Karakter: Linette
„S fáradtak voltak
Mégis fénylőn ragyogott a Hold
Élettel teli arcukon
Ragyogott a múlt.”
- Én ezt nem értem, Lorias – csóválom meg a fejem, odakint nagyot dörren az ég, miközben a könyvtárban égő gyertya mellett ülve olvasunk a fotelben. Átöleli a nyakamat, s belekapaszkodva fejét lentebb emeli, hogy átolvashassa a sorokat. De nem látja őket, azt mondja, az Ő látása nem érzékeli az ilyesmit. Én is úgy tartom a könyvet, hogy szempilláim mindjárt elmorzsolódnak a régi papírokon.
- Valóssszínűleg egy csatáról van ssszó – feleli elgondolkodva, én pedig rábökök az utolsó szóra, hogy azt is magyarázza meg. Rájövök, hogy nem látja, így hangosan kérdem tőle:
- Miért ragyogott a múlt az arcukon? Nem értem… - kérdezem érdeklődve, fejem lentebb csúszik, hogy teljes rálátásom legyen a szavakra, írásjelekre. Mert így hívják őket.
- A költeményeket mindig isssz nehezebb értelmezni, kedvessszem – hatásszünet, várom, hogy megfejtse a rejtvényt. Szeretem a rejtvényeket, olyan… jó érzés megoldani őket. – Mára pihentessszd elméd.
- Kibújsz alóla – emelem fentebb az orrom, mire visszasiklik a nyakam köré, onnan simogatja meg farkával az arcom.
- Meglehet – érkezik a felelet, én pedig fáradtan felsóhajtva csukom össze a könyvet, s rákönyökölve nézem a pókhálós ablakon keresztül a kinti időjárást. Olyan jó hűvös van és ez a rengeteg pára… Lehunyom szemeimet és élvezem a finom, friss esőillatot, Lorias pedig csendesen csatlakozik a pihenéshez.
- Behúzom a függönyöket – kelek fel pár pillanat múlva, s a recsegő-ropogó deszkákon áthaladva megfogom a poros, szakadt szövet végét. Lorias beleakasztja farkát a függöny egyik nagyobb foltjába, s segít behúzni. A karnison a kopott, régi fagyűrűk régi, elhagyott hangot adva lassan, kimérten szaladnak végig. Odakint nem fúj a szél, csupán rettentően esik.
Az ablak alatti vékony résen érezni lehet a finom illatokat. Ringatózni kezdek a talpamon, az ütemes kopogás a tetőn olyan, mint valamiféle zene. Lorias mesélt nekem a zenéről. Táncolni szoktak rá, énekelni és hangszerekkel adják elő. Van benne valami… valami…
- Hogy hívják a zenében azt a dolgot… tudod… amire lépkednek?
- Ritmus? Dallam?
- Igen! Az! Te nem érzed? – döntöm kissé oldalra a fejem, hogy jobban halljam fentről ezt a gyönyörű dallamot.
- Te vagy rá a kelleténél jobban érzékeny, kedvessszem. De mossszt már gyere el az ablakból – ránt nagyot a függönyön, s hiába kicsi a teste, az övé tiszta izom. Mert izmokból áll, Ő maga mondta.
- Éhes vagy? – kérdezem kábán, mire megütögeti az arcom. Ma még nem is ment el vadászni, lehet, hogy már kívánja a kis szőrös, szaladgáló pamacslabdákat. Megindulok kifelé, a folyosón balra elkanyarodva az előtérben levő lépcsőhöz, hogy azon lelépdelve lemehessünk a pincébe. Tegnap voltunk fent a padláson, nyilván az egerek megpróbálják átvészelni a sokkot.
Csöndesen haladunk, a deszkák bizonyosan megreccsennének, ha nem járnék olyan könnyedén. Lorias szerint olyan puha a léptem, mint amilyen édesapámé volt. Mindenki így lép? Vagy csak apu és én tudunk ilyet csinálni? Olyan különös…
Mielőtt még a korláthoz lépnék, valami megmoccan az előtérben, a levegő összetettsége megváltozott. Több a pára és a friss illat, mint a por és az elhanyagoltság szaga. Fejem odafordítom, de nem látok semmit a mosódott foltokon kívül. Nem látok valami jól, de azt sem tudom, milyen jól látni. Pásztázom szemeimmel a sötétséget, hátha meglátok valami nem odaillőt. Meg is találom. Két aranysárga folt lebeg, körülötte feketeség.
- Mit akarsssz? – erősödik meg a torkomon Lorias szorítása, fejét érzem, hogy az arcom elé emeli. A zöldes folt kitakarja előlem az egész előteret, a lépcső aljáig már nem tudok visszapillantani.
