Fõl-le tekintgetve járkálok a torony lábai alatt. Hát ez hihetetlen! Hihetetlen, hogy bárki képes volt egy ilyen szerkezetet megálmodni! Az Öreg hölgy, ez a csodálatos Vieille Dame és mégis azt mondják rá, hogy sebhely Párizs arcán, pedig nélküle már meg sem ismernék egy páran drága fõvárosunk. Számat tátva bámulom a négy lábánál kígyózó sorokat, vagy pont azokat az embereket akik a közepénél állva fényképezik le alulról ezt a gyönyörû szimmetriával megálldott hölgyeményt és…
- A koncert csak hatkor kezdõdik. – hallok egy idegen hangot a közelembõl. Odafordulok és csodálkozva nézek a magas, szõke hajú férfira, akirõl nem tudom, hogy hozzám szólt-e vagy sem. Aztán meglátom a zsebóráját a kezében és hiányérzetem támad. Elkezdek gondolkodni, miközben az a fazon értelmetlen mondatokat karattyol nekem.

- Elvesztettem a papírjaim?  - kerekedik ki még jobban a szemem a felismeréstõl. Ha nem kerítem õket elõ, akkor lõttek az állásomnak.
- Papírok?
- Uhum… - bólogatok gondolkodva, hogy mikor és hol láttam õket utoljára. Itt még megvoltak…
- Miféle papírok? – elfordítom a fejem, a kérdést meg sem hallva és körbenézek. Lehet, hogy a nagy csodálásban kiejtettem a kezeimbõl
- A fenébe, hol vannak…?! – ciccegek egyet magamnak. Ez így nem lesz jó... Még nem is találkoztam a családdal és már elintéztem magamnak a kirugatásom.
- Nézd csak! Ott, a bokron… -  mutat a fura idegen egy bokorra a Champ de Mars-on, meg egy padra és a lábam alá. Nagyszerû! Köszönetképp biccentek egyet és gyorsan felkapkodom õket, mielõtt a szél tovább játszana velük és utána már rohanok is, mert hát eléggé elszórakoztam az idõt és kéne még gyorsan enni is valahol, de lehet, hogy így sem fogok odaérni idõben.

Milyen tömegközlekedési eszközzel járnék jól? A taxi nem jó, mert méregdrága és ismerve a párizsi forgalomról szóló rémhíreket, a buszokat is elfelejtem. Akkor maradt a villamos meg a metró. A villamosokat nem tudom, hogy merre járnak, szóval a metró mellett döntök.
Hajszál híján, de odaérek. Az volt a szerencsém, hogy érkezésemkor az egyik inas elhozta a csomagjaim, különben azokat hurcibálva teljesen leizzadtam volna.
A bemutatkozás gyorsan lement, a komornyik odaadja a ruhát, amiben dolgoznom kell, a család feje elmondja, hogy a mai este fontos lesz, hiszen bált rendeznek, szóval semmi hibát nem tûr meg. A többirõl nem szól, mert a papírokat már elküldte nekem, hogy legyen idõm felkészülni. A listát már sokszor átfutottam, de olyan nagyúri hisztikkel van tele, hogy sokszor csak néztem. Például, tilos a gyerekkel játszani, tilos nevelni, el kell tûrni a hisztijét, nem lehet zöld papucsban járni, az inas plüss állatot nem tarthat, tilos az ásítás, a tüsszögés, a köhögés, a fulladozás és ehhez hasonló betarthatatlan ostobaságok.

