- Haatim! Nem megmondtam, hogy az edényeket nem szabad csak úgy összedobálni elmosogatás után?! – érkezik a konyhából anyám éles hangja. Nagyot sóhajtok, és a francia tankönyvembe temetem bele arcomat. Nem, nem mondtad… kiabáltad, üvöltötted, rikácsoltad, igen, ezekkel mind a tudtomra hoztad már párszor, de mondani még nem mondtad.

- Lyia, menjél át anyához, tudod jól, hogy nem szereti, ha megvárakoztatjuk, és nem lenne jó ötlet magadra haragítani. – Aish, az én édes nõvérkém bíztatóan megsimogatja a hátamat, miközben fölsegítve a szõnyegrõl, a halálomba terelget.

- De, mama, elmondtad már párszor. Bocsáss meg… - kezdeném a bocsánatkérést, de egybõl a szavamba vág. Szeretem én az anyukámat, de… félek tõle, és kicsit talán… nem, ilyeneken nem gondolkozhatok. Nem szabad és nem is illik. A szüleinket tisztelni kell, és el kell viselni, legyenek õk bármilyenek is. Mama nem tehet arról, hogy a szülei nem taníttatták ki, úgy, mint minket a mi szüleink.

- Elmondtam! Százszor megmondtam, de te biztosan nem azt csinálod, csak hogy fölbosszanthass! Tökre mennek az idegeim miattad! Miattad és a nõvéreid miatt is! Csak szomorúságot hoztok szegény, szeretõ anyátokra, mikor én csak jót akarok nektek. Aishwarya lassan vénasszony lesz! És itt marad a nyakamon, mert senki nem fogja már feleségül venni, hiszen már nem sokára kiöregedik abból a korból. Titeket meg nem foglak tudni emiatt kiházasítani, és ezért öt vénkisasszonnyal fogok egy házban élni – kezdi a szokásos siránkozását. A kezében tartott mosogató rongyot ingerülten lecsapja a mosogató mellé, és engem figyelmen kívül hagyva, kirohan a konyhából. Döngõ léptei egyre távolodnak, de a legidõsebb nõvéremet szidalmazó szavai bõven elérnek hozzám is.

Nagyot sóhajtva állok neki az edények rendezésének, amit igazából nem is én tettem tönkre, hanem Padma volt a soros a mosogatásban. De már megszoktam, hogy én vagyok a hibás… Mint ahogy azt is, hogy rám is lányként utal minden egyes alkalommal. Szomorú vagyok, amiért nem veszi figyelembe nememet, bár… Mikor arra gondolok, hogy én mennyivel másabb vagyok, mint a többiek az osztályból, elgondolkozom, hogy tényleg fiú vagyok-e. A biológia tankönyvem szerint igen, de… de nem tudom. Semmi olyan késztetéseket nem érzek, amit mások szoktak a tankönyv szerint.

Lehetséges lenne, hogy én valamiféle mutáns vagyok? Lehet, hogy igazából tényleg úgy van, ahogy anya mondja, és lány vagyok, csak éppen… ilyen testben? De… nem tudom. Nõvérkém szerint én tényleg fiú vagyok, csak késõn érõ típus. Nem tudom… Lehetséges. Ha õ mondja, valószínûleg úgy is van.

- Lyia, pszt! – szólít meg a konyha ablakból a nõvérkém. Egyedül õ az, aki Lyiának szólít, de nem is engedném másnak. Ez számomra sokat jelent, hogy õ így hív, és nem Haatimként, ahogy a többiek, mert úgy érzem, mindig, mikor így szólít, azt is kimondja a nevemmel együtt, hogy szeret, és hogy fontos vagyok neki. Jó érzés.

- Hát te? – kérdezem csodálkozva, és picit elmosolyodva. Eléggé vicces látvány, ahogyan a konyha magasan levõ ablakán át próbál bekukucskálni, mikor valószínûleg neki most anyánkkal szemben kellene állnia, és hallgatnia, hogy miért nem ment még férjhez, és hogy örökké a nyakán akar-e maradni. Én biztosan tudom, hogy nem akar itt maradni, a szülõi házban, bár férjhez sem igazán akar menni. Nem, õ Amerikába akar utazni, tovább tanulni, és ott egy új életet kezdeni – velem együtt.

- Megszöktem – vallja be. Nem jól érteni szavait, mert halkan beszél, de ezt azért tisztán értettem. Halkan nevetek föl, hiszen azért nem akarom, hogy anyánk ide jöjjön, és mindkettõnket leszidjon, amiért nem a dolgunkat tesszük, hanem beszélgetünk, de azért ez tényleg vicces.

