 Karakter: Hoshi Neko
Megjegyzés: ~henne-chan~ Dereknek
Neko:
Rájöttem, azért szeretem a nagy felhajtásokat, mert nagyon sok friss husi vetődik arra, akik közül én bárkit választhatok, sőt egy éjjel alatt lubickolhatok is akár azokban, akik még csak nem is hallottak rólam, legfeljebb pletykákat, és aztán mindent elfelejtenek, amikor meglátnak. Imádom nézni, hogy változik meg egy-egy lány arca, ahogy megpillant. Tanulmányt fogok egyszer erről írni.
Így hát a városi meg a tanyasi fruskák kísérője vagyok, megrontója és még élvezem is. Nem baj, hogy röfögve nevet, vagy nem tud táncolni... Nem életfogytiglan akarok velük lenni. Egy strigula az egész. Én pedig éhes vagyok. Nem vonz már úgy az újdonság, mint régen, amikor dőzsöltem, sőt lubickoltam, és nem tudtam betelni. Most már céltudatosabb vagyok, tudom, mit akarok. És most olyanra van szükségem, aki tényleg azt adja, amire szükségem van. Nem kér tőlem csacskaságokat, vagy nem sutyorog hozzám bolondságokat, amikor azt hiszi, alszok. Idegesítőek.
Ahogy ez a lány is mellettem. Merem állítani, a cipőjének több esze van, mint neki. Duzzogok mellette, figyelmes hallgatásnak álcázva az undoromat. Egy sétára jöttünk ki, és eleinte még többet akartam, de amikor kiejtett a száján pár ,,szöktetés” meg ,,házasság” és ráadásul szemérmetlenül... ,,család” szót, betelt a pohár, és visszafelé kanyarodtam. Éhes vagy sem, nekem nem kell még egy leveleket irogató fruska.
Épp azon vagyok, hogy minnél messzebbre jussunk, lehetőleg a kerttől, mielőtt még ő mászik rám, amikor hangokat hallok meg. Ismerős, ahogy a két alak közül a kisebb is, aki ott áll a nagyobbikkal szemben. És túl sokat láttam már, hogy felismerhessem pillanatok alatt. És már tudom, hogy mitől lesz teljesen felpezsdítve a következő hetem. Kell egy kis változatosság, mert különben besavanyodok, és egyesek szerint már ígyis néha remete aurám van. Beérve a bálterembe lerázom a kicsilányt, majd egy tapasztaltabb játékos után nézek, és miután csillapítottam a testi vágyaimat, egy korty whiskey után szépen fogom magam, és az erkély felé lépek, hiszen a teremben csak egy alakot kísértem szemmel, amióta beléptem.
És lám, ott is állnak a sötétben. Karcsú alak, markolnivaló fenék, keskeny derék, kellemesen izmos felsőtest, hattyúnyak, ezüst tincsek... Ó, szinte érzem is a számban az ízét!
- Micsoda vacsora party van itt a csillagok alatt. - jókedvűen vágom zsebre a kezemet, lezserséget mutatva, elfojtva újra felizzó éhségemet.
Derek a lányhoz fordul, és finoman elküldi, hogy kettesben maradjunk. Bizonyos szempontból rossz döntés, mert így nagyobb az esélye, hogy elragadtatom magam. Lassan fordul felém, és elégedetten figyelem, ahogy a gyönyörű szempár felvillan, és úgy siklik rajtam végig, ahogy az éhes cukorbeteg a cukrászdában a kínálatot vizslatja. Ó, hát ezt a játékot is megnyertem már most.
- Hoshi Neko... - milyen édesen gurul le a semmirekellő nevem az ajkairól!
-Micsoda megtiszteltetés, hogy így emlékszel rám, úgy látszik még is igaz, hogy a vámpírok emlékei nem halványulnak, Derek. - kiszámított, sem sok, sem kevés mosollyal lépek közelebb hozzá, beszélgetésünk nem való emberi füleknek.
- Azért meg fakultak itt-ott. - és hátratámaszkodik, amitől kényszeresen a lábai közé akarok lépni... még nem lehet... - Mikor is volt harminc vagy már több mint negyven éve, hogy találkoztunk utoljára. Már nem tudom. - és rámnéz, én pedig szívom magamba a tekintetének fényét.
- Harminc vagy negyven végül is nálad nem számít ugyebár, még a furcsa stílusod is megmaradt. A szokásaid rabja vagy, egy vámpír, akik köztudottan nem tudnak megújulni. - már csak gunyoros mosoly kéne, de nem megbántani akarom őt.
