Felkelek és az enyenruhámat leakasztva a szekrényrõl térek be a fürdõbe, megigazítom a hajam, megmosom az arcom és átöltözök, aztán fogmosás, és hasonlók. Anya is felkel, és semmit se sejt abból, ami ma vár rá. Hiszen tegnap dolgozatot irattak angolból, ami – mint az összes többi dolgozatom – monduk úgy, hogy nem lett túl fényes. De piszkos se, mert a nevemen kívül egy szó nem került rá. A szokásos reggeli csendben tevékenykedünk a konyhában, én zabpelyhet készítek, õ pedig piritóst és tükörtojást. Ugyan így is kajálunk, senki semmit nem mond.
De még ez a nyomasztó csend is jobb annál, mintha a suliról kérdezgetne... A kényelmes, megszokott tempóban végzünk is a reggelivel, és indulunk az iskolába. Gyorsan futunk a ház elõtt álló autóhoz, hiszen Anya sose szerette ha akárcsak pár esõcsepp is ráesik egyikünk ruhájára. Bõven beérünk 8:20-kor, ahogy mindig is szoktunk. És persze, hogy elkap az angol tanár!
            - Be tudtok jönni Kagurával pár percre? – kérdezi Anyát, aki természetesen igent mond. Bassza meg... most szívni fogok...Beülünk a tanáriba Anya asztalához, aztán az angol tanár hamar vissza is jön a makulátlan dolgozatommal a kezében. Kisebb elõadást tart arról, hogy ha nem szerzek minimum három jó jegyet, akkor megbuktat. Anya csak mindent tudóan bólogat, aztán inkább lekoptatja kollégáját, és kihív a folyosóra. Az oldaltáskámba kapaszkodva várom, hogy elkezdje, pár pillanatig ugyan mélázik kicsit, de tudom, hogy pontosan tudja õ is, mit akar mondani. És azt is, hogy most mindkettõnknél el fog törni a pohár, és bármilyen hihetetlen, még a cérna is.
            - Miért csinálod ezt folyton? – kezdi a jelenlegi „legnyugodtabb” hangnemben.
            - Én nem szándékosan, esküszöm.
            - Dehogy is nem! Ha csak egy kicsit is akarnád, akkor egy kettest legalább ki tudnál hozni magadból! – már fel is emelte a hangját. Szokatlan tõle, hogy ennyire hamar fel lehet húzni. A baj csak az, hogy tisztában vagyok vele, hogy csak akkor ilyen, ha aggódik. Értem.
            - Nem tehetek róla,  hogy hülye vagyok mindenhez! –kiabálok vissza, és folytatjuk a vitát  még egy darabig. Pontosabban a jelzõ csengõig.
            - Errõl késõbb beszélünk még... – sóhajt egyet Anya, és a fejét fogva visszakullog a tanáriba a cuccaiért. El is felejtettem, hogy õ is tanár... most jön a lelkiismeretfurdalás rész. Utálom, hogy ilyen stlusban is tudok vele beszélni, pedig csak jót akar. Nem valami boldog képpel fordulok meg, és elindulok a terembe. Ügyet se vetnek arra, hogy „csak most érkeztem meg”, leülök  helyemre, pontosabban az utolsó padsor elsõ padba. Utálok itt ülni...

Unalmasak az órák, viszont baráti kapcsolatok miatt szárnyrakapnak olyan dolgok, hogy egy új gyerek jön a suliba, ugyan abba az évfolyamba, ahol én is vagyok, csak éppen a másik osztályba. Valahogy ez engem nem tud izgatni...

