- Na… milyen volt? – kérdezem fesztelennek szánt hangon, de a szívem még mindig majd kiugrik a helyérõl, és az arcom is totál vörös. Visszacsókolt… nem is akárhogy, így ha biztosan nem is állíthatom, mert azt csak õ tudja, sejtem már a választ az érdeklõdési köre kapcsán felvetült kérdésre…

- Túl jó… - suttogja halkan, és már épp kérdezném, az mit is jelent akkor most, mikor egy hangos sikítástól, kis híján szívbajt kapok. A nappali felõl érkezik, így kétség sincsen a gazdáját, vagy gazdáit illetõen. Mindkettõnk arca rekordot dönt vörösség terén, de Hide még fel is pattan. – Mennem kell – hadarja, és fél perccel késõbb már sehol sincs.
Tátott szájjal bámulok utána, majd dühtõl, és mély zavartól izzó pillantást vetek a pult mögött szobrozó nõi egyedekre.

- Megõrültetek? – fakadok ki, de valahogy nem szeppennek meg, továbbra is csillogó szemekkel sipákolnak.
- Nii-san, te tényleg megcsókoltad, tényleg, tényleg! És még pia se kellett hozzá! – lelkendezik Yume, mintha a nagyjából fél órával ezelõtti másnapossága nem is lett volna.
- Ráadásul nagyon úgy tûnt, hogy Hidének se volt ellenére – teszi hozzá Mimiko is, a jól ismert „én megmondtam” képet vágva.
- Én mondtam nekik, hogy ne leskelõdjenek – szólal meg Keiko csendesen, de az arcán terjengõ pirosságból tökéletesen leszûrhetõ, hogy azért õt se volt lehetetlen belevinni a rosszba. – De úgy tûnik, Nii-san nagyon szerelmes Hidébe.

- Nem tudom elhinni! Képesek voltatok… Mi… hogy sze…? – Pillanatok alatt vált át szidósból elcsuklóvá a hangom, és annak ellenére, hogy már kezdtem lenyugodni a lehordás gondolatára, most kapásból elfutja a teljes pír újra az arcom, és levegõt is alig kapok a hirtelenjében. – Nem! Kizárt! Elképzelhetetlen! Lehetetlen, hogy szerelmes legyek belé!
A végét már szinte új frekvencián nyüszítem, majd kilövök az emelet felé. Már a lépcsõ felénél járok, mikor meghallom tesóim hangját szinkronban:
- Oh… tényleg szereti!

~*~

Hát, nem mondom, hogy ki tudom verni a fejembõl húgom megszólalását, és sajnos részben igazat kell adnom neki. Azért részben, mert nem és nem vagyok hajlandó telejsen elismerni. Maradjunk abban, hogy kedvelem… nagyon… Vonzódom hozzá… eléggé… Csinálnám vele újra…. Miiiii??
- Ne máááár – nyüszögöm az éjjel folyamán már sokadára a párnámba. Na jó, holnapra lenyugszom, és képes leszek továbbra is a barátja maradni.

Kit akarok átverni? Hiába van már másnap, azon kívül, hogy alig aludtam, semmi se változott. Azt hiszem tényleg nem tudok már szimplán barátként tekinteni rá. Vagyis nem lesz könnyû, de fontos nekem – most már csak szimplán a közelében maradni is -, így viselkedni fogok.
Elsõ lépésként felhívom, és tisztázom vele a tegnapot. Elõkotrom a mobilom, és mély levegõt véve kikeresem a nevét, és benyomom a hívás gombot.

- Haló – szól bele a kicsengést megszakítva, kissé fáradt hangon. Még szóba áll velem, megnyugtató.

- Szia, ugye… nem zavarok? – kérdezem félénken. Remélem nem csak azért vette fel, hogy végleg lerázhasson.

- Nem, dehogy… - feleli, legnagyobb megkönnyebbülésemre.

- Csak meg akartam kérdezni, hogy… hogy jól vagy-e – meg jó hallani a hangod, de…jesszum, mi ez a szerelmes kislány gondolat?

- Persze, remekül – válaszolja, kicsit fura, nyelõs hangon. – Ha a tegnapi miatt vagy zavarban… de aggódj… nem miattad futottam el, csak… a tesóid miatt.
Nem tudom miért akadozik a hangja, de örülök, hogy nem miattam futott el. A távozása után történtek gondolatára rám jön a sóhajthatnék, majd halványan elmosolyodom.

- Megértem… ne tudd meg mi volt utána itthon – fújtatom – De azért örülök, hogy… hogy nem tõlem menekültél el. De lehet még így is elvetettem a sulykot, bocsánat.

- Nem… nem csináltál semmi rosszat… Csak kicsit meglepõdtem.  – Egyre furábban kapkodja a levegõt, remélem jól van.

- Épp ezért… remélem nem haragszol rám.

- Dehogy… inkább köszönöm. Ezzel kicsit még segítettél is.

- Tényleg? – sóhajtok fel ismét, és már éppen kérdezném, hogy pontosan miben is, mikor megakadályoz benne.

- Egy pillanat. – Meglepetten várok, de a háttérben csak kivehetetlen motoszkálást és valami csapódást hallok, majd kis idõ múlva visszatér, ezúttal már összeszedettebben lélegezve.
- Mi volt ez? – érdeklõdök furcsálkodva. Leesett az ágyról, vagy mi?

- Öhm, semmi csak egy madarat kergettem el az ablakból. Nem akarom, hogy ideszokjon.

- Oh, értem… hát… igazából ennyit szerettem volna. Nem is zavarlak tovább. Szia – búcsúzom el végül a tisztázás után, nem akarom tovább feltartani.

- Szia.

