|
|
Szerepjáték
(Naruto)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Levi-sama | 2009. 06. 02. 11:56:17 | #290 |
Karakter: Kanky-Kiba
2008.09.22 17:36
Kankuro:
Beszélgetünk egy keveset Shikamaru rosszkedvéről, majd befejezzük az étkezést. Jaj nem bírom ki, hogy ne érjek hozzá... Végigsimítok a hátán, és a pultra könyökölve támasztom kezemre a fejem. Álmodozva gyönyörködöm csodaszép arcában. Olyan édes, amikor elpirul... Egyszerűen jól áll neki és kész. Lássuk csak, hova vigyem ma? Olyan hely kéne, ahol kettesben lehetünk. Apropó...
- Akamaru még mindig büntiben van?
Biccent. Azt mondja holnap már nem lesz. Kár... nem örülnék, ha azaz értelmes négylábú nézegetne minket, miközben.... hmmm...
- Gyere, sétáljunk egyet. - pattanok fel. Azok a puha kis ajkacskák nem maradhatnak érintetlenül! Akarom, akarom, akarom!
Belavírozom egy kis néptelen részhez, és egy kis zsákutcába behúzom. Ahh...na most. Csak kibírjam valahogy józan ésszel. Puhán csókolom meg, és karjai már a nyakam köré fonódnak, csukjámat lehúzza a fejemről. Neki engedem... mindenki más már halott lenne ezért.
Istenem, milyen forró és édes a szájacskája... Testem lángol... olyan merevedésem van,mint a ház, pedig épp csak megcsókoltam...
Sóhajtva simul hozzám még szorosabban, és ahogy megérzi hasán erekciómat, meglepetten felnyögve lép hátra. Azaz csak lépne, mert karjaim a derekára fonódva akadályozzák meg. Tudja jól, mi az. A cékla az egy sápadt zöldség, Kiba arcához viszonyítva. Mi az? Csak nem zavarba jöttél? Pedig ez a te hibád... te tehetsz róla.
Elsötétült szemekkel vetem magam ismét ajkaira, és egyik kezemmel végigsimítom a hátát, majd formás kis fenekét is. Édesen felsóhajt.
Türelem, türelem, türelem, türelem, türelem, türelem, türelem, türelem, türelem, türelem...
Nem támadod le, nem támadod le, nem támadod le, nem támadod le, nem támadod le...
Szenvedélyesen csókolom tovább, és kezem magától markol bele kemény kis fenekébe. Belenyög a csókba. Ah ez tetszik. Csináld még...
Stop!
Elszakítom magam tőle, és zihálva lépek hátrébb. Kába, ködös szemekkel néz fel rám. Jajanyááám...
Mély lélegzeteket véve csillapítom a bennem tomboló szex-állatot, majd elmosolyodom. Olyan édes, amikor zavarban van. Kezemet nyújtom felé.
- Láttál már gyakorlatozó ANBU-kat? - kérdezem. Hülye kérdés, persze hogy nem látott. Senki sem látott az ANBU-kon kívül. Megrázza a fejét.
- Akkor most láthatsz. - mosolygok, és kezemet nyújtom felé. Tágra nyílt szemekkel, izgatottan néz fel rám.
2008.09.21 23:14
Kiba:
- Hazakísérlek – búgja, pár pillanat néma kölcsönös csodálat után, és puhán megcsókol. Fiiinooom… Átkarolva nyakát húzódom közelebb hozzá, mire halkan felnyög. Hm? Mi a baj?
Kicsit zihálva húzza el fejét, majd feláll és engem is felsegít. Beszélgetve indulunk hazafelé, amit egyedül az egyre hűvösebb levegő zavar meg. Dideregve próbálom összehúzni magamon a vizes ruhát, de nem sokat segít. Az viszont sokkal inkább, hogy Kankuro óvón ölel magához.
Lassan hazaérkezünk és az ablakom előtt megállva pillantok fel kedves arcára. Lehajol és az aznap utolsó, szívet melengető csókjában részesít. Ah, de jó… Mosolyogva figyelem, ahogy elteleportál, majd ugorva egyet termek a szobámban. Akamaru már csendesen alszik az ágyam mellett, és nemsokára én is csatlakozom hozzá. Halk sóhajjal bújok a paplan alá, és hamar elragad az édes álom.
***
Másnap vidáman ébredek és gyorsan elintézve reggeli teendőimet indulok el hazulról. Az ajtóban Akamaru akar követni, de rosszalló tekintettel fordulok vissza felé.
- Engem igazán nem zavar, ha nők után kujtorogsz, de máskor ne hozd így rám a frászt! – korholom le, mire hatalmas szemeket mereszt rám. – Nem csapsz be! Ismerem a trükkjeidet! – igen, az imént a „Kawaii no jutsut” próbálta bevetni, de már immunis vagyok, hehe. Mégiscsak kiskorom óta élek vele együtt. Na jó, azért mégiscsak ellágyít a kivert kutya színházba illő alakítása, ezért megsimogatom a hatalmas kobakot.
- Na jó, holnap már velem tarthatsz, de ma még itthon maradsz! – mielőtt további furmányokat alkalmazhatna további engedményekért, gyorsan elköszönök és sietek elintézni délelőtti ügyeimet.
A délelőtt folyamán találkozom Shinoval, aki elmeséli, hogy Hinatának küldetést osztott ki a Hokage. Nocsak. A küldetést mibenlétét nem lehet tudni. Megkérdezem bogaras barátomat, nem-e látta Kankurot, mire fejrázás a válasz. Elköszönve sietek tovább, Kurenai-sensei megkért, hogy adjak le egy jelentést még a dél előtti órák folyamán. A sikeresen végrehajtott feladat után indulok megkeresni Kankurot. Ellenállhatatlan érzésem van, hogy mellette legyek…
A ramenes felé veszem az irányt, remélve, szerencsével járok. Nem kell csalódnom, épp Shikamaruval beszélget. Kicsit köhintek, nem akarok hirtelen belépőt. Kankuro megfordul, és szívem dobban egyet, ahogy ismét megpillantom kedves arcát. Mintha ezer éve nem láttam volna, pedig még csak dél van…
- Szia kicsim – üdvözöl. Huh, nem szoktam meg, hogy becézgetnek. Felpattan ültéből és mellém lépve, átkarolva terelget körükbe. Szégyenlős pír szökik arcomra.
- Szia Shikamaru – köszönök, miután leültem. Üdvözlő biccentés a válasz. Zavart ábrázattal kezdem tanulmányozni a pult fájának erezetét.
- Khm… nekem le kell adnom egy jelentést – mondja Shikamaru. – Yo! – köszön, és sietős léptekkel elmegy. Kankuro szinte azonnal felém fordul.
- Mit szeretnél ebédelni? – kérdezi kedves mosollyal.
- Ichirakunál üldögélve kérded? – mosolygok vissza. Ezen jót derül, majd miután rendel két rament, beszélgetni kezdünk.
- Mi van Shikamaruval? Az átlagnál morcosabbnak tűnt – kérdezem, hátha ő tudja a választ.
- Narutot küldetésre küldték – magyarázza.
- Oh, értem… - fordítom el a tekintetem. Csak fél napja nem láttam Kankurot, mégis nagyon hiányzott. Rossz lenne napokig nem találkozni vele. Időközben megkapjuk a rameneket, és hozzáfogunk a falatozásnak.
Elgondolkodva lapátolom a tésztát. Mi van, ha Kankuronak vissza kell mennie Sunába?
Felhörpintve a leves maradékát teszem le a tálat az asztalra. Kankuro hirtelen a derekamra simítja kezét, mire jóleső borzongás szalad végig gerincemen. Halovány pírral arcomon fordulok felé. Könyökét a pulton, állát kézfején támasztva néz csodaszép sötét szemeivel.
- Akamaru még mindig büntiben van? – kérdezi csevegő hangnemben. Biccentek.
- De megígértem neki, hogy holnap már nem kell otthon maradnia – kicsit belegondolva talán nem kellett volna engedékenynek lennem… Majd megoldom valahogy, hogy négyszemközt is lehessek Kankuroval…
- Gyere, sétáljunk egyet – javasolja mosolyogva Kankuro, témát váltva.
Már az utcákat járva sétálgatunk, de feltűnően egyre csendesebb részeire kalandozva Konohának. Gyanús, de nem tudom mihez kötni. Sejtelmem beigazolódik, Kankuro hirtelen befordul egy eldugott kis zsákutcába, majd szembe fordít magával. Meglepetésemben elpirulva pillantok fel rá, majd reszkető sóhajjal fogadom el az ajkaimat megcirógató csókot. Kicsit lábujjhegyre állva átkarolom a nyakát, és mélyen magamba szívom finom, kicsit kesernyés illatát.
2008.09.21 21:35
Kankuro:
Édesen pirulva néz fel rám.
- Együtt töltik az idejüket. - válaszolja félénken mosolyogva. Hát így is lehet mondani. Halkan felnevetek. Kezdetnek ez is megteszi.
- Úgy van... - súgom, és megpuszilom édesen mosolygó kis húsos ajkait. - Van kedved csónakázni?
Édesen mosolyogva biccent. Jól van, akkor induljunk. Egy üres csónakba ülünk, és könnyedén ellököm magunkat a stégtől.
A tó vízfelszíne gyönyörűen tükrözi vissza a csillagokat és a holdat. Ránézek Kibára, aki rosszcsont mosollyal néz rám. Mi az? Miben sántikálsz?
Hidegvíz fröccsen rám. Meglepetten nézek rá. Lefröcskölt?
- Jól nézel ki! - vigyorog, ahogy észreveszem, hogy a lila festék elkenődött arcomon.
Na megállj csak! Viszonzom a kedvességet, és kinevetem, ahogy döbbenten fagy le arcáról az önelégült vigyor, majd elszántan kezd fröcskölni. Nekem sem kell több, és nevetve fröcsköljük egymást. Ő hirtelen a vízbe borul, amitől a csónak megbillen és én is elmerülök a vízben. Mellette bukkanok a felszínre, és rámosolygok. Döbbenten nézi az arcomat. Valószínűleg leázott róla minden festék. Valahogy nem bánom... Pedig nekem nem lehet e-nélkül mászkálni. Bábmester vagyok.
Kiúszunk a partra, és a puha füvön elheverve nézek a csillagokra. Kellemes meleg van, nem fázunk szerencsére.
Tetetett kimerültséggel nézek rá.
- Kéne...egy kis...szájon-át lélegeztetés... - alakítok műlihegést. Ide nekem az Oscar-díjat!
Édesen felkuncogva mászik mellém, éééés... megcsókol! Ez az!
Hirtelen magam alá teperem, és elégedetten mosolyogva nézem piros kis arcát. Igen, erre vágytam. Te alattam, a karjaimban. Mi kéne még? Kevesebb ruha, természetesen.
De nem most. Türelemmel kell lennem, Ő még Narutonál is naivabb. Emlékszem Shikamaru mennyit vesződött vele... Nekem sem lesz könnyű dolgom, de... Lenézek rá, gyönyörködöm szép kis arcában, drágakőként csillogó szemeiben, és egy szó zsong a fejemben: megéri.
- Hazakísérlek. - súgom az ajkaiba gyengéden mosolyogva, és finoman megcsókolom. Karjai a nyakam köré fonódnak, és hozzám simul. Belenyögök a csókba, ahogy végigömlik testemen a perzselő vágy. Huhh...
