|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Yume | 2012. 08. 28. 22:33:43 | #23197 |
Karakter: Matsumoto Ryo
Megjegyzés: (Párizsi tömcibe)
Csendben, szinte észrevétlenül suhanok végig a vonaton, megcsodálva annak minden kis részletét. Szóval ez az a híres TGV... Sokat hallottam már róla, de nem hittem volna, hogy tényleg ilyen lesz. Ilyen modern, és... Nem is tudom, milyen... Már most látom, milyen nyugodt és kényelmes lesz az utazás ezen, egészen Párizsig. Elégedetten elmosolyodom, hiszen teljesen biztos vagyok benne; jól választottam. Időközben pedig a helyemre is rátalálok, ami csak tetézi boldogságom. Hajlamos vagyok kis helyeken is elkeveredni, ha úgy adódik, szóval...
Nem törődve a mellettem ülő férfival, szépen lecsüccsenek az ülésre, majd egy kisebb helyzetfelmérés után zsebemben kezdek kutakodni, Kíváncsi vagyok, mennyi az idő... Nem mintha sietnék, de jó lenne minél előbb Párizsban lenni. Alkotni akarok! Ahhoz pedig ihlet kell, amit perpillanat csak abban a városban találok csak meg. Mert ugye ezért jöttem ebbe az országba... Mint tudjuk, a változatosság gyönyörködtet, ami rám is igaz, és ami talán a legfontosabb; valami újat akarok az olvasóimnak mutatni, elvégre nem lenne jó, ha csak azért fordulnának el tőlem és a mangáimtól, mert ugyanazt írom és rajzolom. Az ellenségeimnek sem kívánnám azt a sorsot... El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet, ha a rajongóid elhagynak, de remélem, egy ideig még nem is tapasztalom meg. Remélem... De nem most fogok ezen aggódni. Inkább élvezem azt, hogy itt lehetek Franciaországban, messze Japántól, és megismerhetek új, izgalmas dolgokat. Már alig várom. Pár pillanatig tartó, csendes csata után pedig az órámat is sikerül előkerítenem, aminek kifejezetten örülök, hiszen most az átlagnál gyorsabban meglett. Haladás! Máskor percekig keresem, mire ki tudom szedni a ruhámból, pont ezért viselem olyan gyakran az ingemen. Nem a legbiztonságosabb megoldás, de időt tudok vele spórolni. Hm... Valamit, valamiért...
- Szabad egy pillanatra? Megnézhetném azt az órát? Addig én is megmutatom az enyém.
Egy kis gyanakvással pillantok az engem megszólító férfira, de csak addig, amíg elő nem húz egy zsebórát. Csillogó szemekkel nézem, és érzem, hogy arcvonásaim ellágyulnak. Nos, egy kis ismerkedés nem árt, nem de...?
- Rendben, de nagyon vigyázzon rá. Értékes - nyújtom át neki egy kis figyelmeztetéssel, miközben szemem sarkából az újonnan érkező srácot figyelem. Nem vagyok paranoiás, vagy ilyesmi, de... Nem tudom miért, nem szimpi nekem. Vagy csak ennyire féltem az órámat...?
- Vigyázni fogok, de leszögezném, hogy az én órám is kincset ér - biccent kedvesen, én pedig elégedetten állapítom meg, hogy legnagyobb szerencsémre két óra rajongót hozott össze a sors. Örülhetek, hogy nem csak én vagyok az egyetlen olyan személy ezen a hatalmas bolygón, aki rajong ezekért a tárgyakért. Mellesleg... Igazán megnyugtató érzés... Apró mosollyal forgatom meg kezemben az órát. A szemem nem csalt, tényleg olyan gyönyörű, mint első pillantásra. Kíváncsi vagyok, hol szerezte, mert bevallom, én is szívesen tartanék egyet magamnál. Kár, hogy egészen eddig nem láttam ehhez hasonlót sem... Pedig otthon milliónyi óraboltot bejártam, hogy különlegességeket találjak. Találtam is, de ilyet sosem láttam. Eddig! Szerencsésnek érzem magam.
- Ez igazi mestermunka!