Sóhajtva dõlök el az ágyon, és állok neki a plafont bámulni, mintha attól várnék tanácsot a továbbiakra nézve. Merthogy fogalmam sincs, hogyan tovább…
Ha nem haragszik a tegnapiért, ráadásul még segítettem is neki vele, na meg ha tekintetbe veszem a reakcióját, arra a következtetésre juthatok, hogy nem hagyják hidegen a fiúk…
Már pedig ha ez így van, nekem is lehet esélyem. Szeretnék esélyt, mert tényleg… érdeklõdöm! Csak érdeklõdés, tényleg!...
- Eichi, ebéd! – kopog be anya az ajtómon.
- Nem vagyok éhes, köszi – felelem töprengõ hangon.
- Te tudod – sóhajt fel, majd távolodnak a léptei. Nem, én nagyon nem tudom, és ez a legfõbb gondom. Veszthetek még azzal valamit, ha bepróbálkozok? Vagy várjam ki, hátha õ lép valamit? Áh, azt a csajok teszik, és melegség ide vagy oda, én férfibõl vagyok! Jó, fiúból.

Még vagy két órán keresztül szenverészek a ház különbözõ pontjain, mire elhatározásra jutok végre. Bevallom neki, hogy érdekel! Ez az, így kell ezt!
Lendületem egészen addig kitart, míg a kezembe nem veszem a mobilom, mert akkor magabiztosságom úgy oszlik semmivé, mint a cigifüst. Hívás helyett, csak egy sms-re futja.

„Beszélnünk kell. Személyesen, kérlek. ^^ ”
Nem kis bátorságomba kerül végül, de elküldöm, és hamarosan válasz is érkezik rá.
„ Én õrzöm itthon a házat. Átjössz? :)”
Nyelek egy nagyot, majd mielõtt válaszolnék, gyorsan összekapom magam, és már a buszmegállóból üzenek.
„1-1,5 óra, és ott vagyok.”

Hát igen, itt vagyok. Állok a házukkal szemközti járdán az esõben, mint valami gyávaságnak állított szobor, és nem merem megtenni az utolsó lépéseket. Mikor azonban egy autó húz el mellettem, beterítve még egy adag vízzel, jobbnak látom moccanni.
Csigatempóban vánszorgok az ajtajukig, majd éppen hogy megnyomom a csengõt. Az ajtó mégis pillanatok alatt kitárul, így nincs idõm lelkileg felkészíteni magam, Hide már elõttem is áll.
- Jézusom, nincs esernyõd? – mér végig, majd gyorsan hátrébb lép, hogy bemehessek.
- Otthon hagytam – mosolyodok el halványan.
- Várj, hozok törülközõt! – Már mozdulna is, de mikor elkapom a felsõjét, megtorpan, és kérdõn pillant rám. Csak ekkor látom, hogy piros az arca, és makacsul az arcomat figyeli. Zavarban lenne a vizesen rám tapadó ruháim miatt?

Áh, ezzel csak magamat kergetem hiú ábrándokba, még nem is fix, hogy érdeklik a fiúk. Viszont majd most kiderül.
- Hagy…hagy mondjam el elõbb amiért jöttem, lehet utána úgyis kapásból elküldesz – kezdek bele, de mielõtt tiltakozólag közbevághatna, beléfojtom a szót egy fejrázással. Na meg beterítem vízzel. – Én megpróbáltam kiverni a fejembõl mindent ami történt… Biztos voltam benne… na jó, reméltem, hogy barátok maradunk… de…de nekem nem megy! – hadarom, lehajtott fejjel, mire összerezzen.
- Nem akarsz… a barátom maradni? – kérdez vissza keserûen.
- Nem arról van szó – rázom meg a fejem ismét, egy pillanatra felnézve rá. – Én…én… többet szeretnék – suttogom, továbbra is a ruháját markolva. – Lehet, hogy utálni fogsz emiatt, de kedvellek… nagyon kedvellek, Hide… Meg akarom ismételni, ami történt…

- Emlékszem ám, hogy Hidével voltál a mosdóban! – jelenti ki fintornak is beillõ vigyorral, kis híján rádõlve a konyhaasztalra. Vetek rá egy lesújtó pillantást az ebéd romjai felett, amiket Mimikoval éppen próbálunk eltûntetni.
- Én meg majdnem centire pontosan emlékszem, milyen mélyen volt a nyelvetek a másik szájában Kotaroval – vágok vissza gunyorosan, mire kapásból elvörösödik.

- Sokat ittam – morogja védekezésként.
- Én is, ezért voltam a mosdóban – vonom meg a vállam gyõzedelmesen.
- Te nem is igazán piáltál!
- Ki mondta, hogy csak alkoholt lehet inni? – szólal meg mögötte Mimiko, lenyomva neki egy tockost. Yume rögtön nyüszögni kezd a feje állapota miatt, én pedig befejezvén a pakolást, inkább felcaplatok a szobámba. Azt hittem drága húgom estig ki lesz ütve, erre már most dúl benne az energiatakarékos életerõ, és a szekálási kényszer.
Pont mikor már azt hiszem, sikerül rávennem magam, és nem gondolni Hidére naphosszat. Áh, gáz! Inkább elõkerítek egy könyvet, és eldõlök vele az ágyamon.
Mellesleg, hálás lehetek, hogy akkor éjjel nem az én ágyamban voltunk, különben tuti sose verném ki a fejembõl. Bah… ne már, így is azon agyalooook.

Szenverészésembõl az ajtócsengõ hangja zökkent ki, de addig nem moccanok, míg Mimiko fel nem kiabál értem. Akkor tényleg Hide jött meg.
Oké, csak nyugalom, annyi a dolgom, hogy úgy beszélek vele, mint telefonon. Bár, ha látom az arcát… Meg kéne kérnem, hogy húzzon zacskót a fejére… Uh, bekattantam. Na jó, inkább le kéne másznom gyorsan, mielõtt drága testvéreim belelendülnek, és az õrületbe kergetik Hidét, vagy minimum ki a házból.

Így se érek le idõben, Mimiko már letámadta szerencsétlent.

- Mondd csak Hide. A lányokat szereted jobban vagy a fiúkat? – érdeklõdik ártatlanul, mintha ez a világ legtermészetesebb kérdése lenne.

- Mimiko! – csattanok fel nõvérem mögött, majd gyorsan beállok közéjük. Még csak el se szégyelli magát, kuncogva távozik a nappali felé, ahol húgaimat is sejtem. Sóhajtva rázom meg a fejem.  – Bocsi… ma mind tiszta õrültek, még Yume is pedig azt hittem jobban ki lesz ütve.

