Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Mihelyt véget ért az ünnepség sorozat, már rohantam is az állomásra, egy percet sem akartam pazarolni visszakapott szabadságomból. Kellemetlen megérzéseim azonban nem szûntek, és eloszlatásukban az sem segített, hogy az idõközben újra üzembe helyezett telefonomon senki nem keresett, és hiába hívtam a szentélyt, Shin nem vette fel a kagylót.

Mégsem estem pánikba, valahogy a düh is elkerült… amikor bemasíroztam a vérvörös Torii-kal szegélyezett kapuk alatt, és mellbevágott a csend, csak mindentudóan felsóhajtottam. Csomagjaim a tornácra halmozva, azonnal felfedezõ útra indultam, de a ház és a környéke üres volt, kísértetiesen üres. Beletelt pár percbe, mire megtaláltam Atát, a kutyus rémülten kuporgott a kertbe vezetõ lépcsõk alatt, és szabályosan ki kellett onnan cibálnom, mert hívásomra nem felelt. A riadt állat, aki láthatóan napok óta nem evett, a bezáratlan ajtók, a garázsban szanaszét heverõ szerszámok és kacatok, amiket Shin használat után mindig gondosan el szokott pakolni... éreztem, hogy valami nincs rendben.

Telnek a napok, magányban, ahogy azelõtt is…

Talán Shin bajba került, talán visszajön, talán hinnem kéne…

Unottan és közönyösen veszem a naponta elém gördülõ akadályokat, és néha magam is meglepõdök, mennyire jól viselem az árulását. Ata szerencsére már jobban van, bár fogalmam sincs, mi ijeszthette meg ennyire szegényt, így legalább az õ csaholása elûzi a fagyos csendet a házból. De az éjszakák egyre szörnyûbbek, akárhogy tagadom, hiányzik Shin… a hangja, az illata, az ölelése…

Vajon merre jár most?

A pirkadat elsõ sugarai ébren találnak, és bosszúsan fordítok hátat az ablakon bekígyózó fénynyaláboknak. Újabb nap, egyedül.

Kikászálódom az ágyból, majd megejtem a szokásos reggeli teendõim, és egy szánalmasan soványka reggeli után kidobogok az udvarra. Az idõ gyönyörû, és én alig foglalkoztam mostanában a virágokkal, ami meg is látszik a gaztól burjánzó kerten. Ráérõsen oldalgok a szerszámtárolóhoz, de tekintetem megakad a garázs félig nyitott ajtaján. Félre lököm a nehéz, fém szárnyat, odabenn felkavarodik a por, a nehéz levegõ arcomba csap, de nem foglalkozom vele. Csak nézem a kocsit, amivel a városban akartunk száguldozni, amit Shin minden áron helyre akart pofozni, és amit ugyanúgy félbe hagyott végül, mint a kapcsolatunkat. Volt valaha, valami, amit ez a démon befejezett? Torkomban egyre nagyobb a gombóc, de nem sírok, megfogadtam, hogy többé nem teszem. Nincs értelme, nem hozza vissza a férfit, akit szeretek, akinek nemcsak a szívem, hanem a bizalmam és az otthonom is adtam. A fájdalom újult erõvel hullámzik végig rajtam, és ökölbe szorítom ujjaim. Karmaim belemarnak bõrömbe, a bennem tombolni vágyó farkas már kevésbé megértõ és beletörõdõ, mint én, de fékezem, már képes vagyok kordában tartani. Ezt is Neki köszönhetem…

Ata odakint bóklászik, hallom, ahogy kis tappancsai ütemesen topognak a betonon, majd elül ez a kevés zaj is. A csend nehéz lepelként fon körbe, és egy pillanatig elkap a menekülési vágy… el innen, valahová, ahol nem emlékeztet minden egy pimasz, vörös démonra… de a lelkem mélyén tudom, ez nem oldana meg semmit. Lehajolok, kezeim közé véve egy villáskulcsot, a hideg fém kellemesen bizsergeti felhevült bõröm.

