 Karakter: Happun Kawasuo
Megjegyzés: ~ Lulunak
Kawi:
Kellemesen kezdődik ez a tanév, tavaly még fel sem fedeztem, milyen jó. Az ősz eleje, akár a nyár, a sugárzó nap mindent könnyedén melegít fel, még szívemet is.
A parkban, egy fa tövében épp Tendo ölében ülve rajzolok kis füzetembe, egy fűszálon himbálódzó katicabogarat. Még csak a körvonalai vannak meg, de nem is baj, szeretek lassan és részletesen megrajzolni mindent. Élvezem Tendo légy ölelését, hisz tőle ritkán megszokott az efféle gyengédség, szeretem minden pillanatát kihasználni. A nyakamba csókol, és kellemesen felsóhajtva döntöm hátra fejemet vállára, és kuncogni kezdek.
- Várj még egy kicsit – visszahajolok füzetkémhez, hogy megerősítsem a vonalakat, de épp hogy leér a ceruzám hegye, lágyan duruzsol fülembe, gyorsan vissza kell emelnem kezem, nehogy hullámos vonalként végezze a lapon.
- Melletted nem tudok várni – forró lehelete cirógatja fülemet, a forróság gyorsan átjárja testem, s felsikkantok, ahogy hirtelen oldalra dönt, le a zöld fűbe, a füzetem és a ceruza kiröppen a kezemből.
Forró csókkal tapad ajkaimra, félhosszú barna hajába túrok ajkaiba nyögve, testem az övének feszül. Olyan… olyan türelmetlen.
Megfogja kezeimet, csuklóimat összefogja, majd fejem fölé feszíti, szabad kezével pólóm alá simul keze, piros fejjel próbálok ellenkezni.
- V-várj! Bárki megláthat! Inkább menjünk be! Kérlek! – hiába nyöszörgök, ahogy eléri gyengepontomat, teljesen elvesztem, csak kába szemekkel nézek fel örvénylő tekintetébe. Olyan… olyan szenvedélyes.
- Eleget vártam a nyáron. Alig láttalak, édesem. – Közelebb hajol, tovább folytatva ujjainak útját, testem barangolásán. – Szörnyen kívánlak már, nem is tudod mennyire – érzem, hogy a szégyenpír már egész arcomat beteríti, de nem tudok ellenállni… már nem…
Feltűri ingem, először finoman, majd kicsit erősebben harap bőrömbe, nyögéseimet erővel fojtom vissza.
- Ahh… Tendo…
~*~
Hah… sosem fogom megszokni, hogy ennyire türelmetlen. Hogy lehet ilyen? Pont a park közepén. Még szerencse, hogy úgy voltunk a fák között, hogy senki nem láthatott, kívülről se… Vajon mikor lesz velem türelmesebb?
Hónom alatt kis füzetkémmel lépek be a kollégiumom épületébe, a portás néni kedvesen köszönt, egyik kezemet a zsebembe teszem, a kulcs már a markomban van.
Mikor felérek a harmadik emeletre, meglepetten figyelem, hogy a szobám ajtaja nyitva van… Csak nem? Csak nem?
Felragyogó tekintettel futásnak eredek, majd berohanok a nyitott ajtón is, és a pont nekem háttal állónak csapódom, szorosan megölelgetve.
- Hiro-san! – rikkantom vidáman, és halkan fel is nevetek – Örülök, hogy megjöttél. Késett a vonatod?
- Szia Kawi – mosolyogva fordul meg, visszaölel, majd elereszt, én pedig az ágyamra ülök. – Nem… most elhoztak autóval, és később indultunk.
- A lényeg, hogy itt vagy! Várom már az újévet. Örülök, hogy megint a szobatársam lettél – lábamat lóbálva támaszkodom meg hátam mögött a puha ágyon.
- Persze, hogy megint… még évvégén beszéltük meg nem?
- Igaz – nevetek megint halkan, és kilesek az ablakon, míg ő pakol.
Hiro-san… tavaly véletlenül osztottak minket egy szobába, mert ő egy évvel felettem jár, ráadásul teljesen más szakra is. De gyorsan barátok lettünk, ahogy megismertem. Kedves és jó fej, még egy rossz tulajdonságot sem találtam benne. Nem is kerestem, de így a helyes. Neki mindig, bármit elmondhattam, megbeszélhettem, majdnem, mint a nővéremmel. Nee-chan is nagyon kedveli, igazi barátom lett, bármikor számíthatok rá.
- Kawi – szólít hirtelen, épp az üres táskát veszi fel az ágyról, hogy eltegye.
- Hm? – kérdezem kíváncsian.
- Mi történt a nyakaddal? – mutat felém, és csak értetlenül pislogva biccentem oldalra a fejem. Mivel nem látom a saját nyakam, ezért kezemet nyújtom oda, majd ahogy a megfelelő pontot tapogatom ki, felszisszenek. Mi ez?
Meghökkenve dermedek le, amikor eszembe jut, hogy… Tendo… erősen szívta meg a nyakam, amikor… Jaj…
Elvörösödve sütöm le tekintetem, és oldalra fordulva inkább a szőnyeget kémlelem, tenyerem a foltra simítom.
- Ez? Semmiség – hebegem halkan… Jaj Tendo, annyiszor mondtam már, hogy fogd vissza magad.
- Ő volt? – kérdezi halkan, talán kicsit megértő hangon. Amikor megint ránézek, a táska már nincs a kezében, szemei lágyan tekintenek rám, kissé talán komoran. Csak biccentek. Neki úgysem tudnék hazudni. Fáradtan sóhajt egyet, a táskáját elteszi a szekrénybe, és kutakodni kezd.
- Meddig leszel még azzal a gorillával?
- Ne nevezd így! – emelem fel a hangom, de mikor rájövök, hogy nem kellett volna, felkapom lábaimat az ágyra, és törökülésben kuporodom össze kisebbre. – Sajnálom… - súgom halkan orrom alatt, majd megvárom, míg felül az ágyra. – Ne nevezd így – mondom halkabban, ujjaimat egymással birizgálva. – Ő jó ember, csak… csak… Kicsi… heves…. – már megint érzem magamon a szégyenpírt, nem szeretek erről beszélni Hiro-val. Ilyenkor mindig nagyon zavarba jövök. Talán… talán ez az egyetlen téma, amit mindig nehezen hozok fel előtte, valamiért… nincs szívem… Hisz ő még egyedül van, nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát.
Megrázom fejem, a tincsek homlokomat csapkodják, majd mintha mi sem történt volna, felvillanyozva egyenesedek ki, és mosolyogva nézek rá.
- Inkább mutasd, az Órarended, hátha lesz egymáshoz közel óránk! – szólok rá, majd egy enyhe mosollyal hajol az íróasztala felé. Jobban szeretem, ha Hiro-san mosolyog, sokkal jobban áll neki.
|