Halkan felnevet, látszólag nem akasztotta ki nõvérem kérdése. Az a ciki, hogy azért én is kíváncsi vagyok a válaszra, de… Jéé, a mobilom.

- Tessék – nyújtja felém, a zsebébõl elõhalászott készüléket, amit hálásan csillogó szemekkel veszek át. Anyáék megnyúztak volna, ha elhagyom.

- Ezer hála, tényleg. Öhm… szeretnél inni valamit?

- Talán egy kóla jólesne – feleli apró mosollyal. Gyorsan fordulok a hûtõ felé, hogy ne lássa az arcomon felderengõ, enyhe pírt. Hol az a papírzacskó?!

- Bezzeg tõlem nem fogadtad el, ez sok mindent megmagyaráz – csendül fel Mimiko hangja a pult felõl, mire ingerülten elküldöm inkább a fene helyett a szobájába. Na, egész higgadt vagyok. Hidét az asztalhoz ültetem, és mindkettõnknek töltök egy-egy pohárral, majd leülök vele szemben.

- Sokáig maradtatok még miután eljöttem? – váltok egészen más témára, de csak megrázza a fejét.

- Nem igazán. Utána már nem kellett sok senkinek, hogy teljesen kiüssék magukat. – Sejtettem, részeges bagázs. Elmosolyodom a dolgon, majd még beszélgetünk pár dologról, de csak hamar az veszem észre, hogy kifogytunk a témákból. Ez eddig sose fordult elõ, és a feszült csend is teljesen új, nem mondhatnám, hogy a legkellemesebb.
 - Kérdeznék valamit… - töri meg olyan halkan a csendet, hogy biztos vagyok benne, nem akar fültanúkat. – Lehet kicsit hülye kérdés, de nem tudok mást megkérdezni a dologról. Remélem nem baj… - Kezd eléggé zavarba lenni.

- Mirõl van szó? – hajolok kicsit közelebb, hogy halljam is amit mond. Óvatosan körbepillant, és csak akkor folytatja, mikor megbizonyosodott róla, hogy nincs senki hallótávolságon belül.

- Hogy jöttél rá magadban, hogy… hogy a fiúk érdekelnek? – A zavar tisztán látszik az arcomon, a kérdést hallva, és a pírt se tudom elrejteni. – mármint úgy értem minden elõtt, amikor legelõször kezdtél gondolkodni rajta. – Látszólag õ is egyre inkább zavarban van, még kézzel is gesztikulál, ami azért megmosolyogtat.

- Hogy jöttem rá? – ismétlem meg a kérdést némi töprengés után, kellõképpen piros arccal. – Hát…ömm… talán úgy, hogy pár hétnél tovább, sose volt barátnõm. Mindig csak barátok lettünk, ami szép meg jó, csak hát nem kapcsolat. És amikor megcsókoltam õket… ne-nem éreztem semmi különöset… érted, nem volt bizsegés, pillangók… - Zavartan hallgatok el, és inkább gyorsan töltök még mindkettõnknek inni.
- Szóval… ebbõl?
- Áh… nem volt ilyen egyszerû! – rázom meg a fejem hevesen. – Ha az ember 17 évig azt hiszi magáról, hogy normális… vagyis inkább…érted, hetero, akkor nem jön a felismerés olyan könnyen, kell valami, ami bizonyítja, és ez vo… - elcsuklik a hangom, és elrejtem arcomat a pohár mögé, mikor rájövök, mit terveztem mondani.

- Akkor, ugye? – suttogja, mikor nem folytatom. Kerülve a pillantását, bólintok. Egy darabig csend van, majd olyat kérdez, amitõl kis híján kiköpöm az éppen számban lévõ kólát. – Tu…tudom, hogy azt mondtam ne beszéljünk róla… de…de nem akarod elmondani, mi történt pontosan? Nem… emlékszem semmire…
Tátott szájjal pislogok rá pár pillanatig, õ pedig kényelmetlenül fészkelõdik a széken, és el-elkapja rólam a tekintetét.
- Részle…tezzem? – nyekkenem, majd erõt veszek magamon, és összerakok egy teljes mondatot. – Nem tartod undorítónak a gondolatot már a szavaktól is?

- Nem – böki ki nagy nehézségek árán, majd hatalmas sóhajjal néz végre a szemembe. – Látod? Pont ez az, amit nem értek! Zavarnia kéne a történteknek, de engem az emlékek hiánya idegesít! Ez…ez… áhh!
- Hide… elképzelhetõ, hogy téged se hagynak hidegen a férfiak? – csúszik ki a számon döbbenten, mire nálam is jobban elvörösödik.
- Nem tudom… fogalmam sincs… ezért akartam megkérdezi, nálad hogy volt… - motyogja, a poharát fixírozva.
Beharapom az alsóajkam, és percekig némán ücsörgöm mellette. Miért kezdtem el reménykedni? Hülyeség, még ha egészen véletlenül érdekelnék is a férfiak, miért lenne esélyem? Bár miért ne?
Áhh! Nem és nem szabad ilyeneken agyalnom, elég ha tisztázzuk vele, meg önmagával a dolgot.

- Próbáljuk ki! – állok fel hirtelen, mire tanácstalanul pillant rám. Mikor aztán elé lépek, döbbenten kerekesnek el a szemei, de az én arcom is ég azért rendesen. Nem tudom mi ütött belém, és lehet ezt még nagyon meg fogom bánni, de talán ez pontot tesz az ügy végére. – Nem vagy részeg… ha így is élvezed egy fiú csókját… levonhatod a következtetést.
- Eichi, mit… - Nincs ideje befejezni, lehajolok hozzá, ha már ültében legalább alacsonyabb, és számat az övére tapasztom. Óvatosan mélyítem el a csókot, de a kezdetleges ledermedése után, legnagyobb döbbenetemre nem csak visszacsókol, de át is veszi az irányítást.

A levegõhiány vet véget az egyre szenvedélyesebbé váló nyelvjátéknak, én pedig köldökig pirulva, a számra szorított kézzel hátrálok el kissé. Erre…erre azért nem számítottam!
Kész, nekem végem! Egy légkalapáccsal se lehet mostantól kiverni Hidét a fejembõl… Fene, csak magamat hibáztathatom. 

Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy már csak akkor eszmélek Hide közelségére, mikor már a fülemhez hajolt.

- Csak nem elhatározta a húgod, hogy keres neked egy pasit? – suttogja a fülembe, én pedig közelségétõl és szavaitól egyszerre, mélyen elpirulok. Oh, remek. Nem csakhogy rájött, de még én is tapasztalhatom, milyen hatással van rám valójában. Nyíljon meg alattam a föld, az a leggyorsabb út az elsüllyedésben.

- Eltaláltad… pedig… hahh – sóhajtok nagyot, miután végre összeszedtem magam, és ledöntöm a kólám maradékát. – tök mindegy mit mondok nekik, mennek a saját fejük után. – Bah, és halkan kinevet. Egyem az együttérzését. De legalább a normális társalgás – még ha nem is olyan megszokott dologról zajlik -, segít visszatalálni önmagamhoz. – Na mi van? Könnyû a kisebbet kinevetni mi?
Erre még vidámabban nevet fel, és én is egészen feloldódok, még mellette is.

A többiek egy egyre felszabadultabbak, megállás nélkül megy a beszélgetés és hülyülés, el is felejtem mi foglalt le eddig ennyire, és kikapcsolódom, hogy egyre jobban érezhessem magam. Egy idõ után azonban a kóla, és a kevés pia amit Kotaro kedvéért nyomtam be, meghozza a hatását, és kénytelen vagyok elverekedni magam a tömegen keresztül a kétbetûs szobáig.
Bent kapásból Hidével találom szembe magam, és ha egy pillanatra meg is fordul a fejemben, hogy „hátra arc!”, gyorsan magamra pirítok. Na ne játsszuk már a világ gyáváját!
Sikerül normálisan viselkedve az egyik piszoárhoz lépnem, ha már ezért jöttem valójában.

- Ahogy látom te is még elég józan vagy – szólal meg a következõ pillanatban. Hát igen, sok alkohol nélkül, nehéz berúgni, bár látszólag õ se vitte túlzásba.

- Hát, én nem nagyon alkoholizáltam most, csak amit Kotaro kötelezõen megitatott velem – felelem mosolyogva. – De általában sem szoktam annyit inni – a végén elcsuklik a hangom, mikor rájövök, mit mondtam. Ebbõl vagy leszûri, hogy legutóbb se szaladt el velem annyira a ló, vagy azt kivételes esetnek veszi, és akkor nincs gond. De ha az elsõ variáción kezd el agyalni, cikis megoldásokat szûrhet le.

- Mondd csak – szólal meg halkan, mire óvatosan felé pillantok. Az ilyen kezdéseket rendszerint kellemetlen kérdések szoktak követni.  – Lerendezted már magadban a dolgot? Tudod… Hogy te…

- Igen, azt hiszem… de a tesóim meg tudnak õrjíteni vele – sietek a segítségére, hogy ne kelljen kimondania. Csendesen felkuncog válaszomat hallva, én pedig megnyugszom. Kissé zavarba ejtõ kérdés, de mivel már lerendeztem magamban – fogjuk rá -, nem akadok fent rajta.
Annyira… Mert az arcom persze lángra lobbant, süthetnék mellette mályvacukrot.

- Ennek örülök – feleli, miközben mellé lépek, hogy megmoshassam a kezem, de az arcomat igyekszem takarni elõrehulló tincseimmel. Valószínûleg nem sikerül eléggé, mert hirtelen félrekotorja  a haja, és a homlokomra szorítja a kezét.

- Jól vagy? – kérdezi halkan. Jól voltam… Most azonban szemeim kikerekednek, és számat összeszorítva nyelek egy nagyot, igyekezvén semmibe venni feldübörgõ szívverésem. Mielõtt azonban kipréselhetnék magamból valamilyen választ, hirtelen kivágódik az ajtó, de olyan erõvel, hogy mindketten ugrunk egyet ijedtünkben.

A mosdóba beesõ páros azonban nem zavartatja magát, igyekeznek mélyen megismerni a másikat szájon keresztül, és úgy össze vannak gabalyodva, hogy idõbe telik, mire felismerem õket.

- Kotaro? – suttogja mellettem Hide, aki valamivel gyorsabb volt nálam. Na meg csendesebb…

- YUME! – csattanok fel, és rögtön mellettük termek, hogy szétszedjem õket. Szét is rebbennek, de húgom nem igen tudja tartani magát, látszik, hogy mindjárt lecsúszik a fal tövébe.

- Oh, Nii-san. – Legalább felismer… De hogy ezért még kapni fog… Na jó, nem tõlem, az képmutatás lenne. De nála legalább van aki megakadályozza a dolgok elfajulását.

- Taj részeg vagy, azonnal hazamegyünk – jelentem ki, és karon ragadva indulok el kifelé, de még elõtte dühösen bökök Kotaro barátomra. – Rád pedig haragszom.
Kitámogatom, sokkal inkább vonszolom Yumét a mosdóból, és a kijárat felé veszem az irányt.

A hûvös levegõn szerencsére megához tér annyira, hogy már hajlandó legyen használni a lábait. Fogom én ezt az estét felemlegetni neki, mikor leáll nyúzni a dolgaimmal, az egyszer biztos.
Szerencsére sikerül felpakolnom a buszra, majd szerencsésen hazacibálni, de az valami égi büntetés, hogy végig be se áll a szája.
- Tudod Nii-san… hukk… ti is ketten vótatok benn… csak neeeem…
- Nem – vágom rá kapásból. – És neked se a férfimosdóban kéne alkotni, fõleg nem egy hét járás után!
- Hümm…? Te mond…hukk…od? Mennyi az annyi amennyit jártál…Hikkdével? – csimpaszkodik belém még inkább, és jóízûen felnevet.