***

Anya már elõbb elment, így csak egy kis papír maradt utána a hûtõn. Csináljak reggelit, vigyek kaját, bla bla bla... majd veszek valamit a büfében.
De azért enyhén durva, hogy egy köszönésen kívül egymáshoz se szóltunk este. Nem bírom én ezt a kripta hangulatot... Sóhajtok egyet, és vállamra kapom a táskám, majd elindulok. Mivel szinte ellenõrizve vagyok sietõsen szedem a lábam, hogy ne késsek el, de annak ellenére, hogy szinte semmi megeröltetõt nem szoktam csinálni egész fáradt vagyok.
Felkullogok a terembe, köszönés, pacsik meg minden, aztán kiveszem a táskámból a pénzt, és lefutok a büfébe. A folyosón már kicsit visszaveszek a lendületembõl, mert a bejáratnál mindig áll egy-két tanár, meg a portás, és most is szúrós tekintettel figyel mindegyik. Úgy kiszúrnám a szemüket egyszer...
Veszek két szendvícset meg egy kólát, utóbbit a hónom alá csapom, a zacskóban lévõ kaját meg ugyan abban a kezemben viszem. A tornacipõm különös tisztaságát szemlélve egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki nekemvágódik, amitõl jókorát taknyol, én meg majdnem ledobtam mindent a kezembõl.
            - Auuu... – hallom a hátam mögül egy lány hangját.
            - Nem tudsz vigyázni?! – fordulok meg, aztán ahogy meglátom a folyosó végén még mindig felém pislákoló tanárokat... nehogy már azt higgyék, hogy én löktem fel! - Várj segítek. – felkapom a táskáját, és õt is felsegítem fél kézzel. Nem valami nagy a suli, és tuti, hogy még nem láttam benne mindenkit, de akkor is különös érzés rá nézni. Itt biztos, hogy sose láttam még, de lehet, hogy máshol esetleg... Nem, ez hülyeség. Lehet, hogy nem is velem egykorú.
            - Bocsánat. – igazít magán egy kicsit, aztán engem vesz szemügyre. De hát kisebb nálam... Oké...
            - Semmi baj. – paskolom meg a feje tetejét. - Majd még találkozunk. – adom a kezébe a táskáját, és már szaladok is vissza a terembe, mert mindegyik tanár elindul az órájára, ami azt jelenti, hogy hamarosan csengetnek.
Az órák nagy részét inkább csak levelezéssel és hasonló dolgokkal töltöm, amikor csak tehetem beszélgetek a mögöttem és mellettem ülõkkel, hiszen a tanárra és az anyagra figyelni kicsit unalmas. Ha éppen a helyzet adja, akkor hozzászólok valahogy a dolgokhoz, csak, hogy röhögtessem a többieket, ami legtöbbször sikerül is. Én csak örülök neki, mert az esõs idõ miatt még nyugodtabb az egész osztály a megszokottnál is.

De eljön a pillanat, hogy kicsengetnek az utolsó elõtti unalmas matek óráról, és mehetünk is az öltözõbe, mert tesi jön! Az egyetlen tárgy, amihez kedvem és tehetségem is van. Mint akit puskából  lõttek ki: rohanok a tornazsákkal a lányöltözõbe, és a lehetõ leggyorsabban át is veszem a tornacuccom. Fehér trikó, fekete térd felé érõ gatya, edzõcipõ és egy gyors hajgumizás, és megyek is megkeresni a tanárt, aki ezena napon mindig itt ügyel., így hamar meg is találom.
            - Sensei! – vágódok hozzá köszönés vagy bármi nélkül. – Mit csinálunk ma? – kíváncsiskodok.
            - Az óra elsõ felében erõsítés, aztán ha legalább a ti osztályotok becsületesen végigcsinálja, akkor játszhattok.
            - Ezaz! – pont most értek ide a többiek, gyorsan meg is osztom velük a hírt, és mehetünk is a szokásos 4 kör futásra egész pályán. Szépen lassan a másik osztály is elõkerül, és köztük az a lány, akivel reggel beszéltem. Akkor õ lenne az az új, akirõl ment tegnap a nagy pletyka? Amennyire eddig ismerem, szét fogják szedni abban az osztályban. Bár ki nem nézem belõle, hogy majdnem annyira tud verekedni mint én, szóval kicsit rajta kell majd tartanom a szemem, hátha valaki úgy gondolja, hogy basztathatja.
            - Szia! El is felejtettem bemutatkozni, engem Sarah Taylornak hívnak... és téged? – lép elém újoncka. Az már eleve meglepõ, hogy volt bátorsága pont hozzám szólni.
            - Csá, engem Yoshiku Kagurának, de szólíts csak Kagunak. – mosolygok rá amennyire tõlem tellik, hiszen már javában rá vagyok hangolódva a játékra.
Miután az õ osztályuk is bemelegít a tanár mindenkit maga köré gyûjt, hogy megbeszéljük ki mit és hogyan csinál.
            - Három részre tudjuk maximum osztani a termet, szóval maximum három játékot tudtok játszani. – kezdi is.
Meglepõ módon egyoldalú a döntés, és egész pályán kézilabdázunk.Az más dolog, hogy én nem akartam, egyértelmûen leszavaztak minket. Egész jó a játék, bár néha úgy érzem, hogy csak én játszok meg az ellenfél kapusa, és ha Sarah felé vándorol a tekintetem, akkor még passzolni se merek neki, mert lerí róla, hogy nagyjából elkapni se tudná a labdát. Nagyszerû...