- Az ön órája sem panaszkodhat! - reagálom le csillogó szemekkel, miközben vissza cseréljük az órát. Úgy látszik, mégsem lesz ez az utazás olyan rossz, hiszen már is találtam magamnak egy rokon lelket. És ha jól szűröm le, ismerkedne is velem, hiszen bele kezd egy mondatba, ám egy kissé feltűnő jelenség megzavarja. Kíváncsian pillantok az új jövevényre. Egy kis csalódottság van bennem, az tény, hiszen megzavart egy ismerkedést, de... De sebaj, hiszen ha érzéseim nem csalnak, rengeteg alkalmam lesz még új ismeretségeket kötni.
- A helyemen ülsz.
Nocsak... Csendben, egy szó nélkül figyelem a kisebb vitát, és bár szívem szerint megmondanám a gyereknek, hogy szebben is más tudomására lehet hozni a tévedést, nem teszem. Nincs jogom hozzá, meg amúgy is... Gyorsan le zavarják a vitát, szóval már semmi sem akadályoz meg abban, hogy álmodozva bámulhassak ki az ablakon. A gondolataim pedig kicsit nagyon elkalandoznak, hiszen - mily' meglepő! -, megint azon kezdek agyalni, hogy milyen boys love jeleneteket lehetne belevinni az új művembe. Fogalmam sincs, miért, de most valami durvábbat szeretnék, olyat, ami inkább a felnőtt közösséget célozná meg. Mert ugye, ha a statisztikák nem tévedtek, eddig inkább tinik vették a mangámat... Ami egészen aranyos, csak most szeretném ténylegesen kiélni magam, ha már a valóságban nem tudom. Sajnos... Pedig olyan jó lenne! A bibi csak az, hogy titkolom azt, hogy a pasikhoz vonzódom, hiszen fogalmam sincs, a családom és ismerőseim mit reagálnának rá. És tény, hogy Japánban ez azért nem annyira furcsa, majdhogynem megszokott, de akkor is nehéz bevallanom nekik. Elvégre mindenki szentül hiszi, hogy full hetero vagyok, és a nőket részesítem előnyben. Csalódás lenne nekik, ha kiderülne, hogy ez nem így van, és talán ez az oka annak, hogy a műveimben élem ki magam. Bár eddig semmi olyat nem írtam, amit plusz tizennyolc lenne, de majd most...
Gondolataimból a kalauz érkezése szakít ki. Ja igen, a jegyek...
Az ellenőrzés után meglepetten veszem észre, hogy a számomra nem szimpatikus srác visszatér. Észre sem vettem, hogy nem volt itt, amíg a kalauz ellenőrizte a jegyeket... Potyautas lenne? Nem lepődnék meg rajta, hiszen már a szeme sem áll jól, bár az tény és való, hogy nem rossz pasi. Ha nem titkolnám azt, hogy meleg vagyok, és nem lennék annyira félős, szívesen kikezdenék vele. Lehet, hogy a végén még szimpatikus lenne... De így csak legeltetem rajta a szemem egy pöppet, majd elfordítva a fejem előveszem a vázlatfüzetem. Csak ne legyünk annyira feltűnőek, na!
Firkálgatni kezdek. Semmi fontosat, csak random alakokat, amikből szépen lassan két szerelmes férfi alakul ki. Meg sem lepődöm rajta, hiszen az évek alatt, ha lehet azt mondani, elfelejtettem mást rajzolni. Csak ezt tudom... De egyáltalán nem zavar. A munkám része, és élvezem is, így nincs okom panaszkodni... Elmosolyodom, majd új rajzot kezdek, hiszen eszem ágában sincs egy vonaton durvább jeleneteket alkotni. Még a végén zakkantnak tartanának, vagy valami olyasmi... Majd akkor, ha egymagam leszek, egy csendes szobában, és szabad utat engedhetek a fantáziámnak. Igen, az mindig maga a Mennyország... Ám még így is, hogy vannak mellettem, kizárok mindent, és a saját, varázsvilágomban firkálgatok. Sokan emiatt egy nagyra nőtt gyereknek tartanak, de engem nem zavar, hiszen sokkal jobb egy kitalált helyen, egyedül, csendben tartózkodni, mint a gonosz, csúnya valóságban. Nincs igazam? Mondjuk való igaz, hogy ez a hely sem véd meg mindentől, hiszen egy újabb, kisebb vita kiszakít belőle.
