- Hát azt hiszem, ezt nevezik szivásnak. Sosem sietik el az ilyen dolgokat. – jegyzi meg.

- Úgy ahogy mondod. Kezdek kifáradni. – na jó ez enyhe kifejezés de maradjunk ennyiben.

Beülünk egy kis helyre ebédelni, közben semleges témákról beszélgetünk. Igyekszem elnyomni magamban a fáradtságot és csak Kenjire koncentrálni. Közben eszembe jut, hogy pár napja már csak telefonon beszéltem anyáékkal. Aztán kaja után Kenji felajánlja hogy hazavisz. Nem kéne motorral mennem, de akkor még 3 háztömböt kéne gyalogolnom. Nagyon nincs erõm hozzá, így inkább Kenji meglepõdésére beleegyezem. Azt hiszem nem kicsit leptem meg. Végülis miért ne? Miért ne vihetne haza egy kedves ismerõs? Ez a jelzõ valahogy nem illik Kenjihez. De nincs több idõm ezen töprengeni mert indulunk és a motoron inkább kapaszkodom. Nem érzem még magam annyira biztonságban.

Kenji szólal meg elõbb amikor megérkezünk. - Köszönöm ezt a kis idõt.. – mosolyodik el.

-          Én is jól éreztem magam, és igérem, hogy amint lesz idõm, többet lóghatunk együtt. – mosolyodom el fáradtan.- Akkor majd késõbb – ölelem át és adok neki egy puszit – Szia.

Sietve felmegyek a lakásomba. Gyorsan lezuhanyozom és már megyek is aludni. Másnap reggel ébredek fel. Végigaludtam a nappalt és az éjszakát is. Ma délutános mûszakom van, így még van egy kis idõm, amit kivételesen magamra fordítok. Ételt készítek és napok óta talán elõször nyugodtan eszem, elmegyek hajat mosni, majd elpakolok a szobámban.  Felhívom anyáékat és egy fél órás telefonbeszélgetés után el is kell indulnom dolgozni. De legalább már érzek magamban valami erõt. Az irodában a szokásos a káosz. Mindenhol emberek mászkálnak. Az öltözõben az egyik kolléganõmet kapom el. Ahogy látom õ is annyira fáradt mint én voltam tegnap. Már két órával tovább maradt, csak az adminisztráció miatt és még így sem fejezte be, csak elege lett. Több idõnk nincs beszélgetni mert megint csörög az egyik telefon. Ez már az enyém. Majdnem fél óráig beszélgetek egy lánnyal akitõl a szülei túl sokat várnak el. Ezalatt nekem 3 másik hívás pittyeg be, amibõl csak kettõt tud más fogadni. Közben igyekszem adminisztrálni, de ma valahogy itt is nagyobb a nyüzsgés. 3 munkás is dolgozik és néha nem is értem amit a lány mond a telefonba.

4 nap múlva a másik központot részlegesen el tudják indítani. Végre. Ennek örömére kapok is egy szabad délutánt, azért egy egész napot még nem, de ez már valami. Átmegyek végre anyáékhoz. Persze megkapom, hogy fáradtnak tûnök és biztos alig ettem, amiben azért van igazság. Aztán szerencsére áttérnek más témára. Anya mesélését a telefonom szakítja félbe.

-          Tessék itt Minara.

-          Szia. Kenji vagyok. Én csak arra gondoltam rákérdezek, hogy mi a helyzet veled. Azóta sem javult?

-          De, szerencsére nemsokára befejezik és néhány vonal már megy a másik központban. Adtak is egy szabad délutánt. Veled mi újság?

-          Nem sok. Igazából most kissé pang a piac. Vagyis csak nekem nincs dolgom. Van kedved esetleg találkozni?

-          Persze. Van még néhány órám. – mosolyodom el.  - Anyáékkal már kibeszélgettük magunkat.

-          Csodás. Merre vagy? Esetleg mehetek érted?

-          Az jó lenne. – válaszolom és bemondom a címet.

Másnap amikor beérek a délutáni mûszakomra nagy a fejetlenség. A fõnök azonnal elkap még mielõtt leülhetnék a mára kijelölt asztalomhoz.

-          Mirana, drágám. Ugye tudsz mostanában néhány plusz órát vállalni. – mosolyog miközben elhadarja.

-          De hiszen mindenkinek kijött az óraszáma. Mi a gond Grace?

-          Az a helyzet, hogy a város másik körzetében lévõ segélyközpont rendszere elromlott és most minden hívást hozzánk akarnak irányítani.

-          Te jó ég? Ezt nem mondod komolyan. Így is 3 körzetet viszünk és a másik központ nagyobb is. Mennyit visznek õk 4-et , 5-öt? – kérdezem drámaian elvékonyuló hangon.

-          5 körzet az övék. Igen az egész város a miénk. Az egyetlen amit garantálni tudtak az az hogy kifizetik a pluszórákat és lehetõségként mondták, hogy esetleg küldenek embert. – hadarja el, én meg csak állok szemben vele, ledöbbenve. – Az asztalodra teszem az új beosztást amint kész van. – majd rohan és elkapja egy másik kollégámat.