- Nos, én inkább trendnek hívom azt a furcsaságot, amit meg te nem ismersz láthatólag, maximum a kényelmességet. Megújulni meg a nők szoktak.
- Derek. - kellő mennyiségű kacaj. - Sosem tudtam eldönteni, hogy a veled való beszélgetések jók-e vagy rosszak.
- Nem lesznek attól álmatlan nappalaim, ha számodra rossz valami. - morog, de hát olyan édes így!
- Ezt azért én nem mondanám így ki teljesen biztosan a helyedben – és végül mégiscsak odatámaszkodom én is az erkély korlátjához, sakkban tartva őt, és közelről bűvölve lélektükreit, amíg le nem hunyja őket. – Mit szólnál egy kis emlék felfrissítéshez a napokban?
- Retro buli – egy kielégítő vigyor, ahogy sejtettem, majd a szinte kötelező morgás, ellenkezés, akár egy meghódítandó hölgyikénél. – Te csak a véremet akarod, ami pedig bocsi, de kereskedelmi forgalomba nem hozható.
-Ugyan már, nem kell a hiszti – mindig ez a szöveg, más csomagolásban, és tudjuk jól, hogy semmire sem ment még vele. – Mindketten tudjuk, hogy megkapod érte a megfelelő szolgáltatásokat. - és lám, hallgatás, beleegyezés, tekintete mindent tudón csillan meg a félhomályban. - Akkor hamarosan.
A füléhez hajolok, belesuttogva forrón, kimondatlan ígérettekkel telve, és imádom, hogy ő nem házasságot vagy gyerekeket remél tőlem, hanem egy forró éjszakát, ahol mindketten kiereszthetjük a gőzt, kapunk és adunk, aztán meg odébbállunk. Visszafogom magam, nem érek hozzá, mert félek hogy nem bírnám akkor tovább, de igen igyekszek. Végül csak megfordulok, és visszatérek, hogy a pártában maradt hölgyikéket megtáncoltassam. Hirtelenjében egyik sem elég szép vagy vonzó. Már tudom, mi kell nekem, és csak arra vágyok.
~*~
Két nap telt el a bál óta. Egy kellett, hogy kipihenjem a fáradalmakat, és persze a szüntelen ajtócsengés elől el is kellett bújni, hogy a drága jó rajongóim ne találhassanak meg. Mumussal és Loryval bebújtam hát a ,,játszó”-szobába, és heverésztem, zongoráztam és pihengettem egész nap. Én sem vagyok már mai alak, rám fér az éjszakázás után egy kis heverészés, az legalább nem nyaggat vissza napok múlva.
Kezdem lassan jobban értékelni azokat a dolgokat, amik maradandóbb élményt hoznak. A sok nullás számjegyű numeráim száma ugyanis már nem elég kielégítő. Szépnek szép összeg, és igyekeztem is én, de... inkább unom. Lehet lassan ideje a következő fázisba lépni. Házasodni és özvegyülni. Nem mintha pénzre lenne szükségem. Talán valami cselédet is összeszedhetnék, csak hogy a romantikus alakoknak legyen min csámcsogni. Vagy szeretőt tartok majd. De hogy megy az ilyen? Talán újságban adok fel hirdetést?
Szóval a második napom nagyja azzal ment el, hogy levelet írtam az én Derek barátomnak, és aztán a nagy kertemben élveztem a kellemes délelőttöt.
Délutánra már elég jó idő lett ahhoz is, hogy egy szál gatyára vetkőzve medencébe ugorhassak. Ilyenkor még jobban imádom, hogy Hanna nevű, hetven és a halál között éves szakácsnőm nem bukik rám. Bátran vetkőzhetek. Kellemesen uszikálok, hiszen a medence felett borostyánnal benőtt ,,tető” van, így árnyékos, és nem égek meg. Nem mintha ilyen előfordult volna velem az életem során.
Közszemlére tehetem a testemet, mert nem nyáladzik rá senki. Hehe. Hajam most legyezőként terül el körülöttem a kristálytiszta vízben. Időnként megfordulok, és a medence közepére úszok újra, élvezve az izmaim kellemes munkáját, felvillantja a tetkómat is, majd újra hasra fordulok, és úgy lebegek a vízen. Imádom, hogy az utóbbi időben némi vívásra adtam a fejemet. Vállaimon és a felsőtestemen igencsak meglátszik. Még a lábra kellene talán rágyúrni...
-Uram... - inasom hangjára lustán pillantok fel, hogy ki zavar meg kellemes sziesztámban.