Nem csak itt, az életemben is! Itt az ideje, hogy felhagyjak az önsajnálattal, és megpróbáljak úgy élni, hogy a lehetõ legkevesebb bánat és veszteség érjen a további életemben. Serénykedésem nyomán sorra kerülnek helyükre a szerszámok, és mintha a lelkemben is oszlana a homály, mintha ezzel a cselekedetemmel végre engedélyt adtam volna magamnak arra, hogy lépjek túl végre mindenen.

Összerezzenek a mögöttem felmorduló hangtól. Nem, ezt nem hiszem el! Miért? Miért van az, hogy újra és újra összetör, majd, amint képes lennék ezen túl lendülni, Õ visszajön és tönkreteszi a békét, amiért a fájdalmaimmal és ébren töltött éjszakáimmal fizettem meg. Miért ennyire önzõ? És mégis… miért örülök, hogy itt van? Gyanakodva fordítom felé fejem, tekintetem végig siklik elgyötört arcán, és mocskos, szakadozott ruházatán. Mögötte egy feltûnõen csinos nõ áll, haja, mint a skarlát láng, szemei zöldje szinte világít dús pillái alatt. Pisze orra körül néhány halovány szeplõ, ajkain elnézõ mosoly… gyönyörû nõ. Nem vagyok számára ellenfél, de akkor minek hozta ide?

- Mit keresel itt? – tagolom csendesen a kérdést. Próbálok színtelen hangon beszélni, de érzem, ahogy bensõmben egyre csak nõ a düh. – Meguntad a prédáidat, és visszajöttél megint, hogy engem keseríts meg? Hogy megint elhitesd velem, hogy szeretsz, és örökre velem maradsz, de miután megint elmegyek, te lelépsz, mint aki jól végezte dolgát? – érdeklõdöm közönyösen, fejére olvasva az ellenem elkövetett bûneit.

- Nincsenek prédáim, csak te vagy nekem, Sora, és hidd el, hogy nem önszántamból mentem el! – mentegetõzik azonnal, de oly mindegy már, mit mond…

- Jaj, tényleg! Hiszen te szex-démon vagy, téged a véred hajt – vetem felé gúnyosan. Hogyan várhatom, hogy változzon, ha egyszer ilyen a természete. Váratlanul azonban közbe szól az idegen nõ, és felvonom szemöldököm.

- Tényleg nem magától ment el, és biztosíthatlak a felõl, hogy nem nõknél volt, hanem börtönben – veszi pártfogásába Shint. Hümmögök egyet a hallottakra, majd ismét megnézem magamnak az idegent. Persze… majd ha fagy…

- Magánál volt utoljára? – húzom el szám keserûen, majd Shinhez fordulok. Mintha a szívem akarnák kitépni a mellkasomból, olyan érzés beszélgetnem vele. Mindig csak a fájdalom, a harag, veszekedések… mióta ismerem, az életem egy érzelmi hullámvasúttá vált, és megelégeltem. Ki akarok szállni, most! – Nem vagyok kíváncsi, kikkel voltál együtt, csak annyit kérek, hogy végre hagyj békén! Hadd térjek vissza a régi életemhez, amikor te még nem voltál a részese. – Érzem, ahogy a sírás kerülget, látom Shin arcán a döbbenetet, de nem õ szólal meg a hirtelen beálló csendben, hanem az idegen nõ, és olyat mond, amitõl kiújul a migrénem…

- Nem. Én voltam, aki kimentette a börtönbõl – mosolyodik el. – Tudod, a fõnöke nem éppen a legkedvesebb démon a világon, és nem szereti, ha az alkalmazottai letanyáznak. És elég perverzek lennénk, ha tényleg én lennék az utolsó páciense, mivel az anyja vagyok!

Telnek a másodpercek, szinte érzem, ahogy megáll körülöttünk a világ. Shin arcán színtiszta döbbenet, látom rajta, egyáltalán nincs képben, és úgy pislog a haját igazgató nõre, mint egy fogyatékosra. Ez kész! Hasam fogva nevetek fel, még könnyeim is kicsordulnak közben, nem tudom már, hogy a szomorúságtól-e, vagy a hirtelen jött és nagyon ütõsre sikeredett poéntól, de szakadok, fennhangon és a levegõbe csapkodva, mert ilyen szakítást még a tévékben sem láttam.

