|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| vicii | 2012. 08. 29. 13:26:50 | #23203 |
 Karakter: Jose Hill
Megjegyzés: (Miriának)
Megindulunk a kolónia felé, a portyázók pedig körbezárnak minket Elizabethel. A kislány már némileg megnyugodott, ahogy érzem, már nem kapaszkodik belém olyan nagy erővel. Az utunk aránylag zökkenőmentesen telik, de aztán hangot hallok oldalról.
Rémülten torpanok meg, minden izmom megfeszítve. Az elmúlt évek megtanítottak rá, hogy jobb felkészülni minden eshetőségre... az adrenalintól kiéleződött érzékszervekkel szegezem tekintetem a közeli bokorra. A fülemben hallom a szívverésem, felkészülök rá, hogy egy nyáladzó zombi ugorjon rám a következő pillanatban, de szerencsére ez nem történik meg. Mikor egy mókus tűnik elő, majd szalad fel a közeli fára, kiengedem az eddig bent tartott levegőt.
Valaki hangosan felröhög.
- Láttátok, hogy összeszarta magát?- vihog, mire a parancsnok metsző tekintettel szegezi rá a fegyverét. Én csak dühös pillantást vetek felé, de nem reagálok. Ha ő is évekig idekint élt volna, nem röhögne...
- Kussolj...- sziszegi a férfi, de már túl késő. Az ostoba felfedte a helyzetünket...
Zörgés a távolból, majd állatias ordítás... - Gyerünk!- jön a halk parancs, mire mindenki habozás nélkül megindul. Ismét közrefognak. Könnyedén tartom az iramot, némileg már kipihentem magam, ezért nem esik nehezemre cipelni Elizabethet.
Majd az egyik katona hirtelen megtorpan, fegyverét a magasba emeli, mi pedig követjük a tekintetünket. Tőlünk úgy negyven méterre egy hatalmas, nyáladzó mutáns, egyenesen felénk rohan, artikulátlan hörgéssel. Halk puffanás, majd a szörny hangosan döndülve hullik a földre.
Tovább rohanunk, a hulla miatt csak még több zombi fog megjelenni. Szerencsére az út további részében csak néhány kisebb fertőzötten akadunk össze, majd legnagyobb megkönnyebbülésünkre elérjük a kolóniát. Ahogy döndülve bezárulnak a hatalmas kapuk, megkönnyebbülten teszem le Elizabethet a földre, majd fáradtan ülök le. Menten kiköpöm a tüdőmet...
- Nevetek? Korotok?- fordul felénk a parancsnok, fojtott hangon.
- Elizabeth. 8 éves vagyok.
- Jose. 22.
- Üdvözöllek titeket a kolóniában. A nevem Kenchy Spoogen, és én vagyok a portyázók vezetője. A kolónia társadalmi létráján is a legmagasabb rangúak közé tartozom.- szögezi le, én pedig figyelmesen, némán hallgatom. - Ha bármi problémátok van, hozzám fordulhattok. De egyenlőre egy kórházba, úgynevezett karanténba kell mennetek, hogy megbizonyosodjunk afelől, valóban egészségesek vagytok-e.- tájékoztat minket, én pedig biccentek.
- Persze...- ez már csak természetes. Fő a biztonság...
Egy kis laza séta következik, majd ahogy elérünk egy nagyobb épületet, Spoogen sorba állítja a katonáit.
- Davis!- üvölt fel, a férfi pedig, aki nemrég kiröhögött odakint, fülét-farkát behúzva előlép. Közömbös arccal nézem, ahogy a parancsnok lendületből ad neki egy hatalmas sallert. A Davis nevezetű fickó csak felszisszen, de férfiasan tűri.
- Ma nem voltál méltó egy portyázó posztjára. A profi csapatban, két túlélővel, éles helyzetben, szélcsendben felugatni!- ordít magából kikelve, dühösen.
- Sajnálom...- nyögi a katona. A parancsnok nem szól többet.
Közben az emberek is gyűlni kezdenek a hangzavarra, és amint észrevesznek minket Elizabethtel, körénk gyűlnek.
- Két túlélő!
- Egy kislány!
- Fiatal munkaerők!
Elhúzom a számat, sejtettem, hogy így fognak reagálni... Elizabethet itt fogom hagyni, én pedig az első adandó alkalommal lelépek. Szeretnék néhány napot pihenni, de aztán távozom. Nincs keresnivalóm itt.
Végül orvosok jönnek, és megkérnek, hogy kövessük őket. Kézen fogom Elizabethet, és követjük az orvosokat a kórházba. Szépen, alaposan megvizsgálnak mindkettőnket, kérdezgetnek. Be kell feküdnünk, vért vesznek, mindenféle hülye tesztet elvégeznek, amik szerintem teljesen feleslegesek.
Végül valamikor a délután folyamán közlik a nyilvánvalót, méghozzá hogy egészségesek vagyunk. Felkapom Elizabethet, majd követjük a dokikat valami másik épületbe. Valami gyűlés vagy mi lehet, egy csomó ember várt már ránk. Kenchyt is felfedezem köztük.
Egy mosolygós házaspár lép hozzánk, elmagyarázzák, hogy ezentúl ők fogják nevelni Elizabethet. Szimpatikusnak tűnnek.
Elizabeth viszont nem lelkesedik a dologért, az oldalamhoz simul és a felsőmet markolássza.
- Jose... azért néha meglátogatsz majd?- kérdi nagy, szomorú szemekkel, én pedig kedvesen borzolok bele szőke hajába.
- Persze, minden nap.- mosolygok le rá, amitől láthatóan megkönnyebbül. Ekkor Kenchy lép elénk. Meglepetten nézem, ahogy elővesz a hátizsákjából egy plüssmackót, és letérdelve a kislány felé nyújtja.
- Örülök, hogy itt vagy, nagylány!- mondja kedves hangon, majd felé nyújtja a plüssállatot. Elizabeth egy ideig csak meglepetten figyeli, majd széles mosollyal veszi el.
- Köszönöm!
- Nagyon szívesen.- mondja a férfi, majd halovány mosolyt csal az arcára. Meglepetten nézem, mennyivel másabb így, hogy mosolyog...
Majd a házaspár mosolyogva terelgetni kezdi a kislányt, aki viszont félúton visszarohan. Mosolyogva guggolok le, megölelem, ő pedig egy cuppanós puszit nyom az arcomra. Végül visszasiet újdonsült családjához. Némán figyelem, ahogy távoznak.
- Azt mondták, nálad fogok lakni, de én igazán...- kezdek végül bele, Kenchyhez fordulva, de mintha csak a gondolataimban olvasna, félbeszakít.
- Nem leszel a terhemre.- szögezi le. - Örülök, hogy itt vagy.- mondja végül. Biccentek, de nem válaszolok. Én ellenben kicsit sem örülök... ez a hely nem nekem való...
- Tudom, hogy itt vagy néhány hete. Te is olyan vagy, aki a kolóniák felé terelgeti az embereket, ugye?- kérdi, én pedig biccentek.
- Igen.
- Menjünk innen. Gondolom pihenni szeretnél. Otthon csinálok neked valamit enni.
- Nagyon köszönöm...- mondom végül halkan, és kelletlenül bár, de megindulok a férfi felé. Gondolkodom, hogy elmondjam-e neki, hogy amint lehet, távoznék... de valószínűleg ellenezné. Mindenki ellenezné. Ahogy láttam, a lakosság lassan kiöregszik, szükségük van a fiatalokra... nem engednének.
Így hát szöknöm kell majd. Mivel a biztonságra nagyon ügyelnek, az egyetlen esélyem az lesz, ha jómagam is csatlakozok a portyázókhoz és egy bevetés alkalmával lelépek. Igen, ezt fogom tenni.
- Szerintem nem fognak visszaengedni.- szakítja félbe a csendet, én pedig megtorpanva, meglepetten pillantok rá... ez a férfi... - Kell az ember a kolóniának.
- Ennyire látszik, hogy nem érzem magam jól egy kolóniában?- kérdem halk, fásult hangon. Nem tetszik, hogy ennyire belém lát, sőt, egyenesen megijeszt...
- Nem. Azon kívül, hogy azt látom, nehéz sorsú ember vagy, semmit nem tudnék megmondani. Egyszerűen csak tudom, hogy van oka annak, amiért eddig még nem mentél sehova, semelyik kolóniába...- magyarázza, rám pillantva azokkal a furcsa szemekkel, én pedig biccentek. Minden igaz.
Elérkezünk egy takaros kis házhoz, Kenchy pedig kulcsot elővéve kinyitja, kitárja az ajtót és int, hogy menjek előre. Így hát kénytelen-kelletlen belépek, ő pedig követ.
- Ez a nappali.- tájékoztat, majd egy jobb oldali ajtó felé mutat. - Az ott a budi, fürdő.- majd szembe. - Az pedig a konyha, a konyha melletti ajtó pedig az én hálószobám. Vendégszoba nincs, alhatsz a kanapén. Adok ruhát. Megfelel?
- Igen, köszönöm... remélem, nem vagyok túl zavaró...- mondom félszegen, mire apró mosolyt jelenik meg az arcán.
