Ahogy az éjszaka leszáll a palotára, én már ott sem vagyok. Megviselt úti köpönyegem felöltve kisurranok a kapukon, a saját testõreim és katonáim háta mögött. A vár erõs, sötét falai, a sok pislákoló ablakkal egyre kisebbé és jelentéktelenebbé válnak, ahogyan távolodok a tömör épülettõl. Pár óra múlva már elérem a vár alatt elterülõ, hatalmas fõvárost körülölõ védõfalat. A kaput éppen most nyitják ki a várost elhagyni készülõ szekereknek. A sor végén gyorsan, és láthatatlanul felpattanok az egyikre, és elbújok a ráterített, gazdagon díszített szõnyeg alá. Nem mintha még mindig kényes lennék, de ez sokkal jobb, mint a múltkori szalma…

Mire virrad, addigra már csak halványan látszik a kastély és én kedves takarómtól megszabadulva halkan lepattanok a szekérrõl.  Azt hiszem van egy nagyobbacska falu a közelben. Azt hiszem… igen…
Határozottan el is indulok, ám hiába mendegélek már órák hosszat, sehol semmi. Még csak egy templomtorony sem magasodik a táj fölé magányosan. Elõbb-utóbb bele kell botolnom egy településbe, ha másba nem egy tanyába. De… királyi létemre miért is akarok a pórnéppel kapcsolatba kerülni? Már teljesen megváltoztam, a népem évrõl évre jobban él, mint bármikor máskor, és én még mindig vándorlok, holott tudom, hogy hasztalan. Csak nem szokássá alakult volna?

Köpönyegem összébb húzom magamon, egyrészt mert hideg van, másrészt, mert nem akarom, hogy akár véletlenül is kivillanjon a billog. Nem lenne szerencsés…

Az idõ múlásával az esõ is szép lassan megérkezik, hogy teljesen eláztasson. Mintha nem lenne elég az átkom… Közben én is elérkezek egy városba. Nem éppen erre emlékeztem, bár a név ugyanaz. Mondjuk a fõvároshoz közelesõ részeken jó régen jártam utoljára. Már semmin sem lepõdnék meg.

Az emberek az esõ ellenére járkálnak, találkozgatnak, nevetnek és mosolyognak. Koldusokat nem látok. Úgy néz ki, hogy itt minden rendben. Egyre kevesebb hely van, ahol segítség kell. Vajon, ha már nem lesz többé ilyen, akkor… akkor meghalhatok örökre? Az sem érdekel már, hogy ennyi jótett után, amiket titkon hajtottam végre, senki sem fog siratni. De nem is számít. Megérdemlem. Csak hadd kapjam meg már azt, amire vágyom; a föld örök nyugalmát.

Újra alkonyodik, az esõ elállt, szállásom nincs, de nem is kell, megyek tovább. A város határában már egy teremtett lélek sem jön velem szembe, illetve mégis. Egy sötét, furcsa szerzet andalog felém az úton. Elsõ pillantásra is észreveszem, hogy õ nem az én népem tagja, nem rognain. Ám mielõtt jobban elgondolkodhatnék azon, hogy kiféle és miféle, hirtelen leül, vagy inkább összerogy. Ösztönösen sietek oda hozzá és lehajolok, hogy jobban szemügyre vehessem. Nagyon sápadt…

- Rosszul vagy? Tudok valahogy segíteni neked? – válasz helyett, csupán ridegen felém fordul, fekete és vörös íriszei hidegen csillannak. Aztán hirtelen felélénkülve (vagy inkább idegesen? ) próbálna elzavarni nemleges válasszal. Bizonyára, hogy megmutassa, hogy tényleg nem kell a segítségem, kissé bizonytalan lábakon feláll, látszik, hogy még gyenge. Vajon mi történhetett vele?

- Biztos nem tudnék? – kapom el, amikor vészesen megremeg és teste a föld felé veszi az irányt. Köszönet helyett azonban ellök és…

Fájdalom hasít a mellkasomba. Szemeim egy pillanatra kitágulnak, lélegzetem bennakad, majd minden elsötétül.

Köhögve ébredek, fájdalmamban a földet kaparom. Szétég a mellkasom, szúr a tüdõm, és a legszívesebben ordítanék. Testemrõl patakokban folyik az izzadtság, és valami egyszer csak nagyon hangosan kezd el dobogni. Érzem ahogyan lüktet. Még a fülemben is… A szívem az. Hát ez is visszanõ? Pedig már mikor kitépték… már mikor darabokra törték…

Sosem lesz már ennek vége?

Mindenesetre jobb kezem odasimítom. A hegek még érezhetõek, de pár perc és eltûnnek. De… vajon, ha nekiesnék, és nem hagynám, hogy beforrjon, ha nem hagynám, hogy az újranõtt szívem dobogjon… akkor vajon örökre megszûnne dobogni?

Lassan, nagyon lassan, a szervezetem visszaáll a normális, megszokott kerékvágásba, légzésem is megnyugszik, az égetés enyhül.

Ki volt az a sötét alak? Miért kellett neki a szívem? Lehet, hogy mágus… és ha a szívem ilyen könnyen el tudja venni, akkor talán az életem is. Szívesen odaadnám neki végtelen éveimet. Én már kiélveztem és eluntam mindent. Bármit megadnék a végért.

Vajon merre lehet?

Óvatosan felállok és körbenézek. Sehol senki. Mennyi ideig lehettem eszméletlen? Illetve halott… vagy valami ahhoz hasonló. Jobbra vagy balra induljak?
Hirtelen hangos károgás szakítja félbe lázas gondolkodásom. Varjak. Persze! Amikor vele találkoztam akkor is láttam varjakat, de nem tulajdonítottam nekik semmi jelentõséget. Lábaim gyorsan kapkodom a fel-felröppenõ fekete teremtmények irányába. Nem érdekel, hogy miért tépte ki a szívem, nem érdekel, hogy milyen cél vezérli, mihez akar majd kezdeni, de õ segíthet nekem. Végre valaki, aki nekem segít.

Mikor megpillantom magam elõtt, futásba kezdek és bár szólásra nyitom a szám, mégis csendben maradok. Nem tudom, hogy szólítsam…

Ezért inkább a vállánál ragadom meg és magam felé fordítom.

-Kérlek, segíts örökre meghalnom! – könyörgök szinte kétségbeesett hangon, teljesen lehajolva hozzá, kezem görcsösen szorítja a vállát. Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy neki sikerülhet. Á,m ahelyett, hogy rábólintana, vagy csak egyszerûen megfosztana még a lelkemtõl is, zavarodottan ellök magától.

- De hát a szíved! Hogy élhetsz? – hátrál pár lépést, mintha meg akarnám torolni azt, amit velem tett.