- Csak nem hiányod van? Ha baszni akarsz menj a Moulin Rouge-ba, ott vannak kurvák - Meglepetten, kissé kipirult arccal pillantok fel, és látom, ahogy a másik, órás férfi, és a fura kinézetű gyerek újra veszekedni kezdenek. Ha nem lenne az előző mondat és a zavarom, még el is nevetném magam, hiszen teljesen olyanok, mint egy házaspár. Annak ellenére, hogy nem ismerik egymást... Vicces. – De ha nagyon úgy akarod, akkor itt a vonaton is megoldhatjuk.
A szemeim kikerekednek, ahogy hangtalanul figyelem őket, és azt, ahogy a srác egy kicsit előre dől. Na jó, ihletet akartam, de nem itt és most rögtön! Próbálom újra kizárni őket, de nem kerüli el a figyelmem az, hogy a vonaton lassan minden szem a mi négyesünk felé irányul, így próbálom menteni a menthetőt, és nem cirkuszt alapítani az utazás alatt. Mert ez lassan az lesz, tuti...
- Héé… Ezt szépen is meg lehetne oldani…
- Hagyd csak, én durván is szeretem - kacsint a másik pasasra, én pedig nyelek egyet, és eldöntöm, hogy több szót nem fogok rá pazarolni. Nem érné meg, meg amúgy is... Itt van már a kalauz, aki szépen, okosan elrendezi őket, szóval minden rendben, és ezek ketten nem nyírják ki egymást. Legalábbis nem a jelenlétemben. Bár... Hullát még amúgy sem láttam... De nem is most akarok! - rázom meg a fejem, majd kiűzve fejemből a morbid gondolatokat a negyedik személyre pillantok, akihez épp most fordul a kalauz. Hoppá-hoppá! Most ugrik a majom a vízbe... Lebuksz, ha nincs jegyed! Gonosz lennék? Nem hiszem... Csak nem szeretem az ilyen személyeket.
- Uram, a jegyét, ha szabad kérnem.
- De hát az én jegyem már megnézte - néz nagy szemekkel, én pedig elkönyvelem magamban, hogy könnyen elmehetne színésznek. Sikere az lenne, én mondom.
- Lehet, de szeretnék benne biztos lenni, mivel magára nem emlékszem.
- Rendben, végülis sokan utaznak a vonaton.
Kotorászni kezd a zsebében, majd előhúz egy jegyet, nem kis meglepetésemre. De hát... De hát én azt hittem, nincs jegye...! Mi másért tűnt volna el, mikor éppen erre járt a kalauz?
- Tényleg, elnézést a kellemetlenségekért uram. Tudja, nálunk sok a potyautas, sosem tudni ki a bliccelő.
- Én ne tudnám? - vigyorog sejtelmesen, én pedig csak tátom a szám, bár azért... Most egy picit nőtt a szememben... Bár amikor a kalauz elmegy, hogy új utasok után nézzen, muszáj megjegyeznem valamit.
- Jé! Én is azt hittem, hogy nincs jegyed.
- Mégis miből gondoltad ezt?
- A hirtelen eltűnéseidből, amikor a kalauz megjelent - motyogom halkan. Nem tudom, miért van bűntudatom... Én tényleg azt hittem, hogy nincs jegye, és...
- Csupán valami rosszat ettem. De sikerült az egyik utastól gyógyszert kérnem és most újra éhes vagyok. Nincs kedved felkeresni velem az étkező kocsit? - mosolyog rám halványan. - Megmutathatnád nekem is az órádat.
Boldogan bólintok. Talán tényleg nem olyan rossz, mint amilyennek először hittem, és egész jó fej. Elteszem a cuccaim, majd a táskám felkapva indulunk el.
Idegenekkel eddig nem nagyon sétáltam ilyen... Ha mondhatom azt, boldogan, de hát egyszer mindent el kell kezdeni, bajom pedig nem lehet belőle. Felpillantva rá elmosolyodom, mire ő vissza mosolyog. Halvány pírral fordítom el az arcom, miközben előhalászom az órámat, és az étkezőkocsiba érve megmutatom neki. Furcsa mosollyal nézegeti, amit nem tudok hova tenni, de mivel annyira azért nem vagyok gyanakvó, nem teszem szóvá.
- Ez nagyon szép! Biztos nem olcsó mulatság egy ilyen.