- Chh... eddig se volt nyugtom. Az ember konkrétan a faszát se tudja kiverni magában, mert mindig a seggében van valaki. De már megszoktam, úgyhogy most se lesz másképp.- tájékoztat, majd a konyhába lép, kivesz egy egész csirkét belőle és bedugja a sütőbe. - Ja igen, és a hűtőre, mikor becsukod, ügyeljél, hogy zárd be rendesen, mert elszaródott a mágnes az ajtajában, meg ez a vákuum valami...- morog, miközben bekapcsolja a sütőt, majd újra kilép a nappaliba. Én csak tanácstalanul ácsorgok.
-Nehéz lesz ezt megszokni, hogy nem kell állandóan arra figyelnem, nem harap-e belém egy ilyen féreg...- jegyzem meg, kibámulva az ablakon, a kerítésen túlra, az elvadult világba.
- Még szocializálódnod kell. Aztán majd választasz szakmát magadnak.- közli, mire csak elhúzom a szám. Semmi kedvem ezekhez a szarságokhoz...
- Van melegvíz...?- kérdem aztán, tétován a fürdő felé pillantva.
- Persze.
- Fürödhetek?
- Hogyne.- mondja, majd pár perc eltűnik a hálóban, és törülközővel meg tiszta ruhával tér vissza.
- Tusfürdő, sampon, szappan van, megtalálod, plusz a kis tükör melletti szekrényben van egy elsősegélydoboz. Abban találsz fogkefét. Fogkrém van a mosdón.- tájékoztat, én pedig hálásan pillantok rá.
- Köszönöm.- biccentek, majd bevetem magam a fürdőszobába. Gyorsan ledobálom a koszos, szakadt rongyaimat, majd beállok a zuhany alá. Mikor a kellemes, meleg vízcseppek a bőrömhöz érnek, megborzongok egy pillanatra. Az idejét sem tudom, mikor fürödtem utoljára meleg vízben...
Teljesen ellazulok, a melegség hatására görcsös izmaim meglazulnak kicsit. A víz elmossa sötét gondolataimat is...
Mikor kimászok a zuhany alól, megtörölközöm majd felveszem a kapott ruhákat. Úgy festhetnek rajtam, mint egy cirkuszi sátor, de igazán nincs okom panaszra. Fogat is mosok, majd szinte újjászületve lépek ki.
Kényelmesen elhelyezkedem a kanapén és hagyom, hogy a semmittevés édes érzése elárasszon. De ahogy múlik az idő, a sütőben sülő csirke illata kezdi betölteni a levegőt, a gyomrom pedig követelőzően korogni kezd. Összefut a nyál a számban és egy alkalommal türelmetlenül még a sütőbe is bepillantok, de ez kicsit sem segít az éhségemen.
Végül tányér csörömpölését hallom, majd Kenchy szól ki a konyhából.
- Mit kérsz a csirkéből?
- Mindegy...
Asztalhoz ülünk, én pedig úgy vetem magam a kajára, mintha életemben nem ettem volna. Mohón tömöm a fejembe a finom falatokat, szinte levegőt venni is elfelejtek közben. Úristen, ez mennyei...
Jóllakottan dőlök hátra, Kenchy pedig az üres tányérokat a mosogatóba teszi. Kapok éjszakára egy párnát meg takarót is, majd eltűnik a fürdőben. Én kényelmesen megágyazok magamnak, majd elheveredek a kanapén.
A biztonság tudata viszont nem elég ahhoz, hogy álomba szenderüljek. Éberen vizslatom magam körül a sötétséget, hallgatom az éjszaka hangjait... közben Kenchy is kijön a fürdőből, rám pillant. Farkasszemet nézek vele.
- Mindent köszönök.- mondom halk, fojtott hangon. Éjszaka ösztönösen sokkal halkabban beszélek.
- Igazán nincs mit.- válaszolja halkan, halovány mosollyal. Kényelmesebb pózba helyezkedem a kanapén, a takarót nyakig magamra húzva, úgy figyelem tovább.
- Csatlakozni fogok a portyázókhoz.- jelentem ki aztán, végig a szemeibe nézve, ő pedig lassan biccent.
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani.- mondja, én pedig elgondolkodva húzom elő a táskámból azt a bizonyos kártyalapot. A Holdfényben megszemlélem a régi, kopott festést, melyen néhány feketén sötétlő vérpetty is helyet kapott. Majd lassan forgatni kezdem az ujjaim között, régi, berögzült mozdulattal.
- Nem lennék képes belerázódni a hétköznapokba. Én egyszerűen... képtelen lennék ilyesmire. A félelem és a harc belém ivódott, születésemtől fogva. Ez amolyan örökség, amit az apám hagyott rám... tovább akarok harcolni, ahogy ő is tette.- mondom, a szavak szinte maguktól buggyannak ki a számon. A mondat végére a hangom rekedté válik, nem vagyok hozzászokva, hogy ennyit beszéljek, de ez most valahogy kikényszerült belőlem.
Kenchy figyelmesen hallgat, majd ahogy a mondandóm végére érek, lassan közelebb lép és rákönyököl a kanapé háttámlájára, úgy néz le rám.
- Előre szólok, kölyök, nem fogok veled kivételezni. Vért fogsz izzadni, csakúgy, mint a többiek.- közli szigorúan, én pedig biccentek, ujjaim között megáll a kártyalap.
- Tudom. Egy ilyen világban nincs is helye kivételezésnek.- dörmögöm halkan. Újra találkozik a tekintetünk. - Mikor kelünk holnap?- kérdem halkan.
- Hatkor. Reggel hétkor újabb gyűlés lesz, ahova te is velem jössz majd.- tájékoztat, én pedig felvonom az egyik szemöldököm. Hogy én? És mégis minek? Értetlen arcom láttán folytatja. - Meg fogják kérdezni, mihez akarsz kezdeni. Ott majd megmondhatod, hogy portyázó akarsz lenni.- mondja, én pedig megértően bólintok. Vagy úgy. Pedig én azt hittem, nem fogják kikérni a véleményem. Ez egy tipikusan olyan helynek látszott, ahol a felsőbb vezetőség kiadja a parancsot, a lakók pedig gondolkodás nélkül fejet hajtanak az akaratuk előtt.
Kellemeset csalódtam. Remélem, nem ez volt az utolsó alkalom.
- Most pedig aludj. Szükséged lesz az erődre.- villant meg egy sokat mondó mosolyt, én pedig biccentve sóhajtok fel, a kártyalapot a párnám alá csúsztatva, majd kényelmesebb pózba ficergem magam.
- Jó éjt.- súgom a sötétbe.
- Jó éjszakát.- biccent viszont, majd lassan felegyenesedik és eltűnik a szemeim elől. Hallom súlyos, magabiztos lépteit, majd egy ajtó nyikorgását. Még sokáig éber vagyok, csak bámulok be a sötétségbe... végül elnyom az álom.
De a régi szokások élnek bennem. Éberen alszom, minden neszre felébredek. Felszínes, álomtalan álom ez...
Reggel aztán, ahogy hajnali öt körül felkel a Nap, én is vele ébredek. Egy darabig csak éberen fekszem a kanapén, nyújtózkodom. Mennyivel jobb volt puha felületen aludni, nem pedig a földön... úgy érzem, a tagjaim ellazultak, mindenem puha és ruganyos lett.
Úgy fél óra elteltével nem tudok tovább feküdni, sóhajtva felállok, majd nyújtózkodni kezdek. Elvégzek pár szokásos gyakorlatot, helyre teszem az izmaimat, felkészítem őket erre a napra. Végül bevetem magam a fürdőszobába.
Annyira jól esik, ahogy a forró vízcseppek végigbizsergetik a bőröm... a sebhelyeim belesajdulnak, de ez egyfajta édes, kellemes fájdalom.
Fogat is mosok, majd egy törölközővel a derekam körül állítok ki. Legnagyobb meglepetésemre épp Kenchy lép ki a szobájából, egy szál alsónadrágban.
- Jó reggelt.- köszön, én pedig felé biccentek. Szenvtelenül végigmérem. Most tökéletesen látszanak acélos izmai, szépen kidolgozott teste. Igazán vonzó látvány, meg kell hagyni.
A konyha felé veszi az irányt, tesz-vesz, én pedig addig a táskámhoz lépek. Könnyedén ledobom a törülközőt, majd öltözni kezdek. Egy laza hosszúnadrág, elég kopott már, de nem bánom. Már épp a felsőmet húznám, mikor meghallom a mély, karcos hangot a hátam mögül.
- Szép tetoválás.- mondja, én pedig a vállam mögött hátrapillantok. Az ajtófélfának támaszkodva, kezében egy bögrével szemlél.
- Köszönöm.- biccentek, elmerengve simítva a kezem a tarkómra. Sokszor szemléltem már tükörben, és minden alkalommal ugyanúgy lenyűgöz ez a mű. Egészen kicsi voltam, 14 éves, mikor készült.