- Kész szappan opera – nevetek, és hátat fordítok a párosnak. – Köszi, azt hiszem ez kellett, hogy tovább tudjak lépni. Most pedig tûnjetek el a birtokról – intek búcsút, és mélyeket lélegezve indulok a bejárat felé.

- Várj! – kiált utánam Shin, és már mellettem is terem. Maga felé fordítva, kétségbeesett tekintettel néz le rám, és komolyan kezdek megijedni tõle. – Nem tudom, ki a fene õ – bök a nõ felé idegesen, - csak azt tudom, hogy elraboltak, a nagyfõnök elé cibáltak, majd bebörtönöztek, és nem tudtam kiszabadulni. Nem tudom, mennyi idõ telt el, de azt tudom, hogy egész végig rád gondoltam. Tudtam, hogy mérges leszel, hogy megint csalódást okozok, pedig hidd el, nem ez volt a terv. Ami a vöröskét illeti, ha õ nem ment meg, talán még most is abban a dohos cellában aszalódnék, ahová löktek! Sora, hinned kell nekem! Szeretlek, és nem kell más!

Döbbenten nézek rá, zaklatottsága megijeszt, még sosem láttam ennyire kiakadva semmiért. Reszketõ ujjai idegesen szorongatják tenyereim, és szemeiben nem látok hazugságot.

- Szóval, azt mondod, higgyem el, hogy egy akkora mamlasz démont, mint te, csak úgy elraboltak? – ingatom fejem továbbra is hitetlenül. – És hogy a világ legdögösebb nõje csak úgy kiszabadítja, mert arra jár, és utána nem fekszenek össze egy hála menetre? Oh, persze, hogy nem, mert a dögös vörös az anyukája… ki más? – húzom el a szám cinikusan. Shin eltátja száját, majd szorosan magához ölelve fülembe suttog, hangjától és forró leheletétõl megborzongok karjai között. Hiányzott, hiába tagadom…

- Tévedsz! Nem a világ legdögösebb nõje mentett meg, mert õ szerzetesekkel bulizott az isten háta mögött kettõvel – súgja negédesen, és felpislogok fénylõ szemeibe. Ajkain feldereng egy apró mosoly, és tenyerei közé fogja arcom, miközben folytatja. – Hinned kell nekem, Sora! Szeretlek, nem csaltalak meg, nem akartam elmenni sem, és, ha leülnénk mindhárman, és adnál öt percet, mindent elmagyaráznék. Kivéve az „anyám feltûnt a semmibõl” részt, mert azt én sem értem – ingatja meg fejét, és fél szemmel a felénk lépkedõ nõt figyeli.

- Öt perc – tolom el magamtól, és próbálok közömbösen reagálni az elmúlt percek történéseire. – Ha nem sikerül meggyõznöd, végeztünk! – jelentem ki határozottan és elindulok a bejárati ajtó felé. Hangos sóhaja kísér, míg beérünk a házba, és a nappali közepén megállva, mellkasom elé fonom kezeim. Két kedves vendégem tétován összenéz, a helyzet egyre kínosabbá válik, és unottan intek feléjük, üljenek csak le.

- Nos, Sora, ugye? – kezd bele halkan a nõ, én pedig bólintok. – Elõször is, örülök, hogy megismerhetlek, a fiam igazán talpraesett és csinos lányt választott maga mellé, és ez boldogsággal tölt el.

- Kedves, köszönöm – legyintek sürgetõen, - de egyáltalán nem ez érdekel most.

- Rendben – fúj megadóan. – A nevem Meg, és valóban én vagyok az anyád! – fogja meg Shin kezét, aki egyre inkább kiborulni látszik. Mondjuk megértem, ha ez igaz, akkor sok minden meg fog változni az életében.

- És eddig hol voltál, Meg? Nem vagyok kíváncsi erre a cirkuszra – horkan fel Shin gúnyosan, és elrántja a kezét. Szegény… letelepszem mellé, és megpaskolom a vállát. Most már derüljön ki, aminek ki kell derülnie.

- Shin, hagyd beszélni! – figyelmeztetem halkan, mire morogva megforgatja szemeit. Tenyerei közé szorítja kezem, úgy fordul vissza a nõ felé.

