|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| ef-chan | 2012. 08. 17. 00:14:04 | #22941 |
Karakter: Cecil Xiuang
Megjegyzés: (nyomozómnak)
A kilátástalanság feketeségébe bámulva fekszem mozdulatlanul. Bár testem reszket, az agyam már kikapcsolt, csak létezem céltalanul, miközben minden tagom fáj. Sosem éreztem még ilyen biztosan: meg fogok halni. Egy ideig küzdöttem, sírtam, rettegtem, csapkodtam és sikoltoztam, de már nem maradt erőm. A szám kiszáradt, minden idegszálam felmondta a szolgálatot, hogy ne bolonduljak bele az egészbe. Már a könnyeim sem lennék képes hullatni. Csak egy kívánság él még bennem, de az erős lánggal ég: dögöljön meg az összes geci, még az is, aki csak egy fél ujjal hozzám ért!
Felnyöszörgök, ahogy az ajtó ismét nyílik, s súlyos talpak lépteinek zöreje tölti be a dobhártyám. Nem látom őket, mégis szaguk olyannyira beleégett az orromba - hisz ki tudja, mióta senyvedek itt már, számomra a pokol örökkévalóságánál is hosszabbnak és kegyetlenebbnek tűnt az elmúlt idő -, hogy bármikor felismerném őket bárhol. Minden sejtembe már előre beleszúródik a fájdalom milliárdnyi tőrje, hasogatva, s azt óhajtom mindennél erősebben, hogy végre vesszek el az öntudatlanság ködfátyolában, és távolodjon olyan messzire a valóság, hogy már ne legyen képes az ájult felszín alá hatolni, s elfeledkezzek minden ütésről, minden maró érintésről, minden feszítő és sikoltásra késztető lökő mozdulatról.
Mégsem vagyok képes szabadulni. Ahogy ernyedt testem a testemen még hevenyészett, egykori kocogópólóm foszlányait megragadva felemelik, s ismét a vallatószéknek kinevezett rongyhalomra ültetnek. Igaz, magamtól nem maradnék egyenes pozícióban, egyikük készségesen tart a hajamba markolva. Mégis rezignált maradok, bár az egész fejbőröm ég, perzsel, szúr és fáj.
- Mit mondassz, kölyök, még mindig nem jutott eszedbe semmi? - nyal végig az ajkán egyikük, aki állam megemelve néz egyenesen a szemembe. Talán rémületet vár, de már nem vagyok képes rá. Megadtam magam az elkerülhetetlennek, s csak azért pillantok végig a termen, hogy megállapítsam, ma hat kiéhezett vadállat fog végigmenni rajtam.
- Semmit sem tudok - lehelem, s bár az igazat mondom, ismét csak hatalmasat csattan arcomon a fickó ökle, s elterülök a rongyok között. Álkapcsom félelmetesen kattan, talán el is tört, fene se tudja, csak könnyeimet nyelem az elviselhetetlen kíntól, amely gyötör, hogy aztán az orrom ismét megteljen az izzadtságtól émelyítő undort keltő kipárolgással, amely a fölém hajoló férfiból árad, s felsikoltsak, ahogy durván belém hatol, mindenféle különösebb előkészítés nélkül, s az agyam visszasüpped abba az állapotba, ahol már nem vagyok képes elválasztani a történéseket egymástól, s talán épp ezért ezerszeres erővel élek meg mindent, ami érzet szintjén ér: a fájdalmat, a hányingert keltő szagokat, a kárörvendően, nevetve lihegő hangokat, amelyek fülem erőszakolják meg, az érintésekkel, amelyek miatt még saját testemtől is hányingerem támad, s végül a ragacsos spermát, amely eltelít, s gyűlöletesen simítja végig combom, fenekem, hasfalam, arcom beterítve, s lefolyva. Még a halk neszszerű koppanását is hallom a földön, amelybe belekeveredik folyamatosan folyó könnyeim dobolása is...
* * *
Vékony hártya vesz körül. Mintha szappanbuborékban lebegnék, amely bármelyik pillanatban kipukkanhat. Azt hiszem, ha megteszi, lezuhanok. S ha lezuhanok, belehalok. Normál esetben félnék attól, hogy a mélybe veszek, most kívánom. Ám a buborék, amely olyan sérülékenynek tűnik, nem enged.
"Cecil" üti meg suttogás a fülem. Erőtlenül emelem fel a fejem, hogy megfordulva magam alá tudjak nézni, ahonnan a hang jön, annak ellenére, hogy az élet alig pislákol bennem. Bár nem lepődnék meg, ha így lenne, és valóban haldokolnék. Elvégre azzal is tisztában vagyok, hogy most álmodom. Talán kómában is vagyok, ki tudja.
Ám ahogy megpillantom, szemem elkerekedik. Alattam Wick, a buborékon kívül. Azonnal felrázódik bennem minden. Mintha minden fájdalom, fáradtság és élettelenség elszállt volna belőlem. Kinyújtom felé a kezem, s bár csak a buborék felületét vagyok képes megérinteni, megnyugtat, ahogy a másik oldalról ő is hozzátapasztja a kezét, mert így mintha érezném őt. Wick az , és valóban itt van!