Magamban morgolódva hagyom rá a dolgot, végül is igaza van, még ha ez részegen marhára nem is érdekli. Szerencsére elcsitul, mikor belépünk a házba, de még így se sikerül a többiek felverése nélkül leraknom a szobájában. Anyáék viszont nem szólnak semmit, mikor látják, hogy minden rendben van azért, inkább visszafekszenek aludni.
- Látom jó estétek volt – jegyzi meg Mimiko, követve a szobámba. – Azt hittem tovább maradtok.
- Láttad te, milyen állapotban volt a kis idióta? Úgy szedtem szét õket Kotaroval, mielõtt akcióztak volna a mosdóban. Hide se hiszem, hogy jól járt a másik idiótával, biztos felnyalta az is a padlót.
- Most vagy a nõi mosdóba mentél utánuk, vagy Hidével találtátok meg õket a férfiben – kalkulál nõvérkém, célozgatva.

- Tudod Nee-san, az ember néha-néha kijár a wc-re könnyíteni magán, és csodálatos véletleneknek köszönhetõen, alkalomadtán másokkal is összefuthat bent. Majd beeshet két részeg, egymás szájában kutakodva… - fejezem be magasröptû eszmefuttatásom, mire halkan felnevet.
- Leszûrtem a történteket. De most õszintét Eichi, milyen volt találkozni Hidével? – vált át komolyabb hangra, én pedig elcsendesedve huppanok le az ágyamra.
- Fura – vallom be pár perc múlva tömören, majd igyekszem kifejteni. – Reméltem, hogy tökéletesen tudok majd normálisan viselkedni mellette, és többnyire sikerült is, de nem úgy, mint régen. Áh, azt hiszem vonzódom hozzá, egy egészen icike-picikét…
- Tényleg olyan kicsikét? – húzza fel a szemöldökét Mimiko szelíden.
- Tényleg! – vágom rá határozottnak szánt hangon. – Majd keresek magamnak valakit, akit szerethetek, õ pedig marad jó barát!
- Ahogy gondolod – borzol a hajamba, majd nagyot ásítva kisétál a szobából.

~oOo~

- Ne már, itt sincs! – nyüsszenem, miután atomjaira bontottam másnap reggel a szobám, a telefonom után kutatva. Már expedíciót indítottam utána az egész házban, de nyoma sincsen, és hiába csörgetem, tudom hogy levettem a hangját tegnap este. Éjjel… Oh, a buli! Ott hagytam volna? De akkor annak már búcsút is mondhatok.
- Eichi, telefon! – kiabál fel a földszintrõl anya, de mikor felcsillanó szemekkel leviharzok, csak a vezetékest nyomja a kezembe.
- Halló? – szólok bele lelombozódva, de minden elnyomási erõlködésem ellenére, hevesebben kezd kalapálni a szívem, mikor ismerõs hang felel.
- ’reggelt Eichi – köszönt Hide, egészen energikus hangon, tehát nem másnapos, vagy nem különösebben. – Gondoltam szólok mielõtt bepánikolsz, hogy nálam van a mobilod, tegnap találtam a mosdóban, ahol felkapartad Yumét. Kerested már?

- Áh, csak a házat szedtem alkotóelemeire – vigyorodok el megkönnyebbülten. – Köszi, hogy megtaláltad, azért most megnyugodtam. Összetudunk futni valahol ma, hogy átvegyem?
- Itt aludtam Kotaroéknál, valakinek haza kellett cipelni a szülinapost is, õk nincsenek messze tõletek, ugye? Beugrom délután, mikor megyek hazafelé… ömm… ha az jó – bizonytalanodik el kissé, én pedig hirtelenjében vágnám rá, hogy nem kéne, de idõben leállítom magam.
Barátok vagyunk, barátok vagyunk!
- Az nagyon jó lenne, megköszönném – felelem észrevehetetlen szünet után. – Amúgy a hímnemû idióta hogy van?
- Még húzza a lóbõrt, de úgy fog fájni a feje ha felébred, hogy öröm lesz nézni – feleli nevetve. – Nõnemû egyedtársával mi a helyzet?
- Hasonló – kuncogok fel. – És Mimiko már tudja, mi történt tegnap…
- Galád mód elmondtad neki? – röhög fel. Ismeri már a nõvérem annyira, hogy tudja, amilyen jó fej, olyan hárpia is tud lenni, és mivel anyának többnyire kevés ideje van a nevelésünk kellemetlenebb részeire, elõszeretettel veszi át tõle a fejmosások terhét.
De jó tanácsadó is, én se véletlenül mondtam el pont neki ami velem történt.
- Én cipeltem haza, és korábban kellett eljönnöm a buliból miatta, viselje a következményeit – vonom meg a vállam gonoszkodva, bár mozdulatomat nem láthatja, mégis jót derül a dolgon.
- Na né… Kotaro elõmászott. Megyek berúgom a fürdõbe, aztán ha összeszedtük magunk, én átmegyek.
- Rendben, szia!
- Szia.

Sóhajtva teszem a helyére a telefont, és az alsóajkam rágcsálva dõlök el a kanapén. Telefonon keresztül, nagyon könnyû volt normálisan beszélni, de hogy mi lesz akkor, ha megint személyesen találkozunk… Jó, tegnap elvoltunk, de egyre inkább érzem, hogy ha nem feledteti el velem valaki, tényleg fokozatosan jobban vonzódom hozzá.
Áhh… csak el kéne fogadnom a tesóim párkeresési próbálkozásait.

Most vagy annyira sokkolta a hír, hogy elment az esze, vagy nem is borult ki annyira, mint számítottam rá. Azt hittem majd tombolni fog egy sort, és közölvén, hogy maradjak távol tõle, sebesen lelép.
Mivel ezt nem tette, valószínûleg bekattant a részletektõl. Ez magyarázza a bamba maga elé meredést, és a szótlanságot is.

- Mondj már valamit – nyüsszenem végül remegõ hangon, mikor már végképp nem bírom a csendet. Végre felém fordul, én pedig kétségbeesetten fürkészem az arcát, de csak egy erõltetett mosolyt látok rajta.

- Hát… ekkora hülyeséget még tényleg nem csináltunk – motyogja halkan, zavartan nevetgélve, majd a hajába túrva borzolja fel. Totálisan tanácstalan, hogy hogy kéne viselkednie. Legalább nem vagyok ezzel egyedül.