Levegőért kapkodva emelkedem fel róla, mielőtt még megérzi nadrágomban kőkemény elhatározásom jelét. Nyehehe...
Kezemet nyújtom, és karcsú ujjak siklanak tenyerembe. Édes...
Kellemesen beszélgetve indulunk haza, de az esti levegő már hűvösebb egy kicsit, látom rajta, hogy fázik. Közelebb húzom magamhoz és átölelve melengetem. Meg ne fázzon nekem... de mondjuk akkor ápolgathatnám...
Kanalas orvosság, etetés, mosdatás... nyami.
Forró csókkal válunk el az ablakánál, és haza teleportálom magam.
***
- Na hogy ment? - kérdezi unott képpel Shikamaru a ramenesnél. Leülök mellé, és intek Ichirakunak, majd felé fordulok.
- Csodásan. Kösz a tippet. - vigyorgok rá vidáman.
- Nincs mit. - hajtja fel a narancslevének utolsó cseppjeit.
- Naruto?
- Kellemetlen... de már megint elküldte a Hokage valami küldetésre. - válaszolja maga elé meredve. Ismerem... kifejezéstelen az arca, de aggódik.
- Egyedül?
- Nem, Hinatával. Az a kiscsaj még mindig nyomul rá... - hunyja be szemeit.
- Ez kellemetlen. - forgatom meg benne a kést vigyorogva.
- Idióta. - morogja az orra alatt.
Felnevetve veregetem hátba.
- Ugyan Shikamaru... hisz szeret téged. Hányszor mondta már neked? - mosolygok rá. Halk köhécselést hallok, és meglepetten fordulok meg. Azonnal felismertem a chakráját.
- Szia kicsim. - mosolygok rá kedvesen. Felpattanok, és kedvesen belékarolva vezetem magunk mellé. Nem csókolom meg ennyi ember előtt, mert már amúgy is teljesen piros az arca. Bizonyára még jobban zavarba jönne. Leültetem magunk mellé. Halkan köszön, és lesüti szemeit. Shikamaru felvont szemöldökkel néz engem. Rákacsintok, és elégedetten elvigyorodom. Biccent.
- Khm... nekem le kell adnom egy jelentést. - áll fel. - Yo!
- Mit szeretnél ebédelni? - fordulok az én kis drágám felé.
2008.09.20 23:17
Kiba:
Reszketőn sóhajtok fel, és nyelvével óvatosan férkőzik ajkaim közé. Beleremegek az érzésbe. Életem első csókja… sosem hittem volna, hogy ez ennyire jó… Sután igyekszem viszonozni, mire a Kankuro erősen magához ölel, fokozva ezzel az élményt. Nem is kívánhatnék jobb első csókot…
Ennek is csak a légszomj vet véget, de mikor elhúzza tőlem arcát, még mindig a hatása alatt pillantok fel rá. Kankuro lassan a fülemhez hajol.
- Amikor először megpillantottalak, azonnal megbabonáztál, Kiba - susogja érzékien, majd ajkaival is megcirógatja fülem. Egész testem beleremeg, és halk sóhajt csal ki belőlem, annyira jó…
- Ezzel elfogadtad a közeledésemet, úgyhogy… mától összetartozunk – fejezi be halkan.
- Mint Shikamaru és Naruto? – bukik ki belőlem a kérdés. Hisz a két srác már egy ideje együtt jár, ha nem is hangoztatják, érezhető köztük a kapcsolat… Kankuro felemeli fejét, és meglepetten pillant rám, majd halványan elmosolyodik.
- Igen – suttogja, pár centire ajkaimtól.
- És… és ez… mivel jár…? – kérdem bizonytalanul, fellángoló arcszínnel.
- Használd az okos kis fejedet – mondja, ujjait hajam közé lopva. – Mit csinálnak a szerelmesek? – kérdezi érzéki mosollyal. Egyértelmű gondolataimba belepirulva nézek a lágyan csillogó szemekbe. Nagyot nyelve veszek erőt magamon.
- Együtt töltik az idejüket – válaszolok visszafogottan, sejtelmes mosolyt csalva arcomra. Kankuro halkan elkuncogja magát.
- Úgy van… - susogja, ismét óvatos csókot hintve ajkaimra. Ez nem tart olyan hosszan, mint az előző, mégis ugyanolyan jól esik.
- Van kedved csónakázni? – húzza el kissé fejét, és ujjaival megcirógatja halvány pírral állandósult arcomat. Kipillantva az ablakon gondolkodom el, majd ismét a felé fordulva biccentek gyermeki mosollyal. Pár érme csendül az asztalon, majd elhagyjuk a boxot.
Újra elpirulva csúsztatom kis kezem nagy tenyerébe. Szinte eltörpül mellette… Kicsit megszorítja, bátorságot adva egy zavart mosoly felvillantásához. Annyira új ez az érzés, és ez a helyzet… Nem igazán tudom, mit kéne tennem. Majd rájövök útközben.
Kényelmesen huppanunk be egy üres csónakba, és megbűvölve kezdem tanulmányozni közelről a víz csillogó felszínét. Mintha Kankuro mély szemébe néznék…
Hirtelen gonosz kis ötletem támad, és ravasz mosollyal nézek fel a bábmesterre. Ő egy „Miben sántikálsz?” pillantással válaszol. A vízbe merítve kezem, hirtelen mozdulattal locsolom le. Döbbenten pillant rám, én meg elnevetve magam figyelem lassan elfolydogálni kezdő arcfestését.
- Jól nézel ki! – nevetem, ábrázatára célozva. Kezét arcához emeli, és rosszalló pillantással konstatálja a helyzetet, az ujjain maradt festéket megpillantva. Bosszús mosoly jelenik meg arcán, majd hirtelen az én nyakamba is zúdul egy adag víz. Meglepetten fagy le arcomról a jókedv, bár számíthattam volna az „ellentámadásra”.
- Hehe – neveti, és kisebb vízicsata alakul ki. Hirtelen már azon veszem észre magam, hogy borul a csónak ééés… hangos csobbanással érkezek a hűvös vízbe. A felszínre rúgva magam keresem meg Kankurot a tekintetemmel, de hirtelen nem látom. Ide-oda kapkodva fejem keresem, majd egyszer csak egy buborék pukkan mellettem. Ledöbbenten pillantok a helyére, majd hirtelen felbukkan a gesztenyebarna üstök és a jól ismert férfiarc. Elcsodálkozva pillantok a festetlen Kankurora. Milyen más így…
A partra úszunk, majd a füvön a hátára fekszik. Liheg, mintha most úszta volna át az egész tengert, de biztos vagyok benne, hogy csak színleli.
- Kéne… egy kis… szájon-át lélegeztetés… - szuszogja. Halkan elnevetve magam mászok mellé, ajkaim az övére tapasztva. Hirtelen átfordulva teremt maga alá, elégedett arckifejezéssel figyelve elpirulásomat.
2008.09.20 19:46
Kankuro:
Meglepetten néz rám, arcszíne vetekedik a vörösborommal.
- Kan...Kankuro... - motyogja. - Én nem...nem is tudom mit mondjak...
Lehajtja a fejét... Hagyom gondolkozni. Ezt meg kell emésztenie. Most dől el minden...
Idegesen nyelek egyet, és szinte szuggerálom gondolatban.
Felemeli a fejét, és pirulva mosolyog rám, hihetetlen aranyosan. Kis édes... Beleremegek a boldogságba. Megérzi, mert meglepetten pillant fel rám.
- Gyere ide... - susogom kissé rekedten, és magamhoz húzom. Hagyja magát, és ellenkezés nélkül ül közelebb. Jajanyám... mindjárt rávetem magam!
Egy kósza hajtincset kisimítok a homlokából, és mélyen a szemében nézek. Gyönyörű vagy...
Az enyém leszel... most már nem menekülsz.
Lassan, óvatosan hajolok le hozzá, nehogy elriasszam. Behunyja szemeit, és megadja magát. Torkomban dobogó szívvel simogatom meg számmal puha kis ajkait, majd megkóstolom, mint a finom, lédús nyári barackot. Csodás íze van... Bizsereg és lángol az egész testem.
Halk sóhajjal adja át magát a csóknak, így nyelvem akadálytalanul hatol beljebb. Gyengéden csusszannak karjaim a derekára, és közelebb vonom magamhoz karcsú kis testét.
Egyszerűen teljesen beindít... Kívánom Őt. Ahogy még senkit. Érzem, ahogy tétován megmozdítva nyelvét viszonozni próbálja a csókot. Annyira kis ártatlan... még csókolózni sem tud. Istenem... ha nem róla lenne szó, már az ágyamban lennénk, de vele nem tehetem meg. Hogy miért? Csak. Ő különleges.
Kifulladásig csókolom, majd elszakítom tőle ajkaimat. Gyengéden nézek le rá, és kábán csillogó szemeit látva elmosolyodom. Édes...
- Amikor először megpillantottalak, azonnal megbabonáztál Kiba. - súgom a füléhez hajolva, és finoman végigfuttatom ajkaimat csinos fülkagylóján. Borzongva sóhajt fel, és bele kell markolnom az ülésbe. Fogalma sincs róla, mennyire érzéki...
- Ezzel elfogadtad a közeledésemet, úgyhogy... mától összetartozunk.
- Mint Shikamaru és Naruto? - motyogja. Felemelem a fejem, és meglepetten nézek le rá. Nocsak, nem is vagy te olyan kis tudatlan. Elégedetten mosolygok le rá.
- Igen. - lehelem az ajkaira.
- És...és ez...mivel jár...? - néz rám bíbor piros kis arcával. Jaj de édeeees... Mindjárt megzabálom!
- Használd az okos kis fejedet. - túrok gyengéden puha fürtjei közé ujjaimmal. - Mit csinálnak a szerelmesek?
2008.09.19 18:55
Kiba:
Elkerekednek szemeim az elénk táruló látványtól. Csillogó vizű tó közepén, aprócska szigeten van a halvány fénnyel megvilágított épület. Gyönyörű látvány…
De hogy jutunk oda? Néma kérdésemre hamar megkapom a választ, Kankuro egy kis csónakhoz vezet, türelmesen várakozó evezősével. Beülünk a bársonyos ülésekre, majd lassacskán megindul a csónak. A víz lágyan ringat, elbűvölő élmény… Hamar átérünk és belépünk az étterembe. Leesik az állam a látvány hatására. Gyönyörű cseresznyefa bútorok, a bordó ezernyi árnyalatával összehangolva. És ezek az illatok… kevesek tapasztalhatják meg ennyire mélyrehatóan a illatok édes kavalkádját. Gyertyaláng és lampionok fénye varázsolják romantikusan félhomályossá a kis boxokra felosztott termet. A gondolatra piros arcszínem gazdagítja tovább az árnyalatok spalettáját. Ilyen helyre az ember nem a barátaival szokott beülni, pár falat erejéig…
Időközben egy asztalhoz terelget minket egy pincér, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a tóra, feledtetve velem baljós gondolataimat. Rendelés után beszélgetésbe elegyedünk, mindenféle témát felhozva, ami csak az eszünkbe jut. Rendívül határozott és erős személyiség. Igazán magával ragadó. De a fejemben egy aprócska gondolat motoszkál és egyre inkább sürget, hogy találjak rá választ. Befejezve a vacsorát, az ablakon keresztül gyönyörködve a tó rezdületlen felszínén visszatükröződő csillagokban, szánom rá magam, hogy feltegyem az oldalamat furdaló kérdést…
- Kankuro… - szólalok meg halkan, kissé zavartan. -… miért ide hoztál engem? Izé… nem értem – húzom fel kicsit értetlenül szemöldökömet.