"Cecil" ejti ki ismét a nevem, s bár az ajkai nem mozognak, tudom, az ő hangja, és azt is tudom, hogy ő szól hozzám, ezt nem én képzelem. "Nem halhatsz meg. Bosszulj meg, kérlek! Buktasd meg őket! Cecil, még nem adhatod fel..."
Wick...
Próbálnám kiejteni a nevét, de ajkaim cserben hagynak, képtelen vagyok megszólalni. Ő meg csak lágyan elmosolyodik, s lendületet véve boxol bele két kezével a buborékba, amely felfelé kezd suhanni képtelen sebességgel...
* * *
Azonnal felpattan a szemem. Heves szemmozgatással pillantok körbe egyszeriben zaklatottan véve a levegőt. Minden fehér, és világos, puha és meleg, csak a pittyegés iszonyat idegesítő. Viszont fekszem, s valahogy a fájdalom sem olyan erős, mint legutóbb, mikor észnél voltam, bár tény, enyhesége ellenére minden sejtem érzem, szerintem képes lennék egyesével megszámolni mindet, mert külön életet élve is fájnának, nemcsak így Cecil Xiuangként összeállva.
Ám ahogy egy arc fölém hajol, görcsös riadtsággal préselem összerándulva magam az ágyba, amin fekszem, míg mondata értelme el nem jut az agyamig: - Nyugodjon meg, egy kórházban van.
* * *
Ismét álmodom. Ismét Wick-kel, ahogy átadja a nyakláncot, s nagy komolyan néz rám - Őrizd meg nekem, rendben, Cecil?
- Mi ez? Valami fontos? - nézem a fura, halálfejes, bilétás medált, ami rám egyáltalán nem jellemző. Épp ezért nem is fogom hordani. Nem is hordtam, fut át az agyamon. Sőt, azt sem tudom, hol van, valahol a szobában leledzik a koliban.
- Csak nekem. De számomra az élet, épp ezért bízom rád - néz rám, mire furán pislogok kettőt, majd felnevetek. Ő is elmosolyodik, nevetésem mégis alábbhagy. Olyan komoly. Túlságosan komoly.
Már akkor tudta. Talán már akkor tisztában volt vele, hogy meg fog halni.
De az a nyaklánc... Vajon miért volt fontos neki?
Fura érzésekkel ébredek fel, s amikor kinyitom a szemeim, egy nővér köszönt étellel a kezében. Míg megetet, felvilágosít arról, hogy a rendőrök szeretnének majd velem beszélni. Felsóhajtok. Gondoltam, hogy így lesz, hogy máshogy lenne, mégis. Semmi kedvem az egészhez. Gondolni sem akarok arra, ami történt. Az egész csak egy rémálom, ami a valóságban is összetört, ennyi, semmi több, meg sem történt...
Nem! Nem dughatom ilyen egyszerűen homokba a fejem! Vissza kell valahogy fizetnem a tartozásom azoknak a szemeteknek, és ráadásul Wicket sem hagyhatom cserben. Azt mondta, még élnem kell...
- Készen állsz fogadni a nyomozókat? - kérdezi kedvesen az ápoló, mire határozottan bólintok. Jobb, ha minél előbb munkához látnak, nem igaz?
* * *
Úgy tűnik, elaludhattam, mert ismét arra eszmélek, hogy laposakat pislogva ébredezem, kissé ficegve, bár szisszennem kell, ahogy ismét belém mar a fájdalom.
Puha mégis erős és érezhetően is nagy ujjak fonódnak a karomra, amelynek hatására megfeszülnek az izmaim. Az undort keltő szag helyett azonban kellemesebb illat furakszik az orromba, pedig egy pillanatra azt hittem, visszakerültem a rémálomba...
- Ne forgolódj, csak jobban fog fájni - a hang, a mély, dörmögős hang kellemes, valahogy ismeretlenül is nyugtató. Pont ezért igyekszem minél szélesebbre szétfeszíteni bedagadt szemem. Látni akarom azt, aki ilyen végtelen békét és biztonságot áraszt magából. Ám ahogy egy fél pillanatig szemügyre vehetem, visszahunyom a szemem.
- A nyomozó, igaz? - kérdezem rezignáltan. Ha legalább valami orvos vagy ápoló lenne, lehet, rányomultam volna, de így... Úgysem látom többet. A nyomozókat nem érdeklik az áldozatok.
- Igen. A nevem Dannys Morales - mutatkozik be udvariasan.
- Ahh - hümmögök. Nem erőlködök a bemutatkozással, a kórlapomon egyébként is rajta, ha nem tudná, amit kötve hiszek. - Túleshetünk rajta minél előbb? - kérdezem halkan.
- Tudom, hogy nehéz - kezdi a hülye rizsát, s fel is fortyanok, félbeszakítva.
- Az isten szerelmére, hagyjuk már ezeket a szánalmas részvéttel teli sallangokat! Tegye fel a hülye kérdéseit, aztán menjen a dolgára, és inkább kapjon el egy adag bűnözőt! - felcsattanásom pusztán érzelmi alapú, s ahogy kiszalad az ajkamon, már meg is bánom kissé, de már csak azért sem kérek bocsánatot, inkább dacosan félrefordítom az arcom, amelyet legszívesebben eltakarnék szégyenemben.
Felsóhajt, majd tárgyilagosabb hangnemre vált.
