Boldog utó-Szilvesztert! *-*

Kérdõn, várakozón pillantok rá, ugyanis felesleges azon stresszelnem magam, hogy vajon mire gondolhat. Szerintem még sokszor Õ maga sem tudja kibogozni, hogy hol az eleje, és hol a vége, én pedig, mint alantas földi halandó, meg sem próbálkozom vele. Tekintetemre egy hathatós vigyor a válasz, majd a következõ pillanatban hozzám préseli magát, megremegek az érzésre, homlokát az enyémnek nyomja, kék szemei mélyen az enyémekbe fúródnak. Állom a pillantást, a testem már nem adja a jeleket, csak a mellkasom reszket bele a kialakult szituációba.

- Nem volt szép, amit írtál… - alantas módon kúsznak fel karjai a derekamra, beteges, de szinte felvillanyoz ez a pár, általános érintés. Mint a derékmelegítõ, amit megkapsz ajándékba, mindenki mondja, hogy ne hordd, mert rá fogsz szokni, és utána mindig fázni fogsz, ha nem lesz rajtad.

- Mert belõled árad a kedvesség.

- Tudod, nagyon is aktív vagyok – húzza el fejét a fülemhez, a hangjától a remegés csak fokozódik bennem, még levegõt is elfelejtek venni. – Sót, tovább megyek. Képes vagyok erõteljes benyomást kifejteni, és meglehetõsen keményen fellépni. Úgy érzem, elég izgalmas jelenség vagyok, legalábbis eddig minden találkánk ezt bizonyította – felnevet, ujjait megpróbálja beleakasztani a maszkom szélébe, de elhúzom onnan a kezét, önkéntelen reflex. Elhajol, látszólag megadva magát, szinte izzó mellkassal figyelem minden apró mozdulatát. Csuklójánál finoman, forrón lüktet pulzusa, szabad kezét az arcomhoz simítja, legszívesebben lehunynám a szemem, hogy csukott szemmel még intenzívebben érezzem.

- Nincs igazam? – szúrja be a végére, lassan fogom fel, tulajdonképpen eddig mirõl is beszélt. Laposan pislogok rá, végül felszakad belõlem a nevetés. Köszönöm a benyomás-bemutatót.

- Rohadék.

Ujjaim szemére simítom, szemhéját megadón leereszti, pár másodpercig kiélvezem, hogy ujjbegyeim alatt reszketnek, jólesõn ráz ki a hideg és a borzongás, de ez csak akkor tetõzik igazán, mikor számat az övére simítom. Végigrohan rajtam az izgalom, érzem, ahogy fullasztó türelmetlensége és vágya ránk telepszik. Mély csókunkkal csitítani próbálom, el sem tudná képzelni, mennyire imádom, mikor ez a kis szakálla megszurkál. Én pedig nem leszek olyan ostoba, hogy elmondjam neki.

Megpróbálok távolodni tõle, Õ pedig mindent megtesz, hogy errõl a gondolatomról pánikszerûen feledkezzek meg, próbálkozik, hogy húzza az idõt, de amíg bennem van az a plusz önuralom… szinte fáj abbahagyni, a szívem dübörögve követeli a folytatást. Teste teljes vonalát hozzám simítja, megérzem ruhája illatát. Eltávolodva simítok végig a száján, amit azon nyomban viszonoz, ujjaimmal a szemein húzódom el, gyakorlott mozdulatokkal rántom fel némi arcmozgással és szájhúzással a maszkot anélkül, hogy kézzel odanyúlnék. Két kezem közé fogom arcát, búcsúzom az érzéstõl, igyekszem a lélegzetvételeimet kontrollálni.

- Ilyenkor, nem is értem miért vagy te velem.

- Ne kezdd már megint – karbatett kézzel konstatálom, hogy ismét sikerült egy pillanatot pár szóval porig rombolnia.

- Nem kezdem, folytatom. Pedig elhiheted, rengeteget gondolkodtam rajta. Végül arra jutottam, hogy képtelen vagy ellenállni az aktivitásomnak.