Büszkén elmosolyodom. Igaza van, de mivel imádom az órákat, mindent megadok egy-egy szebb darabért, kerüljön az bármibe. Meg amúgy is... Mangakaként épp annyit keresek, amennyiből az ilyeneket bőven meg tudom venni.
- Hát nem... De ha jók a vázlataim, jön a pénz, amiből könnyedén megtudom venni az ilyen szépségeket - egy elragadó mosolyt villantok rá, kérdő tekintetére viszont előkapom a füzetem, majd belelapozok, és felmutatok neki pár gondosabb firkát. Arra viszont ügyelek, hogy ne a legpikánsabbaknál nyissam fel... Nem szeretném lesokkolni, hiszen nem tudom, hogy áll ehhez a témához.
- Szóval te ilyen képregényrajzoló vagy... - vigyorogva veszi el kezemből a füzetet, mire az arcom az eddigieknél is jobban égni kezd, hiszen sikeresen kinyitja az egyik durvább, félbehagyott alkotásomnál. Jajj ne... Felhúzott szemöldökkel nézi meg jobban a rajzot. - Egész jó. De azért szívesebben nézegetném teljes pompájában...
Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Szóval mégsem akadt ki azon, hogy ilyeneket rajzolok, aminek örülök. Hiszen ilyen jó pasi előtt ástam volna el magam, ami, valljuk be, nem lett volna jó...
- Ha adsz ötleteket, befejezem... És ha szépen mosolyogsz, még neked is ajándékozom - veszem el tőle mosolyogva a füzetet, mire egy pillanatra mintha furcsa kifejezés futna át arcán... De lehet, hogy csak képzelődöm, hiszen fáradt vagyok, hosszú volt az út idáig. Épp süllyesztem el a vázlatokat a táskámba, mikor érzem, hogy valami a vállamra nehezedik. Meglepetten, s kissé ijedten nézek fel. Na jó... most kicsit meglepett, hogy ilyen közvetlen... Mi vagyok én, hogy támaszkodni kelljen rajtam?!
- Mit szólnál ahhoz, ha a passzív srác ki lenne kötözve? Szerintem a felnőtt olvasóknak tetszene...
***
- Annyira örülök, hogy ilyen remek ötleteket adtál! - közlöm Friderich-el - időközben megtudtam a nevét is... vagyis csak az egyiket -, vidáman, miközben visszaérünk a többiekhez. Boldogan csusszanok be az ülésre, miközben azon gondolkozom, hogy hogyan ismerhettem félre a srácot. Normális, kedves, és aranyos is. Komolyan, egy kis túlzással lehet azt mondani, hogy minden pasi meg lány álma... Heh. Felsóhajtok, de egy pillanattal később ijedten kapom fel a fejem, hiszen hallom, és látom is, hogy újdonsült ismerősöm egy szép hátra szaltót mutat be. már kelnék is, hogy segítsek, mikor meglátom féltve őrzött tárgyaimat a földön.
- A zsebórám és a vázlataim!
De ahogy jobban megnézem, nem csak az én dolgaim vannak a földön, Friderich mellett, hanem a másik kettőé is.
- Micsoda véletlen, nem is értem, hogy történhetett... - mosolyog a "tolvaj". Én pedig csak állok, csendesen, lefagyva. Úgy látszik, ma duplán félreismertem valakit... Hogy lehetek ennyire fafej?! Máskor annyira jól kiismerem az embereket, de most nem tudtam... Komolyan, lassan nem szólok semmilyen ismeretlenhez, hiszen könnyen lehet, hogy ugyan ilyen eset lesz belőle... Nem? Naiv vagyok... Naiv, és hülye...
Miközben én magamat szidom, a vonat is megáll, és csak azt veszem észre, hogy már csak én, és a másik órás maradtunk együtt. Megrázom a fejem.
- Te menj arra én meg megyek a másik irányba - utasítom fel, kissé komolyabb hangnemben, majd mikor bólint, elindulok. Nagyon remélem, hogy nem keveredek el. Nem lenne jó, főleg pont most, mikor imádott tárgyaimat akarom vissza szerezni.
