabban okokat, amiért ennyire iszkol. Háta mögött felénk közelít egy egész hordányi élőhalott, kúszva, mászva, imbolyogva. A közelképzeléssel ellentétben a zombik gyorsak. Pláne, ha kajáról – ebben az esetben rólunk – van szó…
Bevágódok a kocsiba, bár ezzel nem jelentek túl nagy segítség, hisz vezetni nem tudok. Míg másnak zsigerből megy, addig én viszolygok tőle. A kocsiból, ahol már nagyobb biztonságban érzem magam, kezembe veszem fegyverem, kihajolok az ablakon és nekikészülök a lövéshez. Magamban számolok visszafelé, azzal is időt hagyva, hogy a célpontok közelebb kerüljenek, aztán lövök. Nem célzok valami jól, de a lövedék társamat messze elkerülte és célt is talált. Igaz nem sikerült szétloccsantanom egyetlen zombi megmaradt agyát sem, de legalább lelassítottam a fenevad hadat egy kicsit. A lövés hangja megzavarta őket.
Jim odaér, és bevágódik mellém. Teljes testében remeg, alig kap levegőt, de már el is fordítja a slusszkulcsot. Tövig nyomja a gázpedált, és egy hajtűkanyarral megfordul, hogy visszainduljunk ideiglenes bunkerunkba. De alig indulunk el, a visszapillantóból meglátok közeledni 3 autót.
- Ó, hogy bassza meg! – nyüszítek fel kínomban. – A túlélők! – közvetítek még mindig lihegő társamnak.
- Csinálj valamit! Hajolj ki az ablakon, kalimpálj, vagy mit tudom én! BÁRMIT! Csak jelezd, hogy kövessenek! – hadarja. Parancsának engedelmeskedve kapom elő elrejtett felsőm, felső testemmel kihajolok az ablakon és heves kapálózással, kiabálással próbálok nekik jelezni. A vérnyomásom az egekbe szökik, az adrenalin szétárad testemben. Csupán akkor nyugszom meg kicsit, mikor látom, hogy a közelítő konvoj átgázol néhány zombin és rendületlenül követnek minket.
- Azt hiszem sikerült – huppanok vissza ülésemre a kezeimben lévő ruhadarabot marcangolva.
~o¤O¤o~
A tegnap még nagynak tűnő nappali most dugig van emberekkel, lépni sem lehet. A káoszban Jim próbál egy kis rendet teremteni. Egy magas, izmos, szőkés férfival beszél, valószínűleg a kolónia vezetőjével. Az idegen valamit magyaráz, kezeivel gesztikulál. Tudni akarom, hogy miről van szó, így megpróbálom magam átverekedni az emberek tömkelegén. Néha meg-meg botlok, nekimegyek az embereknek, de nagy nehezen odaérek hozzájuk. Megállok Jim mellett és kíváncsian kezdem vizslatni az előtte álló férfit.
- Fertőzöttjeitek vannak?- kérdezi Jim, mire a férfi egy pillanatra elgondolkodik, nagyot nyel. Arcizmai megfeszülnek, de ez csupán a másodperc töredékéig tart, rögtön rendezi vonásait.
- Nem, tudtommal nincsen. Viszont sérültjein vannak – fordul hátra és gyorsan végigméri az ott nyüzsgő, csacsogó embereket. Követem tekintetét, ahogy tudat alatt számba veszi az ott lévő embereket, majd leragad egy törékeny srácnál. Elég gyengének néz ki, törékenynek. Nehezen fogja bírni az utat északra.
Folytatom a szemlélődést, felmérem a kolóniát. Főként fiatal felnőtteket látok, de vannak idősebbek, nők és…
- Vannak gyerekek is! – Adok hangot megdöbbenésemnek. Mindketten felém fordulnak én pedig ráeszmélek, hangosan is kimondtam gondolataim.
- Hogyhogy nem fertőződtek meg? – szegezem a kérdést a férfihez.
- Szerencséjük volt – feleli, miközben tekintete végig fut rajtam.
- Ő itt a társam, Jordan – Jim a vállamra teszi a kezét úgy mutat be a férfinek, aki kezét nyújtja felém.