- Tudom, nem voltam egy minta anya – sóhajt fel Meg, szavait újabb gúnyos morgás követi. – De hidd el, a te érdekedben tettem mindent. Nem akartam, hogy olyan életet élj, mint én. Nem akartam, hogy értelmetlen harcokra nevelve szolgává tegyenek, és bábként nõj fel. Ezért hoztalak a Földre, és ezért hagytalak el! Kegyetlen, tudom, de tényleg azt hittem, jobb életed lesz, ha távol tudlak tartania fajtádtól.

- Jobb? Elhagyva, család nélkül? Jobb? – kiált fel Shin, szorítása egyre erõsebbé válik. – Az életem egy vicc, abban a tudatban éltem le több száz évet, hogy nem kellettem senkinek, nem voltam elég jó ahhoz, hogy nekem is legyen családom… ha a fõnök nem vesz maga mellé, ki tudja, mi lett volna belõlem!

- Ezt ne! – mordul fel Meg, szemei egy pillanatra vörösen felizzanak a haragtól. – Ne merészelj hálás lenni annak az átkozottnak! Nem szívbéli jóságból tartott maga mellett, elhiheted! Még mindig nem érted, ugye? Kitörölte az emlékeid nagy részét, és a maga képére formált. Emiatt dühöng most, a kis kísérlete kudarcba fulladt, nem tudott teljesen átalakítani. Te soha nem voltál szex-démon, Shin, és soha nem is leszel. Az életmód, amit folytattál, csak egy rád erõszakolt létforma volt, gondolj bele… egy szex-démon nem esik szerelembe, soha!

Döbbent csend… szinte hallom a fogaskerekek zakatolását a fejekben, ahogy Shin átértékeli az eddig életét. Meg fáradtan masszírozza orrnyergét, és néha felém pislant, mintha csak azt várná, hogy közbelépek és megkönnyítem a dolgát. Nos, ezt elfelejtheti… ez nem az én ügyem, és hasonló helyzetben én sem szeretném, ha Shin beleugrálna a dolgaimba. Az ilyen súlyos hírek feldolgozásához idõ kell, és türelem…

- Rendben, tegyük fel, hogy elhiszem! – szûri a szavakat fogai között Shin. – Tegyük fel, hogy megértem az önzõséged, elnézek a felett, hogy elhagytál… de miért vagy most itt? Miért pont most?

- Mert… mert mindig is figyeltelek titokban – mosolyodik el Meg szomorúan. – Nem léphettem közbe, nem lehettem az életed része, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretlek. A fiam vagy! És ha a fiam bajban van, megmentem, még akkor is, ha a tulajdon apjától kell elhoznom ezért! Nem mellékesen, lássuk be, õ aztán végképp nem való szülõnek… - húzza el száját.

- Hé, hé! – kiált fel Shin döbbenten. – Ezt azért… ezt hogy? – dadogja sokkoltan.

- Sajnálom, hogy ezt is így kell megtudnod. Igazad van, elcseszett egy család vagyunk, rémes példaképek, te mégis nagyszerû démonná váltál, és büszke vagyok rád. Mindannak ellenére, amit át kellett élned, amit rád erõltettek, amit elvettek tõled, sosem tudtak igazán megtörni, és erre a legjobb példa Sora. Mióta mellette vagy, teljesen megváltoztál. Shin, sajnálom a történteket, tudom, hogy ezt nem lehet egyik napról a másikra jóvátenni, sõt, talán soha nem fogok eleget vezekelni a bocsánatodért, de végre itt vagyok, veled lehetek, és szeretném, ha megismernénk egymást. Nem kell, hogy anyaként tekints rám, nincs jogom ezt kérni… de talán, barátok lehetnénk! – szinte már suttog, szemeibõl lassan alácsordulnak a könnyek, és ajkait harapdálva néz felénk.

Megszorítom Shin kezét, és elhúzom tenyerem az övéébõl, itt most nincs rám szüksége. El sem tudom képzelni, mit érezhet, hogy micsoda harc dúlhat a lelkében. Annyi éven át hazugságban élt… Meg szavai megdöbbentettek, elgondolkodtattak és szíven találtak egyszerre, és már biztosan tudom, Shin nem hazudott nekem. Miközben a beszélgetés lassan tovább halad, és Meg szipogva szorongatja Shin kezét, én csendesen magukra hagyom õket, és kioldalgom a konyhába.

