Sóhajtva kuporodok le egy kuka mellé és húzom össze magam. Ennél jobb álca nem is kell. Azt fogják hinni, hogy egy csavargó, egy hajléktalan vagyok. Az ötletem nagyszerûen beválik. Fiatal és öreg egyáltalán nem foglalkozik velem, levegõnek néznek, vagy elhúzódnak és valahányszor meghallom magam elõtt azt a fémes csilingelést mindig mosoly szökik az arcomra, amit az árnyékok, és karom jótékonyan eltakar.  Ostobák! Ha tudnák, hogy egy szökött fegyencnek adakoznak. Vicces… igazán vicces.  

így várom, ahogy a sikátorra hûvös árnyék ereszkedik és az ég tiszta kék maszkját vérzõ vörösre cseréli, majd mindent elnyelõ fekete palástját hinti magára. Mikor már a hold is fenn ragyog lassan felkelek. Elõször is kaját és vizet kéne találnom, mert éhes és szomjas vagyok. Másodszor pedig valami remek búvóhelyet. Köröznek és egy sikátor nem nyújt valami hatalmas védelmet, pláne nem az én külsõmmel. Na nézzük csak… tisztességes munkavállalás szökött rab státuszom miatt eleve ugrik, a fekete piacban nem vagyok jártas, a rabláshoz nincs kedvem, szóval marad az egyszerû tolvajkodás.   

Kifordulok a sikátorból és elkezdem megkeresni a számomra idegen város fõutcáját. Ott biztosan sokan sétálnak pénztárcával a zsebükben és könnyedén el tudok majd vegyülni. Fél óra múlva sikeresen el is érem a célom. Az éjszakai is fényes, kivilágított, zsúfolt központban rontom a levegõt. Kit raboljak ki? Öregeket nem lehet, nagymamám megölne és még szeretnék vele találkozni… szegényeket sem lehet, mert tõlük nincs mit ellopni… Na nézzük csak…

Megtámaszkodom az bolt falánál és valami tökéletes áldozat után szimatolok. Pár perc után észreveszek egy rendíthetetlenül egy helyben álldogáló alakot a szemben levõ kirakatnál. Érdekes… igazán érdekes. Mondjuk meg lehetne próbálni. Elindulok jobbra, teszek egy kisebb kört, csak hogy ne legyek olyan nagyon feltûnõ és megfordulva becélzom az ismeretlen férfit. Egyre közelebb érek hozzá, de õ még mindig csak a kirakatot nézi, ami nincs kivilágítva. Minél közelebb érek, annál jobban úrrá lesz rajtam a „valami itt nincs rendben” érzés.  Aranyszínû hajzuhataga miatt nem látom a szemét, de ajkai szélén nyugodt mosoly bujkál. A hátamon végigfut egy ismerõs, hideg borzongás és legszívesebben sarkon fordulnék, de meggyõzöm magam, hogy képzelõdök. Miért ne állhatna valaki egy sötét kirakat elõtt enyhén mosolyogva? Lehet, hogy be van szívva, vagy csak simán részeg és akkor úgy még könnyebb dolgom is lesz. A lépteim ösztönösen lelassítottam, mint a kivégzésre váró rabok szokták megtenni a villamos szék elõtt. Késleltetni a pillanatot… De nem! Megrázom a fejem és magamat megerõszakolva gyorsítok lépteimen. Egy vadidegen engem nem fog megijeszteni!
Eltökélten érek a közelébe, véletlenül, igen, csupán merõ véletlenségbõl nekimegyek, de jó erõsen, mint aki sokat ivott.

- Igazán sajnálom…- próbálok görbén járni, lassan forgó nyelvvel beszélni és miközben õ azzal foglalatoskodik, hogy megõrizze az egyensúlyát és megnézze azt a barmot magának, aki nem tud közlekedni, szépen a zsebébe nyúlok és legnagyobb örömömre van is benne egy tárca. Nem mond semmit, én se szólok többet, csak ugyanúgy próbálok eltávolodni tõle, mint ahogy jöttem. Még megtudok tenni pár lépést, mielõtt egy kar szorítaná meg az enyém és erélyesen visszarántana.
- Legközelebb kétszer gondold meg, hogy kitõl akarsz lopni te kis enyveskezû. – mosolyog döbbent arcomba a tag és zsebembe nyúlva veszi vissza a tárcám. Igen az enyém, mivel már megszabadítottam elõzõ gazdájától. Megrántom a kezem, hátha elenged, de tévedek. Talán fel akar adni?

- Hová olyan sietõsen? – somolyog rám és kezdek drasztikus megoldásokon gondolkodni.
- Közöd? – morgom, mire mintha csak jobban szórakozna. – Eressz!
- Mégis hová mennél? Ha jól tudom nincs otthonod.
- Mégis mibõl veszed? – rángatom meg újra a karom, de nem sikerül.
- Csak tudom, Laurel, csak tudom. – ferdül egyre feljebb az ajka, bennem meg az ütõ is megáll. Szóval tudja ki vagyok, szóval látta  a körözésem, szóval nagy bajban vagyok.
- Összekeversz valakivel. – nézek vele farkasszemet, de nem gyõzöm meg.
- Még a gyerekeket is… - sóhajt fel kedvesen – Az azért kicsit túlzás volt.
- Fogalmam sincs, hogy mirõl beszélsz. – mondom teljes meggyõzõdéssel és higgadtsággal. Az nem lehet, hogy egy ilyen fajankó miatt vonuljak vissza a rácsok mögé egy olyan bûnért, amit nem is én követtem el

- Nem-e? – susog és a következõ pillanatban már a karomnál rántva lök neki a kirakat üvegének, ami jó, hogy nem tört be. Még nyekkeni, sem tudok, annyira váratlanul ért és olyan erõsen vágott oda, hogy bennem rekedt a levegõ.  Bájos mosollyal hozzám hajol, miközben tart, nehogy kiszabaduljak, és szabad kezével hátracsúsztatja a kapucnimat. – Pedig a csinos kis arcod nagyon emlékeztet arra az elvetemült bûnözõre, aki sikeresen megszökött. – vigyorogja a képembe én meg megpróbálom megrúgni, kiszabadulni a fogságából, de mindig kicselez és ráadásul még erõsebb is, nem túlságosan, de annyival igen, hogy ne tudjak kicsúszni a kezei közül.
- Most mit akarsz majd tenni? Feladsz? – nézek vele farkasszemet vadul szikrázó tekintettel, biztosan szép kis összeg van már a nyakamon…
- Ugyan már! Hova gondolsz? Van egy jobb, egy sokkalta jobb ötletem. – torzul el leheletnyit a vigyora.