De végül megnyertük a játékot, kézfogással meg pacsival tarkítva vándorlunk az öltözõkbe. Sarah és pár lány az osztályából egybõl a csapokoz mennek, de gondolom õ csak követi õket, hogy ne érezze magát annyira egyedül.
            - Te meg minek iszol? Meg se mozdultál egész órán! Nem fáradhattál el! – hallatszik ki a mosdóból az egyikük, aztán meg egy elég hangos röhögés is, amit már biztos nem egyedül okozott. Még csak a felsõmet sem vettem át, de pattanok is fel egy szál sportmelltartóban meg a tesi gatyában, és utánuk megyek.
Igen, Saraht kritizálják Milyen meglepõ.
            - Mondta a nyolcvan kilós disznó, majd leült a padra, nehogy kéziznie kelljen. – lépkedek be egy bunkó mosollyal az arcomon, és egészen az orra elé sétálok. – Úgy látom nehezedre esik befogni a pofád. Megint segítsek benne? – vonom fel a szemöldököm.
Persze mindhárom kussban áll gülüszemekkel meredve rám. Végül a legelõl álló sértõdött fejjel viharzik el mellettem, én meg azért még stílusosan hátsónrúgom egy cseppet, csak, hogy lendületet adjak neki, az öltözõ fele meg szépen ki is röhögi. Elégedett fejjel megfordulok, és Sarah hátára teszem a kezem, hogy õ is induljon meg velem együtt.
            - K... köszönöm... – dadogja ahogy kiérünk, én közben folytatom az öltözést.
            - Nincs mit. – vágom oda hozzá, aztán a többiek felé fordulok. – Esik még?
            - Szerintem igen. – jön egy, meg még pár pozitív válasz. Egy szép nagy sóhajtás hagyja el ajkaimat, mert akkor megint meg kell várnom Anyát. Neki meg még minimum két korepje tuti lesz, amiken ülhetek benn egyedül.
Nem is tudom miért, de megvárom Saraht, aztán együtt indulunk az aulába, ahol már vár Anya. És ez egy kicsit fura, mert mindig nekem kell bemennem hozzá a tanáriba.
            - Szia... – vetem oda neki.
            - Jó napot! – köszön Sarah, aki szintén megáll mellettem, és kicsit szemügyre veszi a helyzetet.
            - Akkor majd találkozunk. – egy bólintást kapok válaszul. – És ha bárki csesztet, csak szólj nekem. – mosolyodok el, és intek még egyet, aztán Anya után megyek.
            - Ha akarod hazaviszlek gyorsan. – veti nekem miközben elõkészül a korepetálásaira.
            - Jó lenne. – jelentem ki egyszerûen. És bármennyire fura, tényleg haza is visz.

***

Reggel sietek, hogy találkozzak Sarahval, ami Istennek hála sikerül is.
            - Ohayo! – lépkedek mellé, és bal kezem okolbe nyújtom felé, de nem esik le neki, hogy ökölpacsizni akarok. Ciki...
            - N... neked is. – ereszt meg egy enyhe mosolyt.
            - Most összevont matek van, ha jól emlékszem a te neved „t”-vel kezdõdik... akkor velünk vagy! – lelkesülök fel, és máris gyorsabbra veszem a tempót, az meg szinte nem is érdekel, hogy õ alig tudja tartani a lépést. Ahogy beérünk a termünkbe eltávolítom a mellettem ülõt, és leültetem a helyére Saraht.

A harmadik óra után találkozunk megint a nagyszünetben, mindketten szendvíccsel a kezünkben ülünk az udvaron.
            - Akarsz beszélgetni? – fordulok felé, mert eddig nagyjából csak én beszéltem hozzá, és talán õ is szívesen mondana valamit magáról.