- Van itt valaki? – kérdezem suttogva, fenyegető sziszegés a válasz, látom a fekete pikkelyek megemelkedésén, hogy kitátotta a száját arra az irányba, amerre beszél. Ijedten hátrálok a falig, s mikor az egyik festmény keretének ütközöm, megérzem én is a jelenlétet. Rémülten próbálom eltüntetni Loriast az arcom elől, de nem engedi, farkával meghúzza a jobb fülem.
Ez tudom mit jelent.
Rögtön sarkon fordulok és fürgén futni kezdek a folyosón. Lorias az én szemem, viszont eléggé kiismertem már ezt a házat ahhoz, hogy ne menjek neki valaminek… Lélekszakadva rohanok be a könyvtárszobába, s az oldalsó spirális lépcsőn felfutva megpróbálok elbújni a polcok sorai között. Ujjaim remegőn kapaszkodnak meg az egyik polcban, s felhúzva magam lelapulok a tetejére.
- Rosssz… Érti mit besszélünk - kikerekednek a szemeim, mellkasomban dobogó szívem szinte ki akar szakadni belőlem, halálos félelemmel szorítom a polc két oldalát, testemen végighullámzik az a forróság, amelyet nagyon régóta nem tapasztaltam… Kezeim felveszik a szorongatott bútor színét, de mielőtt felsikítanék, Lorias befogja a számat.
- Sssszz… Koncentrálj arra, amit mondtam – csitít a maga módján, végigsimít az arcomon. Érzem, hogy remeg rajtam, tart attól, ami bejött. – Próbálj meg úgy látni, mint én.
Könnyek szöknek a szemembe, soha nem voltam képes úgy látni, ahogy Ő kérte! Keressem és szűrjem ki a melegebb dolgokat, de azt hogy kell? Reszketve húzódom meg a méretes polc tetején, körmeim színe is elváltozik. Mi ez? Mi történik?
A lépcső megnyikordul, valaki rálépett. Valaki!
Alsó ajkamba harapok, görcsösen markolászom a polcot, Lorias villás nyelvét nyújtogatva szűri ki az illatokat. Tökéletesen kiegészítjük egymást: Ő az én szemem, én pedig az Ő füle… Már csak valamelyikünknek meg kellene tanulnia erősnek és nagynak lenni…
Lüktetni kezd a nyakamon az ér, közeledik a polcok között…
Arcomat nedvessé teszik a könnyek, remélem ennek a lénynek nincs kifinomult szaglása, vagy hallása, mert akkor ránk talál… Közvetlenül mellettünk moccan valami, elhűlve vájom körmeim a lapba, amik rémisztően könnyedén mélyednek bele a kemény anyagba. A fekete folt alattunk megmoccan, a két sárga gömb ránk irányul.
Lorias váratlanul lesiklik a nyakamról és megindul a lény után, s nem törődve elszíneződött bőrömmel felsikoltva kapok utána, de már nincs velem:
- Lorias!
Ne hagyj magamra! Ne hagyj magamra! Remegve kaparom a polc tetejét, nem tudom merre futhatnék tovább, Lorias nélkül soha sehová nem mentem még, egy centit sem! Lorias!
- Ne félj tőlem, nem azért jöttem, hogy bántsalak.
Emberi nyelven beszél… de a szaga… nem emberi. Még jobban kétségbeesek, jeges félelem szorít össze, mintha agyon akarna nyomni.
- Add vissza! Add vissza Loriast! – zokogok fel a saját nyelvemen, még inkább belelapulva a polc tetejére, a két sárga gömb azonban egy pillanatra sem veszít szem elől. Azok a szemei? A szemei… sárgák? Váratlanul végigsiklik valami a combomon, felsikítva ugrok talpra és mászom át a másik polcra, de megtorpanok a következő polcnál… Lorias… Lorias!
Szívem kétségbeesett dobogását csupán a tetőn kopogó esőcseppek robaja nyomja el, de most nem tudnak megnyugtatni. Nem… Lorias! Miért hagyott el engem? Hová ment? Lorias…
- Mitől tartasssz? A gazdánk nem bánt… - felnyikkanva fogok meg egy könyvet és vágom a hang forrásához, tovább mászva a keskeny polcon, hogy minél távolabb tudhassam magam a másik kígyótól. Ne érjen hozzám, ki ez? Mi ez…? Sosem láttam még másik kígyót… kígyó egyáltalán? Nem látom…
- Ereszd el! Add… - itt elcsuklik a hangom, fejemben úgy dobol a vér, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne belőle.