-Wonderkay úr érkezett.
Kérdő pillantás. Hát persze, hiszen alig pár hete van itt az inas, nem ismeri az én drágámat. Sziporkázó mosollyal intek neki, hogy engedje meg, és lehunyom a szemem. Ejj, csábító pedig a pihengetés, de még vonzóbb az elfoglaltság, amellyel talán a délutánom beprogramozhatom. Sőt az éjszakámat is.
Léptek koppanása, ruha suhogása, én pedig ragadozó mosollyal moccanok, hogy a látogatóm felé fordulhassak. Hosszú pillanatig csak legeltetem a szememet a késő délutáni napfényben fürdőző alakon, majd elégedetten nyalintok végig ajkamon. Pár kényelmes karcsapással a medence széléhez úszok, és kimászok a vízből. Komornyikom épp őt ülteti le a kis asztalhoz, és frissítővel kínálja, míg inasom a fürdőlepedővel és köpennyel üldöz. Lazán és felületesen törülközök meg, mert látom, hogy a hajamról mellkasomra csöppenő kis cseppeket azok a gyönyörű szemek végigkísérik a testemen, és nekem mérhetetlenül tetszik ez az éhes pillantás. Mosolyra kunkorodik a szám. A köpenyt csuklómozdulattal dobom félre, nem lesz rá szükségem, majd felkapom a talpas poharamat, és biccentek felé.
- Üdv szerény hajlékomban. Örülök, hogy volt rám időd. - hangom akár a méz, édes, de veszélyesen ragacsos. - Hess..
Szabad kezemmel a körülöttünk legyeskedő alakok felé intek, rájuk se nézve, mintha tényleg csak valami bogarakat hajtanék arrébb.
- Szerény hajlék... Látom, van, amiben te sem változol. - csúfondárosan néz fel rám, mire egy ezred másodpercnyi töredék gondolkodás után egy kisfiús félmosolyt villantok.
- A jól bevált módszereket megtartjuk, és másokat meg változtatni kell, hogy haladhassunk a korral. - becsapósan nemtörődöm mód vonok vállat, majd elegánsan leereszkedek a másik székre, és a koktélomba kortyolok. - Meddig tudsz maradni? Remélem hogy a kedves papa már nem tart olyan szigorúan, mint annak idején...
Egy pillanatra megengedem magamnak, hogy gonoszul elvigyorodjak, hiszen úgysincs rá nagy hatással, majd az asztal felé intek.
- Szolgáld ki magad. Mondanám, hogy tudok egy régi évjárattal szolgálni, de nem tudom, hogy állsz hozzá. - célzok a szakácsnőmre huncut kunkorral a szám sarkában. - Egyenlőre talán be kellesz érned... velem...
Hagyom tekintetemet viharosan sötét kékbe fordulni. Imádom, hogy a színe változik. Majd mintha mi sem történt volna, egy pislantással odébb már újra kristálykék szemekkel mosolygok udvariasan a vendégemre, és újabbat kortyolok.
- Micsoda házigazda vagy. - morog a kis aranyos, mire rápillantok.
- Te meg túlöltözött. - újabb vágytól fűtött elejtett megjegyzés.
- Vagy te vagy alul öltözve... - ám csípős hangja ellenére tekintete akaratlanul is végigsiklik rajtam.
- Én sosem lehetek elég meztelen. - sóhajtok megjátszott fájdalommal, majd a szempilláim rebegtetem felé. - Remélem, Derek, tényleg van rám ma időd, mert bizony tényleg elég rég láttalak.
- Te aztán lényegre törő vagy, mint mindig. - jegyzi meg epésen.
- Ó, talán virágokat akarsz, szerenádot, meg ilyesmi? - látványosan az állam cirógatom félreérthető mozdulatokkal, majd túlságosan, komikusan komolyan pillantok fel. - Talán megoldhatom. Csak reméltem, hogy sok időre nyúló ismeretségünk révén egy kis protekcióhoz jutok.
És megvan a jutalmam, egy aprócska, végre látható mosoly Derek arcán.
- Neko, te menthetetlen vagy.
- Tudom. De nicsak, ki beszél?! - végre több őszinteséget tükröző mosolyt engedek meg magamnak. - Szóval, meddig élvezhetem a társaságodat? Siessek, vagy van időm ínyenc módjára kiélvezni... téged?
u.i.: Hontoni gomenne, hogy ilyen sokáig tartott a reag!! *-* Jó olvasást!
Szerkesztve Laurent által @ 2013. 08. 09. 11:32:28
|