- Nem egyértelmű? – búgja mély hangján, és megfogja a kezem. Ha ez még nem lenne elég zavarba ejtő, még szájához húzva egy kis csókot is hint rá. Úristen…
- Tetszel nekem Kiba – fejezi be csábító mosolyt húzva ajakaira.
Filmszakadás, kész-pász… Tisztára Hinatának érzem magam ebben a pillanatban, már csak az hiányzik, hogy elájuljak… Nem is lenne rossz ötlet az ájulásba menekülni. De azért nem vagyok egy zavart kislány. Mégsem tudom mit mondjak, fejemből minden értelmes gondolat elszökött. Ez annyira… annyira… nem tudom leírni az érzést, mert magam sem értem igazán. Nem szólok egy szót se, csak felgyorsult szívveréssel és lélegzettel pislogok rá zavartan, a helyi bordó árnyalatokat megszégyenítő arcszínnel. Némán vár. Valamit válaszolnom kéne? De mégis mit? Hogyan válaszoljak, ha még magamban sem tudok összefoglalni egy fél mondatot se…
- Kan… Kankuro… - motyogom zavartan. Továbbra is tartja a kezem, de eszembe sem jut visszahúzni. – Én nem… nem is tudom mit mondjak… - hajtom le fejem. Nem tudom, hogy örüljek-e neki, hogy így érez, vagy sem? Magam sem tudom miért, de mintha a szívem legmélyén felreppent volna egy aprócska pillangó, ami boldogsággal telíti lelkemet… Szeretek Kankuro közelében lenni, mintha csak ő maga lenne az a kis boldogságot hozó pillangó.
Aranyosan behunyva szemem emelem fel arcom, és fejem kicsit oldalra billentve mosolygok bizonytalanul a bábmesterre. Kezemen érzem, hogy az erős férfikar megremeg. Meglepetten pislogok fel rá, de ismét csak a határozott Kankurot látom.
- Gyere ide… - mondja halkan és tétován hagyom, hogy kezemet húzva irányítson maga mellé. Ahogy leülök, hozzám húzódik, és kisimít homlokomról pár kósza hajtincset. Elpirulva pillantok fel a gyengédséget tükröző szemekbe, amik szinte megbabonáznak. Szívem egyre hevesebben kezd kalapálni, mikor a mintás arc lassan felém mozdul. Már csak pár milliméter… behunyva szemem engedem át magam a csóknak, ami a következő pillanatban lágyan cirógatja meg ajkaim.
2008.09.19 17:02
Kankuro:
Végre elszabadulok, és a szállásomra sietek. Gyors zuhany, egy kis férfias, kesernyés illat, és kész is. Tükör-próba. Hm. Megborzolom gesztenyebarna hajamat, és a lila mintázatot megvizsgálom. Kész. A fekete csuklyám most a hátamon pihen, nem húzom a fejemre, mert nem akarom, hogy a félelmetes homokharcost lássa bennem.
Indulhatunk.
Teleportáló jutsu, és már a ház előtt is vagyok. Ma délelőtt megmutatta melyik az Ő ablaka, így oda sétálok. Ábrándozva figyeli a naplementét. A vörös sugarak bronzfényűre színezik fahéj színű bőrét, és megcsillannak barna hajtincsein. Órákig el tudnám nézni.
Szex után.
- Yo! - köszönök rá, és ahogy észrevesz, felkiáltva, kisebb robajlással eltűnik. Mi a szösz?
Bekukkantok az ablakon, és látom hogy egyszerűen csak hanyatt esett a székkel, úgy megijedt.
- Jól vagy?
- Igen. - áll föl, kínos vigyorral arcán. - Szia Kankuro. Megijesztettél...
Felém lép, majd a kutyára mordul. Látom büntiben van. Hehe. Nem is baj, csak útban lenne...
- Mehetünk? - mosolygok rá kedvesen.
- Egen. - ugrik ki mellém. - Hova megyünk?
- Majd meglátod. - búgom. Ó igen... biztosan tetszeni fog.
Újra rápillantok, és nagyot dobban a szívem. A halványan derengő csillagokat nézi, amelyik visszatükröződnek ábrándos fekete szemeiben. Ez az álmodozó kis mosoly... Nagyon szép fiú. Csodálom, hogy még nem csapott le rá senki. Mondjuk lehet, hogy próbálkoztak már nála néhányan, csak hát Ő ugye annyira naiv, hogy észre sem vette.
- Valami baj van? - néz rám értetlenül.
- Csak gyönyörködtem. - mosolygok rá jókedvűen. Ó alig várom már, hogy ezekben a szemekben a saját arcomat lássam visszatükröződni az orgazmus pillanatában...
Mintha csak megérezte volna mire gondolok, elpirul.
Hamar odaérünk, és bevezetem. A falu szélén egy hatalmas tó közepén egy kis szigeten van a kis étterem. Kedves kis csónakokkal lehet eljutni a közepére.
- Hű... - súgja áhítattal. Hű bizony. Elképesztően romantikus és szép hely. Tudom én mitől döglik a légy. Egy csónakhoz vezetem, és kényelmesen leülünk a párnázott ülésekre. Rábízzuk magunkat az evezősre, aki mosolyogva meríti lapátjait a vízbe. Gyorsan odaérünk, pedig tényleg kellemes volt. Nem baj, majd vacsora után egy hosszabb csónakázásra viszem...
Belépünk az étterembe. Kellemes félhomály, lampionok és gyertyák, finom illatok. Sötét cseresznyefából van minden. A falak a bútorok, és bordó bársony borítja az üléseket, ebből készültek az ablakok is. Az asztalterítők is borvörösek. Minden asztalkán gyertya és virág. Igazán romantikus. Kis boxokra van felosztva az egész, hogy a szerelmes párok zavartalanul lehessenek kettesben. Nem rossz. Shikamaru ajánlotta ezt a helyet. Itt csábította el Narutot. Hát meg tudom érteni.
Egy asztalhoz vezetnek minket, egy ablak melletti boxba, ahol csodás kilátás nyílik a tóra. Leülünk, rendelünk, és kedvesen mosolyogva fordulok felé.
Kezdeti zavarát félre téve válaszolgat a kérdéseimre, és kellemesen beszélgetünk mindenről, ami csak eszünkbe jut. Jó társaság, és bár akadnak hajmeresztő ötletei, alapjában véve egy tündéri aranyos és szexi fiú.
Kellemesen elpunnyadva pislogunk a vacsoránk maradéka felett, és a szép kilátást figyeljük, amikor tétován felém fordul. Igen édes? Mit szeretnél?
- Kankuro...miért ide hoztál engem? Izé... nem értem. - mosolyog rám zavartan.
Már vártam ezt a kérdést.
- Nem egyértelmű? - súgom, és megfogva a kezét a számhoz emelem. Rálehelek egy puszit.
- Tetszel nekem Kiba.
|
| Levi-sama | 2009. 06. 02. 11:55:00 | #288 |
Karakter: Kanky-Kiba
2008.09.18 22:29
Kiba:
Finom illat kígyózik az orromba. Folyamatosan érzem, mikor a közelemben van, de mikor ennyire… Bódító. Puha érintés a vállamon, szinte leheletnyi, mégis beleborzong egész testem.
- Ügyes vagy Kiba-kun… - duruzsolja fülem mellett, és forró lehelete nyakamat hevíti. Remegőn hunyom be szemem, arcom szinte tüzel a zavartól. Úristen… Selymes ujjak cirógatják meg arcom bőrét. De finom puha… Hatására testemen remegés szalad végig.
Észre sem vettem, mikor engedett el, már csak azt, hogy eltávolodik tőlem. Megillegetem fejem, hogy helyrerázzam magam. Kiba, térj észhez!
Mintha az iménti jelenet le se játszódott volna, kezdem leporolni a ruhám, csak, hogy ne kelljen bevallanom magamnak zavaromat. Na meg hogy előle elrejtsem, bár ez nem sikerülhet túl fényesen.
- Szeretném, ha velem vacsoráznál – mondja hirtelen határozottan, mire felkapom a fejem és megdermedek.
- Tessék? – ha ez egyáltalán lehetséges, arcom még pirosabb árnyalatot vesz fel. Én? Vele? Vacsorázni? Kettesben?! De miért…?
- Jól hallottad – biccent felém.
- Miért akarnál velem vacsorázni…? Én… - motyogom zavartan.
- Miért ne? – vágja rá azonnal és kedves mosollyal közelebb hajol. – Nincs ebben semmi rossz csak… ezzel törlesztheted a szívességet.
Felpillantok megnyerő arcára. Végül is… egy baráti vacsora belefér. És ha ezzel örömet okozok neki… Halvány mosollyal arcomon biccentek.
- Remek! – vigyorodik el elégedetten. – Akkor este érted megyek. Most mennem kell az osztagomhoz. Szia…
”Szia!” mondanám én is, de mielőtt megtehetném, kezével végigsimít arcomon, belém fojtva a szót. Már el is tűnik a szemem elől. Talán még se volt olyan jó ötlet beleegyezni? Most már mindegy. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét sem tennék másként.
~*~
Már megy le a nap, félhomály kúszik Konohára. Feszülten várok a szobámban. Vajon mi számít neki „estének”? Áh, de hülye kérdés… Még így magamnak is. Az ablakon kinézve figyelem, hogyan tűnik el az izzó égitest a házak takarásában, de most nem tudok gyönyörködni a látványban, pedig igen szép. Csak Kankuro és az elkövetkező vacsora forog a fejemben. Elbambulva dobolok ujjaimmal az ablakpárkányon, mikor hirtelen feltűnik előttem a lila mintás, vigyorgó férfiarc.
- Yo! – olyan hirtelen bukkant elő a semmiből, hogy meglepetésemben a szék, amin eddig hintáztam kimozdul egyensúlyából és hangos csattanással hátraesek.
- Woo-oh! – kiáltom döbbenten, a becsapódást megelőzően. A bábmester meglepett tekintettel néz utánam.
- Jól vagy? – kérdezi. Fejem dörzsölve ülök fel.
- Igen. Szia Kankuro. Megijesztettél… - villantok rá egy fájdalmas félmosolyt, majd végre feltápászkodom. A hangoskodásra felfigyelt Akamaru pillant be az ajtón. A kis kujon már hazajött.
- Te most nem jössz! – ripakodok rá a kíváncsian leselkedő ebre, aki ezután felhúzva orrát áll odébb.
- Mehetünk? – kérdezi már újra mosolyogva Kankuro.
- Egen – bólintok, majd egy gyors hajkócolást követően ugrok ki mellé az ablakon. Így egyszerűbb, mint körbejárni a házat az ajtóhoz.
- Hova megyünk? – kérdezem, ahogy elindulunk.
- Majd meg látod – mondja sejtelmesen. Mosolyogva pillantok a szép esti égre. Mint kis gyöngyszemek jelennek meg az első tündöklő csillagok az egyre sötétedő ég boltozatán. Kankuro felé fordítom fejem, és meglepetten veszem észre, hogy lágy mosollyal az arcán figyel.
