Karakter: D gróf
Megjegyzés: (nyomozómnak)
Hamarosan fel fog bukkanni. Érzem minden porcikámban, ahogy azt is éreztem, legutóbbi vásárlóm azok közül való, akik mélységesen megérdemlik sorsuk. Mert az ember már csak olyan undorító faj, hogy bár magát intelligensnek tartja, s felsőbbrendűnek minden más fajnál, mégsem képes olyan egyszerű dolgokra sem, mint hogy lemondjon bizonyos apró jellemvonásokról annak érdekében, hogy megtartson egy ígéretet, s rendesen gondját viselje annak, akit saját gondjaiba vett.
Márpedig amikor a vevő elbukik, a nyomozó mindig felbukkan. Nem mintha korlátolt gondolataival képes lenne megsejteni bármit, s amíg csak sejti, de nem képes bizonyítani, a jelenlegi kultúrában tökéletesen biztonságban érezhetjük magunk. Mert tenni ellenünk semmit sem tud, kezét megkötik azok a szabályok, amelyeknek annyira híve, s amelyeket mindenáron védeni kíván.
De pont ez az, ami szórakoztat benne. Ha elhajítaná a “józan eszét”, sok mindent megérthetne, és sokkal könnyebben buktathatná meg az üzletet - fogalmazzunk úgy, hogy akkor veszélyt jelenthetne - így azonban csak jót derülök azon, hogy rajzolódik ki az arcára a hitetlenséggel kevert kíváncsiság, miközben végig frusztráltan érzi magát, mert úgy véli, palira veszem minden egyes alkalommal, kerülve a komoly szót. Pedig mindig igazat mondok, maximum ki kell bogozni a szavak szálát, hogy megfejthető legyen a mélyebb értelem, na meg el kell engedni a ráció fonalát, s helyette megmártózni a természetfeletti folyamában.
S nem kell csalódnom, az ajtó már nyílik is, s jellegzetes léptei, aurája, sőt, már maga az, ahogy az ajtót kinyitja elég, hogy tudjam, ő jött el ismét. Könnyed léptekkel "bújok elő" a bolt hátsó részéből, kezemben egy alkar nagyságú botsáskával. Selyem ruhám most fekete, hozzám képest egész visszafogott narancssárga, sárga és arany díszítéssel, s ehhez illően ajkam s körmeim is feketék.
- Üdvözlöm ismét szerény állatkereskedésünkben, nyomozó! - villantom meg kommersz mosolyom. - Kér egy kis teát, épp ideje van ismét.
Tekintete villámlik, de mérsékli magát, ismét információra lehet szüksége. Ez jókedvvel tölt el, mert ha így van, akkor...
- Ja, azt hiszem, kérek, meg hoztam is valamit - ez az! Egész kivirulok felragyogva, ahh, imádom, ha információéhes, mert akkor mindig odateszi magát, most is, csak nem, de, ez a csomagolás minden bizonnyal az kell, hogy legyen! Máris összefut a nyál a számban, s megint nem bírom türtőztetni magam, hatalmas mosollyal csapok is rá a az ízlésesen csomagolt, kék dobozkára, amely a világ legfinomabb marcipános csodáját rejti magában. Kíváncsi vagyok, milyen alakút választott!
- Igazán nem kellett volna. Miss Crousie marcipános süteményei egyediek, nincs két teljesen egyforma, és igen drága - nyögöm izgatottan kötve ki a szalagot, s ahogy felemelem a dobozka tetejét egy csodás mélybíbor színű rózsa bukkan fel benne, igényes tökéletességgel formázva meg a marcipánból, amely egy krémes, tortára emlékeztető, rétegelt habos sütemény tetején csücsül. Egyszerűen csodálatos. Szívecskéket tudnék eregetni, olyan boldog vagyok!
Nem sokkal később már a teát szürcsölgeti, míg én kiélvezem a sütemény minden apró falatját. Egyszerűen épp olyan, amilyennek kinéz, ínycsiklandóan finom, képtelen lennék betelni vele! Kis állatkám továbbra is a kezemen ül, meg sem moccan, ahogy az egy botsáskánál megszokott, ő mégis méregeti erősen.
- Ez milyen fajta? - kérdezi végül, gondolom, az nem újság neki, hogy botsáska, inkább a többire kíváncsi, a specifikumra.
- Hogy ő? - emelem meg kissé a kezem, a kis gyönyörűmre mosolyogva. - Egyszerű botsáska Dél- Amerikából, ragadozó fajta.
Érdeklődve nézegeti, kissé felhorkanva: - Olyan, mint egy fadarab.
- Mert a megfelelő pillanatra vár - felelem. - S ha az eljő - hajolok közelebb, mintha súgni szeretnék valamit, s ő is hasonlóan tesz kíváncsian és naivan. Direkt halkabban és lassabban, kimértebben folytatom: -, mikor úgy érzi, ez az a perc, amire várt megmerevedve oly régóta - megvárom, míg olyan közel hajol, követve engem, míg már a lehelete az arcom csiklandozza, s ekkor hirtelen megragadom másik kezemmel a karját, rámarva: - lecsap áldozatára! - fejezem be a mondatot, és önelégült vigyorral nézem, ahogy akkorát ugrik, hogy simán felborulna a fotellel együtt, ha nem tartanám még mindig a karjánál fogva.