- Nyugodj meg – furcsa, a hangja végigzeng az egész testemen, szinte elzsibbasztja, de a tény, hogy nincs velem Lorias, nem hagy nyugodni. Nem engedem magam a kísértésnek, de egy biztos pontot az, hogy ez az izé lent van, én meg fent. Még felkapaszkodhatok a gerendákra…
Váratlanul a gömbök elkezdenek lefelé mozogni, a fekete folt körülötte lentebb ereszkedik… Mit csinál? Leült? Nyugtalanul kezdek el fészkelődni, láttam már Loriast vadászni, összehúzza magát, majd felemelkedik és lecsap. A tetőn kitartóan dobol az eső, egy hatalmas villám szeli át az égboltot, s az ablakon bevillanva megvilágítja a földön ülőt.
Óráknak tűnő percekig ül ott szótlanul, Lorias pedig még mindig nála van. Nem mozdul, nem szól semmit, a másik sziszegő hangot már eltüntette a közelemből. Némán fülelek a csendben, ha csak egy apróbb neszt is meghallok irányomba, én… De nem történik semmi. Semmi, ez pedig még inkább összezavar.
- Kedvesszem… Ő egy nimfa, nem fog bántani – szólal meg nagy sokára Lorias, s visszakúszik hozzám a polcon. Boldogan nyújtom le érte a kezem, hogy feltekeredhessen rajta, egészen a nyakamig.
Nimfa?
Túl sötét ahhoz, hogy nimfa lehessen. Azok fényesek, csillogók. A hajuk is színes, a ruhájuk is színes, mint a könyvekben, a képeken. Mindig kíséri őket valamiféle állat, vagy természeti jelenség.
Nem kell sokáig nézelődnöm, amint megérzem, hogy Lorias biztonságban megkapaszkodott a nyakamban, egy egyszerű, begyakorolt mozdulattal ösztönösen felugrom, elkapom a felettünk húzódó vaskos gerendát, s fellendítem magam, onnan figyelve a földön ülőt.
- Nem nimfa – súgom vissza, négykézláb tolatva egy kicsit hátrébb, hátam kidomborítom, hogy érezzem, mikortól kezd el lejteni a plafon. A por izzadt tenyeremre tapad, idefent nagyon meleg van…
- Menj lentebb, mielőtt lesszédülsssz… - érkezik társamtól a figyelmeztetés, de nem fogadok szót. Nem, nem, megpróbálok átmászni a padlásra… Nem maradhatok itt, mert Az is itt marad! Nem látom, nem tudom mi az, félek tőle… A meleg elviselhetetlenül nyomni kezdi a fejemet, megrázom, hogy elhessegessem a kellemetlen érzést, de megszédülök, s az utolsó pillanatban kapaszkodom meg a gerenda két szélében.
- Ssszállj le – húzza meg a fülem Lorias, arcom a gerendához nyomom, kábán pilledek el a hatalmas elemen, mint akit leütöttek. Valami megérinti a bőrömet, de nem érzek őle, de nem túl forró… olyan… langyos.
Végigfut rajtam valami bizsergés, de nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy elszaladjak. Az érintés meleg, arcom megrándul, gerincemen a hideg futkos, de úgy telepszik rám, mint por a könyvekre.
Megemelkedem, holott a lábaim nem akarják, közelebb kerülök a meleg forrásához, s kesernyés illatot érzek meg, orrom odanyomom a szövethez, torkomból furcsa hang tör fel, de szemeimet nem bírom kinyitni. Hatalmasat dobban a szívem, gyenge kezem megmozdítom, hogy végigsimíthassak ezen a valamin. Dobogó szívet érzek meg, s megannyi mást, ami bennem is megtalálható, a kemény lüktetés a bőröm alatt abbamarad, arcom belesimítom a ruhába. Mert ruhának tapintom… Olyan jó illatú… mi ez az illat?
Nyelvem végigfut kiszáradt ajkaimon, ösztönösen nekinyomom a szövetnek, jó ízűnek találom. Nagyon jó izűnek…
Mi ez?
Lassan megmoccan alattam, mintha mozognák a levegőben, talpaim nem érintenek semmit sem, de érzem Loriast a nyakamban, s érzem, hogy nem távolodik tőlem a finom illat.
Hamarosan pára csap meg és hűvösség, de nem érzem magam aktívabbnak tőle. Kábán bújok a puha szövethez, ajkaimra esőcseppek hullnak, vizes lesz a hajam, arcom újra nekidörgölöm a ruhának, lábaim növényzetet érintenek, hallgatom az eső dobolását, s testem automatikusan ringatni kezdi magát az ismerős dallamra.
|