Másnap megkapom a beosztásomat. Enyhén nem vagyok elájulva tõle. Nincs is szabadnapom a héten. A vonalaink állandóan dugig vannak. 3 új vonalat kapcsolnak be hírtelen. Adminisztrálni egyáltalán nincs idõnk.

Néhány nap múlva már össze tudnék esni a fáradtságtól amikor az éjszakás mûszakom után kilépek az irodából. Enyhén morcos is vagyok, mert anya nyaggat hogy túl sokat dolgozom. Ráadásul most tudtam meg, hogy még vasárnap is be kell jönnöm. Ilyen nincs. Egyszer csak elkap valaki hátulról. Majdnem felugrok ijedtemben.

-           Szia. Minara

-          Úristen Kenji. Halálra rémisztettél.

-          Bocsi – mosolyog rám. Szerintem ez egyáltalán nem vicces.

-          Mi újság veled? Hogyhogy nem jelentkeztél mostanában?

-          Tudom. Azért is lógok egyel. Sok dolgom volt mostanában. Engesztelésül meghívhatlak valamire?

-          Az jó lenne. Igazából még nem reggeliztem, ebédeltem. Vagy nem tudom, hány óra van? – pillantok az órámra.

-          1 múlt. Hogyhogy nem reggeliztél? – kérdezi miközben elindulunk egy kis kajálda felé.

-          Hát csúsztatott mûszakom van és túlóráznom is kellett. Átirányították hozzánk a másik iroda vonalát is és mi látjuk el egyedül az egész várost.

-          Abban a pici irodában amiben voltam?- néz rám hitetlenkedve.

-          Igen. Bezsúfoltunk még 3 asztalt de így is egy csomószor minden vonalunk foglalt.

-          Nem hangzik túl barátságosan. Meddig kell még ezt csinálnotok?

-          Nem tudjuk, amíg rendbe teszik a másik irodát, és mivel már egy hete azt csinálják szerintem nem sietik el. 

-          És.. azt is akartam mondani, hogy útálom az embereket. Tegnap épp haza fele jöttem a sarki boltból, mikor nekem jött két idegen, bocsánatot kértem, és majdnem megvertek. Kiábrándító. – kezd bele Dave. Végre. Ez jó jel.

-          Vannak ilyen emberek. De ez nem azt jelenti, hogy mindenki egyforma.. jó igaz, rengeteg hasonló ember van, tényleg. De velünk nem kell törõdnöd. – próbálja Kenji is vigasztalni. Kissé meglep, épp úgy ahogy az is meglepett, hogy egyáltalán itt van. - Téged is szeretnek Dave. Hallottad Minara-tól.. neki hiányoznál. És úgy gondolom, hogy a családod sem örülne, ha most véget vetnél mindennek.

-          De sosem történik semmi jó…

-          De igen. Minara amint meghallotta mi van veled ide jött, és valószínû ott a sok kis ember között ott van a családod is. Nem akarod megnézni?

-          Így van, megnézhetnénk kik gyûltek ott össze. – minél elõbb le akarom innen vinni.  

-          Nem akarom. - vágja rá Dave.

-          Pedig hidd el, jó lenne. Kérlek gyere velem.. – óvatosan megérintem Davet, aki megijed ettõl és elveszti az egyensúlyát. Kenji kapja el a kezét és így az épület felett lógnak. Istenem.

Próbálok segíteni de nem igazán tudok egy ilyen helyzetben. A pánik kerülget. Nagy nehezen Kenjinek sikerül felhúznia Davet. Úgy tûnik Kenji jól van de Dave elájult. Megpróbálom visszahozni õt a sokkos állapotból. Kicsit rázogatom, majd lefektetem. Beszélek hozzá.  Közben felér egy mentõs és két rendõr is. Csak akkor veszem észre, hogy reszketek amikor az egyik rendõr a vállamra terít egy takarót. Lesegít a lépcsõn. Nekem és Kenjinek be kell mennünk a rendõrõrsre a jegyzõkönyvek miatt. Nagyon fáradtnak érzem magam, de igyekszem minden kérdésre helyesen válaszolni. A munkatársak átküldik az aktát amiben Dave anyaga is van. Egy órával késõbb hazavisznek minket.

-          Jól vagy? – kérdezem Kenjit a rendõrautó hátuljában. Most elõször van alkalmunk beszélni.

-          Igen, és te?

-          Már sokkal jobban. Köszönöm.

-          Nincs könnyû munkád. – jegyzi meg.

-          Hát általában azért ennyire nem durva. Általában nem az emeletes házakat választják. – sóhajtom. – Miért jöttél fel? Nem lett volna kötelességed segíteni.

-          Ezt igazából nem tudom megmagyarázni. Inkább cselekedtem, mint gondolkodtam.

-          Jó döntés volt. Megmentettél valakit.

-          Hát azért nem hiszem, hogy itt vége van a dolognak.