Idegesen remegve kukkantok be minden helyiségbe, ami csak az utamba esik, de csak nem találom meg azt a személyt, akit keresek. És akinél a holmijaink vannak... Ez pedig nem kicsit böki a csőröm, tekintve, hogy lassan már az egész vonatot bejártam. Már épp hagynám a francba az egészet, és szállnék le a vonatról, beletörődve, hogy féltve őrzött órám és a vázlataim már egy igen csúnya lopás áldozatai lettek, mikor meglátom a tolvajt. Szemeim felcsillannak. Rá is kiáltanék, hogy vissza követeljem a cuccaim, de inkább még sem teszem. Nem lenne tanácsos, hiszen csak felvonnám magamra a figyelmet, és tudatnám vele; nem fogjuk csak úgy hagyni, hogy meglépjen. Főleg egy ilyen tett után. Bár ez az óvatoskodás teljesen felesleges, hiszen...
Csak egy pillanatra nézek félre, hogy körülnézhessek, van - e valaki a közelben, de mire visszafordulok, már hűlt helye ... Belecsapok a mellettem elhelyezkedő székbe. Ez vicc, ugye...? Nem lehet igaz...
Újból egy halk sóhaj szakad fel torkomból, majd szaladni kezdek. Arra, amerre Friderich-et sejtem. És lám, nem tévedek! Pont előttem ugrik le a vonatról, hogy aztán eltűnhessen a tömegben, engem pedig újra megkörnyékezzen az idegbaj. De tényleg, komolyan... Nem sok kell ahhoz, hogy elbőgjem magam, hiszen nem ezért jöttem ide. Hanem azért, hogy nyugodtan alkothassak! Erre ez történik... Csüggedten támaszkodom térdeimre, és kapkodom a levegőt. Le akarok nyugodni. Most!
- Megtalálta a tolvajt?
Bólintok, holott fogalmam sincs arról, ki szólított meg. De nem is nagyon érdekel... Csak abba az irányba mutatok, amerre utoljára láttam a férfit, majd nagy nehezen felegyenesedem, és ráveszem magam arra, hogy a lopás másik áldozatára nézzek. Jobban mondva... Áldozataira. Hiszen nem kis meglepetésemre, mind a ketten ott feszítenek mellettem. Pedig azt hittem, különváltunk... De mindegy is, hiszen nem ez a lényeg. Hanem az, hogy megtaláljuk azt a fickót.
- Fogalmam sincs, hogy ki ez a gyerek, de... - kezdek bele, de remegő hangom miatt félbe kell szakítanom a mondatom. Viszont így is megértik, mit akarok mondani, látom rajtuk. Legalábbis nagyon remélem, hogy a kifejezésük a megértésemre utal, hiszen perpillanat nem vagyok olyan állapotban, hogy kifejtsem a véleményem. És bár nem vagyok a tettek embere, erre a a pár órára, napra megpróbálok az lenni... Csak azért, hogy előkerítsem az galád módon elkobzott, fontos dolgaimat.
Szerkesztve Yume által @ 2012. 09. 15. 16:12:24
|
| Yoshiko | 2012. 07. 22. 11:47:47 | #22340 |
Karakter: Freyr Ottar
A lyoni vasútállomáson komótosan pattanok fel a TGV nevezetű csoda vonatra, amit a japán Shinkansen utána csináltak meg a franciák. Még mindig a Shinkasen puskagolyó vonatot tartják a világon a leggyorsabbnak, holott a TGV már leelőzte, de nem sokkal. Zsebemből előkotrom az órám. Van még öt perc… Megkeresem, majd elfoglalom a helyem a kényelmes ülést, ami remek egy utazáshoz, ráadásul még négyes is, szóval lehet, hogy lesz egy jó kis társaságom, akikkel dumálhatok majd. (http://hg.hu/upload/images/photos/000/005/865/62564_cikk.jpg) El is várom, hogy ilyen kényelmes és modern legyen, mert hát a TGV… nem egy olcsó mulatság. Jó, meg lehet fizetni, hiszen sok francia használja nap, mint nap és a skandináv fizetéseknek sem okoz túl nagy problémát. Csak hát… annyi mindent szeretnék hazavinni! Megígértem a kislányomnak, hogy viszek neki Eiffel-tornyot, igaz, csak egy kulcstartót, de még annyi mindennel szeretném meglepni! Meg hát ez a vonat! Hogy milyen érdekes színeket, designt használnak! Mindenhova ilyen kéne! Ilyet eddig csak az Orient expressen láttam, de ott is inkább a luxoson volt a hangsúly, mintsem a kinézeten. Nagyon tetszik. Ha jól tudom csak két TGV vonal vonatait díszítették fel így. Szerencsésnek érzem magam.