- Jared – mutatkozik be, én pedig érdeklődve megrázom kezét, aminek hála ujjait befogja a kézfejeimet borító piros festék. Kissé fintorogva vizsgálja meg immáron színes ujjbegyeit.
- Jól van. A terv szerint holnap indulunk. Mindenki pihenje ki magát, kimerítő lesz az elkövetkezendő pár nap.
|
| Vinny | 2014. 01. 14. 14:58:02 | #28915 |
Karakter: Jim Beam (Pulsatilla)
Megjegyzés: (A Vírus- Tömegjáték)
Hol is kéne elkezdenem ezt az eget rengetően egyszerű, és még is undorító történetet…?
Evidens, a legelején.
A karibi térségekben, valamint Afrikában a zombikat vudu mágiával állítják elő. Legalább is így gondolták. A halottakat megigézi a mágus, aztán bumm, életre kelnek, és a szolgáik lesznek. A történelem és az ember azonban ennél jóval rafináltabb. 2005-től kísérleteztünk Afrikában. Igen, benne voltam egy ilyen mocskos dologban, ne vess meg. Pályakezdő, tehetséges kutató voltam és kellett a pénz. Szóval egy kis stábbal elkezdtünk katonai foglyokon kísérletezni. A vírus, vagy baktérium nem volt elég erős, hogy megmaradjon…egyszerűen nem tudtunk kifejleszteni olyat, ami az agyhártyagyulladáshoz hasonló, megöli a szervezetet, de a tudatot megtartja..mozgatja a testet még annak halála után is. Szóval valami egészen újhoz folyamodtunk. Keserves öt évünkbe telt, hogy kitenyésszünk egy olyan parazitafajt, ami elég erős ahhoz, hogy hordozója lehessen a vírusnak, könnyen lehet fertőzni vele az embert, és észrevétel nélkül terjeszthesse a kórt. Valóban nem vagyok rá büszke…de nőn kísérleteztünk. Emlékszem, szép nő volt..soha sem könyörgött..bátrabb mint bárki más. Azt hiszem megszerettem. Rengeteg kísérleti foglyunk volt, de Ő..ő egészen más. Eltért a többiektől. Nane (RP77) ellenállt minden betegségnek, kórokozónak. De ezt ő sem élte túl. Pedig azt hittem…
Naponta jegyeztem fel állapotát. Haja lassan hullani kezdett, bőre először kiszáradt, sebesedett, hámlott…aztán lassan leépült a beszédközpontért felelős rész az agyban…ahogy veszítette el emberi méltóságát úgy ment el az étvágya is…Csont soványra fogyott. És a legszörnyűbb: teste felett eluralkodott az ösztön. Ösztönlény lett. Néha még voltak tiszta pillanatai…és én még mindig láttam benne a gyönyörűséget..annak ellenére is, ahogy kinézett. Pontosan azért, mert szerettem őt. Könyörgött, hogy öljem meg..mindegyik könyörög. Belementem.
Viszont volt egy feltétele. Vigyem ki a szabad ég alá..ott akar meghalni.
Én pedig, mint említettem..fiatal voltam és hülye. Hát kivittem.
Csakhogy nem számoltam azzal, hogy megharap, és elmenekül. Ez az én történetem…
Illetve hogy már a miénk..merthogy az RP77-es névre keresztelt kísérlet végigfertőzte Afrikát, akik elvitték a kórt Európába, ahonnan hamar el is terjedt az egész.
A leépülés egyedenként változó. A kísérleti alanyokon volt hogy megmutatkozott órákon belül, másoknak hetek, hónapok kellettek. A parazita mutálódott, mint a később elkapott egyedekből kiderült már cseppet sem hasonlít a féreg szerű képződményre, amivel mi kísérleteztünk. Ez már sokkal inkább egy vírust terjesztő valami, ami beeszi magát az emberi agyba, és lassan, belülről zabálja fel. Értetlenül állva az eset előtt a férget (már ha még nevezhetjük ennek) Vírusnak neveztük el. És hogy hogyan terjeszti magát? Nyál és vér útján.