Apám szakmáját tekintve tetováló művész volt. Mindig lenyűgözött a sok tetoválás a testén, ezért egy alkalommal megértem, hogy csináljon egyet nekem is. Rengeteg időt töltöttem a rajzolással, mikor csak a körülmények engedték, míg végül megszületett ez a mű. Egy picit alakított rajta, majd következett a hosszú és fájdalmas procedúra. Mivel áramot már nem igazán találni, hagyományos módszerrel volt képtelen megcsinálni. Rohadtul fájt, mintha csak a bőrömet nyúzta volna, de megérte.
- Ez a tetoválás emlékeztet rá, hogy ha túl akarom élni, nekem is szörnnyé kell válnom a szörnyek között.- mondom elgondolkodva, majd végül felkapom a pólómat. Sima, fekete darab, egészen a testemhez simul.
Megfordulok, Kenchy pedig elgondolkodva néz rám, végül visszalép a konyhába, én pedig követem.
- 22 éves korodra meg kell hagyni, elég érett a gondolkodásod.- jegyzi meg, miközben fejével az asztal felé bök, én pedig engedelmesen leülök.
- Köszönöm. Igyekszem a helyzethez mérten viselkedni.- mondom egyszerűen. Egy darabig figyelem, ahogy tojást meg miegymást pakol elő a hűtőből, végül csak felállok. - Segítek.- mondom, és ez inkább kijelentés, semmint udvarias kérdés. Képtelen vagyok tétlenül ülni és nézni, amíg más dolgozik, egyszerűen nem ilyen a természetem.
Rám pillant, mély, átható pillantással.
- Rendben. Gyere, verd fel a tojásokat.- mondja végül, én pedig engedelmesen mellé lépek. Felütöm a tojásokat egy tányérba, majd felverem őket egy csipet sóval. Kenchy addig a szalonnát szeli fel, végül nekiáll a sütésnek. Először a szalonnát süti meg, majd a tojást. Elfelezi az adagot majd a kezembe nyomja a sajátomat evőeszközzel megtoldva. Leülünk, én pedig mohón kezdek enni.
- Jesszus, mindjárt elélvezek...- nyögöm magamon kívül, szinte mámorban. Ez egy orgazmus az ízlelőbimbóimnak. Persze Kenchy csak röhög rajtam.
- Pedig nem is vagyok olyan jó szakács.- jegyzi meg, de elengedem a fülem mellett a szavakat. Percek alatt betolom mennyei kaját, majd elégedett sóhajjal dőlök hátra, lehunyt szemmel. Talán egy hét alatt nem szoktam annyit enni, mint most ebben a két napban... ha így folytatom, talán a végén nekem is ember formám lesz.
Miután Kenchy is végzett, gyorsan elmosogatok. Ő adig eltűnik a szobájában, felöltözik, végül cipőt húzunk és indulunk a gyűlésre, vagy mi a szösz. A nappali fényben pedig van alkalmam megszemlélni a kolóniát. Elég praktikus, biztonságos. Mindenki igyekszik minél kevesebb zajt csapni. Úgy tűnik, a munka gördülékenyen halad, jó a munkamorál, az emberek összetartóak. Végül kilyukadunk valami épületben, ahol már egy kisebb csapat gyűlt össze. Megpillantom a portyázók kis csoportját is, akik egymást közt ácsorognak. Mikor beérünk, az a David fickó, vagy hogy az istenben hívják, dühös pillantást küld felém. Ő volt az, aki odakint a nyílt terepen képes volt csak úgy felröhögni... rá se hederítek.
Ahogy beérünk, egy alacsony, pocakos pasas ugrik elém széles mosollyal, és a kezét nyújtja.
- Szép jó reggelt. A nevem Morgan White, én vagyok a kolónia polgármestere.- mutatkozik be széles, negédes mosollyal, én pedig kezet rázok vele.
- Jose Hill.- mondom egyszerűen, ezek a formai izék távol állnak tőlem. Sőt, egyáltalán az emberek... nem vagyok hozzászokva, hogy ennyi ember vegyen körül, elég kényelmetlenül érzem magam.
Alaposan végigmér, elismerő mosoly jelenik meg az arcán.
- Nos, azért vagyunk ma itt, hogy a sorsod felől döntsünk, Jose. Ebben a kolóniában mindenkinek feladata van, senki sem lógathatja csak úgy a lábát.- kezd bele, de mielőtt szentbeszédet tartana itt nekem a munka fontosságából, lazán közbe vágok.
- Portyázó akarok lenni.- jelentem ki egyszerűen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bejelentésemet döbbent csend követi.
|
| Miria | 2012. 07. 29. 20:54:05 | #22531 |
Karakter: Kenchy Spoogen
Megjegyzés: /Viciinek/
Augusztus 26, csütörtök: Éveket már nem számolunk… Minek?
A rádió recseg… Megint trágya a minőség, alig halljuk a környező kolóniák üzenetét. Idegesen forgatom az antennát, állítom ide-oda, de úgy látszik, megint feladta a rendszer. Végül kikapcsolom, nem akarok megőrülni a folyamatos monoton zúgásba… Már így is sok ez mára. Kopogtatnak az „irodám” ajtaján. Az irodám igazából a nappalim. Az emberek nem szeretik, ha betolakodnak idegenek a saját házukba, de nekem már vagy 10 éve átjáróházzá alakult a kis kőlakásom.
-Mivan? –szólok ingerülten, mire Stefan lép be, a német származású, szőke fejű, kék szemű, magas férfi. Ő a legígéretesebb tagja a csapatomnak. Ő lesz az utódom, ha velem történne esetleg valami. Pl. szívrohamot kapok. Merthogy engem ezek a rothadó valamik el nem kapnak soha, abban biztos vagyok…
Tehát Stefan lép be egy A/4-es papírral a kezében.
-Faxot kaptunk, Kenchy. –jelentőségteljes szünetet tart, majd olvasni kezdi. –Üzenet a Dél-Canadai kolóniának, s a portyázók mesterének, Kenchy Spoogennek… -elvigyorodik.
-Ezek is tudnak segget nyalni… -mormogom, ő bólint, még szélesebbre húzza vigyorát, majd olvas tovább:
-A tőletek délre lévő fertőzött városban túlélőket véltek felfedezni az egyik élelemszállító helikopterről. A Szokottnál sokkal pontosabban fésüljétek át a terepet. Köszönettel, Washingtoni kolónia.
Nem lennék a Washingtoniak helyében. Csupa rom, csupa fertőzöttek által megszállt hatalmas felhőkarcoló. Még abban sem lehetnek biztosak, hogy a saját kolóniájuk tiszta-e…
-Remélem ez nem vaklárma. –teszem hozzá, Stefan bólint. –Akkor a holnapi portyán mindenre figyeljünk, rendben?
-Igen, Kenchy. Tudod, hogy számíthatsz ránk. –majd egy bíztató mosolyt küld felém. -Nem jössz pókerezni? A legutóbbi portya óta nem nagyon vagy aktív… -fejezi be, de én csak ülök a fotelemben, végigmérem.
-Nem megyek, mert a végén halálra verem azt a csaló Pierre-t. –vágok végül egy gúnyos fintort, mire csak bólint, majd kissé meghajol, kilép. A hűtőmhöz lépek, s egy doboz sört veszek ki belőle. Jellegzetes szisszenéssel jelzi, volt anno nyomáskülönbség a doboz tartalma és a kinti világ között.
Remélem, hogy holnapig el tudnak bújni a túlélők, össze tudjuk őket épségben szedni… A lakosság öregszik, és gyermek nem születik.
A nők az idegességtől meddők, vagy ha teherbe is esnek, hamar elvetélnek. Kolónián kívül, menekülés közben lehetetlen gyereket szülni. a terhes nő nagyon védtelen, pláne, ha megszületik a gyerek. A csoport bujdosni próbálna, mire felbőg a kis csecsemő, és vége…
Már csak pár száz gyermek van a kolóniában…
Amikor kisgyerek voltam, mindig abból álltak a rémálmaim, hogy felzabál egy fertőzött. Most abból, hogy nem lesz több gyerek. Bele is őrülnék.
Talán a zöldségek-gyümölcsök minőségét is meg kéne nézni…
Augusztus 27,Péntek, hajnali 2:
Még sötét van, de kora délelőttre kell a városba érnünk. Fegyverek élesítése, utolsó ellenőrzések…
-Rendben van, Puncik, indulunk! –közlöm katonáimnak halkan a kolónia határánál, mire halkan röhögni kezdenek. Miután kilépünk a fertőzött világba, egy pisszenést sem hallani felőlük… Jó mukát végeznek, büszke vagyok rájuk.
Stefanon, és rajtam kívül még 13-an vannak, a legjobbak.
Pierre, a spanyol származású faszkalap. Ő állandóan csal, mikor pókerezünk, de félelmetesen pontosan lő.
Mike tipikus nagy amerikai pasi, folyamatosan fasz poénokat nyögdécsel a tömegbe, mindig talál valamit, amin röhögni tud, de ő pedig szorgalmas, és kitartó. Jó az ellenálló képessége.
Steve ugyancsak amerikai, igazi nagydarab, izmos behemót, puszta kézzel felemel két zombit, arrébb hajítja őket. Ő bármikor betör egy ajtót, elgurít egy úttorlaszt, kiránt egy sérültet az autó alól, elbír két embert egyszerre.