- Én mondtam… jobb lett volna, ha nem tudod meg… most…

- Hé, várj – szakítja félbe küszködésem, csendre intve. – Muszáj volt megtudnom, mert komolyan beleõrültem volna az agyalásba. És… szerintem… - Egyik lábát felhúzza az ágyra, hogy kényelmesebben helyezkedjen el. Ez már bíztató, nem menekült el sikítva. – Szerintem vagyunk eléggé jó barátok ahhoz, hogy ezt normálisan megbeszélhettük.
Megnyugodva engedem törökülésbe felhúzott lábaim, és végre tudok normálisan lélegezni. Sokkal jobban fogadta, mint reméltem.

- Akkor? Most mi lesz? – pislogok rá kíváncsian, mire halkan felsóhajt. Azért biztos feldúlta a dolog, de reményeim szerint õ megadja erre a kérdésre a választ, ami nekem nem igen sikerülne.

- Hát… gondolom semmi – préseli ki magából. – Csináltunk egy kis… nagy hülyeséget részegen. De ettõl még barátok maradhatunk nem? Mármint… érted…

- Azt hiszem – felelem, félretéve a könyvemet. Jobb ha nem tudja, hogy én nem voltam olyan veszettül részeg, mint õ…

- Nem mondom azt, hogy csináljunk úgy mintha mi sem történt volna, de inkább csak nem beszélgetünk majd róla… és ugyan úgy barátok maradhatunk nem? – Bólintok, de egy darabig még kerülöm a tekintetét, ám mikor megérzem magamon a pillantását, felé fordulok. – Errõl jut eszembe… - Riadtan kapom fel a fejem, bár már nem sok titkolnivalóm van, amire rákérdezhetne. – Te meleg vagy Eichi?

Oké, tévedtem, ezt még bõven titkoltam volna… Sajnos azonban mély vörösödésem és zavarom elég árulkodó ahhoz, hogy kár legyen tagadni a dolgot. A pólómat igazgatva nyelek egy nagyot, majd némi hezitálás után, válaszadásra szánom el magam.

- Azt hiszem – vallom be esetlenül, majd a reakcióját figyelve pillantok az arcára. Látszólag semmi változás, mintha pontosan erre számított volna. – És te? – kérdezek vissza remegõ hangon, ami mintha meglepné kissé, de csak vállat von.

- Hát nem tudom… én a lányokat (is) szeretem, szóval… nem tudom – feleli végül elhúzott szájjal, zavartan vakargatva a füle tövét.  – Igazából ez a dolog annyira nem borított ki, de nem is tudom mit kéne éreznem. – Hát ezzel nincs egyedül, de azért megnyugtat a dolog, hogy nem undorodik tõlem, és neki is vannak gondjai a saját helyzetét illetõen. – Lassan mennem kell, még meg is kell tanulnom holnapra. – fejezi be végül felsóhajtva, majd felállva az ágyról, felém nyújtja a kezét. – Akkor még mindig barátok ugye?

Lassan, de elfogadom a kezét. Nem azért hezitáltam, mert nem akarok többé a barátja lenni, hanem mert fogalmam sincs, innentõl hogy fogom kezelni egy másik férfi érintését. Fõleg az övét… Marha gáz!

- Igen – felelem, miközben kezet rázunk. Jó, oké, nem estem neki lendületbõl, tehát annyira nem ment agyamra a melegség. Nem azt mondom, hogy nem esik jól kezének melegsége, de legalább képes vagyok normálisan viselkedni. – Kikísérlek.
Elengedem a kezét, és lehalkítva a zenét, gyanakodva lépek az ajtóhoz.
Annyira tudtam!
Mimiko és Yume felsikkantva spurizik el, ahogy kitárom az ajtót. Naná, hogy nem bírták ki hallgatózás nélkül… Lemondó sóhajjal hordom le õket z orrom alatt, majd utánuk kiabálok, hogy ne hallgatózzanak, de csak kuncogás érkezik válaszul. Hide halkan nevetve követ a lépcsõn, majd mosolyogva búcsút int, és elindul a buszmegálló felé.

Hosszan fújom ki a levegõt, mikor végre zárom mögötte az ajtót, de ahogy megfordulok, minden lében kanál testvéreimmel találom szembe magam.
- Ugye, hogy megérte tisztázni a dolgokat! – jelenti ki elégedetten Mimiko,  „én megmondtam” mosollyal.
- Wow Nii-san, nem is tudtam, hogy meleg vagy! Tudtad, hogy manapság menõ, ha valakinek meleg haverja van? – lelkesedik Yume csillogó szemekkel, nekem meg kedvem lenne lefejelni az ajtót. Honnan szedték ezt mindketten?
- Említettem már, hogy olyanok vagytok, mint a kisiskolások? – morgom, a fejemet ingatva. Szélesen vigyorogva vonják meg a válluk, nagyon nem zavarja õket.

- És most mi lesz? Összejöttök? – érdeklõdik Mimiko, és a könnyed hangsúly ellenére érzem, hogy ez már komoly kérdés.
- Dehogy jövünk – rázom meg a fejem gyorsan. – Hallottátok, barátok vagyunk. Egyébként is, õ nem meleg!
- Jaja, a lányokat (is) szereti – nyomja meg az is-t Yume sokatmondóan, de csak egy türelmetlen legyintéssel felelek, és elindulok a szobám felé.
- Barátokból szerelmesekké válni, nem éppen példanélküli! – kiabálja utánam Mimiko, de már reakcióra se méltatom, inkább magamra zárom az ajtóm, és elterülök az ágyamon tovább olvasni.

Tudják is õk, mi zajlik most bennem… Egyszerûen ki kell vernem a fejembõl, ami történt. Oké, az lényeges, hogy rájöttem a beállítottságomra, de annak innentõl kezdve semmi köze Hidéhez! Õ csak a barátom, elég fontos ahhoz, hogy ne szúrjam el a kapcsolatunk.
Jól néz ki, tényleg, de biztos lehet találni olyan meleg fiút még a világban, aki szintén helyes, és még érdeklem is.