Másnap a bál miatt a ház feje tetejére áll. A lakájok, a kertészek, az ételszállítók, a szakácsok, a ház fejei, egyszerûen mindenki össze-vissza sürög-forog, mint a veszett egerek. Próbálom én is hasznossá tenni magam, hogy ne rúgjanak ki, pedig nem kaptam semmilyen feladatot. Szerencsére midnenkinek jól jön egy kevés segítség, ezért mindenki nagyon örül nekem. Egész nap cipekedek, tartom a díszeket, ameddig helyükre nem rögzítik õket, üzeneteket adok át, elrohanok a dolgokért stb.
Végre elérkezik a várva várt este és mindenki megpihenhet egy röpke idõre. Gyorsan elmegyek fürödni, lemosom az izzadságot és felveszek egy tiszta, az átlagosnál elegánsabb pincér ruhát. Ma este, állítólag egy nagyon híres zongorista fog fellépni a házban. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg olyan jó-e…
A zene felhangzik és a vendégek sorban megérkeznek. A zenekar könnyed, komoly zenei darabokkal nyit, néhány elegéns vendég már bele is kezdett egy keringõbe és én hangtalanul, megpróbálva észrevétlen maradni, kínálom az italokat. Ha elfogy a tálcámról az összes pezsgõ és már csak az üres kristály poharak csillanak rajta, akkor visszatérek a konyhába egy másik, vagy italos, vagy ropogtatni valókkal teletûzdelt, tálcáért. A földszinten serénykedek az érkezõknek nyújtva tálcámat a pezsgõkkel.  Mikor már csak két pohár maradt a tálcámon meglátom az új munkadóm egy vendéggel, akinek a kezében nincs semmiféle ital. Valószínûleg õk is pont ugyanígy gondolkodnak, mert pont felém tartanak.

-Hát te? – néz rám a lehetõ legnagyobb döbbenet közepette. Én is meglepõdve nézek rá, de csak azért lepett meg, mert ismer. Olyan ismerõs az arca… de honnan?
- Uram? – hajolok meg az illemnek megfelelõen, de új gazdám még így is összehúzza a szemöldökét.
- Te hogy kerülsz ide? – böki ki végül, még mindig enyhén meghajolva válaszolok.
- Uram, én itt dolgozom.
- Lenz, ismered ezt az urat? – száll be a beszélgetésbe gazdám kemény hangja is.
- Nem gazdám. – próbálom rendezni a vonásaim.
- De hát… - kezdene bele a szõke vendég, akinek olyan ismerõs az arca, de a gazdám karjánál fogva elhúzza.
- Kérem, ne foglalkozzon az egyszerû inasokkal, azt sem érdemlik meg, hogy akár egyetlen egy pillantást is vessen rájuk. – távoznak.

Az est további részében is fel-alá járkálok és minduntalan belebotlok abba a fazonba, aki sosem felejt el megbámulni. Bárcsak ne tenné, a gazdám már így is nagyon dühös rám, amiért õ ismer valahonnan vagy összetéveszt valakivel. Engem is érdekel a meglehetõsen jóképû, kicsit furán viselkedõ férfi, de én legalább titokban figyelem, bár néha már észrevett.
-Lenz, mit csinálsz már? A fõnök egyfolytában figyel téged. – suttog oda nekem egyik kollégám.
- Valahonnan ismerem azt a pasast, de jut eszembe, hogy honnan… - tájékoztatom miközben leskelõdök az egyik oszlop mögül. Fõnököm felemeli a kezét, a zenekar elhalkul és minden szem rászegezõdik.

- Hölgyeim és uraim! Szeretném megköszönni, hogy elfogadták a meghívásom és emelték az est hangulatát becses jelenlétükkel. Sokan tudják már, hogy egy igen neves mûvészt is körünkben tudhatunk, aki az est folyamán játszani is fog nekünk. Engedjék meg, hogy bemutathassam Gilbert von Maier mûvészurat! – mutat a szõke férfira, aki büszkén kihúzza magát, miközben mindenki más tapsol. Én is szívesen megtenném, de hát kezemben a tálca.
A férfi, akit ezek szerint Gilbertnek hívnak lassan, méltóságteljesen fellép az emelvényre.
- Igazán köszönöm a tapsot és a meghívást is. Az est folyamán, mint az elõbb is hallhatták, többször fogok zongorához ülni, hogy szórakoztassam önöket. Ezt szeretném most elkezdeni, ráadásul kedvenc zeneszerzõm Mozart egyik darabjával. – leül a zongorához, közben tapsolnak. Kedvenc zeneszerzõ… Mozart… ki az a Mozart? Mintha lenne olyan csoki is, nem? Hû, akkor nagyon híres ember lehet, ha már csokit neveznek el róla…