Achbar természetesen arab, ő pontosan érti, hol, hogyan vágjon a leggyorsabban, leghatásosabban. Orvosi szerepet is betölt a csapatban.
A többiek pedig innentől kezdve ugyanolyan jók. Nincs olyan köztük, aki kiemelkedne valamiben.
Órákon keresztül, halkan suhanunk a legközelebbi szellemváros felé. Itt-ott le kell puffantani egy-egy zombit, de semmi gondba nem akadunk.
Reggel 9-re a város határához érünk… Mit is mondtak a faxban? A város melyik részén?
Ja igen… Ilyen adatot nem közöltek velünk a mocskok, nehogy találjunk egy túlélőt is. Akkor a terv szerint haladunk, sorban.
Pierre halkan, észrevétlenül közelít felém, majd suttogni kezd.
-Azon a részen van a legtöbb fertőzött, ahova most megyünk, ugye? –kérdi, mire csak bólintok egyet. Ő biccent a fejével, miszerint ezt tudomásul vette, majd egyenruhájának egyik zsebéből elővesz egy nyugtató whiskyt, húz belőle. Ez azt a célt szolgálja, hogy ne remegjenek a kezei, miközben folyamatosan lő. Száját megtörölgeti, majd elrakja a kulacsot. Mike megböki Pierre oldalát, az pedig fáradtan ránéz, de nem szól semmit, majd újra előveszi a kulacsot. Megvárja, míg Mike jókat húz a whiskyből, majd rátekeri a kulacsra a kupakot, visszaadja a gazdájának, aki ismét elteszi.
Még vagy két órát gyaloglunk, lőszerünk gyorsabb ütemben kezd el fogyni, egyre többet kell lelőnünk. Csak úgy szaporodnak…
Mire beérünk a város egy kisebb terére, rengetegen vannak, úgyhogy van mivel céllövősdit játszanunk. Hirtelen vészjósló csend támad.
-A közelben vannak az emberek! –jelzem, ők pedig bólintanak, csendben figyelnek. Azért nem jönnek ránk, mert találtak könnyebb prédát… Ha nem érnek ide, vérfürdőt rendezek.
Nem kell sokat várni, egy fiatal fiú rohan felénk, kezeiben egy kislányt szorongatva. Hallom Stefan meglepődött sóhaját. Igen… Egy egészséges gyermek a fertőzött negyedben. Ráadásul a fiú is igen fiatalnak néz ki messziről. Mögöttük egy zombihorda rohan, remélve, élelemhez jut. Fegyveremet felemelem, a fiú érti a helyzetet, s leugorva, fekve kúszik tovább a kislánnyal. Megnyomom a ravaszt, a közelharcosok pedig megindulnak a fertőzöttek felé, kaszabolni kezdik őket. Pierre a messzebb lévőket, akik a házakról ugranak, tizedeli, mindenkinek megvan a maga kis feladata. A túlélők közben ideérnek, a srác már jócskán elfáradt, amit meg is értek. Végigmérem őket. Egy szép, egészséges kislány, és egy kissé, az idő és viszontagságok által nyúzott, de helyes arcú ifjú. Szemeiből fáradtsága ellenére erő, kitartás sugárzik. Társadalmunk hasznára lesz, remélhetőleg. Ahogy látom, ő is elmélkedve néz engem. Gondolom a szemem zavarta meg.
Zöld szemei vannak… Az emberek 2 %-ának van zöld szeme. Magas, ám soványabb sokkal, mint én, ami nem is csodálok. Örül az ember, ha van itt mit ennie. Kezemet nyújtom, ő elfogadja, majd felrántom a földről. Lábai kissé remegnek a megerőltetéstől… Kinek ne remegnének?
-Csak ketten vagytok? –kérdem végül, ő pedig bólint egyet.
-A többiek odavesztek. –hallom halk szavait. Hát legyen…
-Indulunk –jelentem ki, és a kolónia felé vesszük az irányt. Az ifjú hátára veszi a kislányt, ő is jön velünk. Egyelőre csöndben kell maradnunk, annak ellenére, hogy tele vagyunk lőszerrel. A két vendéget a kolóniába kell juttatnunk.
Az egyik bokor hangosan megzörren, a fiú pedig megtorpan, minden izmát megfeszítve vár, szemei vészjóslóan fókuszálnak az üde, zöld növényre, melyből egy apróbb mókus ugrik ki, majd szalad fel az egyik fára. Davis, a csapat egyik tagja, hangosan felröhög.
-Láttátok, hogy összeszarta magát? –csattan ki, én pedig a fegyveremet ráemelem.
-Kussolj… -morgom, de már késő. Messzebbről zörgés hallatszik, majd mély, artikulátlan ordítás. –Gyerünk! –közlöm, majd gyorsabban megindulunk, Davis láthatóan összeszarta a gatyáját, de nem a zombiktól fél… És helyesen teszi.
A fiatalok tartják a frontot, de egyébként is körbevesszük őket, minket támadjanak először, ők védtelenek.
Pierre megtorpan, fegyverét a magasba emeli. Szemeinkkel követjük a puskacső irányát. Úgy negyven méterre tőlünk egy 3 méteres, fertőzött mutáns rohan felénk, remélve, hogy felzabálhat mindannyiunkat.
Halk, tompa puffanás hallatszik, majd a fertőzött fejének loccsanása. Rohannunk kell tovább. A bűzt észreveszik a többiek, és követhetnek minket.
Még néhány kisebb-nagyobb szörnyeteget lelövünk, és kora délutánra a kolóniához érünk.
Az ifjú kellőképpen elfáradt, lerakja a kicsit, majd leül, ahogy bezárjuk a hatalmas kapukat. Halkan, suttogva szólok a jövevényekhez:
-Nevetek? Korotok?
-Elizabeth. 8 éves vagyok.
-Jose. 22
-Üdvözöllek titeket a kolóniában. A nevem Kenchi Spoogen, és én vagyok a portyázók vezetője. A kolónia társadalmi létráján is a legmagasabb rangúak közé tartozom –mondom, nem leplezve személyem jelentőségét –ha bármi problémátok van, hozzám fordulhattok. De egyelőre egy kórházba, úgynevezett karanténba kell mennetek, hogy megbizonyosodjunk afelől, valóban egészségesek vagytok-e.
-Persze… -szól beleegyezően Jose. Közben megindultunk a városrész felé. Háromnegyed óra séta múlva el is érjük azt.
Akkor sorba állítom a fiúkat.
-Davis! –kezdek üvölteni, a szólított pedig krákog egyet, majd előlép. Odalépek hozzá, s lendületből levágok neki egy pofont. Felszisszen, de ezen kívül férfiasan tűri a fegyelmezést. Mindenki tudja, miért kapta.
-Ma nem voltál méltó egy portyázó posztjára.-kezdem halkan, majd megemelem a hangom- A profi csapatban, két túlélővel, éles helyzetben, szélcsendben felugatni! –micsoda idióta. Ha ennek híre megy, az összes kolónia rajtunk fog röhögni.
-Sajnálom… -mondja, majd észreveszek valamit, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Igyekezett nem a szemeimbe nézni. Mostmár értem, miért. Inkább hulla csöndben maradok, most úgy kívánja a helyzet.
Az emberek is sokasodnak…
-Két túlélő! –kezdi egy öregebb fószer.
-Egy kislány! –örömködik egy nő.
-Fiatal munkaerők! –csillan fel egy kövér, bajszos ember szeme.
Igen… Mindig nagy öröm, ha érkezik valaki a kolóniába, főleg, ha fiatal. –egyébként is, ha negyedévente találunk egy túlélőt, már örömködhetünk.
Mikor megérkeznek az orvosok és a nővérek, Jose megfogja a kicsi lány kezét, és elsétálnak velük.
Nem fertőzöttek. Ez száz százalék.
Morgan White a kolónia polgármesterének mondható. Ő foglalkozik a kereskedelemmel, plusz rengeteg papírmunkát, elemzést végez, az adatokat összeméri más kolóniák adataival.. Csak ritkán látni, ünnepekkor. Karácsony, hálaadás, ilyesmi.
Most is megjelenik.
Látom arcán az izgalmat, ahogy a távolodó túlélőket fürkészi. Úgy látszik, kicsit szomorkás, amiért nem mutatkozhatott be. Körülnéz, majd kivesz engem, felém indul.
-Szép napot, Spoogen.
-Üdvözlöm, White.
-Hogy ment a portya?
-Siker koronázta a mait, mint látja.
-Igen… Az ő sorsukról lenne szó délután. Kérem, hívja össze a portyázókat, én pedig szólok a Feller családnak, illetve Newmannéknek.
-Ott leszünk.
-A megbeszélés délután 5-kor kezdődik…
-Mint mindig –fejezem be. –Nem rabolnám tovább az idejét, inkább megyek, és megebédelek.
-Jó étvágyat az ebédjéhez, Spoogen.
-Köszönöm, White. –és ezzel megfordulok.
A fontosabb gyűlések akkor szoktak előfordulni, ha újabb túlélők érkeznek a kolóniába. A mostani talán problémás lesz, de csak a fiú miatt, mert a lányt úgyis befogadja egy gyermektelen család.
