2008.12.04 21:00

Gaara:

 

- Rendben... Elmegyek a küldetésre, ha ezt szeretnéd. De mielõtt elmegyek... még utoljára szeretnék kérni valamit... - mondja halkan, lágy hangján.

- Mi lenne az? - kérdezem. Mellém lép, és elém állva néz mélyen a szemembe. Érzelmeket és vágyat látok az ónixként csillogó tekintetében. Gyengéden simítja tenyerét az arcomra, és ahogy arca közeledik enyémhez, a szívem a fülemben kezd dübörögni. Ajkai az enyémekhez érnek, átölelném de nem engedi. Nyelve számba csusszan, átveszem az irányítást, és már birtokba is veszem édes kis száját. Igazi csók... nem vad és heves, amiket eddig váltottunk... Zsong a testem. Akarom... nagyon akarom...

Megszakítja a csókot, és én elképedve, összezavarodva nézek le rá. Miért csókolt meg? Miért? Lehetséges volna, hogy többet jelentek neki egyszerû fizikai vonzalomnál? Lehetséges volna? Vagy csak játszadozik velem, mert élvezi, hogy hatalma van felettem?

- A leírtakként, holnap reggel indulok. A mihamarabbi viszontlátásra, Kazekage-sama... - mondja halkan, és formális meghajlás után hagy magamra, mintha mi sem történt volna.

 

Lehet, hogy számára nem is történt semmi.

 

Dühösen csapok az asztalra. Én a nagy és erõs Kazekage egy kisfiú után futkározom, mint egy megzavarodott kutya a tüzelõ szuka után! Arghhh...

Lepillantok a ripityára tört nagy tölgyfaasztalra, és lecsillapodom. Szerencsére az önuralmam kiváló, és a hidegvérem bármikor képes vagyok gyorsan visszaszerezni.

 

Kivéve, ha Kibáról van szó.

 

Utálom ezt! Ennek azonnal véget vetek. Keresek magamnak egy különb és szebb ukét! Csak van ebben a kibaszott faluban egy fiú, aki jobb nála minden tekintetben!

 

*

 

Telnek a hetek, és én tombolok. Minden éjjel más test simul hozzám, ûzöm és hajtom a kielégülést, ami nem és nem akar eljönni, csak a testi kínjaimon enyhít. Suna hatalmas, és hiába ismerem mint a tenyerem, mégsem tudtam, mennyi szórakozóhely van itt. Bárok, klubok, kocsmák... Hétköznapi ruházatban, egyszerû emberként térek be a menõ helyekre. Mivel mindenki ismer engem, és népszerû parti vagyok, a kisujjamat sem kell mozdítanom. Gyönyörûbbnél szépségesebb partnerek hullanak gyakorlatilag az ölembe, és én keresem bennük azt a pluszt, amire szükségem van...

Ha valami megragad a külsejükben vagy személyiségükben, megdugom õket, de utána mindig csalódottan, keserû szájízzel küldöm el õket.

 

- Egy kis bort Gaara-sama? - kérdezi az ölemben ülõ szõke szépség. Gyönyörû zöld szemei vannak, és csinos kis pofija. Édesen pirulva néz fel rám. Megrázom a fejem. Nem iszom sok alkoholt, mert szeretem ha mindent kontroll alatt tarthatok. A testem, gondolataim és érzéseim.

Végigsimítom ujjaimmal szép kis arcát, és behunyt szemekkel sóhajt fel, arcán szép pírral. Ma estére megteszi.

- Na csakhogy megtaláltalak! - csap vállamra egy erõs férfikéz, és bosszúsan felsóhajtok.

- Mit akarsz Kankuro? Nem érek rá. - válaszolom mély hangomon, de nem nézek rá. A behunyt szemû fiúcska arcában gyönyörködöm. Ujjaim puha ajkaira siklanak, amelyek nem olyan szépen íveltek, mint...

Már megint Kibához hasonlítgatom! Ezt nem hiszem el!

Mellém ül az asztalhoz bátyám, és a bárpult felé int. Egy pincér már szalad is hozzánk, kedvenc italával. Még nem felejtették el. Kankuro azelõtt rendszeres vendég volt itt, ahogy én is.

- Látom túltetted magad az elõzõ kapcsolatodon. - mosolyog a poharába, és lilamintás arcán a festés alig látszik a bár félhomályában. A háttérzene kissé hangos, de különleges érzékszerveimnek köszönhetõen tisztán hallom szavait.

- Már kezdtem aggódni érted, de látom nincs rá okom. - folytatja zavartalanul, és elégedetten pillant körbe. - Régi szép idõk... - sóhajtja. Felpillantok rá, majd visszafordulok az ölemben ülõ szõkeséghez, és ujjaim ingének lassú kigombolásához látnak. Puha, bársonyos bõre van... Jobban hozzám simul, és nyakamon végigfuttatja ajkait. Felsóhajtok a vágytól, és behunyt szemekkel képzelem a helyére Õt...

Szám Kiba puha ajkaira tapadnak, sûrû barna hajába bújnak ujjaim... finoman megharapdálom ajkait, és engedelmesen ad utat követelõzõ nyelvemnek, hogy felfedezzem szájának édes forróságát. Mmm...

Keze nadrágomon keresztül simul merevedésemre. Elégedetten, halkan felmorranva markolok kerek kis fenekébe. Ez jó... Nyakára vándorol a szám, és mélyen magamba szívom illatát.

Azonnal kijózanodva nyitom ki jegeskék szemeimet. Ez nem az Õ illata...

Csalódott sóhajjal temetem arcomat puha nyakába. Ez a néhány másodperces illúzió jó volt. Felemelve fejem pillantok le rá, és kipirult arcában, vágytól ködös szemeiben gyönyörködöm. Csinos fiú nagyon, és ha Kibát nem ismerném, talán hosszabbtávra is jó lenne.

Érzéki zene kezd lüktetni, és felállok, a táncparketten magamhoz szorítva lassú mozdulatokkal, lágyan simulunk össze. Érti a dolgát, pont a megfelelõ helyeken dörgölõzik hozzám a lassú zenére. Nem semmi...

- Menjünk... - súgom a fülébe, és mélyen elpirulva néz fel rám. Bólint szép kis fejével. Magamhoz ölelem, felkészülök a teleportációra és ekkor felpillantok. Valami hatodik érzék sugallja, hogy nézzek az asztalom felé. Elkerekednek a szemeim...

Elengedem a kis szöszit, és bátyámhoz lépek.

- Mit mûvelsz? - kérdezem halkan, fenyegetõen. Félbeszakítja a csókot, és mosolyogva néz fel rám.

- Talán nem látszik? - markol bele erõteljesen az ölében ülõ feketehajú fiú fenekébe. Kifejezéstelen arccal nézek le rá.

- Ne nézz így rám, Gaara - mondja elkomorulva. - Kiba már több mint egy hónapja távol van. Tudod hogy van ez... férfiak vagyunk. - kacsint rám.

Biccentek, és olyan gyors a mozdulatom, hogy már csak a falon lévõ lyukat látják a körülöttünk állók, és az utcán heverõ, lassan feltápászkódó Kankurot. Felülve törli le szájáról a kicsordult vért, és sötéten néz fel rám, ahogy a tátongó nyíláson át kilépek elé.

Karba tett kezekkel, jéghidegen nézek le rá. Homokom vadul, fenyegetõen örvénylik körülöttem, de haragom nem látszik rajtam.

Ezt a férfit tünteti ki szerelmével Kiba?

Ha az enyém lehetne, nem érdekelne más... Rá sem néznék senkire, ha tudnám, hogy szeret engem.

De Kankuro nem ilyen.

Más az értékrendünk. Én nem csak a testi élvezetet hajtom. Nekem több kell... És vesztemre egy olyan fiúért lángolok, aki ezt a mocskot szereti...

 

- Mi a fene ütött beléd? - szisszen fel, ahogy kiegyenesedik. A körénk verõdõ tömeget észlelve lehiggadok.

Tényleg. Mi a fenét csinálok? Hiszen Kiba is megcsalta Kankurot, mégpedig velem. Õ sem tökéletes, de...

Akkor is! Szereti ezt az idiótát, pedig meg sem érdemli. Csakis és kizárólag ezért nem fogom ezt elárulni Kibának.

Közelebb hajolva hozzá ragadom meg gallérját, és a házamba teleportálom magunkat. Nem kell a közönség.

Megérkezünk, és a földhöz kenem.

- Hányszor csaltad meg eddig õt? - kérdezem halkan. Feldühödik, és hirtelen felpattanva ugrik hátra, harciállásban.

- Semmi közöd a szerelmi életemhez! - acsarog dühösen. Különben sem csaltam meg, csak enyelegtem egy kicsit.

Közelebb lépek hozzá, és nyakába szagolva fanyarul elmosolyodom.

- Kiba hamarosan visszatér. Ajánlom alaposan mosd le magadról a szagokat, mert ugyanolyan jó szaglása van, mint nekem. - nézek rá ridegen. - Elmehetsz.

 

*

 

- Nézd Gaara... ami tegnapelõtt történt... szóval én... hidd el, nagyon szeretem Kibát. Az életemnél is jobban... egyszerûen csak... - mondja halkan Kankuro, ahogy befejezzük a délelõtti megbeszélést az irodámban.

Felpillantok rá a tekercsbõl, és egy pillantással akasztom meg magyarázkodását.

- Nem érdekel. Ez a ti dolgotok. Semmi közöm hozzá. - válaszolom kimérten. - Jön Kiba.

 

Már percek óta érzem chakráját, érzem benne az izgatott vibrálást. Egyenesen ide tart.

Kopogtatnak, és belép.

Összeránduló gyomorral mérem végig, és õ egyenesen a szemembe nézve üdvözöl. Kissé gyûrött a ruhája, haja egy-két centivel hosszabb lett, szép arcát lágyan ölelik körül hullámzó fürtjei. Szemei ragyognak, mosolya ugyanaz a kedves, szívmelengetõ...

Lassan kifújom a belém rekedt levegõt, és újra érzékelni kezdem a külvilágot.

Kankuro boldogan siet elé, de nem meri megölelni. Gondolom fél, hogy Kiba megérez rajta valamit. Alaposan lesikálta magát, én nem éreztem ma rajta semmit, úgyhogy nyugodt lehet. Mégis aggódik emiatt. Ostoba. Kellett neked félredugni...

Kiba küld felé egy kimerült, halvány mosolyt, és meghajolva nyújtja át jelentését nekem. Biccentek. Fontos jelentés, már a Hokage is nagyon várja. Azonban ha Õ itt van, nem tudok koncentrálni rá. Elküldöm õket, és engedelmesen távoznak.

Követem Kibát tekintetemmel, magamba szívva a látványt, és féltékenységem savként mardossa belülrõl mellkasomat...

Még visszapillant rám.

 

Semmi nem változott.

 

Megõrülök érte...

 

Francba.

 

 

A jelentést átfutom, és Bakira bízva küldöm tovább Konohába, majd elteleportálom magam. Hamar megtalálom a csinos kis szõkét, akit nem dugtam meg múltkor a vita miatt. Õ képes lesz visszafogni engem, hogy ne menjek utána...

 

*

 

Jól telt az éjszakám. Behunyt szemekkel szeretkeztem egész éjjel Kibával, és végül az õ nevét sóhajtottam, de partnerem nem vette zokon. Okos fiú... lehet hogy még megdugom párszor. Hogy is hívják? Ja igen... Chuno.

 

- Kazekage-sama! - robban be Baki az irodám ajtaján, felriasztva gondolataimból. Hideg szemeimet felemelem a jelentésrõl. - Inuzuka Kiba a fõkapu felé tart egy hátizsákkal. Engedély nélkül akar távozni... Embereim csak a parancsra várnak!

Dühtõl eltorzult arccal pattanok fel, és azonnal teleportálom magam. Kárt ne tegyenek benne azok az ostobák!

 

Elõtte 10 méterrel érkezem, és karba tett kezekkel állom el az útját. Ahogy elszánt tekintettel lépked felém, azonnal felismerem azokat a részleteket, amik mindent elárulnak.

Kisírt, könnyes szemek, szomorúan legördülõ ajkak, és kezei kisebesedtek. Remélem Kankuro fején verte szét õket. Megtorpan elõttem

- Szóval rájöttél. - mondom halkan.

Elkerekednek a szemei, és dühösen kezd el chakrája hullámzani teste körül.

- Te tudtad? - vicsorog rám dühösen, és a mellette álló borjú méretû kutya félve lapít le a földre, riadtan felpislogva rá.

Biccentek.

- Jól szórakoztál rajtam? - hajol az arcomba, és dühös könnyei végigcsordulnak arcán. Komoran viszonzom pillantását. Micsoda ostoba kérdés ez?

- Nem. - válaszolom. Erre mást nem lehet mondani. - Megértem, hogy dühös vagy, de homok-ninjaként akkor sem hagyhatod el a falut az engedélyem nélkül.

- Nem érdekel. Haza megyek. - lépne el mellettem, de megragadom a karját.

- Ha kilépsz azon a kapun, meghalsz. - közlöm egyszerûen, érzéketlenül a tényeket. Felpillantok a Kibára meredõ nyílpuskákra, és a falak mentén álló rengeteg õrre, akik ugrásra készen figyelnek minket. - Nyisd ki a szemed Kiba és térj észhez.

Rángatni kezdi karját a szorításomból.

- Hagyj... - nyögi könnyes szemekkel.

- Akamarut is megöleted. - közlöm szárazon. Erre már megtorpan, és a földön kushadó kutyára néz. A rá meredõ nagy bociszemek láttán mélyet sóhajtva tér végre magához, és keserûen elmosolyodik.

- Bocsáss meg pajtás... - térdel le mellé, bundájába temetve arcát. Vállai megrezzennek. Sír.

Felemelem kezem, és intek ninjáimnak. Leeresztik a fegyvereket, és megnyugodnak.

Lehajolva ölelem át Kibát, és akamarut is megragadva teleportálom el magunkat a házamba. Vállamra hajtott fejjel hangtalanul sír, csak meleg könnyeit érzem a ruhámon keresztül...

Ugyanúgy fektetem le gyengéden a vendégszoba ágyába, mint ahogyan a halálra ítéltekkel való harc után. De ezúttal nem maradok. Ismerem magam, és neki most nem arra van szüksége hogy letámadjam. Magára hagyom.

 

Amúgy is elintéznivalóm van....

 

Be kell törnöm valakinek a képét, mert megbántotta és veszélybe sodorta önzésével Kibát.

Az én Kibámat...

 

2008.12.03 22:06

Kiba:

 

- Beszélnünk kell – pillant Kankurora majd együtt elindulnak befelé a házba. Utánuk pillantva nézem, ahogy becsukódik mögöttük az ajtó. Hm, vajon mirõl beszélgetnek? Furdalja az oldalamat a kíváncsiság, de nem megyek közelebb. Inkább leülök a földre és mintákat rajzolva a homokba várakozok.

Egy kis idõ után nyílik az ajtó és Gaara lép ki rajta; egyedül. Azonnal felpattanok ültömbõl és kihúzva magam figyelem. Tekintete azonnal rám vetül, mélyen a szemembe fúrja pillantását. Csillogó szemeibe nézve eszembe jutnak a tegnapiak és végig zsizseg a testemben egy zavaros érzés. Elpirulva kapom félre tekintetem, és hallgatom, ahogy lassan elhalad. Ahogy elhal lépteinek nesze, mélyet sóhajtva higgasztom le magam. Õrület, hogy már a látványa is így felbolygat.

Összeszedve magam megyek be a házba, Kankuro a kanapén ül, arcára téve egyik kezét. Másikban egy tekercs van.

- Mi történt? – kérdezem, leülve mellé. Csak egy fáradt sóhaj a válasz.

- Hahó… - emelem le arcáról kezét, mosolyogva pillantva rá. Szemei még mindig lecsukva. Hát csak nem akarsz válaszolni? Heh… Hozzáhajolok és lágyan megcsókolom, hogy jobb kedvre derítsem. Szinte azonnal felélénkül és elvigyorodva húz az ölébe.

- Hol is hagytuk abba az edzést…? – mondom halkan, nevetgélve…

~*~

Kankuron fekszem, mert egymás mellett nem férnénk el a kanapén. Ujjaimmal bambulva körözök csupasz mellkasán. Tekintetem végigsiklik a padlón szétszórt ruhákon, majd a nem messze elgurult tekercsen akad meg.

- Mi az? – motyogom, felvéve a papírost. Kankuro megnézi, mit kaparintottam a kezem ügyébe, majd arca elkomorul. Nagyot sóhajtva ül fel.

- Gaara hozta – mondja halkan. – Egy hosszúküldetés. Számodra – pillant rám szomorúan.

- Hosszú? – lepõdök meg. Nem lehet annyira vészes…

Felbontom a tekercset és egyre inkább elkerekedõ szemekkel olvasom a sorokat.

- Micsoda??? – háborodok fel a végére érve. Több hónap?? Hónapokig tartó küldetést akar adni?? 

Felpattanok és gyorsan összekapkodva ruháimat öltözök fel.

- Kiba, mit csinálsz? – kérdezi mögülem döbbent hangon Kankuro.

- Lemondom a küldetést – morgom és kiviharzok a házból, mielõtt visszatarthatna.

 

A Kazekage irodájához érve az egyik asszisztens jön hozzám.

- Beszélni szeretnék a Kazekagével – mondom neki, mire bólint és elfordul. Pár perc múlva visszajön.

- A Kazekage-sama nem óhajtja fogadni önt – mondja. Igyekszem visszafogni dühömet, mégis kissé elfintorodom. Óhajt, vagy nem óhajt, akkor is beszélni fogok vele.

Gyors léptekkel kimegyek az épületbõl és felpillantok Gaara irodájának ablakára. Egy könnyed elrugaszkodással fenn is termek, s egyenesen vele találom szemben magam, a kék íriszek kifejezéstelenül pillantanak vissza rám. Nem szól semmit, ezért beljebb ugrok.

- Bocsáss meg, hogy így rád török, de beszélnem kell veled Kazekage-sama – mondom, majd illendõen meg is hajolok. Némán mér végig, majd lassan bólint.

- Hallgatlak – mondja és hellyel kínál. Leülök és mélyen a szemébe nézek.

- Nem vállalom a küldetést – jelentem ki határázottan. Nem válaszol, csak fanyarú félmosollyal szája sarkában figyel. Zavartan mocorgok kicsit a székben. Miért nem válaszolsz?

- Nem megyek! – húzom fel orrom, megunva a várakozást.

- De mész – válaszol végül nyugodt hangon.

- Miért? Jogom van visszautasítani a küldetést, ha nem háborús indokok vannak a háttérben! – vetem fel neki. De van egy olyan érzésem, hogy nem lesz ilyen egyszerû a dolog. És ahogy számítottam rá, higgadtan javít ki.

- Ez nem Konoha. Nálunk más törvények uralkodnak Kiba. Ha megszeged a parancsomat… - mondja, célzatosan nem fejezve be a mondatot. A lehetõségekbe belegondolva, kifut a vér az arcomból.

- De nem szeretném… Hónapokig fog tartani… az nagyon sok idõ… - pillantok rá kérlelõn. Csak hidegen elfordítja fejét, lehunyva szemeit.

- Nem számít – jelenti ki halkan, semmitmondó hangon. De miért?! Kétségbeesett dühömben pattanok talpra, kirúgva magam alól a széket, az asztalra tenyerelve.

- Miért csinálod? – fakadok ki keserûen.

Hirtelen csak egy elsuhanó foltot látok, majd hátam a padlónak ütközik. Egész testével rajtam feküdve szorít le, meglepettségemtõl halkan felnyögve konstatálom helyzetemet. Testemben közelségétõl azonnal fellángol a vágytól fûtött pezsgés, mélyen az éhesen fürkészõ azúr-íriszekbe fúrom tekintetem. Testem valósággal remeg, és az övé is az elfojtott vágyakozástól.

 Elhomályosul minden… a látásom, a tudatom… minden.

 

 Csak arca tiszta a szemem elõtt és hívogató ajkai. Visszafoghatatlanul nyújtózok fel hozzá hirtelen, és ajkaira tapasztom a szám. Nyelve szinte azonnal áthatol, és éhes szenvedéllyel csókoljuk egymást. Bódítóan, részegítõen… Testem remegése nem enyhül, sõt. Izzó lángok nyaldossák bõrömet, ahogy a fékezhetetlen vágy szétkígyózik testemben.

Elszakadnak azonban tõlem az édes ajkak, nyomukban fájdalmas hiányérzet hasogat. Leszáll rólam, és pihegve pillantok utána, ahogy asztalához lép.

- Ezért – mondja reszketõ tagokkal. Kábult tekintettel, de éledezõ gondolatokkal pillantok utána. Vissza… visszafogja magát..? Azért akar elküldeni, hogy ne legyek a közelében? Nem gondoltam volna… hogy õ ilyen is tud lenni…

Felkecmergek a földrõl és remegõ lábakkal lépek mögé.

- Gaara… - mondom halkan és vállára simítom a kezem.

- Menj el… - mondja vágytól torzult hangon. Tudnom kell a választ…

- Ezért küldesz el? Mert vágysz rám? – suttogom halkan. Válaszra várva fürkészem tarkóját, szomorú szemekkel. Egy szívdobbanásnyi ideig csend van…

- Fogalmad sincs milyen érzés csak távolról nézni azt, amire úgy vágysz, hogy belefájdul minden porcikád… Látni, hogy másra mosolyog, mást csókol és ölel… Tudni, hogy éjjelenként más nevét sóhajtja és nyögi… - mondja halkan.

Szavai keserû fájdalommal hatnak rám.

- Nagyon sajnálom… - motyogom halkan, lesütve szemeim. Miért érzem magam ennyire borzasztóan..?

- Menj el a küldetésre Kiba. Idõre van szükségem, hogy túllegyek rajtad és találjak valakit, akivel én is boldog lehetek – suttogja és ellépve a közelembõl megy az ablakhoz. Utána pillantok, fájóan csillogó szemekkel.

- Valakit…? – motyogom elhalóan. Válaszként csak halványan bólint, rám sem pillantva.

Végighúzom a kezem az asztal töredezett lapján, ahogy elgondolkodva sütöm le szemeim. El kell fogadnom a küldetést, talán mindkettõnknek így lesz a legjobb. Vagyis a kevésbé rossz…

De a gondolat, hogy távol kell lennem…

- Rendben… - mondom végül halkan, felpillantva rá. – Elmegyek a küldetésre, ha ezt szeretnéd. De mielõtt elmegyek… még utoljára szeretnék kérni valamit…

Válla felett hátrapillant, szemeibõl nem tudok olvasni.

- Mi lenne az? – kérdezi. Nem válaszolok azonnal, csak lassú léptekkel mellé megyek. Szembe fordulva vele nézek arcára, csillogó kék szemeire.

 Megsimítom arcát, és lassan közelebb hajolva hozzá adók puha csókot ajkaira. Keze megmozdul, hogy derekamra fonódjon, de megfogva csuklóját tartom vissza. Lassan megszakítva a csókot húzom el fejem, és felpillantok arcára, s most elõször látok rajta némi zavarodottságot. Hátrébb lépek.

- A leírtakként, holnap reggel indulok – jelentem ki. – A mihamarabbi viszont látásra, Kazekage-sama… - hajolok meg kissé, majd tekintetétõl kísérten kimegyek az irodából.

~*~

A napok heteknek tûnnek, a hetek hónapoknak, a hónapok éveknek… Borzasztó érzés a magány, valakinek a hiánya. És hogy vissza kell folytatnom magamban teljes mértékig ezeket az érzéseket. A csapat vezetõjeként, akiket alám rendeltek, nem mutathatok gyengeséget. De érzéseimrõl még a folyamatos veszély, amit az Akatsuki rejtekeinek a felkutatása jelent, sem tudja teljesen elterelni a figyelmem...

Az állandó kutatás, a feladatok kiosztása, nyomozás a tagok után viszont kimerítõ. Hol bukkantak fel, mint csináltak, mi lehetett a céljuk és az elkövetkezõ terveik… Ezek után mind utána kell néznünk a csapatommal. Nem könnyû feladat…

Viszont tíz hét elmúltával, végre eredményre jutunk, pontosan és észrevétlenül térképezzük fel azt a helyszínt, ahol az Akatsukik bujkálnak.

A feladat elvégeztével, végre mehetünk haza…

~*~

Fáradtan érkezünk vissza Sunába. De jó újra itt lenni…

Megköszönöm csapatomnak az együttmûködést, majd elengedem õket, menjen ki-ki a maga dolgára. A küldetés tekercsében le volt írva, hogy a jelentést csak személyesen én adhatom le a Kazekagének, és az ügy fontosságára való tekintettel mihamarabb.