Ilyen elmélázgatásokkal körözök újra a vendégek közt az italokkal és közben hallgatom a világ leggyönyörûbb muzsikáját, amit valaha is hallottam. Gilbertnek biztos, hogy van valami az ujjaiban, valami varázslat, hiszen egyszerû ember nem játszhat ilyen gyönyörû szépen. A közönség is csodálattal figyeli, vagy suttog róla és a taps, amit a darab végén kap! Még jó, hogy nem szakad le a csillár az ovációtól. Nem csodálom, hogy híres, de én egy híres embert sem ismerek…
Még eljátszik pár darabot, utána elmegy pihenni, beszélgetni az emberekkel és én detektívet játszva a nyomába szegõdök, mint valami második árnyék. Biztos lesz egy pillanat, amikor egyedül lesz és meg tudom tõle kérdezni, hogy ki õ… bár ez elég hülyén hangzik, mivel az elõbb mondták el.
A kémkedésemnek hála csak még jobban felhívom magamra a figyelmet, de nem érdekel. Meg akarom tudni és kész és hideg hagy minden elégedetlenkedõ vendégek, meg a fellökött munkatársak és az elejtett poharak száma. Mikor meglátom, hogy „áldozatom” az erkély ajtó felé veszi az irányt, felcsillannak a szemeim és már a magas, cserepes növény mögött állok. Már lépnék elõ, mivel megbizonyosodtam arról, hogy nincs senki a közelben, de gazdám remek idõzítéssel feltûnik a színen és visszahúzódom a növény rejtekébe.

- Mûvész úr! Igazán csodálatosan játszik! A pletykák tényleg nem hazudnak.
- Ugyan kérem, túloz.
- Egyáltalán nem. – mosolyog gazdám, átnyújt egy újabb pezsgõspoharat a zongoristának. De a párbeszéd további részére sajnos nem tudok figyelni. Egy sokkal fontosabb dolog köti le a figyelmem. Van valami ezzel a növénnyel… az orrom elkezdett viszketni és tüsszenthetnékem támadt. Próbálom visszatartani, befogom az orrom, számon keresztül veszem a levegõt, de nem használ. Pár pillanat múlva már egy hatalmas tüsszentés hagyja el a szám és ha ez nekem nem lenne elég, még mozdulattal is kísérem az egészet. Szerencsésen feldöntöm a cserjét, aminek kaspója hangos robajjal törik apró darabokra. Gazdám a nagy ijedtségben leönti magát és utána a földhöz vágja a poharat. A szõke férfi csak néz, mint a turisták a sétahajóról.
- Maga… maga… maga… - vörösödik munkaadóm feje a méregtõl. – Ez egy Armani öltöny volt! Most, most azonnal ki van rúgva és ki fogja fizetni a kárt, amit okozott! – kiabálja magából kikelve. Armani? Bakker… én annyi pénzt még életemben nem láttam, amennyibe ez az öltöny kerülhetett! Most mit fogok csinálni?
­- Uram, kérem, bocsásson meg! Nem szándékosan tettem! – próbálom kétségbeesve menteni a menthetõt. – Nekem nincs ennyi pénzem! – váltok szinte könyörgõ hangnemre.
- Fiori úr, ne legyen ilyen szigorú. – szól közbe kedvesen az idegen ismerõs.
- Kérem, ne szóljon közbe. Példát kell statuálnom, különben mit mondanának rólam a hátam mögött a vendégek, arról nem is beszélve, hogy a szolgák elkanászodnának! Még ma éjjel tûnjön el a házamból és nem érdekel, hogyan de fizesse ki az öltönyöm!
- De… - esnék újra a könyörgés büszkeség pusztító gödrébe, de a Gilbert a szavamba vág.
- Fiori úr, majd én kifizetem az öltönyét. – mosolyog rám biztatón, miközben hozzá beszél.
- Maga, Maier úr?
- Végülis van mibõl.
- Ahogy gondolja. – húzza fel az orrát, hogy a teljes megaláztatás nem sikerült és távozik a vendégekhez, hogy elújságolja mérhetetlen felháborodását.
- Nagyon hálásan köszönöm. – nézek a férfira. – Majd mindent szép lassan visszatörlesztek. – ígérem, de utána eszembe jut, hogy ahhoz valami munka is kéne. – Amint találok új munkát.
- Nos, ez esetben ez a probléma is meg van oldva. – szélesedik ki tökéletes mosolya.
- Ezt hogy érti uram?
- Úgy, hogy ettõl a pillanattól kezdve majd nálam fogsz dolgozni.