- Mit mondtak, Cecil, mit akartak tőled? - tér végre valóban a tárgyra.
Nagy levegőt veszek: - Igazából nem tudom - felelem őszintén. Hiszen, ha tudtam volna, már köptem volna nekik tuti ennyi megaláztatás után, de tényleg nem tudom, mire céloztak. - Azt állították, valami nálam van, ami Wické volt. De fogalmam sincs, mi lehet az, hiszen a koliban csak a ruhái vannak, meg egy pár cd, de nem hinném, hogy a fickók Bon Jovira akarnák kiverni a farkukat - jegyzem meg keserédes iróniával.
- Meg sem próbálták körülírni?
Először reflexből megráznám a fejem, de felnyikkanok a fájdalomtól, s magamban elküldöm saját magam a tetves fenébe, hogy ilyen hülye legyek, hogy már csak azért is mocorgok, mint a sajtkukac, saját magam kínozva, majd inkább verbális formában közlöm, amit szeretnék: - Nem. Csak annyit közölt a banda ott levő nagyfejese - fene se tudja, az igazi-e, de az tuti, hogy ő volt a legmagasabb rangú a csoportban, aki jelen volt, s az is biztos, hogy ő utána nem bukkant fel többet, mert azt a kesernyésen édeskés parfümöt többé nem éreztem egyszer sem. -, hogy Wick a halála előtt még kinyögte, hogy nekem adta azt a valamit - a "Wick halála előtt még kinyögte" részt megnyomom, kihangsúlyozva. Ám már a neve említése is elegendő, hogy könnyek gyűljenek a szemembe. Olyan szánalmas vagyok.
- Közel álltatok egymáshoz Wick-kel, igaz?
- Igen - szinte csak lehelem a választ üveghangon. Nem egyértelmű?
- Mennyire avatott be a dolgaiba?
Felsóhajtok. - Ezt korábban már elmondtam. Wick és én a legjobb barátok voltunk, de semmi több. A barátságunk alapja a kölcsönös tisztelet volt egymás iránt. Én nem kérdeztem őt a dolgairól, ahogy ő sem mesélt soha semmit, míg én megkíméltem a szerelmi életemtől, és azt a kollégiumon kívül folytattam.
Hümmög egyet röviden. - Még egy dolgot meg kell kérdeznem: hány ember bántalmazott?
Eddig nyugodtnak tűnő ábrázatom eltorzul, s ezt még a duzzanatok és kék-lila foltok, kötések, sem takarhatják el. A fintor félelemmel vegyes undort sugároz, s ahogy az agyam hátába tolt emlékek előtörnek, libabőrössé válik a bőröm, olyannyira, hogy szabályosan fáj. Hangom is végig remeg, és az eddigi határozott, mondhatni gunyoros válasz helyett most az egész szétesős: - Hogy mennyi?... Volt egy... aki csak elsőnek volt ott... ő volt a legmagasabb rangú... - nagyot kell nyelnem, hogy ne hányjam el magam, ahogy az agyam élénken visszaidézi a parfümje szagát. - A többiek... akik maradtak... végig... talán... Nem tudom! - fejezem be kétségbeesett felkiáltással. Nem akarok rá emlékezni, nem akarom végigszámolni az émelyítő szagokat.
Leguggol mellém, s az egyik kezem óvatosan a kezei közé véve, mélyen a szemembe nézve szól hozzám: - Tudom, hogy nehéz, de fontos lenne, nem baj, ha nem pontos, csak legalább körülbelül. Vettünk ondómintát, de egyszerűbb azonosítani a dns-láncokat, ha tudjuk, mennyit kellene keresni. Hátha meglesz mindenki, mert akkor megdönthetetlen bizonyítékunk lesz egy rendbeli vádra már bizonyosan!
Ránézek, majd fájdalmasan felnevetek, tele elkeseredett gúnnyal.
- Ugyan már, semmi megdönthetetlen nem lenne benne... - kihúzom távolságtartón kezem a kezéből.
- Miért ne lenne, erőszakot követtek el rajtad, egy férfin - kezd erősködni, de ahogy gyengén, de felemelem a kezem, csendre intve, szóhoz hagy jutni.
- Egy sima férfi esetében biztos igaz lenne, de én homoszexuális vagyok. Ráadásul az elmúlt időszakban sűrűn váltogattam egyébként is a partnereim, amiről sokan tudnak - így, hogy nem nézek rá, is piszok nehéz vallani erről, pedig sosem titkoltam, épp csak előre látom, hogy változik meg majd benne a kép a szegény, szerencsétlen fiúról, s alakul át egy nyomorult kis buzivá. Nem egyszer kaptam meg, mióta tudom magamról, ezért is volt fontos számomra Wick barátsága, akinek megmaradtam Cecil annak ellenére, hogy szeretem a faszt a seggembe.- Mennyi idő alatt hal egy spermium vajon a végbélnyílásban? - teszem fel a kérdésem elkeseredetten, ironikusan, még magamat is bántón. - Ugyan... Senkit nem érdekel, hogy mi történt velem. Nem is fontos, felgyógyulok, kikerülök innen, és folytatom, amit ők is tettek velem, mi változik? Egy esküdtszéki tagot sem hat meg, mert mind azt fogja látni, ahogy megrontom az egyetlen kis fiacskáját, elcsábítva a pokol bugyrai közé. Ha szerencsém van, a bíró legalább nő, aki majd egy kicsi enyjebejnyét kiszab és annyi. Jobban jár, ha inkább a komolyabb ügyeit szedi elő és bizonyítja rá a bandára, mert ha ilyesmivel áll a bíróság elé, körberöhögik, ezt minden jóindulatommal mondom.