- Valami baj van? – kérdezem nagyokat pislogva. Nem tudom mire vélni arckifejezését.
- Csak gyönyörködtem. – mondja vidám arccal. Rögtön halvány pír borítja be arcom. Hiszen engem nézett… vagyis, hogy az ő szavaival éljek gyönyörködött… Zavarba ejtő helyzet.
2008.09.18 21:01
Kankuro:
- Na jó...szerintem...khm...hagyjuk...hagyjuk itt őket... - dadogja pirulva, és hirtelen megperdülve menekülne el. Ha hagynám. De én nem engedlek ki a karmaim közül kicsikém. Nem ám.
- Ne olyan lóhalálában! - fogom meg a csuklóját. Oh milyen selymes a bőre... Piros arca felém fordul, és félénken néz rám. Ah hát ennek nem lehet ellenállni...
Közelebb húzom magamhoz.
- Épp edzeni indulta, Velem tartasz? - jaj ez a zavarodott kis arc... imádnivaló.
- Ööö...izé...re...rendben... - motyogja. Imádom az ártatlan kisfiúcskákat. Mondtam már? És a válasza...hehe...simán betáncolt a csapdámba a kis drága. Jól van, ezt akartam hallani.
Elengedem, és hagyom hátraszökkenni. Előlem úgysem menekülhetsz.
Nem viszem messzire, csak épp egy kihalt erdei tisztásra, ahol közel s távol egy lélek sincs. Nem akarom, hogy megzavarjanak... El akarom csábítani, és aztán vacsorázni hívom. This is the „terv”. Remélem bejön.
- Legutóbb felmértem a taikutsu képességeidet, kíváncsi lennék a többi jutsudra. - fordulok felé mosolyogva. Na ez érdekes lesz.
Pecséteket formál, majd egy jutsu nevét mondja. Négykézlábra ereszkedve megnőnek körmei, és szemfogai. Oh...
Még így is csodaszép. Vad és megzabolázhatatlan szépség.
Várakozóan tekint rám, így biccentek neki. Jöhetsz. Azonnal támad, és baromi gyors. Nem semmi. Persze könnyedén hárítom támadásait. Nem rossz, de idővel majd jobb lesz. Tudom. Jó erős jounin lesz majd egyszer, ha kitartóan gyakorol és tanul. Most még csak chounin szinten van, de abból is az erősebb fajta.
Édes kis arcában felcsillannak a szép szemei, és már tudom, hogy kigondolt valamit. Még ezen is dolgoznia kell, túl kifejező az arca. Körbe-körbe cikázik, majd egy fa dől felém. Félreugrom előle, és könnyedén elkapom a rám rontó fiú karját, és magam elé penderítve a hátához simulok. Megvagy.
- Cseles... - súgom nyakának bőre fölött pár milliméternyire. Mmm...micsoda illata van... mint a jázmin. Körmei visszazsugorodnak normál méretűre. Legszívesebben nyelvemmel tesztelném le, hogy szemfogai is visszavonultak-e, de nem lehet. Megijeszteném. Őt óvatosan kell behálózni.
Ah csak egy kicsit...
Ajkaim pillangószárny-érintéssel siklanak végig érzékeny bőrén, és borzongását megérezve elmosolyodom.
- Ügyes vagy Kiba-kun... - lehelem a nyakára. Behunyja a szemeit...aranyos nagyon. Színe mint a pipacs. Hehe...
Elengedem, de nem lép el tőlem. Nocsak... kezd alakulni a dolog.
Lágyan megcirógatom az arcát, és figyelem, ahogy behunyt szemekkel élvezi az érintésemet. Megremeg... milyen kis érzékeny. Ez tetszik.
Ellépek tőle, és hagyom hogy magához térjen. Fejét megrázva, zavart mosollyal kezdi a ruháját porolni. Tudomén, hogy csak a zavarodat akarod leplezni... Engem nem versz át. Gyengéd mosollyal arcomon nézek le rá. Most légy okos Kankuro.
- Szeretném, ha velem vacsoráznál. - szegezem neki.
- Tessék? - kapja fel a fejét, és meglep amit látok. Soha, senkit nem láttam még ilyen pirosnak. Elmosolyodom. Édes... most először hívtak téged randira?
- Jól hallottad. - válaszolom halkan. Nem érti... látom rajta. Hahh... túl ártatlan.
- Miért akarnál velem vacsorázni...? Én... - makogja édesen.
- Miért ne? - hajolok közelebb hozzá, és megnyerő mosolyomat csillantom fel. - Nincs ebben semmi rossz, csak... ezzel törlesztheted a szívességet.
Elgondolkozva néz rám, végül felvidult arccal biccent egyet. Sikerült. Szuper!
- Remek. - vigyorgok rá. - Akkor este érted megyek. Most mennem kell az osztagomhoz. Szia...
Megcirógatom az arcát, majd egy egyszerű jutsuval elteleportálok. Még utoljára látom, ahogy döbbenten mered rám, és próbálja feldolgozni a történteket. Randizik egy pasival. Ne aggódj Kiba-baba, lesz ennél izgisebb dologban is részed még...
2008.09.17 23:36
Kiba:
- Szia Kiba. Nem. Mikor láttad utoljára és hol? – kérdezi elkomolyodva.
- Tegnap este még a szobámban aludt, és reggel már nem volt sehol. – felelek.
- Szagnyom? – tudakolja tovább. Próbáltam… minden tele van az ő, és más kutyák szagával…
- Az Inuzuka rezidencia környékén nagyon sok kutya van. Elfedik egymás szagát. – magyarázom.
- Értem. Menjünk először hozzátok. Segítek megkeresni. – ajánlja fel.
- Köszönöm. – mosolygok rá, kicsit megkönnyebbülten, de továbbra is aggódva. Ha más nem, Kankuro biztosan meg tudja találni.
Gyorsan visszasietünk, és megmutatom a színhelyet, vagyis a szobám ablakát, az egyetlen helyet, ahol Akamaru kilóghatott. Pár pecsét megformálása után, mancslenyomatok formálódnak meg előttünk, kis ösvényt mutatva számunkra. Nem kell sokáig mennünk, megpillantom a bokrok közt szinte világító fehér bundáját. Békésen alszik, mellette egy másik kutya, méghozzá egy szuka. Grimaszolva húzom félre a szám, de azért megkönnyebbülésemben mosollyá szelídül. Legalább meg van és semmi baja.
- Becsajozott – vigyorog rám Kankuro.
- Igen, tüzel a nőstény. – állapítom meg a jellegzetes szagból.
- Akkor érthető, hogy miért tűnt el. A nemi vágy sok mindent kihoz az emberből… és állatból. – mondja mély hangon, és szinte érzem, hogy végigpásztáz tekintetével. Felpillantok a sötét, csillogó szemekbe, a sejtelmes kis félmosolyra. Ahogy összeakad a tekintetünk, zavarban fordítom el az arcom.
- Na jó… szerintem… khm… hagyjuk… hagyjuk itt őket… - dadogom vörös fejjel, és hátat fordítva menekülök a zavarba ejtő helyzetből.
- Hé, ne olyan lóhalálában! – kapja el egy erős kéz a csuklóm. Még mindig égő arccal fordulok a lágyan mosolygó Kankuro felé.
- Épp edzeni indultam. Velem tartasz? – húz közelebb magához óvatosan, de határozott mozdulattal. Vállam mellkasának ütközik, arcom szinte valósággal lángra lobban. Felpillantva rá, pislogok párat. Miért hoz minden érintése ennyire zavarba…? Még sosem éreztem ilyet senki közelében… Nem sérthetem meg vele, hogy nemet mondok, csak azért, mert zavarba hoz a jelenléte. És egyébként is, jó vele együtt edzeni. A további hasonló szituációk lehetőségét kockáztatva egyezek bele.
- Ő… izé… re… rendben… - motyogom nagyot nyelve. Elégedetten húzza szélesebbre mosolyát, majd elenged. Zavaromban úgy ugrok ki karjai közül, mintha most szabadultam volna az oroszlánketrecből.
Kicsit távolabb (hogy ne ébresszük fel a kutyákat) találunk megfelelő helyszínt az edzéshez. Nagyokat lélegezve nyugtatom le magam, hogy teljes mértékig tudjak koncentrálni.
- Legutóbb felmérhettem a taijutsu képességeidet, kíváncsi lennék a többi jutsudra! – mondja, csípőre tett kézzel, mosolyogva. Hát jó…
- Shikyaku no jutsu!(négy láb technika) – mondom hangosan a támadás nevét. Négykézlábra támaszkodva nézek szembe Kankuroval. Körmeim megnőnek, karmokká válnak, vigyorra húzom ajkaim, újonnan megnövekedett agyaraim felvillantva. Nem mondta, hogy támadjak, így türelmesen várakozom. Biccent, majd védekező állásba helyezkedik, jelezve, hogy indulatok. Ezzel a jutsuval gyorsabb vagyok, és valamivel erősebb is. Véletlenül se akarom megkarmolni, talán nem is lennék rá képes, de azért csak elővigyázatosan csapok kezeimmel. Ide-oda cikázva keresek gyenge pontot védelmén, de minden helyzetből kivédi támadásaimat. A nincs gyengepontod, akkor kénytelen vagyok csinálni egyet… Elsuhanok egy fa mellett, és egy gyors karmolást követően ugrok is tovább. Kankuro követ szemével, majd visszakapja tekintetét a lassan dőlni kezdő fára, ami egyenesen felé mozdul. Nagyot ugorva tér ki előle, és előtte termek. Rám sem pillant, elkapja karom, majd megpördítve hajtja a hátam mögé. Nem fáj, de nehéz lenne kiszabadulnom.
- Cseles… - susogja nyakamra hajtva fejét, hátulról hozzám simul. Meglepetésemben szertefoszlik jutsum, és visszahúzódnak fegyverré vált körmeim és fogaim. Szívem hevesen kalapálni kezd, nem csak az edzés miatt…
Kankuro:
Némán caplat mellettem ebével. Hagyom, hagy eméssze a vele történteket. Bár amilyen kis naiv, elképzelhető, hogy fel sem fogta mi történt az imént. Egy tapasztaltabb uke azonnal vágná mi a szitu...
- Huh, alaposan kifárasztottál! - mondja hirtelen vidáman. Paff. Nem fogta fel. Sebaj, annál izgalmasabb lesz a becserkészése.
- Ez még csak a kezdet. - válaszolom kétértelműen, és a perverz gondolataim vigyort csalnak arcomra. Bizony-bizony Kiba-kun... lesz még ennél jobb is. Majd meglátod.
- Járni azért még tudok... - mondja morcosan. Nyehehehehe....ezt nem bírom! Mindjárt felnyerítek! Mocskos gondolataim elárasztnak, és csak hatalmas önuralmamnak köszönhető, hogy kifejezéstelen az arcom.
Elköszönünk egymástól, és magamban mosolyogva sétálok szállásom felé.
Ejj Kankuro... te milyen perverz vagy... hehe.
*
A mai napom is átlagos lesz... edzés, ANBU eligazítás, ebéd a fiúkkal, pihi... délután megkeresem majd Kibát, és eljátszadozom vele. Igeeeen... jó ötlet. Jókedvűen képzelem el, hogyan és miként fogok elszórakozni vele, amikor hirtelen elém toppan, és rosszul titkolt kétségbeeséssel néz fel rám.