Átfut az agyamon az alattomos gondolat ennek hallatán, hogy mindezt kitervelte, hogy így vágjon vissza. Aktivitás-bemutató. Felvonom a szemöldököm, elhatározom, hogy innentõl egy jégtáblának is sokkal sokatmondóbb lesz az arckifejezése, mint nekem. Megrántom a vállam és tüntetõen hátat fordítok, nem fogok vitatkozni vagy ellenérvelni, ahogy érzi, úgy puffan.

- És tudod, mibõl gondolom ezt? – halkan beszél, amit már az ismeretségünk óta felismerek és tudom, mit jelent. – Mert már öt éve, hat hónapja, két hete, három napja és három órája, és megközelítõleg tizenkét perc nyolc másodperce elviselsz és tartod velem a kapcsolatot. Szerintem ez már valami.

- Gondolom – szorítom meg a kormányt, igyekszem lekötni magam a tenger látványával.

- Rendben. Akkor remélem, tudod, hogy ez az utolsó küldetésünk, mert ezzel az akcióval vagy áthelyeznek, vagy meghalok – egyszerûen, a maga stílusában adja elõ ezt a mondatot, aminek a vége akkorát csattan, hogy sokáig csak visszhangzik a fejemben.

Azonnal megragadom a karját, kifejezetten gyûlölöm, ha valaki feleslegesen szívat mások halálával, fõleg akkor, ha egy általam jól ismert egyénrõl van szó. Ezzel még akkor se szórakozzon senki sem, ha csak poénból vagy piszkálódásból mondja. Sokáig várom, hogy magától az orrom alá dörgölje, de mikor nem nyílik a szája sehogysem, az arckifejezése pedig még mindig marad az irritatív állapotban, rákérdezek:

- Hogy értetted azt?

- Mit? – olyan vigyort kanyarít az arcára, amitõl kezdek felidegesedni.

- Azt az utolsó küldetéses hülyeséget. Hogy. Értetted?

Drámaian felsóhajt, leül a csónak oldalára, hogy onnan elmagyarázza a dolgokat. Még azt is sikerül figyelmen kívül hagynom, hogy értetlen óvodásnak néz, annyira érdekel, mirõl beszélt az elõbb.

- Nézd, gondolom mondták, hogy ez nem a szokásos James Bond akció lesz, rádumálásokkal és egyéb csajozós dumákkal. Ezt Isla Cedroson akartam elmondani, ott lett volna egy két órás szünetünk, nyugis megbeszéléssel, de úgy látom, rohadtul nem tudsz megölni a seggeden és várni – meglököm, hogy kezdünk nagyon eltérni a témától, jobb, ha nem köntörfalazik, mert a vízben találja magát. – Tömören ennyi a dolog: világháború. Az európai honvédelmisek egyértelmûen kiadták a parancsot, hogy alapjaiban rogyasszuk meg az amcsik szarvárát a börtönük tönkretételével. De z csak a könnyebbik része. A másik többnyire rám vár, hogy a te feladatod mi lesz, azt majd megüzenik neked és arról semmit sem tudok.

Na persze.

- Mit fogsz ott csinálni? – terelem végre arra a szót, ami engem leginkább érdekel.

- Kiadom magam homi újságírónak, felszedem a szóvivõt, aki roppant jó bennfentes a kormányban. Hosszas randizgatás után leadom a drótot az EIS-nak, és valószínûleg mivel az UAIS is roppant profi kémhálózatot diktál az iparban, abban a pillanatban likvidálnak és pápá földi élet.

Erre hirtelen még gondolni sem tudok mit, nemhogy mondani. A legmegdöbbentõbb, hogy Grahamot ilyen nyilvánvalóan akarják kikapni a forgalomból, Õ pedig a saját életérõl olyan könnyedén beszél, mintha épp az éjszakai égboltot elemezné, spontán. Persze, mert pofázással maximum lelkeket szaggat darabokra, különösebb vagdalkozó eszköze a nyelvén kívül nincs is.