- Ez nem így van, Cecil - hangja ellentmondást nem tűrő és sziklaszilárd. Arról tanúskodik, hogy ő teljes mértékben meg van győződve arról, amit mondani fog. - A szexuális beállítottság kérdése semmit sem számít nemi erőszak tárgyában. Még ha egyébként szereted, ha hasonló történik veled, még ha mazochista alkat is vagy, akkor is, akaratod ellenére tették veled, amit tettek, így erőszakot követtek el, amiért szintén meg kell bűnhődniük a többi saruk mellett. Nekem pedig az a dolgom, hogy az ilyen embereket a rács mögé juttassam, bármi áron. Ha kezdetben ezért, hát ezért, de amíg benn van, másoknak már nem tud ártani, másokat már nem verhet félholtra és erőszakolhat meg kedvére. Ezért kérlek, segíts nekem, hogy valóban elkaphassam őket, és ne csusszanjon ki egy se a kezem közül.
Kissé zavarodott ábrázattal, sérüléseim miatt lassú mozdulattal fordítom vissza felé az arcom, hogy szemügyre vehessem a komoly ábrázatot. Egy rövid pillanatra Wick arca jut eszembe, ugyanilyen halálosan komoly volt, mikor a nyakláncról beszélt...
- Egyszer levették a kötést a szememről, nem láttam őket tisztán, de akkor hatan voltak - hinni akarok az eltökélten csillogó kék szempárnak. - A szaguk... Négynek ismeretlen volt... új... - lehunyom a szemem, s bár a könnyem kicsordul, koncentrálok. - Emellett az első nap ott volt az a nagyfejes az émelyítő parfümjével... és még két fickó, de ők csak ütöttek. Talán a testőrei, sosem éreztem többé a dohánytól irritálóan nyers testszaguk. Ezen kívül volt még másik három... az egyik szakállas volt... végigcsiklandozta a mellkasom... - a fájdalom ellenére a szemem elé emelem a kezem, eltakarva az arcom, a könnyeim, az érzést, amely már a felületes visszaemlékezésre is eltölt, felzaklat. De próbálom folytatni, minden apróság, amire emlékszem, fontos lehet. - A háromból az egyik másiknak... farokpiercingje van. Valami gömb, vagy ahhoz hasonló... olyasmire emlékeztetett... és a két állandóból... az egyik... a keze... valami fura volt a kezével... nem igazán tudnám megmondani, mi... de furán használta...
Nem bírom tovább, fel kell nyitnom a szemem, eloszlatva az emléknek még a foszlányát is, így inkább a szabad kezemmel a kórházi ágyba kapaszkodva tornászom magam ülésbe. Inkább fájjon, inkább tépjen szét a kín, de nem akarom hogy minden szag az orromba toluljon. Testem megrázkódik a sírástól, s visszazuhannék erőtlenül, miközben a sejtjeim tombolnak eszeveszettül, ha nem támasztaná meg a hátam kezével. Azzal a nagy tenyérrel, amely hatékonyabban felejtet el velem mindent, mint bármi, amit tehettem volna egyedül.
- Jól van, nincs semmi baj. Hős voltál, Cecil, s most én jövök. Mind megkeresem, rendben?
- Ühüm - felnőtt férfi vagyok, most mégis gyermekként kapaszkodom a felsőjébe, a mellkasába temetve a fejem, ahogy sután átölel, és próbál valahogy kissé megnyugtatni. Az illata szép lassan beivódik az orromba, s ahhoz ragaszkodva alábbhagy a sírásom is, hogy aztán visszaépítve a falaim, egyenesedjek ki ültömben, lefejtve róla az ujjaim.
- Sajnálom, kissé elragadtattam magam... - mondom halkan. Mire beletúr a zsebébe, és egy zsebkendőt nyom a kezembe.
- Köszönöm - mosolyodom el iszonyatosan halványan, viszont először az eset óta valami élettel teli kifejezés is kiül az arcomra végre.
- Ha esetleg eszedbe jutna még valami, itt a névjegykártyám - nyom a kezembe egy papírfecnit. - Félned pedig nem kell, két rendőr mindig a kórterem előtt marad, így biztonságban tudsz lábadozni.
- Jó - motyogom, a névjegykártyára meredve, és tényleg kissé jobban érzem magam, mikor távozik. Pedig az ember egy kihallgatás után általában kifacsartan és fájdalmas emlékektől telve roskad magába...
* * *
A hír váratlanul ért. Még csak két nap telt el a nyomozó távozása óta, amikor a fülembe jutott a hír, a kollégiumi szobámba betörtek és egészen felforgatták. Ki persze nem akartak engedni, hiába kardoskodtam, így megvártam az éjszakát, és bár iszonyatosan fáj mindenem, kiszöktem az ablakon át a tűzlétrát használva. Mivel már semmilyen pittyegő kütyüre nem volt szükségem, mert eszek magamtól, életveszélyben nem vagyok, hogy a légzésem, szívműködésem figyelni kellene, könnyedén megtehettem ezt. Elvégre az esti vizit után csak reggeli van.