-          Valóban nincs, de ezután már Dave szakszerû segítséget kap. Így sokkal könnyebb lesz neki. Én csak akkor segíthetek ha felhív, õk mást is tehetnek. – közben megérkezünk, a házhoz amelyben az én kis lakásom is van.

-          Ez az kisasszony? – kérdezi a rendõr.

-          Igen köszönöm. Szép estét. Szia Kenji.

-          Szia Mirana.

Kiszállok az autóból és felmegyek. Volt egy üzenetem anyáéktól. Ma már nem hívom fel õket, ilyenkor már késõ van. Biztosan alszanak. Veszek egy forró fürdõt és én is lefekszem.

-          És amúgy mi újság veled Mira? – kérdezi.

-          Hát igazából nem sok.

-          Pedig máanak tûnsz.

-          Sok az öngyilkosjelölt mostanában. Kicsit megviselnek.

-          Aha. Valahogy mégis… Nem tudom. Nincs valami amirõl szeretnél beszélni?

-          Semmi.

-          Oké, ahogy gondolod.

-          Veled mi újság?

-          Én…- ebben a pillanatban szólal meg a telefon.

Hátranyúlok és felveszem. – Tessék.

-          Minara, te vagy az? – szól bele az egyik kolléganõm.

-          Igen.

-          Hála Istennek. Már otthon is kerestelek, de nem vetted fel, reméltem hogy itt elérlek. Emlékszel arra a páciensedre akivel tegnap olyan sokat beszéltél?

-          Igen. Történt vele valami?

-          Téged kért és amikor mondtam neki, hogy nem vagy itt. Azt mondta akkor õ most meghal és letette.

-          Ó, te jó ég. Várj nálad van az aktája? Azt említett egy helyet a beszélgetésünkben…

-          Igen itt van.

Bemondja a címet, én pedig gyors puszival elköszönök a bátyámtól és már rohanok is a címre. Max 10 perc amíg odaérek.

Már a sarokról látom az embertömeget, akik csak állnak és bámulnak. Felmegyek, a fenti két rendõrnek bemutatom a munkaigazolványomat. Földbe gyökerezik a lábam amikor meglátom, hogy a srác mellett Kenji ül. Hogy került õ ide? Ilyen nincs. Lefelé lógatva lábukat ülnek és beszélgetnek.

-          Dave, Kenji. –szólalok meg halkan. Erre mindketten hátrafordulnak. Dave arcán aggodalmat látok.

-          Dave emlékszel a lányra akivel tegnap beszélgettél. Én vagyok az. Felismered a hangomat?

-          Igen. – mondja bátortalanul.

-          Jó, szeretnél beszélgetni velem egy kicsit?

-          Nem. Le fogok ugrani.

-          De biztos van valami amit szeretnél elmondani, vagy valakinek üzenni.

-          Senkinek nem fogok hiányozni, csak örülni fognak ha nem leszek.

-          Dave, nekem fogsz hiányozni. Amint meghallottam, hogy kerestél és szeretnél velem beszélgetni idejöttem. Te nem tudtál elérni ezért eljöttem én hozzád. Akkor szerettél volna velem beszélgetni.

-          Igen, de az akkor volt. Most már mindegy.

-          Nem, Dave. Itt vagyok, ugyanúgy mint tegnap mondd el nekem amit szerettél volna elmondani.

-          Hát… meg akartam kérdezni, hogy vagy.

-          Köszönöm, hogy gondoltál rám. Jól vagyok. Ez nagyon kedves tõled.

-          És el akartam mesélni, hogy csináltam egy szendvicset és egész finom lett, ahogy mondtad.

-          Ennek örülök Dave.

-          De amikor nem voltál ott akkor úgy éreztem, ez nem számít semmi. Ezt mindenki meg tudja csinálni és hogy nincs értelme.

-          De igen. Van értelme. Mindennek van értelme. Az életednek is, csak ezt nem egyszerû megtalálni.

-          És… - végre elkezdett beszélni. Ez adott egy kis megkönnyebbülést, hogy folytatni tudjam.

- Milyen szép!

- Igen, meseszép. – válaszol, de engem néz. Nem a szökõkutat. Hírtelen visszatérek a valóságba.

- Jajj! Már ennyi az idõ? Nekem holnap dolgoznom kell!

- Na nee! Ugye nem?

- Pedig de..

- Ne csináld már, próbáljuk ki a horror házat, utánna esküszöm, hazaviszlek! – kéri és olyan édesen néz. Erre nem lehet nemet mondani.

- Na jó, de ez az utolsó..

- Rendben! – mosolyog.

Bemegyünk a horror házba. Hideg van itt és sötét. Ez csak egy játék. Beülök egy kocsiba, Kenji mellém. Rámosolygok, bár nem tudom mi vár rám. Nem voltam még olyan helyen ahol direkt ijesztgetik az embert. A kocsi nyikorog alattunk. Sötét, majd villám, dörgõ hang. Egymást követik a szobák, temetõ. Aztán egy zombi majdnem az arcomat érinti. Kenjihez bújok. Úgy tûnik nincs ellenére. Mellette nem érnek el ezek a bigyók. A csontváz menyasszonytól pedig a hideg kiráz. Kenji bátorítóan szorítja vissza a kezemet. Mikor fogtuk meg egymás kezét? Furcsa. Az érintése kellemes és meleg. Még néhány terem és végzünk. Összességében nem is volt olyan rossz ez a játék.