- Szia Kankuro. Nem láttad Akamarut? - kérdezi. Oh...
Túlteszem magam megjelenésének hatásán, és elkomolyodom.
- Szia Kiba. Nem. Mikor láttad utoljára és hol? - bukik felszínre bennem a gyakorlatiasság.
- Tegnap este még a szobámban aludt, és reggel már nem volt sehol. - válaszolja elgondolkodva.
- Szagnyom? - húzom fel szemöldököm. Elvégre neki is jó szaglása van. Megrázza a fejét.
- Az Inuzuka rezidencia környékén nagyon sok kutya van. Elfedik egymás szagát.
- Értem. - bólintok komolyan. - Menjünk először hozzátok. Segítek megkeresni.
- Köszönöm. - ragyog fel egy gyönyörű mosoly az arcán. Jaj anyám...elolvadok.
Biccentek neki, és a ház előtt állunk.
- Az én ablakom. - mutatja.
Pecséteket formálok, és egy egyszerű, ANBU-k által kedvelt jutsut alkalmazva láthatóvá teszem a nyomokat. A mancslenyomatok láthatóvá vállnak, és néhány perces séta után megtaláljuk az édesdeden szunyáló kutyát egy nőstény társaságában.
- Becsajozott. - vigyorgok le a megkönnyebbülten mosolygó fiúra.
- Igen, tüzel a nőstény. - szippant a levegőbe.
- Akkor érthető, hogy miért tűnt el. A nemi vágy sok mindent kihoz az emberből...és állatból. - mélyül el a hangom, és élvetegen nézek végig rajta. Ma is istenien néz ki...
Felnéz rám, és arcomat látva zavartan kapja el tekintetét éééss elpirul! Ezaz!
2008.09.17 18:57
Kiba:
- Először felmérem, mennyire vagy jó a védekezésben. Akamaru pihenjen le egy fa alatt. Most csak téged tesztellek. – magyarázza. Elküldöm Akamarut, aki egy közeli fa árnyékában ül le.
- Támadj. – szólal meg aztán Kankuro. Nekem nem kell kétszer mondani és a bábmestert sem kell félteni. Azonnal mozgásba lendülök, de a tapasztalt harcoson nem látszik, hogy sikerült volna meglepnem. Láthatóan könnyű szerrel blokkolja csapásaimat, bármivel is próbálkozom.
- Nem rossz. – dicsér meg mosolyogva. – De védekezned kell. – mondja, majd hirtelen megcserélődnek a szerepek. Fürgén hárítom ütéseit, de így is túl sok találna be, he nem állítaná le az utolsó pillanatban mozdulatait. Némelyik alkalommal megállunk pár pillanatra, hogy megossza velem a praktikákat, korrigáljon védekezés technikámon. Társaim közt gyorsnak számítok, de ő még gyorsabb. Kezdek kifáradni és gondolataim is elkalandoznak, de megfizetem az árát. Nem figyeltem a környezetemre, ezért hátam egy fának ütközik. Fejem két oldalán egy-egy kéz csapódik a törzsnek. A bábmester egész közel hajol hozzám, kissé hozzám simul. Erős hullámban érzem meg testének finom illatát…
- Kankuro…? – makogom meglepetten.
- Mára elég lesz ennyi. – susogja milliméternyire ajkaimtól, lehelete számat simogatja. Majd hátrál egy lépést és már tőle megszokott hangnemben folytatja.
- Induljunk. – mondja barátságosan mosolyogva.
Nagyot nyelve követem. Néha olyan furcsán viselkedik velem… mintha csak… gyorsan elhessegetem valószerűtlen gondolataimat. Nem lehet, hogy flörtöl. Hisz ő is férfi… A hangsúly az is-en. Sutba dobom a buta feltételezést, bár még mindig ott motoszkál bennem a gondolat.
Visszagondolva az edzés részére a történteknek, elégedetten állapítom meg, hogy rendkívül hasznos leckéket tanulhattam. Elmosolyodva sóhajtok fel és megszakítom a pár perce tartó csendet.
- Huh, alaposan kifárasztottál! – hát igen, ennyi henyélés után el szoktam kissé a mozgástól.
- Ez még csak a kezdet! – egészíti ki vigyorogva Kankuro. Akamaru vakkant mellettem egyet, mire a kutyára grimaszolok.
- Járni azért még tudok… - válaszolok neki kicsit epésen.
Hazaérünk és megpillantom anyát, ahogy épp az udvaron ténykedik, egy falkányi kutya társaságában. Integetek neki, mire üdvözlőn biccent, majd visszafordulok Kankurohoz.
- Viszlát Kankuro. Nagyon köszönöm az edzést! – mosolygok a férfira.
- Szívesen. – viszonozza, majd két ujjával barátságosan int és tovább sétál. Egész addig figyelem, míg el nem tűnik szemem elől, egy épület takarásában. A házunk felé fordulok és elindulok befelé. Huh, jól fogok ma aludni.
~*~
- Akamaru! – keresem másnap reggel a kutyámat. Érdekes… sosem szokott elkóborolni. Megkérdezem akivel az utcán találkozok, hogy nem látott-e egy borjú nagyságú fehér kutyát. Nemleges válaszok… Pedig nehéz, nem észrevenni egy mázsás állatot…
Még Narutoval és Shikamaruval is találkozom, de ők sem találkoztak vele. És, micsoda véletlen, pár utcával és kérdezősködéssel később, Kankuro jön velem szembe, vidáman fütyörészve. A bábmester elé toppanok.
- Szia Kankuro. Nem láttad Akamarut? – pillantok fel a meglepődött szemekbe. Hol lehet? Aggódom a barátomért…
2008.09.16 23:49
Kankuro:
- Tényleg? - néz rám édesen tágra nyílt szemecskéivel. - Nem lehetek ott mindig, hogy megmentselek! - vigyorgok rá. Pedig szívesen mellette lennék éjjel-nappal. Főleg éjjel. - Legalább meg tudd védeni magad.
Boldog mosollyal köszöni meg. Nahát, nem is sejtettem, hogy ekkora örömet szerzek neki ezzel. Tök jó.
- Mikor érsz rá? - kérdezem jókedvűen.
- Akár most! - mondja gyorsan, majd észbe kapva kezd visszakozni.
- Most rögtön? Hát te aztán nem teketóriázol! - nézek rá, majd gyorsan végiggondolom, van-e rá időm. - Végül is, nincs semmi dolgom, és az edzésem is félbeszakadt. Miért is ne?
Elindulunk a gyakorlópályák felé, amikor zajt hallok a hátam mögött. Kiba lemaradva áll, két lány támadta le. Na neeem... nem fogjátok nekem itt csábítgatni meg ilyenek. Amúgy is nagyon féltékeny típus vagyok. Ezek ketten meg olyan szemekkel méregetik az én Kibámat, mint egy habos süteményt a cukrászdában. Csakhogy lányok... ez itt az én sütim! És egyedül fogom felfalni.
- Hölgyeim nekünk most fontos dolgunk van. Nem publikus. - karolom át a vállait, jelezve a tulajdonjogomat. Végre eljut diónyi agyukig a lényeg és lekopnak. Helyes.
Meg is találjuk a tökéletes helyet. Egy kis tisztás az erdőben. Szuper. Sehol senki... na nem mintha mocskos gondolataim lennének... Dehogynem.
- Először felmérem, mennyire vagy jó a védekezésben. Akamaru pihenjen le egy fa alatt. Most csak téged tesztellek. - mondom mély hangomon nyugodtan.
- Támadj. - utasítom halkan.
Hirtelen vetődik felém. Okos. A meglepő viselkedés fél siker. Egyszerű tahi-jutsuval kezd el küzdeni, és könnyedén hárítom minden ütését.
- Nem rossz. - mosolygok rá. - De védekezned kell. - rontok neki, és ő védekeznikezd. Nagyon sokszor az utolsó pillanatban fogom vissza az ütéseimet, meg ne sérüljön, majd halkan magyarázom neki a hibákat és a korrigációs lehetőségeket. Figyelmesen hallgat, és végrehajtja az utasításaimat.
Alaposan kifárasztom, már liheg és alig áll a lábán. Én persze fit vagyok. Nekem ennél jóval többre van szükségem, hogy elfáradjak.
Egy fához hátrál az ütéseim elől, és hirtelen csattannak tenyereim a fatörzsön, karjaim rabságába ejtve a gyanútlan kis tanítványomat. Ó igen, a tanítványom. Sok sok mindenre meg fogom őt tanítani... hehe.
Lihegve néz fel rám értetlenül. Testemmel gyengéden simulok hozzá, és érzéki mosollyal nézek a szemeibe. Elképesztően szexi ez a kipirult arc...
- Kankuro...? - nyögi megszeppenve.
- - Mára elég lesz ennyi. - súgom, ajkaihoz vészesen közel. Csak néhány milliméter. Argghh de akarom! Kívánom! Meg akarom kapni! Azt akarom, hogy ez a karcsú test alattam legyen, és én mélyen benne legyek... érezni akarom testének forró szorítását a péniszemen, és hallani akarom édes nyögéseit!
Elszakítom magam tőle, és hátralépve mosolygok le rá.
- Induljunk.
2008.09.16 23:11
Kiba:
- Szia Kiba. – köszön mosolyogva, mikor sikerül eljutnia hozzám…
- Látom már vannak rajongóid is. – vigyorodom el. Már látom magam előtt a neon táblát Kankuro FanKlub. Na és a végén egy elengedhetetlen szívecske. Hehe.
- Edzeni voltam. Mindig ezt csinálják… - pillant vissza a susmorgó lányseregre, akik már a pillantásától is vihogni kezdenek. Heh, ezek a FanGirlök... hehehe. Int a csapatnak, majd tenyerét a hátamra simítva noszogat indulásra. Kis borzongás szalad végig gerincemen. Már csak akkor engedi le karját, mikor már elhagytuk a főtér forgatagát.
- Haza mész? - kérdezi kedvesen. Őőő… végülis, hova máshova mennék? Igazat adva biccentek neki.
- Elkísérlek. – jelenti ki. Óh, nem kell engem annyira félteni, de nem bánom. A kedélyes beszélgetés során, ismét a velem és Narutóval esett incidensre terelődik a szó.
- Ha gondolod, szívesen gyakorolok veled néhányszor. Egy pár trükköt taníthatnék neked. – ajánlja fel. Meglepetten, már-már áhítattal pillantok fel rá.
- Tényleg? – kérdezem, mintha az előbbieket csak képzeltem volna.
- Nem lehetek ott mindig, hogy megmentselek! – válaszol virulva. – Legalább meg tudd védeni magad.
- Nagyon köszönöm! – vigyorgok rá boldogan, majd kutyámhoz fordulok. – Hallod ezt Akamaru?
Akamaru boldogan ugat egyet. Ekkora mázlit! Kankuroval edzhetek! Izgatott vagyok, alig várom!
- Mikor érsz rá? – kérdezi a bábmester mosolyogva.
- Akár most! – vágom rá rögtön, gondolkozás nélkül, aztán gyorsan elszégyellem magam hevességem miatt. – De ha te nem érsz rá… - mormogom kicsit lehűtve izgatottságomat.
- Most rögtön? Hát te aztán nem teketóriázol! – rakja csípőre kezét, majd elgondolkodva vakarja meg állát. – Végül is, nincs semmi dolgom, és az edzésem is félbeszakadt. – áh, a FanGirlök – Miért is ne?
