Karakter: Maethor Galwdor
Megjegyzés: ~Makemenek
Csönd van. Semmi mozgás, még a levelek sem rezzennek meg, bár a könnyű kis szellő lágyan fújdogál. Meredten bámulom a fák takarásából az előttem elterülő tábort. Az emberi életre áhítozó elfek arrogánsan az erdőnk széle felé elterülő tisztáson táboroznak. Talán azt hiszik, hogy nem fogjuk őket megtámadni? Vagy, hogy hazai pályán képesek lennének minket legyőzi? Minket?! Chö… ez elég nagy elbizakodottság. Úgy tűnik, nem csak az életterük lesz túl emberi, hanem a felfuvalkodottságuk.
Én tíz évet éltem az emberek között. Jó volt, szép volt, de semmiféle emberi kényelemért nem hagynám el a természet szépségeit. A természetet nem lehet semmivel sem helyettesíteni. Semmilyen halott, élettelen dologgal, házzal, palotával, hiszen a természet él. Él, és mint egy megcsalt asszony, úgy sértődne meg az elf népre, ha mind követnénk ezeket. Azt pedig nem akarjuk. Pontosítok: mi, normális, gondolkozó elfek nem akarjuk, hiszen a természet az otthonunk. Az embereké meg a városok.
Túl nagy a csend. Az elmúlt napokban ilyenkor mindig harci zajoktól, építkezés hangjaitól zengett az egész erdő, fölverve a vadakat, és a madarakat. Most viszont csönd van. Ha stílszerű akarnék lenni, akkor halott csönd és hullaszag. De mivel nem akarok az lenni, így csak különös, rémisztő, vihar előtti csend. Rémisztő, mert ki tudja, mit terveznek éppen, hogy leálltak az erdő kivágásának, a házak fölállításainak munkálataival, és a harci gyakorlataikkal.
Én nem, de azért vagyok földerítő, hogy ezt megtudjam. Hah, micsoda munka…
Észrevétlenül még közelebb surranok, az eddig teljesen biztonságos lesem elhagyva. Az egyik faágról mászom át a másikra, hogy ne hagyjak a talajon egyetlen egy apró nyomot se. Így is vigyáznom kell, hogy ne törjek le véletlenül még egy apró levelecskét sem, amivel elárulhatnám ittlétemet az ellenségnek. Bár… amennyire ők elemberiesedtek, talán még a egy felderítő és egy madár okozta nyomokat se tudnának megkülönböztetni, de… életem első dolga volt, amit megtanultam még a járás előtt, hogy az ellenséget soha ne becsüljem alá. Apám igazán jól megtanította nekem…
Na, de nem érek rá nosztalgiázni! Figyelnem kell, mert tényleg nem szabad alábecsülni őket, és már eléggé közel vagyok az épülő városukhoz, ami természetesen a mi erdőnk szélén kezdődik, és mélyen benyúlva fog véget érni, ha nem teszünk ellenük valamit. Nem tudom, hogy ez most azt jelenti, hogy annyira még nem távolodtak el a természettől ezek az elfek, vagy pont azt, hogy minket akarnak kigúnyolni azzal, hogy letarolják az erdő nagy részét. Valószínűleg az utóbbi…
Tenni kell ez ellen valamit. Megtámadni és leigázni őket, majd újra telepíteni az általuk lerombolt élővilágot. Ezt kellene tenni. De mi kevesen vagyunk. A népem sokkal kevesebb tagból áll, mint ahányan ezek vannak, akik az erdőnket támadják. Többen váltak le tőlünk, mint ahányan mi maradtunk. Bár a harcok megkezdése óta sokkal több elf született, mint előtte, mégsem lett sokkal nagyobb a törzsünk. Össze kellene fognunk a többi néppel, hogy tehessünk ellenük valamit és apám már szervezkedik is, de ki tudja, hogy a többi törzsfő hogyan fogadná az összefogás ötletét.
Te. Jó. Természetanya.
Ezek… ez egy… ez…
- Behatolóóó! – hasít a néma csöndbe egy hang. Szemeim meglepetten kerekednek el, hogy hogyan fedezhettek föl, de a szemem sarkából megpillantok egy levélrezzenést, és rájövök: nem engem találtak meg. Vajon ki lehet az? Tőlünk csak én egyedül jöhetek ide, pont azért, hogy ne fedezzenek föl. Akkor meg ki lehet? Ember, elf, vagy valamilyen más nép, mondjuk sárkány, vagy pixie? Nem. Biztos, hogy elf. Valahogyan akkor is fölismerem, hogy milyen nép tagja, ha nem látom az alakját. De mit keres itt egy kóbor elf?