Kenji ígéretéhez híven hazavisz. Úgy tûnik kezdem megszokni a motort. Ami nem jelenti azt, hogy egyet értenék ezzel a veszélyes közlekedési formával vagy ne szorítanám Kenjit. De legalább nem vagyok állandóan pánikban, hogy leesek vagy neki megyünk valaminek.

A ház elõtt magamhoz ölelem Kenjit. Egy pillanatra úgy érzem meg fog csókolni, de aztán mégsem teszi meg. Szerencsére. Nem szívesen tolnám el magamtól. Ez így jobb. Miután elmegy ostobán vigyorogva megyek fel. A macit a már kitalált helyére a karosszékbe ültetem. Jól mutat itt.

Hamar lefekszem. Eléggé elfáradtam. De nagyon jól éreztem magam. Olyan jó Kenjivel lenni. Bár tudom, mit mondanának róla apáék, azt, hogy gazdag fiú. Biztos nem kellesz neki igazából. Õk nem úgy élnek, mint mi. De most anyáéknak nincs igazuk. Nem minden gazdag ember egyforma, hiszen arról senki sem tehet hová született.

Másnap jó kedvûen ébredek. A szekrénybõl kihalászom a világoskék ruhámat. Ez az egyik kedvencem. Még anya varrta nekem. Régebben ez volt a kedvenc foglalatossága. Mindannyiunk ruháit õ varrta. Az idõ is kellemes. Bár a buszom zsúfolt. A lányok sorra dicsérik a ruhámat, csodálkoznak miért mosolygok ma ennyit. A nap eleje nyugisan telik. A folytatás már kevésbé. Egy öngyilkos jelölt hív fel. Majdnem 5 óráig beszélgetek vele, amíg sikerül megnyugtatnom annyira, hogy ne tegyen ilyesmit. Ezek után el kell végeznem az ezzel kapcsolatos munkák. A megfelelõ szervek értesítése, velük hosszas beszélgetés, mire sikerül feljegyezniük mindent. De legalább megígérik, hogy felkeresik az illetõt. Aztán nekem kell jegyzõkönyvet készíteni, sõt 10 perccel a mûszakom vége elõtt befut egy másik hívás. Az egyik „betegem”. Majdnem másfél órát beszélgetek vele. Fáradtan kerülök haza. Otthon üzenet vár anyáéktól. Gyorsan felhívom õket, hogy sokáig dolgoztam és, hogy holnap mindenképpen átmegyek munka után.

Másnap az újabb munkanap végeztével átmegyek anyáékhoz. Már hiányoltak. A napi programom egy hatalmas és fárasztó takarítási hadmûvelet és egy kiadós beszélgetés anyával.

- Akkor neked sem a legjobb – kissé elszomorít amit mond. Nehéz dolog ennyi elvárás között élni.
- Hát nem, de igyekszem a legjobbat kihozni magamból, és próbálok pihengetni, ami nem mindig sikerül.  – mosolyog bátorítóan. Mit szólnál egy kis vidámparkozáshoz? 
- Persze, miért is ne? Rég szórakoztam már. – remélem nem a legnagyobb körhintákra akar felrángatni.

Követem amerre megy. Nem tudom mivel fogunk menni. Gyalog elég messze lenne a vidámpark. De nem hiszem, hogy õ buszozni fog. Hoppá. Torpanok meg amikor odaáll egy motor mellé. Nyelek egy nagyot. Még sosem ültem motoron. Felém nyújtja a bukósisakot. Kissé habozok mire bátorítóan mosolyog rám. Na jó rendben. Lássuk a medvét. Nem lehet olyan nehéz, hisz nem én vezetek. 
- Mielõtt a vidámparkba megyünk, hazahajtok egy pillanatra, csak nem félmeztelen megyek?! – nevet rám. Na erre nem mondok semmit. Ha ide eljött úgy. De mindegy. Csak ne menjünk neki semminek.

Hát ez nagyon gyors. Bár a látóterem felét lefogja a sisak de akkor is. Úgy szorítom Kenji derekát ahogy csak bírom. Ha errõl leesek nekem annyi. Amúgy nem is lenne rossz csak mért megyünk ilyen gyorsan? Késõbb megállunk egy hatalmas ház elõtt, ehhez képest a miénk egy cipõs doboz. Behív. Naná, hogy bemegyek. Meg is ölne a kíváncsiság ha nem mennék. Hoz nekem egy üdítõt. Lent maradok amíg felmegy átöltözni. Ez belülrõl még az eszméletlennél is eszméletlenebb. Mint egy bútorkatalógus. Kicsit olyan múzeumérzésem van benne. Nagyon szép, nézd meg de ne nyúlj semmihez.   Hatalmas lépcsõ, a falakon antik festmények. Arany korlátok, vörös szõnyeg. Hatalmas virág, drága ülõgarnitúra. Már értem mért nem szeret itt Kenji ez minden csak nem otthonos. Bár szép az tény. És elegáns.