- Ki is mondta, hogy nem jó ötlet anyánkat magunkra haragítani? – kérdezem kuncogva. Morgolódásának csak a hangneme jut el hozzám, mondanivalója nem, hiszen anyám hangja egyre közelebbrõl nyomja el azt. – Bukj le! – kérlelem nõvéremet, akinek a feje gyorsan el is tûnik az ablakból.

- Az a hálátlan lány…! – dohogja mama, és ellökdös a mosogató mellõl. Az edéknyeket meg fogja, és egymás után bevágja a szekrénybe mérgesen. Félek, ez is rajtam lesz majd leverve, hogy miért nem rendesen raktam vissza õket, de most nem tehetek értük semmit. Majd ha kimegy a mama a konyhából… – Én itt beszélek neki, erre eltûnik, mint szent tehén a ködben

- De mama… - szólok közbe bátortalanul. - Az szürke szamár.

- Feleselsz velem?! – fordul felém villámló szemekkel. Kezében egy nagy keverõ kanalat tart, amitõl ijedten összerezzenek. Nem szokott minket verni, nem arról van szó, de ahogyan rám néz… Legszívesebben egy papucsállatka méretére zsugorodnék, hogy ne is lásson engem.

- Nem, nem, dehogy! – tiltakozok a kezeimmel hadonászva. Nem mernék, csak… kijavítottam. Amit szintén nem szeret.

- Szerencséd! – morogja, és visszafordul a fal felé. Fellélegezve hátrálok a konyhából, lassan, hogy semminek ne menjek neki, ne hegye észre eltûnésemet. - Szent tehén, vagy szürke szamár, hát nem mindegy?! Ezek a mai gyerekek… Mindig csak feleselnek…

Ahogy kiérek a konyhából, megnyugodva fordulok meg, és kisietek az utcára. Mindenfelé színes száris nõk, hagyományos öltözetû férfiak, és csak elvétve vannak nyugatias ruhások. Ma kivételesen rajtam is doti van, a holnapi ünnep tiszteletére. A tömeg zavar, de már hozzászoktam, hogy errefelé tele vannak az utcák, és igazán csak akkor félek, amikor hozzám akarnak szólni. De mivel õk nem akarnak hozzám szólni, kikerülgetem az embereket, teheneket, és az iskola felé sietek. Na, nem azért, mert ma tanítás van, hanem azért, mert arrafelé van az Aish-sal közös helyünk. Az iskola melletti nagyobb ház teteje a mi kis titkos helyünk, itt szoktunk tanulni olyankor, amikor a mama azt hiszi, hogy vásárolgatunk, vagy legalábbis kirakatokat nézegetünk, mint más fiatal.

Biztos vagyok benne, hogy Aish itt lesz, és mikor fölérek a kissé ingatag létrán, ami ide van támasztva, meglátom, hogy tényleg itt van.

- Lyia… el kell mondanom neked valamit – kezdi nem túl bíztatóan a nõvérem. Szomorú hangjától a legrosszabb dolgok suhannak át az agyamon, hát még, mikor lehajtja a fejét. – Én… - motyogja, és közelebb sétál. – Kaptam gyakornoki állást az amerikai konzulátuson! – kiáltja és a nyakamba ugrik. Pillanatokig azt sem tudom, hogy ez mit jelent, de mikor eljut a tudatomig, hogy mit is mondott, együtt örülök vele. De jóóó!

És talán kapcsolatokat is tud itt szerezni, hogy aztán ki juthassunk Amerikába.

---*---*---*---

Imádok táncolni. A világ legjobb érzése, ahogy a zene lüktetésével együtt mozdulok. Minden gondom, bajom elszáll, és csak a zene ütemére figyelek. Egyszerre lélegzem a zenével. Amritsar megszédít. Fölemel, és táncra perdít.

A zene üteme mindenkit táncra csábít, és arra, hogy együtt ünnepeljünk a Navrátrit. Ez egy hindu ünnep, mely kilenc napig tart, és két istennõnket ünnepeljük táncunkkal, imádságainkkal, énekeinkkel.

Nem figyelek a külvilágra mozgás közben, így hát nem csoda, amikor véletlenül nekimegyek valakinek. Ahogy fölnyitom a szemem, egy helyes, külföldi férfival találom szembe magam. Ijedten lépek hátrébb, hogy ne zavarjam meg, és bocsánatot hebegek. Természetes világos barna hajával és világos bõrével teljesen elüt tõlem, és az ittlevõk többségétõl, amiért sokan megnézik, fõleg a fiatal lányok. Én nem merek ránézni, félek, hogy mérges lesz, amiért nekimentem, no meg nem mutatta be nekem senki, és illetlenség ilyenkor megszólítani.

Vajon mit fog szólni? Ugye nem fog leszúrni? Jajj, mama, ez is miattad van, hogy félek az emberektõl!