 Karakter: Heyat
Megjegyzés: Espennek
Megszokott napszemüvegem mögé rejtőzve figyelem a tömeget, miközben igyekszem a lehető legjobban elrejtőzni. A múzeum látszólag békés, már amennyire békés lehet egy ilyen intézmény akkor, mikor valami korszakalkotónak nevezett leletet kívánnak a nagy nyilvánosság előtt bemutatni.
Nem lenne semmi dolgom alapvetően ilyen eseményekkel, jó eséllyel messziről kerülném azt a tömeget, ami összeverődött itt a szenzáció hallatán, rengeteg olyan ember, aki még csak azt sem szokta tudni, hogy létezik egyáltalán múzeum, most mind itt tobzódik, hogy részese lehessen a nagy felfedezésnek, és ettől fontosabbnak és értékesebbnek gondolja magát, pedig ugyanaz a jelentéktelen senki marad, mint eddig volt. Igazából most, hogy itt vagyok, is igyekszem elhatárolódni, és megállni valami olyan ponton, amelyből tökéletes rálátás nyílik az egész bemutatótérre, és végigkövethetem az eseménnyel jó eséllyel járó különös és legfőképp nem várt mozgolódásokat.
Mert az, ami engem ma idevonzott, s amely ellenségeinket is ide fogja, az a leletegyüttessel bemutatandó ősi tekercs, melynek nyelvét nem voltak még képesek megfejteni, de számunkra, tiamet-őrzők számára könnyű esti olvasmány, különálló, titkos történelmünk egy darabja valószínűsíthetően, legalább is azon információk alapján, amelyek elszivárogtak szervezetünkig. S hogy miért én vagyok itt mindannyiunk közül? Mert elég hatékony vagyok ahhoz, hogy nagyobb károk nélkül is megakadályozzam ellenfeleink fondorlatoskodásait. Meg természetesen nagy gyakorlatom van már műkincslopásban... Állítólag. Bár ez utóbbit kikérem magamnak, a legtöbbször kifejezetten legális úton jutottam az általam begyűjtött darabokhoz, más kérdés, hogy erről a tulajdonos a legtöbbször semmilyen elismervényt nem volt képes már adni, mert a bürokrácia és a hivatali ügyek régen még ennél is borzalmasabban zajlottak.
Az emberek meg még gyorsabban haltak a tiametek miatt...
Figyelmem egyelőre semmi nem kelti fel, az egész intézmény lusta hömpölygéssel készíti elő az eseményt. Terveim között az szerepel, hogy ha nincs gikszer, megvárom a média elvonulását, és utána emelem el a tekercset, de őszintén szólva nagy reményeket eme verzióhoz nem fűzök. A Világszövetség jobban kedveli a látványos akciókat, és szeret félelmet kelteni éreztetve önnön hatalmát. S hogy könnyebben mozog, mint mi, a rejtekben megmaradt csoportosulás, annak az egyes politikai hatalmakkal való lepaktálás az oka. Norvégia ilyen szempontból még a szerencsésebb helyek közé tartozik, mivel abszolút semlegesnek bizonyult eddig, s nagy figyelem ide nem is esett, hiszen egy szem tiamet vagy tiametekkel kapcsolatos anyag sem került eddig elő.
Ez a lelet ilyen szempontból is korszakalkotó, bár a norvég kormány nem lenne elragadtatva a konkrét következményektől, ha halvány lila sejtelme is lenne róla: mert ezzel a lelettel Norvégia bekerült a figyelem középpontjába. Feltérképezetlensége, eddigi átkutatásának elmaradása, és a figyelem perifériáján való elhelyezkedése megóvta belső mesterkedésektől, ím most ezt mind sutba vághatja, s beléphet azon régiók sorába, amelyeken voltaképpen az idők kezdete óta folyamatos, változó intenzitású háború dúl titokzatos, természetfeletti hatalmak birtoklásáért. Sebaj, ünnepeljünk, milyen csodálatos esemény is a mai...
Ironikus gondolataimból a feltűnő hajszín tép ki, s szó szerint ledöbbenek. Ez a szín... már kevéssel több, mint tizenöt éve láttam hasonlót utoljára. Eirik arca siklik be az elmémbe eltemetett emlékekből lépve elő újra, s egy pillanatra lehunyom a szemem.
- Ne aggódj, Eirik, nem azért segítettem, hogy most belekeverjem - suttogom magam elé motyogva. Bár felelőtlenségnek tartom, hogy egyedül elengedte ilyen helyre a fiút, hiszen neki is pontosan tudnia kell, itt komoly hadd-el-hadd lesz. Nem rá vall ez a fajta felelőtlenség.
Gondolataim azonban azonnal megrekednek, ahogy a fiú kis élénkség után körbekémlel a teremben - nem lenne különleges, elvégre múzeumban vagyunk, ami tömve van emberekkel -, viszont egyenesen a szemembe néz úgy, mintha valóban képes lenne keresztüllátni a napszemüvegen is. A fülemben s a nyelvemben levő tiametek pedig mintha enyhén felbizseregtek volna egy egészen rövid pillanatra. Lehajtom a fejem, majd könnyed léptekkel tűnök el a teremből, mikor a fiú véletlen sodródást mímelve elindul felém.