- Ez öngyilkosság…

- Szerintem karrierem csúcspontja – vigyorog rám újfent, majd miután az utolsó szótagot is kiejti a száján, beleugrik a vízbe, hangos csobbanással merül el, majd bukik fel a vízfelszínre. Keményen fúrom tekintetemet az övébe, de Õ csak folytatja tovább:

- És a legjobbat ki is hagytam! Európa felbontotta a szerzõdését Ázsiával, Kína pedig összefogott a jenkikkel.

Nem szokásom káromkodni sem, gondolatban se, hangosan meg pláne, de ez az elsõ, ami eszembejutott: szarok rá. Totálisan, nagy ívbõl teszek arra, hogy ki kivel merre horgonyoz és pajtáskodik, hogy utána majd szétszurkálják egymást hátulról. Hogy a zászlók rúdját dugdossák egymás szebbik felébe.

Graham biztonsága jobban aggaszt, mint a tõkések csaholása, és az sem vidító és segítõ tény, hogy saját maga is úgy beszél róla, mintha totálisan természetes, sõt, vicces lenne. Persze, ha Õ eleve ezzel kalkulált, nem érdekli. Egyedül érte aggódom, szövögetem a gondolatokat, de ennyire messzemenõen konkrétat eltervezni nem tudok. Nem lehetek folyton a seggében és puffanthatok le mindenkit, aki körülötte döngicsél, hogy most jól kiiktatják. Egy országgal nem vehetem fel a versenyt.

Ez a homi újságírósdi sem kifejezetten van ínyemre. Randizgasson és udvarolgasson? A kormány szétszimatolná az agyát, ha megérezné, hogy egy bennfentest környékez meg, ez az egyik, a másik meg…

A másik része pedig egyszerûen rettentõen irritál.

- És? – kérdezem pár perc múlva, mikor úgy ítélem meg, eléggé átgörgettem a fejemen az ezzel kapcsolatos gondolataimat. És ez a legtalálóbb a helyzethez. Tulajdonképpen engem nem kifejezetten érdekel, ki és kivel, engem a hol és a mennyi szokott lekötni. A diplomácia nem az én asztalom, sõt, van mindig talonban egy kártyám, amelyet bármikor kijátszhatok, akármelyik nagyhatalom oldalára billen a mérleg.

Némileg sikerült meglepnem ezzel a válaszommal, gyanakodva pislog a víz felszíne fölül. Belebújok a fegyverem szíjába és a hátamra lendítem, hogy kivételesen ne legyen útban. Lapos pillantásokkal illetem, majd a maszk alatt elsütök egy mélyebb lelkületû vigyort. Tuti kiszúrta a szemem állásából.

- Persze, egy zsoldost mit érdekel? – csodálatosan indítja, de nem fogok kiteríteni semmit sem.

- Rátapintottál – hunyorgok, kifejezetten élvezem, hogy sötét van, így a szemeit tökéletesen visszatükrözi a víz felszíne. Jól áll neki. Mondanám, de ha ennél is jobban elbízza magát, a végén még nem fog tudni úszni. A beképzelt-hólyag hatás a vízben nem túl kifizetõdõ. Halk sóhajjal fordulok vissza a kabinba, hogy a kormány melletti szekrénybõl kiszedjek valami kaját. Ha már a vízbe ugrott…

Hallom a víz jellegzetes, locsogó hangját, ahogy közelebb jön. Történetesen háttal ülök neki, amit nem igazán szívlelhet. Bár, nálam nem nagyon tud az arcomról leolvasni semmit, tekintve, hogy közel háromnegyede ki van takarva mindenféle… hogy is mondta legutóbb?

„Mindenféle szirszarral.”

Viszont a testtartásból és az óvatlan gesztusokból még a születési évemet is ki tudná számolni.

- Te most eszel?

Dünnyögéssel jelzek vissza, hogy igen.