Gondolataimból a mellém lehuppanó apró srác zökkent ki. Biztos valami ázsiai keverék, ferde, de kék a szeme. De lehet az is, hogy francia, hiszen ebben az országban… keveredik a világ úgy rendesen. Elkezd kotorászni a zsebében és elővesz egy zsebórát. A szemem szinte azonnal felcsillan.
- Szabad egy pillanatra? Megnézhetném azt az órát? - szólítom meg a fiatal srácot és elkezdek kotorászni a zsebemben. – Addig én is megmutatom az enyém. – húzom elő zsebórámat, a számomra legdrágábba kincset a világon és így már a srác arcvonásai is megenyhülnek.
- Rendben, de nagyon vigyázzon rá. értékes. – mondja mielőtt odaadja és egy szőkésbarna hajú srác foglal előttünk helyet.
- Vigyázni fogok, de leszögezném, hogy az én órám is kincset ér. – biccentek kedvesen és szemem sarkából feltűnik, mintha az a szőkésbarna hajú srác kicsit előre dőlne és hiába néz ki az ablakon, valamiért úgy érzem, hogy pillantásával minket figyel.
- Ez igazi mestermunka! – kiáltok fel elragadtatva. Imádom az órákat
- Az ön órája sem panaszkodhat! – csillan fel az ő szeme is. Nyílván két óraszakértőt sodort egymás mellé a sors és én ennek nagyon örülök. Visszaadom az órát. Még csak egy perc és indulunk.
- Mondd csak…- kezdenék bele az ismerkedésbe, bemutatkozásba, de egy feltűnő jelenség, egy fiatal vadóc berobban a beszélgetésünkbe.
- A helyemen ülsz. – morog rám, mire csak felpislantotok. Az nem lehet, hiszen megnéztem. – Nézd… - sóhajt, amikor látja, hogy nem értem. – Ez a két ülés itt 30, 31. Nekem 30-asra szól a jegyem, szóval húzd át magad a másik oldalra. – tűr hátrébb egy sárga vagy kék? Esetleg mindkettő? Isten tudja, szóval színes hajtincset. Felemelkedem, kicsit sem nyugodtan. Ami azt illeti ezt szépen is lehetett volna közölni. Méretbeli különbségeink alaposan megmutatkoznak, majdnem több mint egy fejjel vagyok nála magasabb.
- Nem tudom, hogy a szüleid miért nem foglalkoznak veled, de ezt ne rajtam vezesd le okés? Szóval tanuljál meg szépen beszélni és használni a kérlek című varázsszót. – oltom le egy kicsit, de az első mondatnál feltűnően megrángott a szeme. Nem is szól semmit, csupán lehuppan a volt helyemre én meg leülök az előtte levő ülésre, a szőkésbarna hajú fazon mellé. Nekem aztán édes mindegy, pláne, hogy a szerelvény elindult.
Ez a srác… már annak a kékes hajú, zsebórás alaknak sincs kedve beszélgetni, már elrévedve mosolyog kifele az ablakon. Nagyszerű… a mellettem ülő hirtelen felpattan és eltűnik. Szemmel követem kicsit, de aztán váll rándítva hátradőlök. Pár perc múlva befut a kalauz és ellenőrzi jegyeinket és furcsa, különös módon, a kalauz távozása után visszatér a szőkésbarna hajú srác és a következő megállóknál ez mindig megismétlődik. Szóval potyázunk? Hogy mik vannak… vajon mikor fog lebukni? A kis társaság csöndben üldögél, szóval én se kezdek bele semmilyen ismerkedésbe. A kékes hajú ázsiai valami füzetecskébe kezdett rajzolgatni, a potyautasunk talán alszik, nem tudom, nem látom az arcát és az extrém megjelenésű srác ugyanolyan fapofával bámul ki az ablakon és figyeli a mellettünk elsuhanó tájat. Érdekes egy külsőt rittyentett össze magának. Csodálom, hogy a szülei engedték neki, én biztos nem fogom hagyni az ilyet a lányomnak. Most vagy tényleg ilyen lazák a szülei és hasonló kaliberű külsővel rendelkeznek, mint a srác, vagy egyáltalán nem törődnek vele és így próbálja felhívni magára a figyelmet? Fogalmam sincs, de ez a megjelenés… Lapockáig érő kékes, sárgás haj, barnássárga szem és még ki is húzza őket és ki van lyuggatva piercingekkel. Nem egy hétköznapi külső és a ruhái sem szürke kisegérről árulkodnak. Az arca is csinos… Nagyon jó az összhatás… mi lenne ha…?