Megfelelő edző helyet keresünk, s a gyakorlótérnél lyukadunk ki. Páran gyakorlatoznak és Kankuro menne is tovább, de két lány elém toppan, mikor követném.
- Kiba-kun! – sipítja az egyik. Ez meg ki és honnan tudja a nevem?? – Kunkuro-samaval fogsz gyakorlatozni? – kérdezi lelkesen szemét köztem és Kankuro közt cikáztatva, aki időközben visszafordult, megnézni, mi tart fel. A másik lány eközben felfedezte magának Akamarut, és babusgatni kezdte a borjú méretű kutyát.
- Igen. – pillantok rájuk kicsit értetlenül. Miért olyan érdekes ez két tini lány számára? Aki eddig Akamaruval volt elfoglalva feláll, és szinkronban nagyot sóhajt barátosnéjával. Ezeknek meg mi bajuk??
Hirtelen egy kéz simul a vállamra és Kankuro ment ki az abszurd helyzetből.
- Hölgyeim, nekünk most fontos dolgunk van – mondja sejtelmes mosollyal. A lányok továbbra is nagy szemekkel pislognak ránk. – Nem publikus… - teszi hozzá a homiknin, mire a két lánynak csalódottan megereszkednek a vállai. Amíg ilyen némák, gyorsan, szinte valósággal elmenekülünk a közelükből. Huh…
Az erdő szélén ideális helyet találva állunk meg. Izgatottan várom az edzést. Vajon máris fog tanítani valami új dolgot?
2008.09.16 22:15
Kankuro:
A nevemet sóhajtja... ez őrjítő...
Elszakítom magam tőle, és felegyenesedve lépek hátra.
- Most mennem kell. -mosolygok rá. - Az ANBU osztagom eligazításra vár.
- ...osztagod? - döbben meg.
- Igen. - vigyorgok rá. Ne vágj ilyen arcot, mert kirántalak az ágyból, és... - Majd később még meglátogatlak.
Pár jutsu, és már itt sem vagyok. Illetve ott. Hehe.
*
Telnek múlnak a napok, és Kiba szépen gyógyulgat. Minden nap meglátogattam de ma nem, mert tegnap azt mondták, ma kiengedik. Végre... már úgy vártam ezt a napot. Nehezen fogtam vissza magam, de azért sikerült.
Éppen az utánam loholó visongó kis kamaszlányoktól próbálok megszabadulni, akik a gyakorlópályán ragadtak rám, amikor edzeni kezdtem, amikor meghallom a nevemet.
- Szia Kankuro! - ki az? A hang felé fordulva meglátom Kibát, ahogy tölcsért formálva kezeiből kiabál át a lányseregen. Visszamosolygok rá, és átvágok a lányseregen.
- Szia Kiba. - lépek elé, és elvigyorodom.
- Látom már vannak rajongóid is. - mondja. Ah micsoda huncut kis mosoly...
- Edzeni voltam. Mindig ezt csinálják... - pillantok a kis kamaszlányokra. Kedvesen intek feléjük, és elindulok. Kezemet Kiba hátára téve vezetem magam mellett. Végre magunk mögött hagyjuk a zajt, és lenézek rá, kezemet is leveszem róla.
- Haza mész? - kérdezem, kedvesen mosolyogva rá. Zavart biccentés a válasz. Akamaru kényelmesen sétál mögöttünk.
- Elkísérlek. - jelentem ki halkan de határozottan. Nem is mond ellent. Helyes.
Oda úton végig kellemesen elbeszélgetünk, és ismét szóba kerül a csapda, amibe Akamaruval és Narutoval besétáltak.
- Ha gondolod, szívesen gyakorlok veled néhányszor. Egy pár trükköt taníthatnék neked. - ajánlom fel neki. Meglepetten néz fel rám.
|
| Levi-sama | 2009. 06. 02. 11:53:18 | #286 |
Karakter: Kankuro-Kiba
2008.09.16 20:45
Kiba:
Érintésétől szinte rögtön múlni kezd a fájdalom, és megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Kösz, ez jól esett… - szemeim lehunyva dőlök hátra a párnák közé. Áh, egyre több van a számládon Kiba, nem tudod majd hogy törleszteni…
- Szívesen, máskor is. – hallom kellemes hangját. Megnyugtató… na jó, mégsem aludhatok itt el, amíg ő itt van. Kinyitom szemeim, és megszeppenten konstatálom, hogy egész közel hajol arcomhoz. Arcomra meleg pír szökik, és pislogva figyelem meg vonásait. Sötét szemeiben el tudnék merülni, akár egy bársonyos fekete tóban. Férfias arcán piszokul jól állnak a lilaminták… kiemelik szépségét. Uramisten, mikre gondolok?!
Hátára dobja fekete csuklyáját, és amint előkerülnek kócos, gesztenyebarna tincsei, rögtön megint magával ragad a látványa. Miért rejti el őket? Nagyon jól néz ki!
Lilára festett ajkai enyhe mosolyra húzódnak.
- Tetszik amit látsz? – szakít ki gyönyörködő állapotomból. Így bámultam??? Jaj de kínos… Arcom leginkább egy izzó kazánnal vetekszik.
Kankuro kényelmesen hátradől székén. Huh, legalább már nincs olyan zavarba ejtően közel.
- Na és hogy kerültetek csapdába Narutoval? – kérdezi csevegő hangon.
Kicsit még előző megilletődöttségemtől zavartan kezdek bele a mesébe, de egész belelendülök, mikor kezd oldódni a légkör. Figyelmes hallgatóságnak bizonyul.
- Még meg sem köszöntem… - érek el ahhoz a részhez, ahol félájultan megment minket. Hálásan mosolygok rá. Ha nem lenne, ott véreztem volna el…
- Szívesen – viszonozza kedvesen a mosolyt.
- Akamaru és én neked köszönhetjük az életünket. Hogyan hálálhatnám ezt meg? – elég bugyután hangozhat kérdésem. Egy élet megmentését nem lehet meghálálni… főleg kettőét nem. Adósa maradok, míg én nem hozom ki egyszer a pácból, aminek nincs sok esélye.
Újra közel hajol hozzám, és ujjait az államra fonja. Fesztelenül néz a szemembe, és érzem, hogy megint vörösödni kezdek.
- Majd ha felgyógyultál, lesz rá lehetőséged. – duruzsolja. Arcom még nagyobb lángra gyullad, meg merném kockáztatni, hogy agyarcsíkjaim már alig elkülöníthetőek. Rossz az, aki rosszra gondol… mondja bennem egy kis hangocska. De hülye aki nem! Rikkantja el magát egy másik. Nem érzem magam hülyének, de igyekszem másként értelmezni a hallottakat. Azonban mikor ujjaival puhán végigível arcomon...
- Kankuro… - motyogom megszeppenten. Behunyja szemeit és nagyot sóhajt, majd feláll.
- Most mennem kell. – mosolyog kedvesen – Az ANBU osztagom eligazításra vár.
Mi? Mit mondott? Az ANBU osztagJA?
- … osztagod? – hápogom meglepetten.
- Igen. – húzza vigyorra ajkait. – Majd később még meglátogatlak.
Villámgyors jutsut formál és eltűnik a szemem elől.
- Tyűha… - motyogom magamnak. Ő egy ANBU vezér? Váó…
~*~
- Áhh… - nyújtózom nagyot kilépve a kórház ajtaján, Akamaruval az oldalamon. Már nagyon untam ezt a helyet. A barátaim sokszor meglátogattak, és Kankuro is gyakori vendégem volt a kórteremben, és szerintem már nyugodtan sorolhatom őt is barátaim közé. Nem igazán történtek további félreérthető helyzetek, így hamar elfeledtem a zavarba ejtő közjátékot.
A sok fekvés után, igazi felüdülés kinyújtóztatni tagjaimat, és rendkívül feldobottan rovom az utcákat.
Jártamban-keltemben Konoha főterére tévedek és egy kisebb csődület vonja magára a figyelmem. Messziről is jól látom a tömeg közepéből kimagasló Kankurot. Úgy tűnik kisebb rajongótábort gyűjtött magának. Hehe, sok mindenkinek felkeltette az érdeklődését.
- Szia Kankuro! – formálok kezemből tölcsért a szám előtt, és azonnal felénk fordul. Üdvözlően mosoly vissza, mikor megpillantja veszettül integető kezemet.
2008.09.16 18:38
Kankuro:
Zavarát egy vigyorral leplezve válaszol.
- Máris jobb így, mint eszméletlenül. - mondja.
- Azt meghiszem. - dörmögöm. Sokkal jobban fest így, az kétségtelen. Még így, sápadtan és megviselten is örjítően szexi, és nem is tudja magáról. Ha tudná milyen tizennyolcas-karikás gondolataim vannak most, visítva menekülne előlem. Hehe...
Valami meleg és nedves ér a kezemhez. Meglepetten nézek le a hatalmas szőrgombócra. Rávigyorgok.
- Látom te is jobban vagy. - mondom neki, de nem simogatom meg, mert nem sok ép felület van rajta, ahogy a kötéseket elnézem. Vidám csaholás a válasz.
- Azt hiszem ezt vehetem „igen”-nek. - nézek Kibára vidáman, és nevetek egy jót. Aranyos ez a kutya, de ő még aranyosabb... Ő is nevet, de fájdalmas arccal felszisszenve kap az oldalához.
- Jól vagy? - nézek rá. Hát hülye kérdés volt. Erős fájdalmai lehetnek.
- Csak akkor fáj, ha nevetek... - lövi el az ősrégi poént egy fájdalmas vigyorral. Nem vicces. Most nem, mert aggódom érte.
- Had nézzem. - nyúlok az oldalához.
- Te ehhez is értesz? - kerekednek el a szemei meglepetten.
- Valamicskét. - igazság szerint a medi-jutsuk nem az erősségeim, de ismerek pár egyszerűbbet. Elsősorban a fájdalomcsillapítást. Félretolom a kezét, és a kötésre simítom a tenyerem, másik kezemmel gyorsan félkezes jutsukat formázva figyelem, ahogy zölden felizzik a tenyerem. Chakrámmal blokkolom az idegpályákat, amelyek a fájdalomért felelősek, és megkönnyebbült sóhaját hallva megszűntetem a jutsut. Megkönnyebbült mosollyal dől hátra.
- Kösz, ez jólesett. - hunyja be szemeit fáradtan. Hát... most inkább nem mondom mi jutott erről eszembe...
- Szívesen, máskor is. - vigyorgok elégedetten, és elveszem róla a kezem, de nem húzódom el tőle. Sőt... Felemeli nehéz szemhéjait, és meglepetten néz alig pár centire lévő arcomra. Elpirulva állja a pillantásomat, és alaposan tanulmányozni kezdi az arcomat. Egy hanyag mozdulattal hátravetem a csuklyámat is, és bezsebelek egy elismerő pillantást. Csábítóan mosolygok rá.
- Tetszik amit látsz? - kérdezem, félbeszakítva a matinét. Észbe kapva válik paprikavörössé. Édes...
Hátradőlök a székemen, hogy kissé feloldjam a feszültséget kettőnk között.
- Na és hogy kerültetek csapdába Narutoval? - kérdezem könnyed csevegő hangnemben. Akadozva kezd mesélni, de ahogy belelendül, már elfelejtkezik az iménti kis intermezzoról, és felélénkül.