Így hát a Kazekage iroda felé veszem az irányt. Ahogy megérkezem, a tekercs felmutatása rögtön engednek is Gaarahoz, bejelentés nélkül. Kopogtatok és bentrõl kiszól a jól ismert hang.

Belépek és megpillantom Gaarat és még valakit…

- Kiba! – mondja boldogan Kankuro, s gondolom csak a formális körülmények miatt nem ölel meg. Fáradtan mosolygok a bábmesterre, és meghajolok Gaara elõtt.

- Meghoztam a jelentést. A küldetés sikeresen végrehajtva – mondom a sablon szöveget, és felpattintva tekercstartómat veszem elõ a három gurigát és adom át Gaaranak. Köszönetképp biccent.

- Ezeket most szeretném áttanulmányozni – fordul Kankuro felé. Ezt vehetjük engedélyként eltávra. Meghajolunk, majd távozunk az irodából. Még mielõtt becsuknám magam mögött az ajtót, egy másodpercig összeakad a tekintetem Gaaraéval.

Becsukom az ajtót, és kimerülten mosolyogva fordulok Kankurohoz.   

2008.12.03 13:50

Gaara:

 

- Viszlát Kazekage-sama... - morogja halkan. Tisztán hallani hangjából ugyanazt a dühöt, amit én is érzek. Ó nem rá haragszom, nem. Magamra. Belebonyolódom ebbe a játszmába, holott nekem nem erre van szükségem, hanem teljesen másra. Mégis képtelen vagyok ellenállni neki.

Becsukódik mögötte az ajtó, és tenyerembe temetem arcomat. Ezt nem hiszem el...

 

*

 

Beesteledik, és szokásos éjjeli „sétám”-ra indulok. Mivel én soha nem alszom, ezért a háztetõkön üldögélve õrzöm népem álmát. Ha már nincs senkim, akinek õrizhetném...

 

Nem hiszem el, hogy Suna ennyire kicsi! Miért kell összefutnom vele? Így is elég szar nekem. Utálom a lelkiismeret furdalást. Utálom.

 

*

 

A délelõtti napsugarak égetõen forrók, mint mindig, de nem zavar.

Egy háztetõn állva nézem az egyik eldugott gyakorlóteret. Kankuro és Kiba...

Az én kis tanítványom...

Figyelem, ahogy ügyesen harcol Kankuroval. Tényleg erõs lett, meg kell hagyni. Viszont ami a legfurcsább, ugyanaz a kedvesen mosolygó, csillogó szemû fiú maradt, a sok átélt borzalom ellenére. Meg tudta õrizni a tisztaságát abban a nagy mocsokban, amit rázúdítottam.

Elképesztõ.

Irigyen figyelem szerelmi évõdésüket, és szép arcán a huncut mosolyt, ahogy becserkészi bátyám csuklyáját, és fogaival cincálja le a fejérõl. Nagyon aranyos... Igazi kis játékos fiúcska. Szeretem ezt a típust, de eddig még egyik sem tudott úgy elcsábítani, mint Õ.

Kankuro leteperi a földre, és visszaszerezve ruhadarabját, szerelmes mosollyal hajol Kiba fölé, hogy megcsókolja.

Felsistereg bennem valami. Valami különös érzés. Nem akarom, hogy más hozzá érjen. Még akkor sem, ha tudom, hogy ez helytelen...

Elindulok feléjük, és hagyom, hogy megérezzenek. Kazekageként akár közvetlenül mellettük is állhattam volna, akkor sem vesznek észre, ha én nem akarom.

Felpattanva üdvözölnek udvariasan, és én biccentek.

- Beszélnünk kell. - intek Kankuronak a fejemmel, és a házba indulunk, Kibát magunk mögött hagyva. Odabent kellemesen hûvös a levegõ, és leülünk.

Elmondom neki amit akartam, és látom rajta mennyire elszomorodik.

- Sajnálom Kankuro, de összesen három nyomkövetõ jouninunk van. Meg kell értened, hogy szükségünk van rá.

Komoran biccent. Átadom neki a hosszú idejû küldetésrõl szóló tekercset.

- Ezt add oda Kibának. Holnap reggel indulnia kell az alá rendelt csapattal.

Elköszönök, és elindulok.

Így lesz a leghelyesebb. Ha nincs Sunában, nem esek kísértésbe. Egy kis idõre van szükségem, és ha ezt megkapom, akkor túljutok majd rajta.

És hogy szétválasztom õket? Kit érdekel? Csak örülök neki, hogy nem az orrom elõtt turbékolnak.

Kilépek a házból, és ahogy elsétálok Kiba mellett. Néhány másodpercig, amíg mellette elhaladok, mélyen egymás szemébe nézünk... bizsergetõen jó érzés még ez is. Arcán halvány pír, és elkapja tekintetét rólam végül.

Elkomorulva folytatom az utam...

Simán lebuktunk volna most, ha Kankuro itt lenne, annyira éhesen bámuljuk egymást...

 

*

 

- Mára ennyi volt. - zárom le a késõ délutáni megbeszélést. Felállnak a Tanácstagok, és meghajolva hagynak magamra. Komoran fordulok az ablak felé. Ma egész nap nehezemre esett a feladataimra koncentrálni...

Figyelem a naplementét. Nincs most kedvem sem vacsorázni, sem esti sétára indulni. Semmihez sincs kedvem.

Kopognak.

- Szabad.

Egyik asszisztensem lép be, és meghajol.

- Kazekage-sama, Inuzuka Kiba óhajt önnel beszélni. - mondja. Megdobban a szívem, de arcom és tekintetem kifejezéstelen marad.

- Nem fogadom. - válaszolom. Ninjám biccent, és magamra hagy. Jobb ha távolságot tartok vele. Ki tudja mi történne, ha...

 

Puff.

 

Az ablakpárkányra érkezõ Kiba éjsötét szemeibe nézek egyenesen. Jellemzõ. Ha az ajtón nem jöhet be, akkor az ablakot választja.

Jegesen nézek rá, de nem zavarom el, hisz már a látványától is teljesen elgyengülök.

- Bocsáss meg, hogy így rád török, de beszélnem kell veled Kazekage-sama. - mondja halkan, és macskaszerû szökelléssel puhán érkezik a padlóra. Tisztes távolságból hajol meg elõttem.

Hát jó. Biccentek, és egy székre mutatva kínálom hellyel.

- Hallgatlak. - válaszolom kifejezéstelenül.

Leül, és nyíltan a szemembe néz. Ah olyan szép...

- Nem vállalom a küldetést.

Fanyar félmosoly bujkál ajkaimon, de nem válaszolok. Hallgatásom zavarba hozza, és dacosan felveti a fejét, mint egy kisfiú. Hiszen az is.

- Nem megyek! - böki ki.

- De mész. - nézek szemeibe higgadtan. Kezeimmel a fotel karfáját szorítom, de az íróasztaltól nem látja szerencsére. Kimért, hûvös Kazekage. Külsõleg. Belül szétvet a vad vágy és a forró érzelmek. Gyûlölet, harag, vágy, irigység...

- Miért? - fakad ki hirtelen. - Jogom van visszautasítani a küldetést, ha nem háborús indokok vannak a háttérben!

Milyen kis okos vagy... Nem csalódtam benned.

- Ez nem Konoha. Nálunk más törvények uralkodnak Kiba. Ha megszeged a parancsomat... - hagyom nyitva a mondatot szándékosan. Elsápad.

- De nem szeretném... - néz a szemembe kétségbeesetten. - Hónapokig fog tartani... az nagyon sok idõ...

Elfordítom az arcomat tõle. Nekem mondod? Hidd el, nekem is sok, de szükségem van erre a kis szünetre. Ha folyton elõttem van a kísértés, elõbb utóbb elvesztem az önuralmam...

De hangosan csak ennyit mondok:

- Nem számít.

Talpra ugorva borítja fel a székét, és az asztalomra csap, szemei dühösen szikráznak.

- Miért csinálod?

Mire feleszmélne, már a padlószõnyegen fekszik, és én szorosan hozzásimulva fogom le. Halkan felnyögve pillant fel rám, vágytól izzó tekintetét az enyémbe fúrva. Remegek, érzem ahogy õ is reszket. Éhesen csókolja meg a számat, amitõl elszakad bennem minden gát, és viszonzom vad csókját. Istenem, lángol az egész testem! Olyan veszettül kívánom, ahogy még soha senkit. Szinte belesajognak a csontjaim is...

Zihálva szakítom el tõle a számat, és lemászom róla. Fájó éhség mar a bõrömbe, de akkor is elhátrálok, és az asztalom szélébe kapaszkodva morzsolom szét a tölgyfát ujjaimmal.

- Ezért. - válaszolom meg kérdését vágytól elmélyült hangon. Nem nézek rá. Nem akarom látni, ahogy a puha szõnyegen, hanyatt fekve, duzzadtra csókolt ajkakkal, vágytól homályos szemekkel néz rám. Nem tudnám megállni...

Remegek egész testemben...

 

Érzem minden idegszálammal, érzékemmel, amelyek csak Õrá hegyezõdtek ki, hogy feláll és közelebb lép.

- Gaara... - mondja halkan, és ahogy vállamra téve kezét végigsimít felkaromon, megremegek, és behunyom a szemem.

- Menj el... - mondom halkan, rekedten a vágytól.

- Ezért küldesz el? Mert vágysz rám? - kérdezi halkan. Visszafolytok egy halk sóhajt. Vágyok? Az nem kifejezés... szinte a rögeszmémmé vált már. Ez nem maradhat így.

- Fogalmad sincs milyen érzés csak távolról nézni azt, amire úgy vágysz, hogy belefájdul minden porcikád... - suttogom. - Látni, ahogy másra mosolyog, mást csókol és ölel... Tudni, hogy éjjelenként más nevét sóhajtja és nyögi...

Behunyom a szemem, és ajkamba harapok.

- Nagyon sajnálom... - válaszolja.

- Menj el a küldetésre Kiba. Idõre van szükségem, hogy túllegyek rajtad, és találjak valakit, akivel én is boldog lehetek. - lépek el tõle, és karba tett kézzel nézek ki az ablakon.

- Valakit...?

Biccentek. Sunában nyüzsögnek a szebbnél szebb fiúk, akik odaadnák fél karjukat is akár, hogy egy kazekage szeretõjévé válhassanak. Csak találok olyat, akivel felejteni tudok...

 

2008.12.01 20:37

Kiba:

 

A hosszú út után megérkezünk Sunába, és utunk egyenesen a Kazekagehoz vezet, hogy jelentést tegyünk a küldetés fejleményeirõl. A csapat vezetõjének a nyomában be is lépünk Gaara irodájába. Odabent elhangzik a monoton hangú beszámoló és apróbb részelt is elhangzik. Semmi különös.

- Szép munka volt – mondja végül Gaara és távozásra int minket. Meghajolok a többiekkel együtt, de még hozzáteszi – Kiba te maradj.

Akamaru rám pillant, egy biccentéssel az ajtó felé küldöm haza. Felesleges itt maradnia.

Miután mindenki távozott, Gaara szó nélkül hajít felém egy tekercset, gyorsan el is kapom. Kíváncsian pillantok a hengerre, majd egyszerû mozdulattal nyitom szét. Mi ez? Végigfutom szememmel a sorokat, és döbbenten konstatálom a jelentés tartalmát. A jelentés rólam szól. Mit tettem, hol jártam és kikkel találkoztam a konohai küldetés során. A végén rövid, tömör mondat. ” Nem kém.”

- Mégis mit jelentsen ez? – fakadok ki dühösen. Megfigyelõket küldött utánam? De miért?!

- Bizalom – jelenti ki komolyan. Bizalom? Tényleg azt hitte, hogy elárulnám?

- Nem volt jogod ehhez… - mondom keserûen, de félbeszakít.

- Jogom? – lassan feláll székérõl, kiemelve ezzel tekintélyét. A fenébe… most komolyan, mint Kazekageval vitázok?? Félrefordítva fejem ismerem be, hogy túllõttem a célon.

- Én vagyok a Kazekage Kiba – folytatja halkan. – Bármit megtehetek. Egyébként ez a te érdeked is volt.

Visszakapom rá tekintetem. Én érdekem?! Mióta érdekem nekem, hogy megfigyeljék minden lépésemet?!

- Hazudsz! – morranom dühösen. Figyelmeztetõen lobban fel nagy erejû chakrája a teremben. Nagyot nyelek, de mérgesen folytatom tovább. – Miért lenne az én érdekem? Hisz eddig sem tettem semmi olyat, amiért ne szolgáltam volna meg a bizalmadat!

Egy hirtelen lépéssel terem elõttem, jeges tekintetét közvetlen közelrõl fúrja enyémbe.

- Ne személyeskedj. Bárkivel megtenném – jelenti ki komoran.

- De én nem vagyok bárki! – tör ki belõlem. Hisz a tanítványa voltam. Hogy tekinthet rám olyan bizalmatlansággal, mint egy ismeretlenre? Vészjósló mosoly kúszik az arcára, és közelebb hajol hozzám.

- Azt hiszed… mert egyszer megdugtalak, már vagy valaki? – suttogja halkan. Hogy mi?!

Elkerekedett szemekkel fogom fel szavait, és ingerülten vicsorogva ugrok el a közelébõl. Ezt tényleg nem volt joga felemlegetni…

- Te szemét… - vicsorgom összehúzott szemeim dühös szikrákat vetnek rá.

A következõ pillanatban azonban az arcom már az asztallapjára is nyomódik, kezeim mozdulatlanságra kárhoztatva Gaara markában.

- Azt hiszem ideje egy kis tiszteletet tanulnod… - mondja fülemhez hajolva, gonosz élvezettel. A francba… Izmaimat megfeszítve próbálok kiszabadulni kezei közül, de csak azt érem el vele, hogy Gaara kéjesen felhördül, ahogy hozzáérek.

- Mássz le rólam te szemét… - sziszegem, de elõször csak egy szadista nevetést kapok válaszul.

- Nagyon merész vagy Kiba… még egy szó és dugás helyett elvágom a torkod – mondja halkan, hidegvérrel és kíméletlenül tépve meg hajamat fordítja maga felé az arcom, hogy egyenesen a gyilkolásra kész tekintetbe nézzek. Uramisten… Megtenné… tudom…

Látva, hogy yégleg belém fojtotta a szót, egy gyors mozdulattal szabadít meg nadrágomtól. Összeszorított szemekkel döntöm a homlokom az asztallapnak, hallom ruhájának susogását, majd már azt érzem, hogy felsimítja hátamon az ingemet. Keze nyomán felparázslik a bõröm, nagyot nyelve fojtom vissza sóhajom. A francba… De már meg se lepõdök reakciómon…

Forró, nedves nyelvével ível végig gerincem mentén, leérve egészen ánuszomig. Majdnem hangos nyögés szalad ki a számon, ahogy nyelvének mozdulatai gyönyörteljes, heves kéjhullámokat indítanak testemben, de ajkamba harapva fojtom vissza élvezetem hangjait. Nem… nem adom meg neki azt az örömöt…

Azonban minden elhatározásom eltompul, háttérbe szorul a közelében, s bármennyire is gyûlölöm Õt mégis élvezem amit csinál, holott nem lenne szabad. De nem tudok parancsolni élvezetemnek, izzó vágytól égõ testemnek, ami érte lángol.

Abbahagyja elõkészítésemet, és ahogy hozzám simul forró teste, hátam ívbe görbül, s fenekem merevedéséhez nyomódik. Eddig bírtam, vágytól fûtött nyögés szalad ki a számon. Fülemet perzselve leheletével hajol le.

- Ha Kankuro nem szeretne, már rég az én saját kis ringyóm lennél… - alighogy kimondja, hirtelen a számra szorított kezébe sikoltok, ahogy heves, vad mozdulattal hatol belém. Fájóan vállamba harapva hördül a nyakamba.

Kíméletlenül kezdi mozgatni a csípõjét, s akaratlanul is felveszem teste ritmusát, és így még mélyebbre hatol bennem. Szinte csillagokat látok az enyhe fájdalomtól, de az azt is elnyomó gyönyörtõl még inkább. Szinte tajtékzik bennem a vad vágy, a nyers szenvedély, ahogy féktelenül hajszoljuk a gyönyörteli beteljesedést.

Hajamba markolva, erõszakosan rántja hátra a fejem és tapasztja ajkait a számra. Szájába nyögdécselem édes kínomat, ahogy egyre közelebb kerget a gyönyör felé. Tüzes ostorok, égetõ hullámok csapkodják testemet.

Ajkaiba harapva, nyögdécselve szenvedek és mégis élvezek alatta. Teljesen elveszi az eszem, az õrületbe kerget.

Erdõtûzként söpör végig rajtam az orgazmus, összerándulok a csodálatos érzéstõl, majd ernyedten lihegve rogyok vissza az asztalra. Gaara mély, vad hanggal morran a számba, ahogy még mindig az enyémekre szorítja ajkait.

Nehezen térek magamhoz ájulásszerû kábulatomból.

Gaara elereszt és elhátrál tõlem, így már fel tudok kelni, habár a testem úgy remeg az átéltektõl, hogy még ez is nehezen megy. Bizonytalanul reszketõ kezekkel igazítom meg ruháimat. A francba… Hogy történhetett meg megint…?!

Szégyenemben nem pillantok rá, de elém lép. Mivel akar még megalázni?!

- Mit akarsz? – fordítom el dühös tekintetem. Válasz nélkül hagyva simítja le vállamról az inget és végighúzza tenyerét a bõrömön éktelenkedõ harapásnyomokon, amik eltûnnek gyógyító jutsuja hatására. Mikor végez elfordul tõlem, és karba teszi kezeit. Kissé összeszedem maga és rápillantok. Még mindig ugyan úgy áll. Dühödten figyelem tarkóját, de nem csak rá vagyok dühös. Magamra is, amiért nem tudtam tenni ellene semmit, hogy ismét megtörténjen.

- Viszlát… - morgom halkan, elfordulva. -…Kazekage-sama… - itt a francos tiszteleted…

Kiviharzok az irodából, de nem jutok messzire. A történtektõl és a dühtõl remegõ tagokkal dõlök a folyosó falának, tenyerembe temetve arcomat. Ezt nem hiszem el…

~*~

Egy ház tetején ücsörögve figyelem a tintakék égen lassacskán felragyogó, kacsintgató csillagokat és az egyre fényesebben világító holdat. Gyönyörû látvány, de most nem tudok foglalkozni vele. A békés látképpel szöges ellentétben gondolataim emésztõen kavarognak a fejemben.

Mit tudok kezdeni ezzel a kialakult helyzettel? Tanácstalan vagyok. Nem gondoltam volna, hogy az az éjszaka megismétlõdhet. Borzasztó vagyok… egyszerûen szánalmas…

A történteket nem mondhatom el Kankuronak. De ha hallgatok… meddig fog ez elfajulni…?

Gondolataimból egy illat ragad ki. Bármikor felismerem. Még itt sem lehet nyugtom tõle? Azonnal talpra szökkenek és egy gyors ugrással tûnök el arról a háztetõrõl.

Egy háztömbbel arrébb pillantok csak vissza, s nem tévedtem. Gaara áll ott azon a tetõn, ahol az imént én voltam. Messzirõl is jól látom, hogy megérzi pillantásomat és egyenesen felém fordítja arcát. Egyenesen a szemembe néz, és türkiz íriszei láttán nyomban fellángol bennem a harag. Félrerántom tekintetem és mielõtt valami hülyeséget csinálnék elhúzom a csíkot.

~*~

Fáradtan sóhajtok és belépek a kapun. Akamaru kint fekszik az ajtó elõtt, békésen pihen. Benyitok mellette az ajtón és szinte rögtön Kankuro lép elém. Felpillantok megkönnyebbült arcára, majd közelebb lépve ölelem át, bújok hozzá.

- Szia… - mondom nagyon halkan. Viszonozza az ölelést és nyugtatóan megsimogatja a hajam. Tudja, hogy valami baj van… csak azt nem, hogy mi…

- Szia – nyom egy puszit a homlokomra. Gyengédségre vágyva szorítom magamhoz.

Utálok összezavarodott lenni…

~*~

Másnap korán kelek, mint legtöbbször, majd a reggeli szedelõdzködés után a gyakorlópálya felé indulok. Bár, lehet, hogy nem a legjobb ötlet egy közgyakorlópályán levezetni a bennem lévõ feszültséget… Na mindegy… majd vigyázok.

Azonban alig teszek meg pár száz métert, halk pukkanást hallok magam mögül és megpördülve Kankurot pillantom meg, aki nagyban mosolyog rám.

- Hova olyan sietõsen? – kérdezi vidáman.

- Hát… gondoltam csak edzek egy kicsit… - bökök hüvelykujjammal magam mögé.

- A Kazekage után én már nem vagyok elég jó neked? – kérdezi továbbra is vigyorogva, mire lelkiekben teljesen lesokkolódom.

- Mi…? – nyögöm nem túl értelmesen, mire elneveti magát.

- A régi tanárod is ugyanolyan keményen meg tud izzasztani, mint bármilyen Kage, elhiheted! – vigyorogja mire megnyugszom. Már azt hittem hogy…

- Na gyere – karolja át a vállamat és elkezd a külön kis gyakorlóhelyünk irányba terelgetni. Kissé kipirult arccal, mosolyogva húzódom hozzá közelebb. Olyan jó, hogy fel tud vidítani…

 

Most már én is keményebb ellenfélnek számítok, így az edzés, már neki is edzés, ha nem is a legkeményebb fajta. A végére így is csak játékos birkózás sül ki az egészbõl, mert azt tûztem ki elsõ számú célomnak, hogy leszedjem fejérõl a csuklyáját. Amit persze nem hagy, és az õ célpontjává viszont az orrom piszkálása vált. Egy gyors ugrás után fogaim közé kaparintom az egyik fülszerû szövetsarkot és úgy próbálom leráncigálni róla. Végül sikerül is, és diadalmasan lóbálom meg a kapucnit.

Rosszallóan mosolyogva vetõdik rám, és gyors mozdulattal szerzi vissza a becses darabot.

Komisz vigyorral arcomon pillantok fel rá, majd ezt egy élveteg mosollyal viszonozva kezd lassan lehajolni ajkaimhoz.

Azonban döbbenten komolyodok el, ahogy egy ismerõs jelenlétet érzek meg.

- Gaara..? – nyögöm meglepetten. Kankuro elhúzza a fejét és furcsállva pillant le rám.

- Jön… - magyarázom zavartan, mire kicsit õ is meglepõdik, azonban feleszmélve mászik le rólam majd feláll és engem is talpra segít.

Nemsokára meg is jelenik a Kazekage, arcán a megszokott semmitmondó arckifejezés. Mit keres itt?      

 

2008.12.01 00:49

Gaara:

 

A várva várt jelentést olvasom, és megkönnyebbülten felsóhajtok. Biztos voltam benne, hogy ez lesz, de azért jobb így, hogy leellenõriztem. Mégis csak szoros kapcsolatban áll magával az ANBU vezérrel. Nem engedhetünk meg magunknak egy végzetes hibát, és egy kémet Kankuro mellett.

 

Kopogtatnak, és már be is lép az irodámba a kis csapat, Kibával és a kutyával. Tisztelettel meghajolnak, biccentek és alaposan végigmérem õket. Jeges tekintetem elõl csak egy szempár nem menekül. Végigpillantok rajta. Kissé megviselte az út, poros és kócos, de még így is észbontóan szép. Ah de még mennyire...

A csapat vezetõje átadja a jelentést tartalmazó tekercset, és szóban is beszámol.

- Szép munka volt. - mondom végül, és egy intéssel elengedem õket. - Kiba te maradj.

Akamarut kiküldi, és kettesben maradunk.

Felé hajítom a kémjelentést, ami róla szól. Könnyedén elkapja a levegõben, és szétnyitva futja át. Kíváncsian figyelem az arcát közben. Szeretem mások arcán az érzelmeket nézni.

Döbbenet, félelem, düh...

Minden arckifejezéssel szép. Bármit is tesz vagy mond, egyszerûen jól áll neki.

- Mégis mit jelentsen ez? - von kérdõre. A kis bátor...

- Bizalom. - válaszolom egyetlen egy szóval. Ez volt a belépõjegyed a ninjáim közé kicsim. Bizony.

Döbbenten hallgat el.

- Nem volt jogod ehhez... - kezdi újra, és megunom.

- Jogom? - szakítom félbe, és lassan felállok. Lehiggad, és meghunyászkodik. Na ezt már szeretem. - Én vagyok a Kazekage Kiba. Bármit megtehetek. Egyébként pedig ez a te érdeked is volt.