- Nagyon ügyes húzás – megint sikerült felidegesítenem, mivel a tõle szokatlan csendességgel kezdi a mondatot. Leszedem a fejemrõl a szemüveget, körülményesen megtakarítom, majd hallgatózom tovább. Mikor én csinálom ezt, nem tetszik neki, de bezzeg mikor Õ már majdnem röhög, hogy a saját halálát emlegeti, az már kóser.

- Miért is vagy a vízben? – kérdezem végül.

- Mert tudok úszni.

Villámgyorsan nyomom be a kaját, nem szabad teli gyomorral belevetnem magam a vízbe. Graham már belepofátlankodott az én terepembe, akkor majd én maradok a csónakban.

Úgy viselkedik, mint egy hisztis díva.

Hacsak nem megy ki valamire a játék, ami nagyon sanszos, tekintve, hogy Róla van szó.

- Gyere vissza – szólok rá, miközben a kütyüim között kotorászok az egyik méretes táskában.

- Te gyere.

- Ott nem te nyernél – újabb vigyorkezdeménnyel küzdök, de nem tudom lenyomni, így újfent szétterül az arcomon. Sehol sem találom azt a szerkezetet, egyre idegesebben túrom fel a táskát. Hol a kénköves pokolban van az a…

Jaj ne.

- Csak nem ezt keresed? – fel sem kell néznem, hogy tudjam, hogy a kezében virít a kérdéses eszköz. Képes volt belemászni a táskámba? Ezért ugrott a vízbe? Nem, elég lett volna belelógatni vízbe a ketyerét.

Lecsukom a táska tetejét, hogy telibe kaphassam önelégült ábrázatát.

- Rohadék – ismétlem meg a jelzõt, immáron másodjára.

- Ezután a rohadék után is lesz valami? – emeli fel a szemöldökét, két karját a csónak oldalára fekteti, szinte süt az arcáról az ezzel kapcsolatos gondolata.

Lekaparom az arcomról a bõrt. Bizony Úristen.

- Lesheted – morgok vissza sötéten.

A vízi élõlényeket megzavaró eszközt még egyszer, utoljára meglengeti, mintegy kegyelemdöfés gyanánt, majd elereszti és a csobbanás félreérthetetlenné teszi, hogy úton van a tengerfenék felé.

Okos, nagyon okos. Meghajtja az összes élõlényt a börtön irányába. Még a búvárok meglepett arcát –a cápák, tonhalak, delfinek és egyéb állatok özöne láttán- elképzelve sem tudom könnyedén venni a provokációját.

- Ha visszamászok, felmelegítesz?

Felhorkantok a kérdés hallatán. Persze, majd összeborulunk, mikor a légvédelmi zóna határát megközelítõleg fél óra múlva fogjuk elérni. Még fel kell készítenem a puskám, ellenõrizni, hogy minden rendben mûködik-e, ezt-azt le kell dobnom magamról, ha nem akarom, hogy a fenékig süllyedjek. Pláne az elektromos mûszerek, amik iszonyatosan régiek, körülbelül fél évtizede kimentek a forgalomból. Eszem ágában sincs taccsra tenni õket.

Ha nem fejezi be, tarkón fogom vágni a puskatussal. Fogadjunk, erre pedálozott egész végig. Ezért ment bele a vízbe.

A holdfény lassan és komótosan löttyen a csónak körül, ami nesztelenül és rezzenéstelenül siklik a felszínen. Körülöttünk minden néma, az égen átcikázó pár, alacsonyan szálló madár, valamint a villámok csöndes, színes egyvelege azt sejteti, hogy hamarosan úgy fog esni, mintha dézsából öntenék. A hátamra nehezedõ, keményen dörzsölõ védõtakarószerûség úgy nyomódik rám, akárcsak a fülledt melegben terjengõ pára. A puska csöve finoman csúszik ki a védõöltözék alól, felhúzott védõszemüvegem feltolva vizslatom a környéket, de sehol semmilyen mozgás. Egy méretes kajmán csobban méterekkel odább a folyóba, vastag bõre megvédi a ragadozó halaktól és a szemét piszkáló madaraktól.