Kenji viccelõdik, amíg csak tud de az én gondolataim még mindig a „palotában” maradtak. Ja és megint a motor. Másodszorra már egy fokkal jobb. Talán kezdem megszokni. Ahogy odaérünk a vidámparkba azonnal elkap a hangulat. Az emberek, a zene, a díszek. Kenji valamerre nagyon visz. Mi lesz ebbõl?

-          Na ne. –nézek fel a hatalmas körhintára. – Ez van akkor, mint a házatok.

-          Most miért? Gyere, szórakozz egy kicsit. – próbál unszolni. Eléggé idegesen méregetem a körhintát.

-          Nem esem ki?

-          Nem. – nevet rám. – Gyere fogom a kezed, ha akarod.

-          Ha el mered elengedni a kezem…- motyogok miközben felemelkedünk. A következõ már egy sikítás amikor a hinta pörögni kezd. Kenji kissé ijedten szorítja meg a kezem, de a következõ már a nevetés. Tuti hogy mindjárt kiesem de ez marha jó.

Összekócolt hajjal nevetve szálltam le a körhintáról. Kenji nagyon vigyorgott rám.

-          Mi az?

-          Semmi, csak most látlak elõször nevetni. – erre persze nyakig elvörösödtem. – Nyugi, tiszta aranyos. Pár perc csen következik, aztán Kenji próbálja menteni a menthetõt. – Oké az én választásom volt a körhinta, mi a tiéd?

-          Nem is tudom. Nézzünk körül.

-          Oké.

Itt aztán tényleg minden van. Körhinták, hullámvasutak. Elnézegetünk a bazárokban. Édességek, játékok.

-          Céllövölde. – fordulok hirtelen szembe Kenjivel, aki igencsak hátrahõköl az ötletemtõl.

-          Biztos? –kérdezi kétkedve.

-          Nem nézed ki belõlem? – kérdezem incselkedve.

-          Hát. Nem tûnsz olyan fajtának…

-          Én is felültem veled a körhintára.

-          Rendben. –adja be a derekát. Kifizeti az árusnak a jegyünket és átvesszük a puskákat. Az árus elmondja mire figyeljünk és hogy mivel mit lehet nyerni.

-          Csak utánad. – néz rám Kenji.

Célzok és lövök. Mellé de nem volt messze. Kenji lõ. Õ talál.

-          Ezt hogy csináltad?

-          Simán. A lövészet a sznobok egyik alaptevékenysége. - nevet rám. – 5 éves korom óta tanítanak.

Nem adom fel, bár kiderült hogy nincs esélyem. Második is mellé.

-          Plüssmaci? – súgja a fülembe.

-          Még egyszer megpróbálom és ne lõd ki.

-          Oké. – a felsõsorba céloz és lelövi a legnagyobbat. Harmadikra eltalálom a macit.

-          Megvan.

-          Kérsz valamit harmadikra? – vigyorog rám. Van önbizalma.

-          A karkötõt ott fent. – mutatok rá. Elég nehéz célpont. Céloz. Egy picit félrelököm és elvéti.

-          Ez most… - bámul rám.

-          Játék. –nevetek fel. – Ne fosszuk ki szegény árust. Így is 3 nyereményt viszünk.

-          Viszel. – javít ki. –Nem gondolod, hogy magamnak lövök plüssmacit.

-          Nekem adod? – nézek rá tágra nyílt szemmel.

-          Persze, ez csak egy maci.

-          Jó de akkor a pici lesz a tiéd.

-          Nekem adod? – próbál engem utánozni.

-          Ez nem vicces. – ütöm meg a macival.

-          De igen. – már mindketten nevetünk. 

-          Igen, mindenki másmilyen.  A segítségre szorulóknak nincs kiben bízniuk, és utolsó reménysugárként, belénk kapaszkodnak. És mi megteszünk mindent, ami tõlünk telik.

-          Hát ez kész. Igazán fanatikusan hangzott. Jó, hogy ennyire szereted a munkád. Közben nem lenne kedved egy fagylalthoz?

-          Miért is ne? – félénken rámosolygok, nem mintha sikerült volna megszoknom hogy mindenki minket bámul. Neki meg fel sem tûnik, mondjuk a világ is érdekes amiben él. Közben odaérünk a fagyispulthoz. Annyiféle van hogy alig lehet választani közülük. Azt hiszem a vanília jó lesz. Legalább valami szokványos. Õ zöldalmásat eszik. Leülünk a partra megenni. Szép ez a hely. Bár nekem egy kicsit mesterkélt. Sosem értettem miért kell mindent gépekkel tönkretenni aztán valami hasonlót csinálni. Milyen világban élhet ez a fiú? Ha ez a hely a legnyugalmasabb az életében? Annyira más mint én. És az élete fõleg. Mindaz ami nekem természetes számára idegen és fordítva.

-          Mi a gond? Bánt valami? – térít magamhoz.