Tudom, hogy bolondság, amit csinálok. Mezítláb sétálok az utcán, alig vonszolva magam, a fejem bármelyik bokszoló megirigyelhetné közvetlenül egy-egy meccs után, de muszáj visszamennem, és megkeresnem. Az az átkozott nyaklánc azóta kísért álmomban, hogy felébredtem a kórházban...
Már a kollégium közeli mulatónegyedben lófrálok, mikor megérzem. Olyan határozottan érzem, hogy feláll a szőr a hátamon: valaki követ. Óvatosan, az már bezárt bolt kirakatának támaszkodom, mintha csak pihennék, de valójában az üveg visszatükröződését próbálva kihasználni, kémlelem a tájat mögöttem. Egy ideig szoktatnom kell a szemem, hogy el tudjam különíteni a dolgokat, de aztán megpillantom. Az alak a sikátorban rejtőzik, bár csak homályosan látom a sikátor árnyai miatt, mégis ott van.
Próbálom fenntartani a nyugalmam, és úgy folytatni az utat, de az érzékeim eszméletlen kiélesednek. Hallom a lépteit. Követ. Egyelőre nem közelít, de ha megpihenek, a léptei koppanása elhal, és ő is várakozik. Tudom, hogy csak a pániktól fejembe tóduló vér az, amely játszik velem, de még a lélegzetvételét is vélem hallani, s láthatatlan ujjak siklanak végig a testemen, görcsösen összerándítva minden izmom, mintha csak elektrosokkal kezelnének, miközben elkap a hányinger.
Hirtelen ötlettől vezérelve térek e az egyik bárba. Se pénzem, se normális öltözetem, persze azonnal kiszúrnak, de nem zavartatom magam, egyenesen a pulthoz megyek reszketőn huppanva le. S azonnal a pultosra nézve kétségbeesetten.
- Kérem, segítsen! Tudnék telefonálni, csak egy egészen rövidet egy nyomozónak? - nyomom a kezébe a névjegykártyát, amit kaptam, majd a pultban álló felsóhajt, s előszedi a mobilját, s a kezembe nyomja. Azonnal tárcsázom a számot, de mikor felveszi, egy kicsit elbizonytalanodom, így először nem szólok bele, csak mikor már erőteljesebbé és türelmetlenné válik a "halló"-ja.
- Nyomozó? - suttogom alig hallhatóan. Egy ideig azt is hiszem, hogy a bár zaja miatt meg sem hallotta, de meglepetten szól vissza: - Cecil?
A gyomrom bukfencezik egyet. Emlékszik a hangomra? Annyira, hogy még telefonon keresztül is?... Vagy csak én szólítom nyomozónak egyedül?...
- Történt valami? - pörög tovább az aggodalom a vonal túlvégén. - Hol vagy, mi ez a lárma?
- Én... félek, nyomozó. Valaki követ, biztos vagyok benne, hogy valaki követ! - ahogy ismét eszembe jut a léptek koppanása, válok egyre hangosabbá és kétségbeesettebbé. Félek, tényleg iszonyatosan félek!
- Jó, jó, nyugodj meg, rendben, hol vagy most? - nyugtatgat felsóhajtva, s elszégyellem magam. Gondot okozok egy idegennek, csak mert egy kis törődést mutatott felém. De igazából csak púp vagyok ilyen szinten a hátán.
A hátam mögött lárma kél, a vitatkozó egy vendég, aki a felszolgálással elégedetlen, a másik pedig a pincér, aki nem hajlandó fizetés nélkül elengedni. A férfi többször is fennhangon ócsárolja a helyet, kijelentve, hogy mekkora vacak már, pedig milyen előkelő rangsorolást kapott. Hogy mondandóját hangsúlyozza, többször is elismétli a hely nevét. Figyelmem azonban visszatér a telefonra, s rájövök, nem kérhetek tőle segítséget, csak mert megadta a névjegyét. Mert az csak egy gesztus, ha eszembe jutna valami, ami nyom lehetne, nem azért kaptam, hogy állandóan neki nyavalyogjak. Mert ő nem Wick...
- Sajnálom - halkul el ismét a hangom. - Nem fontos. Nem akartam gondot okozni. Olyan hülye vagyok...
Kinyomom a készüléket, majd visszaadom a pincérnek.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam önnek is, igazán kedves volt öntől - állok fel, de a pultos valahogy furán néz rám, s megragadja a kezem.
- Maradj még egy kicsit, ahogy elnézem, rád férne egy kis pihenés. Tessék, egy kis víz - tesz le elém egy poharat. - Mondd csak, történt valami? Elég vacakul nézel ki.
- Semmi különös... én igazán, azt hiszem, megyek... - kelnék fel, de ismét visszanyom a székbe, s az egyik biztonsági emberre pillant, aki fölém tornyosulva jelenik meg.
- Bill, figyelnél a kölyökre, hogy ne tűnjön el, míg ki nem hívom a rendőrséget? - szól hozzá, mire ismét felkelnék, de a férfi erőszakosan tol vissza a székbe. Csapdába estem!
- Kérem, nem csináltam semmi rosszat!