- Te meg mit bámulsz? – morran fel és kell egy kis idő, mire eljut a tudatomig, hogy ez nekem szólt. Fejemet kicsit megrázom és értetlenül pislogok. – Igen, te. Talán a füleden ülsz? Azt kérdeztem mit bámulsz, mint ribanc az intim shop kirakatot?
- Vegyél vissza... – morgom csendesen és már elkezdtem magamban tízig számolni. A mellettünk ülők is abbahagyták a csendes pihenőjüket és minket figyelnek.
- Csak nem hiányod van? Ha baszni akarsz menj a Moulin Rouge-ba, ott vannak kurvák. – förmed rám, mire én térdembe markolva igyekszem nem jelenetet rendezni és szépen elküldeni a picsába, de ő felvont szemöldökkel mérvégig, amiért nem válaszolok és hirtelen elmosolyodik. – De ha nagyon úgy akarod, akkor itt a vonaton is megoldhatjuk. – támasztja meg a fejét, míg kicsit előrébb dől. Ezt már én sem hagyhatom szó nélkül és felpattanok és pólójának nyakánál fogva felhúzom úgy, hogy a lábujjai épphogy érintsék a talajt.
- Na idefigyelj, nem tudom, hogy mi a fasz bajod van, de ne rajtam vezesd le, hallod? Azon meg ne csodálkozz, ha az emberek megbámulnak, amikor úgy nézel ki, mint valami félresikerült szürrealista mázolmány. A nagy szádból meg azonnal vegyél vissza különben bajok lesznek.
- Héé… ezt szépen is meg lehetne oldani… - kezd el minket csitítani az ázsiai, miközben körbepillant. Bizonyára mindenki minket bámul.
- Hagyd csak, én durván is szeretem. – kacsint rám és a pumpa ettől még jobban felmegy bennem. Már épp megráznám, mikor a vonat lassítani kezd, a kalauz hirtelen megjelenik és a szőkes hajú utazótársunk felemelkedik, de véletlenül megbotlik a táskámban és nekünk esik. Mintha valami tapogatást éreztem volna az oldalamon, de biztos csak fogódzkodót keresett, nehogy elessen, szóval nem törődök vele.
- Mi folyik itt uraim? – lép hozzánk a kalauz, mire inkább elengedem a tarka srácot.
- Semmi olyan, ami miatt a nap hősének titulálnák. – teszi karba kezeit flegmán, szájelhúzva, mire a kalauz csak pislog párat, majd révületéből felébredve potyautasunk felé fordul.
- Uram, a jegyét, ha szabad kérnem. – nyújtja ki a karját és én visszaülve várom a végkifejletet.
- De hát az én jegyem már megnézte. – mereszt nagy szemeket. Jó színész.
- Lehet, de szeretnék benne biztos lenni, mivel magára nem emlékszem.
- Rendben, végülis sokan utaznak a vonaton. – kezd el kotorászni a zsebeiben és kis idő múlva előhúz egy jegyet és odatartja a kalauznak.
- Tényleg, elnézést a kellemetlenségekért uram. Tudja, nálunk sok a potyautas, sosem tudni ki a bliccelő.
- Én ne tudnám? – kúszik sejtelmes mosoly az arcára.
- Még egyszer elnézést a kellemetlenségért. További jó utat. – biccent egyet és odébb áll új utasokat keresni.
- Jé! Én is azt hittem, hogy nincs jegyed. – néz rá a kis ázsiai.
- Mégis miből gondoltad ezt?
- A hirtelen eltűnéseidből, amikor a kalauz megjelent.