Az alám rendelt szakasz csöndesen áll strázsát, aki a csónakot kormányozta már régen elengedte annak kormányát és halottként, kicsavarodott végtagokkal fekszik oldalt. A fedõneve Oposszum, nem is véletlenül. Apró kapszulák vannak nála, amiket ha bevesz, tartósabb idõre (úgy öt percre) lelassul úgy a szíve, hogy kitapinthatatlan, hogy még dobog. De él.

Egyelõre a halál-hajó nevû taktikát folytatjuk, rajtam kívül még két mesterlövész figyel körbe-körbe, a csónak minden oldalán. A maradék három ember pedig szintén igyekszik a legszívszaggatóbban elõadni a saját halálát.

Jelentések szerint megnövekedett errefelé a partizánakciók száma és annyira elmérgesedett a helyzet, hogy a bevetésem mellett döntöttek. Megkaptam ezt a csapatot, akik többé-kevésbé értik a dolgukat. Oposszumot ismerem régebbrõl, valamint még egy idõsebb férfit, a többieket aktáról láttam.

A széljárás erõsödik, a hátunk mögül fúj, beszalad a védõöltözet alá, s végigsimít rajtunk. Mikor az elsõ csepp eléri a puska csövének végét, rögtön következik még több ezer utána. A trópusi növényzet ontja magából a nappali forróságot, mely most enyhülni látszik a levegõcsere által. Ahogy az esõcseppek a növényzeten és a lombkoronák levelein csattan, lehetetlen hallani, hogy valaki megmoccan e a fák között.

Lentebb húzom a szemvédõt, beállítom rajta a hõkamerát, de így sem jobb a helyzet. Bár, mivel a környezet forró, könnyen meg lehet találni a sokkal hûvösebb emberi testeket, hacsak nincs olyan speciális öltözetük, mint nekünk. Értesüléseim szerint nincsenek, csupán a fegyvereik és szenzorjaik tökéletesek.

Mozdulatlanul haladunk egyre bentebb, a folyó keskenyedik, egyelõre semmi mozgást nem érzékelek. Alig telik el tíz perc, Oposszum bal kisujja megrebben, jelezve, hogy elfogyott a szer hatása, hamarosan kénytelen lesz felkelni, hacsak nem akarja, hogy a szíve leálljon. Elhúzom a szám a maszk alatt és tovább kémlelem a környéket. Valami hatalmas mozgással ugrik ki a sûrû és áldatlan növényzet közül, odahúzom a puskám, de csak egy nagyobb majomféle tombol a folyóparton, ami meglehetõsen szokatlan.

Itt vannak valahol.

Körbefuttatom a pillantásom azon a környéken, amerrõl jött, s meg is látok egy halvány-sárgán világító emberi testet a zöldre hûlt fák között. Finoman biztosítom ki a puskát, s miután egy felületes átvizsgálás után nincs a környéken senki, úgy döntök, visszafelé lövöm le. Ki tudja, ha lelövöm és észreveszik, vagy rágyûlnek a testére az erdei állatok, azt a társai is látni fogják.

Visszább húzom a puska csövét, a csónakhoz támasztom a bal térdem, s a takaró alatti „hullának” jelzem, hogy ne lõjenek.

Észre se vették a partizánt.

Oposszum óvatosan moccan, megfordul, és a hasára fekszik, hogy a vér rendesen löttyenjen benne.

Az idõ lassan száll, már minden a fedélzeten tiszta víz, mi pedig még mindig nem találtunk másik életre utaló jelet, avagy nyomot. Figyelmem nem lankad, a védõszemüveg hõkamerás funkciója továbbra is aktív. A megadott koordinátákon haladunk felfelé a folyón, de nincs semmi utalás arra, hogy többen lennének a sûrûjében.

Váratlanul ütemes kopogás a csónak alján, három rövid, egy hosszú és egy újabb rövid jelzés. Válaszul teljesen behúzom a puskám, igyekszem teljesen magamra húzni a takarót, s nekitámaszkodom a csónak kemény oldalának. Velem szemben a Steinberg nevezetû alacsony fickó elmutogatja és eltátogja mit látott.