- Egy átok nem hagy meghalni. – teszem kezem öntudattalanul a szívemre. Nem tudom, hogy igaz-e vagy csak én képzelem, de a billog mintha égne. Amióta a szerelmem elhagyott… amióta meg akarok halni… azóta ég…

- Akkor szenvedj, mint én. – hajtja le újra a fejét. Ha jól látom, nála ez az alap testtartás.

- Mint te?

- Neked legalább van szíved, nekem nincs.

- Akkor vedd el az enyém! Örökre neked adom. – ragadom meg hevesen a karját. – Ez jó üzlet, nem? Mindketten megkapjuk azt, amit szeretnénk.

- De… - próbálja kirántani a karját a szorításomból.

- Kössünk alkut! – húzom magamhoz közelebb. Egy pillanatra megdermed és a szemeimbe néz, majd folytatja a szabadulási kísérletet. – Annyiszor téped ki a szívem, ahányszor akarod, de te megpróbálod mindig úgy csinálni, hogy soha többé ne kelljen visszatérnem az életbe.

- Mibõl gondolod, hogy erõsebb vagyok, mint az átkod?

- Megérzés. – eresztem el egy komor sóhaj kíséretében. Nem kényszeríthetem. Ráadásul… igaza van. Nem biztos, hogy neki sikerülne, sõt… az, hogy visszatértem az élõk sorába azt bizonyítja, hogy õ sem tud rajtam segíteni. De a remény… az a halovány remény, hogy talán mégis… ha valami másik módszert próbálunk…

Õ is el van átkozva. Nincs szíve. Legalábbis ezt mondta. Ez a gondolat valamiért megnyugtat. Nem vagyok egyedül, nem csak én érzem a soha véget nem érõ szenvedést. Még ha nem is tud rajtam segíteni, akkor is… õ lenne a legjobb útitárs. Lelki társ.

-Egy próbát megér. – egyezik bele halkan, majd lehajtott fejjel egy szó nélkül elindul. Meglepõdve nézek utána. Most akkor nem annak kéne jönnie, hogy megöl? Vagy hogy mûködik ez? Vagy csak akkor tépi ki a szívem, ha kedve is lesz hozzá? Mindenesetre követem, hiszen tõle függ a halálom.  Csak várnom kell, ugye? Ha türelmes leszek, akkor végre megkaphatom azt amire vágyom? Annyi száz és száz év után… pár nap vagy pár év mit számít már?

Egész nap csak megyünk, megállás nélkül, egyikünk sem szól a másikhoz. Vajon mit tervez? Mindenesetre ameddig figyelembe vesz engem is, addig egy szavam sem lehet. Ezt úgy értem, hogy automatikusan odarohanok pár koldushoz, vagy beteghez, ha szembejönnek az országúton. Valamiért mindenki retteg tõle. Remegve figyelik fekete alakját és a hollókat, és úgy mondanak köszönetet a zacskónyi aranyért, amivel megszánom õket, hogy szinte menekülnek. Nem értem. Tényleg ijesztõ, de… én nem érzek semmit, amitõl menekülnöm kellene.

-Öm… - kezdenék bele, de megtorpanok. Még mindig nem tudom a nevét. – Hogy is hívnak? – egy pillanatra megáll, majd tovább indul. Rossz dolgot kérdeztem volna?

- Kuro… Kuro Karasu.

- Engem Oisir Rangának hívnak. – mutatkozok be én is, habár szerintem nem érdekli a nevem. Ám az elvárttal ellentétben megfordul.

- Te vagy itt a király vagy puszta véletlenbõl ugyanaz a neved? – milyen jól tájékozott annak ellenére, hogy szerintem nem idevalósi.

- De igen. Én vagyok az uralkodó. – húzom ki magam büszkén és komoran egyszerre. Tudom jól, hogy nem királyhoz méltóan viselkedtem régen, ahogyan azt is tudom, hogy most sem. Egy király nem rejtõzködik, egy király nem szökik el a saját otthonából, és ami a legfontosabb, egy király nem akar meghalni, mert az õ élete, hogy a népét szolgálja ameddig él. Nem vagyok méltó az öröklött trónra. 

Mindenki, még az állandóan körülöttem repkedõ hollók is fedezékbe menekültek a kitört vihar elõl, a színes kirakatú boltok ajtaját is mind bezárták, bereteszelték.

Pedig…

Nem tépi olyan borzasztóan nagy, megállíthatatlan erõvel a szél ruháim, és a környezõ fákat, a hideg víz, ami úgy szakad a kormos aljú szürke felhõkbõl, mintha dézsából öntenék, mielõtt végighömpölyögne a poros, mocskos földön is kifejezetten jól esik most.

Hût… És… Valamiért zsibbasztja is egy egészen kicsit szívem helyének a sajgását is.

- …Monoton utamon nem kísér senki… - dúdolom halkan, mialatt tovább bandukolok.

Egy új szívet kell találnom magamnak… Ha nem sikerül, a legközelebbi napkeltekor már csak arra leszek képes, hogy hörögve fekszem egy eldugott sarokban, és várom annak a személynek a számomra el nem érkezhetõ segítségét, akiét nem kapnám meg még a halálom pillanatában sem…

- …Szürke az utca szürke a gyár, szürke az élmény, ami rám vár. Szürke vagyok és szürke a ruhám. Ellopott álmaim kérem vissza!... – nem tudom, ezt a számot hol hallottam, de azt igen, hogy tükrözi szinte már állandósult kedvem.

Nem tetszik senki, és semmi sem azóta, amióta szerelmem örökre magához láncolt a szívem elvételével, az se tud érdekelni, ami épp velem történik.

Mindent elnyom bennem az az erõs, maró üresség szívem helyén. Ennél az égetõ kínnál semmi se lehet rosszabb… És… Úgy érzem, már semmi se lehet jobb se.

Egyre kevesebb ideig dobog bennem mások szíve, és kell újabbat vadásznom magamnak ahhoz, hogy tovább tudjam cipelni megkeseredett lelkem…

Hopp… Azt a részeg öregurat ott szemben kizárhatták a lakásából, azért dörömböl olyan veszettül annak ajtaján feleségéhez, vagy talán fiához.

Mindegy. Különösebben nem érdekel… Csak pár pillanat, és vége.

Igen… Végre… Megkönnyebbültebben lélegzek fel, és köszönöm döbbenettõl kitágult halott szemeibe meg a szívet, amit adott, majd surranok el olyan észrevétlenül, mint amilyen észrevétlenül megközelítettem.

Így, egy szívvel a birtokomban kicsit jobb minden. Ilyenkor érzem, ahogy lüktet ereimben az erõ, a tettvágy. Pontosabban csak ilyenkor érzem.  