Sőt… Kapkodni fognak érte…
Nincs üres házunk… Építenünk kell, de ez hosszadalmas folyamat, és nehezebb, mint anno.
Minden gyűlésen részt vesz a portyázók összes tagja, a Newmann, és a Feller család. Meg persze White.
Ebből érdemleges munkát az első csoport, és az utolsó ember végzi a felsorolásból, ugyanis Newmannék és Fellerék mondhatni csak dísznek vannak ott. Gazdag, gyarmati múltal, Grófi ranggal rendelkező burzsuj, sznob idióták. Még itt is kastélyuk van, csak azt nem értem, hogy az agyrohasztó korszakának kellős közepén, mikor a kolónia túléléséről esik szó, hogy vághat közbe néhány ilyen seggfej azzal, hogy: Kóstólták már a kiváló minőségű, Raynal Xo nevezetű francia konyakot?!
Nos, kedves Adam Feller, nem kóstoltuk, ugyanis, mióta nincs túl sok hely, illetve pénz borok-konyakok-szivarok, és egyéb roppant fölösleges dolgok előállítására ÉLELEM HELYETT, azóta én egyet sem láttam. Még anyámtól maradt egy roppant jó minőségű, magyar bor, aminek ki se tudom mondani a nevét, de anyám rajtunk kívül erre vigyázott a legjobban, úgyhogy valóban nagyon jó lehet… Azóta se bontottam fel… Egy különleges pillanatra, időszakra szánom.
Hogy Pierrenek pedig miért van annyi whiskyje?
Nos, ő egy teherautóval érkezett kis kolóniánkba, 16 évesen. Brutálisan vezetett, és a teherautóban mindössze egy váltóruhát, némi száraz, penészes kenyeret, és egy fesítővasat találtunk a rakatnyi whisky és diesel olaj mellett… Anno egy supermarketbe indulhatott az a kamion…
Egyébként meg nem túl jó minőségű, úgyhogy csak kétszer ittam belőle.
Visszatérve, Felleréket, és Newmannékat utálom… Még a szarnál is jobban. Csalinak kellene őket használni a portyák során, míg el nem fogynak.
Délután 5 óra:
Morgan felkínál nekünk egy kis citromfű teát, majd a saját székére illeszti méretes fenekét.
-Mindenki itt van?
-Nincs –kezdem, mire a csapatomon kívül mindenki kérdőn pislog rám. –Davis Smiths nincs jelen.
-Megkérdezhetem, hogy miért? –húzza fel a szemöldökét Lasley Newmann
-Természetesen! –pillantok a Newmann család fejére feltűnően színlelt nyájjal. –Mivel példátlan volt a viselkedése a mai portya során, úgy döntöttem, büntetésből kitiltom a gyűlésről. –Először horkanások, majd hulla csend telepszik a teremre, melyet nemsokára Morgan zaklatott, sértett hangja tör meg:
-Spoogen! Ezt mégis hogy gondolta?! Erre nincsen felhatalmazása!
-Erről nem nyitnék vitát, Mr. White. –érces, mély, de legfőképpen ingerült hangom villámként csap a terem csöndjébe. -Nincs kedvem ecsetelni, hogy a kolónia biztonságát és megélhetését mennyiben biztosítja a portyázók csoportja, és ezáltal kinek, milyen beleszólása van a kolónia ügyeibe… És ha esetleg a portyázók csoportja elzüllene, az milyen hatással lenne a kolóniára… Inkább térjünk arra a témára, amiért idejöttünk.
Egy-két pillanatnyi hökkent csend után Morgan elővesz néhány papirost a fiókjából, és megbántott hangján kezdi:
-Megérkeztek az eredmények, egy orvoscsoport csak ezen dolgozott, mióta itt vannak. Elizabeth és Jose makkegészségesek.
Mindenki tapsolni kezd, majd néhányan beleisznak a teájukba.
-A Manderson család be is fogadja Elizabethet, úgyhogy, miután itt megjelentek, őt el is viszik a családhoz.
-És mi lesz a fickóval? –kérdi Stefan, mire White megköszörüli a torkát, majd rám pillant… Úgy tudtam…
-Spoogen… Mivel egyedül te vagy egyedülálló, illetve egy épületben egyedül élő az egész kolóniában, arra gondoltunk, te fogod elszállásolni a fiút, míg nem lesz saját háza, vagy be nem házasodik…
-Hát persze… -jegyzem meg. Még mondanék valamit, pontosabban elküldeném a picsába, de Morgan kijelenti utolsó hírét:
-Holnap is gyűlés… A fiúról még több mindent kell megtárgyalnunk. –Épphogy befejezi, nyílik az ajtó, és két orvos kíséretében megjelenik Elizabeth és Jose. Még ruhát se cseréltettek velük, ugyanazokban a rongyokban vannak, mint kinn, de láthatóan nyugodtabbak.
Mögöttük jönnek Mandersonék. Boldognak látszanak, le nem vennék a szemüket Elizabethről. Beszélgetnek, majd megköszönnek szépen mindent. Még odamegyek a kislányhoz, aki észleli, hozzá érkeztem, és rám pillant. Hátizsákomból előveszek egy plüssmackót, letérdelek, hogy nagyjából egy magasságban legyek a kicsivel.
-Örülök, hogy itt vagy, Nagylány! –jelentem ki, majd felé nyújtom. Ő csak boldogan, elérzékenyülve bámulja egy ideig, majd elveszi tőlem.
-Köszönöm!
-Nagyon szívesen. –ejtek egy halvány mosolyt. A család hálásan rám pillant, majd elindulnak a kislánnyal. Illetve elindulnának, ha az nem rohanna vissza Jose-hoz, hogy átkarolja, és adjon egy puszit az arcára… Nem csodálom, hogy kedveli a fiút. Megmentette az életét.
Miután tényleg távoztak, a fiúhoz fordulok.
-Azt mondták, nálad fogok lakni, de én igazán…
-Nem leszel a terhemre. –szakítom félbe. –örülök, hogy itt vagy. –erre rám pillant. Igen… Most látom rajta, hogy ő is elég megkeseredett… Sőt, azt is, hogy kényelmetlenül érzi magát.
-Tudom, hogy itt vagy néhány hete. Te is olyan vagy, aki a kolóniák felé terelgeti az embereket, ugye?
-Hát, igen.
-Menjünk innen. Gondolom pihenni szeretnél. Otthon csinálok neked valamit enni.
-Nagyon köszönöm… -megindulunk a házam felé…
Végig csöndben van, látom, hogy forog az agya valamin.
Az emberek megnézik, rá mosolyognak, köszönnek nekünk.
Már látszik, hogy nyár vége van. A nappalok rövidebbek, a madarak pedig elhallgattak. Minden olyan csendes. Most pedig enyhe, északi szellő kap a hajunkba.
-Szerintem nem fognak vissza engedni. –jegyzem meg hirtelen, mire megáll, pislog rám –kell az ember a kolóniának.
-Ennyire látszik, hogy nem érzem magam jól egy kolóniában?
-Nem. Azon kívül, hogy azt látom, nehéz sorsú ember vagy, semmit nem tudnék megmondani. Egyszerűen csak tudom, hogy van oka annak, amiért eddig még nem mentél sehova, semelyik kolóniába… -pillantok rá, ő pedig bólint. Nincs beszédes kedvében… Ez jó, mert nem szeretem, ha túl sokat pofáznak mellettem. Ezért nem is bírom a nőket.
Mikor megérkezünk, előveszem a kulcsom, kitárom az ajtót, fejemmel befelé bökök, jelezvén, menjen be ő előbb. Bólint, majd belép, mögötte megyek én.
-Ez a nappali. –majd a jobb oldali ajtó felé mutatok: -az ott a budi, fürdő. –majd szembe –az pedig a konyha, a konyha melletti ajtó pedig az én hálószobám. Vendégszoba nincs, alhatsz a kanapén. Adok ruhát. Megfelel?
-Igen, köszönöm… Remélem nem vagyok túl zavaró…
-Chh… -mosolyodom el. –Eddig se volt nyugtom. Az ember konkrétan a faszát se tudja kiverni magában, mert mindig a seggében van valaki, de már megszoktam, úgyhogy most se lesz másképp. –bököm ki, miközben belépek a konyhába, feltépem a hűtőajtót és az előre besózott-befűszerezett egész csirkét bevágom belőle a sütőbe.
-Ja igen, és a hűtőre, mikor becsukod, ügyeljél, hogy zárd be rendesen, mert elszaródott a mágnes az ajtajában, meg ez a vákuum valami… -a sütőt felveszem kétszáz fokra, majd kilépek a konyhából, és azt látom, hogy még mindig a nappali közepén áll.
-Nehéz lesz ezt megszokni, hogy nem kell állandóan arra figyelnem, nem harap-e belém egy ilyen féreg…
-Még szocializálódnod kell. Aztán majd választasz szakmát magadnak. –jeletem ki, ő pedig bemegy a fürdőbe.
-Van meleg víz…?
-Persze.
-Fürödhetek?