Összeszorított szájjal néz a szemembe, és dühös. Hû de dühös... és milyen szép.

- Hazudsz! - vágja a képembe. Fellángol erõs chakrám a sértéstõl, és elkomorulok. Megérzem félelmének szagát, de nem látom rajta. Bátor... az én tanítványom, el is várom, hogy ne tojjon be.

- Miért lenne az én érdekem? Hisz eddig sem tettem semmi olyat, amiért ne szolgáltam volna meg a bizalmadat! - morogja.

Pillanat törtrésze alatt termek elõtte, és komoran nézek közvetlen közelrõl a szemébe.

- Ne személyeskedj. - mondom halkan. - Bárkivel megtenném.

Levegõért kapkodva néz fel rám.

- De én nem vagyok bárki! - böki ki végül ami a csõrét piszkálja. Elmosolyodom.

- Azt hiszed... - súgom a füléhez hajolva. - ...mert egyszer megdugtalak, már valaki vagy?

Felháborodva ugrik hátra, és lángol körülötte dühében chakrája. Vicsorogva néz rám. Gyönyörû... Karba tett kezekkel nézek rá, arcom ismét kifejezéstelen.

- Te szemét... - sziszegi. Na most van elegem ebbõl.

Mire felocsúdik, már az íróasztalra szorítom az arcát, kezeit lefogom és fölé hajolok.

- Azt hiszem, ideje egy kis tiszteletet tanulnod... - mondom kegyetlen mosollyal, és ahogy ellenkezve próbál szabadulni, feneke ölemhez ér. Felnyögök, ahogy végigzsizseg testemen a vad vágy.

- Mássz le rólam te szemét... - nyöszörgi. Kegyetlen mosollyal, halkan felnevetek.

- Nagyon merész vagy Kiba... Még egy szó, és dugás helyett elvágom a torkod.

Durván belemarkolok a hajába, és hátrarántom a fejét, hogy a szemébe nézhessek. Kegyetlen, jeges szemeimet látva végre felfogja, hogy az életével játszik.

Egy egyszerû mozdulattal rántom le róla nadrágját, és köpenyemet szétrántva, nadrágomat kigombolva szabadítom ki fájón lüktetõ, vágytól bizsergõ farkamat. Ahh õrülten kívánom... már hetek óta másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy mikor kaphatom meg újból...

Ingét felhúzva fedem fel hátát, és szépen ívelt gerincének vonalát élvezettel végignyalom. Szárazon nem hatolhatok belé, mert az pokolian fájna neki, és bár megérdemelné, mégsem teszem. Néhány nedves nyelvcsapás, és remegõ testéhez simulok újból. Kipirult arccal piheg, és ajkába harapva tolja felém fenekét. Elmosolyodom, ahogy kéjesen felnyögve veti hátra fejét. Látom te is megõrülsz értem... Vagy csak ilyen kis ribanc vagy?

- Ha Kankuro nem szeretne, már rég az én saját kis ringyóm lennél... - súgom, s szájára tapasztva egyik kezemet, mélyen belévágom péniszemet. Tenyerembe kiált a gyönyörûségtõl... Ahh istenem de csodálatos! Vállába harapva folytom magamba hangomat.

Együtt kezdünk vad és féktelen vágtába. Keményen megdugom, és mély nyögéseim, morranásaim elhalnak puha nyakában...

Hajába markolok, és most számmal folytom belé gyönyörének hangjait. Nem kell, hogy egész Suna tudja, hogy a bátyám ukéját dugom.

Nem kell sokat várnom, összerándulva ernyed el karjaimban, számba nyöszörögve gyönyörét, és én is az övébe morranom orgazmusomat...

 

Csodálatos...

 

Zihálva eresztem el, és lépek hátra. Megigazítom zilált ruházatomat, és õ is úgy tesz remegõ kezeivel. Lehúzza feltûrt ingét, de elé lépek.

- Mit akarsz? - kérdezi leplezett dühvel. Szó nélkül húzom félre nyakán az inget, és kékesen felizzó kezemmel a megidézett medi-jutsuval begyógyítom a harapásnyomokat. Elengedem végül, és elfordulva tõle hagyom, hogy összeszedje magát.

Dühös vagyok magamra. Nem hiszem el, hogy már megint megtörtént!

Hát milyen idióta vagyok én, hogy képtelen vagyok ellenállni neki?

2008.11.28 23:26

Kiba:

 

A kanapén ülve nézem a kezemben tartott új fejpántot. Végigsimítok ujjaimmal az idegen jelen. Eszembe jut a családom, barátaim, akiktõl elszakadtam, falummal együtt. Fájdalmamban összeszorított szemekkel hajtom le a fejem, de megérzem, hogy Kankuro belép a szobába. Rendezve vonásaimat pillantok fel és az asztalra teszem a homlokpántot.

- Kiba – szólít meg halkan, de nem pillantok fel rá. Hallom lépteit, ahogy hozzám sétál, végül leül mellém a kanapéra.

- Sajnálom… Bocsáss meg - mondja csendesen, szemem sarkából látom, hogy engem néz. Felpillantok rá, meg se próbálom leplezni a szememben csillogó érzelmeket. Úgyse tudnám.

- Elszakítottál a falumtól, a barátaimtól… a családomtól – nézek rá szomorúan. – Nem mondtad, hogy mivel jár a vizsga. Ez nagyon rosszul esett.

Tekintetem újra a Suna fejpántra terelõdik. 

- Miért nem mondtad..? – teszem fel újból a kérdést. – Elõbb-utóbb úgyis kiderült volna… mint ahogy meg is történt… az utolsó pillanatban, mikor már nem maradt más választásom – keserûen figyelem, hogyan csillog a kis fémlapon a fény játéka.

- Már elmondtam miért… - válaszol halkan és átkarolja a derekamat. Reakció nélkül hagyom érintését.

- Nem. Azért nem mondtad el, mert így akartál végleg Sunában tartani. Magad mellett – állapítom meg. Ennyire nem számít neki a kapcsolatom a saját falummal? Úgy tûnik ez a helyzet…

Kibújok ölelõ karjai közül és felállok.

- Hova mész? – kérdez rá rekedt hangon.

- Aludni – vetem hátra komoran vállam felett, és a hálószobába megyek.

Lefekszem pihenni, de a bennem lévõ keserûségtõl nem jön álom a szememre. Egy idõ után Kankuro is bejön a sötét szobába, és befeküdve mellém az ágyba, hozzám húzódik és átkarolja a derekamat. Csendesen hagyom, de most még közelsége sem tud álomba ringatni.

~*~

Gyors léptekkel megyek a Kazekage irodája felé, Akamaru csendesen lohol mellettem. Hogy miért sietek? Nem tudom. Egyszerûen visz a lábam elõre.

Megállva az iroda ajtaja elõtt maradásra intem kutyámat, majd kopogtatok. Bentrõl egy mély hang invitál, s belépve Gaarat pillantom meg. Illedelmes meghajlással köszönök, majd kiegyenesedve pillantok rá.

- Hívatott Kazekage-sama.

- Küldetésem van számodra – közli és egy tekercset nyújt felém asztala felett. Közelebb lépve veszem át, majd felbontva vizsgálom meg a feladat tárgyát. Meglátom a Konoha nevet…

- Rendben, máris indulok – jelentem ki újra összetekerve a papírost. Majd késõbb elolvasom a részleteket.

Gaara bólint, majd pár pillanat elteltével megszólal.

- Rangodnak megfelelõen kaphatsz egy lakást, ha szeretnéd - mondja egyszerûen.

- Lakást? – kérdezek vissza meglepõdve.

- Ha a jelenlegi szállásod már nem megfelelõ számodra… - magyarázza meg egy kis kiegészítéssel elõzõ szavait. Ennyire látszik…? Lesütöm tekintetem, bár nem tudom elrejteni szomorú gondolataimat. Elõtte nem…

- Köszönöm, de nincs rá szükségem – motyogom. Nem költözhetek el Kankurotól… - Távozhatok?

- Igen – enged el. Gyors meghajlás és kisietek az ajtón.

Kutyám odakint kíváncsian pillant fel rám.

- Akamaru. Konohába megyünk – mondom neki, egy halvány félmosolyt erõltetve arcomra. Akamaru vidáman vakkant egyet, mire megborzolom üstökét és együtt indulunk el.

~*~

Fáról fára ugrálva haladunk, végül feltûnik elõttünk Konoha kapuja. Lassítva ugrunk le az ágak közül, hogy ne okozzunk meglepetést az õröknek. Rajtam és Akamarun kívül még öt ninja jött. Ahogy az õrök átengednek minket a tekercs felmutatása után, elindulunk, hogy tiszteletünket tegyük a Hokagenél.

Sok ember, akit még ha csak látásból is ismertem régen, meghökkenten pillant rám.

Már majdnem a fõtérnél járunk, mikor egy homokfelhõ kíséretében egy régi, jó ismerõsöm porzik elénk, és nagyot fékezve az orrunk elõtt késztet minket megállásra. A szõke üstök most egy végletekig felháborodott és egyben ledöbbent arcot keretez.

- Mi az ott a homlokodon?! – nyögi ki végül Naruto, pár perc néma habogás után, egyenesen a homlokpántomra szegezett ujjal. Fanyarul elmosolyodom.

- Szia Naruto. Jó téged újra látni… - mondom õszinte örömmel és a srác elé lépek. Dühe kissé enyhülni látszik, de nemtetszõ arckifejezéssel néz rám.

- Mi ez az egész…? – kérdezi hitetlenkedve. Szomorúan sóhajtok fel.

- Hosszú. El kell mennem a Hokagehez, aztán pedig innen indulok küldetésre. Ha lesz idõm, elmagyarázom.

Némán bólint és elkísér engem és csapatomat Tsunade-samához.

 

Hivatalos köszöntés, pár rövid mondat itt tartózkodásunk okáról. Egy missingnin menekült Konoha területére, fontos tekercseket lopott el.

 Tsunade szinte végig engem figyel, így kissé feszélyezve érzem magam. Amúgy is, hisz még mindig sokat jelent számomra Konoha, ha már nem is szülõfalumnak a jelképe díszeleg a homlokom. Meghajolva köszönünk el és utolsónak készülök kilépni az ajtón, mikor Tsunade még utánam szól.

- Kiba. Keress fel még itt tartózkodásod alatt – pillant rám csokibarna szemeivel. Kicsit visszafordulok és meghajtom fejem.

- Igenis, Hokage-sama – felpillantok, majd látva, hogy papírmunkájára tereli figyelmét, távozok.

~*~

Pár nap alatt a missing nyomára bukkanunk, és elvégezve a feladatunkat készülõdünk visszatérni Sunába. Az elmúlt napokat barátaimmal és a családommal töltöttem. Miután elmondtam nekik hellyel-közzel mi történt velem, megkértem õket, hogy ne adják tovább és bízok bennük.

Épp a Hokagenél megejtendõ látogatásomra igyekszem. Megérkezve az irodája elé kopogtatok, és rögtön kiszól a nõ hangja, szabad belépést engedélyezve. Bemegyek és meghajolok, majd kérdõen pillantok Tsunadéra.

- Mit óhajt, Hokage-sama? – teszem fel kérdésemet, de egyelõre válasz helyett csak mélyen a szemembe néz. Nem zavar, Gaara pillantása mellett minden tekintet eltörpül.

- Kiba – szólal meg végül, felkönyökölve és ujjait összefonva. – Egy nagyon fontos dolgot szeretnék tõled kérni.

Kifejezéstelenül nézem tovább, holott gondolataim közé gyanakvás nyomakszik.

- Suna egy rendkívül erõs falu, és jó szövetségese Konohának. De nem tudhatjuk a Kazekage szándékait a szövetség további sorsára kifolyólag.

- Mire akar ezzel kilyukadni? – húzom össze furcsállva szemem.

- Szeretném, ha a továbbiakban tájékoztatnál Gaara lépéseirõl. Csak ennyit kérek – a csokoládébarna szemek arcomat fürkészik.

- Bocsásson meg Hokage-sama, de nem áll módomban – jelentem ki határozottan. – Felesküdtem Sunára, és a Kazekagére. Tudta nélkül nem cselekszem és nem adhatom ki a falu titkait – mondom halkan.

Tsunade lehunyja szemeit és felsóhajt. Lehet, hogy nem erre a válaszra számított? Végül is, nem számít. Lehet, hogy Sunát nem érzem annyira otthonomnak mint Konohát, mégsem fogom elárulni. Eskümet nem szegem meg.

- Rendben – mondja, de nem pillant fel.

- Valamiben esetleg még szolgálatára állhatok? – kérdezem, ahogy az etikett megkívánja.

- Nem, nincs. Köszönöm – biccent felém. – Viszlát, Kiba. Konohában mindig szívesen látott vendég vagy.

Elszomorodom a vendég szó hallatán. A volt otthonomban, már csak vendég vagyok.

- Add át üdvözletem a Kazekagének – mondja végül.

Bólintok és tisztelettudóan hajolok meg.

- Viszont látásra, Tsunade-sama.

Kilépek az irodából és a találkozóhelyre megyek, ahonnét visszaindulunk az öt homokninjával Sunába.      

 

2008.11.27 17:50

Gaara:

 

- Mi lesz ha nemet mondok? - kérdezi újra, határozottabban. Igen, ez már az új Kiba. A régi csak sápadtan pislogna. Jó munkát végeztem.

Összeszûkült szemekkel nézem komoly arcát. Lehetséges, hogy valóban nem tud semmirõl? Kankuro felé fordulok, de már látom az arcán az igazságot.

- Nem mondtad el neki? - kérdezem, de inkább kijelentés. Konstatáltam a tényt. Figyelmeztetõen villantom rá a szemem, és meghökken. Tudja jól mire gondolok, és belátja hogy igazam van. Ez kurva nagy hiba volt.

Lepillant Kibára, és halkan intézi hozzá szavait.

- Ha nem fogadod el az ajánlatot, párbajt kell vívnod az ANBU-vezérrel. Ha nyersz, szabadon távozhatsz. De ha életben maradsz is, távoznod kell. Végleg.

Figyelem Kiba reakcióját. Õszintén meglepõdött. Arca mint egy nyitott könyv. Döbbenet, düh, csalódottság, fájdalom. Utóbbi érzelmet elrejti, és behunyt szemekkel hajtja le fejét.

Megsajnálom.

Kankuro, ez egy ostoba lépés volt.

Halkan szólal meg újra.

- Ebben az esetben... - pillant fel rám. - Természetesen elfogadom a lehetõséget...

Bólintok, s közben végigfuttatom a fejemben, mit tehetnék érte. Sajnos semmivel sem lehet kibújni a dolog alól, pedig nyilvánvaló mire vágyik... Hát nem Suna fejpántra. Meg tudom érteni... Képtelen lennék lemondani az otthonomról és a családomról. Kankuro komoly sebet ejtett most Kibán.

 

De ez nem az én dolgom.

 

- Kiba, gyere ide - utasítom halkan. Közelebb jön, és újra elém térdelve néz fel rám. Gyönyörû, sötét szemei az enyémekbe fúródnak, és szinte érzem a fájdalmát, nem tudja elrejteni elõlem. Nincs senki, aki nálam jobban keresztüllátna a kifejezéstelennek tûnõ álarcokon.

Megfogja kezem, és már bizsereg is a bõröm. Elképesztõ...

- Kankuro... - szólok hátra, de nem szakítom meg a szemkontaktust. Senki sem bírja el tekintetem ilyen sokáig, még a saját testvérem sem... Kiélvezem hát.

- Ismételd utánam... - hallom bátyám mély hangját, és az eskü hivatalos szövegét hallhatom szimultán. Oda se figyelek, csak a szépséges, ónix szemeket nézem.

- ...életemet és véremet Sunának, és a Kazekagenek adom. - fejezi be halkan, és véget ér a pillanat varázsa.

Behunyt szemekkel, fájdalmasan megránduló arccal veszi le Konoha szimbólumát, hogy üres homlokát kezemhez érintse mély tiszteletének és alázatának jeléül. Én vagyok az új ura.

Elengedem a kezét, és bár az új pántot csak a kezébe kéne adnom, a hagyományoktól eltérõen magam kötöm a fejére, és finoman hajára simítom kezem, az elfogadás és megbecsülés jeleként.

- Üdvözöllek Inuzuka Kiba. Mától ninjáim egyike vagy. - zárom le a szertartást, és a felújjongó tömeg elnyomja Kiba halk „köszönöm”-jét. Csak az én különlegesen kifinomult hallásomnak köszönhetem, hogy nem szalasztottam el.

 

Szomorúságtól repedezik a közönyösség maszkja Kiba arcán, ezért elveszem róla kezem. Feláll, és meghajolva vonul vissza.

Intek a Tanács tagjainak, és elhagyjuk a terepet. Itt már nincs ránk szükség.

 

*

 

Unottan olvasom a jelentéseket.

Kopognak.

- Tessék.

Belép Kiba, és meghajol.

- Hívatott Kazekage-sama. - mondja halkan. Arca kifejezéstelen, tekintete közömbös. Szeme alatt sötét karikák, de még így is álomszép. Vajon mi történhetett közöttük miután elmentem? Kankuro ma még nem jelentkezett.

- Küldetésem van számodra. - nyújtok felé egy tekercset. Az íróasztalomhoz lép, és ahogy elveszi, azonnal felbontja.

- Rendben, máris indulok. - válaszolja. Biccentek.

- Rangodnak megfelelõen kaphatsz egy lakást, ha szeretnéd.

- Lakást? - hökken meg.

- Ha a jelenlegi szállásod már nem megfelelõ számodra... - teszem hozzá. Szomorúság villan tekintetében, ezért elfordítja az arcát. Jól sejtettem.

- Köszönöm, de nincs rá még szükségem. - válaszolja halkan. - Távozhatok?

- Igen.

Meghajol, majd kisiet.

 

Ahogy becsukódik az ajtó mögötte, komoran hajtom le a fejem. Törtem magam, hogy ne álljak kettõjük közé, erre Kankuro saját maga cseszi el.

Felemelem a kezem, és bátyám házába teleportálom magam. Chakráját letapogatva találom meg õt. A hátsó kertben egy fa alatt üldögél, nyúzott az arca. Francba.

Ahogy elé lépek, sötét szemei felpillantanak rám. Nincs kifestve, s ilyenkor fájdalmasan hasonlít apánkra. Rövid, gesztenyebarna hajába túrva mosolyog fel rám keserûen.

- Hülye vagyok. Egy szánalmas bolond... - suttogja rekedten.

- Szerelmes vagy. - válaszolom, és lazán a fatörzshöz támaszkodva fonom karba kezeimet.

- El fog hagyni...

- Nem fog. Elutasította a saját szállást.

Meghökkenve kapja fel a fejét, és kifejezéstelen arcomat fürkészi.

- Hol van most? - kérdezi izgatottan.

- Küldetésen egy öt fõs csapattal. Talán egy hét múlva tér vissza. Szedd össze magad Kankuro, indulnunk kell a Tanácshoz.

 

Azt persze mélyen elhallgatom, hogy a küldetés Konohában lesz. Szándékosan döntöttem így, és kémeket küldtem utána. Le kell tesztelnem, mennyire megbízható. Ha a Hokage befûzi, és kémkedésre bírja rá, akkor...

 

2008.11.26 21:36

Kiba:

 

Meghajolok és elfoglalom helyem Gaara mellett. Figyelem ahogy pár ninja siet a labirintusba, és rövid idõn belül kihozzák a holttesteket. Sajnálom õket. Tényleg… Nem volt értelme a haláluknak.

Gaara elõrébb lép, és szónoklatot tart. Lehajtott fejjel hallgatom, s ekkor valami kezemhez ér. Óvatosan felpillantok, és alig észrevehetõen Kankuro mosolyog le rám. Fáradt arccal viszonzom a rejtett kis mosolyt.

Gaara lassan befejezi a beszédet és a nézõk elvonulnak. Csak õ, és pár magasabb rangú ninja marad itt rajtam és Kankuron kívül.

- Kiba… - sóhajtja megkönnyebbülten Kankuro, és szorosan magához ölel. Halkan felszisszenek, ahogy sebemhez ér, de mosolyogva ölelem vissza. – Annyira aggódtam érted. Jól vagy? Nem sérültél meg?

- Csak egy kicsit – válaszolom halkan.

- Gyere, menjünk haza… - karol át óvatosan.

- Csak egy pillanat… - húzódom el tõle egy kicsit, Gaara felé lépve. Öccsére pillant, majd ismét felém fordulva bólint.

Lassan Gaarahoz megyek, aki háttal áll nekem. Ha õ nem segített volna…

- Köszönöm… - mondom halkan, és lágyan elmosolyodom, ahogy hátrafordul egy pillanatra. Némán biccent, majd csendes ridegséggel elindul, ismét hátat fordítva nekem. 

Miért esik olyan rosszul egyszerûen látnom õt elsétálni?

Egy szívdobbanásnyi ideig tétován pillantok utána, majd újra mosolyt varázsolva arcomra fordulok vissza Kankurohoz.

- Gyere – nyújtja ki kezét, mellé lépve simulok karjába.

- Olyan fáradt vagyok… - sóhajtom kimerülten, neki döntve a fejem vállának. Halkan elneveti magát és kíváncsian pillantok rá, jókedve okát tudakolva tekintetemmel.

- Addig pihend ki magad, míg hazaérünk – világosít fel vigyorogva. Elpirulva sütöm le szemem, noha aligha látszódhat piszkos arcomon a színváltozás. Kankuro újra felkuncog, majd megfogva állam fordítja maga felé arcom és lehajol hozzám, hogy megcsókoljon. Behunyt szemekkel viszonzom, de valahogy olyan rossz érzésem támad… és egy türkiz szempár jut eszembe…

~*~

Másnap fáradtan kelek ki az ágyból. Az este nem sokat aludtam. Újból meg kellett állapítanom; Kankuronak sosem elég… Fõleg két hét cölibátus után.

Álmosan kezdem magamra szedni ruháim, mert a mai nap még van egy jelenésem, ahol a vizsgázókat végleg specialistáknak kiáltják ki. Megtorpanok az öltözködésben. Specialista lettem… hú… 

Miután felkeltettem Akamarut is, Kankuro oldalán megyünk a megadott helyre, ahol már várnak minket. Csodálkozva pillantok végig a tömegen. Mennyi ember… Nem gondoltam volna, hogy ekkora hagyománya van itt a különleges vizsgáknak. Már a tegnapi utcabált is furcsállottam, és érthetõ okok miatt nem is mentem el. De ez a sok ember, csak azért gyûlt össze, hogy lássák, hogy avatnak végleg specialistává?

Félretéve elmélkedésemet pillantok az emelvényre, ami felé tartunk. Gaara már fent áll, semmitmondó tekintettel siklik pillantása rám és bátyjára. Elválok Kankurotól, s míg õ a Kazekage háta mögött foglalja el a saját helyét, én fél térdre ereszkedem a feljebb való elõtt, egyszerre a szintén most érkezõ másik vizsgázóval. Rövid, emelt hangú üdvözletben részesülünk mindketten, ezennel végleg kijelentve új rangunkat. Pár, a specialista jouninokra vonatkozó, megbecsülõ szó hangzik még el. De végül Gaara olyasmit mond, amire nem számítottam.

-… hagyományaink és törvényeink szerint, aki idegen ninjaként ezen a vizsgán megfelel, lehetõséget kap.

Csodálkozva pillantok fel a rám vetülõ kék szempárba. Milyen lehetõséget?

- Inuzuka Kiba. A Hokage tudtával és beleegyezésével megkapod a lehetõséget, hogy homok-ninja lehess – intézi hozzám a szavait.

Ledermedten nézek a semmitmondó arcra. Homok-ninja? Én..? És akkor már nem Konohához fogok tartozni… hanem Sunához?

- Két percet kapsz – ad igen kevés gondolkodási idõt a Kazekage.

- Mi lesz ha nemet mondok? – kérdezem kiszáradt szájjal.

- Ne tedd… - szólal meg hirtelen Kankuro rémülten.

Gaara meg se rezdül, csak zordan néz le rám.

- Mi lesz, ha nemet mondok? – kérdezem meg nyomatékosabban. Hogy döntsek, ha nem tudom a következményeket?

Gaara összehúzza a szemét és fürkészõn pillant le rám, majd hátrafordul Kankurohoz.

- Nem mondtad el neki? – vonja kérdõre bátyját, csak értetlenül pislogok rájuk. Mit nem mondott el?

Kankuro kicsit meglepetten hõköl hátra, majd rendezve vonásait pillant le rám.