***

Az ég már megint dörög, hamarosan ismét esni fog, bosszúsan tépem ki magamból a tegnapi iszákos bácsika immáron gazdájához hasonlóan halott, és kihûlt szívét, aztán dobom el az egyik közeli szemetesbe, ahonnan majd a patkányok kiszedhetik.

Újat kell szereznem.

Mozdulataim most olyanok, mint egy rossz roboté, pár méter után össze is rogynak súlyom alatt elzsibbadt, és vért annak a furcsa varázslatnak köszönhetõen szívem hajtóereje helyett újból minimális mennyiségben kapó lábaim, sóhajjal ülök inkább le.

Számítanom kellett volna arra, hogy a szív nélkül egy darabig megint ez lesz.

- Rosszul vagy? Tudok valahogy segíteni neked? – hallok meg egy idegen hangot, érzelemmentes arccal fordulok az engem kérdezõ felé.

De aztán… Valamiért zaklatottabban közlöm vele, hogy nem, hagyjon békén, mint ahogy szerettem volna, és kelek fel, hogy pár lépéssel hátrébb tudjak tõle állni még mindig remegõ lábaimmal.

Puha tincsei… És az arca…

Hasonlít RÁ… Nem… Nem csak hasonlít… Teljesen olyan mint õ... Még a fülei, a szemei is… Mégis… Érzem rajta, õ sokkal másabb… Õ mintha unná az életet.

- Biztos nem tudnék? – kap el, mielõtt a földre zuhannék, erõt véve magamon lököm kicsit távolabb magamtól, és tépem ki a szívét egy mozdulattal.

Majd… Amikor végre tudom ismét lassabban venni a levegõt, mérgesen fordulok a hullája felé:

- Köszönöm a segítséget. – bosszantott. De… Az is bosszant, hogy halott. Valamiért nyugtalanító ez a tény… 

A nagy kör után visszaöltözök tiszta ruháimba, majd elindulok vissza, gyorsan útba ejtem a zuhanyzót, csak azután folytatom utam a szobánk felé.

Alex már bent van, így bebújok az ágyba mellé, õ pedig magához húz, és finoman megcsókol.

- Milyen napod volt édes?- kérdi.
- Unalmas. – válaszolom, hisz semmi más nem történt a lovagláson kívül. Újra megcsókol, majd rákérdez.
-S mikor szeretnéd az esküvõt? Vagy inkább milyennek? – kérdi.
- Ha te elmeséled az ötletedet, akkor én is. – mondom valamilyen szinten határozottan. Arcára perverz mosoly szökik. Ajajj. Fölém mászik, úgy néz le rám.
- Felõlem úgy lesz, ahogyan csak szeretnéd....... De a nászéjszakára lenne egy-két ötletem... – morogja fülembe, ami finoman meg is nyal. Erre elvörösödök. Ezen nem is gondolkoztam.... - Szeretnéd tudni?- kérdi.
- Ühüm.. – motyogom kissé bizonytalanul. Akarom tudni?
- Rendben, édes. – derekamat kezdi el finoman cirógatni. - Hmmm... mit szólnál hozzá.... ha az estére kitalálnánk neked valami cuki kis ruhát? De milyet is.... – ruha? ó, neeem! Már épp mondanám a véleményem, de szavamba vágva folytatja. - Meg is van.... Képzelj el egy csinos, rövidke mennyasszonyi ruhát.... – kuncog. Jézus. Nõi ruha?! Elvörösödök. - Elõször kezdeném ezekkel a csodás ajkakkal.... – csókol meg - majd végig csókolnám a nyakadat.... hm... Mondjuk így – finoman megszívja néhol nyakamat, én pedig hagyom neki. - lejjebb térnék a mellkasodra, s ott se hagynám ki az alkalmat, hogy megízleljelek.... – nyelvét futtatja végig mellkasomon, de lefelé nem megy, csak ujjával húz finom csíkot bõrömön. - de ennél lejjebb nem mennék, hisz a ruha innentõl már takar.... – leveszi nadrágom. - letérnék a formás kis combodhoz, s nyelvemet végig futtatnám rajta... s így is tesz, mire halkan felnyögök. - Majd megfordítanálak, s pózba tennélek... – kutyapózba irányít finoman. - aztán megszabadítanálak a ruhától.... – keze végigsiklik gerincem vonalán, mintha csak azt az elképzelt ruhát venné le rólam. - majd finoman kihámoználak belõle... – majd végigsimít testemen. - s nem állnám meg, hogy ne vegyem birtokba ismételten a nyakadat.... – párszor megszívja az említett testrészt, mire halkan felnyögök. - Ez alatt kezem újra felfedezné gyönyörû önmagadat...... – keze meredezõ vágyamra siklik, és gyakorlott mozdulatokkal kezd el kényeztetni.
- Ahlex.... – nyögöm nevét.
- Nyugi, még nem fejeztem be.... – duruzsolja, majd fenekemhez dörgöli álló farkát, mire felsóhajtok. Azt hiszem, sikerült jól felizgassam. - Óvatosan visszafektetnélek hátra.... majd szemeimmel kezdenélek újra felfalni..... Azután magamhoz emelnélek s arcodat a nyakamhoz irányozva súgnék a füledbe.... – mindet úgy csinál, ahogy mondja. - Harapj, kérlek.... – elõször nem egészen értem mit is akar, aztán mikor rájövök, elcsábulok, és fogaimat bõrébe mélyesztem, és elkezdem szívni vörös vérét. Ah, de finom. Neki kell, leszedjen magáról. Nem sok vámpírnak adatik meg, hogy életében valaha tisztavérû vérét ihassa, nemhogy már harmadszorra… Olyan finom…
Gyorsan csókol meg, így újra érzem vérének ízét, majd leveszi magáról ruháit. Lejjebb mászik és nyelvével elõször nyakam vonalát, majd felsõtestemet veszi birtokba. Látom szemébe, hogy majdnem elcsábul, de nem tesz semmit. Felkel, majd végignéz rajtam.
- Alex.... – nyögöm,d e lepisszeg. Saját csuklójába harap és vérét felsõtestemre csöpögteti, majd lehajolva kezdi el elnyalogatni. Ah… Lejjebb mászva farkamat kezdi el kényeztetni. Elõször csak finoman nyalogatja, majd szájába véve kezd el ütemesen kényeztetni, én pedig nyögök hozzá. olyan jól csinálja…
- Ahlex... akarom... – nyögöm, majd átkulcsolom nyakát és nyakamhoz vezetem fejét. - Kéhrelk...
Azt hiszem, rájött mit akarok. Nem is mozdul.
- Noel.... de, utána átcsaphat vámpír....
- Tuhdom és akahrom.. – nyögöm, hiszen most, hogy tudom nem fél vámpír vagyok, ez nem akadály… Szeretném, ha szeretne, és ki akarom elégíteni az igényeit… Hátába karmolok, és meg is érzem munkám gyümölcsét. Vérszag tejed szét a szobában.
Ekkor megérzem fogait nyakamnál, majd ahogy belém harap. Felnyögök. istenem, de jó érzés. Fáj, de olyan hihetetlenül jó. Kábán hagyom, hogy szívja vérem, visszhangzik fejemben minden korty. Jézus…
Hirtelen szakad el tõlem, majd kéjes mozdulattal nyalja le szája szélérõl a maradékot. Magam alá teperem egy hirtelen mozdulattal, mire meglepetten tekint fel rám. Kicsit erõsebben húzom végig ujjam felsõtestén, mire egy csíkban vér kezd folyni a sebbõl. Felmorranva kap ajkaim után, de elrántom fejem, és ajkaimon egy mosollyal csúszok lejjebb, majd kiscica módjára kezdem el nyalogatni farkát, mire fel-felmorran, majd hajamba túrva ránt rá vágyára, mikor már nem bírja tovább, én pedig készséggel szopom le, bár nem sokat változtam téren, nem javultam, de a közepes szintet azt hiszem, tartom elég jól. Finoman nyalogatom és mozgatom fejem, néha fogaimmal karcolom, mire felmorran. Közben kezeimmel felsõtestét karmolgatom, majd felkelve vágyáról felhajolok felsõtestéhez és elkezdem lenyalogatni vérét. Mikor újra megpróbál megcsókolni, hagyom magam, és szenvedélyesen viszonzom a vad csókot. Alsó ajkamba harap, mire vérem íze tölti be csókunkat. Elégedetten nyeli le azt, és morran számba. Közelebb húz magához, én pedig vágyainkat összedörzsölve simulok hozzá. Maga alá teper, majd hasra fordít, és egyik ujját belém vezeti, közben vállamba harap. Az egyik tollpárnába kapaszkodok meg és fojtom kéjes sikolyaimat a tárgyba.