Hosszú, kék haj lebben a zöld levelek közt. Egy… nő? Igen. Bár nem épp a legjobban kivehető az alakja innen a magasból, mégis, mintha női elf lenne. Mit keres itt, hiszen biztos, hogy nem az én törzsemből való, és az is biztos, hogy egyáltalán nem képzett felderítő. Kontárok… Az emberek közt jó sokkal találkoztam, de az elfek általában jobban szokták védeni a bőrüket.
… Meg kellene védenem a nőt, nem igaz? Mert ha betolakodó, akkor ellenségük, ha pedig az ellenségük, akkor az ellenségem ellensége a barátom mondás érvényesül. Jól van.
A lombok takarásában követem a gyorsan mozgó alakot. Kicsit közelebb vagyok hozzá, mint az üldözői, így megpróbálok még közelebb jutni hozzá. Egyik ágról a másikra ugrok, vigyázva, hogy ne rezzentsek meg egy látható levelet se. Szerencsére elég képzett vagyok, és ez könnyen megy nekem, nem úgy, mint ennek a titokzatos nőnek. Ha ember lenne, akkor elfogadható lenne, de elfként úgy megy, mint egy troll csorda. Sajnálom azt a szegény férfit, aki a párja lesz.
Egyre közelebb, és közelebb érek hozzá légvonalban, így egy ágszinttel lejjebb megyek, ahol már jobban kell figyelni mindenre. A nőnek, hogyha jól számolom, pont előttem kell majd elfordulnia balra, hogy megpróbálja kicselezni az üldözőket. Pillanatokon belül látom is, hogy egy éles balkanyarral előttem fut el. Azaz futna el, ha nem nyúlnék le, és nem rántanám föl magamhoz, az ágak közé. Jobb kezemet egyből ajkaira tapasztom, másikkal pedig ficegését próbálom lenyugtatni.
- Pszt. Maradj csöndben – suttogom a fülébe, ajkaimmal végig simítva fülét. Légzése felületessé, szaggatottá válik, ahogy a fa törzsének szorítom, hogy nyugton maradjon. Az üldözők zaja lassan elhal, én meg végre eltávolodhatok az ismeretlen női testtől. Ennél közelebb sem akarok nőhöz kerülni…
- Köszönöm – sóhajtja megnyugodva a nő. Kék haja arcába omlik, de arany szemei szinte világítanak, ahogy a levelek közt átszűrődő fény megvilágítja őket. Szép nő, de nem igazán érdekel.
- Mit keresett itt? – kérdezem gyanakvó tekintettel. A nő először félrekapja pillantását, de aztán határozottan a szemembe néz.
- Nem mondom meg – jelenti ki fölvetett fejjel. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, de mikor meg sem rezzen, egy gyors mozdulattal a hajába kapok. Ha nekem nem beszél, majd apámnak fog akkor csicseregni. Nekem igazán mindegy, a lényeg, hogy elmondja, miért is kellett nekem megmentenem, ahelyett, hogy tovább kémkedtem volna.
- Rendben. Most velem jössz – mondom, és a hajánál fogva magam után húzom. Az ágak szinte utat nyitnak nekünk, ahogy az erdő belsejében levő elrejtett falunkba vezető útra lépek. Ha ellenség lennék, akkor a fák áthatolhatatlan falat alkotnának, így viszont segítenek nekünk az odajutásban. A természet értünk van. Nem szabad ellene lennünk, mert nagyon szeszélyes is tud lenni, ha megsértik.
- Engedjen el! – próbálja kihasználni kecses testét, hogy kiszabadulhasson szorításomból, de sajnálatos módon nem sokat ér el vele. A külseje nem érdekel, és bár elég hajlékony, hogy ki tudjon szabadulni, én a hajánál fogom, így nem igazán sikerül neki. Így járt. Aki nem válaszol a megmentőjének… ne csodálkozzon, hogy így viszem apám elé.
Nem sokára megérkezünk. Az ágak közt már látszanak a „házaink”. A legszélső lombkoronát veszem célba, szüleim és az én otthonomat. Mielőtt még odaérnénk, apám elénk kerül. Nem tudom, hogy csinálja, de ő még engem is meg tud lepni.