- Tudom - néz rám a pultos fickó szigorúan. - De nem venném a lelkemre, ha a következő hulla, akiről a híradóban beszélnek, te lennél, kölyök.
Szemem elkerekedik, majd megadom magam sóhajtva.
* * *
A rendőrség ér ki előbb, ám megdöbbenésemre pár pillanattal később ő is belép az ajtón.
- Innentől átveszem - teszi a kezét a rendőr vállára, aki próbálna faggatni, de nem járt addig sok sikerrel.
- Nyomozó? - nézek fel rá. Miért jött ide? Egyáltalán honnan tudta, hova kell jönni? Mégis, jelenlétével teljesen elmúlik a szorongásom, s meg is feledkezem arról a riadalomról, amelyet az engem követő alak okozott.
- A frászt hoztad rám, mégis mit keresel itt? Ki sem lenne szabad mozdulnod a kórházi ágyból! Főleg nem egyedül!
- Vissza kell mennem a szobámba. Hallottam, mi történt. Meg kell néznem, megvan-e még valamim! - ha eljött idáig, talán ha ilyen ködösen fogalmazok, segít nekem.
Összevonja a szemöldökét. - Azt hittem, nem tudod, mit keresnek - néz rám szigorúan.
- Mert nem is tudom - nézek rá bevágva a durcát. Most, hogy itt van, már egyáltalán nem félek, és megint képes vagyok úgy viselkedni, ahogy általában. - De attól még számomra lehet ott fontos dolog, amit Wicktől kaptam!
Szándékosan említem meg a barátom nevét, mert így gyanakodni kezd, s lám, már mérlegelt is, és tudom, hogy el fog vinni.
- Rendben, elviszlek, aztán vissza a kórházba. Megfelel?
- Meg - vigyorgok rá győzelemittasan. Nem megmondtam, hogy elvisz?
* * *
A szobában valóban maga az őskáosz uralkodik. Kissé fáj, mert nem elég, hogy a testem megbecstelenítették, még a közös szobánkat is négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre szentségtelenítették meg. Azonban nem érdekel semmi, áttapodok a holmijaimon, s az asztalomhoz lépek, majd a kihúzott, és a földre dobált fiókjaim között kezdek túrni, majd felragyog a szemem, mikor megtalálom.
- Itt van, még meg van, hála az égnek - markolom fel a nyakláncot a kissé medálnak szerintem ormótlan koponyával díszített bilétájával.
- Ezért jöttünk? - hajol le a vállam felett, s bár tőle nem tartok, mégis a váratlanság miatt ösztönösen is összerándulva húzódom arrébb.
- Nyomozó, ezt hanyagolhatná - jegyzem meg elfintorodva. - Nemi erőszak után az ember nem feltétlen tolerálja mások közelségét.
Még az is furcsa, hogy egyáltalán tudok róla beszélni. Bár talán ez azért van, mert lassan az egész olybá tűnik, mint valami rémálom, s olyan ütemben kívánom elfelejteni, hogy elzárom. Azt hiszem legalábbis, mert nem vagyok pszichomókus.
- Bocsánat - lép hátrébb eggyel, aztán a kezemre bök. - De mégis mi az?
- Egy emlék. Féltem, hogy kárt tettek benne, vagy ilyesmi. Igaz, sosem hordom, mert nem illik hozzám, de azt hiszem, ezentúl gondosabban fogom őrizni. Valamiért harmadik napja álmodom ezzel a nyaklánccal.
Szerkesztve ef-chan által @ 2012. 08. 17. 01:10:52
|
| ef-chan | 2012. 04. 28. 22:28:07 | #20704 |
Karakter: Cecil Xiuang
Megjegyzés: (Dannys-nek)
Durván hatol belém, mire reszketve felnyögök. A fájdalom szinte gyógyír zavaros érzelmi világomra.
- Készen állsz? - súgja a fülembe az ismeretlen hang.
- Kussolj és csináld! - válaszolok hűvösen, mire felhorkan, s mozogni kezd, többé nem törődve igazán velem, vagy az igényeimmel. Hiszen világosan közöltem ezzel az egy mondattal, mindegy, csak csinálja.
Könnyek szöknek a szemembe, mert fáj, iszonyatosan fáj mindenféle síkosító nélkül, de akarom. Repülni akarok, elmenekülni a valóság elől, s csak azt érezni, hogy ki-be jár méretes pénisze bennem. Kéjre éhezőn sikoltok fel, ahogy hajamba marva igyekszik még közelebb húzni magához, hogy még mélyebbre vághasson fenekembe. A forróság elborít, s az agyam elborítja a tejszerű köd, elfeledtetve mindent. Nincs más, csak én, ő, a lüktető vágy a farkamban, s a fájdalmasan gyönyörteljes lökések, melyek kitöltenek odalenn. Ajkamról sóhajok szakadnak fel szüntelen, hogy végül közvetlen azután, hogy mélyet morranva a nyakamba mélyeszti fogát, s elélvez, én is kövessem elakadón nyögve fel.
Belékapaszkodok, s ahogy lassan az orgazmus fellegeiből alázuhanok, nem marad más, csak a zihálás, a szívem és a szíve kalapálása, amely már nem elég, a keserűség, az üresség alattomosan kúszik vissza a szívembe, ahogy a valóság ismét rohadt mód kézzelfoghatóvá válik körülöttem, érzékeim kitisztultával.