Nyöszörögve kapkodom a levegõt, mire végül megérzem farkát bejáratomnál, és belém hatol, ugyanebben a pillanatban nyakamba harap, én pedig felsikoltok. Fáj… De annyira jó érzés. Pihegve kapaszkodok a párnába. Megáll bennem, majd kisimítja arcomból az odatapadó hajtincseket, és megcsókol, én pedig erõtlenül viszonzom neki vadságát. Ahogy megmozdul bennem…
Szinte sikoltok a kéjtõl… Újra nyakamba harap és kezdi el véremet is szívni… Pár perc múlva egy sikolyszámba menõ kéjes nyögéssel élvezek el, és ahogyan rászorítok farkára õ is elmegy bennem.

- Gyere, segítek. – mosolyog rám kedvesen, majd odasétál lovához, eloldja azt, majd mellém vezeti a fekete szépséget.
- Nézd csak, így kell. – áll lovam egyik lábához. - Wind nehézeset. Legközelebb majd miközben húzod a lábát, bökd kissé oldalba, s rögtön engedni fog. – figyelem, ahogyan Alex csinálja, majd utánozva õt, a maradékot, már én csinálom meg, õ pedig Ciarát fejezi be.
- Gyere, menjünk fürödni. – fogja meg kezem, majd bemegyünk a lakásba.

***

A közös zuhany természetesen úgy végzõdött, ahogyan szokott. Egy kis élvezet senkinek sem árt. Sõt, inkább jó volt. Bár nyakamon és testemen újabb szívásnyomok látszanak, de nem zavar különösebben.

Alexhez bújva fekszek, mikor nyílik az ajtó és az elsõ, ami feltûnik, az a szõke haj. 
- A-Akira... nyögöm ki elsõ gondolatomat, aztán jobban megnézve a lányt. Vagy fiút? Jut el a tudatomig, hogy bizony ez nem Akira.
- Nem Akira, hanem Rika. –mutat magára, mire választ várva, értetlen képpel meredek Alexre, de Rika megelõzi.
- Nick?
- Nem tudom.
- És õ?
- Noel, a párom. – simítja meg Alex arcomat. Mi van?
- Üdvözletem Noel. Richardo vagyok, Nick... hmm, úgy mondottan " barátnõje"- ujjaival idézõ jeleket rajzol  a levegõbe és fintorog egyet. - de mindenkinek csak Rika. – mosolyodik el, majd a kezét nyújtja felém. kicsit habozva, de megrázom a kezét. Fiú? Annyira lányos. 
- Alex drága, nincs, tipped merre lehet Nick?- a megszólítás miatt kicsit mérges leszek, de lenyelem ezt az érzést és közönyös tekintettel meredek a fiúra, aki könyörög épp Alexnek.
- Keresd hátul a garázsban. Mikor érted mentünk parkolásnál meghúzta a fehér audit, biztos most is a saját karcát lesi a kocsin. – válaszolja, majd megölelgeti Alexet és egy, köszi, drága – után végre távozik. Alex átkarol. 
- Valld be hogy féltékeny vagy... – duruzsolja mély hangon fülembe, de én csak elfordítom arcomat.
- Tudod, most mennyire, de aranyos vagy? – kuncog fel halkan, majd fejemet maga felé fordítja.
- De akkor is. Nem azt mondta, hogy Nick " barátnõje" ? – nyávogom az utolsó szót úgy, ahogyan Rika is csinálta. - Akkor meg minek ölelgeti, meg hívja drágának a pasija öccsét? – igen ezen egy cseppet kiakadtam.
- Mert Rika már csak ilyen. – mosolyog Alex. - Ne aggódja, leülsz vele beszélgetni és alig fél óra múlva már téged is így fog szólítani. Amúgy hihetetlenül kedves és aranyos, biztos, hogy jóban lesztek. – jól van. Majd meglátjuk, de nem hiszem.

Estefelé elindulunk az étkezõbe vacsorázni, de Rika elénk toppan.
- Gyertek, a szüleid, nem hiszem, hogy méltányolnának miket. – céloz itt rám és magára fintorogva. Na, igen. Alex szülei kicsit ki lehetnek akadva. Mind a 2 fiúk buzi ráadásul az egyik egy alacsony rangúba szeretett bele. 