- Ha nem fogadod el az ajánlatot… - kezdi, hozzám intézve a szavait. -…párbajt kell vívnod az ANBU-vezérrel, hogyha nyersz szabadon távozhass. Ha életben is maradsz, elûznek és véglegesen kitoloncolnak Sunából. 

Ledöbbenten pillantok fel rá. Miért nem mondta…? Én szeretem a falumat… eszembe se jutna elválni Konohától… Azt is tudja, hogy nem állnék ki ellene soha még csak hasonló párbajra se…

Csalódtam Kankuroban… azt hittem többre becsül engem, minthogy hasonló módszerekkel próbáljon magához láncolni, csak egy választási utat hagyva számomra…

Behunyom a szemem és lehajtva fejem veszek egy mély levegõt. Néma búcsút veszek távol lévõ otthonomtól, a Levelek-közt Rejtõzõ Falutól, Konohától…

- Ebben az esetben… - emelem fel tekintetem, komorrá vált arccal. – Természetesen elfogadom a lehetõséget…

Gaara lassan bólint.

- Kiba, gyere ide – mondja. Engedelmesen térdelek le közvetlen elé, mélyen az szemeibe pillantva. Gaara kinyújtja felém a kezét, majd az eskü elvárásaihoz méltóan megfogom ujjait. – Kankuro… - szól bátyjának, de nem fordítja el arcát. Szemem sarkából látom csupán, hogy a bábmester bólint.

- Ismételd utánam… - kezdi Kankuro, tagoltan elmondva az eskü szövegét. Pontosan visszhangzom a szavakat, közben egy pillanatra se véve le tekintetem Gaara kék szemeirõl. Valósággal elmerülök azúrkék íriszeinek tavában, eltompul körülöttem a világ, már csak automatikusan mondom vissza az esküt. Mintha a pillanat is megnyúlna, miközben a szemébe nézek…

-…életemet és véremet Sunának, és a Kazekagenak adom – fejezem be végül.

Elszakadva a bûvölõ tekintettõl, behunyom szemeim, szabad kezemmel kioldom fejpántomat és Gaara lába elé helyezem. Meghajtom a fejem és kézfejének érintem fedetlen homlokom. Gaara kihúzza ujjait a kezembõl és kis idõ múlva érzem, hogy egy új, puha anyag simul homlokomra, majd hajam közé túró ujjak kötik meg hátul új falum jelképét viselõ pántot. Miután végzett, fejem tetejére teszi tenyerét.

- Üdvözöllek Inuzuka Kiba. Mától ninjáim egyike vagy – fejezi be a szertartást. 

 

 A tömeg, mint egy végszóra, ujjongva morajlik fel. Valamilyen szinten jól esik, hogy így örülnek annak, hogy velem bõvült Suna ninjáinak száma… de mégis kis keserûség vegyül az érzésbe. Kankuroval még beszélek…

Lassan csúszik le fejemrõl a rajta nyugvó kéz. Felállok és tiszteletteljesen meghajolva hátrálok vissza egy lépést, specialista társam mellé.

Gaara kimért léptekkel távozik a kísérõivel együtt, csak ezután indul meg a tömeg is, ahogy az illendõség megkívánja. Velük tart a jounin társam is, egyetlen alak maradt itt rajtam kívül. Kankuro.

- Miért nem mondtad el? – kérdezem keserûen, miután az utolsó ember is eltûnik.

- Nem akartam, hogy emiatt visszalépj – válaszol halkan. – Olyan boldog voltál, mikor megtudtad, hogy levizsgázhatsz.

- Most jobb..? – pillantok rá kérdõen, de nem várok választ. Õ is tudja és némán néz a szemembe.

- Menjünk – mondom végül, lezárva a témát.

Ahogy hazafelé megyünk, pont belebotlunk az utcabálba. Amint észrevesznek, sokan elismerõen, barátságosan gratulálnak. Persze a legtöbb gratulációt a falujukból származó jounin kapja, ami természetes és egyáltalán nem bánom. De azért jól is esik, hogy ilyen szívélyesek velem szemben.

Suna legújabb nyomkövetõ-felderítõ specialistájával szemben…    

Gaara:

 

 

A percek óráknak tûnnek, az órák napoknak. Mozdulatlanul ülök a kage trónon, és a mellettem álló Kankuro lélegzetvételeit hallgatom érzékeny hallásommal. Megnyugtat a ritmikus egyenletessége, még ha gyorsabb, mint kéne. Ideges.

Hirtelen nagy levegõt vesz, tudom hogy meg akar szólalni.

- Nyugodj meg. - mondom halkan.

Kifújja a levegõt, és szinte érzem ahogy hat rá a hangom. Ismerem. A testvérem.

Kilép a barlangból egy ninja, és a tömeg felhördül, majd néma csendben figyel.

Lassan felállva lépek elõre, és kifejezéstelen arccal nézem ahogy megviselt külsõvel, de élve ereszkedik féltérdre elém, és átnyújtja a tekercset. Szétnyitva ellenõrzöm eredetiségét, és fennhangon kimondva nevét közlöm vele a tényt.

- Átmentél.

Meghajtja fejét, és elfoglalja helyét mellettem.

 

Csendben figyeljük tovább a kijáratot. Benne van a pakliban, hogy... Nem, erre nem szabad gondolnom. Csak feldühödnék. Olyan sokat edzettem vele, hogy elképzelhetetlen a veresége.

Érzem magam mellett Kankuro ideges chakravibrálását, de már nem tudok rá figyelni, törõdni vele.

 

Ideges vagyok.

 

Ha ennek a kis hülyének baja esik, Kankurot gõzöm sincs hogy fogom összekaparni...

 

Komoran fûzöm karba kezeimet, és leszegett fejjel nézem a földet.

 

Sikerülni fog neki. Az én tanítványom.

 

A tömeg újra felzúg, és felpillantok. Egy vékonyka fülig piszkos fiú lép ki egy sötétszürke kutyával a barlang kijáratán. Csak alakja és borzas haja árulkodik arról, hogy ki lehet, na és persze a kutya.

Hunyorogva lép ki a napfényre, és elindul felénk. Kényelmes lassúsággal, higgadtan. Hidegvér. Ezt is tõlem tanulta.

Féltérdre ereszkedve hajol meg, és felém nyújtja a tekercset. Kosztól sötét arcán csak szemei ragyognak, de még így is nagyon szép. Él.

Rutinosan ellenõrzöm a tekercset, majd a szabványszöveget mondom.

- Inuzuka Kiba. Átmentél a vizsgán.

 

Néhány ninjám ekkor berohan a labirintusba, és kihozzák a testeket. Mindenki más meghalt.

A tetemeket elszállítják, hogy eltemethessék.

Kiba mellém állva, némán figyeli az eseményeket.

 

Elõre lépek, és homokfalu népéhez fordulva beszédet tartok a ninják bátorságáról, erejérõl és a sajnálatos veszteségükrõl.

Intek, és elkezdõdik az ünnepség. Kivonulnak az utcákra, és utcabál keretében ünnepelnek.

 

- Kiba... - hallom Kankuro halk suttogását, és oda sem kell néznem hogy tudjam: egymást ölelik át. - Annyira aggódtam érted. Jól vagy? Nem sérültél meg?

Komoran hajtom le a fejem.

Miért érzek... haragot?

Kifejezéstelen arccal fogadom a Tanácstagok gratulációit, és a beiktatási ceremóniát beszéljük meg. Nem nézek hátra. Nem fordulok meg, nem akarom látni ahogy egymást átölelve elsétálnak.

Kankuro most hazaviszi, megfürdeti és szeretkezni fognak egymással.

 

Ökölbe szorulnak kezeim...

 

- Köszönöm... - hallom a hátam mögött Kiba halk hangját, és vállam fölött hátravetek egy rövidke pillantást. Kedvesen mosolyog a koszréteg alatt, szemei hálásan ragyognak. Ah fenébe még most is gyönyörû...!

Elfordulva tõle biccentek, és otthagyom.

Távolság... távolabb kell mennem tõle, mielõtt elárulom magam egy pillantással vagy arcizom rángással. Kankuro ismer engem, mint a tenyerét.

 

*

 

Csendben figyelem az utcabálozó falubelieket egy háztetõrõl. Már késõ éjszaka van, de még mindig viszonylag nagy tömeg verõdött össze.

Már túl vagyok a feszültségem levezetésén, egy szép szõke fiúcska segítségével, akinek szájába élveztem Kiba nevét sóhajtva, õt képzelve a helyére...

Fenébe!

Keserûség mardos, de nem tehetek ellene semmit.

Csak reménykedhetem benne, hogy idõvel túllépek ezen, és elfelejtem azt az éjszakát.

Nem tudom mivel tudott így megfogni. Azon kívül, hogy õ a legszebb uke, akit valaha is láttam, mi lehet benne ami ennyire megfogott? És Kankurot?

Hisz õ olyan volt mint én. Csak használta az embereket, lelkiismeret-furdalás nélkül. És egyszer csak elment Konohába a kedvenc vadászhelyére, és egy hónappal késõbb fülig szerelmesen hozta el magával „tanítványát”, akit azonnal le is akartam csapni a kezérõl, de megúszta.

 

Hagyjuk ezt.

 

Sóhajtva állok fel, és az üres rezidenciám felé indulok.

 

*

 

A falubeliek éljenezve üdvözlik a nézõtérrõl az elõttem térdelõ két ninját.

Hûvösen biccentve köszöntöm õket, és beszédemet nekik intézem. Amolyan szokásos szöveg a kötelességtudatról, önfeláldozásról és a specialista jouninok munkájának fontosságáról, értékérõl.

 

- ...hagyományaink és törvényeink szerint, aki idegen ninjaként ezen a vizsgán megfelel, lehetõséget kap.

- Kiba felkapja a fejét, és meglepetten néz a szemembe. Karikásak a szemei. Bizonyára keveset aludt éjjel. Kankuro gondolom bepótolta az elmúlt két hetet... - gondolom epésen.

- Inuzuka Kiba. - szólítom meg, immár társalgási hangerõvel. - A Hokage tudtával és beleegyezésével megkapod a lehetõséget, hogy homok-ninja lehess.

 

Elsápadva néz fel rám.

- Két percet kapsz. - teszem hozzá halkan.

- Mi lesz ha nemet mondok? - kérdezi halkan.

- Ne tedd... - vág közbe rémülten Kankuro, aki mögöttem áll.

Csak egy komor pillantással válaszolok. Szerintem sejti.

2008.11.25 16:51

Kiba:

 

A következõ napokban egyre keményebb edzések várnak rám. Szerencsére a kezem meggyógyul, így legalább emiatt nem kell idegeskednem…

Végül megvirrad a vizsga napja.

A faluból sokan eljöttek, hogy megnézzék az eseményt. Úgy sem fognak belõle sokat látni… Csak a végeredményt.

Letérdelek a Kazekage elõtt, jobbján Kankuro áll. Két hete még nem erre számítottam, azt hittem ujjongó örömmel fogom újra megpillantani. De ehelyett… annyira különös érzésem van, megfacsarodik a bûntudattól a szívem. Lesütve szemem rejtem el tekintetem.

Oldalra sandítva mérem végig riválisaimat, ellenfeleimet. Mindegyikük félelmetes harcosnak tûnik, némelyikük mellett valósággal eltörpülök. Néhányuk kifejezetten lassúnak, lomhának tûnik. De már rég megtanultam, hogy nem szabad lebecsülni az ellenfelet.

Felzendül Gaara mély hangja, üdvözli a jelen lévõket. Vizsgázókat, falubelieket egyaránt. Ismerteti a feladatunkat is. Csak kettõ jön ki a sziklában kacskaringó katakombákból. Elõször érzem úgy, hogy megrendül elszántságom. De túlteszem magam rajta. Élve fogok kijönni onnan… Ennyivel tartozom mindenkinek aki segített.

- Sok szerencsét – szólít fel minket Gaara, hogy elfoglaljuk helyünket egy-egy bejáratánál a labirintusnak. Mély lélegzetet véve készítem fel magam az elkövetkezõkre, s egy pillantást érzek a tarkómon. Hátrafordulok, s a két testvér, Kankuro és Gaara is engem figyel semmitmondó tekintettel. De pillantásomat az azúr íriszek vonják magukra. Nem bukhatok el. Életben kell maradnom, hogy dûlõre jussak. Mert ez így nem állapot…

Utoljára visszaintek, majd Akamaruval a nyomomban belépek az éhes szájként tátongó barlangba.

Annyira sötét van, hogy egy idõ után Akamaru hófehér bundája sem látszik már. Van nálam világító rúd, de nem használom. Nincs szükségem rá, csak arra lenne jó, hogy könnyebben megtaláljanak ellenfeleim. A gyenge szél irányából, és halk lépteink neszébõl pontosan tudom merre vannak a falak és…

Megtorpanok. Méreg szaga terjeng a levegõben. Nem csapda elhárítónak tanultam, de a kettõ oktatási módszer szorosan összekötõdik. Megidézek egy klónt és elõreküldöm. Hamar mûködésképtelenné teszi a csapdát, majd halk pukkanással el is tûnik. Jól van. Még pár hasonló akadállyal kerülünk szembe, de mindegyiket könnyek vesszük. Ez a vizsga egyszerû fele… a rosszabbik akkor lesz, ha összefutok valakivel. Többször is elágazáshoz érünk, de mindig a helyes utat választjuk. Bár, ki tudja? Ösztöneim és a tanultak alapján nem téveszthetek. A szagok, chakra nyomok, a lágy szellõ iránya. Mind fontos.

Az egyik keresztezõdésnél megállok és leguggolva szaglászom meg a földet. Valaki már járt itt a vizsgázók közül. Akkor ettõl a ponttól kezdve még jobban oda kell figyelnem. És sietnem is kell…

Megvizsgálva a tényezõket én is abba az irányba indulok, amerre az elõttem erre járó is haladt. Gyorsabban haladok mint õ elõttem, egyre frissebb a szag, és a hatástalanított csapdák is ezt jelzik.

Kunai csattanása hasít a dübörgõ csendbe és ösztönösen guggol le, Akamaru is a földre lapul mellettem. De a támadás nem felém irányult és nem is egy csapda része. Újabb fémcsikordulás majd a harc tompa zaja, és vér érezhetõ szaga társul hozzá. Valakik a közelben küzdenek. Ez csak még nyomatékosabban biztosít afelõl, hogy jó úton járok.

Óvatosan lopakodok végig a folyosókon, Akamaru árnyékként követ. Egy sarkon újból megállok. A keresztezõ alagútban folyik a küzdelem, a felek már nem foglalkoznak vele, hogy ki veheti észre õket. Egy szinten lehet a harci tudásuk, hisz még mindkettejük életben van. Egy chakra fénye villan fel a folyosón, csak azért nem vakít el, mert távol vannak hozzá. Ezt jó lesz megjegyezni…

Kiugrok a sarok mögül, gyors jutsut formálva.

- GaTsuuga - mondom halkan, és Akamaruval támadásba lendülünk. Nem számítanak ránk, én az egyiket terítem le, kutyám a másikat. Mindkét ninja elterül a földön, Akamaru rögtön átharapja az õ célpontjának a torkát. Az én áldozatom csak elájult. Tehetetlenül fekszik a földön, az élete a kezemben van… A francba…

Elõkapva kunaimat egy gyors vágással metszem el torkát. Ha itt hagynám ájultan, sokkal rosszabb halálban lenne része. Így fájdalom mentesen érte a vég. Gyorsan átvizsgálom õket, egyiküknél sincs tekercs. Hát, akkor keressük tovább.

Végigsuhanok a folyosókon, egyre feszültebben figyelve környezetem neszeire, illataira, rezdüléseire. Egyszer az utolsó pillanatban állok meg egy csapda elõtt. Magamban leszidom magam, hisz egy rossz lépés és már halott is vagyok. Nyugalmat erõltetek magamra, és hatástalanítom a veszélyforrást.

Sokáig nem történik semmi, a sötétséget szinte metszeni lehet. Azonban egy óvatlan léptet hallok meg a hátam mögül. Hm… Vajon tudja, hogy én vagyok az Akamaruval, vagy csak egy ellenfélre számít? Ezt könnyen kideríthetem… Pont kapóra jön egy közeledõ keresztezõdés, Akamaru meglapul az ellenkezõ irányba nyíló járatban, amerre én indulok. Feszülten figyelek és letapogatom a mögöttem haladó chakráját. Már erõsen megcsappant, vagyis harcolt már. És õ került ki gyõztesen. Jobb lesz vigyázni… Felszaladok a falon, és chakrámat lábamba vezetve állok fejjel lefelé a plafonon, elõre hajolva kezemmel is megtartom magam. Ahogy alám ér a ninja, leugrom, és még földet sem érek, mikor támadok. Gyors, kivédi a vágást és vissza is támad, shuriken és ruha susogása jelzi mozdulatát. Elhajolok elõle, felfelé döfök, de õ is eltáncol elõlem. Gyors jutsu… több tucat kunait idézek meg, egy pontra célozva velük. Elhaló nyögés jelzi, a támadás sikerét. A további harcra felkészülten megyek közelebb… és gyanakvásom helyén való. Ellenfelem visszatámad, de vér szaga jelzi, hogy megsérült. A ninja jutsut formál, hallom ahogy kezei összecsattannak, majd kõ súrlódását. Elõre ugrom, épp idõben hogy kitérjek a hirtelen összecsapódó két fal közül.

Lehet, hogy nem számított rá, hogy kitérek elõle, de fáziskésését kihasználva vágom késemet térdhajlatába, mire hangosan felkiáltva összeesik. A fenébe… rám tereli a figyelmet… egy íves vágással végleg elhallgattatom. Akamaru mellém lép, miközben megvizsgálom a ninja jutsujától összezárult falat. Két-három méter széles lehet. Hátrébb lépek és egy Tsuuga jutsummal áttöröm.

Érzem, hogy nincs messze a tekercs, a pergamen szaga kígyózik a levegõben. Itt biztos több csapdára kell számítani és az is lehetséges, hogy pluszban még összefutok valakivel. Követem a szagnyomot, majd egy útelágazás falát halvány fény világítja be. Benézve egy fáklyákkal megvilágított terem, és a közepén egy kis emelvényen egy tekercs látványa tárul a szemem elé. Ez túl könnyû lenne…

Megidézek egy klónt, és míg õ bemegy a terembe mi Akamaruval megbújva figyeljük mi történik. A Kibamásolat leemeli a tekercset az emelvényrõl… és azonnal eltûnik a falak igazi valóját rejtõ illúzió jutsu, a hegyes tüskékkel teletûzdelt csapda egy pillanat alatt indul mûködésbe. Klónom villámgyorsan hajítja felém a tekercset és elkapva indulok azonnal vissza utamon, és már csak a csapda csapódását hallom. Tekercstartómba csúsztatom a kis gurigát és gyorsan mégis mindenre figyelve indulok a kijárat felé. Most, hogy már nálam a céltárgy, potenciális prédává váltam. Nem ismerem a többiek harcmodorát, technikáit… lehet, hogy egyikük csendesen várja, hogy a karjaiba reppenjen a tekerccsel aki megszerezte, és elvégezte helyette a piszkos munkát.

Ismét beigazolódik vészes gyanúm… Lánc csörgését hallom, de egyszerre két irányból, Akamaru a következõ pillanatban felmordulva dõl el a földön a lábára tekeredett gáncstól. Nincs idõm kiszabadítani, felém is egy láncos buzogány indul meg, utolsó pillanatban térek ki elõle. Azonban teljesen meglep, ahogy egy kisebb, halkabb darab fonódik bokáimra, kirántva alólam a lábam. Rögtön hátra fordulok és kivédem a mellkasom felé szúró kunait. Ahogy félrelököm, azonnal a másik irányból döf, és elgördülök, de végighasítja vállamat és a hátamat az éles kés. Chakra ereje lángol fel. Már megint egy jutsu…

- Szégyent hozol a Kazekagere… - sziszegi az ismeretlen hang, majd felvillan egy vörösen izzó penge. Ú, a francba… Gyorsan ki kell szabadítanom magam… A tüzes katana felém csap és szikrákat hányva karcolja végig a padlót, ahogy elgördülök. Guggolásba fordulok, és az éles kunaival gyorsan szétpattintom a bokámra csavarodott vékony láncot. Újra lecsap a kard, egy pillanatra megvilágítva ellenfelem arcát. Dühödt, szemek tûnnek fel egy másodpercre, azonban kikerülve a csapást ragadom meg erõsen a férfi kardot fogó kezét. Így is éles fájdalom nyilall karomba, és égett hús bûze csapódik ki. Felkiáltva csavarok egyet a fegyvert tartó kézen, és hangos reccsenéssel törik el a csontja. A ninja felkiált fájdalmában és térdre rogyik. 

- Nem hozok szégyent senkire… - morgom ingerülten, késemmel elvágva egyet a halálos pontok egyike közül.

Akamaruhoz sietek. Szerencsére semmi baja nem esett, csak a lábait kötözték le. Gyorsan kiszabadítom.

- Tûnjünk innen… - mondom. Már közel a kijárat…

Megpillantva a fényt hunyorogva lassítok tempómon, de nem bízom el magam. Még mindig rám támadhatnak. Most az egyszer szerencsére nincs mitõl tartanom.

 

Kilépve a világosságra elõször nem sok mindent látok, meg kell szoknom a fényt. Hosszú ideig voltam az alagutakban, így egy ideig eltart. Felpillantva nem messze Gaarát látom meg, mellette még mindig ott áll Kankuro és már egy másik vizsgázó. Lassan odasétálok a Kazekagéhez és meghajolva átnyújtom a tekercset. Csend van, még a tömeg sem morajlik. Gaara megnézi, majd összetekeri a papírost.

- Inuzuka Kiba- kezdi emelt hangon. – Átmentél a vizsgán.  

 

2008.11.24 22:15

 

Gaara:

 

Felkel a nap. Figyelem, ahogy a hajnali napsugarak sugárzó szépségükkel átfestik Suna épületeit. Rengeteg napfelkeltét láttam már innen.

Rohadt lelkiismeret furdalás...

Szegény Kankuro. Nem a megfelelõ fiúba szeretett bele. Nem tehetek ellene semmit, csak remélhetem, hogy nem fogja bántani, hogy nem okoz neki fájdalmat.

Ez csak egy egyszeri alkalom volt. Az adrenalin és a kiéhezettség a hibás. Se több se kevesebb...

 

Ideje indulni.

 

Az edzõtérre teleportálom magam. Õ már ott van, és rangomnak kijáró tisztelettel hajol meg. Biccentek, és igyekszem nem tudomásul venni mennyire jó érzés ránézni... Végigmérem, egyszersmint legeltetem rajta szemeimet, és...

- Mit csináltál? - nézek komoran a kezén lévõ kötésre.

- Semmit - hazudja oldalra pillantva, és eldugja elõlem. Mellé lépve ragadom meg kezét, és közelebbrõl is megnézem. Fájdalmas szisszenését hallva elfutja agyamat a vörös köd.

- Semmit, he? - köpöm mérgesen. - Nem azért dolgoztam veled annyit, hogy egy ilyen kis hülyeség miatt halj meg!

Hogy lehet ennyire ostoba? Pont a vizsga elõtt három nappal jut eszébe lesérülni...?!

- Miért érdekel?! Felõled akár tegnap is meghalhattam volna, mikor a gyilkosok közé löktél koncnak... - vág vissza dühösen, és meglepõdöm. Még senki sem volt ilyen bátor, hogy velem szemben megengedhesse magának ezt a hangnemet.

Kifejezéstelen arccal nézek a szemeibe.

Fogalma sincs semmirõl. Nem az õ kis habtestének épsége érdekel.

- Nekem még számítanak a bátyám érzései - válaszolom halkan. - Ha te meghalsz, mit gondolsz mit fog érezni?

Dühtõl reszketõ ajkait összeszorítja, szemeiben ragyog az a düh, amit én is érzek.

Kirántja kezembõl a csuklóját, és elfordul.

- Csak folytassuk az edzést, jó? A kezem gyorsan begyógyul... - válaszolja végül halkan.

Biccentek.

 

Legszívesebben megfojtanám.

 

- Már csak egyszerû gyakorlás lesz. Mindent megtanultál, ami szükséges. - mondom.

Elfintorodik.

Elgondolkodva figyelem.

Eltûnt az édesen naiv, bájos uke, ahogy megjósoltam. Már csak a csinos pofi maradt.

Kankuro vajon hogy fogja ezt elviselni?

 

És mégis...

 

Most, hogy így megváltozott, sokkal jobban vonz, mint kezdetben. Fogalmam sincs miért, de talán... az érett kisugárzása, a szemeiben ragyogó értelem... Nem tudnám megmondani.