Szemébe nézek, s ahogy tekintetünk találkozik, csókra hajolna, de félre fordulok, így csak az arcomra tud puszit nyomni. Szeme kissé dühösen villan, de zavar költözik bele azonnal, ahogy ujjaim mellkasán szántanak végig érzékien.
- Még - búgom. - Akarok még.
* * *
Javában alszik, mikor felöltözve távozom. Nem tudunk semmit a másikról, sem a nevem, sem más, árulkodó információt nem hagyok magamból hátra, még a hotelszoba árának felét is hátrahagyom, ne érezze magát becsapottnak, pedig igazán nem lehet csalódott négy szenvedélyes menet után.
Sajog is mindenem, ahogy visszafelé veszem az irányt a kollégiumba, de nem érdekel. Sokkal jobban sajog a szívem, mintsem azzal foglalkozhatnék, milyen szinten kimerültem, és mennyire túlhajtottam a szervezetem. Meg aztán az alkohol is valamennyire kihatással van még az érzékeimre, bár már csak nyomokban érzem, s lassan beköszönt a másnaposság vidáman vágdosva a fejemhez láthatatlan kalapácsát valami elcseszett instrumental-technot bömböltetve odabenn, amitől szétszáll az agyam.
A hűs levegő viszont kifejezetten jól esik, s nem izgatom magam túlságosan azon, hogy hajnalok hajnalán gyalog teszem meg a nem kimondottan rövidnek mondott távot. Nem vagyok a gyaloglás híve, ha ki is mozdulok, általában kocogni indulok és zenét bömböltetek a fülembe, valami vidámat és pattogósat, hogy ütemesen és gyorsan menjen a futás, de most csak a gondolataim azok, amelyek kergetik egymást odabenn maximum a nagy csendben. Egy-két ember ugyan már mozgolódik, hiszen a korán kezdőknek már bőven ideje, hogy munkába induljanak, s a város, amely még ugyan alattomosan csendes, egy negyed óra múlva ébredezni kezd majd, s a reggeli zsongással megindul majd a nyüzsi, hogy majd csak késő este haljon el, mikor mindenki visszabújik fészkébe.
Hogy ne gondoljak semmire, az elsiető emberek arcát figyelem, meg a kirakatokat, a lakóházakban felgyulladó vagy épp kihunyó villanyokat. Az üresség azonban nem múlik. Nem tudok magammal mit kezdeni.
Azóta nem tudok, mióta Wick meghalt.
Ujjaim a tőle kapott bilétára tévednek, s erősen köré fonódnak. Ő volt az egyetlen barátom, akinek mindenről képes voltam beszélni, s minden titkom megtartotta, az egyetlen ember, aki annak látott, ami valójában vagyok, s az egyetlen ember, akiben igazán bízni tudtam. Talán ha Dean még velem lenne, könnyebben viselném, de ő olyan rég kicsúszott a kezeim közül, hogy már azt sem tudom, mi van vele, annak ellenére, hogy az iránta érzett szerelmem még mindig fogva tartja a szívem.
Jó egy órát gyalogoltam. Mikor nekiindultam, még sötét volt, épp csak pirkadt, mostanra már ragyogóan süt a reggeli nap, mosolyogva simogatva végig mindent, ahova csak sugarai elérnek.
- Jó reggelt! - köszönök a portásnak, aki csak biccent a fejét csóválva. Megvan rólam a saját maga gondolata, de mostanában kerüli a beszólogatást, mióta múltkor kis híján megvertem. Azt hiszem, felfogta, hogy a mostani lelkiállapotomban nem tűröm valami jól a baszogatásait.
Az egykor közös szobánk most hihetetlenül nagy lett, pedig mindig azon panaszkodtam, hogy nem férek el a cuccaitól rendesen. Most már nem kell emiatt aggódnom... Érzem, ahogy apró könnypatakok indulnak lefelé végig az arcomon. Ökölbe szorítom a kezem, s hatalmasat vágok a falba, amelynek köszönhetően a fájdalom végigbizsergeti az egész karom. Olyan szánalmas vagyok!
Tíz percbe telik, mire kibőgöm magam annyira, hogy legyen erőm összeszedni magam, s elmenjek lezuhanyozni. Az ismeretlen férfi maradék illatát is elnyomja a tusfürdő, s jól esik, ahogy a törölköző végigmasszírozza a tagjaim. Mégis meztelen lépek ki a szobába. szinte hallom, ahogy felóbégat: "Legalább egy kurva alsót húzz már fel, az istenért, Cecil, senki nem kíváncsi a pöcsödre!" Kesernyésen elmosolyodom, majd a szekrényhez lépve húzom magamra a kocogós ruhám: alsónadrág, egy egyszerű szürke melegítőalsó és egy fekete póló. Aztán magamra szerelem az mp3 lejátszóm, s a fülembe dugom a fülhallgatóm, hogy ismét elhagyjam a szobát, amelyben ennél többet képtelen vagyok megmaradni, ezért mostanában minden éjszakám más férfival töltöm.