-Hogyne. –ezzel a szobám felé indulok, egy törölközőt, egy alsónadrágot veszek magamhoz, meg egy pólót. Majd visszaindulok, a kezébe nyomom.
-Tusfürdő, sampon, szappan van, megtalálod, plusz a kistükör melletti szekrényben van egy elsősegély doboz. Abban találsz fogkefét. Fogkrém van a mosdón.
-Köszönöm. –hallatja –fiatal kora ellenére mély –hangját, majd bezárkózik. Azt is hallom, mikor megnyitja a csapot. Elképzelem, micsoda öröm lehet neki most normálisan, nyugodtan tisztálkodni, és libabőrös leszek… Hát igen.
Két óra múlva jön csak ki, arca mintha kisimult volna. A pólóm nagy rá, így is ki lehet venni, milyen sovány.
Mikor már kezd illata lenni a csirkének, ő is mozgolódni kezd, sőt, egyszer még be is kukkol a sütőbe, hol tarthat, én pedig ezen jót szórakozom. Még 2 óra, és előveszek 2 tányért. A ropogósra sült csirkét a sütőlapra helyezem a sütőből, a körülötte lévő krumplit elosztom, majd megkérdem:
-Mit kérsz a csirkéből? –Ő a nappaliban ülve csak ennyit felel:
-Mindegy… -úgyhogy szedek neki egy szárnyat, egy combot, és egy kis mellet, hadd lakjon jól végre.
Mikor nekilát, hát…
Azt kamerázni kellet volna, kár, hogy az egyik dög a kezem helyett a kamerámat zabálta meg.
Miután befejeztük, a mosogatóba teszem az edényeket, de lusta vagyok elmosni.. Majd holnap.
Rávágok egy párnát és egy paplant a kanapéra, majd elmegyek fürdeni…
Ami nekem természetes, napi rutin, azt ő nem tapasztalta meg… Jut eszembe hirtelen, mikor magamra engedem a forró vizet, majd megmosom a testem, és fogat mosok… Mikor kimegyek, azt látom, Jose már fekszik a kanapén, de nyitva vannak a szemei.
Éber, ha?
Helyes gyerek. Kíváncsi leszek, mit akar majd csinálni, de a „halvány” sejtésem az, a portyázó szakma felé fog orientálódni. Ha pedig valóban afelé fog, azért véresen meg kell küzdenie…
Talán nem is lesz neki nehéz.
|
| vicii | 2012. 05. 21. 14:21:32 | #21087 |
Karakter: Jose Hill
Megjegyzés: (Kezdés Miriának)
Erővel veszem rá magam, hogy lassan lélegezzek, kimérten, hangtalanul. Az árnyékban bújok meg, egy régen rozsdásodásnak indult autó roncsai mögött. Az üvegek nélküli ablakokon át fürkészem a szemben lévő épületet.
Három túlélő szorult be.
Eddig elég szerencsés helyzetben vannak, csak öt élőhalott portyázik a ház körül, de félő, hogy nemsokára erősítést hívnak majd. Mozdulatlanul figyelem, ahogy megpróbálják betörni az ajtót, de minden bizonnyal eltorlaszolták valami nagyon nehéz tárggyal, mert még öten sem mennek semmire. Majd a romladozó épület más résein próbálnak bemászni, ablakokon, szellőzőkön.
Megszorítom a kezemben tartott feszítővasat, jelenlegi egyetlen fegyverem. Ha jól vettem ki, a túlélők közül az egyik biztosan férfi, méghozzá elég nagydarab. Ez jó jel, mert hasznát vehetem a harcban, nem leszek tljesen magamra utalva. A másik egy kisebb termetű személy, róla nem tudom, férfi-e vagy nő. De annyi biztos, hogy van velük egy gyerek is.
Ha csak két felnőtt lenne, nem kockáztatnék. Öt élőhalott hajkurássza őket, ráadásul nyílt terepen... de egy gyereket nem hagyhatok meghalni.
Várok hát, megfeszített izmokkal, kiélesedett érzékszervekkel.
Majd az egyik undorító emberi maradvány megfordul és futni kezd. Erősítést hív. Eddig nem tették, reménykedve, hogymeg tudják szerezni a finom falatokat, csak öt részre kell szétosztani őket... de mivel nem tudnak bejutni...
Kevés időm maradt. Nagyjából 5-10 perc, mire idér a többi is. Négy ellen már van esélyem.
Megszorítom a feszítővasat. Nyílt a terep, van úgy 50 méter köztem és az épület, illetve a zombik között. Nem tudok észrevétlenül a közelükbe férkőzni. Márpedig ha szemből támadok, cafatokra tépnek.
Körbepillantok, találok is egy üres üveget. Repedt már, koszos is, de a célnak megfelel. Hangtalanul felveszem hát a földről, majd bemérem a célt. És erőteljesen oldalra hajítom, innen úgy 100 méterreegy rozoga benzinkúthoz. Persze ezek a kiéhezett fenevadak rögtön felkapják a fejüket és a könnyű préda reményében utána járnak a zajnak. És ahogy közel érnek a benzinkúthoz, rohanni kezdek, fürgébben mint valaha, puhán kapkodva a lábam, ügyesen araszolva a szemétben, hogy a lehető legkisebb zajt csapjam. Elérek az épületig, nem vesznek észre, lihegve a falnak lapulok egy olyan szögben, ahol nem láthatnak.
Kapodom a levegőt, de a lehető leghamarabb megpróbálom normalizálni a légzésem. A tüdőm ég ugyan, de ez a legkevesebb ilyen helyzetben. Nyelek egy nagyot, lehunyom a szemeimet egy rövid pillanatra. Nagy levegő, aztán a légzésem újra normális.
Fülelek. Morgás... léptek zaja.
Lassan közelednek, 50 méter... 40... 30... 20... 10...
Megmarkolom a feszítővasat. Lassan felemelem, két marokra fogom.
És ekkor hörögve elővillan egy ocsmány pofa előttem. Nem ér váratlaul, lesújtok. Vér fröccsen, csont törik, egy szemgolyó messzire ugrik. Egy súlyos test döndülve hanyatlik a földre.
A másik három hördülve indul meg felém. Összeszorított fogakkal lendítem meg a fegyverem. Az első nekem ugrik, de kitérek előle, ezt is fejbe vágom a fegyveremmel. Elterül a földön, de ez az ütés nem volt elég erős, feltápászkodik. A második is rám veti magát, a lendülettől pedig hanyatt esek, ő pedig rám. Nyáladzva lendül a torkom felé, de a feszítővasat keresztbe a szájába dugom, ezzel akadályozva meg, hogy kiharapjon belőlem egy darabot. Ficánkol, megpróbál belém harapni, én pedig alig bírok vele, végül sikerül felhúznom a lábaimat és lendületesen lerúgnom magamról.
Ekkor megjelenik a harmadik.
Rám ugrana, da errébb gurulok, az agyam vészesen pörög. Felpattanok hát, és az egyik törött ablakhoz ugrok, mindhárom a nyomomban van. Az elsőt, amelyik megint felém lendül, elkapom ruhafoszlányainál fogva és az ablak felé penderítem, betolva a szilánkok közé. Elhalóan felhördül még, ráng párat, majd ernyedten csúszik a földre, egy hatalmas üvegszilánk a torkába ágyazódott.
Már csak kettő van.
Most együtt támadnak, az egyik elkapja a feszítővasat tartó karom, a másik pedig megpróbál megfojtai. Ahogy csontos ujjai a nyakamra tapadnak, elakad a lélegzetem. Satuként kezd szorítani. Megpróbálom ellökni, de nem megy. A világ hirtelen fordul egyet, a szemem könnybe lábad.
A másik megpróbál megharapni. Ekkor éles dördülés hallatszik, a zombi feje pedig szétloccsan, az undorító mocsok engem is beterít. A fej nélküli hulla a földre roskad. Társa zavarodottan körbepillant, a támadás forrását keresi, és amíg a figyelme elkalandozik, támadok. Hatalmasat ütök a feszítővassal, a test pedig tomba puffanással esik hanyatt. Megrészegülve a dühtől lépek fölé, s kezdem püfölni, egyre erősebben, remegve. Alvadt vér fröccsen, rothadó hús szaga terít be mindent... a lény pedig felismerhetetlenül fekszik a földön.
Megfordulok. Az ablakból, aminél az egyik ocsmány dög fekszik, egy puskacső néz rám. Lihegve lépek közelebb.
- Sietnünk kell. A lövésre perceken belül a környék összes zombija idecsődül.- mondom halkan, kimérten, a puska pedig visszahúzódik. Egy perc múlva pedig motoszkálást hallok, ahogy eltolják az ajtó elől a súlyos tárgyat, végül elősomfordálnak. Végigtekintek a kis bandán.
Az egyik egy férfi, úgy a negyvenes évei közepén járnak. Középmagas, kissé pocakos, de komor, elszánt tekintete van. Ismerem ezt a tekintetet. Ő a hasznomra lesz.
A második alak pedig szintén egy férfi. De ő a megkeseredett gyáva fajtájából. Egész testében reszket, mint a nyárfalevél, a tekintetét ide-oda kapkodja, mint egy bolond. Azt hiszem, beleőrül lassan a félelembe. Vele majd vigyáznom kell. A bomlott elméjűek veszélyesek, még ránk nézve is. De elég gyakran előfordul. Sokan nem bírják a nyomást.
