A díszes, sok-sok csicsával ellátott hintó zötyögve indul útnak. Egy eddig teljesen ismeretlen, új élet felé igyekszik a hintó, benne egy szomorú fiúval és annak nevelõnõjével: velem, és Nannyvel. Hogy miért vagyok szomorú, mikor végre teljesül az álmom, és végre elhagyhatom a szülõi kastélyt? Mert elhagyom a szülõi kastélyt. Maga az épület, és a benne lakó emberek egyáltalán nem érdekelnek, csak, és kizárólag egyetlen asszony. Az anyám. Az én édes, drága, szeretett anyám, aki mindig csak a jót akarta nekem, és mindig mindent megtett értem, megvédett apám és bátyám kegyetlenkedéseitõl. És én most elhagyom.

Nem önszántamból, hiszen érte föladnám azt az álmom, hogy világot lássak, csak hogy együtt maradhassunk, de apám végül megtalálta a megoldást, hogy hogyan tegyen tönkre mindkettõnket. Egy házassággal.

Persze, eddig is tudtam, hogy az özvegy Mrs. Gilmoret feleségül kell vennem, de most… most, hogy apám hirtelen útnak indított mindenféle elõkészület nélkül, ez a jövõkép hirtelen valóságossá vált. El kell hagynom az én szeretett, imádva rajongott anyámat. Ki tudja, mit tesz majd vele az apámnak nevezett vadállat! És én nem lehetek itt… Persze… nem mintha nagyon meg tudnám védeni anyámat apámtól, hiszen nem merek vele ellenkezni, de… de anyámért bármire képes lennék.

Elgondolkozva nézek ki az ablakon, és csodálkozva veszem észre, hogy a nap már magasan jár, és mi már rég elhagytuk a kastély területét. Egy teljesen új világ tárul a szemem elé, megannyi fával, bokorral, és mindenféle állattal, amiket eddig még csak könyvekben láttam, hiszen még sosem jártam erdõben. Azt tudom, hogy hol lehetünk, hiszen a térképeket már mióta böngészem, és közben álmodozok, hogy elszabadulhatok otthonról, de eddig még sosem láttam ilyen tájakat. Perid ez csak egy erdõ.

Nem is… Az erdõ. A Kerek erdõ. Pár mérfölddel a kastélytól terül el, azt hallottam, errefelé banditák vannak. Nem tudom, mi igaz a szóbeszédbõl, de az a része, hogy varázslatos, az igaz volt. Talán a banditák is… de most nem tud érdekelni. Valamiféle megmagyarázhatatlan izgatottság költözik be a szomorúság helyére, és nem bírok tovább nyugton megülni a fenekemen, muszáj közelebbi kapcsolatba lépnem a külvilággal. Egy hirtelen ötlet hatására fölpattanok és kinyitom az ablakot. Gyermeki lelkesedéssel bújtatom ki a fejemet a hintó ablakán át, és csodálom a zöldellõ fákat, csicsergõ madarakat, sõt, még az út menti kidõlt fákat is.

Mennyi-mennyi új élmény! Ha belegondolok, hogy mennyire jó lenne most kiugorni innen, hogy aztán megszökve mindenki elõl egy teljesen új, szabad életbe kezdjek, elönt a borzongás. Csak annyit kellene tennem, hogy…

- Adrian úrfi, most azonnal bújjon vissza! Veszélyes ott kint! – Nanny hangja rángat vissza az álmodozásaimból. Normális esetben sóhajtva visszaülnék, mint szófogadó jó kisfiú, de most… most mintha lenne valami részegítõ a levegõben, amitõl egyszerûen nem bírok megmaradni a fenekemen, és elõtör belõlem a pajkos kisfiú, amit eddig oly szorgosan elnyomtam.

Masnis, loknikkal tarkított fejemet csak épp, hogy visszahúzom, annyira, hogy Nanny szemeibe nézhessek, és zöld szemeimmel rápislogok.

- Na, dadus, kérlek, hadd nézelõdjek! Eddig még sosem láttam ennyi fát, növényt, állatot! – kérlelem. – Hamarosan úgyis Mr. Daryshire birtokán vezet át az út, akkor úgyse viselkedhetek így. – Tõlem teljesen szokatlan viselkedésemre a dadus csak rosszallóan megcsóválja a fejét, de többet nem szól rám, csak a nem-létezõ, bár kissé talán pelyhedzõ bajsza alatt kezd morogni:

- Adrian úrfi, ez a viselkedés egyáltalán nem megengedett egy herce… - csap a szájára kezeivel riadtan. -  Adriana kisasszony, így nem viselkedhet egy úri hölgy! – mondja határozottan, mikor eszébe jut, hogy én bizony most egy hölgy vagyok, nem pedig a fiatalabb herceg. A biztonságom érdekében atyám megparancsolta, hogy nõi ruhát kell fölvennem, hátha két magányos hölgyet nem támadnak meg. Heh… persze… szerintem atyám örülne, ha valaki jól móresre tanítana, ha már õ nem teheti meg. Bár… akkor elesne egy igencsak befolyásos támogatótól, szóval talán mégis csak van abban valami, hogy a biztosnágom érdekében öltöztetett nõi ruhába.