Visszaintek.

Cseréljünk helyet.

A puskacsõ nesztelenül súrlódik a gumicsónak felszínén, a hangtompítón megcsillan a holdfény, az esõcseppek lustán gördülnek.

***

Újabb küldetés, ezúttal igazán meglepõ és újszerû misszióra invitálnak feletteseim. Sosem gondoltam volna, hogy erre alacsonyodunk, de ez a taktikai fogás több mint jó gondolat, ezért el is vállaltam. Elõzetes megbeszélések szerint egy kém fog hozzám csatlakozni, kiléte ismeretlen. Mivel kém… ki gondolta volna…

Az átmeneti fõhadiszálláson kapok egy nap pihenõt, így a puskát a fegyverszekrény mellé támasztva ülök le az ágyra, de alig dõlök el rajta, a laptop a szomszéd asztalon sivalkodásba kezd. Felnyúlok érte és magamhoz húzva csapom fel a tetejét, hogy lássam, ki küldött üzenetet.

„Hallom, találkozunk.”

Graham… hogy nem jutott eszembe, hogy Õt kapom majd magam mellé! A maszk alatt kedélyes mosoly formálódik, s kesztyûbe bújtatott ujjaim már mozdulnak is a billentyûzeten. Mindenki kicsúfol, ez a laptopfajta (mármint amelyik billentyûzetes) körülbelül harminc éve kiment nem csak a divatból, de a forgalomból is.

Én márpedig ki nem állhatom ezeket a nyomorult érintõképernyõs kütyüket… Ha lenyomom a „z” betût, az biztos, hogy „t” vagy „u” jelenik meg a képernyõn. Nem, itt amit lenyomok, az is lesz elküldve.

Biztos küldetésen van még, ha nem kapcsolja be a videókamerát, de jobb is, az arcom azon része, ahol nem takarja ki a maszk, olyan elnyûtt, mintha macskák játszottak volna egy rongyos szõnyeggel.

„Sejthettem volna, hogy téged küldenek.”

Pár perc múlva már újabb üzenet villog a képernyõn, rábökve olvasom:

„Látom, ma nem megy annyira a gondolkodás.”

Felhúzom az orrom, ahogy ezt olvasom. Persze, kivel ne lenne ennyire élces, sértõ és modortalan? Jellemzõ rá.

 Egyszer dolgoztunk együtt komolyabban, akkor nem volt szükség a fegyverszakértelmemre, úgy vert le valakit szavakkal, hogy közelében sem voltam annak, hogy meghúzzam a ravaszt. Én éreztem magam rosszul, úgy elintézte a tagot, még az is bántó volt, hogy végignéztem a mûsort. Meglehetõsen kellemetlenül érintett, hogy egy csomag voltam mellette, aki semmire sem volt jó és még esélyt sem kaptam, hogy bebizonyítsam, miben vagyok ÉN profi és nem csak dísznek vagyok az oldalán.

De ugye a szavak nem hatnak egy jól felszerelt, páncélozott teherhajóra… azokkal én tudok beszélgetni. Körülbelül azóta tartjuk a kapcsolatot, és ha mindkettõnknek van egy kevéske szabadideje, találkozunk is.

Újabb üzenet:

„Milyen volt az Amazonas? Vizes?”

„Végtelenül unalmas.”

„Halottak voltatok megint?”

Megint kezdi… bahh…

Elvigyorodva ütöm le a billentyûket egymás után, majd gyorsan lecsukva a laptopot kikapcsolom a készüléket, s az oldalamra fordulva, jóízûen bazsalyogva hunyom le a szemeimet.

Végre, enyém volt az utolsó szó…

***

Reggel már a kávés csészét markolászva fél kézzel indulok kifelé, ahol majd elvileg egy helikopter fog várni rám. A folyosón összetalálkozok két fiatalabb tiszttel, akik haptákba vágják magukat, mintha rangjukon felüli lennék és úgy tisztelegnek, hogy egy vezérõrnagy se kaphatott volna szebb köszöntést. A csészés kezem megemelem, hogy viszonozzam az üdvözlést, mire két kislány módjára összenéznek. Ekkora csillogást még a Csendes-óceán holdfényes felszínén sem láttam.