Nem semmi. Hát esélyük sem volt. Csoda, hogy élnek.
- Még meg sem köszöntem... - szakítja félbe hirtelen a szóáradatot, és hálás mosollyal néz rám.
- Szívesen. - viszonzom.
- Akamaru és én neked köszönhetjük az életünket. - komolyodik el. - Hogyan hálálhatnám ezt meg?
Bocs, ez magas labda volt.
Közelebb hajolok, és ujjaimmal megfogva állát nézek a szemébe.
- Majd ha felgyógyultál, lesz rá lehetőséged. - súgom halvány mosollyal. Mélyen elpirul. Hehe, rossz aki rosszra gondol...
Ujjammal végigsimítom az arcán lévő arcmintát. Klánjának jele. De akkor is csinos. Szép fiúcska... félénk és csodaszép... akarom. És meg fogom kapni.
2008.09.15 23:45
Kiba:
Másnap makacsul kierőszakolom a nővérek nagy ellenkezésére, hogy felülhessek. Miután kicserélik a mellkasomon a kötést és elmegy az ügyeletes medinin, egyszer csak kopogtatnak az ajtómon.
- Szabad. – szólok ki. Akamarunak fel se tűnik a jövevény, békésen szunyókál tovább. Nicsak, kit látnak szemeim. Az ajtón Kankuro lép beljebb.
- Szia. – köszön kedvesen mosolyogva. Hasonlóan viszonzom a köszönést.
- Remélem szereted az édességet. – nyújt át egy kis dobozt. Kicsit megilletődöm. Megmentett meg minden… de miért hoz édességet?
- Kö… köszönöm. – veszem át zavartan az ajándékot.
- Hogy vagytok? – kérdezi és futólag ujjával megcirógatja kézfejemet. Összerezzenek, és tiszta libabőrös lesz a hátam. Biztos véletlen volt…
- Máris jobb így, mint eszméletlenül – erőltetek arcomra egy bárgyú vigyort. Kankuro mosolyogva pillant rám.
- Azt meghiszem – mondja mély hangján. Akár a morajló tenger. Rendkívül kellemes hangja van. Akamaru megmozdul, de Kankuro aligha vette észre, mert kutyám barátságos köszönésképp egyszer csak megnyalja a bábmester kezét. A férfi összerezzen, mintha hipnózisból ébredne, majd Akamarura is rávigyorog.
- Látom te is jobban vagy. – állapítja meg. Akamaru vidám hangon ugat egyet. Na, ilyen gyorsan megbarátkoztál vele, pajtás?
- Azt hiszem, ezt vehetem „igen”-nek – fordul felém vigyorogva Kankuro. Helyeslően bólintok., majd mindketten elnevetjük magunkat. Nem is tudom mi volt ezen ennyire vicces, de jól esik együtt nevetni vele. Mármint egy darabig, mert éles fájdalom hasít az oldalamba. Felszisszenve kapok a helyéhez.
Kankuro azonnal elkomolyodott arccal hajol hozzám.
- Jól vagy? – kérdezi. Szemem és fogam összeszorítva várom, hogy a fájdalom alábbhagyjon, majd flúgos vigyorral arcomon fordulok felé újból. Nem akarom, hogy miattam elromoljon a kedve.
- Csak akkor fáj, ha nevetek…
- Had nézzem – nyúl felém, és meglepetten pislogok rá.
- Te ehhez is értesz? – kérdezem mind kíváncsian, mind kissé gyanakodva. Áh, miért akarna rosszat? Hessegetem el gyanakvásomat.
- Valamicskét – mondja, és kezemet elsimítva az útból teszi tenyerét az oldalamra. Újra végigfut gerincemen a borzongás, ahogy hozzám ér. Pír szökik az arcomra, és zavartan hagyom, hogy koncentráljon.
2008.09.15 23:02
Kankuro:
Gyengéden szorítom magamhoz ernyedt kis testét. Hát nem így képzeltem az első ölelést. Kicsit másképpen. Édesen pirulva, csókomtól kábán a nevemet suttogva. Nem vérezgetve, öntudatlanul. Hagyjuk ezt.
Hamar a kórházhoz érünk, és Shikamaru már fel is kapja a bicegő Narutot. Nem törődöm most velük... egyenesen beszaladok, és kiáltozva csődítem össze a medi-ninjákat. Mentsétek meg nekem! Randizni akarok vele.
Elviszik, és egy órával később már megnyugtatnak. Kómában van, de él. Néhány nap, és jobban lesz. Remélem is.
*
- Kankuro. - teleportál elém Shino haverom. - Mivel te mentetted meg, biztosan érdekel: ébredezik. Biccentek, és követem a kórházba. Szegény kölyök... baromi sápadt, de szempillái meg-meg rezdülnek. Sokan állnak az ágy körül, és érte aggódva figyelik. Egy medi-ninja megnyugtatja őket.
- Most már rendben lesz. A gyógyulás útjára lépett. - mondja, és kimegy.
Hirtelen tágranyílnak a szemei.
- Akamaru... - nyöszörgi rekedt hangján, és fel akar ülni, de visszahanyatlik.
A többiek aggódva hajolnak fölé, én csak csendben figyelek. Ők a barátai, nekem itt nincs sok jogom megszólalni.
Amikor elmondják neki, hogy én mentettem meg, rám néz, és melegséget, hálát látok csodaszép szemeiben. Biccentek neki. Nincs szükség szavakra. Majd tettekben hálálod meg.
Kizavar minket egy medi-ninja, úgyhogy távozom is. Félkezes jutsu, és már el is teleportáltam magam. Szerencsére jól van. Majd holnap meglátogatom.
*
Halkan kopogok az ajtón, és halk kis hangját hallva benyitok. Kiba már ül az ágyban, igaz, hogy a párnák támasztják meg a hátát. Felsőtestén rengeteg kötés. Ágya mellett a földön egy nagy takarón hatalmas kutyája fekszik, aki szintén egy múmiára hajaz, mint kutyára.
- Szia. - mosolygok rá kedvesen. Zavartan viszonozza, és hellyel kínál. Egy székre ülök mellé, és átnyújtom az ajándékot.
- Remélem szereted az édességet. - mondom mély hangomon.
- Kö...köszönöm. - néz rám zavartan, és elveszi.
- Hogy vagytok? - simogatom meg takarón pihenő kézfejét mutatóujjammal. Megremeg, és elfojtok egy mosolyt.
2008.09.15 20:23
Kiba:
Már Akamaruval az oldalunkon sietünk az erdőben. Gyorsan haladunk, de így is több napba telhet, mire megtaláljuk a keresett személyt. Na nem mintha baj lenne. Hirtelen valami magára tereli a figyelmem és megállítom Narutot.
- Várj csak… - toppanok meg, és a levegőbe szimatolok. Akamaru is követi a példám, a szőke srác kíváncsi szemekkel várja a fejleményeket. Gyorsan közlöm is vele.
- Egy csapat van erre. Nem tudom, hogy kik, de lehet, hogy köztük van akit keresünk.
- Rendben. – biccent a fiú. – Merre?
- Csak gyere utánunk. – vigyorgom Narutora, aki ezt sajátos rókavigyorával viszonozza. Leugrunk a földre, és felpattanok Akamaru hátára. Hamar megtaláljuk a csapatot és egy bokorból figyeljük meg őket. Nincs köztük a keresett személy, és ami még rosszabb, hogy ellenséges kőninjákba ütköztünk. A fenébe… Mutogatással megbeszéljük Narutoval, hogy jobb lesz elkerülni őket. Már épp készülünk is távozni a közelből, mikor hirtelen egy fél tucat ninja toppan elénk.
- Kapjátok el őket! – mondja egyikük, valószínűleg a vezetőjük. Akamaruval sikerül elugrani a ránk rontó ninják elől, azonban Naruto nem elég gyors, hogy kitérjen. Hamar harcképtelenné teszik.
- Naruto! – kiáltom figyelmeztetve, majd Akamaru felé fordítom a fejem.
- Gatsuuga! – kutyámmal együtt azonnal támadunk, nekivetve magunkat a szőke srácot lefogó három férfinak. Egyiküknek sikerül súlyos sebet osztanunk, de túlerőben vannak, és Naruto sem tud segíteni. Francba… kunaik záporoznak felénk, és bár a legtöbbet sikerül elkerülni, miután az első betalált már sokkal nehezebb kitérni a többi elől. Valaki jutsut formál, és egy sziklatömb vágódik az oldalamnak, Akamarunak lökve engem. Halk reccsenés jelzi, hogy eltört egy vagy több bordám. Egy fának ütközünk, ami hangos roppanással adja meg magát a hatalmas erővel becsapódó tömegnek.
- Akamaru… - sziszegem utolsó erőmből. Szemem előtt fehér foltok villognak, majd kutyám oldalára ejtve fejem, ájulok el.
Ismerős hang térít magamhoz, bár nem tudom kivenni mit mond. Nem is érdekel… Valami a magasba emel és homályosan, de látom a lila mintás arcot.
- Akamaru… - nyöszörgöm. Megsebesült, baja esett. El kell látni mielőbb… Ezeket már csak gondolom, mert nem tudom kinyögni őket.
- Semmi baj… - hallom a megnyugtató hangot -… visszaviszünk titeket Konohába.
Ez a hang lecsillapít, és szinte álomba ringat. Izmaim elernyednek, és fejem a férfi erős mellkasára csuklik. Magához ölel a sötétség…
Álmosan pislogva nyitom fel a szemem, majd hirtelen pattannak fel szemhéjaim.
- Akamaru…! – ülnék is fel, de oldalamba izzó vasként mar a fájdalom. Szinte azonnal fejek bukkannak fel a látóteremben, plafon háttérrel. Naruto szőke lobbonca, Shikamaru most éber tekintete, Shino megcsillanó napszemüvege, a nővérem, Hina is itt van és még valaki hajol fölém. Kankuro!
- Jól van, most már kutya baja. – csillapít nővérem. – Te viszont súlyosabban megsérültél, úgyhogy ne pattogj!
- Megmaradsz! – jelenti ki vigyorogva Naruto, bár egy kis zavart vélek felfedezni arcán. Biztos marja magát azért, mert ő nem harcolhatott.
- Úgy aggódtunk érted Kiba-kun! – mondja még mindig aggódó arccal Hinata, kezecskéit tördelve. Kicsit furcsállva pillantok rájuk.
- Mennyi ideje voltam eszméletlen? – teszem fel gyanakodva a kérdést.
- Ez lett volna az ötödik napja. – világosít fel Shino. Öt nap? Végülis… rosszabbul is járhattam volna.
- Eltört két bordád, sok vért vesztettél, de ebcsont beforr. – közli Shikamaru. Hehh, te már sosem változol.
- Kankuro-sama hozott vissza! – mondja már kissé megnyugodva Hina. Esküszöm, őt jobban megviselte az eset mint engem. És igen… emlékszem a lila mintás arcú homokninre. Hálásan pillantok rá, és már szóra nyitom a szám, mikor kilincs hangja jelzi, hogy nyílik a kórterem ajtaja.
- Vége a látogatási időnek, kérem távozzanak. A betegnek még sok pihenésre van szüksége. – hallom a dallamos, de szigort sugárzó női hangot, ha nem is látom az ápolónőt.