Persze, tõle az is kitelne, hogy egy utolsó megalázásként utasított erre. Bármennyire is szeretem a csipkét, masnit, és más nõi dolgot, tisztában vagyok nememmel, és rettentõen zavar, hogy atyám egy fiatal nõnek öltöztetett föl. Férfi vagyok, még ha nem is látszik rajtam betegségeim miatt.

Borús gondolataimat messze, a már régen elhagyott kastélyba számûzöm, hogy ne kísértsenek tovább, hiszen ez egy új élet kezdete, és inkább folytatom a tájban való gyönyörködést. Egyáltalán nem unalmas, sem egyhangú, ahogyan a fák egymást váltják, hanem csodálatos. Mosolyogva élvezem, ahogyan a lágy szellõ belekap nõiesen loknis vörös hajamba, és hallgatom a madarak csiripelését. Egy-egy bukkanónál kicsit megremegnek lábaim, ahogyan próbálom megtartani magam, hogy ne essek el, és valamilyen csoda folytán sikerül is. Mintha ahogy kiértem a kastélyból, egy teljesen más személyiség lennék, aki tud örülni az életnek, és még állni is képes egész sok ideig. Fantasztikus érzés! Sokan el sem tudnák képzelni, milyen felemelõ érzés az, hogy végre egy erdõn utazhatok keresztül, hiszen másoknak ez teljesen természetes. Nekem nem.

Oldalra pillantva látom, hogy arra már egyre sötétedik az erdõ. Áh, szóval, ha jól olvastam a könyvben, akkor most fogunk majd elérni a Kerek erdõ közepe felé, ami a legsötétebb része ennek az erdõnek. Arrafelé senki sem mer menni, inkább mindenki kerülõ utat választ a banditák miatt, de atyám azt akarta, hogy minél hamarabb elérjek a jövendõbelimhez, így nekünk errefelé kellett jönnünk. Nem igazán félek, ami lehet, hogy furcsa, de… nem tudom megmagyarázni, hogy hogyhogy nem érzem még a szokásos, minden csontomat átjáró dermesztõ félelmet, amit apám közelében szoktam érezni. Hiszen egy bandita biztosan sokkal kegyetlenebb, mint az atyám, mégsem félek.

Gondolataim közül egy hatalmas robaj rángat ki. A lovak megbokrosodva nyerítenek föl, ahogyan majdnem pont elõttük csapódik a földbe egy hatalmas, kidõlt fa. A kocsi rázkódni kezd, én meg elvesztem az egyensúlyom, és beleesek a hintó belsejébe. Nanny ijedten segít talpra állni, és mikor meghalljuk a kiáltozást, erõsen a kezembe markol. A kocsiba nyílvesszõk állnak be, amitõl egyszerre mégis elönt az ismerõs félelem. Elkerekedett szemekkel bámulom a nyílhegyeket, és szinte víz alól hallom Nanny kétségbeesett imádkozását. Az ablakon kinézve látom, ahogyan a kocsit körbefogják a haramiák, akiket valószínûleg a mesés kincseket sejtetõ, gazdagon díszített hintó csalogatott ide. De csalódniuk kell majd. Csak egy idõs asszonyt, és egy lánynak öltözött fiút fognak találni, néhány kelengyével, de semmiféle drágakõvel, vagy hasonló értékes tárggyal.

Egyetlen dolog, ami itt értékes, az az ülésem alatti rövid, kis könnyû kard, amit még én is tudok használni. Nem olyan profin, mint egy férfi, hiszen anyám egyik udvarhölgye tanított meg a forgatására, de nem fogom olyan könnyen adni az életemet. Most szabadultam ki otthonról, és igaz, hogy egy másik börtönbe igyekszem, de nem fogom hagyni, hogy elvegyék ezek a gyûlöletes haramiák ezt a kis csalóka, rövid szabadságomat. Katonák nincsenek, atyám még ennyire sem tartott engem, hogy kíséretet küldjön mellém. De ha kell, férfiként fogok meghalni. Ha már élni nem élhettem férfiként, hát úgy fogok meghalni, hogy közben harcolok.