Hogy vannak-e gondolataik, éreznek-e, stratégiákat szőnek talán, irányítja-e őket valaki…fogalmunk sincs. Amit tudok…bomlanak, de nem halnak meg. Mert már halottak. És hogy RP77 merre járhat, ha egyáltalán él még? Fogalmam sincs.
Valami erős ragadja meg a vállam, és kezd el teljes erejéből rázni. Felüvöltve nyomom reflexből az arcába a gépfegyver kecses csövét. Akkor már ketten ordítunk. Csak akkor realizálom, hogy szétszakad a fejem. Konzekvencia: Picsa másnapos vagyok.
- - Jordin, te MI AZ ANYÁDAT CSINÁLSZ?!
- - VIDD INNEN AZ ARCOMBÓL EZT A SZART, MAJDNEM BEDUGTAD AZ ORROMBA A CSÖVET, ÉS NE ANYÁZZÁL ÉS NEM VAGYOK JORDIN! AZ NŐI NÉV!!!- sivít rám
- - Te is tudod, hogy az agyhoz a legközelebbi út az orron át vezet…-masszírozom halántékom körbepislantva. Még is hol a francba vagyunk?
- - INDULJUNK MÁR!
- - Ne ordíts, mert komolyan mondom…teherbe baszlak.- halántékmasszírozás.
- -ÉN NEM VAGYOK NŐ, NEM LEHETEK TERHES!
- - Akkor ne viselkedj úgy mint egy havibajos lotyó.
Sértetten mered rám, tudna még mit mondani, de a kívülről beszűrődő zajok elég inspirálóak a sietséghez. Kezd esteledni, és egyáltalán nincs kedvem egy éjszakát ebben a kócerájban tölteni (mint kiderült gyógyszertárban). Tudom Jordanről, hogy fél. Én is félek…mindenki fél.
Még ha nincs is mitől, elvégre Jordan nem fertőződhet meg (ezért is hoztam el Afrikából..kísérleti alanynak, csak ezt ő még nem sejti), én pedig már fertőzött vagyok (bár a Jordan véréből előállított kis szérum jócskán lelassítja a folyamatot) még sem kellemes dolog ha másodpercenként minimum 64 fog harap egy négyzetcentidbe.
- -Nem akarok egy üvegkalitkában éjszakázni!
- - Tudom…ne nyafogj, szedd a cuccot és mehetünk is.
Jó pár hatalmas zsákba kotorjuk a létező összes gyógyszert, majd bedobva a Jippbe indulunk el a szupermarket felé.
- -Hát nem romantikus ez a naplemente? - fordulok vörösre festett arcú barátom felé.
- - De, mondhatom kurva romantikus…azt se értem minek kellett idejönni ebbe a városnegyedbe. JAAA, VÁRJ MÁR EMLÉKSZEM…mert VALAKI NEM BÍRT A LIBIDÓJÁVAL!- csattan fel. Ismét hisztizik, úgy viselkedik akár egy nő. Lábai keresztbe pakolva, kezei gesztusaival pontosan idézi a gettó négereit. Megmosolyogtató látvány. Amúgy nem szokott csúnyán beszélni..csak ha feszült. Most pedig eléggé annak tűnik.
- Tudod, Afrikában megtanultam hogyan kell ivartalanítani a hímállatokat…ALKALMAZHATNÁNK RAJTAD, AKKOR TALÁN NEM KERÜLNÉNK FOLYTON SZARBA!!!!
- -De csak ha előtte szájon át alkalmazol egy érzéstelenítő masszázst az műtendő területen- kacsintok, majd lekanyarodva parkolok le a kihalt szupermarket parkolójába.
Hápog egy sort, majd két kinyújtott tenyerével szinte egyszerre int a betört kirakatú bolt felé.
- - Ez..még is mi a tököm?! ITT FOGUNK ALUDNI?! HÁT EZ NAGYON MEGVÉD MINKET!!! Az agyadra ment a sok pia..
- -Te hülye..valamit ennünk is kell..nem két órára van a következő állomás és ki tudja mikor tudunk legközelebb kaját találni.