Végül is negyed óra Rikával való csevegés után kezdem megérteni Alexet, és amit mondott. Tényleg kedves, bár hihetetlenül sokat beszél.
- S te milyen ruhába jössz majd Noel? – érdeklõdik a bál felõl Rika.
- Hát.. én még nem döntöttem... – kicsit halkítok hangomon. Még mindig magam elõtt látom Alex anyjának tekintetét, majd amit Alex mond. Nõi partner… Ekkor Rika felkel, majd elém térdel, mintha ez egy leánykérés lenne. Meglepetten pislogok az elõttem térdelõ fiúra. Ez kétértelmûen hangzott….
- Noel, ne érdekeljen senki véleménye, hallod. Magasról tegyél Alex szüleire. Hidd el, nagyobb a szerelmetek, mint sem, hogy a szülõk közétek álljanak. Tudom, hogy te is annyira szereted Alexet, mint én Nicket. S te is képes lennél bármit megtenni a kedvesedért. Még a világ végére is utána mennél....
- Sajnos... – nyögi be Nick, mire Rika felkuncogva ereszti el kezemet. Igaza van.
- Nick drágám, ki is nyafogott nekem 2 hete, hogy nem tud nélkülem élni?- kuncog tovább Rika.
- az már régen volt. – mondja ovis, megsértõdött hangnemben Nick.
- Látod. én ezt szeretem Nickben. Nem a vérét, nem a rangját, hanem önmagát. Azt a kedvesen gyerekes Nicket, akinek egyiknap még ez kell, a másiknap pedig már más. Azután elõröl az egész. – mosolyog rám Rika. - Tudom, hogy te is önmagáért szereted Alexet. Azért a kedves, figyelmes úriemberért, aki valójában. Hisz nem a rangot és nem a tisztavérû vámpírt szereted benne, hanem õt magát, azt aki, és nem azt, aminek született. Alex is így van veled. Rajong érted... És ezt te is tudod. – Erre már elvörösödök kissé.

- Na de ideje aludni, menni. Holnap nagy nap lesz. - áll föl Rika. - jó éjt Alex drága... és neked is Noel drága.... Te pedig Nick, - Nickre emeli ujját és dühös arckifejezést erõltet magára, miközben pózba vágja magát. Várjunk csak. Drága. Noel drága... Ó, csodás. - ma este nem érhetsz hozzám egy ujjal sem. Most vedd, úgy hogy megsértõdtem rád. – mondja és hisztisen kivonul az étkezõbõl. majdnem elnevetem magam.
- Ezt megkaptad. – vigyorog Alex Nickre.
- Bahh... Na, jó éjt gyerekek.... Megyek az édes kis hárpiám után... – forgatja meg szemeit Nick.
- Hallottam Nick Raweno..... Most gyere és engesztelj is ki. – kiálltja Rika nem túl messzirõl, mire Nick felkel, majd utána megy.
- Na ma sem fognak sokat aludni. De szerintem, ha annyira hangosak lesznek mi sem ... – vigyorog Alex. Elõször nem értem, de amint leesik, elvörösödök. Alex felkel, majd ölbe vesz, én pedig hagyom, hogy cipeljen, miközben kezemet nyaka köré fonom. Egészen a vendégszobáig cipel, majd ott becsukja az ajtót és az ágyra fektet, közben megcsókol.

Nyelve finoman tör utat számba, majd mély csókcsatába kezdünk. Néha próbálok változtatni a tempón, de Alex erélyesen tartja azt a finom, de mégis követelõdzõ mély gyorsaságot. Mikor elfogy levegõnk, elhajol tõlem, majd nyakamat kezdi el csókolgatni. Ekkor hangokat hallunk meg a tõlünk nem is olyan távollévõ szobából.

- Nick. Nem azt mondtam, hogy nem? – Rika nyávogós hangjára majdnem elnevetem magam.
- Jajj Rika. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. És… ne mond, hogy nem hiányoztam… - hangos nyögést hallunk meg ekkor. Vélhetõleg a magas hang miatt Rikától.
- De, édes… nagyon is hiányoztál… - recsegés. Majd pár fojtott nyögés és vérszag lengi be a házat.
- Még.. ahh… - nyögi, Rika én pedig fejemet a párnákba fúrom. Komolyan ezt kell, hallgassam?
Ekkor egy kéz siklik végig egészen nyakamtól,a  gerincem mentén fenekemig. Megborzongok az érintés nyomán. Megfordulva meglátom a felettem támaszkodó Alexet, aki államnál fogva húz magához egy csókra. A másik szobából közben különbözõ hangszínû nyögéseket lehet hallani.
- És még mi voltunk hangosak mi? – kuncog fel Alex, mire elvörösödök.
- Még szerencse, hogy Anyáék két szinttel feljebb vannak… - mondja, majd derekamat kezdi el simogatni.
- Nincs kedved megmutatni Nickéknek, hogy is kell ezt? – kérdezi és keze, ami addig derekamat simogatta bekalandozik felsõm alá, majd elkezdi hasamat, majd feljebb tûrve rajtam pólóm, mellkasomat simogatni. Lehajolva finom végignyal keze elõzõ útján egészen mellbimbómig, majd szájába véve finoman ráharap, mire megremegek és halkan felnyögök, mivel nem akarok hangoskodni. Bár a másik szobából jövõ sikolyok, nyögések olyan hangosak, hogy nem hiszem, hogy lehetne ennél hangosabbat produkálni…
Alex finoman elkezdi kigombolni nadrágomat, miközben mellbimbómmal játszik én pedig édesen nyöszörgök alatta, majd egy rántással szabadít meg alsóruházatomtól. Farkam már áll. Kicsit felemelkedik rólam drágám, majd végignéz testemen, mire pirulva pislogok el oldalra, õ pedig visszafordítva fejemet csókol meg. Kezét farkamra vezeti, majd ütemesen kezd el kényeztetni, mire szájába nyögök. Lassú tempója miatt csípõm néha meg emelkedik, de csak nem változtat a gyorsaságon.
Egyszer csak kezét érzem meg ánuszomnál, majd finoman kezd el ingerelni, és kisvártatva belém nyomja egyik ujját, mire megremegek, de nem a fájdalomtól. Keze és ujjai egy ütemre mozognak, ugyanabban a kínzóan lassú tempóban. Szórakozik velem?  Nyöszörögve hagyom, hogy azt tegyen, amit akar, majd megérzem magamban 2. majd nem sokkal késõbb 3. ujját is. Remegve mozdítom csípõm, de nem. Tényleg kínoznia akar engem. Nyakamra tapadva kezdi el azt finoman csókolgatni, én pedig halkan nyögdécselve élvezem ezt is.