Kipillantva látom, hogy körülbelül húsz, marcona haramia támad meg minket. A túlerõ borzalmasan nagy, Nanny is és én is tudom, hogy meg fogunk halni. Nincsen esély a túlélésre, vagy ha van is, annak borzalmasan magas ára lenne. Rettegek, de nem a haláltól. A fájdalomtól annál inkább. Inkább meghalok, és közben annyi banditát fogok magammal vinni a halálba, amennyit csak tudok, még ha az csak egy is lesz, de nem fogok az életemért könyörögni. Annyi tartás azért van bennem.

Õrült, eszeveszett, meggondolatlan módon török ki a kocsiból, magam mögött hagyva szeretett dadusomat, és a haramiák közé vetem magam. Teljesen eltompul minden érzékem, nem hallom a kiáltozást, nem látom, hogyan támadnak nekem, csak annyit érzékelek, hogy agyamat elönti a köd, és fülemben hallom a szívem vad dobolását.

Nem tudom, mennyi ideig tarthat ez az állapot, de hitelen megfordul körülöttem a világ, és összerogyok. Eddig tartott az erõm. Egy férfi lép mellém, homályos látásommal nem bírom kivenni a kinézetét, csak azt látom, hogy magas, annyira, amennyire én sosem leszek, és többször akkora, mint én, majd az arcom beleszeret a földbe, és szenvedélyesen összecsókolóznak. Hátamon egy pehelysúlyú tappancsot érzek meg, ami majd’ pászkát csinál a belsõ szerveimbõl, de sebaj, atyám már rég megnyomorította a belsõ részeimet.

- Elég a szórakozásból! – hallok meg egy mély férfihangot magam fölül. A kiáltozás elhal, egyedül Nanny kétségbeesett sírása hallatszódik a kocsi felõl. Engem karok rángatnak föl, és ahogy szemeim elõtt kitisztul a kép, teljesen elkerekednek a szemeim. De férfias!

Hajamból a masni a porba hull, de hogy ne legyen magányos, könnyeim is követni kezdik. A férfi szótlanul szemlél, kíváncsi vagyok, mit gondolhat. Félek. Félek, hogy mi van, ha nõnek gondol, és félek, mi van, ha rájött, hogy férfi vagyok.

- Szedjétek ki azt a siránkozó nõszemélyt a kocsiból! – utasítja a többi banditát, rájuk sem nézve. Kétségbeesetten pillantok a hintó felé, és látom, ahogy szeretett dadámat nemtörõdöm módon kirángatják. Szegény, szerencsétlen Nannym… Nem kellett volna velem jönnie. Neki már rég nem való ilyen bánásmód, bár igazából senkinek sem való.

- Hagyjátok békén! – kiáltom elhaló hangon a férfi arcába, de meg sem rezdül. Erõtlen vagyok. Gyenge… és szánalmas.

- Idõs asszony… túl idõs. Nem vesszük hasznát, öljétek meg! – adja ki a parancsot. Kerek szemekkel nézek elõször rá, majd a Nanny felé közelítõ banditára. NE!

- NEEE, ne öljétek meg!! – kiáltom kétségbeesve, és próbálok kiszabadulni a bandita fogságából, de csak annyit érek el vele, hogy még erõsebben tart a nyakamnál fogva. Szemeimet nem bírom elfordítani a késtõl, mely Nanny torkához közelít, majd egy könnyed mozdulattal megmártózik dadám nyakában. A vágásból piros vér ömlik ki, és látom, ahogy Nanny szemei elveszítik fényüket, és nem marad már benne semmi élet. Teljesen összeomlok, lábaim elgyengülten csuklanak össze, és elterülnék a földön, követve dadám példáját, ha a bandita nem tartaná még mindig jó erõsen a nyakamat. Rémült, sokkos tekintetemet kínzóan lassan fordítom felé, és ahogyan az arcába nézek, elönt a gyûlölet.

Soha nem éreztem még ilyet. Egyszerre taszít a pokolba ez az érzés, mégis olyan… egész. Kerek. Elsöprõ. Mint egy szélvihar, mely a szívemben, lelkemben tombol, pusztulásra buzdítva minden más érzést ez iránt a férfi iránt.

- Meg foglak ölni – jelentem ki nyugodt, sokkos hangon. Testem gyengén, tehetetlenül lóg szorításában, de szívem eszeveszetten dobog bosszú után sikítozva. Szerettem a dadámat. Nem annyira, mint anyámat, de õk ketten nagyon fontosak voltak számomra. És most egyikük sincs velem. Anyám otthon, apám markában, a dadám meg holtan hever az út porában.

- Kötve hiszem… - suttogja. – Kötve hiszem.