~oOo~

Érdekesen teltek az elkövetkezõ napok. Otthon tökéletesen jól fogadták, mikor bejelentettem, hogy ne várjanak tõlem csaj hazahozatalt. Apa ijedt meg eléggé, hogy akkor én most abbahagyom a focit, és ruhákat fogok varrni helyette, de megnyugtattam, hogy a lyukas dolgos stoppolása továbbra is rámarad, én inkább rúgom a bõrt.
Anya jó ügyvédként rögtön nekiállt megtanulni a melegek összes jogát, hogy véletlenül se érjen késõbb jogtalan megkülönböztetés sehol. Még Keikotól is meghallgathattam, milyen menõ ha valakinek meleg haverja van, így a végén én voltam a leginkább kiakadva.

Legjobb barátaimnak elõadni már húzósabb volt, de ahogy reméltem, egyiküknek se változott a rólam alkotott véleménye. A régi osztályomból Hide és Kotaro áll hozzám a legközelebb, és mivel az elõbbi már mindent tud, csak az utóbbit kellett felvilágosítani.
Rögtön kombinált, hogy akkor ezért vesztem össze Hidével, én meg nagy bölcsen ráhagytam a dolgot. A lényeg, hogy aki igazán számít, elfogadta, a többieknek meg nem kell tudnia még. Elég, ha én küszködök továbbra is a megemésztésével.

Arról nem is beszélve, hogy akaratlanul is mindig Hide jut az eszembe, ha megpróbálom helyrerakni magamban , és elfogadni a változást. Igyekszem ezt annak betudni, hogy miatta jöttem rá érdeklõdési körömre, de ez valahogy nem tûnik megfelelõ magyarázatnak arra nézve, miért õ jut mindig eszembe, ha például férfiúi szükségleteimen próbálok segíteni.
Ez nagyon, nagyon ciki!
Csak barátok, csak barátok, csak barátok!
Ezt kántálom akárhányszor felrémlik elõttem mit csináltunk, hátha idõvel sikerül meggyõznöm magam.
 
Hétköznaponként úgyse találkozunk túl sûrûn, neten meg könnyû úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ugyan úgy társalgunk, mint eddig, és ösztönösen kerüljük a történtek felhozatalát. Hogy mi lesz akkor, mikor összefutunk, az más kérdés…
Szereznem kell addigra egy pasit, hogy elfelejthessem végre a zavarba ejtõ emlékeket róla, és normális barátként gondolhassak rá.
Hát igen, könnyû ezt mondani, de dunsztom sincs, hogy „pasizik” vagy „csajozik” egy meleg srác, hiába tartanak tesóim kiselõadást a dologról, nem visz rá a lélek, hogy elmenjek egy meleg bárba.

A következõ hétvégére amúgy is más program van, Kotaro tartja egy szórakozóhelyen a 18. születésnapját. Egyszerûen nem bújhatok ki a meghívás alól, annak ellenére, hogy Hide is ott lesz, és a terveimmel ellentétben, nincs aki elfeledtesse velem. Király…
- Ne vágj ilyen fancsali képet Nii-san, nem temetésre megyünk! – csacsog mellettem Yume vidáman, úgy lóbálva az ajándékunkat rejtõ tasakot, hogy félek mindjárt röppályára állítja.
- A büszkeségem temetése… - morgom sötéten. – Egyébként meg, egy hete jártok, mi az, hogy máris jössz a szülinapjára?
- Egy hete járunk, de ismerem mióta az osztálytársad – vigyorogja. – Amúgy meg, ásd el a fene nagy büszkeséged, és szedj össze valakit este, majd listázom, kik játszanak a csapatodban a buliban!
- Inkább ne – hárítom hevesen, de csillogó szeme elárulja, hogy már leállíthatatlan.

Így mikor elérjük a szórakozóhelyet, Kotaro felköszöntése után, gyorsan távol kerülök húgomtól, és lehuppanok pár iszogató haverom mellé.
- Mit iszol, Eichi? – vigyorog rám Haruki, a köszöntésem után. Már épp nyitnám a számat, hogy kérjek valami erõset, mikor Hide csatlakozik hozzánk.
- Öh… kólát – bukik ki belõlem, és igyekszem minél természetesebben köszönteni Hidét, de látszólag egy pillanatra õ is kiesett a ritmusából.
- Kólát? Mi a szar, antialkesz lettél? – röhögnek fel barátaink.
- Itt a húgom, nem lehetek tajrészeg elõtte, valakinek õt is haza kell lapátolni – vonom meg a vállam, hálát adva a kitûnõ kifogásért.

- Áh, a lelkiismeretes báty – vigyorodik el Haruki, de megelégszik a válasszal, és inkább Hidéhez fordul, hogy meginterjúvolja. – Na és te?
Látszik, hogy egy pillanatra õ is elbizonytalanodik, de végül összeszedi magát, és ha nem is a legerõsebbet, de alkoholosat kér.
Míg Haruki elmegy az italokért, beszélgetni kezdünk a többiekkel. A buli úgyis csak késõbb indul be igazán, egyelõre a táncparketten is alig lézengenek, és csak szépen lassan szállingóznak a nem hozzánk tartozó fiatalok is.
- Nii-san, képzeld, hátul láttam egy marha he…mpf… - Reflexszerûen fogom be nyakamba ugró húgom száját, mit sem törõdve szemrehányó tekintetével.
- Mondtam, hogy inkább ne! – sóhajtom. Vet egy fél pillantást Hidére, majd mindent értõen biccent, pedig eléggé félreinformálta magát. Nem arról van szó, hogy Hide elõtt nem akarok pasizni, nem és nem arról!
Egyszerûen… ömm… itt még nem tudja mindenki a dolgot, és nem kéne reklámoznom. Igen, ez a helyzet és kész!

Nem akarom elveszteni Hide barátságát, tényleg nem!

Sóhajtva forgolódok jó sokáig, újra és újra megpróbálok megfogalmazni valamilyen kifogást, fél igazságot, vagy akár a valódit, de egyiket se sikerül elfogadható köntösbe burkolnom. Bezzeg máskor nincs gondom a szókimondással, erre mikor szükségem lenne a beszélõkémre, az bekrepált. Nem kellett volna használni akkor éjjel, és… Wáááá, elég!
Ha még egyszer eszembe jut, hõgutát kapok saját égõ arcomtól! Inkább alvás!