- Semmi. – pirulok el. Vajon meddig merültem el a gondolkodásban. – Igazából csak arra gondoltam mennyire más vagy mint én. – ezt szinte már suttogom.

- Zavar téged?

- Igazából nem. Csak érdekes. Nincsenek ismerõseim olyan körökben amikben te mozogsz.

- Milyenek vannak?

- A munkatársaim, õket nagyon kedvelem. Amikor nem hív minket senki szoktunk beszélgetni. Azt hiszem szerencsés vagyok, hogy velük dolgozhatok. Aztán a néhány szomszédommal is jóban vagyok. Már aki nem tart furcsának. –erre felnevetek.

- Téged furcsának?

- Igen. Néhány szomszédomnak elég konzervatív ízlése van. Amibe ezek a ruhák nem férnek bele és azt is furcsálják, hogy a korom ellenére nem követem a divatot. 

- És a barátaid mit mondanak?

- Hát úgy kimondottan olyanok akik csak barátiam olyanok nincsenek.

- Hogyhogy?- néz rám döbbenten.

- Régebben voltak de nem volt túl sok idõm rájuk.

- Pedig nem tûnsz munkamániásnak.

- Nem, nekem a szüleimnek kell segítenem. Nehezen boldogulnának nélkülem. De félre ne értsd szeretek velük lenni és szívesen is segítek nekik. Ezért is nem olyan nagy baj, hogy a régebbi barátaim a saját életüket élik. De sokat fecsegek. Miért nem szólsz rám? Mesélj inkább te. Biztos érdekes életed van. – mosolygok rá.   

-          Nagy felelõsség terhel minket, olyan embereken segítünk, akik esetleg öngyilkosságra készülnek, de akad olyan is, aki tanácsot kér. – most miért kezdtem el neki kotyogni? Erre tuti hogy nem kíváncsi.

-          Értem. Azt hiszem, én is tanácstalan vagyok. – nocsak ez meglepõ. Éppen õ.

-          És mégis miben?

-          Nem tudom, hogyan kell telefonon randit egyeztetni... tudsz segíteni? Tudod, igazán megfogott az egyéniséged, nem kell azonnal válaszolnod, gondolom elég hírtelen voltam. Mi lenne, ha elmennénk egy parkba, és jót beszélgetnénk, ez a telefon nem nekem való. Ha benne vagy, szombaton várlak a tópart elõtti kis parkban. Szia!- mondta majd letette a telefont.

Döbbentem bámultam magam elé. Most komolyan randira hívott? Engem. Kenji Tomori. A telefon jelezte hogy megszakadt a vonal. Feleszméltem és letettem.

-          Mira mi a gond? – kérdezte Nora. Õ itt az egyik legjobb barátnõm. Azonnal látja ha van valami.

-          Semmi –válaszolom.

-          Mira ismerlek ki vele. Ki telefonált?

-          Kenji Tomori.

-          Tomori, Tomori honnan ismerõs ez a név? – gondolkodott hangosan. –Úristen. A támogatócég. És mit mondott? Valami gond van a támogatással? Vagy mi?

-          Nem. Épp most hívott randira.- motyogom.

-          Na hát ez csodálatos. De mért nézel úgy mintha baj lenne?

-          Õ a támogatónk Nora. Mi lesz ha nem tetszik neki valami és miattam nem kapjuk meg a támogatást?

-          Mert szerinted attól jó kedve lesz ha visszautasítod?

-          Jaj Nora mit csináljak? Segíts.

-          Egyszerû ha el akarsz menni menj, ha meg nem akkor hivatkozz a munkára. – ebben a pillanatban megszólalt a telefon, megszakítva ezzel a beszélgetésünket. Nora volt a soros úgyhogy õ vette fel.

-          Csodás. Már csak ez kellett nekem.

***

Otthon még mindig ezen törtem a fejem. Van 3 napom hogy eldöntsem mit akarok. De ez nem a legegyszerûbb akkor. Ha az ember véleménye folyton változik. El akarok menni mert tetszik a srác. De nem mert munkából nem jó kapcsolatot csinálni. De elmennék mert miért is ne. De nem mert mi lesz ha nem tetszem neki. És elmennék mert 2 éve nincs barátom. De komolyan járnék egy zöld hajú gazdag karrieristával? Tuti hogy önzõ és csak magával törõdne. És mi van hogyha nem? Ha rendes és még tetszene is. Na kb. ezzel telt a 3 napom.

***

A park egy negyed óra sétára van a lakásomtól. Bár nekem most eltartott majd egy félóráig. Annyiszor álltam meg hogy mégsem megyek. De aztán mégis itt vagyok. Vajon hol lehet?    

Észreveszek valami feltûnõ zöldet az egyik bokor mellett a földön. Az õ lesz. Te jó ég. Nem visel pólót. Eszembe jut a megfutamodás lehetõsége de már késõ észrevett és közeledik. Milyen alaposan ki van dolgozva felsõteste.

-          Helló – szólít meg.

-          Szia. – motyogom. Õ van póló nélkül és én vagyok zavarban. Igazán remek.

-          Sétálunk egyet?