- Épp idõben – néz a karórájára az engem felbérelt kapitány, sürgetõen kapkodja a lábait, én pedig a csészét sietve belenyomom az egyik kukába. Remélem, ez a két tiszt nem csempészi ki, mint valami relikviát. A falak nem hangszigeteltek, szóval innen hallom a propeller heves csapkodását, az ablakok gyenge szigetelésének köszönhetõen még a szelét is érzem, hogy húz.

- A kémmel Ausztráliában találkoznak, a Sydney melletti 67-es kikötõben, a 1134-es dokkban! – üvölti, mikor már a helikopterbe szállnék befelé. Nem vagyok hozzászokva az ilyen stílusos és flancos megjelenésekhez/távozásokhoz, de ez a hóbelevanc olyan sebességet tud elérni, hogy nem veszik észre azonnal a radarok.

Csak nem értem, erre mi szükség van, mikor a saját terepünkön szállunk le, és utána teszünk látogatást az Új-Zélandi börtönben. Addig még Grahamot is túl kell élnem.

Valami azt súgja, hogy már nem is tûnik olyan jó ötletnek a tegnapi elköszönési forma.

***

A dokknál ledõlök az egyik konténerhez, hátam nekivetem és élvezem a ruhát is fagyossá tevõ hûvös fém érintését. A puskát a vállamhoz támasztva leskelõdöm, két konténer árnyékában rejtõztem el, nem igazán szeretem a feltûnést. Felhúzom lábaimat, érzem a konténerekbõl áradó halszagot és az olaj jellegzetes illatát. Rég kimerült energiaforrás, itt rejtegetik vészhelyzet esetére, ami meglehetõsen ostoba dolog, fõleg, hogy az élelmiszerként használt HAL is pontosan itt van mellette pár méternyire. Nem én fogom megenni…

- Hol máshol lehetnél… - hallom meg Graham hangját, felállok, hogy köszönthessem. Rég láttam utoljára, talán egy fél éve, hogy találkoztunk, s rettentõen jó érzés látni, hogy egyben van. Az Õ munkája is ugyanolyan körülményes és veszélyes, csupán a megvalósításban vagyunk különbözõek. Õ beszél, jó sokat. Én mutogatok, s meghúzom a ravaszt. Mondhatni, ketten alkotunk egy fegyvert.

Körülményes kézfogás, megszorítjuk egymás alkarját, de most nincs ölelés. Mindenhol kamerák vannak felszerelve, így furcsa lenne, ha a konténer mögötti árnyékot ölelgetni kezdené, s ezt õ is tudja. Nincs annyira bebiztosítva a terep, hogy összeboruljunk, ráadásul kell a fenének, hogy kitudódjon.

Némán intek, hogy erre jöjjön, s hátat fordítva neki elindulok a másik irányba, mire válaszul csak megemeli a térdét és puhán fenéken billent. Ennyit a büntetésrõl. Bár… gyanús.

Hátrapillantok, mire újból provokálni kezd és mutatóujját teljes erõbõl rányomja a feltolt szemüvegemre, ami szinte beleépül fejbõrömbe.

- Kontaktlencse.

Rettentõen vicces, a szarkazmus már annyira izzik körülötte, hogy le sem tagadhatná, hogy õ a legbunkóbb ember a világon. De én kedvelem. Téma lezárva.

- Mivel megyünk?

- Csónakkal – szólalok meg gúnyosan, mire megérzem kezeit a vállaimon, s maga felé fordít. A két kék szem hihetetlenül… kék. Mint a víz, amit keresztül szoktam szelni küldetéseim során. Mint a víz, ami teljesen körülvesz, s magába szippant. A nyakában levõ sáltól egy igazi nyomozó zseninek néz ki, vagy ha valaki túlságosan is okoskodni próbál, akkor professzornak.