Persze azonnal felháborodva méltatlankodik, de én csak nevetek, főleg, hogy eme reakciómra még el is vörösödik, nemcsak fújtat, mint a területét és tyúkjait féltő kakas. Aztán végül mintha észbe kapna, legnagyobb bánatomra, és visszaül még mindig duzzogva.
- Szeretnék egy szívességet kérni - kezd bele, s morcossága mellett kényelmetlenség és szégyenlősség jelenik meg gesztusaiban, s szokásától eltérően nem néz a szemembe egyenesen, hogy rajtakaphasson - nem mintha tudna - azon, hogy hazudok vagy füllentek, hanem a teáscsészét kezdi tanulmányozni.
Megemelem a szemöldököm kissé, majd újabb falatot emelek ajkaimhoz a süteményből, élvezettel ízlelve meg azt újra.
- Amennyiben tudok, a rendelkezésére állok, nyomozó - felelem nyugodtan.
- Egy nyomozásról lenne szó. A halottal valamilyen állat végzett, és kivételesen nem köthető össze ezzel az állatkereskedéssel - végignyalok az alsó ajkamon apró fricskájára kiszélesedő mosollyal. Viszont az eset már most érdekel. -, viszont sehogy sem tudjuk beazonosítani, mi és hogyan végzett az áldozattal. S azt hiszem, az orvosszakértő kollégákon kívül már csak te ismered jobban az állatokat, D.
- Túlbecsül, nyomozó - szerénykedem szertartásosan, majd leteszem a kezemben levő süteményes villát. - Természetesen szívesen segítek.
- Remek - derül fel, hogy sikerrel járt.
Nem sokkal később, már nyitja is az ajtót nekem, s betelepedek sportautója anyósülésére, s bekapcsolom a biztonsági övet. Ő megkerüli az autót, majd szintén beül, mellém, s már indít is.
* * *
A bűnügyi labor halottakat tároló épületében kísér, s az alagsorban végre kinyit egy ajtót. A helyiség, amibe belépek, a célállomásunk, egy fehér köpenyes, feltehetően boncmester felnéz a munkájából, majd üdvözöl minket. Szőke nyomozóm azonnal intézkedik, s a köpenyes férfi már térül-fordul is, s az egyik tárolót kihúzva rám pillant.
- Készen áll? - kérdezi, mire bólintok. Az emberi holttestek teljesen hidegen hagynak.
Fellebbenti a leplet, s egy fiatal nő bukkan elő. Látszólag nincs rajta semmi különös, akár természetes halált is halhatott volna.
- Az áldozat tizenkilenc éves nő, körülbelül 2 napja halott. Sem a toxikológia, sem a boncolás nem mutatott ki semmi különöset azon kívül a két, ismeretlen eredetű, leginkább fognak tűnő sérülésen kívül, amely az áldozat hátának jobb felén található, de semmi komolyabb elszíneződés se véraláfutás nincs - mondja, majd megemeli a testet, hogy a sérülés, amelyről beszélt, láthatóvá váljék. Ahogy megpillantom a nyomot, már van sejtésem, de előre hallom, hogy nem fog hinni nekem.
- Nos, szerinted mi ez, gróf? - néz rám várakozón, egyelőre eszébe sem jut, hogy megkérdőjelezze a majdani szakmai véleményem.
- Egy korrigan - felelem. Bólogat, majd ahogy fel is fogja, amit mondok, fennakad a tekintete, s bólogatása is elhal: - Az meg mi? - bukik ki belőle.
- Európában ismertek, a kelta mitológia őrizte meg számunkra a faj emlékét, torzítva, ők ugyanis törpékre vagy koboldokra emlékeztető lényként írják le őket. A történetek vegyesek, mesélnek rossz és jószándékú korriganokról. Egy biztos, mind kicsi, fekete és szőrös, és gyűrött bőrük miatt hasonlíthatnak vonásaik az idősebb emberekéhez. Igen szoros napirend szerint élő, elfoglalt lények, és nem szeretik, ha megzavarják őket számukra fontos dolgukban, ha ez mégis megtörténik, próba elé állítanak, s ha elbuksz, hát kiszívják belőled a lelket - felelem bő lére eresztve az információt. Eleinte még lelkesen hallgatja előadásom, majd arca fintorba nyúl. Egyértelmű, hogy nem hisz nekem, ahogy sosem, ha ilyesmire terelődik a szó. - Közeledik Samhain ünnepe, bizonyára amiatt ilyen izgatottak. Bár kíváncsi lennék, mit keresnek a világnak ezen a részén - támasztom mutatóujjam az államnak elgondolkodva.
|