 

Tiltott gyümölcs.

 

Felemelem kezemet, és máris körülöttünk áll húsz klónom. Egyszerre rontanak neki. Ma alaposan megizzasztom, és minden nappal tízzel több klónt fog kapni.

 

*

 

Elérkezett a nagy nap.

A hajnali napsugarak megvilágítják Suna hátsó kapuját, ami egy körülzárt völgybe vezet. Labirintus-szerû barlang rejtõzik alatta, amiben egy képzetlen, nem nyomkövetõ ninja eltévedne. Így is lesz néhány közülük, aki abba hal bele, hogy nem jó abban amit csinál. Kiba nem lesz köztük.

Kankuro mellettem áll, szemei és arca kifejezéstelen. Helyes. Nem okos dolog kimutatni a gyengeséget.

Lepillantok az elõttem féltérdre ereszkedett vizsgázókra. Húsz erõs és jó harcos. Nagy pazarlás, de hát a hagyományok... Sajnálom, hogy elveszítek most tizennyolc ninját. Mert túlélni csak ketten fogják.

Kiba és Akamaru kirí a sorból, csalókán karcsú alkatával a sok robosztus felépítésû férfi között. Nem probléma, hisz nem a fizikai izomerõn múlik a siker. Ez az ész, a logika, a rátermettség és nem utolsó sorban a kegyetlenség próbája.

Ja igen, és õ az egyetlen ninja, akinek homlokán nem homokfalu jelkép csillog.

 

Mély hangomon köszöntöm a vizsgázókat, és a falubelieket. Nagy tömeg gyûlt össze idén is a vizsgára. Elmondom pár mondatban a feladatukat. Két tekercs van elrejtve a labirintusban. Életben kell maradni, ki kell hozni. Túlélés. Túl kell élni a rengeteg rafinált csapdát, és egymást.

- Sok szerencsét. - intek, és egyszerre tûnnek el, hogy a 20 különbözõ bejárathoz állva, egy jelzésre elindulhassanak.

Kibát figyelem, ahogy a neki kijelölt helyen várakozik Akamaruval.

Csak nem...

 

...aggódom?

 

Az elmúlt napokban olyan távolságtartó és rideg voltam vele, amennyire csak bírtam. De éjjelenként csak izzadtságtól gyöngyözõ izmos, barna teste járt a fejemben, és érzéki sóhajai...

 

Kankurora pillantok, aki szintén Õt figyeli. Marha jó. Mióta egyezik az ízlésünk...?

 

Kiba felénk pillant, és egyenesen a szemembe néz. Elszánt a tekintete. Biccentek neki, és visszaintve indul el az alagúton. Kankurora rá sem nézett...

 

 

2008.11.24 18:34

Kiba:

 

Felocsúdva, mélységes szégyenemben kipattanok az ágyból. Nem maradhatok itt.

- Hová mész? – kérdezi elkapva csuklóm, visszarántva magához.

- El – jelentem ki keserûen, de nem enged el, csak maga alá teper. Felettem támaszkodva néz le rám, hûvös tekintettel.

- Késõbánat – suttogja. – Megtettük, pedig egyikünk se akarta.

Lesütöm szemeimet, hogy ne kelljen szembesülnöm szégyenem tárgyával. Azonban államat megragadva kényszeríti magára tekintetem. Felnézek a hidegen csillogó, türkiz szemekbe. Most mi lesz…? A fejemhez vágja sértéseit? Hisz én csókoltam meg… teljes joggal hihet egy hazug, kétszínû senkiházinak…

- Nem beszélek róla senkinek – töri meg végül a csendet. – Ez a kettõnk titka marad. Kankuro sem fog róla tudni – mondja halkan, már-már szelíden.

- Biztos? – pillantok fel rá kérdõn. Hiszek neki, de félek…

Komolyan bólint, majd egy gonosz mosoly kúszik ajkaira.

- De a testedet egy darabig ne mutogasd… - mondja mosolya mögül. Kipirosodó arccal konstatálom, hogy testemen vagy tucatnyi apró harapás és szívásnyom maradt utána. Több, mint a harcból maradt sérüléseim…

Lemászik rólam és az ajtóhoz sétálva még visszapillant.

- Jó éjt. Holnap reggel találkozunk – köszön el.

- Jó éjt… - motyogom figyelve ahogy kilép, majd becsukja maga mögött az ajtót.

Pár percig csak figyelem hûlt helyét, de a kimerültség végül álomba kerget.

~*~

Korán ébredek, mint mindig. Még Akamaru is alszik kint a kertben. Összeszedem magam és kavargó gondolataimmal indulok sétálni. Kimegyek a gyakorló pályára, de még nincs itt Gaara. Miért lenne, hisz még hosszú idõ van az edzésig. Kutató szemekkel azonban mégis õt keresem. Bakker…. Ez nem lehet igaz…

Emlékszem még, hogy ki voltam borulva, mikor megtudtam, hogy Kankuro hogy bánt elõzõ szeretõivel, erre tessék… A saját bátyjával csalom meg! Dühösen csapok a mellettem magasodó sziklafalba, amin hosszúrepedés szalad végig. Felszisszenve húzom vissza a kezem. Öklömön vérzõ seb, nem tudom megmozdítani rendesen az ujjaim. A francba, még ez is…

Dühösen sietek el gyors léptekkel Suna kórháza felé.

 

Odabent egy ügyeletes medinin jön segíteni. Sunában nem olyan jók, mint Konohában, de ez nem egy nehéz feladat.

Leülünk egy rendelõben, és felé nyújtom a kezem. Meggyógyítja egy medijutsuval, a seb beforr, és már tudom mozgatni.

- Ne erõltesse meg még egy ideig – javasolja, majd szemén látom, hogy pillantása nyakamra siklik.

- És ez? – kérdez rá a nyakamon lévõ harapásnyomra.

- Csak a kezem miatt jöttem… - motyogom, megigazítva ingem gallérját, hogy ne látszódjon a vörös jelölés. – Egy kis baleset. De rendbe jön magától is… - felállok és meghajolok a medinin felé, köszönetképp. – Viszlát.

 

Visszamegyek az edzõtérre és Gaara is ebben a pillanatban teleportálja magát oda. Némán meghajolok, õ is biccent. Tekintete kézfejemre siklik, ami most be van fáslizva.

- Mit csináltál? – kérdezi komoran.

- Semmit – fordítom el arcom, kezemet óvatosan testem takarásába húzom. Azonban Gaara mellettem terem és megragadva csuklóm rántja fel karom. Felszisszenve, összeráncolt homlokkal kapom felé tekintetem.

- Semmit, he? – mondja szikrázó szemekkel. – Nem azért dolgoztam veled annyit, hogy egy ilyen kis hülyeség miatt halj meg!

- Miért érdekel?! Felõled akár tegnap is meghalhattam volna, mikor a gyilkosok közé löktél koncnak… - szalad ki a számon. Dühösen állom jeges pillantását.

- Nekem még számítanak a bátyám érzései – vág vissza, hangja halk. Ez övön aluli ütés volt, nem tudok rá mit mondani. – Ha te meghalsz, mit gondolsz mit fog érezni?

Dühösen nézek rá, összeszorítom remegõ ajkaimat. Pár másodpercig csak némán nézünk egymás szemébe, szinte szikrázik a köztünk lévõ feszültségtõl a levegõ.

Mély levegõt véve rántom ki kezem a markából és elfordítva tekintetem dörzsölöm meg sajgó kézfejemet.

- Csak folytassuk az edzést, jó? – motyogom halkan. – A kezem gyorsan begyógyul…

Komoran bólint, és belekezdünk a gyakorlásba.

 

2008.11.24 00:07

Gaara:

 

Ahogy meztelen testére nehezedek, szívem olyan hévvel kezd dübörögni, ahogy még soha. Õrület...!

Hímvesszõm az övéhez dörzsölõdik, és õ felmordulva harap a nyakamba. Ahh imádom, ha durván csinálja a partnerem! Hajába markolva rántom hátra cseppet sem gyengéden a fejét, és felhördülve vetem magam puha ajkaira. Vad és durva csókom csak mégjobban fokozza õrjöngését, és véresre harapjuk egymást. Sós vérének ízére már a fenevadam is mocorogni kezd, és ez rátesz még egy lapáttal az õrjöngésemre.

Elszakítom számat ajkaitól, és nyakába harapok vadállati hévvel. Csókolom, falom, nyalogatom, simogatom, markolom ahol csak érem, már nem tudom kontrollálni magam. Már nem tudna megállítani semmi. Soha nem éreztem még ilyet. Talán harc közben a vérszomj... de ez még annál is erõsebb. Semmi másra nem tudok gondolni, csak az alattam fekvõ gyönyörû és kívánatos testre, amit olyan hévvel akarok megdugni, ahogy soha senkit...

Kéjesen nyögdécselve, sóhajtozva vergõdik alattam, véresre karmolva hátamat. Minden egyes fájdalmas karmolást hörögve fogadom, és behunyt szemekkel élvezem.

Testét feldíszítem szívás és harapás nyomokkal. Õ az enyém! Arhhgg...

Egy erõsebb karmolást felhördülve jutalmazok egy erõsebb harapással puha vállán, és hajamba markolva rántja morogva a fejemet magához. Belevicsorít a csókba, és harap, ahogy én is.

- Gaara... - nyögi, és egy erõteljes lökéssel hanyatt dob, és már rajtam is ül. Nyakamat harapja, oldalamat és mellkasomat, hasamat karmolja vad szenvedéllyel.

- Utállak... - sziszegi, és mellkasomról lenyalja kiserkent véremet. Felhördülök. Te kis bestia...! Végigharapdálja, megjelöli egész mellkasomat, és ahogy hasam érzékeny bõrére is felhelyezi fognyomait, felmorranok a gyönyörûségtõl. Könnyedén fölé kerekedek, és durva mozdulattal hasra rántom.

Már nincs visszaút Kiba.

Csípõjét megragadva rántom fel térdelõ helyzetbe, és végigsimogatom tekintetemmel mámorítóan szép testét. Gyönyörû olajbarna bõrén izzadtságcseppek ragyognak... Élvezettel nyalom végig gerincét, és bõrének fûszeres, sós íze teljesen megrészegít...

Benedvesítem nyelvemmel bejáratát, és ahogy fellazítom az izomgyûrût, õ nyöszörögve remeg. Jajanyám...

Elfogyott a türelmem. Föltérdelek, és karjait megragadva húzom hátra, hogy hasizomból tartsa fenn magát, amitõl csak méginkább megfeszülnek a medenceizmai. Hörögve harapok a nyakába, és abban a pillanatban, ahogy fogaim bõrébe mélyednek, mélyen beléhatolok. Mint két veszettül párzó kóbor macska... olyanok vagyunk most. Kéjes kiáltással fogad mélyen magába, és ahogy kíméletlenül mozogni kezdek, áhítattal és csodálattal dugom meg úgy, ahogy mindig is elképzeltem. Lábra sem fogsz tudni állni, azt garantálom!

Gyönyörû, szépséges, mámorító, elbûvölõ, ahogy alattam nyög, sikoltozik és vergõdik az élvezettõl...

Hörögve élvezem a látványt, az érzést... az illatokat... bõrének ízét...

Keményen dugom. Könyörület nélkül.

 

Hirtelen felsikoltva veti hátra fejét, és hosszan nyöszörögve rángatózik alattam, ánusza csodálatosan szorítja farkamat. A látvány, az érzés és a hangja...

Felordítva követem a paradicsomba, és akkorát és olyan hosszan élvezek, ahogy még soha...

 

Azt hiszem... ilyen lehet a halál... Felrobbanok és belehalok egyetlen egy hihetetlen, vakítóan fehér orgazmusban.

 

Rárogyok, és legördülve róla heverek el mellette.

 

Ez elképesztõ volt...

 

*

 

Még röptében kapom el a csuklóját, ahogy kipattanni készül az ágyból, és visszarántom magamhoz.

- Hová mész? - kérdezem ridegen. Nem mer rám nézni.

- El. - motyogja, arcán a bûntudat felismerhetõ jeleivel.

Leteperem, és fölémászva nézek ridegen az arcába.

- Késõbánat. - mondom halkan. - Megtettük, pedig egyikünk sem akarta.

Szégyenkezve fordítja el az arcát. Ah fenébe. Pedig milyen kurvajó volt vele! De õ még mindig nem az enyém, és ahogy a dolgok állnak, nem is lesz.

Magam felé fordítom a fejét, és belenézek gyönyörû, fekete drágakõhöz hasonlító szemeibe.

 

Vagy mégis?

 

Miért ne tarthatnám meg magamnak?

 

Mert Kankuro szereti. És ha Kibát az én ukémmé tenném, nagyon megbántanám, és ezúttal végleg magam ellen fordítanám.

Annyit nem ér egy fiú sem, hogy a vérköteléket elszakítsam.

 

- Nem beszélek róla senkinek. - szólalok meg végül. Csodálkozva néz fel rám. - Ez a kettõnk titka marad. Kankuro sem fogja megtudni.

Végigpillantok rajta.

Meggyógyíthatnám a harapás és szívásnyomokat a testén, de... olyan jó érzés a tudat, hogy rajta vannak. Hiába na, férfi vagyok. Megjelöltem ami az enyém.

Az enyém? Miket beszélek?

 

- Biztos? - szakít ki gondolataimból félénk hangja.

Biccentek.

- De a testedet egy darabig ne mutogasd... - válaszolom gonosz mosollyal. Elpirult. Azok után, amit mûveltünk, még képes elpirulni!

 

Lemászom róla, és magamba szívom a látványt. Gyönyörû uke...

- Jó éjt. - lépek az ajtóhoz. - Holnap reggel találkozunk.

- Jó éjt... - hallom a hangját, és meztelen testemen érzem pillantását.

2008.11.23 21:30

Kiba:

 

Szinte azonnal egy homokcsáp tekeredik a kezemre és erõs szorításától kihullik a kezembõl a kunai. Fellángol a chakrája és homok örvénylik körénk. Mi a…? Megrettenve pillantok körül.

- Semmi baj – mondja Gaara nyugtatóan. – Csak fenyegetést érzékelt…

A démon…?

Nyugalmat erõltetve magamra nézek a türkiz szemekbe. Lassan felém nyúl és óvatosan kisimítja arcomba hullott hajtincseimet.

- Tudod, hogy a bátyám szeret téged? – kérdezi nagyon halkan.

- Tudom… - bólintok. De… ez most honnan jutott eszébe..?

- Rám bízott, holott tudta milyen veszélynek tesz ki ezzel. És itt most nem a testi épségedrõl van szó – mondja. Mi? Zavartan pillantok rá, összekuszálódott gondolatokkal.

- Csak játszadozol vele. Igazam van? Nem igazi szerelmet érzel iránta.

- Ehhez semmi közöd… - szûröm a szavakat fogaim közt, és legszívesebben elhátrálnék tõle, de hirtelen elkapja a kezem és visszaránt magához. Ujjait államra fonva kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Azokba hideg, azúrkék íriszekbe…

- Ki gondolná, hogy a csinos pofi és ártatlan szemecskék mögött egy igazi számító kis uke rejtõzik? – mondja halkan, mintha csak magának beszélne, és halvány mosoly kúszik ajkaira. Dühös fintorral arcomon rántom el tõle fejem.

- Hogy merészelsz így beszélni velem? – mi az, hogy kis számító?! Haragom hatalmas, de nem tudok mit kezdeni vele.

- Csak bántanád Kankurot – lép közelebb és nem tudok elhúzódni tõle, mert a homok falként örvénylik körülöttünk. Hajamba markolva fordítja ismét maga felé arcom.

- Soha nem tennék ilyet, én… - mondanám, de a szavamba vág.

- …szereted? Na ne etess… Ha szeretsz valakit nem érdekel más – mondja gúnyos mosollyal.

- Ahogy nem is! – vágok vissza ingerülten.

- Na persze… - mosolyog továbbra is, és egy hirtelen rántással húz vissza magához. Lehajolva hozzám simít végig ajkaival enyémeken én meg elgyengülve hagyom magam, testemben újra az a kellemes izgatottság kezd felébredni. A francba… de képtelen vagyok ellene tenni bármit is…

- Te szemét… - sóhajtom, mire elneveti magát és elenged.

- Lehet, hogy szívességet tennék Kankuronak, ha elcsábítanálak… ki tudja?! – mondja gúnyos hangon. – Vajon mi a célod…? – fordul komolyra hangvétele, arcán gondolkodás ráncai. Célom?? Mit képzel?!

- Most mennem kell – jelenti ki hirtelen, a homok azonnal a földre hullik. – Holnap ugyan itt – biccent és elteportál. Mégis… mégis hogy képzeli?! Ezt nem hiszem el…

Dühösen indulok a Kagerezindencia felé.

~*~

Mire szállásomra érek, valamelyest lecsillapodik haragom. Helyette egy másik, borzasztóan nyomasztó érzés telepszik rám. Amiket Gaara mondott… valahol mélyen a lelkemben megérintett vele valamit és borzasztó érzést hagyott maga után. Szégyellem magam, holott nem értem miért…

Társaságot keresve kimegyek a kertbe Akamaruhoz. Szomorú szemekkel pillantok kutyámra, majd leülök mellé.

- Jaj, Akamaru… - temetem fehér bundájába arcom és szorosan magamhoz ölelem. Megértõen nyüszít és hozzám bújik.

Nem tudom mit érzek… szeretem Kankurot… nagyon is. Ha nem szeretném, most nem lennék itt.       De tényleg szerelmes lennék belé? Úgy érzem igen… de mégis egyfajta hiányérzet kúszik emellé az érzés mellé.

Hosszú ideig emésztem magam, de nem jutok több eredményre: még én sem igazodok ki magamon és az érzéseimen.

Már lement a nap, egy ideje már sötét van, mikor mellém lép valaki. Amint felpillantok elkomorul tekintetem, és dühösen pillantok az elõttem állóra. Gaara leguggol és mélyen a szemembe néz.

- Lenyomoztattalak. Már tudom, hogy nem vagy kém – jegyzi meg.

Fantasztikus felfedezés tettél, csak gratulálni tudok hozzá… Visszafojtva dühömbõl eredõ gúnyos megjegyzéseimet csak bólintok.

- Már csak néhány nap, és nem leszek tovább a terhedre – morgom inkább.

- Kipihented magad? – kérdezi fürkészõn pillantva rám.

- Miért? – tervez valamit?

- A mai edzés után már csak egy dolog van, amit meg kell tanulnod – válaszol. Feláll és engem is talpra segít. Hirtelen mozdulattal von magához, és testem beleremeg, ahogy hozzásimulok. De nem csak én remegésem érzem… Mielõtt bármit gondolhatnék, vagy tehetnék, mindhármunkat elteleportál.

Egy sötét, üregszerû helyre hoz majd el is enged. Mi ez a hely? Gyanakodva pillantok körül, megvizsgálva a sötét falakat és az elõttünk magasodó ajtót.

- Ez Suna börtöne – tájékoztat. Kinyitják elõttünk a nagy kaput és belépünk a feltárult széles csarnokba. Azonnal megakad a szemem a fal mentén álldogáló, leláncolt alakokra.

- Miért hoztál ide? – kérdezem. Érzem, ahogy arcomból egy csapásra kiszalad a vér. Rettentõ gyanúm támad…

- Ezek halálra ítélt, brutális gyilkosok. Némelyikük a saját anyját is megölné, hogy innen szabadulhasson. Kaptak egy esélyt. Aki téged meg tud ölni, szabadon távozhat innen – mondja komoly hangon, mégis egyszerûen.

- Hogyan? – kerekednek el szemeim halálos döbbenetemben.

- Sok sikert – biccent és ellépve mellõlem kimegy a terembõl. Saját ninjái követik és becsukódik a nehéz ajtó. Ledermedten nézek utánuk. Ezeknek az embereknek… engem kell megölni a szabadságukért…?

Akamaru morgása térít magamhoz. Kutyám felborzolt szõrrel figyeli az egyre közeledõ embereket.

- Én nem… - nyögöm halálsápadtan és már felém is ugrik az elsõ támadó. Villámgyors mozdulattal elkerülöm és túlélési ösztönöm félresöpri bizonytalanságomat. Jutsut formálok s Akamru azonnal mellettem terem, együtt hajtva végre a gyilkos támadást. Az ösztöntõl és a harc hevétõl elvakultan támadok. Gyilkolok az életemért…

Chakrám egyre fogy, ahogy újabb és újabb gyilkos támadásokat vetek be, végül az utolsó ellenfelem is holtan esik össze. Zihálva nézem a rongybabaként összezuhanó testet és felocsúdott tekintettel nézek végig a körülöttem heverõ hullákon. Megöltem õket… A fáradtságtól és elkeseredettségtõl összezuhanok, de egy puha test áll mellém, hogy nekidõlhessek.

Kutyám a nyíló ajtóhoz támogat, valaki elhalad mellettem, de nem figyelem ki az. Csak arra tudok gondolni, hogy mit tettem… milyen szörnyûséges dolgot cselekedtem…

Pár pillanat múlva Gaara magához ölel, majd egy szorító érzés… és börtön sötétségét felváltja néhány fehér fal. Lebénultan hagyom, hogy Gaara levetkõztessen, majd ledörzsölje testemrõl a rátapadt vért. Azoknak az embereknek a vérét… mindenem bûzlik a halál gyomorfogató szagától. Istenem… mit tettem…?

Puha törülközõt csavar körém, majd bevive a szobámba letesz az ágyra. Mellettem állva pillant le rám, fájdalomtól elkeseredett szemekkel nézek vissza rá.

- Megöltem õket… - motyogom.

- Igen.

- Lemészároltam azt a sok embert… - minden szavam újból szembesít tettemmel, és egyre rosszabbul érzem magam.

- Bûnözõk voltak. Ez volt a sorsuk – jelenti ki halkan Gaara. Könnyektõl elhomályosul, dühös szemekkel pillantok vissza rá. Miatta lettem gyilkos… ezt sosem fogom megbocsátani…

- Gyûlöllek! – kiáltom, és dühömtõl elvakultan ütök felé. Azonnal elkapja mind a két csuklómat és valósággal az ágyhoz szegez, arca pár centire kerül az enyémhez.

Dühödten kapok ajkai után, harapom, marcangolom õket. Testemben azonnal felpezsdül a harc okozta adrenalin és a rég elfojtott vágy, s ez elnyomja tudatom, elhomályosítja józan eszem. Nyögését hallva csak még jobban felhergel, gyors, határozott mozdulatokkal tépem le róla ruháit.

 

Forró teste hozzám simul, és ágyékunk egymáshoz nyomódik. Egyszerre nyögünk fel, ahogy még jobban az övéhez dörzsölöm fájóan lüktetõ merevedésemet. Majd felmorranva harapok vállába, átkarolva húzom még szorosabban magamhoz. Felhördül és hajamba markolva, kíméletlenül rántja vissza fejem, de csak annyira, hogy éhes szenvedéllyel vesse magát ajkaimra. Nyelve vadul tör utat ajkaim közé, irgalmatlanul kutatva fel szám legapróbb zugait is. Valósággal õrjöngve viszonzom a vad csókot, vér íze kígyózik a számba, ahogy egyikünk ajka felreped a hevességtõl. Vadítóan hat rám testének forró, perzselõ érintése, szájának és bõrének finom ízé és észveszejtõ illata.

Felnyögve dobom hátra a fejem, ahogy hirtelen lehajol és gyönyörködtetõen a nyakamba harap, nyelvével játszadozva ingerli bõrömet. Testemen égetõ villámként cikázik végig a forró kéj, tüzes ostorként csattan a bõrömön a sokszorosan felfokozott érzékeim ingerlése. Simogatja, markolássza a testem, azonban én dühvel felizzított vad vággyal mélyesztem körmeimet hátába, mély árkokat hagyva hibátlan bõrén. Mély, elemi hanggal hörögve harap vállamba, megszívva éktelen foltot hagyva maga után. Morogva túrok vérvörös hajába, selymes tincsei közt kapaszkodom meg, ahogy a testemet ostromló heves hullámok egyre inkább elsodornak. Az õrületbe taszít, gyûlölöm… és egyszerre viharos vágyat kelt bennem, magával ragad és megbabonáz…

- Gaara… - nyögöm elvakultan a féktelen élvezettõl.

Hirtelen mozdulattal fordítok egyet a helyzeten, minek következtében kis híján legurulunk az ágyról, de nem érdekel. Combjaira ülve éhes szenvedéllyel harapdálom meg nyakát és körmeimmel végigkaristolom mellkasán és oldalát.    