Elfelejtettem, hogy mindig arra meg ki a játék, hogy megszólaltasson.

- Nyertem – súgja, diadalittas ábrázattal.

Felhúzom a szemöldököm, a maszk alatt elhúzom a szám, felpillantok a két konténer közötti égre. Tiszta és csöndes. Ez Grahamról egyáltalán nem mondható el.

- A nyeremény tárgyát majd megbeszéljük Isla Cedros-on.

Kérdõn pillantok rá, meghökkenten. Az Közép-Amerika, mégis mit keresnénk mi ott? A Jóreménység-fokánál kell kitennünk az elítélteket, vagy Madagaszkáron. Tekintetem gyanússá válik, mire elsüt egy csúnya vigyort, s elindul elõttem… Pontosan arra, amerre a csónakot vízre bocsátották.

Tudhattam volna… mindig mindent elõre tud, még a tíz évvel ezelõtti idõjárást is…

Másképp: átvert.

Természetesen Õ van a kormánynál és figyeli a radart, ahogy én pedig a csónak orrában kényelmesen elhelyezkedve figyelem a környéket, két kézre fogva a fegyvert, hátha búvárok ólálkodnak. Az Új-Zélandi börtönben nincs olyan, hogy kiugornak a tengerbe és kiúszhatnak valamelyik másik szigetre. Esélytelen, éjjel-nappal búvárok teljesítenek szolgálatot a vízben, folyamatosan váltva egymást, akárcsak egy jéghoki meccsen.

Körülbelül egy órája szeljük a hullámokat, közben ránk is sötétedett, így fokozott figyelemmel kémlelem a messzi távolt, meg a közeli távolt. És a közelt. Mr. Stevenson –száján halvány mosolykezdeménnyel-, kezeli az eszközöket, az oldalt levõ laptopon folyton matat valamit, nyílván információkat hív le magának az adatbázisból.

Elképzeltem, ahogy a régi idõk számítógépes játékaihoz hasonlóan elveszi valaki ruháit és körülményes gondossággal behatol az objektumba, míg én fedezem a hátát, s a csónakkal a falak mellett lötyögve bombákat szerelek rájuk. Az Õ dolga körülszaglászni, kiket érdemes megkérdezni és melyik elítélt alkalmas arra, hogy kibírjon egy hosszabb utat a tengeren.

- Ezt neked is látnod kell – hallom meg a hangját, így feltápászkodva sietek oda hozzá a kabinba, mire szabályosan odaránt a laptopra. Felmorranva bökök hátra a kezemben tartott puska agyával a gyomorszájára, mire keze elõresiklik és megpróbálja levenni a számról a maszkot. A szöveten keresztül harapok rá az ujjára, s közben felnyitom a laptop tetejét, hogy megnézzem mit böngészett utoljára.

Már a börtön adatbázisában van!

Elismerõen füttyentek, teljesen megfeledkezve az elõbbi „kis dulakodásról”, majd mikor látom az egyes elítéltek rangsorolását, eltátom a szám. Pszichopata, tömeggyilkos, bérgyilkos, anyagyilkos… szép. Ezeket én halálra ítélném, nem életfogytig tartó fegyházra. De, az amerikaiaknak több mint tökéletes lesz. Kapni fognak majd megfelelõ felségjelzésû jármûveket, amivel „hazamehetnek”.

Elmerengve lapozom lentebb a listát, majd megnyitok egy jegyzettömböt, ami oldalt volt letéve. Rákattintok az ikonra és látom, hogy Graham már egy teljes tervvel készült.

Szinte pontosan ugyanaz, amit nem is olyan régen elgondoltam. Ez überelni fogja a Hitman 2. Silent Assassin nevezetû õsrégi játékot. És érzem, hogy ez több mint tökéletesen ránk van szabva, jobbat ki sem tervelhetett volna. Hátrafordulok, hogy újra szembenézzek a hihetetlenül kék mélységekkel, mire gúnyosan elmosolyodik és közelebb lép.