A harmadik pedig valóban egy gyerek. Egy nyolcéves forma kislány. Láthatóan elég rémült, össze van zavarodva, de nem sír, ami jó jel. Bátor kis kölyök lehet.
- Hova menjünk?- kérdi a férfi öblös hangján, egy elég nagydarab fegyvert szorongatva. Jól jön még a fegyver, de nincs hozzá hangtompító, ezért csak vészhelyzetben használhatjuk. A zajra összegyűlnek a hullák...
- Gyertek utánam. Innen nem messze van egy hely, éjszakára meghúzhatjuk magunkat.- mondom halkan, majd körbepillantok és gyors léptekkel megindulok. A férfi egy pillanatig csak néz rám, majd kézen fogja a kislányt és megindul utánam, majd a vézna pasas is követ. Lassan kocogva vezetem őket a házak falához simulva. A szemem már kiéleződött, minden gyanús elemet észreveszek már. Ahogy hangot hallok, megtorpanok. Igyekszem őket olyan útvonalon vezetni, ami nem vezet nyílt terepen. De még így is összeakadunk egy zombival.
Hátul az ijedős képű rémülten felkiált, ahogy az egyik élőhalott az épület tetejéről ráveti magát. Leteríti, de még időben mozdulok, lerúgom róla a szörnyecskét, és mielőtt feltápászkodhatna, a feszítővas élesebb felét a mellkasába nyomom. Ráng néhányat, aztán elernyed. Még szerencse, hogy ezek a szemetek is csak emberek voltak...
A kezem nyújtom az ijedős képűnek, aki remegve fogadja el és felsegítem a földről. A kislány csak megilletődötten bámul fel rám.
Az út további részét zökkenőmentesen tesszük meg, de még így is hallom távolból a hörgésüket. Veszélyes éjszakánk lesz.
Egy régi kisboltba vezetem őket. Itt húzom meg magam pár napja. Anno még egy sarki kis ábécé lehetett. Teljesen lepukkant, az ételt széthordták már, az ablakok betörve, a tető leszakadt. Mikor a nagydarab meglátja, kérdőn néz rám, de csak intek neki. Bemászok a romok közé, egészen mélyre, majd felrántom a pince ajtaját. Elmosolyodik.
Lemászunk az apró, sötét helyre, és ahogy mindenki leért, biztosítom a terepet, rögzítem az ajtót, hogy kívülről ne lehessen kinyitni. Felkattintom a zseblámpámat is, és a halovány fény ijesztő árnyakat rajzol az arcokra. Letelepedem a sarokba, a pokrócomra, onnan nézek rájuk.
- Köszönjük, hogy megmentettél minket.- szólal meg végül a tagbaszakadt fickó. - Bob vagyok.- nyújt kezet, én pedig megrázom.
- Jose. És semmiség.- mondom halkan.
- Engem Ednek hívnak.- motyogja a másik fazon is.
- És te, kicsi lány?- kérdem lágy hangon, ellágyult tekintettel nézve a megszeppent kis hölgyre. A hangom bizonyára bizalmat ébreszthetett benne, mert elmosolyodik.
- Elizabeth vagyok.- mutatkozik be édesen.
- Éhes vagy, Elizabeth?- kérdem halkan, a táskámba kutatva, ő pedig nagy, csillogó szemekkel bólogatni kezd. Intek neki, és mikor közelebb lép, egy zacskót nyomok a kezébe. Aszalt gyümölcs.
- Köszönöm!- mondja, majd lehuppan a földre és kibontja az édességet. Összéb húzom magam, helyet adva neki a pokrócon. Nem akarom, hogy megfázzon.
Bob ellágyult tekintettel pillant rám.
- Mi a tervetek?- kérdem halkan, komolyabbra véve a szót, természetesen a kérdést Bobnak címezve. Láthatóan ő a talpraesettebb.
- Úgy hallottuk, innen nem messze van egy kolónia. Oda akarunk eljutni.- dörmögi mély medvehangján, én pedig lassan bólintok. Kabátom belső zsebéből előhúzok egy kártyalapot, s lassan kezdem forgatni az ujjaim között.
- Tényleg van egy. Alig fél nap.- mondom halkan, mire mindketten megkönnyebbülten pillantanak rám. - De az út közel sem egyszerű. El kell hagyni a várost. Északra van egy erdő, azon keresztül juthattok el oda. De az épületek és a fák között vagy 200 méternyi sík terület van.- tájékoztatom őket, mire megint elkomorul az arcuk.
Ed kétségbeesetten felnyög, arcát a kezeibe temetve.
- Akkor most mi a kurva élethez kezdjünk?! Én nem akarok itt megdögleni!- fakad ki. Na remek, egy hisztigép...
- Fogd be, Ed.- szól rá erélyesen a másik. - El fogunk jutni a kolóniáig.- jelenti ki magabiztosan. Farkasszemet nézünk. Aztán megkérdezi. - Segítesz nekünk?
Már vártam ezt a kérdést.
- Azért vagyok itt, hogy segítsek.- bólintok. Kérdőn, zavarodottan néz rám. - Egy ideje ezt csinálom. Járom a fertőzött vidéket és segítek a túlélőknek eljutni a kolóniákhoz.- mesélem halkan. A kezemben megáll a kártyalap, én pedig letekintek rá. Treff négyes. Apám paklijából való... ő is ezt csinálta. Nem csatlakozott egy kolóniához sem, hanem járta a fertőzött vidéket, összeszedte a túlélőket és segített nekik eljutni a kolóniákhoz. És mikor meghalt, a nyomdokaiba léptem. Mi értelme lenne egy olyan helyen tengetni az életem...? Úgy sem lennék boldogabb. Akkor sem lehetnék nyugodt. Akkor sem tudnék békésen aludni.
Bob nem kérdez, de a tekintetéből valami felmagasztosult tisztelet sugárzik felém. Elhelyezkedem, hogy lehunyjam a szemeimet és aludjak pár órácskát. Kell az energia.
De természetesen most is éber, nyugtalan az álmom, minden kis zajra azonnal felébredek. A hosszú évek során megtanultam, hogy még álmomban sem lehetek védtelen.
Aztán az éjszaka, már közel a hajnalhoz motoszkálásra ébredek. A lámpát lekapcsoltam, így korom sötét borult a kis pincére. A hang fentről jön, még egészen távolról. Lomha léptek, koppanások, ahogy löködi szét a törmelékeket. Valami megmoccan mellettem, és halkan nyüszögni kezd. Elizabeth ébredhetett fel.
Kitapogatom a sötétben és az ölembe húzom, ő pedig rémülten kapaszkodik belém.
- Csss.- súgom a fülébe.
Tovább hallgatózok. Közelebb jön, a pinceajtó felé kezd tevékenykedni. Egyszer meg is próbálja felemelni, de hála az elővigyázatosságomnak, nem boldogul vele. Végül kelletlenül felmordul és távozik. Csak remélni merem, hogy nem jön vissza.
Reggel természetesen én ébredek legelőször. Elizabeth még álmában is keményen kapaszkodik belém. Sóhajtva túrok a hajamba, megdörzsölöm karikás szemeimet, majd felkattintom a lámpát. Még mindenki alszik, de a fényre Bob mocorogni kezd.
Mikor meglátja a karjaimban békésen szuszogó kislányt, szakálla alatt elmosolyodik.
- A lányod?- kérdem halkan. Megrázza a fejét.
- Az unokahúgom.- feleli. - Megígértem az anyjának, hogy megvédem.
Bólintok. Ezek szerint Bob is elvesztette már a családját, elbúcsúzott egy testvértől. Csak ez a kislány maradt neki.
- Úgy tűnik, kedvel téged.- jegyzi meg, én pedig lassan bólintok.
- Engem minden gyerek kedvel.- rántom meg a vállam. Hangon természetes, egyszerű tényt közöltem csupán. Én sem értem az okát, de az összes gyerek, akivel eddig találkoztam, kedvelt, és ösztönösen bízni kezdett bennem. Talán azért, mert még én sem vagyok felnőtt, de már gyerek sem igazán. Talán közelebbinek éreznek magukhoz.
Lassan Edet meg Elizabethet is felkeltjük, megreggelizünk. Megosztjuk egymással azt a keveset, amink van. Szükség lesz az erőnkre.
- Sietnünk kell. A portyázók a közeli kolóniából ma jönnek.- mondom, a cuccaimat összepakolva.
- Portyázók?- kapja fel Bob a fejét.
- Igen. Háromnaponta a városba jönnek, túlélők után kutatnak. Párszor összefutottam már velük.- magyarázom halkan. Nincs sok cuccom, egy apró oldaltáskába az összes belefér.
- Ez nagyszerű. Ha sikerül rájuk akadnunk, csatlakozhatunk hozzájuk és biztonságban eljuthatunk a kolóniáig.- lelkesül, de megrázom a fejem.