- Ahh…Alex… én…érezni akarlakh… nem bírom már… - nyöszörgöm, mire ujjait kihúzza belõlem. Cipzárjának hangját hallom, majd megérzem enyémnek nyomódni Alex lüktetõ férfiasságát. Õ is elég szépen felizgult már. Fog, majd kutyapózba helyez el, én pedig nyöszörögve hagyom neki, hogy bejáratomat kezdje el ingerelni nyelvével, közben kezével farkamat kényeztesse, másikkal pedig finoman borzongassa hátamat, ahogyan körmeit lágyan végigszántja gerincem mentén. Ekkor nyelvét belém nyomja, én pedig nyögve vetem hátra fejemet. Áh…
- Kérlekh… - nyöszörgöm, mire feljebb hajol, és testével hátamhoz simul, így fenekemnek nyomódva megérzem farkát, és hátrafordítva fejemet csókol meg vadul, majd mikor megérzem, õt bejáratomnál megremegek. Elkezd belém hatolni, én pedig kéjesen felnyögök. Bár hangomba, egy kis fájdalom is vegyül.
- Fáj? – szuszogja fülembe halkan, mire megrázom fejemet, de megáll bennem.
- Olyan édes vagy,… - suttogja, mire arcomra halvány pír szökik.
Finoman megmozdítom derekam, ezzel jelezve, hogy folytathatja, amit teljesít is. Kissé fájdalmas ez hisz ez csak a 2. alkalom. A lepedõbe markolva nyögök fel kéjesen. Ha nem tartana meg kezével a csípõmnél, már rég összeestem volna és elterültem volna az ágyon. Remegve várom, hogy mozogni kezdjen. Pár másodperc múlva lassan mozdul meg bennem. Felnyögök. A másik szobából még mindig nyöszörgések, gyorsabb tempóra ösztökélõ kérések és vérillat jut el hozzánk, de ez nem zavar minket. Talán engem annyira, hogy van közönségünk, bár Rika nyögései jóval hangosabbak, mint az enyémek.
Alex egyre gyorsabban mozog bennem, mire én is hangosabb nyögésekkel válaszolok. Ahogy eltalálja, bennem azt a pontot felsikítok, és egyszerûen nem bírom ki. Elélvezek, majd ahogyan izmaim összerándulnak õ is belém. Kihúzódik belõlem, majd mellém fekszik és átkarol. Finoman megcsókol. A társszobába már nem is tudom, hányadik menetet nyomhatják, de komolyan kezdem unni. Egész éjjel ezt kell, hallgassam? Végül is kimerültségnek hála gyorsan elalszunk egymás karjaiban…

***

Reggel Alex nincs mellettem így elfutok fürdeni. Felöltözök, majd az órára nézve állapítom meg, hogy még 2 óra és kezdõdik a bál. Jönnek a vendégek.
Elindulok hát megkeresni Rikát, hogy tanácsot kérjek, mit vegyek fel. Miután sikerült megtaláljam az elsõ, ami feltûnik, az lenge pólója alatt a tömérdek szívás- és harapásnyom, amik már szépen gyógyulnak. A legtöbb már csak kisebb heg, de az is el fog tûnni estére, mivel nemes.

- Helo! – köszön nekem. Visszaköszönök, majd elpanaszolom neki problémámat.. Segítõkészen csapja össze kezeit, sõt örül, hogy hozzá mentem, majd magával vonszol egészen a bõröndjéig, ahol keresünk nekem valami ruhát. Szerencsére egy a méretünk így könnyen találunk egy alkalomhoz illõ kék inget és fekete nadrágot. megköszönöm segítségét, majd órát keresve indulok meg a nappaliba. Mikor a hatalmas falióra megkondul, jövök rá, hogy 5 óra van. Ekkor pár kocsi parkol le a ház elõtt. Páran már ki is szálltak. Olyan is van, aki csak most jön, de a legtöbben pontosak. Alex sehol. A szülei viszont fogadják, a vendégeket pár pincér pedig kínálgatja azokat. A helyszín a nappali, ami szépen fel lett díszítve az alkalomra, és vele együtt a mögötte lévõ hatalmas étkezõ, ami most táncparkettként funkcionál. Kis idõn belül kezd megtelni a helység, én pedig visszamegyek szobámba, de Alex ott sincs. Rikával futok össze útközben, aki hasonló gondokkal küszködik. Nicket nem találja, így ketten indulunk le az étkezõbe, illetve a táncparkettre, ahol meglepetésünkre Nick a bárpultnál az apjával beszélget és látszólag menne el, Alex pedig dühösen áll anyja mellet, aki a kezét fogja, hogy el ne menjen. Alex sem néz fel, Nick is csak hallgatja, ahogyan az apja beszél. Mivel nekem ehhez nincs semmi kedvem így visszaballagok a vendégszobánkba, majd ott lefekszek. Éjjeli 3-kor is tart a mulatság. Alex sehol. Nick sehol. Az elsõ emelet kihalt. Nagy unalmamban nekilódulok és elmegyek a lovakhoz.

***

Wind hangos fújtatással üdvözöl, én pedig odamegyek hozzá és elkezdem orrát simogatni. Ekkor egy nõi hangot hallok meg kicsit távolabbról. Gyorsan a közeli szertárba bújok, ahonnan nem látok ki, de legalább õk se látnak engem.

- Alex! Gyere már! – hallom meg az ismerõs nõi hangot nem túl messzirõl, majd kacagást, és kopogást. Ahogy belép az istállóba elcsodálkozik.
- óóó, ezek gyönyörûek. A tied mind? – kérdi, de nem kap választ, csak egy dühös morgást.
- Hmm... De szép ez a ló.. – megy oda az egyikhez. Ekkor Alex hangját hallom meg.
- Wind. – ó szóval Windet találta meg. Mégis ki lehet ez a lány? Alexnek a ’partnere’? Kicsit fordulni próbálok, hogy kilássak, de nem megy.
- Hmm… Olyan csöndes vagy. Mesélj valamit magadról. – kéri a lány, de nem kap választ.
- Ha nem hát nem. Akkor én mesélek. Hol is kezdjem? Öhm. A nevemet tudod. A koromat is gondolom, ha nem akkor pedig nem is fogod, mivel nem illik egy lány korát megkérdezni... – kuncog. – Igazából. Semmi kedvem ehhez. – ekkor csönd telepszik rájuk.
- Úgy szint… - hallom Alex morgását.
- Anyámék akarták, hogy találjak magam mellé valakit, nem én. Én még reménykedek… - mondja a lány.
- Miben? – kérdi Alex.
- Nekem van egy férjem… Csak eltûnt.. – a kis résen pont kilátok, de csak Alexet látom és azt, ahogyan a lány felemeli kezét és megcsillan a hold fényében a kis arany gyûrû.
- Tényleg? És hogy hívták? – kérdi Alex, mire a lány felsóhajt, de ekkor egy pók mászik kezemre és sikoltva esek ki a szertárból. Mind a ketten hátrafordulnak. Alex és a lány egyszerre kiáltják nevemet. Alex megdöbbenve a lány pedig szinte kérdésként. Mindenki megmerevedik. Csönd száll ránk. A pók elmászott én pedig döbbent kerek szemekkel nézek farkasszemet a hasonlóan reagáló hosszú barnahajú lányra, akinek szép csoki barna szemei vannak.