Morog még valamit, ráhagyom. Magamhoz markolva puskám sétálok be, hogy aztán villám gyorsasággal dobáljam a konzerveket, még esedékes csokikat, cukrokat, italokat.
- - Úgy ennék egy csokit. Akarok pár új ruhát is…
- - Hozzál magadnak és menjünk.
- - Persze, most meg már sietős mi?!
- - Jordin..
- - A nevem Jordan!
- - SSSSShhh…
Szóra nyitná a száját, azonban hirtelen elhallgat. Megrökönyödötten mered a felénk kúszó valamire. Aztán hátrál két lépést, egyenesen mögém. Nagyon jól tudja, hogy nem kelthetünk zajt. Akkor idő előtt felébrednek ezek az izék.
A test lomhán kúszik, látszik rajta hogy sérült..hiányzik egy keze és egy lába. Orrunkat megcsapja a rothadó bűz. A szemeik vakok, de a hallásuk és szaglásuk kiváló…
- -Lődd már le!-suttog némán társam.
- - Lassan..hátrálj kifelé.
Kérésemnek eleget tesz, azonban nem a kijárat felé, inkább a ruhaosztály irányába kezd menni.
Megrökönyödve meredek rá. Aztán torka szakadtából felsikít. Saját ordításomra eszmélek.
Többen vannak.
Egy eladói ruhában lévő lény veti Jordan felé magát jobb oldali irányból. Reflexszerűen adom le a hibátlan fejlövést. Eközben a lenyugvó nap utolsó narancssárga csíkjai festik vörösre a mocskos beltéri vakolatot.
Jordan nevét üvöltöm, mialatt ismét leadok egy újabb lövést, ezt már a rég felénk tartó, már sokkal aktívabb csonkának.
-JORDAN, MÉG BENT VAGY?!
- - IGEN!- szűrődik távolról a hangja.
- - GYERÜNK IGYEKEZZ!
- - MENJ A KOCSIHOZ!!!
Ahogy rohanok hátamon a hatalmas, élelmiszerrel megtömött málhával úgy borítom le a polcokon lévő szinte összes terméket. Mindig is ki akartam ezt próbálni csak egyáltalán nem ilyen körülmények között. Hangos csattanás, hördülések, mire észbe kapok már egy kisebb horda vánszorog utánam ütemes tempóban. Talán így van némi esélye Jordannak.
Megfordulva adom le nálam lévő utolsó táram is, hogy aztán bevágva magam a kocsiba indítsak szinte azonnal is.
Jordan nagyjából tíz másodperccel később bukkan fel nyomában jó pár új rajongóval. Nagyjából nem is lát, csak rohan valami rongyokkal a kezében. Bevágva magát a kocsiba ordít egy „indíts”-ot.
A gázba taposok, elindulunk a kertvárosi házak irányába. Már jócskán ránk sötétedett.
- -Még is mi a faszom tartott neked annyi ideig?!
- - Leárazás volt a ruhaosztályon….
- - Pár kikúrt pólóért és egy vékony nadrágért kockáztattuk a bőrünket?- hangomban enyhén hallani az ingerültséget. Csak egy kicsit!
- - Ez nem pár „kikúrt póló”, ezek az új, és legízlésesebb darabok! De hát te nem értesz ehhez..nézd mit hoztam még!- mutat fel pár zenedobozt. – ezek is akciósak voltak..szóval hoztam belőle HATOT!
- - Szuper…még valami?!
- - Hát..-habozik-MEGLEPETÉS!- húzza elő a whiskeys üveget.
Megkönnyebbülten sóhajtva paskolom meg a fiú fejét .
- Látod, legalább valami hasznodat is veszem…
Leparkolok egy elhagyatott ház előtt. Az egész város lepukkant. Azt hiszem ebben a négy napban ez lesz az erődítményünk, ahonnét adhatjuk a rádiójeleket. Erős ajtók, kevés ablak,azok is bedeszkázottak. Úgy látom valaki nagyon sok zombis filmet nézett mielőtt itt hagyta az otthonát.