- Ha rájuk is akadunk, közel sem biztos, hogy zökkenőmentes utunk lesz. Másrészről pedig, rájuk akadni... fogalmazzunk úgy, hogy nem lesz gyerekjáték.- mondom halkan. A portyázók, bár elég nagy csoportokban járnak, mégis olyanok, mint a szellemek. Egy pisszenést sem hallatnak, halkan tizedelik a fertőzötteket. Ráadásul mindig a város más részeitkutatják át. Ügyesnek kell lennünk, ha találkozni akarunk velük.
De még szerencse, hogy az utóbbi pár hétben nyomon követtem őket. Nyugatról kelet irányba haladnak a városban, vagyis... úgy két órányira bukkanhatnak fel innen. Viszont az a rész hemzseg a fertőzöttektől...
Nehéz dolgunk lesz.
Keresztbe felveszem az oldaltáskámat, hogy véletlenül se ejtsem el út közben, majd megmarkolom a feszítő vasat.
- Én körülnézek. 10 perc múlva itt vagyok. Ha mégsem, várjatok egy órát, és csak azután induljatok. Hármat fogok kopogni.- szögezem le halkan, miközben az ajtót nyitom.
Bob némán bólint, Elizabeth pedig aggódva néz rám. Ed csak a térdeit öleli és dűlöngél előre-hátra.
Felnyitom a csapóajtót, kidugom a fejem és körbenézek. Fülelek. A szemem pár perc alatt hozzászokik a nappali fényhez. Sehol semmi. Felmászok hát, hangtalanul betéve az ajtót, Bob pedig becsukja mögöttem belülől. Óvatosan kisomfordálok a romok közül, körbenézek. Az utca feldúlva ugyan, látszik, hogy tegnap éjszaka erre jártak... de most nyomuk sincs. Nappal nem annyira aktívak, mint éjszaka, de még így is életveszélyesek. Körbejárom az apró, lepukkant boltot. Szerencsére nincs itt egy sem.
Visszamegyek, háromszor kopogok, mire kisvártatva egyesével feljönnek, Bob a kezembe adja a zseblámpámat is, amit beledugok a táskámba. Megindulunk. Én vezetem őket.
Ezúttal lassan, megfontolva haladunk, észrevétlenül. Az épületekbe nem vihetem be őket, mert ott a fertőzöttek szoktak tanyát verni. Az utcán haladunk, az árnyékokban. Mindenki feszülten figyel.
Egyszer meglátunk egy kisebb csoportot, ahogy egy oszlásnak indult hullából falatoznak. Elizabeth megremeg, de szerencsére nem sikolt fel. Megkerüljük hát az épületet, és egy másik utcán vezetem őket tovább.
Aztán megtörténik a baj.
Már vagy másfél órája úton lehetünk, mikor megjelenik egy gyerek. Ocsmányul néz ki, a szemei vörösen izzanak, a bőre szürke, haja csak csomókban van... fertőzötten született. Az egyik épületből ugrándozik ki. Ötéves lehet, talán még annyi se. Megáll előttünk. Mindnyájan megmerevedünk. Eleinte csak néz ránk azokkal a hátborzongató szemekkel, én pedig reménykedem, hogy el tudom kapni, mielőtt felvisít.
Hirtelen nyúlnék érte, de hátra ugrik és éles hangon felvisít. Egy másodperc csupán, aztán elkapom a torkát, és egy mozdulattal eltöröm. Holtan rogy a földre.
De a távolban dühös hörgés támad.
- Futás.- mondom egyszerűen.
Bob felkapja a kicsit és öblös léptekkel megindul, Ed magában rimánkodva kapkodja a lábát mellette. Fürgén szaladok előttük, vezetve a kis csapatot kacskaringós utcákon keresztül.
Úgy 10 perc múlva felbukkan az első. Edre veti magát, aki felordít, lelöki magáról a szörnyet, de már megtörtént a baj. A karján véres harapásnyom...
Rimánkodni kezd, hisztizik, miközben utánunk szalad, taknya-nyála egybefolyik, de nem állhatunk meg. Neki már annyi...
Mikor az egyik zombi utolér minket és elkapja a karját, Ed hanyatt esik. Vagy öten ugranak rá.
Még halljuk a segélykiáltását.
Elizabeth sírva fakad, Bob pedig csak keresztet vet, de nem állunk meg.
Egyre többen vannak a nyomunkban. Egy egész falkányi élőhalott lohol utánunk. Megpróbálom összezavarni őket, lerázni, de túlságosan kitartóak... Pokolra az összessel.
Az izmaim sajognak, a tüdőm ég, de szakadhatatlanul futok tovább. Viszont mögöttem Bob élesen zihálni kezd. Lelassítok, hogy beérjen, aztán Elizabethért nyúlok.
- Viszem tovább a kislány.- lihegem, de csak megkínzottan megrázza a fejét. A kezembe adja, majd pár lépés után megáll, a térdeire támaszkodva zihál, arcáról csöpög a veríték.
- Bob bácsi!- sikolt fel Elizabeth. Rápillantok. Elmosolyodik.
Tovább rohanok, a karjaimban a kicsivel. Befordulok jó pár sarkon, mikor meghallom az első lövéseket. Elizabeth némán sírni kezd, szorosan csimpaszkodva rajtam. Én pedig tovább rohanok. A francba... ez így nem lesz jó...
- Jose...- súgja aztán pár perc múlva. Mikor hátrapillantok, hét lihegő, éhesen morgó szörnyet látok magunk mögött. Neee...
- Ne aggódj, megvédelek, Elizabeth.- lihegem, erősen markolva a feszítővasat.
Éles hörgés felülről. Az egyik élőhalott az épület tetejéről veti ránk magát. Elizabeth felsikolt, én pedig meglendítem a feszítővasat. A zombi odébb landol, én pedig megbotlok, egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom, de aztán tovább rohanok. Az egyik mögöttem beér, belekap a felsőmbe, visszaránt. Hanyatt esek, Elizabethet egy kézzel szorosan ölelem magamhoz, védem, amennyire csak tudom. Mikor meglátom magam fölött az undorító pofát, a feszítővasat egyszerűen a fejébe állítom.
Nincs időm kivenni belőle a fegyverem, felpattanva tovább kell rohannom. Merre lehetnek? Hol lehetnek most a portyázók?
Kétségbeesetten rohanok utcáról utcára, nyomomban egy csapat élőhalottal. Már tele vagyok karmolásnyomokkal és egyéb horzsolásokkal, a tüdőm vészesen ég, a lábaim remegnek. Nem fogom már sokáig bírni ilyen tempó mellett.
Aztán az egyik sarkon befordulva megpillantok egy csapat feketébe öltözött férfit. Megkönnyebbülten rohanni kezdek feléjük.
A legelöl álló alak felemeli a fegyverét. Egy magas, széles vállú figura. Először megzavarnak a vörös szemek, de nem, ő nem lehet fertőzött, kizárt... legalábbis remélem... pontosan a szemeim közé céloz. Nyelek egyet. Szóval az egyik zombi közvetlenül mögöttem van...
10 méterre vagyok tőlük. Szorosan a karjaimba zárom a halálra rémült kislányt és a földre vetődök, a hátamon csúszok tovább, egészen a furcsa férfiig. Ő pedig lő.
Tompa hang, majd egy nagy puffanás, ahogy az első zombi elterül a földön. De van mögötte még van 15.
A katonák a zombik felé vetik magukat, ki távolról tizedeli őket, ki közvetlen közelről, a saját két kezével. És zihálva, sajgó izmokkal, égő tüdővel figyelem a harcot.
Elsöprő győzelmet aratnak. A fickó pedig, aki legelöl állt, elrakja a fegyverét, majd hozzám lép. Végigmér, én pedig farkasszemet nézek vele, még mindig zihálva.
Magas, szikár alak, de láthatóan izmos. Feketészöld egyenruhát visel, csakúgy, mint a többi férfi, a ruha pedig szorosan testére simul. Rövid, barna haja jól féstült, még ezek között a zord körülmények között is. Meglepő.
Erőteljes, markáns állkapcsa van, vékony, halovány ajkakkal. Állán sötét szakállt visel, egyik vékony ívű szemöldökében fémpiercing. Arcán függőlegesen egy régi forradás, egészen hosszú...
És a szemei... vékony vágású, komoly, érzelemmentes pillantása van. A szembogara vérvörös, a szivárványhártyája pedig zöld, talán leginkább a mocsárzöld színnel tudnám jellemezni.
Összefoglalva jóképű férfi, de baljós aura sugárzik belőle.
A kezét nyújtja, én pedig elfogadom, erős rántással húz fel a földről.
- Csak ketten vagytok?- kérdi borzongatóan mély hangján, én pedig bólintok.
- A többiek odavesztek.- mondom halkan, majd a könnyebb szállíthatóság kedvéért Elizabethet a hátamra veszem.
- Indulunk!- adja ki a parancsot a többieknek, mire szoros alakzatban megindulnak, velünk középen. Én pedig szótlanul követem őket. Talán illene bemutatkoznom, de ilyen helyzetben magasan teszek az illemre... majd bemutatkozok ha biztonságban leszünk. Addig meg kussolok szépen.
Profik, de portyázóktól nem vár kevesebbet az ember. Biztonságban érzem magam...
|
|