-          Aha. – mindenki minket bámul. De ez Kenjit nemigen zavarja. Mondjuk elég extrém fazon a srác.

-          Miért éppen egy lelkisegélyszolgálatnál dolgozol?

-          Nem tudom. Mindig is szerettem segíteni az embereknek. És ez az a munka ahol ezt tehetem.

-          Aha.

-          Jó tudom hogy nektek ez csak reklám, de igenis fontos a mi munkánk.

-          Nem vontam kétségbe. De téged nem érdekel hogy nem juthatsz elõbbre ezzel? Neked nincsenek nagy álmaid? Szép autóról. Nagy házról. Sok pénzrõl.

-          Szerintem a pénz nem teszi boldoggá az embert. Én attól érzem jól magam hogy másokon segítek.

A konyhapultnál álltam egy nagy bögre feketeteával. Eléggé fáradt vagyok. Tudom, hogy ilyenkor mások kávéznak de én sosem szerettem.

-         Szia Minara. - szólalt meg a kolléganõm mellettem. – Te már megint itt? Tegnap is dolgoztál nem?

-         Szia Hineku – köszöntem vissza. – Igen Nora beteg lett úgyhogy átvállaltam a mai napot tõle.

-         Te jó ég, hogy bírod ezt?

-         Tûrhetõ. Már csak másfél óra és megyek haza. És egy kis plusz mindig jól jön.

-         Hát nem tudom…

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Hineku fáradt arccal rám nézett.

-         Nyugi majd én megyek- mosolyodtam el.

Gyorsan felvettem a fejhallgatót és fogadtam a hívást mielõtt letették volna.

-         Halló. Telefonos-lelkisegélyszolgálat. Itt Minara beszél. –huppantam le a székembe.

-         Szia Minara –szólt a telefonba egy fiatal fiú szipogó hangja. – Isiku vagyok. Úgy örülök, hogy te vetted fel.

-         Szia Isiku. Valami probléma van?- csendesen befirkantottam a naptárba Isiku keresztnevét és az idõpontot. Isiku egy 14 éves fiú volt akivel nagyon szigorúak voltak a szülei és ezt nehezen kezelte.

-         Minara megint ki akarok menni a tetõre és leugrani- na igen ennyit a nagy tudású terapeutákról akikhez a szülei járatják.

-         Jól van Isiku, nagyon ügyes vagy hogy engem hívtál fel. Nem kell most a tetõre menned inkább meséld el nekem hogy miért szeretnél megint ott lenni?

-         Tudod mosogattam és eltörtem apa kedvenc bögréjét- szipogta- és apa rám ordított hogy lehet valaki ennyire ügyetlen és anya el kezdett vele veszekedni. Miattam megint. És hallom õket és…

Hineku az órára mutatott és tátogta hogy letelt a munkaidõm. Bólintottam felé. Isikut már majdnem teljesen sikerült megnyugtatnom de még nem hagyhatom itt. Hineku sóhajtott majd kiment és visszatért még egy bögre feketeteával. Egy köszönömöm tátogtam neki amikor letette az asztalomra. Egy fél óra múlva már megnyugtattam annyira Isikut, hogy ott merjem hagyni. Persze megint megmondtam neki a legközelebbi munkanapomat. Mindig ezzel merte csak letenni a telefont. Szegény fiú. Talán a legjobb barátja vagyok. Biztos van egy naptára amiben õrizgeti a munkarendemet. Nem is nagyon beszél a többiekkel, általában engem kér a telefonhoz. Beírtam a beszélgetés végét. Majd átadtam az asztalt a következõnek.  Összeszedtem a holmimat és hazamentem. Még szerencse, hogy összesen negyedórára lakom innen. Tovább már nemigen bírnám.

***

Másnap kicsit késõn ébredtem. Már majdnem 10 óra volt. Anya biztos rákérdez miért érek oda ma késõbb. Ma szerencsére nem dolgozom. Azért az már sok lenne. 11-re értem át anyáékhoz.

-         Szia anya.

-         Szia kicsim. Megint sokáig dolgoztál tegnap.

-          Igen. Apáék.

-         Hátul a kertben, éppen felássák nekem a kertet.

-         Az csodás. De apa nem idõs ehhez?

-         Apád? Dehogy és ott van Rile is vele. Kettejüknek meg se kottyan. –nevetett anya. –Hidd csak el drágám. Ha az ember egész életében rendesen él akkor jó sokáig erõben marad. Na de gyere és mesélj amíg befejezem az ebédet. Egy fél óra és kész is lesz.

-         Oké. – követtem és leültem az apu karosszékébe, mert az a legkényelmesebb.

-         Van valami érdekes nálatok?

-         Mondhatjuk. Van egy új támogatója a szolgálatnak. Nem tudom valami ügyvédi iroda. Tuti hogy csak a marketing miatt csinálják, hogy õk így meg úgy segítenek. Mindegy a lényeg az hogy szerdán bejönnek megnézni a munkánkat. És ha tetszik nekik akkor komolyabban is fognak minket támogatni. És találd ki kinek a szünnapját cserélték el,  hogy ott legyen jó pofizni a gazdagokkal?