- Csupán valami rosszat ettem. – simít a hasára. – De sikerült az egyik utastól gyógyszert kérnem és most újra éhes vagyok. Nincs kedved felkeresni velem az étkező kocsit? Megmutathatnád nekem is az órádat. – mosolyog halványan szakadatlanul. A kis ázsiai boldogan bólint, elrakja a vázlatfüzetét és rajzcuccait a táskájába, felkapja és elsétálnak.
- Nos, úgy néz ki ketten maradtunk. – mélázok a velem szemben ülő srácra. Ezzel a külsővel beazonosíthatatlan a kora.
- Nagyszerű… - húzza el a száját kicsit sem boldogan.
- Mondd csak, hogy hívnak?
- Mielőtt más nevét kérded, illik először a tied elárulni. – támaszkodik a kezére halál unott arccal. Csak nyugalom, csak nyugalom…
- Szerintem nem neked kéne engem illemre tanítanod. – jegyzem meg erőltetett vigyorral.
- De hát hogyha egyszer még ezt sem tudod? – ásít egyet, mire én térdemen nyugtatott kezem ökölbe szorítom. Biztos van egy normálisabb oldala is, csupán lázad meg a szülei rosszul nevelték… - nyugtatom magam több-kevesebb sikerrel.
- Freyr Ottar. – már tényleg csak vicsoroghatok, mivel a srác képére elégedett mosoly kúszik.
- Sebastian.
- Mondd, Sebastian, párizsi vagy?
- Ahhoz meg megint mi közöd? – kezd el játszadozni egyik piercingjével.
- Kéne nekem egy idegenvezető a fővárosba.
- Az szuper… Akkor keress fel egy utazási irodát és őket csesztesd. Faszom fog veled együtt parádézni az utcán.
- Milyen kár. – sóhajtok nagyot, ahogy kinézek az ablakon. – Pedig elég szépen megfizettem volna. – dobom be a jolie jokert a játékba és türelmesen várok, hogy a kis halacska horogra akadjon.
- Mennyi az a mennyi?
- Az attól függ, hogy mennyire leszek elégedett a túrával, ugyanis fotózni jöttem Párizsba. – veszem elő a legprofibb kamerámat bizonyítékként. – Más szóval nem a milliószor lefotózott turista helyekre vagyok kíváncsi.
- Rendben. Áll az alku. – rázunk kezet.
- Annyira örülök, hogy ilyen remek ötleteket adtál! – hallok egy ismerős vidám hangot, mikor már közel vagyunk a végállomásunkhoz, már a vonat is lassabban megy. Kinézek a folyosóra és két másik utastársunk tér vissza. Újdonsült idegenvezetőm az ázsiainak még engedi, hogy beslisszanjon az ülésre, de a szőkésbarna hajú fazont már nem és mivel az utóbbi erre nem figyelt, ezért szépen belemennek egymásba. A szőkésbarna rosszul lép és hátrazakózik. Már kelnék fel, hogy segítsek neki, amikor meglátom a zsebórám a földön és lecövekelek. De nem csak az én zsebórám, hanem a kékes hajúé is ott van, meg egy vázlatfüzet és egy pénztárca is.
- A tárcám! – kiált fel Sebastian, miközben a zsebeit tapogatja.
- A zsebórám és a vázlataim! – emeli fel a hangját az ázsiai is.
- Micsoda véletlen, nem is értem, hogy történhetett. . mosolyog a szőkésbarna hajú a földön töretlen nyugalommal és villámgyorsan felpattan, követni alig lehet a tekintettel és közben kinyúl a kamerámért és összeszedi a földről elkobzott tárgyainkat.
- Hé! – kiáltok fel, már nyúlnék utána, de kigáncsol és ráesek Sebastianra, amíg ő elszalad.
Gyorsan összekapjuk magunkat és rohanunk utána, de a vonat megáll és az ajtók kinyílnak.
- Hogy az a kurva élet…! – kiált fel Sebastian és kivetődik az egyik ajtón a peronra, nyílván, hogy kint várja enyves kezű ismerősünk. Sajnos mi már nem tudunk kijutni, mivel a többi utas is felkelt, de legalább bent körbeszimatolhatunk kis barátunk után.
- Te menj arra én meg megyek a másik irányba. – adja ki az utasításokat az ázsiai. Bólintok és különválunk.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2012. 07. 22. 23:31:03
|
|