* * *
Megszokott köröm futom a megszokott zenéimmel. Ez az egyetlen megszokott tevékenység, ami megnyugtat, mert ez nem kapcsolódik semmilyen szinten sem Wickhez, így nem emlékeztet rá folyton-folyvást. Csak az "útra" figyelek, s élvezem, ahogy a talpam alatt fogy a távolság. Szeretem ezt az útvonalat, mert a tenger sós illata megtölti a tüdőm, és ilyenkor, főleg munkanapon alig vannak a tengerparton. A talpam belesüpped a hűs homokba, s megérint a természet annak ellenére, hogy az egyik lehető legnagyobb betondzsungelben lakom a világon. Miami. Csodás város. Legalább is azt hittem. Most már nem látom olyan nagyszerűnek. Nem csalódtam, egyszerűen csak minden szürkébb lett, hogy elvesztettem a legjobb barátom. Az egész dühít, mert még csak azt sem tudom, miért kellett az életét vesztenie, s mindenki csak úgy fog rá emlékezni, mint valami utolsó bűnözőre, aki megérdemelte a sorsát. Pedig ez nem igaz, senki nem érdemli meg, hogy még élve kizsigereljék és a saját beleivel akasszák fel!
Bár elmentünk volna, messze a városból, ahol nem érték volna el. Nem vettem észre, talán maga sem gondolta olyan súlyosnak a helyzetét, de menekülni akart. Nem kirándulni, eltűnni. S nekem nem esett le...
Kicsit megállok, hogy visszavegyem a cipőm, ahogy elérek megint a betonnal borított járdához, immáron a kollégium felé visszafelé véve az irányt. Ez a szakasz már csak levezetés. A zene vált, s elkezdődik egy musical, mindig itt érek el idáig, s ez a szám ideális arra, hogy ráhangolódjak a gondolatra, ez után órára kell mennem, s értelmetlen gagyarászást hallgatni délutánig.
A teherautó hirtelen fékez le mellettem, s mire igazán észbe kaphatnék, vagy hárman ugranak ki a hátuljából. Pupillám összeszűkül, ahogy elér az agyamig a félelem, s ösztönösen sikoltanék fel, de hangom elhal, ahogy az egyikük megragad, s a másik hatalmas ütést mér a tarkómra. Elhal, mert minden más is elhal, s sötétbe burkolózik.
* * *
Arra ébredek, hogy a hideg víz kellemetlenül mar a bőrömbe, s hiába tör rám hirtelen a külvilág minden valóságával, a sötétség továbbra is körbeölel. Mozdulnék, védekezőn, s legfőképp, hogy köhögve töröljem le az arcomról a vizet, amennyire csak puszta kézzel lehet, de valami élesen a csuklómba váj. Csak lassan áll össze a kép: elraboltak.
- Hol vagyok? Kik maguk? Mit akarnak tőlem? - tör fel belőlem a rémület, mire hatalmas pofont kapok.
-Kussolj! - a hang kegyetlenül durván furakodik a fülembe, ahogy a fájdalom is piszkosul szarul érint, ahogy végignyalja bizsergetve az arcom az idegen keze nyomán. S még csak enyhíteni sem tudom az érzést azzal, hogy saját kezem odakapom. A hangom mindenesetre elfogy, s képtelen vagyok megszólalni, s elkap a remegés. Hogy még csak az arcukat sem láthatom, azt sem, tulajdonképpen hányan vannak, vagy hol vagyok, rettegéssel tölt el, s minden porcikám reszket.
- Látod, így már sokkal jobb - simít végig az arcomon egy másik idegen, hangja gyengéd, de ugyanolyan rideg, mint agresszívebb társáé volt. Egyáltalán nem szimpatizál velem.
- Mit... mit akarnak tőlem? - kérdezem suttogva, elakadó hangon.
- Birtokodban van valami, amire szükségünk van.
Ha nem lenne lekötve a szemem, bután pislognék.
- Nem igazán értem, mire gondol - felelem, mire ujjai az államra marnak, fájdalmas szisszenésre késztetve.
- Tudjuk, hogy nálad van, a kis barátod utolsó kínjában kibökte, hogy neked adta - megdermedek. Ezek az alakok Wick gyilkosai. Ezek a szemét állatok tették azt a brutálisan kegyetlen dolgot Wickkel? Ahelyett, hogy még inkább beszarnék, eluralkodik rajtam a düh, s ajkaim magam türtőztetve préselem vékony csíkká össze.
- Mondtam, hogy tudja, miről van szó! - látja magát igazolva a másik fószer közelebb lépve, hangja legalább is közelebbről csendül.
- Nem tudom, mire gondolnak, csak azt tudom, hogy rohadtul el fogják kapni magukat, amiért megölték, senki nem úszhat meg ilyen brutális gyilkosságot! - szakad el a cérnám, s csak úgy fröcsög belőlem a gyűlölet.
A jutalmam iszonyatos megruházás. De hiába kínoznak, hiába vernek, fogalmam sincs, mit kereshetnek, s hiába magyarázom, hogy Wick soha nem mesélt az ügyleteiről, s ha megpróbált volna, sem hallgattam volna meg azért, hogy elkerüljem azt, amiben most még is nyakig benne vagyok. S ahogy egy szobába hajítanak - gondolom én legalább is - úrrá lesz rajtam a kétségbeesés. Mert ahogy Wicket sem találta meg senki időben, engem sem fog senki, hiszen nem egyszer fordult elő mostanában, hogy napokra eltűntem nyomot sem hagyva magam után...
|
|