- Utállak… - sziszegem mellkasának bõrébe, majd nyelvemmel nedves csíkot húzva mellbimbójáig szívom meg azt. Felhördül de zavartalanul haladok lejjebb, megharapdálva csábítóan barázdált hasfalát. Egy morranással megragad és az ágyra teper a hasamra fordítva. Térdre kényszerít érzem, ahogy forró nyelvével végignyal gerincem mentém. Testem megborzong a kéjes vágytól. Bejáratomat kezdi kínzóan kényeztetni, s én nyöszörögve, morogva markolom a lepedõt a testemben viharként tomboló gyönyörûségtõl.

Abbahagyja és csalódottan felnyögve domborítom hozzá a hátam, ahogy fölém húzódik. Megragadva karjaimat húzza ki támasztékomat, kényszerítve, hogy izomerõbõl tartsam meg magam. Felhördülve harap a nyakamba és ebben a pillanatban egy vad döféssel mélyen belém hatol. Felkiáltok a hirtelen fájó, feszítõ érzéstõl, szemem elõtt vakító csillagok cikáznak. Megmozdul bennem, és kíméletlen lökéseivel megérinti a gyönyört hozó kis pontot, elfeledtetve ezzel a fájdalmat. Sikoltozok, hangosan nyögdécselek az egyre nagyobbra duzzadó élvezettõl, õ pedig hörög és mély hangon nyög fülem mellett.

Ívbe feszült testtel kiáltom a nevét, ahogy végigrobog testemen az orgazmus, forró lávatengerbe taszítva testemet. Hangos ordítástól remeg meg ismét testem, összerándulva élvezek. Egy szívdobbanásnyi ideig nem érzékelek se teret, se idõt… 

 

Lihegve rogyok az ágyra, levegõért szomjazva, s mellém gördül a ziháló férfitest. Homályos tekintettel pillantok a mellettem fekvõre. Hogy levezettem, elpárolgott dühöm esik csak le… Mit tettem?!?  

 

2008.11.23 17:44

Gaara:

 

Pocsék éjszakám volt. Szokásos éjjeli sétám, amit alvás helyett teszek meg, unalmasabb volt mint valaha. Életemben elõször, szívem szerint otthon maradtam volna, hogy egy formás és puha testen feküdjek, mélyen benne legyek, és hallgassam ahogy alattam nyög és élvez...

Már a gondolattól is merevedésem van.

Hm. Kéne keresni egy fiúcskát, akin levezetem a felgyülemlett feszültséget, mielõtt gyakorolni megyek vele. De hajnalban mindenki alszik. Éjszaka kellett volna elintézni...

 

Mire a gyakorlópályára teleportálok, õ már ott van a kutyával. Helyes. Szemébe nézek, és zavartan fordul el. Nocsak... Eddig bírta a tekintetem, hosszabb ideig, mint bárki más.

- Kezdjük - mondom, és pecséteket formálok, és tíz klónt idézek meg.

Keményen harcol, a régen ellenem alkalmazott jutsuját is beveti. Viszont, ezúttal a kutyák és õ is a halálos pontokat támadják. Gyorsak, hatékonyak és kíméletlenek. Remek.

Úgy belelendül a harcba, hogy engem is klónnak néz, és felém lendíti kunait tartó kezét, és a kutyának intek, hogy menjen haza. Szófogadóan kutyagol el, vidám lihegéssel.

Kiba felpillant rám, és tudatosul benne, hogy én vagyok. Meglepetten pillant körbe. Bizony kicsim. Elsõ edzésen megütni sem tudtad egy klónomat, és lám... most könnyedén elintéztél tizet. Ha lenne még néhány hetem, egyik legjobb ANBU-mmá képezhetném Õt...

- Hol van Akamaru? - kérdezi meglepetten.

- Hazaküldtem. - válaszolom, és ahogy finom illata orromba kúszik, vágyam tízszeres erõvel lángol fel. Nyugalom...

- Eressz el... - mondja fagyosan. Magamhoz térek végre, és gonosz mosollyal nézek le rá.

- Szabadulj ki - súgom.

Átfordul, de csak annyit ér el, hogy hátával hozzám simul, és már mindkét csuklóját fogom. Nyakába hajolva szívom be isteni illatát. Ha ez így megy tovább, perceken belül rámászom, tojva rá kihez tartozik és kit szeret. Orrommal is leheletfinoman megcirógatom puha bõrét, és halk nyögését hallva elmosolyodom. Piros kis arcát látva egyértelmû a helyzet: megõrülünk egymásért.

Kicsit jobba szorítom magamhoz, és halkan felsóhajt. Teljesen a hatásom alatt van a kis édes. Ki gondolta volna...? Hisz amikor legutóbb magamnak akartam, olyan elszántan hadakozott ellenem, most meg itt sóhajtozik a karjaimban. Halkan nevetek, ahogy eszembe jut, milyen képet vágott egykor... és most majd meghal egy csókért.

Nevetésemtõl magához tér, majd elszánt arccal kezd el küzdeni, és jól csinálja. Kimért, pontos mozdulatok, okos cselek. De ellenem semmit sem ér. Hirtelen szembe fordulva velem, arcomba hajol, mintha... és ennyi elég is, hogy levegyen a lábamról. Elgyengülve lazítok szorításomon, és õ kitépve kezét markomból egy kunait szegez a torkomnak.

Homok jutsum azonnal feltámad, mivel magától mûködik, hisz démonom nem engedné, hogy testemnek baja essen. Egy homoknyaláb Kiba kezére csavarodik, és a kés kiesik ernyedt kezébõl. Mindez olyan gyorsan történik, hogy ideje sem lett volna belém vágnia.

Körénk hömpölyög a homok, és Kiba elsápad a félelemtõl, ahogy megérzi pokoli erõmet. Fél.

- Semmi baj. - mondom halkan, megnyugtatóan. - Csak fenyegetést érzékelt...

Megnyugodva néz a szemembe.

Ahogy a homok körülöttünk áramlik, meglebbenti haját és a szemébe hullik néhány hajtincs. Finoman félresimítom ujjaimmal...

 

Nagy kár, hogy annak idején nem az enyém lett. Nagy kár, hogy foglalt... Senki más esetében nem zavarna, de a bátyám más.

- Tudod, hogy a bátyám szeret téged? - kérdezem halkan. Elkomorulva biccent.

- Tudom...

- Rám bízott, holott tudta milyen veszélynek tesz ki ezzel. És itt most nem a testi épségedrõl van szó.

Elkerekedett szemekkel viszonozza pillantásom.

- Csak játszadozol vele. Igazam van? Nem igazi szerelmet érzel iránta. - hangom mély és fenyegetõ.

- Ehhez semmi közöd... - sziszegi, és hátralépne, de csuklóját megfogva rántom magamhoz, másik kezemmel pedig állánál fogva kényszerítem, hogy szemembe nézzen. Kifejezéstelen arccal méregetem szép arcát.

- Ki gondolná, hogy a csinos pofi, és az ártatlan szemecskék mögött egy igazi számító kis uke rejtõzik? - súgom, és gonoszul elmosolyodom. Pont illene hozzám.

Felháborodva tépi ki magát a kezembõl.

- Hogy merészelsz így beszélni velem? - morogja, dühösen vicsorítva rám. Homokom olyan erõvel forog körülöttünk, hogy nem tud eltávolodni tõlem, csak karnyújtásnyira.

- Csak bántanád Kankurot. - lépek elé, és hajába markolva kényszerítem, hogy figyeljen rám.

- Soha nem tennék ilyet, én...

- ...szereted? - vágok közbe. - Ne etess... - teszem hozzá gúnyos mosollyal. - Ha szeretsz valakit, nem érdekel más.

- Ahogy nem is! - vágja rá, és szemeiben düh ragyog. Gyönyörû...

- Na persze... - mosolyodom el gonoszan, és magamhoz rántom. Nem ellenkezik, csak tágra nyílt szemekkel néz fel rám, vágyakozó fénnyel tekintetében. Puhán simítom meg számmal duzzadt kis ajkait, és karjaimban megremegve sóhajt fel. Teljesen megadja magát, készségesen nyújtva ajkait.

- Te szemét... - leheli.

Halkan felnevetve eresztem el és lépek hátrébb tõle.

- Lehet, hogy szívességet tennék Kankuronak, ha elcsábítanálak... ki tudja?! Vajon mi a célod...? - mondom gúnyosan, majd komolyan, elgondolkozva nézek rá. Tényleg, vajon mi a célja? Miért van itt? Miért hagyta ott Konohát? A Hokage kéme lenne és én lennék a célszemély? Ezt lenyomoztatom.

- Most mennem kell. - mondom hirtelen.

Homokom ernyedten zuhan a földre, és visszakúszik agyagedényembe, Õ pedig arcán csodaszép pírral, szemeiben pedig gyilkos haraggal néz rám.

- Holnap ugyanitt. - biccentek búcsúzóul, és magára hagyva teleportálok irodámba.

 

*

 

Elolvasom a jelentést. Tiszta. Konohai kémeim szerint nem volt lehetõsége arra, hogy kémet képezzenek belõle. Elképzelhetõ tehát, hogy valóban Kankuro miatt jött ide...

Nem baj, jobb így. Legalább már ezt is tudom, és õ is tudja, hogy velem nem játszadozhat.

 

Elintézek mindent, és hazasétálok. Már sötét van.

Szolgám lesegíti a kerámiaedényt, és a hátsókertbe irányít, amikor megkérdezem hol van Kiba.

Kisétálok, és hamar meg is látom. Kutyáját öleli, szomorú arccal. Most olyan sebezhetõnek tûnik. Talán nem kellett volna vele úgy beszélnem reggel.

Elé lépek, és ahogy ültében felpillant rám, már dühösen is csillognak gyönyörû szemei.

Leguggolok, hogy arcunk egy vonalba kerüljön.

- Lenyomoztattalak. Már tudom, hogy nem vagy kém. - mondom halkan.

Biccent.

- Már csak néhány nap, és nem leszek tovább a terhedre. - válaszolja.

- Kipihented magad?

- Miért? - néz rám gyanakodva.

- A mai edzés után már csak egy dolog van, amit meg kell tanulnod. - válaszolom, és felállok, kezemet nyújtom érte. Tétovázva fogadja el, és selymes kis kezét tenyerembe csúsztatva áll fel. Lepillantok rá, ahogy kiegyenesedik velem szemben.

Olyan csodaszép... Kankuro te piszok mázlista...

Magamhoz ölelem, és érzem ahogy megremeg közelségemtõl. És legnagyobb meglepetésemre még én is beleremegek. Fenébe.

Megragadom a kutyát is, és elteleportálom magunkat.

 

Ahogy elengedem, meglepetten néz körül a barlangi folyosón. Egy nagy ajtó elõtt állunk. Elengedem õt, pedig legszívesebben mindig így tartanám.

- Ez Suna börtöne. - tájékoztatom. Egy ninjám kinyitja nekünk az ajtót, és belépünk egy tágas csarnokba. Tizenöt leláncolt, marcona rab áll a fal mentén.

- Miért hoztál ide? - kérdezi sápadtan. Intek az embereimnek, és elkezdik leszedegetni a bilincseket a rabokról.

- Ezek halálra ítélt, brutális gyilkosok. Némelyikük a saját anyját is megölné, hogy innen szabadulhasson. Kaptak egy esélyt. Aki téged meg tud ölni, szabadon távozhat innen.

- Hogyan? - sápad el.

- Sok sikert. - biccentek, és kilépek az ajtón, magára hagyva Õt. Most minden kiderül. Ha Kiba meghal, Kankuro megöl engem. De erre akkor is szükség van. Meg kell tanulnia ölni. Kegyetlenül és kíméletlenül.

A folyosón állva, a falhoz dõlve, karba tett kezekkel hajtom le a fejem. Minden érzékemmel az ajtón keresztül kiszûrõdõ zajokat figyelem.

Életemben elõször érzek némi bûntudatot...

 

Néhány perc múlva nyílik az ajtó, és kitámolyog rajta valaki, egy nagy fehér kutyába kapaszkodva. Elfolytok egy megkönnyebbült sóhajt, és mellette elhaladva lépek be a csarnokba. A holttestek egy halomban. Rövid idõ alatt, hatékonyan és kíméletlenül végezte ki õket. Elégedetten biccentek.

- Takarítsátok el. - mutatok a tetemekre.

- Igen uram! - zengik egyszerre a ninjáim, és Kibához lépek. Kifejezéstelen arccal mérem végig. Néhány felületes horzsolás, semmi több, viszont alig pislákol benne chakra. Gyakorlatilag a kutya cipeli a teljes súlyát. Magamhoz ölelem, és a kutyát is megragadom.

 

A fürdõszobámba érkezünk. A kutyát kiküldöm, és az elgyengült fiút levetkõztetem, majd a kádba fektetve fürdetem meg. Nem finomkodom. Le kell róla sikálni a rengeteg vért, ami szinte rétegesen száradt rá. Egy nagy törülközõbe bugyolálva karjaimba veszem, és a szobájába viszem. Lefektetem, betakarom és lenézek engem figyelõ sötét szemeibe. Ismerõs tekintet. A sok borzalmat látott emberek tekintete. Majd kiheveri.

- Megöltem õket... - suttogja.

- Igen.

- Lemészároltam azt a sok embert...

- Bûnözõk voltak. Ez volt a sorsuk.

Könnyes szemeiben felizzik a harag.

- Gyûlöllek! - kiáltja, és öklét felém lendíti, de megragadom mindkét csuklóját és az ágyra nyomom. Arcom vészesen közel kerül az övéhez, és ekkor...

Megcsókol.

Dühödt vággyal marcangolja számat, és én felnyögök a testemen végigsöprõ forróságtól. Elképesztõ hatással van rám...

 

Mire feleszmélek, már meztelenül simul össze testünk, és õ a rólam letépett ruhámat hajítja félre éppen. Dühödt, vad és sóvár vággyal esünk egymásnak...

 

2008.11.22 20:15

Kiba:

 

Élveteg mosollyal, éhes tekintetét egyáltalán nem leplezve mér végig. Most hogy már látod, hogy itt vagyok… nem mennél ki??

Néma ingerültségem ellenére, pont hogy berúgja maga mögött az ajtót. Lassú mozdulatokkal kioldja övét és ledobja tunikáját. Megrettenten kerekednek el szemeim, és arcom színe hirtelen vált tûzvörösre, és úgy is érzem, mintha felgyulladna.

Utolsó ruhadarabját is félredobja és… ah, anyám… milyen teste van… Egyszerûen nem tudom róla levenni a tekintetem, szemeim valósággal isszák magukba a kápráztató látványt…

Tesz felém egy lépést, és felocsúdva hátrálok el tõle. Omgomgomg…

Kényelmesen elsétál mellettem és beáll a zuhany alá. Szemem ismét megakad testén, és elbûvölt tekintettel nézem…

- Ne felejtsd el becsukni az ajtót magad után… - mondja, de alig jut el a tudatomig. Testén végigfolyik a víz, és egy eltévedt cseppecske ragadja meg tekintetem, ahogy lecsöppen hajáról, végigkúszik nyakán, majd a mellkasán egy habkupacban tûnik el. Most ez fogja meg figyelmem, és ahogy simogatva mellkasát keni szét a habot. Ah… anyám…

Megáll a keze, és pillantásom lassan feljebb terelõdik a kérdõn nézõ szempárra, bujkáló élveteg mosolyra. Habár ez aligha lehetséges, arcom felveszi egy még sötétebb árnyalatát a vörösnek. Na Kiba, most hagyd abba a bámulását, mert elfolysz… Megrettenve sietek az ajtóhoz, a szemem elõtt a kijutás célja lebeg… de nem bírom megállni, hogy ne pillantsak vissza…

Látom, ahogy lassan végigsimít izmoktól barázdált hasán, majd eléri mereven álló férfiasságát. Uramatyám…

Halk nyikkanással menekülök ki, mintha tüzes vassal kergetnének. Ahogy becsukom magam mögött az ajtót, még hallom ahogy felnevet. Jól szórakozol mi?! Még dühöngeni sem tudok rajta mélységes szégyenemben…

Gyors léptekkel sietek hálószobámhoz és majdnem átesek Akamarun, ahogy belépek. Kutyám kíváncsian emeli fel a fejét, szétszórtságomat látva. Föl-alá járkálok idegességemben a szobában, mint egy mérgezett egér. Nem tudom kitörölni agyamból a látványt, az érzést. Ez így nem lesz jó… Mihamarabb túl kell esni ezen a kiképzésen, aztán itt se vagyok.

- Aludjunk – torpanok meg hirtelen és ágyba bújok. Na nem mintha tudnék aludni… A testemben csapongó izgatottság nem hagy nyugtot nekem, éberebbé tesz mint valaha.

~*~

Másnap kelletlenül kelek fel, mert alig aludtam egy szemhunyásnyit. Kipillantok az ablakon a szürkületre. Az edzés!

Gyorsan felpattanok és összeszedem magam. Még idõben vagyok. Úgy-ahogy rendbe rakom magam, hogy minél kevésbé látszódjon rajtam álmatlan éjszakám.

- Akamaru – szólok kutyámnak és engedelmesen utánam jön. Futva érkezem a gyakorlópályára, legalább ez felfrissít valamelyest, és idõben is érkezem. Gaara pár perccel utánam teleportálja magát elém. Engem látva elégedetten bólint a szemembe nézve. Elfordítom az arcom, hogy ne kelljen a tekintetébe pillantanom. Meghajolok, ahogy szokás…

- Kezdjük – mondja mély hangján és jutsut formál. Kicsit furcsállva nézem, ahogy a megszokott pár darab klónnál több, sokkal több jelenik meg.

- Mit használhatok? – kérdezem harcállásba helyezkedve, a klónokat fürkészve.

- Bármit – mosolyodik el gonoszan. Biccentek, majd gyorsan megformálom egyik jutsumat.

- Okami mure no jutsu – mondom és a füstfelhõbõl azonnal egy tucat kutya ugrik ki, egyenesen a legközelebb álló klónokra vetik magukat. Gaara eddig csak egyszer látta ezt a támadást, de akkor sem mint támadó fegyvert, hanem inkább mint védekezési stratégiát használtam. Méghozzá ellene. De ez sok mindenre jó…

A homokklónok egyre másra porlanak szét, én már visszaváltoztam de az én kutyaklónjaim továbbra is megmaradtak. Egy kunaival cikázva támadok, egyik ellenféltõl a másikig ugorva. Akamaru is gyorsan elvégzi a maga feladatát.

De egyre újabb és újabb klónok bukkannak elõ, nem hagyva pihenõt. Hosszú ideig küzdünk, és kezdek fáradni, így hát eltûntetem a kutyamásolatokat. Elhajítok három kunait, mindegyik egy-egy klón tagjába merül, pontosan ott ahol kell.

Azonban két ellenfél mellém ugrik, és gyors mozdulattal fogják le karjaim. Az egyiket azonnal szétrúgom, a másik azonban szinte folyóssá válva tekeredik végtagtagjaimra lefogva ezzel. Fellángoltatom a chakrám, mire a homokmásolat szétvetül. Zihálva támaszkodom meg térdeimen. Huh…

Egy test lép mellém és már ösztönösen suhintok kihegyesedett körmeimmel felé. Még a levegõben elkapja valami a csuklóm és mozdulatlanul megtartja. Felé kapom a tekintetem és már a szagát is érzem. Ez az igazi Gaara. Csupán szememmel körülnézek. Se klónok, se…

- Hol van Akamaru?? – döbbenek meg. Az elõbb még itt volt mellettem…

- Hazaküldtem – mondja egyszerûen, továbbra is tartva a kezem. Lehunyva szemeit mélyet sóhajt, mire gyanakodva sandítok fel rá.   

- Eressz el… - szólok neki hûvös hangon. Felnyitja szemeit és újból azt a gonosz mosolyt látom az arcán.

- Szabadulj ki – utasít, továbbra is gúnyosan mosolyogva.

Összeszalad a szemöldököm, és egy gyors mozdulattal átfordulok, hogy kicsavarjam a kezét és elengedjen. Azonban lefelé rántja karját, hogy ne tudjak átbújni alatta, így megakadályoz. Viszont közben fordul, így a hátammal mellkasának ütközöm és saját karom szorít hozzá, ahogy masszívan tartja. Támadnék másik kezemmel, de azt is elkapja és az ellenkezõ oldalra húzza, elõttem keresztezve karjaimat. Hát ez nem jött össze…

Döbbenten kerekednek el szemeim, ahogy fejét nyakamhoz hajtja leheletével bõrömet perzselve. Halkan felnyögök megrökönyödésemben, és zavart pír szalad arcomra. Egy kis hang azt kiáltja bennem, hogy szabaduljak, de egész testem ledermed, ahogy a harc hevébõl felocsúdva megérzem ruhán keresztül testének forróságát. Elhaló sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy átkígyózik a bõrömig a felhevítõ érzés. Halkan, gonosz hangon elkuncogja magát a fülem mellett, s erre magamhoz térek.

Dühösen elfintorodva egy hirtelen mozdulattal csúszom le testén, egy fordulás, és máris újra szemben vagyok vele. Még mindig fogja a kezeimet, de legalább már nem keresztben, és legfõképpen nem tud magához szorítani. Rúgok egyet az egyik keze felé és el kell engednie, hogy kitérjen elõle. Most megint csak az egyik kezemet fogja.

Zihálva nézek mélyen szemeibe. Hogy szabadulhatnék ki? Erõvel nincs esélyem.

Hirtelen ötlettõl vezérelve hajolok hozzá, egész közel arcához, orrunk majdnem összeér. Meglepettség suhan át arcán és ez éppen elég nekem. Kirántom kezem a markából, és ugyan ezzel a mozdulattal egy kunait kapok elõ, nyakának szegezve. Ha véresen komolyan harcolnánk, így se lenne ellene esélyem, de szeretném megmutatni, hogy nem vagyok én annyira elveszett.

2008.11.22 14:32

Gaara:

 

A napom a szokásos mederben folydogál tovább. Tárgyalások, egyeztetések, küldetések kiosztása, jelentések elolvasása...

Mégis ez a mai nap valahogy más. Egy bizonyos szempár folyton eszembe jut, és ettõl máris kevésbé unatkozom...

Kiba gyönyörû. Gõzöm sincs, mégis hogy képzelte Kankuro, hogy rám bízza. Nagyon szeretheti, ha bevállalta még az elvesztését is, hisz nem õ lenne az elsõ uke, akit elcsábítanék tõle. Mert ahogy a dolgok haladnak...

Ha csak egy alkalomra is, de megkapom a testét. Azt a gyönyörû testet, amit még nem volt szerencsém teljesen meztelenül látni. De fogom.

 

Nem! Nem szabad... Õ Kankurohoz tartozik. Mondjuk ez soha nem tartott vissza, azonban ezúttal bátyám szerelmes. Nem akarom tönkretenni a boldogságát, most hogy végre rátalált.

 

„Gaara...”

 

Francba, hogy a francba tud valaki ennyire erotikus és szép lenni...???

 

*

 

- Mára ennyi. - búcsúzom a Tanácstól, és kilépve a tanácsterem ajtaján magukra hagyom õket.

Mély tisztelettel meghajolva köszönnek el tõlem. Képmutató banda. Jól emlékszem még arra, amikor gyermekként az életemre törtetek nap mint nap... De már nem haragszom.

 

Emlékeimen elkomorulva sétálok kényelmesen a falu utcáin, és biccentek a barátságosan vagy félénken rám köszönõ falubelieknek. Gyakran teszem meg ezt a sétát. Ilyenkor feltöltõdöm kicsit, és elmúlik az üresség érzetem. Én vagyok a Kazekage, és vigyázok rátok. Itt vagyok, megóvlak titeket, akár az életem árán is.

Tudják, érzik. Már nem félnek és gyûlölnek, mint régen, és ez jó.

 

Belépek a házamba, és a szolgám elém szaladva segíti le hátamról a kerámiaedényt.

- Kiba? - kérdezem halkan.

- Az emeleti fürdõszobában van, uram.

Hm...

 

Elindulok a hálószobám felé, és ahogy a fürdõszoba ajtaja elõtt elhaladok, a víz csobogása... a tudat, hogy meztelenül áll az ÉN zuhanyzómban...

Önkéntelenül is benyitok.

Pont maga elé rántja egy méltatlankodó morranás közben a törülközõt, de így is letaglózó a látvány. Egyszerûen gyönyörû teste van...!

Kéjes mosollyal mérem végig hosszú, karcsú combjait, lapos hasát, szép izmos, formás karjait, mellkasát, bõrén ragyogó vízcseppeket, végül mérgesen csillogó szemein állapodik meg tekintetem. Haja nedvesen göndörödik dühös arca körül.