A csöndet végül is õ töri meg. Egy lépést tesz elõre, majd kétkedve ejti ki nevem újra.
- N-Noel?- kérdése meglepetten. Honnan is tudja a nevemet? Ekkor beugrik valami.
- Emily? – kérdezek rá, mint akit fejbe csaptak. A lány felsír, majd hozzám szalad. Megölel, majd… MEGCSÓKOL? Alex értetlenül tekint ránk én pedig riadtan próbálom eltolni magamtól a lányt, akirõl azt sem tudom kicsoda.
- Mégis ki vagy te? – sziszegem dühösen, miután sikerül feltápászkodjak. A lány értetlenül pislog.
- Hát nem tudod? Nem emlékszel? – zokogja én pedig értetlenül meredek a lányra. Most mi van?
- Nem. – mondom ki nyíltan, mire felsír.
- A…... férjem.

Ciripp-ciripp.

Nos. Ez volt az amire senki sem számított. Mi van? Hogy mit mondott? MIT MONDOTT?
Döbbenten nyílnak el ajkaim, majd Alexre pillantok, aki hasonlóan reagált, mint én.

- Összekeversz valakivel. – szögezem le, de csak megrázza a fejét.
- Te vagy az Noel! Mióta keresünk téged! A plakátok! Nem emlékszel rám? – kérdezi sírva.
- Nem. – mondom újra.
- A nevem Emily Desirey. Észak-Olaszországban lakom, te pedig Délen. Annak ellenére, hogy nem lett volna szabad te belém szerettél, majd elvettél feleségül. És ott van Mira is. Tényleg nem emlékszel? – zokogja. Mira? Az emg ki. Nem. Egy kicsit sem. Alex sokkos állapotba került. Lehetséges, hogy egy vámpír sokkot kapjon?
- Mira? – kérdezek rá, mire bólint. Könyörgök, mondd, hogy csak egy macska.
-A lányunk. – paff. Hogy mit mondott? Térdre rogyok. Ez komoly. Hajamba túrva próbálom emészteni az imént hallottakat. Van egy feleségem. Egy lányom és… nemes vagyok? Nem. Lehetetlen.
- Nem lehet. – felnevetek. – Nem lehetek nemes. A sebeim… – fintorgok rá, mire bólint.
- Dehogy nem. Csak… Kicsit másképp… - mondja, de nem hiszek neki.
- Lehetetlen. Már csak azért is, mert én nem a lányokat szeretem. Legalábbis. Már. – mondom ki nyíltan. Döbbent arckifejezést vesz fel.
- Hogy… m-mi? – kérdése hallatán felkelek a földrõl, majd Alexhez lépkedek, aki kissé lesokkolva pislog hol rám, hol a lányra. Mellé lépve karolom át.
- Mert. Én õt szeretem. – kúszik halvány mosoly arcomra, mire a lány dühösen, sírva lép hozzám, majd vág pofon.
- Hát nem érted? – ujjáról leveszi a kis arany gyûrût, majd elém dobja. – Ezt tõled kaptam. Csak néz meg a belsejét. – utasít zokogva, én pedig eleget teszek a kérésének. Ujjamat végigfuttatom, a kis vésésen benne, mire pár könnycsepp gördül le arcomon. Mi a…
- Te tényleg… az-az.. én..? – nyekegem, de nem bírom folytatni. Ez olyan, mint egy szappanopera. Miért mindig a fõhõs szív? Miért nem tud valami egyszerû lenni. Valami olyan lenni, mint minden más. Közönséges? Egyszerû? Nem. Ez a történet nem olyan… és ezt utálom. Testem a hideg kövön csattan és elnyel a sötétség. Ez komolyan túl sok nekem. Van egy lányom. Nemes vagyok. Van egy feleségem. Élnek a szüleim is talán? Én heteró lennék? Na, igen. Mielõtt Alexel találkoztam azt hittem az vagyok, de… Ez… Olyan képtelenség… Egyszerûen... Lehetetlenség. Szimplán. Nemlétezik ilyen. Add, kérlek istenem, hogy mire felébredek újra ott legyek Alex mellett az ágyban. Mert ez egy rémálom…

- Megígérem, hogy óvatos leszek. – morogja mély hangon. Olyan izgató hangja van ilyenkor. Megremeg testem. Alex kezét fenekemre vezeti, majd belemarkol, és felmorran. Ujjaival ánuszomat kezdi el izgatni körkörösen, majd egyiket belém nyomja, mivel ez nem új számomra, így csak megremegek és hangosan felnyögök. Mondjuk ez is eléggé feszít, de csak pihegek és próbálom elterelni gondolataimat. Alex is rásegít. kezével farkamat kezdi el izgatni. Édesen nyögdécselek, miközben elkezdi mozgatni bennem ujját. Ettõl sikerül ellazuljak valamennyire. Második ujját is belém vezeti, erre kicsit megremegek, de már nem fáj annyira. Sõt. Többet akarok. Elégedetlenül lököm felé csípõmet. Veszi a célzást és ujjait kihúzza belõlem. Farkát megérzem bejáratomnál. Kicsit megremegek. Legutóbb is néztem. Alexnek nincs oka panaszkodni a méreteire…

- Noel.... biztos akarod? – kérdi vágytól izzó hangján.
- Ih-Ihgen...- nyöszörgöm halkan. 
Lassan belém csúszik. Tényleg vigyáz rám. Minden igyekezete ellenére feszít és fáj, de bírom. Viszont a felénél kezd sok lenni. Testem megfeszül. Ez túl sok. Ezt megérezheti, mivel kicsusszan belõlem.

- Noel... minden rendbe? 
- Ihgen... – lihegem. - próbáljuk meg újra..... – nézek fel rá vágyakozó tekintettel.
- Nem, ennyi bõven elég volt mostanra. – emelkedik fel rólam, de nem engedem. Átkarolom nyakát és visszarántom.
- Alex... kéhrlek.... – nyöszörgöm édes hangon. Zihálva, a kielégületlenségtõl. Ezen kívül neki is jót akarok. Szeretném õt. Az övé akarok lenni. 