~oOo~

- Eichi, most már a szobádból se fogsz kimozdulni? – nyafog Yume az ajtóm elõtt, hajnali fél tízkor.
- Terveztem, de most már lehet változtatok az elhatározásomon. Meddig vagy itthon? – felelem morogva, mire felháborodottan csap az ajtómra.
- Hé! Hallottam ám!
- Örülök, hogy nincs gond a hallásoddal. Mi olyan fontos hajnalban? – sóhajtom a tárgyra térve.
- Bah… hajnal… Anya üzeni, hogy elmentek apával és Keikoval vásárolni, ha akarsz valamit, hívd fel õket. Ja, és Kotaro szerint jobb ha lassan adsz magadról életjelet Hidének, mert lassan bekattan szegény srác.!
- Éreztem, hogy itt kötünk majd ki! – nyögöm a párnába. – Majd beszélek anyával!
- És Hide?
- Õ vásárol be?
- Nem…
- Akkor nincs mondanivalóm neki…
- Hülye!
- Én is szeretlek!
Elvágtat az ajtó elõl, én pedig ráveszem magam a felkelésre, alvás ebbõl már úgyse lesz. Kivételesen még az ágyamat is szépen rendbe rakom, így a szobám kifejezetten rendezettnek tûnik. Tudom én, hogy semmit se fogok megtalálni így…

A délelõtt nagy része eseménytelenül telik, és csak pár óra múlva jövök rá, hogy Hide kapcsolat felvételi kísérleteinek hiánya tûnt fel ennyire. Vajon feladta, vagy eszébe jutottak a dolgok? Most engem kezd el gyötörni a kíváncsiság, de nem és nem hívom vissza!
Levetem magam inkább az ágyamra olvasni, és bekapcsolom a zenét elég hangosra ahhoz, hogy ne halljam, amit Yume hallgat a saját szobájában.
Egészen elmélyedek a könyvben, mikor nyílik a szobám ajtaja. A kopogás meg ismét hiánycikk, vagy már túlzottan luxus…

- Kopoghatnál, mielõtt bejössz – jegyzem meg, és reménykedek, hogy Mimiko egyszer leszokik errõl. Vagy Yume tisztel meg ismét, a többiek mind szoktak kopogni. Azonban nem érkezik reklamáció a nyers modoromra, sõt semmi reakció, így türelmetlenül pillantok fel az ajtóban álldogáló alakra.
Döbbenetemben elkerekednek a szemeim, és elfehéredve fordulok meg az ágyon, majd hátrébb csusszanva rejtõzöm el bõ, itthoni pólóm segítségével. Mint egy ovis…

- Hide – nyekkenek meg halkan, egészen elhûlve. Mégis mit keres itt? Akaratlanul hõkölök hátra, mikor megindul az ágy felé, mire inkább megtorpan. Remek, úgy viselkedek, mint valami rettegõ kisállat.

- Mondtam, hogy beszélnünk kell. Kérlek Eichi. – pillant rám esetlenül, de nem tudom állni a tekintetét, leszegem a fejem és elfordulok.

- Nincs mirõl beszélgetni. Csak jól berúgtunk, nem nagy kunszt – ismétlem meg a szavait, amik már akkor is jól betaláltak nálam. Szerettem volna elhinni õket, de valahogy nem igazán sikerült.

- De… tudod, hogy mire gondolok – erõsködik, és határozottan közelebb lép, majd letelepszik az ágyamra és mereven figyeli az arcomat. – Szeretném, ha elmondanád mi történt. Kérlek… kezdek beleõrülni, hogy nem tudom mi történt, és nem tudom kiverni a fejembõl. Kérlek Eichi, mondd el.

- Mi…mibõl gondolod, hogy egyáltalán történt valami? – hárítok eléggé szerencsétlenül, mire elhúzza a száját, és megcsóválja a fejét.
- A viselkedésed enyhén szólva árulkodó. Ráadásul… mindketten meztelenek voltunk, ugye? Te pedig úgy rohantál el, mint akit kergetnek, miután kijelentetted, hogy nem emlékszem. Mire kéne emlékeznem Eichi? Mond el, kérlek!
- Nem akarom – préselem össze a számat makacsul, türelmetlen ciccegést váltva ki belõle.

- Azt hittem barátok vagyunk, és eléggé érettek is az ilyen hülyeségek kezelésére! Ne csináld ezt Eichi! – mondja kifejezetten komolyan. – A barátod vagyok!
- Hát éppen ez az! – csattanok fel, kétségbeesetten túrva a hajamba. – Nem karom elveszteni a barátságod Hide! Miért kell neked mindenáron tudni, mi történt?!
- Mert… mert így megõrülök! Tudom, hogy valamire emlékeznem kéne, de nem megy!
- Rendben – sóhajtok fel végül megadva magam, egészen leengedve az elõbbi feszültségbõl. Tényleg joga van tudni, legyen bármi a következmény. – Elmondom, csak aztán meg ne bánd!

Felcsillanó szemmel, bár kissé félénken fordul felém egész testében, én pedig pár pillanatig csendben maradok.
- Megcsókoltál, leszoptalak, majd kivertük egymásnak – hadarom el, tökre hanyagolva a szép megfogalmazást, amin egész éjjel agyaltam. Nem merek ránézni, de miután percekig egy hangot se ad ki, aggódva fordulok felé.
Hát, más esetben baromi jót röhögnék a képen amit vág, de most csak még inkább félek a következményektõl. A sokkhatás, enyhe kifejezés.
- Hogy… mit csináltam, csináltál, csináltunk? – nyögi elkerekedett szemekkel, mikor végre szóhoz jut.

- Nem fogom megismételni – motyogom vöröslõ arccal. Na még csak az kéne! Vette volna fel diktafonra, hogy visszahallgathassa. Bár ha akarja írásba adom, és felõlem bekeretezve kiteheti a szobájába, ennél gázabb helyzetbe már úgy se kerülhetnék…