Rohadtul nem hiányzott a jelenléte.
* * *
Jobb híján a szellőzőrendszeren keresztül térek vissza a terembe, s felülről, egy, az ideiglenesen felhelyezett függöny felfüggesztéséről szemlélem az eseményeket. Talán jobb is, innen jobban látok bármiféle mozgást, s mivel az ideiglenesen telepített színpad miatt egyébként is sürögtek-forogtak még fél perccel ezelőtt is itt emberek, talán nem leszek feltűnő, míg beindul a buli. Odalenn egyrészt látom a tömeget, másrészt magát a kiállítást is, és az előtte izgatottan még sugdolózó, de már a bemutatóra váró tudósokat, szakembereket, munkatársakat.
Egyelőre semmi furcsa. Eltekintve persze a kölyök jelenlététől, de nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy foglalkozzak vele. Hál' Istennek a mikrofon felsípol egy rövidet, magára vonva mindenki figyelmét, s a hivatalos bemutató és sajtótájékoztató megkezdődik. A hivatalos szövegeket mondók szavára nem figyelek, úgy engedem el a fülem mellett, mintha meg sem szólaltak volna egy fél pillanatra sem, csak az egyéb zajokra, furcsa, nem ideillő neszekre koncentrálok, s egyelőre emiatt mintha csend honolna a fejemben. Minden békés. Aztán a tömeget pásztázva kiszúrok egy ismerős arcot, amely felém biccentve vigyorodik el, arra késztetve, hogy összevonjam a szemöldököm.
Hát itt vannak valóban, a Világszövetség katonái. Mert valahogy kevésbé tudom elképzelni, hogy egyedül lenne. A következő pillanatban robbanás rázza meg az épületet, és ha nem kapaszkodom meg erősen az egyik felfüggesztésbe, könnyedén nyakam szegve zuhanhattam volna alá a mélybe. Szemüvegem nem ilyen szerencsés, saját esetleges sorsom imitálva bukik alá orromról, miközben odalenn a tömeg megrémül, s elszabadul a pokol, ahogy újabb robbanás remegteti meg a szíveket az épület szerkezetével együtt, s felbukkannak az első lángok. Ezek a barmok komolyan egy egész múzeumot tesznek tönkre egy nyomorék tekercsért?!
Nincs időm tökölődni, miközben egy elegáns ugrással a függönybe kapaszkodva indulok a színpad mögött meg a föld felé, sárga szemeim felizzanak a tiametem erejétől, s pillanatok alatt harci divatra váltom addigi teljesen hétköznapi öltözékem, s a földet érésem hollóim mérséklik túlélhetővé.
- Vezessétek ki az embereket az épületből! Minél kevesebb áldozata legyen a hisztériának! - utasítom hűséges csatlósaim, amelyek azonnal suhannak is a dolgukra, én pedig a színpadra lépve szólok a mikrofonba: - Tisztelt vendégeink! Mindenki kövesse a hollókat, akik majd kivezetik őket a lehető legbiztonságosabb útvonalon keresztül, igyekezzenek nem eltaposni senkit, vigyázzunk egymásra!
Alig végzek a mondandómmal, a mikrofon előttem porrá izzik egyetlen csettintésére.
- Kahito! - sziszegem ellenfelem nevét, a fellángolás tiametjének piromán tulajdonosa eszelős fényű szemeibe nézve. Látszólag hátrányban vagyok, mivel madaraim messze küldtem, így nem képesek számomra megfelelő szelet kelteni, amely egyébként is csak felszítaná ellenfelem által keltett kisebb-nagyobb robbanások tüzét, de volt már vele jó párszor dolgom, cseppet sem érzem magam kétségbeesettnek. Ahhoz már amúgy is vénségesen vén lennék, hogy ilyen ifjúonti badarságnak számító érzésnek adjam át magam.
Ahelyett, hogy meghátrálnék, megindulok felé: a célom minél közelebb kerülni hozzá, ugyanis a robbanásai kis hatótávon is elég nagyok ahhoz, hogy ha közelharcra kényszerítem, nem képes használni anélkül, hogy magát is veszélyeztethetné saját erejével. A másik esélyem az lehetne, ha folyamatosan valami mögé rejtőznék, mert amíg valami akadályozza abban, hogy a célpontját tisztán lássa, addig csak a célpontja előtti akadályt képes felrobbantani. Nem túl sok hátrány, de épp elég, hogy ő is olyan sebezhetővé váljon, mint bármelyikünk, bár ennek ellenére szeret isteni színben tetszelegni.