Végül csak megadja magát, de csak azzal, feltétellel, ha szólok, amikor fáj. Belemegyek, õ pedig újra elhelyezkedik és elkezd belém hatolni. Óvatosan tolja belém magát. A felénél csak enyhén megremegek, és mikor megérzem, hogy teljesen bennem van, hangosan felnyögök. istenem. Ez olyan… Nagy. És jó érzés. kitölt. Ahh…
A forróság perceken belül végigcikázik testemen. Enyhén megremegek, ahogyan nevemet mondja.
- Noel.... – kezdi. - kérnék tõled valamit, rendben? – biccentek egy aprót. Annyira rosszat csak nem kérhet. - Az orgazmus pillanatában harapj nyakon. – erre nem számítottam. Mégis tud olyat kérdezni. Hogy mit mondott? Õ tisztavérû! Én… nem. De megígértem… Mondanék valamit, hogy ezt visszavonnám, mégsem, de ekkor megmozdul bennem, nekem meg torkomon akad a szó és a szavak helyett egy eddigieknél hangosabb nyögés hagyja el torkomat. Ahh…

Lassan mozog bennem és mindig eltalálja azt a pontot bennem, amitõl csillagokat látok. Ez olyan… csodás. Egy héttel ezelõtt ez volt a rémálmom. De most… Ez csodás. Egyik lökésénél testem önkénytelenül mozdul a gyönyör irányába sóvárogva többért, így viszont Alex az eddigieknél mélyebben jön belém, mire hangosan felkiáltok. Jézusom. Még párszor elismételjük az iméntit. Alex gyorsít kicsit mozgásán, én pedig hangosan nyögdécselek alatta, minden mozdulatára. Egyszer csak elõre nyúl és kezével ritmusra kezd el kényeztetni. Nyöszörögve adom meg magam. Vállába karmolok. Ez túl sok. Én mindjárt… Nyakához hajolok, és a gyönyör pillanatában hangosan felsikítok, és hívogató nyakába harapok, ahogyan azt kérte. Ahogy elélvezek, rászorítok Alex vágyára és nem sokkal késõbb megérzem magamban magját. Megborzongok, ahogyan a melegség belülrõl kitölt. Ekkor megszívom a nyakát, és még egy hullámban ér el a gyönyör. Istenem. Ez valami eszméletlen. Akira nem hazudott. Annyira örülök, de szégyellem magam, amiért tényleg megharaptam, hiszen õ még Akirának se adta vérét, nekem pedig már másodjára. Alex vére magában felél egy orgazmussal, de most. Vére édes, és olyan hihetetlenül jó. Vadító. Szinte csillagokat látok tõle. Hihetetlen. Egyet nyelek csak vérébõl, de már így is teljesen kifeküdtem. Az ágyra borulok, õ pedig mellém. Magához öleli izzadt testemet, én pedig pihegve, kissé öntudatlanul hajolok hívogató nyakához, és lenyalom a kis vércseppeket. Túl jó az illata.

 - Látod kicsim, ilyen a vámpír szeretkezés vége... – simít hajamba. Nekem sosem volt még emberi szeretkezésem se. Ez volt az elsõ, de ez… Fenomenális volt. Nincs ugyan viszonyítási alapom, de. Csodás volt. Isteni. - Nyugodtan megharaphatsz, amikor csak akarsz, de én téged  sosem foglak, csak ha te is akarod.

Kómásan bújok hozzá, mint egy macska. Felfogni szavait nem tudom teljesen, így gyorsan álomba merülök.

***

Reggel elõbb kelek, mint Alex kivételesen. Átszaladok a fürdõbe úgy, ahogy vagyok. Szerencsére kihalt ilyenkor korán az épület. Lemosakszok, hiszen a tegnapi után azt nem sikerült. Felveszem ruháimat, majd elindulok az ebédlõbe. Lent, Nicket pillantom meg, épp iszik. Furcsa vigyorral arcán méreget. Leülök elé.

- Álmosnak nézel ki. – jelenti ki, mire értetlenül pislogok.
- Hmm… Tegnap este igazán furcsa illat terjengett a levegõben. – mondja elgondolkozva. Ekkor leesik. Alex vérének illatára gondol. Elpirulok, õ pedig csak vigyorog továbbra is.
- Viszont. legközelebb inkább kivonultok szépen a vendégházba, mert én a szobámból is hallottam… - fintorog. Arcom szinte foszforeszkál zavaromban.

Ekkor toppan be Alex.
- ’Reggelt… - köszön õ is álmosan, majd leül mellém.
- Mi a téma? – kérdez rá.
- Semmi. Csak leszögeztem, hogy legközelebb a vendégházba mentek, mert ezt még egy éjszaka nem bírom ki… Vannak igényeim és aludni is szeretek. - fintorog. Alex elvigyorodik.
- Bocs. – mondja kicsit sem bûnbánóan. Sokatmondó pillantásokat vetnek egymásra, én pedig értetlenül nézelõdök. Ekkor furcsa zaj tölti be a teret. Egy repülõgépé. A két fiú felpattan és kirohannak a repülõhöz. Az ablakból figyelem, ahogyan két fiatalos vámpír száll ki a gépbõl. Egy hosszú mélyvörös hajú elegáns hölgy és egy rövid feketés hajú fiú. Már tudom honnan örökölték a hajszínüket. A két fiú köszön szüleiknek, akik meglepetten nézik Alexet. Nem hallom mit beszélnek, de úgy 5 percnyi beszéd után az anyuka az ablak felé pillant egyenesen rám. Állom tekintetét. Mi mást csinálhatnék? Alex jön vissza az étkezõbe. Elõzõ jókedve eltûnt.

- Légy szíves visszamennél a szobánkba Noel? Nekem beszédem van a szüleimmel… - sóhajtja gondterhelten, mire bólintok, majd elindulok vissza.

Magamban gondolkozok és Alexet várom.

***

1 óra múlva nyílik csak az ajtó. Alex nyúzott, fáradt képpel dõl le mellém.

- Mi volt? – kérdezem, mire felnyöszörög.
- A szüleim nincsenek ezzel kibékülve. Sõt mi több azt mondták, hogy õk a bálra, amit tartanak holnap után szereztek nekem egy nõi párt. Pedig tisztában vannak vele, hogy nemszeretem a nõket. A lány egy nemes, de megmondtam, hogy téged viszlek, õk pedig kiakadtak, mivel mindenképp nemest akartak… - sóhajt.
- Sajnálom. Azt hiszem az én hibám, hogy nem születtem feljebb… - sóhajtom halkan. Így ahogy már ketten is mondták, az igényeinek se fogok tudni megfelelni… Alex felsóhajt, majd fog és magához húz.
- Ne beszélj butaságokat.. – morogja fülembe halkan.
- Így vagy jó ahogy. – ad puszit arcomra.
- Köszönöm… - suttogom.
- Szeretlek… - csókol meg, amit viszonzok is neki.
- Én is. – hozzábújok, majd Alex egy sóhajjal húz szorosan magához.
- Sziesztázzunk kicsit. Semmi kedvem kimenni innen. – morogja, én pedig egyetértõen szusszanok egyet.

Lecsukva szemem alszok el, bár Alex azt hiszem megelõzött benne, hiszen még mielõtt a sötétség beborított volna Alex ritmikus lélegzetvételeire koncentráltam. Izmos teste, most nyugodtan ernyedten fekszik a hatalmas francia ágyon, szorító karjai ellazulnak, és én is elalszok…

***