2008.09.15 19:08
Kankuro:
Ahogy előtte állok, kissé zavartan néz fel rám. Látszólag meglepték a méreteim. Hát mit ne mondjak... nem vagyok apró termet. Barátságosan rámosolygok, hogy eszébe ne jusson megijedni tőlem. Sajnos sok emberből félelmet váltok ki. Pedig én még nem is vagyok annyira félelmetes, mint az öcsém.
- Na mi van Kiba? - szól rá Naruto, és felém kacsint. - Az előbb még annyira sürgős volt!
Persze kishaverom azonnal vágni kezdte mi az ábra, és vigyorogva elindul előttünk, teret hagyva az ismerkedésnek. Elindulunk, és szemem sarkából alaposan megnézem magamnak ezt a kis szépséget. Biztos bomlanak utána a lányok... és a férfiak is, ha már itt tartunk. Biztos szabad, mert ha nem az lenne, a többiek szóltak volna.
- Hogy-hogy Konohában? - kezdeményez mosolyogva beszélgetést. Oh... lehet hogy könnyebb dolgom lesz, mint hittem.
- Erre jártam. - nézek rá. - És, mint már mondtam, Tsunadéval is van pár megbeszélni valóm. - kacsintok rá vigyorogva. Nem baj, kezdetnek ez a felszínes társalgás is megteszi.
- Ja tényleg, már mondtad. Hehe. - mondja zavartan elpirulva. Kis édes... még egy ilyen, és elolvadok...
Naruto persze észre vette barátja zavarát, és megmentőként mellénk lépve könnyed társalgást kezdeményez. Kedves tőle, hogy így vigyáz Kibára, de... Gyorsabban haladnék a cél felé, ha kettesben maradhatnék vele. Nem baj, nem számít. Lesz még rá alkalmam bőven. Majd teremtek.
Bemennek Tsunadéhoz, és pedig a folyosón várakozva kezdek tervezgetni. Végre nyílik az ajtó... Naruto lép ki először, és mögötte az én kis Kibám. Ahogy elmegyek mellette, még egyszer végig futtatom rajta a szemeimet. Karcsú test, fahéj színű bőr, csillogó barna hajtincsek... ah és a szemei... sötétek és szinte ragyognak szép arcában. Észbontóan néz ki... muszáj megérintenem...
Mellé érve megsimogatom a haját. Igen, nem csak selymesnek látszik, az is. Mmm... már ettől, hogy épp csak hozzáértem, már bizsereg is az ágyékom. Még egy utolsó pillantás a zavarodott kis arcra, és csukódik az ajtó.
Sóhajtva fordulok Tsunade felé.
- Üdvözlöm Kankuro-san. - áll föl az üdvözlésemre. Tisztelettel hajtok neki fejet, és átadom öcsém üzenetét tartalmazó tekercset. Nem akartam ilyen hamar lezavarni a küldetést, de most már mindegy.
- Tsunade-sama, én is üdvözöllek.
- Mennyi ideig óhajt nálunk maradni? - néznek rám a barna szemek gyanakvóan. Ismeri a híremet. Jó pár szívet törtem már össze itt tartózkodásom során, így érthető.
- Ki tudja... - vonom meg a vállam. - ANBU egységem Konoha szolgálatára áll, amíg itt vagyok. - dobom be a jolly jokert. Amúgy is ez a szokás, hiszen szövetségesek vagyunk, és Gaara is erre adott utasítást.
- Ó... - csillannak fel a szemei, és elmosolyodik. Na így mármindjárt más, igaz? Hehe...
Véget ér a megbeszélés, és én vissza sétálok kényelmesen a rameneshez. Shikamaru el is meséli, hogy az előbb jártak itt Narutoék, és egy egyszerű küldetést kaptak. Valakit megkeresni és a Hokage elé vinni.
- Na és mennyi ideig tart? - kérdezem.
- Kellemetlen... - sóhajt. - ...de akár napokig is tarthat.
- Bakker. - közlöm.
*
- Kankuro-san. - néz rám idegesen a Hokage. - Szükségünk van a csapatára. Két emberem csapdába esett. - nyújt felém egy tekercset a pontos információkkal.
- Rendben. - biccentek komoran. - És kik azok?
- Uzumaki Naruto, és Inuzuka Kiba..... ööö... Kankuro-san? - közli az ajtóval, mert én már ott sem vagyok.
- Gyerünk. - villantom szemeimet embereimre, és a kerámia maszkok azonnal felém fordulnak. Őrült iramot diktálva haladunk a cél felé. Bajauk ne essen...Az hagyján, hogy Shikamaru megöl, ha Narutonak baja esik, de az én kis Kibám is ott van!
A percek csak repülnek, és egyre idegesebb vagyok... Végül megérkezünk az ellenséges kő ninják táborhelyére, ahol két konohai anbu felfedezte őket. Most is a fák között őrködnek, és az erősítés megérkeztével elénk ugranak. Röviden tájékoztatnak minket. Naruto és Kiba még élnek. Naruto jól van, de a másik fiú... súlyos sebei vannak. A legnagyobb sátorban vannak.
Gyorsan kidolgozom a stratégiát, és ismertetem a tervet. Embereim már rutinosan követik utasításaimat, és rajta csapunk a táboron. Először az őröket intézzük el, és három bábom azonnal elintézi a sátor előtt őrködőket. Belépek, és felhördülök a látványtól. Naruto egy facölöphöz kötözve, szája kipeckelve. Látszólag sértetlen, eszméleténél van. Kiba viszont több sebből vérezve eszméletlenül hever a földön, mellette borjú méretű ebe hasonló állapotban.
- Francba... - lépek melléjük, és mögöttem bejönnek embereim is. - Fogjátok őket, és siessünk vissza. - osztogatok utasításokat komoran, mély hangomon. Közben gyengéden felnyalábolom Kibát. Hangomra magához térve nyitja ki csodaszép szemeit, és felnéz rám.
- Akamaru... - nyöszörgi.
- Semmi baj... - mosolygok rá megnyugtatóan. - ...vissza viszünk titeket Konohába.
Kábán hajtja fejét a mellkasomra, és ismét eszméletét veszti. Bakker.
Karjaimban viszem, és az élen haladva sietek vissza a faluba.
- Tarts ki kölyök... - mormogom az orrom alatt.
2008.09.14 23:50
Kiba:
Merre lehet ez a lökött? Morgom magamban, Naruto után kutatva. Tsunade hivatott minket az irodájába, és én sehol sem találom. Homlokomra csapok mikor eszembe jut, hogy biztos a ramenesnél van. Szinte mindig ott van… Keh. Gyors léptekkel indulok a kiszemelt célpont felé, és megkönnyebbülésemre meg is pillantom a narancssárga pulóvert.
- Naruto! Nem érünk rá erre! – szólok morcosan rá. Hangom hallatán megfordul, a mellette ülő társasággal egyetemben. Jé, van köztük egy új arc. Ami talán nem is annyira új… Az idegen fekete csuklya alá rejti haját, férfias arcvonásait a bábmesterekre jellemző lila mintázatokkal emeli ki.
- Ő Kiba – mondja Naruto. – Kiba, ő itt Kankuro. – mutatja be. Biccentek egyet felé, majd újra a szőke sráchoz fordulok.
- Nem érünk rá erre, a Hokage már vár. Gyere légy szíves… - fonom össze karjaimat mellkasom előtt és türelmetlenségemet jelezve toppantok. Naruto beletörődve a helyzetbe tápászkodik fel, de legnagyobb meglepetésemre Kankuro is felpattan ültéből. - Nekem is dolgom van Tsunadéval. – jelenti ki és elém áll. Huhh… ülve alacsonyabbnak nézett ki. Csak a vállának szintjéből nézek fel rá. Kankuro barátságos vigyort húz ajkaira, amitől kissé megzavarodom.
- Na mi van Kiba? Az előbb még annyira sürgős volt! – szól vissza Naruto már pár lépés távolságból. Visszatérítve a valóságba megrázom a fejem és gyorsan a szőke fiú után sietek, Kankuroval a sarkamban. Miután utolértük beszélgetést kezdeményezek, mert zavar a néma sétálgatás.
- Hogy-hogy Konohában? – fordulok mosolyogva az oldalamon haladó homokninjához.
- Erre jártam. És, mint már mondtam, Tsunadéval is van pár megbeszélni valóm. – mosolyog vissza és kacsint egyet. Nem tudom, hogy a kacsintás miatt, vagy mert elfelejtettem, hogy már mondta ittléte okát, de kicsit zavarban fordítom el arcom.
- Ja tényleg, már mondtad. Hehe. – eh, pedig nem szokásom ilyen zavarban lenni. Naruto is csatlakozik a beszélgetésbe, és hétköznapi dolgokról beszélgetünk tovább, amíg el nem érünk a Hokage irodájához. Tsunade behívat engem és Narutot, addig Kankuro odakint várakozik. Egyszerű küldetést kapunk, felkeresni egy személyt nem messze a falu határától és a Hokage színe elé kísérni. Könnyű feladatnak ígérkezik. Meghajolva távozunk, és mikor kimegyünk Kankuro lép be az irodába. Mikor elhaladunk egymás mellett felemeli kezét, és futólag megsimítja hajamat. Meglepetten pillantok utána, de már csukódik is az ajtó. Pislogva párat nézem egy kicsit a falapot, aztán már követem is az elöl haladó Narutot.
2008.09.14 23:02
Kankuro:
Shikamaruval és Shinoval épp a ramenesnél ülve tüntetem el a ramen utolsó maradékát, amikor valaki erőteljesen hátba vág. Halk morranással fordulok meg, egyenesen a rókavigyorba bámulva.
- Naruto... - vigyorodom el szélesen, és meglapogatjuk egymás vállát. - Hogy megy sorod? Mizujs?
Leül közénk, és elmélyedve beszélgetünk. Elmeséli legutóbbi küldetését, és a Hokagéval való összetűzéseit. Kis édes. Kár, hogy foglalt. Shikamaru régi haverom, ezért nem nyúlnám le a kedvesét, pedig nagy a kísértés. De Naruto jóhavernak is több mint jó.
- Naruto! Nem érünk rá erre! - szakítja félbe a társalgást egy lágyan csengő hang, és meglepetten fordulok oldalra. A gazdája egy fiatal fiúcska, olyan 17 év körüli. Egy idős Narutoval. Alacsony, vékony, huncuttulkócos barna haj, sötét szemek, és lágy arcvonások. Igazán szép... Bőre mint a karamell... Arcán két festett csík. Hm. Vagy egyedi képessége van, vagy a klánjának a jellemzője.
- Ő Kiba. - mondja halkan Naruto nekem, látva mennyire érdekel az új jövevény. - Kiba, Ő itt Kankuro.
Mutat be neki. A gyönyörű fekete szemek rám sem néznek, csak udvariasan biccent felém, és újra Narutohoz fordul.
- Nem érünk rá erre, a Hokage már vár. Gyere légyszíves... - teszi karba a kezeit, és idegesen toppant egyet. Szééép... nagyon is.
Naruto nagyot sóhajtva áll fel, égy apró simogatást lopva Shikamarutól, majd letörten indul Kiba felé.
- Nekem is dolgom van Tsunadéval. - pattanok föl, és haverokra kacsintva csatlakozom hozzájuk. Kiba elé állok, aki meglepetten elkerekedő szemekkel néz fel rám. Épp csak a vállamig ér. Amolyan fogd és vidd fiúcska. Pont az esetem... kell nekem.
|
|