Viszont nem számítok arra az oldalról érkező kődarabra, amely úgy talál fejbe, hogy elszédülve zuhanok oldalasan a padlónak. A meleg végigfolyik az arcomon, s már az illatából tudom, saját vérem bukkant elő frissen szakadt sebemből sebes forrásként. A földön fetrengeni azonban egy csepp időm sincs, hisz több más kisebb-nagyobb faldarab indul felém, amelyek elől hol csupán szerencsével, hol hajlékony és edzett testemnek köszönhetően vagyok képes elmenekülni, de a kisebbek még így is betalálnak, s a fájdalom egyre gyűlik a testemben, amelyről még én is tudom, hogy a lehető legrosszabb, ami történhet, főleg, hogy kis barátaim sincsenek velem.
A fölényük azonban dühös, de annál magabiztosabb kiáltás szakítja ketté, és őszintén szólva mind a hárman megdöbbenünk, hogy valakinek van ereje minket félbeszakítani: ők talán azért, mert úgy számoltak, ha én jöttem, nincs társam, én meg azért, mert tényleg nincs az én tudtommal sem.
A felbukkanó alak az ezüsthajú fiú, aki ki tudja honnan szerzett vascsővel a kezében bukkan fel az ajtóban, és a csővel a kövekkel támadó férfi felé mutat: - Te ott, nehogy azt hidd, hogy ennyivel elintéztél, az ellenfeled most én vagyok, és visszafizetem a kölcsönt! - ahgy végigpillantok rajta, gyorsan ocsúdva, valószínűleg valami nagyobb törmeléktengerből mászhatott ki, mert az nem kifejezés, hogy nyakig egy merő kosz. Figyelmem az sem kerüli el, hogy halvány aura "lebeg" körülötte. Szóval tiametje is van? Eirik...
- Tűnj innen, fiú, ez nem gyerekeknek való játék! - pattanok fel a lehető legzordabb pillantásommal vetve rá rendellenesen sárgás szemeim, s a felette felbukkanó hollóim szó nélkül, egy biccentéssel utasítom, amelyek azonnal megragadják a ruháját. A zűrzavar viszont ezzel végképp felocsúdott, s csak egy egészen villanásnyi időm van, hogy az egyre elharapózó tűz miatt egyre forróbb teremben felkapjak valamit, mielőtt ismét ugrálva kellene kitérnem az ellenem irányuló támadások elől. A kezemben levő kődarab viszont tökéletesen jól fog jönni, egy ugrás előtt becélzom az egyik ablak üvegét, amelyet szerencsésen ki is tör teljes terjedelmében a kődarab, s a hirtelen támadt huzat a barátom, mi több, szolgám, megperdülve irányítom az ellenfeleim felé a fel-felvillanó pengeélességű, mágikus szelet, melyet kiharaptam a légáramból. Megdöbbenésemre azonban csak egyikük követett a terem ezen sarkáig, Kahito, akit sikerül is telibe kapnom, és elég komoly vágásokat hasítania testébe ahhoz, hogy ne nagyon akarjon mocorogni egy ideig a nyöszörgős fájdalom mozgatta vergődésnél többet. A másik viszont komolyan küzd a fiúval, aki felett a hollóim tanácstalanul károgva köröznek. S meg kell hagyni, a kölyök nem rossz.
Felsóhajtok. Nem szabadna hagynom, de kihasználom a hirtelen támadt jelentős fölényem, és a kiállító virtinhez lépve töröm be, hogy eltulajdoníthassam az ősi szöveget tartalmazó tekercset, amelyet egy biztonságos tárolásra kialakított, speciális hengerbe teszek, mely eddig oldaltáskámban rejtőzött.
Közben egyre több hollóm tér vissza a terembe, s a beinduló tűzoltó rendszert és szárnyuk erejét kihasználva gyűjtök össze annyi vizet szelembe, amelyet még képes cipelni sebessége miatt, s a tűz felé irányítom. Hogy mérséklődik a lángok ereje, madaraim hirtelen vágnak a két harcoló közé, elvakítva mindkettejüket. Gyors mozdulatokkal termek a fiú mellett, majd madaraim teljesen körülvéve emelnek meg minket, míg a másik kettőt folyamatosan sorozza a többi, így szépen kereket tudunk végre oldani.
A hátsó, néptelen udvaron landolunk. Alig ér földet a lábunk, elengedem a megilletődött fiút, és egy akkora kokit adok neki, hogy még az én öklöm is belesajdul.
- Nem tanították meg neked, hogy ha azt mondják, húzz a fenébe, akkor szépen elhúzol a fenébe? - förmedek rá, s mielőtt nagyszájúan bármit válaszolhatna, földbe döngölöm következő kérdésemmel: - Hol van Eirik?
Tekintete megtelik szomorúsággal, amit egészen addig nem tudok hova tenni, míg ki nem böki a választ előző ricsajos énjéhez képest sápasztóan halkan: - Meghalt.
- Basszus! - szalad ki a számon a káromkodás, mert teljes súlyával nehezedik rám hirtelenjében a medvecsapda: nem hagyhatom itt egyedül, mert most, hogy ők is látták, egyedül nem lesz képes túlélni, de anno megígértem Eiriknek, még ha véletlen rájuk is bukkanunk, megakadályozom, hogy kihasználhassák kényük-kedvükre a fiút, aki szerencsétlen és átkozott klánja jó eséllyel utolsó, rejtélyes túlélője.
|