Egy laza mozdulattal berúgom magam mögött az ajtót, amitõl összerezzen, és még erõsebben szorongatja kis törülközõjét, ami hm... igencsak domborodik az ágyékánál.

Ejnye kicsi Kiba... hát mit mûvelsz az én fürdõszobámban? Csak nem huncutkodtál? Mmmrrr...

 

Elkerekednek szemei, ahogy vetkõzni kezdek.

És... elpirul! Teljesen meztelenül lépek elé, és õ megbûvölten néz végig testemen. Tudom, hogy szép látvány, mondták már eleget a szeretõim. Hagyom pár másodpercig, hogy legeltesse szemeit, majd felé lépek, kényelmes lassúsággal.

Felnyikkanva hátrál, én pedig lazán elsétálva mellette állok a zuhany alá.

- Ne felejtsd el becsukni az ajtót magad után... - vetem hátra a vállam felett, és behunyt szemekkel hagyom, hogy a meleg vízsugár végigsimogassa testem, és vizes hajamba túrok.

Szétkenem a szappant mellkasomon, és felpillantok. Még mindig ugyanott áll, és enyhén elnyíló ajkakkal bámul.

Kérdõ pillantásomtól még vörösebbé válik, és zavartan az ajtóhoz siet, de még visszafordul. Törülközõje igencsak dudorodik. Az én farkam is keményen simul hasamhoz, de nem szégyellem. Ízig-vérig pasi vagyok.

Na tegyünk rá egy lapáttal neki. Érzékien lassan végigsimítom a hasam, egészen az ágyékomig...

Céklavörösen felnyikkan, és kimenekül az ajtón.

Felnevetek mély, férfias hangomon. Elképesztõ. Utoljára így talán Naruto tudott megnevettetni...

 

2008.11.22 12:07

Kiba:

 

Feláll és kényelmes tempóban indul meg felém, s közben visszaépül homokpajzsa.

Védekezõ állásban várom, de amint elér hozzám egy gyors mozdulattal súlyt le, minek következtében megint pár métert repülve csapódok a homokba. Francba… pattannék fel, de egy nehéz test nehezedik rám és erõs kezek fogják le csuklóimat. Meghökkenve pillantok a hirtelen pár centi közelségbe kerülõ fagyos szemekbe. Na neee… azt már nem…

- Szállj le rólam…! – villantom ki fenyegetõen fogaimat, de mintha csak jót mulatna rajtam mosolyodik el, csepp jelét sem mutatva annak, hogy le akarna mászni rólam. Szállj már le rólam… Arrrgh…

Az egészben a legrosszabb, hogy így olyan közelségben van, hogy kesernyés illata és bûvkörébe kerülök.

Eressz!

Dühödten próbálom kiszabadítani magam, de csak azt érem el vele, hogy testemmel hozzá dörzsölõzöm, és valami olyasmit érzek ágyékomnak feszülni, amit nem kéne… Megakadva a mozdulatban megszeppenten pillantok fel rá, és elpirulva hagyok fel a szabadulásra való próbálkozással.

Ajakain bujkáló mosollyal dögöli hozzám kemény merevedését és testem azonnal lángra lobban, ahogy egy szikrázó villám cikázik végig rajtam. Szemem automatikusan lecsukódik és egy akaratlan nyögés hagyja el ajkaim. Ezt ne…

- Ezt… azonnal… fejezd be… - próbálok ellenállást tanúsítani. Mi a fenéért van rám ilyen hatással?!

- Talán nem tetszik? – perzseli leheletével az ajakaimat. Beleremegek mély hangjába. Ilyet eddig csak Kankuroval éreztem… vagy vele se… ah… Hogy gondolhatok ilyeneket?!

- Nem… - préselem fogaim közt, de csípõjének újabb mozdulatával fojtja halk nyögésbe ellenkezésemet.

- Ó hát persze hogy nem… - duruzsolja élvezettel. – Kívánsz engem, sajnos ezt nem tudod tagadni.

- Nem! Ez nem… igaz… - nyöszörgöm ellenkezõen megrázva fejem. Nem… én Kankurot… nhhh…

Mélyrõl jövõ, szenvedélyes morgással hajol fülemhez és nedves nyelvével ível végig rajta. Felnyögök és egész testemben megremegek. Kétségbeesetten próbálom elnyomni a testemben cikázó, szinte sikítozó izgalmat, de tudatom minden ellentmondása ellenére egy olyan szó hagyja el ajkaimat, és olyan hangsúllyal, ahogy sose lett volna szabad…

- Gaara… - sóhajtom kábultan a nevét. Bár eltompulnak érzékiem, mégis halványan érzem, hogy megremeg rajtam.

A következõ percben lemászik rólam, és úgy áll meg felettem, mintha az imént mi sem történt volna. Kezemet megfogva húz talpra a földrõl.

- Képes vagy folytatni a gyakorlást? –kérdezi kifejezéstelenül.

Lesöpröm ruháról a homokot, de mindenem remeg. A francba… Igyekezve nem tudomást venni reszketõ térdeimrõl állok harci pózba. Bólint és azonnal felém lendül.

Épp idõben reagálva térek ki elõle, s szinte csak harc közben fogom fel mit tett az imént. Ez a szemét most játszadozik velem?!

Dühödten támadok vissza, néha már úgy tûnik, hogy sikerül megütnöm, de az utolsó pillanatban védi ki mindig csapásaimat. Ezen csak még jobban felhergelve magam próbálok bevetni minden cselt, de hatástalan.

Nem törõdve sajgó izmaimmal, testem fáradtságával, továbbra is támadok. Azonban nem feszíthetem ki túlzottan erõs határait, ha kitartásom még messze bírná. Szemem elõtt fehér foltok kezdenek villogni, lábaim zsibbadtan gyengülnek el és térdere esek. Zihálva próbálok levegõhöz jutni és egyszerûen csak arra tudok koncentrálni, hogy összeszedjem magam. Kimerülten törlöm le homlokomról a verejtéket, s látom, ahogy Gaara elém guggol.

- Készen állsz a vizsgára – jelenti ki. Tessék? Jól hallottam? – Még van néhány napunk, addig a gyilkolást gyakoroljuk tovább.   

Fürkészõn pillantok a hideg íriszekre. Remélem nem azt fogja elvárni, hogy ok nélkül gyilkoljak.

- Ugye klónokkal? – szalad össze szemöldököm.

- Egyelõre igen – bólint. Egyelõre?? Ez nagyon nem tetszik… - Most mennem kell, holnap reggel itt találkozunk. Ezúttal ne késs.

- Nem szokásom… - morgom orrom alatt, de már nem hallja, mert elteleportált.

Remegõ tagokkal állok fel, és szállásom felé veszem az irányt. A francba… nagyon kimerültem…

Ahogy szobámba érek, fáradtan dõlök hátra az ágyra, mint egy deszka, és szinte azonnal el is alszom.

~*~

Pár óra múlva térek magamhoz a mélyalvás szerû állapotból. Manapság egyre kevesebb idõ kell hozzá, hogy regenerálódjon a szervezetem, bár ez azért még kevés volt. Még mindig nem vagyok a toppon. Fáradt sóhajjal indulok a fürdõ irányába.

Beállva a zuhany alá, a csempének támasztott kezekkel merülök gondolataimba. Csukott szemekkel hajtom le a fejem. 

Én Kankurohoz tartozom… Nem hiszem el, hogy Gaara ilyen hatással van rám, ahányszor túl közel kerül hozzám…

Felnyitva szemeim halkan felnyögve döbbenek meg. Fenébe… már a gondolatára is…

Dühösen fordulok meg hátamat a jéghideg csempének döntöm. Biztos azért van, mert rég voltam Kankuroval… de milyen rég… igen, csak ez lehet az oka…

Felsóhajtva simítok végig erekciómon.

Azonnal felpattannak a szemeim, ahogy egy léptet hallok az ajtó elõl, és rögtön a törülközõ után kapok, gyors mozdulattal magamra tekerve, mire nyílik az ajtó.

- Héj! – mondom felháborodva, rákvörös arccal, ahogy Gaara egyszerûen benyit. Még épp idõben takartam el magam… na de bakker, nehéz nem észrevenni azt a dudort a törülközõn…    

 

2008.11.21 19:10

Gaara:

 

Másnapig hagyom pihenni, de nem adok sok idõt neki, mert ha feldolgozza, akkor semmit sem ért a munkám.

 

Várom õt a gyakorlópályán, és ahogy dühösen csillogó szemekkel, gyûlölködõ tekintettel közeledik felém, kifejezéstelenül, ridegen viszonzom pillantását.

 

Ma megtanulja uralni és felhasználni a dühét.

 

Kezdetnek ez is megteszi. Évek kemény munkája szükséges ahhoz, hogy teljesen érzelemmentessé váljon valaki, neki már csak hat napja van. Úgyhogy ebbe bele sem kezdünk.

 

Megtorpan elõttem, és tisztelettel hajol meg, ahogy rangomnak kijár. Ha szemmel ölni lehetne... Mázli hogy nem Uchiha származású.

- Még mindig dühös vagy? - kérdezem gonosz, kegyetlen mosollyal. Szemei lángolnak, kezeit remegve szorítja ökölbe, szép arcán dühös fintor. Gyönyörû...

- Igeeen... - súgom elragadtatva. Ez tetszik. A mai edzést élvezni fogom azt hiszem. Nem ront nekem, visszafogja magát. Helyes, de most nem ez a cél.

- Ne fojtsd vissza - lépek elé, és arcába hajolva nézek mélyen szép szemeibe komoran.

Meglepõdik, és eltûnik szemeibõl a harag. Ehh...

Meglegyintem kicsit, és elszáll mint a kunai. Ledöbbenve áll fel, letörli a vért szája sarkából, és végre újra lángol a dühe. Vicsorogva ront nekem, és végre komolyan harcol.

Nem kímélem, csak arra vigyázok, hogy ne tegyek benne kárt. Egyre jobban bemelegedik, és egyszer csak sikerül megütnie. Ritka dolog, hogy valaki képes rá. Ígéretes a kölyök, de csak azért sikerült neki, mert már annyira kívánom, hogy elkábít az illata...

Nem fájt, hisz a homokpajzsom felfogta. Hátraugrom, és guggolva érkezem a puha homokra.

Érzem ahogy leporlad arcomról a réteg.

- Szörnyeteg... - sziszegi dühös fintorral. Felállok, és elindulok felé. Ahogy lassan lépek, a homokom már ki is pótolja páncélom hiányzó darabját, és mire elé érek, már hibátlan.

Laza legyintés, és újabb métereket zuhan hátra. Halkan felnyög, ahogy megérkezik a puha homokba, és mire felpillant, már fölötte térdelek, csuklóit a homokba szorítom. Alig néhány centirõl nézek szemeibe, fagyos ridegen. Nem vagyok dühös, ó nem. Egyszerûen csak... élvezem, hogy így szembe mer szállni velem. Örömmel fogom megleckéztetni.

- Szállj le rólam...! - morogja vicsorogva. Gonosz mosollyal figyelem, és könnyedén szorítom le továbbra is. Moccanni sem tud. Egyre dühösebb, és... egyre gyönyörûbb. Szikráznak a szemei, arca kipirult, szaporán kapkodja a levegõt, és az izzadtságcseppek ragyognak fahéjszínû bõrén. Olyan merevedésem van, hogy már fáj...

Bedühödve kezd alattam vergõdni, és ahogy ágyékunk összeér, elkerekednek a szemei. Félénken néz fel rám, és elpirul. Elképesztõ. Pedig nem szûz kis kezdõ, pontosan tudja mi merre hány méter.

Halvány mosollyal dörzsölöm övéhez az enyémet, és halkan felnyögve hunyja be szemeit. Már neki is felállt. Nocsak...

- Ezt...azonnal...fejezd be... - mondja halkan, akadozva.

- Talán nem tetszik? - súgom az ajkába, de nem csókolom meg. Játszadozni lehet, de nem érinthetem. Kankuro ukéja a fene essen bele.

Megremegve sóhajt fel, és arcát figyelem. Sokszor elképzeltem már, ahogy alattam fekszik, nyög és sikolt, harap és karmol a kéjtõl. A valóság sokkal szebb.

- Nem... - sziszegi dühösen, de egy újabb csípõmozdulatom hatására nyögésbe fullad ellenkezése.

- Ó hát persze hogy nem... - súgom mosolyogva. - Kívánsz engem, sajnos ezt nem tudod tagadni.

- Nem! Ez nem...igaz... - dadogja, s zavartan dobálja a fejét, haja csillog a napfényben, isteni illata orromba kúszik. Mámorító érzés, hogy itt fekszik alattam, kiszolgáltatva.

Füléhez hajolok, és halk, érzéki morgással finoman megnyalintom. Megremeg és felnyög. Milyen kis érzékien érzékeny fiúcska. Mmmrrr... na most kell abbahagyni, mielõtt baj lesz.

- Gaara... - sóhajtja. Megremegek. Hogy lehet valaki ilyen kurvára gyönyörû és érzéki? És hogy lehet az, hogy nem az én ukém...????

Lemászom róla, és kezét megragadva rántom fel a földrõl.

- Képes vagy folytatni a gyakorlást? - kérdezem kifejezéstelen arccal. Hát igen, a hidegvérem.

Remegõ kezekkel porolja le magáról a homokot, és felveszi a támadóállást. Elégedetten biccentek, és újra nekirontok.

Könnyedén védem ki támadásait, de ahogy újra és újra megérzem finom jázminillatát, elkábulok, és vészesen közel kerülök dühödt ökleihez. Jól bírja a gyûrõdést, szó se róla.

 

Félájultan rogy térdre a fáradtságtól egyik pillanatról a másikra, és még a levegõben fékezem meg ütésem. Leengedem öklömet, és végigmérem. Képességeinek határát elérte.

Leguggolok vele szemben, és figyelem ahogy zihálva törli homlokáról az izzadtságot.

- Készen állsz a vizsgára. - mondom halkan. Elkerekednek a szemei. - Még van néhány napunk, addig a gyilkolást gyakoroljuk tovább.

Némán állja tekintetem, látom hogy vívódik.

- Ugye klónokkal? - böki ki végre.

- Egyenlõre igen. - biccentek. - Most mennem kell, holnap reggel itt találkozunk. Ezúttal ne késs.

Elteleportálom magam az irodámba.

 

2008.11.21 00:14

Kiba:

 

Különös érzésem támad, mintha Gaara figyelne. Felpillantva tényleg a hideg íriszekkel találom magam szemben. Tekintetében különös, de már ismert csillogás bujkál. Szoktam állni a tekintetét, de ez most más. Hamar zavartan pirulva fordítom el a fejem. Miért néz rám így?

- Mi az? – kérdezek rá, felsandítva rá. Pár pillanatig megvárat a válasszal.

- Semmi – jelenti ki végül üres hangnemmel. – Folytassuk.

Bólintok, majd felkelek, hogy szembenézzek a következõ klónnal.

~*~

Egy hét telik el, minden egyes nap kemény edzéssel töltöm, ami nem marad hatástalan. Gyorsan és precízen végzem el a feladatokat, mostanra már a jelölések sem kellenek. A hét második felében Akamaru is kap egy gyorstalpalót, de ragadozó ösztöneinek köszönhetõen, neki nem esik nehezére a klónok pusztítása. Mostanra már én is meggyõztem magam róla, hogy ezek csupán másolatok, csupán árnyékai a valódi testnek. Így könnyebben megy halálos csapást mérni rájuk.

 

A mai nap is kemény edzéssel ment el, de már egyre jobban bírom a kimerítõ megpróbáltatásokat. Persze egyik nap sem esik nehezemre elaludni…

Elindulunk kifelé a gyakorlópályáról, és mint az utóbbi idõben mindig, Gaara most is elteleportál. Fáradt sóhajjal fonom tarkómra ujjaim, és elindulok szállásom felé. Bekanyarodok az egyik sarkon, és egy olyan kép tárul a szemem elé, amit legrosszabb rémálmaimban sem láttam soha. Egy ninja épp felkel egy fehér, vérrel áztatott test mellõl. Akamaru… Nem… az nem lehet… Ledermedten, elkerekedett szemekkel próbálom feldolgozni a sokkot, majd a ninja felém fordul és rávetül tekintetem. Amint meglátom arcát, agyamra borul a lila köd. Megölte Akamarut… Tekintetem egy pillanat alatt változik halálosan döbbentbõl, gyilkossá.

Fájdalmamtól bosszúszomjasan felkiáltva ugrok a ninja felé, még ugrás közben elõkapva a kunaimat. Elvakultan támadok, mégis halálpontos precizitással. Nincs ideje védekezni, már ösztönös mozdulattal vágom torkába késemet. Pokoli bánattal és dühvel vágok újra és újra, még azután is, hogy áldozatom élettelenül hanyatlik a földre. Fájdalmam maga a pokol… leírhatatlan…

Könnyek homályosítják el elõttem a halott ninja képét, majd félrehajítva kunaimat rogyok térdre. Akamaru… drága Akamaru… hogy történhetett…? Felkiáltva tör fel belõlem a zokogás, magába ránt a mélységesen fájdalmas és üres gyász. Könnyeim égetõ, elapaszthatatlan patakokként folynak végig arcomon.

Valaki elõttem terem, nem érdekel, hogy hogyan és mikor került ide, de felpillantva jégkék szemek néznek vissza rám.

- Megölte… megölte… Akamarut…! – zokogom kétségbeesetten. Szívemet mintha vasmarokkal akarnák kitépni a helyérõl, fáj, hasogat. Borzasztó érzés…

Könnyeimtõl elhomályosult tekintettel pillantok kutyám és legjobb barátom élettelen testére. A látványtól csak még jobban összeszorul a szívem, könnyeim hatalmas gombócként fojtogatnak. Oh, Akamaru… barátom… Fájdalomtól túlcsordult szívvel lépek mellé, és lerogyok hozzá. Arcomat a hófehér bundába temetve zokogok tovább.

De… ez…

Felkapom a fejem, hitetlenkedve nézek le az elõttem heverõ testre. Ez nem Akamaru… érzem a szagán… ez nem õ…

- Ez egy… klón…? – ajkaimat szinte leheletként hagyják el a szavak, és mintha csak erre várt volna, kutyám másolata egy pillanat alatt válik homokká. Akkor… én nem… nem bosszúból oltottam ki egy életet…

Remegõ kezeimet felemelve nézek az alvadó vértõl szennyezett tenyeremre. Megöltem egy embert… Szemem a lassan a földön heverõ kunaira, majd a brutálisan szétroncsolt igazi, húsvér emberi testre kúszik. Én öltem meg… és olyasvalamiért… amit meg se tett…

Tekintetem visszasiklik a klón semmivé lett tetemére, csupán aranyló színben csillogó homokszemcsék maradtak utána. Homok…? Gaara tette ezt?!

Dühtõl eltorzult vonásokkal kapom fejem felé, hidegen, érzéketlenül vizslató szemeivel engem figyelt egész eddig.

- Te rohadék…! Kit gyilkoltattál meg velem… ok nélkül?! Aljas, becstelen gyilkosságra kényszeríttettél! – kiáltom felbõszülten. Hogy tehetett ilyet ez a szemét?! Dühöm is ét elvakítja a tudatom és felé ugorva támadnék rá, de azon nyomban homok tekeredik végtagjaimra, és a földre rántva béklyóz le. Elkeseredetten rángatom kezeim, holott tudom, hogy nincs értelme. Megállíthatatlanul folynak könnyeim. Hogy kényszeríthetett ilyesmire…? Hogy teheti ezt bárkivel is…?

Dühödten, nekikeseredetten próbálok kiszabadulni, de tagjaimból lassan elfogy az erõ. Mindenem remeg a megerõltetéstõl és a lelkemben tátongó mély sebtõl. Még sosem csaptak be ennyire… ennyire kegyetlenül…

Belefáradva a képtelen szabadulásba nyugtatom le testem, de belül még mindig vihar tombol bennem, megtépázva lelkemet.

- Akamaru jól van, ugye? – kérdezem keserûen. Már semmiben nem lehetek biztos.

- Igen – válaszol. Felpillantok rá, hideg, érzéketlen tekintetébe. Lelketlen… - De mindez megtörténik majd, ha nem jársz sikerrel a vizsgán – mondja ugyanolyan komorsággal.

Amíg én élek, nem. Utolsó csepp véremig küzdök ha kell…

- Az soha nem történhet meg… - mondom halkan, dühösen sziszegve, megszakítva a hosszú némaságot.

Csendben fürkészem az érzelemmentes arcot, gleccsernél hidegebb tekintetet.

- Egy halálraítélt bûnözõt öltél meg. Így is úgyis meghalt volna – jelenti ki végül, majd elfordul és eloszlik jutsuja. Akkor sem volt joga ezt tenni velem. Nem vagyok egy hóhér…

- Holnap reggel találkozunk – teszi hozzá és egyszerûen elteleportál.

Feltérdelek és összeszorított szemekkel és fogakkal ütök teljes erõmbõl a földbe. Embert öltem…

 

Lassan felnyitom a szemem és a nem messze heverõ holttestre pillantok. Látványára mintha jeges kést forgatnának meg lelkiismeretemben. Felkelek és mellésétálok, tétova lépésekkel. Lehet, hogy bûnözõ volt, és lehet hogy a világ jobb hely lett nélküle… de akkor sem hagyhatom itt… Ha másért nem, a saját lelkiismeretem miatt nem…

Másnap a falu határán kívül egy friss sírhantot fog megvilágítani a hajnal. 

 

Szállásomra megyek elcsigázottan, koszosan, vér szaga árad ruhámból és kezeimrõl. Bárhogy is próbálom, nem tudom lemosni magamról a szagot…

~*~

Másnap megszokáshoz híven megyek az edzõhelyre. Akamarunak tegnap nem mondtam el mi történt, nem is fogom… A mai nap otthon is hagyom.

Megérkezem, és Gaara már vár. Komoran pillantok szemeibe.

- Még mindig dühös vagy? – kérdezi és legnagyobb döbbenetemre gonoszan elmosolyodik. Gyilkos tekintettel rámeredve húzom össze szemeim, kezeim ökölbe szorulva remegnek. 

- Igen – válaszol helyettem. Rendkívül feldühít, de nem támadok rá, nem vakít el a harag.

Elém lép és közel hajolva néz a szemeimbe. Állom a pillantást.

- Ne fojtsd vissza – mondja elkomorulva. Mi?! Döbbenetem látva összehúzza szemét és még reagálni is alig van idõm, megüt, de olyan erõvel, hogy pár métert repülve érek földet. Négykézlábra esek, felszántva a földet, majd miután megállok felkapom rá tekintetem. Megütött! Szám sarkából forró patak csordogál ki, letörölve pillantok vértõl vöröslõ kezemre. Hát jó…

Dühösen elvicsorodva lendülök támadásba, felé ugrom és teljes erõvel csapok le rá. Elkapja öklömet, karom remeg az erõfeszítéstõl, ahogy nekifeszítem. Dühösen lökök rajta még egyet, arcától pár centire sikerül ismét visszafognia. Dühösen vicsorogva rúgok egyet felé, de lábamat is elkapja, majd egy lökéssel ismét távolabb taszít magától. De nem marad egyhelyben, utánam lendül és az utolsó pillanatban térek ki ütése elõl. Nem finomkodik, leguggolva rúgja ki alólam a lábam. Hanyatt esek, de azonnal talpra is szökkenve támadok vissza, balommal ütök, amit könnyedén hárít. De jobbom is beindul, és talán saját magam legnagyobb döbbenetére betalál az ütés. Azt látom, hogy Gaara feje oldalra fordul a csapástól, majd a következõ pillanatban hátraugrik és guggolva ér nem messze földet. Arcán repedések futnak végig, öklöm nyomán leporladt egy jó része a homokpajzsának.

- Szörnyeteg… - sziszegem ráncolva arcomat, dühödt szemekkel fúrva tekintetem az övébe.   

2008.11.20 19:49

Gaara:

 

Újabb edzés. Végre fejlõdést mutat. Sokat makacskodik, és néha bosszantóan öntörvényû, de ez nem lesz mindig így.

Szünetet kap, és egy szikla tövébe ülve húzódik árnyékba. Iszik, majd behunyt szemekkel dõl hátra. Szép arcán csillognak az izzadtságcseppek. Igazán csinos fiú... Jószívû és kedves. Kár érte. Én nem engedném Kankuro helyében, hogy ilyen lélekromboló kiképzésre menjen.

 

Elgondolkodva figyelem az arcát, és karba tett kezekkel dõlök egy másik sziklának.