-         A tiédet. –mosolygott tovább anya.

-         Igen. Ennyit a szünetemrõl. Mindegy nem bosszankodom. Végül is megkapom máskor. Csak jobban szeretem nyugodtan végezni a dolgom.

-         Ez csak azt jelenti szívem, hogy olyan jó vagy hogy a fõnököd azt gondolja legjobb ha téged látnak a támogatók.

-         Mintha nagyon érdekelné õket az egész.

-         Ne hozz elõítéleteket. Lehet hogy érdekli õket.

-         Igazad van. Az elõítéletek miatt van a legnagyobb szükség a munkámra.

-         Gyönyörû végszó hívd a fiúkat. Kész az ebéd.

***

Másnap azért rendesen aggódtam. Mégis jó benyomást kell tennem rájuk. Kell az a támogatás. Kb. 3 ruhámat felpróbáltam mire egyikrõl eldöntöttem, hogy az jó lesz. Aztán eszembe jutott, hogy ahhoz nem illik a cipõm. Végül felvettem az egyik elõbb félretett ruhát és a cipõt. Mindegy nem én leszek ott a lényeg.

Amikor beértem a fõnököm azonnal elkapott, elmondta mennyire örül,  hogy ma be tudtam jönni és hogy csak csináljam az amit mindig esetleg beszélgessek egy kicsit a vendégekkel. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon és én magamban hálát adva vettem fel, hogy megszabadított a fõnökömtõl.

A hívás alatt megérkeztek a vendégek és én megint csak örültem, hogy épp dolgom van. Két öltönyön középkorú férfi érkezett, egy idõsebb úr és egy rikítóan zöldre színezett hajú fiú. Mind öltönyt viseltek. A fiú kissé lazának tûnt benne. Jobban nem volt lehetõségem megnézni õket mert a fõnököm azonnal elvittek a csapatot folyamatosan magyarázva nekik.

Egy fél óra múlva befejeztem a hívást. Hiába reménykedtem, hogy megúszom. Pár perc múlva visszaértek. Felálltam, hogy üdvözöljem õket.

-         Õ itt Minara Seneka. Az urak …- mutatta be nekem õket. Persze nem tudtam megjegyezni a nevüket. Csak annyi tûnt fel, hogy az idõsebb urat és a zöld hajú fiút is Tomorinak hívják. Gondolom rokonok. Jobban megnézve hasonlítanak is egymásra.

-         Örvendek. - fogtam kezet mindannyiukkal.

-         Minara 3 hónapja dolgozik nálunk…- magyarázott tovább a fõnökök, elmondta mi a dolgom és ezt hogyan teszem. A fiú azt hiszem Kenji volt a neve furcsán mosolyogva nézett rá.

Aztán tovább indultak de a fiú nem ment velük. Ehelyett leült az asztalom szélére.

-         Szóval itt dolgozol- mosolygott rám továbbra is.

-         Igen, szeretem ezt a munkát.

-         Gyakorlatilag mások panaszkodását hallgatod egész nap. Nem lehet túl felemelõ.

-         De ezzel segítek nekik és sokszor tanácsot is tudok adni és ez jó.

-         Hát te tudod. Mindenesetre nem egy nagy karrier ha nem haragszol. – kezébe vette a naptárat és lapozgatni kezdte. – Isiku név elég gyakran szerepel. - jegyezte meg.

-         Igen, a telefonálók egy részének nem csak abban a pillanatban van szüksége segítségre amikor felhív.

-         Értem és neki mi baja? Nagyon sokszor szerepel a neve és legtöbbször a te munkaidõd alatt.

-         Elnézést de személyes dolgokat nem mondhatok el.

-         Ó vannak ilyen szabályok is.

-         Természetesen. A telefonálók bizalommal fordulnak hozzánk. Ezzel nem élhetünk vissza.

-         Kenji – szólalt meg egy hang távolabbról.

-         Megyek- szólt vissza.

-         Elnézést. Most mennem kell.

Egy pár percig csak ültem a beszélgetésen gondolkodva. Majd a telefon visszatérítet a dolgomhoz.

***

Következõ munkanapom csak 3 nappal késõbb volt. Ez volt a fõnököm kárpótlása. Jól is jött. Anyáéknál mosnom kellett és Rilevel a fél lakást kitakarítottuk. Plusz sikerült befejeznem a ruhámat amin dolgoztam. Igazán nagyon szép lett. Most mosásban van de alig várom hogy felvehessem.

A telefon csörgött.

-         Halló. Telefonos-lelkisegélyszolgálat. Itt Minara beszél. - szóltam bele.

-         -Helló Minara, itt Kenji. – automatikusan beírtam a nevet a naptárba, aztán leesett kivel beszélek.

-         Kicsoda?

-         Kenji Tomori. – hallottam a nevetését a telefonba.

-         Miben segíthetek Kenji? – mondtam még mindig döbbenten.

-         Gondoltam letesztelem a szolgálatot. Hogy vagy Minara?

-         Köszönöm, jól. – kezdtem magamhoz térni.