Karakter: Dimitrij
Megjegyzés: (Traceynek)
Teljes káosz.
Azt hiszem ez az a szó, ami a legjobban jellemzi a mostani elmeállapotomat. Lélektanilag és fizikálisan is az átlag alatt vagyok és szolidan fogalmazva a padlót nyaldosom.
Na, nem a szó szoros értelmében, inkább csak vizuális irányba vive a dolgokat. Lévén semmi dolgom. Legalábbis örülnék, ha nem lenne, de az most hiú ábránd nekem. Főleg, hogy nem elég, hogy legjobb barátom nemrég hívott, hogy nem lenne valami jó, ha most felmennék a lakásba lévén kapott újabb barátnőjétől egy kutyát és amaz úgy gondolta felméri az új felségterületét. Sajnálatos módon ezt az állat úgy értelmezte, hogy végigszaladt a lakáson. Pár helyen ott hagyta ’nyomát’ és mindent megrágott, amit talált, a függönyöket pedig szétszaggatta. Szóval… a ház romokban és megint ki fog takarítani? Azt hiszem, én legalábbis nem bízok Dominicban. Ő képtelen figyelni másra, kissé nárcisztikus személyiség, de csak néha, de azért ha épp felvilágosítjuk, hogy az, ha elmegy este 9-kor bulizni és 1-kor egy újabb csajnál alszik, nem oldja meg a problémánkat, akkor talán segít, de tervéről nem mond le. Ő tipikusan az az ember, aki, amit eltervez, azt véghezviszi, akkor is, ha földrengés rázza meg Angliát, ami elég furcsa lenne…
Ez az egyik problémám a másik pedig.
- Dim! – egy határozott, mély férfihang ordítja nevemet, én pedig gyorsan indulok neki és futok a hanggal ellentétes irányba. Kezembe könyveimmel. Igen. Ő a második problémám. Tom a könyvtáros. Még tegnap kaptam tőle kölcsön egy könyvet, de azt mondta mára hozzam is vissza, mert nagyon kell neki. Hát én úgy gondoltam, hogy ha hazamegyek a suli és a munka közti kis résben elhozom az említett tárgyat, de mivel barátom, nagy kegyesen elmondta, hogy mi is a helyzet, de persze az utolsó pillanatban, így nem mehettem fel, főleg, hogy ott volt még a barátnője. Hogy nézett volna, ki ha benyitok a lakásba, ami elméletileg Dominicé? Igen. Mindig ezt mondja a barátnőinek… na de hagyjuk is. Szóval Tom a könyvtárban kerget már egy ideje, eddig a szertárban bujkáltam, de mivel sokáig nem halottam hírét így kibújtam. Vesztemre pont meglátott. Tessék megkövezni, de féltem a bőröm és Tom jóval magasabb, izmosabb, ijesztőbb, mint egy átlagember. Brr… Vannak bennem elemi ösztönök és futok az életemért. Sajnos nem sokáig játsszuk kis fogócskánkat, mert a wc-ben kap el, és mikor elmondom neki, hogy sajnos a könyve ismét vagy egy kutya vagy a titokzatos mély zokni pár faló lyuk újdonsült lakója lett…
… kicsit kiborult. Szerencsére csak. Ismétlem csak. Beosztott éjjeli műszakba is. A nappali mellett. Csakhogy nekem tanulnom kéne és a könyveim otthon vannak, ahogy a ház is szétbolygatva. Azt hiszem ebből ma már nem lesz semmi. Csodás.
***
Már éjfél van. 10 óta a kutya se jár erre, de szerencsére végre hazamehetek. Felkapom táskám, majd nagy álmosan indulok neki az éjszakának. Bezárom a hatalmas könyvtár bejáratát, kezeimet zsebem mélyére süllyesztem. ilyenkor már nincs olyan meleg, mint nyáron volt. Ősz van. Ahogy megyek hazafelé több házból is zenedübörgést hallok. Naná, hiszen csütörtök van, pénteken még többen lesznek. Alig várom…
Cinikus mosolyra húzódik szám széle. Egyedül vagyok ezen a kihalt utcán. kissé rémisztő mit ne mondjak. De legalább a friss levegőn vagyok, nem bezárva valami poros kis ház ódon falai közé. Grr… Már a hideg is kiráz ettől a gondolattól.
Ahogy megyek, hirtelen furcsa érzés kerít hatalmába, mintha követnének. Egyszer csak egy kis fekete, vörös szemű lény ugrik elém. Nagyon pici. Körül belül, mint az öklöm. Kis szárnyai vannak, és nem látszik, hogy lenne szája, vagy lába, csak egy kis gömb. Leguggolok hozzá, és egy ideig nézzük egymást. Kinyújtom kezem, de pulcsimat lejjebb húzom, ha harapna az elővigyázatosság kedvéért. Meglepetésemre nem, nem harap, inkább szikrázik. Mintha egy kisfeszültségű kis vezetékhez nyúltam volna. Elkapom kezem a lénytől, aki felmorran, mintegy csalódottságot kifejező hanggal. Nagyon aranyos, mégis ijesztő lény. Ekkor lépteket hallok mögülem felkelek, és egy fehérbőrű, vörös szemű, feketehajú fiút látok meg, aki lihegve közeledik. Ahogyan a kis ’állat’ meglátja, fogja magát és felé veszi az irányt. Hátrálok egy lépést, és elindulok. Nincs kedvem mások ügyeibe beleavatkozni, de a fiú megállít.
- Hé! – kiálltja, mire megtorpanok. Hátrapillantok. – Ki vagy? – kérdezi közönyös hanglejtéssel, miközben kézbe veszi a kis állatot, ami azonnal eltűnik. Igen. Szó szerint köddé válik.
- Dimtirij – mondom, majd gyorsan indulok el a kis utcán. Innen nincs messze a lakásom. Nincs kedvem ezzel az egyénnel beszélgetni pláne, azután amit csinált. Hogy tudta úgy ’eltűntetni’ azt a lényt?! Nem értem. Még hallom, ahogy utánam kiabál, így futásnak eredek, és gyorsan haza is érek szerencsémre, majd nem törődve a házban uralkodó káosszal lefekszek aludni, bár furcsa illata van az ágynak, olyan ázott kutya szaga, de nem érdekel, majd holnap előbb kelek és megfürdök, talán takarítani is lesz időm…
|