Megérzi és felnéznek rám a sötéten ragyogó szemek. Csak rövid ideig állja a tekintetemet, majd zavartan elfordítja a fejét. Ha nem Kankuro ukéja lenne, már rég megdugtam volna. Nagyon szép. Merem állítani, hogy még Narutonál is szebb. Sõt, ha jobban belegondolok... még soha nem találkoztam hozzá hasonlóval. Nem csoda, hogy bátyám teljesen bezsongott.

- Mi az? - kérdezi elpirulva.

Ismerem az emléktörlõ jutsut. Mi történne, ha...? Hmm... csábító ötlet. Nagyon is...

- Semmi. - válaszolom, és ellököm magam a sziklától. Nem mászom rá, nem az enyém. - Folytassuk.

 

*

 

Egy hét alatt profi gyilkos lett. Elméletben. Tökéletesen eltalálja a halálos pontokat. Gyorsan és hatékonyan képes gyilkolni. Klónokat. Utóbbi napokban már a kutyával közösen edzenek. Megtanítom Akamarunak a hatékony ölési technikákat, hogy tudja használni fogait és körmeit. Meglepõ, de alig kell valamit tanítani neki. Még Kiba is meglepõdik, hogy kis kedvencének különösebben nincsenek olyan erkölcsi aggályai mint neki.

 

Még egy hetem van, hogy Kiba valóban könyörtelen gyilkossá váljon. Nincs vesztegetni való idõm.

Jöjjön a következõ lépcsõfok.

 

*

 

Kilépünk a gyakorlópályáról egy nehéz edzés után, és elindulunk. Mivel állóképessége is sokat fejlõdött, már képes saját lábán hazamenni.

- Akkor holnap reggel. - biccentek búcsúzóul, és elteleportálok. Kiba egyedül folytatja tovább az útját, Akamarut ma nem hoztuk magunkkal. Nem megyek messzire, titokban figyelem tovább. Elér a megfelelõ helyre, és amikor meglátja a kegyelmet kapott bûnözõt, ahogy a klón-Akamaru vérrel borított teste fölött felegyenesedik. Másodpercekig eltart, amíg agya feldolgozza a megrázó látványt, és végül kétségbeesetten felordítva ront a ninjának. Szándékosan választottam ezt a férfit. Erõs és gyors harcos. Hatékony gyilkológép.

Kiba kegyetlenül lemészárolja, és miután dühét levezette a szétroncsolt tetemen, sírva rogy térdre. Zokogása olyan hangos, hogy tisztán hallom én is.

Vele szemben teleportálom magam, és jegesen nézek le rá. Fájdalomtól üres, könnyes tekintettel néz fel rám.

- Megölte... megölte...Akamarut...! - bömböli õrjöngve, és fájdalmasan markol a földbe. Lángol a teste körül a zaklatottan kavargó chakra. A tetem mellé sétálok, hogy megnézzem. Alapos munkát végzett, jól van. Gyors volt és hatékony, ahogy elvártam.

Hagyom még gyászolni, õrjöngeni, és figyelem ahogy végül rászánja magát, hogy kutyájához menjen. Közelebb lépve simogatja meg, és könnyes arcát a bundájába temeti.

Meglepetten kapja fel a fejét, és elkerekedett szemekkel hüppög.

- Egy...egy klón...? - leheli kábán. Ebben a pillanatban homokká porlad a kutyatetem.

Karba tett kezekkel, nyugodtan figyelem, ahogy hosszú perceken át bámulja a homokot, majd saját véres kezeit, a földre ejtett kunait, végül a lemészárolt férfi testét.

Felfogja végre a történteket, és felpattanva fordul ellenem.

- Te rohadék...! - ordítja magából kikelve. - Kit gyilkoltattál meg velem... ok nélkül? Aljas, becstelen gyilkosságra kényszerítettél! - tajtékzik a dühtõl.

 

Figyelem, ahogy pusztul a lelke. Végignéztem már párszor ezt a folyamatot.

Nekem ront ahogy vártam, de homokom a végtagjaira csavarodik, és elesik. Hanyatt fekve küzd a jutsum ellen, könnyei megállíthatatlanul folynak.

Már nem kell sok neki.

Fölé állva nézek le rá jeges szemeimmel. Várom, hogy megnyugodjon. Sokáig eltart, de én türelmes vagyok.

 

Elfárad végre, és behunyt szemekkel adja fel a küzdelmet.

 

- Akamaru jól van, ugye? - szólal meg végül.

- Igen. - válaszolom mély hangomon, és felnéz rám. Szemei üresek és tompán csillognak. Pontosan ahogy kell. - De mindez megtörténik majd, ha nem jársz sikerrel a vizsgán.

 

Csend.

 

Tekintete kihûl, és szája megfeszül.

- Az soha nem történhet meg. - sziszegi.

 

Hosszú másodpercekig figyeljük egymást.

 

- Egy halálraítélt bûnözõt öltél meg. - mondom végül. - Így is úgyis meghalt volna.

Elfordulok tõle, és eloldom a jutsut.

- Holnap reggel találkozunk. - pillantok vissza rá, és elteleportálom magam.

 

Ma elpusztítottam a régi Kibát.

 

2008.11.18 20:27

Kiba:

 

Amióta Kankuroval találkoztam, fenekestül felfordult az életem. Hátrahagyva Konohát jöttem utána a homokfaluba, hogy itt éljek tovább tanítványa, és szeretõjeként. Sok mindenre megtanított mindkét téren… Kankuro mellet boldognak érzem magam, mégis egyre többször hasít belém egyfajta hiányérzet… Na mindegy… Félre kell tennem magánéletemet, mert egy közelgõ megpróbáltatás igényli minden figyelmemet és koncentrációmat. 

A lényeg az, hogy az egész ninjavilág legkegyetlenebb vizsgájával kell megbirkóznom hamarosan.  

És most itt állok szemben Suna legerõsebb ninjával, aki az elkövetkezõ hetekben a mesterem lesz. Gaara, a Kazekage készít fel a próbatételre… 

 

- Kankuro elárulta neked, mit fogsz tõlem tanulni? – kérdez végigmérve, majd arcomon állapodik meg tekintete.

- Nem… - vallom be.

- Megtanítalak gyilkolni – jelenti ki egyszerûen. Tessék?

- De erre semmi szükség, hiszen… - kezdek magyarázkodni, lesütve szemem.

- Amit Konohában vagy Kankurotól tanultál, édes kevés az életben maradáshoz – vág közbe, jeges nyugalommal. – Gondolom azt azért elmesélte neked, milyenek is ezek az úgynevezett vizsgák…

- Igen – bólintok halványan. Mesélt róluk… a legtöbb vizsgázó nem marad életben…

- Két heted lesz rá, hogy könyörtelen gyilkossá váljatok a kutyáddal. Ha ez nem történik meg, nem engedlek levizsgázni. És kitoloncollak Sunából is – teszi hozzá, gonosz mosolyra húzva ajkait. Félelmetes… Sunából is el akar küldeni? Dehisz… 

- Értem… - válaszolok nagyot nyelve.

- Kezdjük… - mondja komoran.

~*~

Kitérek a felém lendülõ csapás elõl. Éppen Gaara egyik klónja ellen küzdök kitartóan. Ellenfelemen piros jelek mutatják meg a gyengepontokat, ahova halált hozó vágásokat kellene ejtenem. A klón mögé kerülve ismét elszalasztok egy ilyen alkalmat. Tétovázom. Minden egyes alkalommal nõ bennem a feszültség, amikor szabad lehetõség nyílik egy csapásra, de nem tudom rávenni magam, hogy lesújtsak. Pedig ez csak egy klón…

- Nem jó – állít le Gaara komor hangja. – Már megmutattam neked a fõbb metszéspontokat – mutat a kis piros jelekre, majd félrelép, hogy teret hagyjon a támadásra. A klón felé vetõdöm, de ugyanaz a végeredmény; csata bontakozik ki, és nem sikerül végrehajtanom a feladatot.

- Állj! – állít le kis idõ múlva, és a klón szétporlik. Szigorúan villannak rám a jeges íriszek. – Nem harcolnod, vagy küzdened kell, hanem gyilkolnod. Mit nem értesz ezen?

Félrepillantva megrovó tekintete elõl fürkészem a földet. Értem én, nem vagyok gyengeelméjû…

- Én csak… nem tudom… úgy értem… - motyogom. Hogy mondjam el neki, hogy egyszerûen nem tudok kioltani ez életet?

- A vizsgán részt vevõ ellenfeleid és társaid, akik mind az életedre törnek majd, mind ismerni fogják ezeket a dolgokat. Ha te tudatlanul mész oda, azonnal meghalsz. És Sunaban is ez a helyzet. Ha Kankuro vagy az ANBU õreid nélkül mész valahova, azonnal meghalsz – mondja ridegen. Várjunk csak, ANBU õreim??

- Tessék…? – döbbenek meg, az elhangzottakon.

Kemény tekintettel hajol közelebb, egész az arcomig.

- Ebben a faluban két emberben bízhatsz csak. Bennem és Kankuroban. Érted már? – szögezi le.

- De akkor miért nem a védekezésre tanítasz meg? – fakadok ki elkeseredetten. A gyilkolásnak nem kell az egyetlen járható útnak lennie…

Gaara szája kegyetlen mosolyra húzódik, és mélyen a szemembe fúrja határozott türkiz tekintetét.

- Ugyan hogy akarod megvédeni magad, ha azt sem tudod mitõl kell? – erre nem tudok mit mondani, csak zavartan pillantok félre.

Gaara eltávolodik, és egy mozdulatába sem kerül, hogy újabb klónt hozzon létre.

- Folytasd – adja az utasítást.           

Kissé összeszedve magam forgatom meg kezemben a kunait.

~*~

Már egy jó ideje csatázok a klónnal. Gyorsan kerülgetem az ütéseket, és gyakorta támadok vissza, noha még mindig nem a kijelölt jelek a kárt szenvedõ részek. Egyre fáradtabb vagyok és bár Gaaranak nem árul el semmit a tekintete, szinte érzem az elégedetlenségét. Egyre feszültebben küzdök. Ez így nem jó…

Végül egy adandó alkalommal a klón hasába vágok késemmel. A másolat szinte azonnal szertefoszlik.

Pár pillanatig csak mereven állok… majd fáradt lábaim felmondják a szolgálatot és hátrahuppanok a homokra. Lihegve próbálom rendezni légzésemet és a harc során felgyorsult szívverésemet.

Hallom, ahogy Gaara mellém lép.

- Mára elég lesz – jelenti ki és kezemet megfogva talpra ránt. – Holnap korán reggel itt kezdünk.

- Mmff… - nyögöm nem túl értelmesen. Mi számít korán reggelnek? Mert hogy ezután sokáig fogok aludni, az is biztos…

Gaara egy mozdulattal magához von és bár meglepõdök, a következõ pillanatban megérezve a vákuumos érzést rájövök miért tette. A szobámba teleportált, így legalább nem kell kutyagolnom. Ellépnék tõle, de továbbra is magához karol. Felpillantok a kék szemekbe, semmitmondó arckifejezésére. Egy szívdobbanásnyi ideig félve fürkészem a hideg íriszeket. Remélem nem azért tétovázik mert…

De a következõ pillanatban elenged, és elhátrál tõlem.

- Jó éjt – búcsúzik el, majd mielõtt megszólalhatnék eltûnik az ajtónyílásban. Zavartan pillantok hûlt helyére. Ez ijesztõ volt… de nem csak az õ hezitálása miatt…

Megrázva fejem szedem össze magam és fáradt sóhajjal veszem a fürdõ felé az irányt… Mert ez az amire most vágyom… Egy jó kis fürdõ és egy pihentetõ alvás…

~*~

Reggel kelletlenül, de korán ébredek, még minden szürke, a nap nem bújt elõ a horizont mögül. Jóerõben vagyok, mégis mikor felkelek az ágyból megérzem a tegnapi kemény edzést. Hozzá kell szoknom, ennél nem lesz jobb az elkövetkezõ napokban. Egy gyors látogatás a fürdõszobában, majd kissé felfrissültebben lépek ki a szobából. Nem találkozom senkivel, de a konyhában friss reggeli fogad. Megreggelizek, majd Akamarutól elköszönve sietek a tegnapi gyakorlóhelyre.

 

Amit rögtön észreveszek, hogy Gaara nincs itt. Végül is, csak most emelkedik fel a nap fényes korongja a láthatárt körülölelõ sziklák közül. Az nem baj, ha idõ elõtt itt vagyok, legalább nem lehet a pontosságomra panasz…

Addig is még erõt gyûjtök a nap fáradalmaihoz. Törökülésben leülök a homokra és lehunyva szemem pihenek még egy kicsit. Hallgatom a homokszemekkel játszadozó enyhe szellõ hangját, élvezem simogatását bõrömön, és hogy megborzolja a hajam. Néha jó csak a környezetedre figyelni, és nem elnyomni annak halk susogását. Felderítõként kifejezetten hasznos gyakorolni, hogyan hangolódj rá a környezetedre…

Hirtelen egy illat üti meg orromat, és halványan érzékelek egy ismerõs chakrát. Mindkettõbõl azonnal rájövök, hogy megjött Gaaara. Felnyitva szemem pillantok hátra, majd gyorsan felkelek a földrõl.

- Jó reggelt – hajolok meg kissé. Gaara köszönésképp biccent.

- A feladat ugyanaz mint tegnap – közli mély hangján és meg is idézi a homokklónt. Készenlétbe állva kapok elõ egy kunait a combtáskámból.

~*~

Harc, magyarázat, korrigálás. Jobbára ez történik. Néha sikerül véghez vinnem a feladatot, vagyis a kis pontok eltalálását, de közel sem olyan gyakran, mint ahogy kellene. Túl sok lehetõséget szalasztok el. Próbálok érzéketlenül pillantani a klónra, de annyira valósághû… ha még egy ilyen másolatot is nehezemre esik megsebezni, akkor nem tudom mi lesz, ha hús-vér emberrel kerülök szembe… bele se merek gondolni…

A klón kirúgja a kezembõl a kunait, és szemem sarkából látom, hogy Gaara elégedetlenül húzza össze szemét. Fenébe…

Elkerülöm a következõ csapást, majd megpördülve kihegyesedett körmökkel vágok bele a klón nyakán az ütõeret jelzõ kis jelölésbe. A másolat szétesik, és gyors mozdulattal felkapva a földrõl kunaimat várom a következõt.

- Egyelõre elég – ad pihenõt Gaara. – Pihenj.

- Még Akamaruval is edzenem kell… - kezdeném, de közbevág.

- Pihensz. Nincs apelláta – mondja ellentmondást nem tûrõen. Akamarut is fel kéne készíteni… Egy pillanatra megállok, majd megadóan rogyok nem messze egy szikla tövébe, ami kis árnyékot nyújt a nap elõl. Szomjasan kortyolok a kulacsomból, majd megtörölve a szám döntöm hátam a kõnek

 

2008.11.17 22:26

Gaara:

 

- Nem bírom tovább... elhagylak! - mondja, és mire felocsúdok, már az ajtó csukódik mögötte.

Vissza hozhatnám, de nem lenne értelme. Kierõszakolni a szeretetet nem lehet, nekem pedig az kell.

 

Érezni akarom az arcomon a szeretet melegségét... amit eddig még soha. Vele úgy éreztem, mintha... de tévedtem.

 

Már megint ez az üresség. Utálom.

*

 

- Szabad. - morranok mély hangomon, és a kopogtató belép az irodámba.

- Üdv Gaara - mosolyog rám bátyám kedvesen, majd megtorpan. - Mi a baj?

Rögtön észrevette. Nem hiába a testvérem. Sokkal jobban ismer mint bárki a faluban.

- Lee elment.

Elkomorul.

- Nem bántottad ugye? - kérdezi halkan. Megrázom a fejem. Nehezen uralkodom az érzelmeimen, de azért nem lennék képes kezet emelni rá, még ha nem is szeretett igazán. Imponált neki, hogy egy kage szeretõje lehet, én pedig szeretetéhségemet tápláltam vele.

Ennyi.

 

- Mi történt?

Elgondolkodom. Miket is vágott a fejemhez?

- Önzõ vagyok, goromba és durva. Nem tudok mosolyogni, és soha nem dicsérem meg. Csak félelmet tudok ébreszteni másokban, és túl kegyetlen a harcmodorom... - sorolom komoran.

- Oh, ne folytasd mert beléd szeretek... - nevet fel Kankuro, és mellém lépve szorítja meg a vállamat. Fanyar félmosolyt sikerül kicsikarnia belõlem. Máris jobban érzem magam...

- Jelentést hoztál? - mérem végig. Nagyon megviselt és fáradt. Biccentve nyújtja át, és átfutom. - Ezt holnap is ráért volna elhoznod.

Leteszem, és kérdõn pillantok rá jégkék szemeimmel.

- Mit szeretnél?

Elmosolyodva ül le velem szemben egy székre.

- Kiba két hét múlva vizsgázik. - kezd bele elkomorodva.

- És? Megtanítottál neki mindent, nem igaz?

Szomorúan rázza meg a fejét.

- Egy valamit nem.

Nocsak... Tekintetemet még õ sem képes huzamosabb ideig állni, ezért elfordul. Szomorúnak tûnik.

- Képtelen vagyok neki megtanítani a...

Értem.

- ...gyilkolást. - fejezem be halkan. - Nem tud hidegvérrel ölni. Talán még embert sem ölt soha. Igazam van?

Biccent.

- Elõtte kínoztam meg az elkapott kémeket, és teljesen kiborult.

- Konohai ninja... - fintorodom el megvetõen. Lágyszívû pipogyák. Csak az ANBU-ik jók, a többi egy fillért sem ér.

Mindent értek.

- Ha megteszem... - nézek rá komoran, és ezúttal állja a pillantásom. - ...nem ugyanaz az ember lesz, mire végzek vele. Biztos ezt akarod?

Elbizonytalanodva hajtja le a fejét.

- Szeretném, ha életben maradna...

- Egyszerûen ne engedd vizsgázni. - közlöm a legegyszerûbb megoldást. Én ezt tenném. Tojnék rá mire vágyik az ukém. Nem engedném, hogy veszélybe kerüljön, bármibe is kerül.

- Én nem Te vagyok. - rázza meg a fejét. - Szeretem és becsülöm õt, és valóra akarom váltani a vágyait.

 

Ostoba.

 

Szerelmes ostoba.

 

Ellágyulva biccentek.

- Elvállalom.

*

 

A megbeszélt idõpontban teleportálom magam az étterembe, és még pont elkapom beszélgetésük fonalát.

- Rendben. Ebben az esetben, bemutatlak új mesterednek, aki az elkövetkezõ két hétben teljesen felkészít a vizsgára.

Felém fordul Kankuro kis kedvence, és meglepetten mered rám. Igazán szép fiúcska. Nem csoda, hogy anno elvesztettem a fejem, annyira meg akartam kapni. Most sem hagy hidegen, de azóta sok minden megváltozott. Kankuro szereti. Igazán és õszintén. Nem bántanám meg azzal, hogy bántom a szerelmét. Pláne, hogy Kiba viszontszereti.

Még.

Ha túlesik a kiképzésemen, hidegvérû gyilkos lesz. Vajon szeretni fogja még akkor? És Kankuro szeretni fogja, amikor visszakapja õt úgy? Hisz épp azért szereti, amilyen most. Tisztaszívû, kedves és bájos.

Ez a három tulajdonság fog eltûnni hamarosan.

És akkor mi marad? Egy csinos kis pofi.

 

Figyelem, ahogy gyengéd puszival búcsúzkodnak, és megsajnálom nagyon Kankurot. Annyira szereti, hogy még erre is képes volt...

 

Kíváncsian mérem végig Kibát. Nem semmi, hogy így magába bolondította.

 

- Gyere velem. - szólok végül, ahogy kettesben maradunk. Egyenesen a házamba vezetem õt és a kutyáját, és egy üres vendégszobában szállásolom el õket. Remélem szobatiszta az az állat.

- Egy óra múlva kezdünk. - vetem hátra, és az irodámba teleportálom magam. Még vár rám pár jelentés.

*

 

Ahogy megérkezem a házam elé, õ már ott vár engedelmesen. Bizalmatlanul néz rám, de én csak intek a fejemmel, és elindulok.

- A kutya marad. - vetem hátra.

Egyenesen a vizsgapályára viszem. Ott fogom felkészíteni.

 

Megérkezünk, és szembefordulva vele, karba fûzött kezekkel, hidegen mérem végig. Innen is érzem erõs chakrájának bizsergetését. Kankuro jól végezte a dolgát. Erõvel és kondival nem lesz gondja.

- Kankuro elárulta neked, mit fogsz tõlem tanulni? - kérdezem mély hangomon.

- Nem...

Biccentek. Sejtettem.

- Megtanítalak gyilkolni.

Meglepett arccal néz rám, majd a földre pillant.

- De erre semmi szükség, hiszen...

- Amit Konohában vagy Kankurotól tanultál, édes kevés az életben maradáshoz. - szakítom félbe higgadtan. - Gondolom azt azért elmesélte neked, hogy milyenek is ezek az úgynevezett vizsgák...

- Igen. - hajtja le a fejét. Jól van.

- Két heted lesz rá, hogy könyörtelen gyilkossá váljatok a kutyáddal. Ha ez nem történik meg, nem engedlek levizsgázni.

Hm. Kéne egy kis plusz motiváció.

- És kitoloncollak Sunából is. - teszem hozzá kegyetlen, halvány mosollyal. Azt nem kell tudnia, hogy ha leteszi a vizsgát és sikerrel jár, egy érdekes meglepetésben lesz része...

- Értem... - biccent sápadtan.

 

- Kezdjük.

*

 

- Nem jó. - mondom halkan, és mellé lépek. - Már megmutattam neked a fõbb metszéspontokat.

Az elõtte álló klónomon lévõ piros jelekre bökök ujjammal.

Elszántan lendül elõre, és célzottan vagdalkozik a kunai késsel, de eredménytelenül. Inkább harcba bocsátkozik, és nem a gyilkolás a célja még mindig, csak az ellenfél legyõzése.

- Állj! - utasítom, és a klónom szétporlad. Kiba felé fordulok. - Nem harcolnod vagy küzdened kell, hanem gyilkolnod. Mit nem értesz ezen?

Bizonytalanul süti le szemeit jeges tekintetem elõl.

- Én csak... nem tudom... úgy értem...

- A vizsgán részt vevõ ellenfeleid és társaid, akik mind az életedre törnek majd, mind ismerni fogják ezeket a dolgokat. Ha te tudatlanul mész oda, azonnal meghalsz. És Sunaban is ez a helyzet. Ha Kankuro vagy az ANBU õreid nélkül mész valahova, azonnal meghalsz.

- Tessék...? - kapja fel döbbenten a fejét.

Komoran összehúzott szemekkel hajolok az arcába.

- Ebben a faluban két emberben bízhatsz csak. Bennem és Kankuroban. Érted már?

Elkeseredetten néz rám.

- De akkor miért nem a védekezésre tanítasz meg?

Kegyetlen mosollyal nézek rá.

- Ugyan hogy akarod megvédeni magad, ha azt sem tudod mitõl kell? - kérdezem halkan, és õ zavartan süti le szemeit. Kis ártatlan...

És milyen finom illata van...

Ellépek tõle, és újabb homok klón emelkedik ki a talajból, testén a piros jelzésekkel.

- Folytasd. - utasítom halkan.

*

 

Izzadtan, levegõért kapkodva terül ki a földön. Alaposan kifáradt, viszont a klónom egyik pontját végre sikerült elvágnia. Hát nem haladunk valami jól...

- Mára elég lesz. - lépek mellé, és karját megragadva talpra rántom. - Holnap korán reggel itt kezdünk.

- Mmfff... - dörmögi teljesen kimerülve. Hehh... olyan mint Naruto. Utolsó lélegzetvételéig hajt. Azért ezt a fajta tulajdonságot becsülöm.

Magamhoz ölelem, és a szobájába teleportálom magunkat. Ahogy megérkezünk, és elengedném, megérzem ismét az illatát. Finom virágillat... belõle árad. Karcsú kis teste a karjaimban, és bõrének melegsége átsugárzik a ruháinkon keresztül. Vágyam azonnal fellobban, és lepillantok rá. Észre vette, hogy hezitálok. Rémült kis tekintete csak tovább fokozza azt, amit nem kéne.

Pár pillanatig egymás szemébe nézünk. Miért ne tehetném...?

Mert Õ Kankuroé, és szexet bárkitõl kaphatok.

Elengedem, és hátralépek.

- Jó éjt. - lépek ki az ajtón.