- Fiam. Miért rángatod magad után a menyasszonyodat?
Hogy… Mi?! A… menyasszonyom?!
Nem sokszor történik ez meg, de ma már másodjára nem tudok megszólalni. Nem tudok gondolkozni. Csak megdöbbenve, szinte leforrázva tátognék, mint egy partra vetett hal, ha nem lenne bennem elég tartás. Így viszont szinte nem is látszik rajtam, hogy mennyire megdöbbentettek szavai.
Hogy ez a nő lenne a menyasszonyom?!
- Engedd el Galonethet, fiam. – Apám hangja, mintha kábulatból rángatna vissza. A kezemben tartott hajat gyorsan elengedem, mire az elf lány épp, hogy nem esik el. Képtelen vagyok menyasszonyomként gondolni arra a nőre. Nem is ismerem, nem is kedvelem, ráadásul a kontárkodásával örökre elásta magát előttem.
- Apám. Elmennék fölfrissülni, utána pedig elmondom, mit láttam az ellenség táborában, mielőtt ez a… Galoneth megzavart volna. – Hangom éles. Hogy ne lenne az, ha egyszer így elszúrta a… menyasszonyom… a kémkedésem?
- Tedd azt, fiam.
Rájuk sem pillantva elsietek a forrás felé. Nem gondolkozom, egyszerűen hagyom, hadd áramoljanak a gondolataim, mint a lágy szellő. Nem akarom fölidegesíteni magam. Abból származna semmi jó. A fák elhajolnak utamból, mely most, kivételesen a földön vezet végig. A forrás különleges hely, ahová csak a nagyon fontos személyek mehetnek. A forrás után nem sokkal van egy varázslatos vízesés, itt szoktam fürdeni, vagy egyszerűen csak fölfrissülni. A többi elf a folyócska arrébbi részén szokott mosakodni, ezért is lepődök meg, mikor egy ismeretlen alakot pillantok meg a vízesésnél. Megdermedve pillantok végig rajta, és ahogy egy vízcsepp útját végig követem pillantásommal, kezeim ökölbe szorulnak.
Szentséges Földanya, ez a fiú elképesztően gyönyörű.
Szoborszerű, szépséges alakja fölforrósítja testemet. Egyetlen ember, elf, vagy akár nimfa sem varázsolt el még engem eddig, mint ez a fiú egyetlen egy pillantás alatt. Szálkás izmai csak arra várnak, hogy jól meggyúrjam őket, selymes bőre pedig harapásaimra áhítozik. Rózsás ajkai szinte a csókomra termett, barna hajába színtiszta öröm lenne belemarkolni. De mégis… mégis, ami a legjobban elvarázsol benne a kisugárzásán kívül, azok a szemei. A csodálatos, különleges arany szemei.
Nekem kell ez a fiú! Nincs mese.
Óvatos léptekkel közelítek a vízeséshez, hogy ne zavarjam meg a fiút. Halkan gázolok bele a vízbe, de azért nem annyira halkan, hogyha akar, akkor észrevehessen, hiszen nem megijeszteni akarom, hanem becserkészni. Szépsége miatt szinte észre sem veszem azt, hogy milyen jó a víz, pedig mindig azért szoktam idejönni. De most… most teljesen elkápráztatott ez a fiú.
- Milyen szép napunk van, nem igaz? – szólítom meg a háta mögé kerülve. Háta gyönyörű íve szinte hívogat, arra csábítva, hogy végig harapdáljam, és -csókoljam. Ki vagyok én, hogy ellentmondjak hívásának, gondolhatnám, de… nem szabad első pillanatban elijeszteni magamtól. Csak szép lassan kell haladni, lépésről lépésre, hogy közben megismerhessem ezt a csodát.
Meglepetten fordul hátra, aranyszín pillantását tekintetembe fúrva. Számomra szinte megáll az idő, egyszerűen képtelen vagyok gondolkozni, és másra figyelni, mint a szemei.
- Bocsánat, hogy csak így megszólítottalak. Maethor Galwdor vagyok, Galwdor törzsfő fia. Te ki vagy, és hogy kerülsz a földünkre? – kérdezem. Mindenki másnál gyanakvóan tenném, hiszen ismeretlenben senkiben sem bízom, de… ő más. Ő csodálatos.
Kell nekem.
|