Bevetve magunkat az élelmiszerrel és gyógyszerekkel vizsgáljuk át a terepet. Sehol senki, és ez jó jel. Legalább is a házban pincétől padlásig nincs senki. Fegyvereinket újratöltöm – bár Jordan nem sokat használ- , majd vacsora után összeszerelem a mobil rádióadó vevőt, felhangolok a még egyetlen, létező frekvenciára és leadom a közleményt.
- - Üdv mindenkinek. A nevem Pulsatilla, az északi kolóniából jöttem társammal. Túlélőket keresünk. Aki még hallja, túlélte…szeretne megmenekülni. Jöjjön holnap délre a Brand Avenue térre. Ismétlem, aki túlélte jöjjön a Brand Avenue-re holnap pontban délben. Fél órát várunk ott, aztán tovább állunk. Vége.-
Azzal szétkapcsolom.
- - Szerinted végre találunk valakit?
- - Nagyon remélem..elvégre ezért utaztunk le az államok legdélebbi pontjára. Két napot leszünk itt..ha nem jönnek tovább állunk.
- - Te Jim..
- - Igen?
- - Miért használjuk ezeket a hülye fedőneveket?
- - Mert gondolkodnak…
- - Hogy mondod?
- - A halottak..gondolkodnak…és éreznek..de már csak tompán..a gyűlöletet. Irigységet talán. Ha tudják a nevedet azt is tudják ki vagy,tudják a gyengéid. Soha sem árulhatod el a nevedet nekik..érted?
Közben nekikészülünk enni.
Az ajtókat már megerősítettük, eltorlaszoltuk, biztonságban vagyunk. Kihúzok mindent ami árammal működik. Így a vak sötétben gyertyát gyújtok (annak kisebb a fénye, és az elektromos rezgések nem vonzzák ide őket). Kibontom a konzervet, szépen tálalok, meggyújtom a tűzhelyet, és valami olyat csinálok amit már rég nem ettünk. Meleg ételt. (még ha konzervből is).
- - Értem..de olyan gáz. – folytatja a diskurzust.
- - Csöppet sem annyira, mintha mellkason keresztül próbálná átenni magát életed szerelme hogy megkaparintsa a szíved, miközben te próbálod megnyugtatni, mert sír amiért ki akarod tekerni a nyakát. – tálalom ki elé az ételt szórakozottan, majd nekilátok sajátomnak. Elbagatellizálom a nagyon is komoly tényt.
- -Tudod is te milyen az, egy teáskanálba is több romantika szorult mint beléd!- nevet fel. -Szeretem az egyszerűségét…annyira..nagyon egyszerű. Nem kombinál, nem gondolkodik tovább kettőnél. Akármit is teszünk, nem fertőzi meg elméjét az önmarcangoló modern civilizáció.
- - Miért nem használhatunk áramot?
- - Mert vonzza őket…mint a zaj. Ezek nem látnak..csak éreznek. Érted?
- - Honnan tudsz róluk ennyit?
- - Olvasok-koppintok a fiú homlokára, majd a terítőbe kenem a vörös festéket ami az ujjamon marad.
- - Utána megisszuk a piát is?
- - Nem Jordan…az kivételesen sebfertőtlenítésre kell.
- - De hát..mindig megisszuk!
- - Holnap és holnap után lehet sérülteket kell ellátni..ezért is pakoltuk ki a gyógyszerkészletet, és ezért is tartjuk meg a piát.
- - Szerinted eljönnek?
- - Nagyon remélem hogy nem fölöslegesen hagytam ott a biztos kis lakásom!
Végzetünkkel elpakolunk, majd Jordan úgy dönt neki muszáj megfürödni, szóval kihasználva a kulturált alkalmat beiktat egy gyertyafényes kádazást.
Őt követem én is, hogy aztán visszavéve ruháinkat telepedhessünk le mindketten a kanapéra. Ő az ölembe hajtja a fejét, kényelmesen elvackolja magát, míg én ültömben alszok el, ölelve puskámat. Idilli látvány. Nem is tudom utoljára mikor aludtam vízszintesen. Talán már nem is menne…
És bár alvásom felületes, másnap reggel még is kipihenten ébredek.
Az éjszaka bár hangos volt, de nem leltek ránk, komplikáció mentesen zajlott az egész.
Akár egy jó szülés.
|
|