Úgy érzem, ez most nem tartozik rám, amit hallani akartam, hallottam, a többi fõleg kettejük ügye, nekik kell közös nevezõre jutniuk. Elgondolkodva töltöm tele a forralót vízzel, és teszem a tûzhelyre, majd tálcára pakolom a csészéket és a teafüvet. Igyekszem minél lassabban elkészülni, semmi kedvem visszamenni most a nappaliba. Nekidõlök a konyhapult szélének, és tanácstalanul meredek az ablakon túli tájra. Míg nem ismertem Shint, az életem egyszerû volt, és kiszámítható. Szerettem azt a nyugalmat, amit önmagam köré építettem, a szabályokat, amik falakként védtek minden csalódástól, azt hittem, boldog voltam… de tévedtem. Minden fájdalom, minden keserûség és félelem ellenére, ami mellette ért, csak mostanában kezdtem el érezni azt, hogy élek. Hogy létezem, van önálló jellemem, akaratom, álmom és célom, és nem egy szörny vagyok, akit el kell rejteni a világ elõl, vagy egy báb, aki mindenkinek meg kell, hogy feleljen. Azt hiszem, Shin is hasonlóan érezhet most…

A forraló éles fütyülésére sietve kapok konyharuha után, és leemelem a tûzrõl a nehéz edényt. A tálcára igazítva indulok vissza a szobába, és szó nélkül készítem a teákat, miközben kettejük beszélgetését hallgatom. Shin mintha nyugodtabb lenne már, megállás nélkül kérdezgeti Meget, aki türelmesen válaszol. Eléjük tolom a csészéket, és elmerengve figyelem a porcelánok felett kígyózó gõz csíkokat. Kínos… mit keresek én itt? Ja, igen, az én házam…

- Sora! – karolja át vállam Shin, és összerezzenve nézek fel rá. – Bemutatom az anyámat – int Meg felé, és elmosolyodom.

- Örülök, hogy megismerhetlek… megismerhetem – dadogom zavartan, most akkor?

- Tegezz, kérlek – könnyíti meg helyzetem Meg. – Örülök, hogy ilyen nagyszerû nõ gondoskodik a fiamról.

- Aha, hát nem sétagalopp… - sóhajtok fel gonoszul, de igazából már nem neheztelek. – Viszont az elrablós rész még mindig nem világos teljesen.

- Nos, Shin nem tudja leplezni az erejét, mert mint kiderült, azt sem tudja, hogy van erre mód, nem nagy csoda, hogy levadászták – von vállat Meg. – Tulajdonképp, csak idõ kérdése volt, mikor találják meg, és vonják kérdõre. Még így is tovább tartott az inkognitója, mint reméltem.

- Oh, értem – bólogatok komolyan, míg Shin csak elhúzza a száját, és belekortyol a teába. – Viszont, ha van mód az ereje elrejtésére, talán meg kéne tanítani erre, nem?

- És meg is tanítom! – csap a térdére Meg, határozottan.

- Pazar – kezd nyafogásba Shin. – Most jöttem vissza a pokolból, majdnem szó szerint, feltûnt az anyám a semmibõl, nem láttam Sorát több mint egy hete, és kezd kiújulni a hiánya… szóval ennyi érzelmi megrázkódtatás után sajnálom, de nem az minden álmom, hogy tréningbe kezdjek!

- Nem mondtam, hogy most rögtön – ingatja fejét Meg. – Amikor úgy érzed, kiheverted a sokkot, megkeresel, és elkezdjük.

- Megkeres? – döntöm oldalra fejem. – Mert hol leszel?

- Keresek szállást a közelben – érkezik a válasz.

- Szó sem lehet róla! – emelem fel kezem tiltakozóan. – Elég nagy a ház, van vendégszoba, és szeretettel látlak. Így legalább jobban össze tudtok ismerkedni a fiaddal is, és szemmel tarthatod.

- Nem akarok visszaélni a…

- Megbeszéltük! Maradsz – áll fel Shin, és engem is talpra ránt. Oldalához szorítva, csókot nyom fejem búbjára, majd megpördül, hogy elkap a szédülés, és a szobánk felé kezd vonszolni. – Vendégszoba a folyosó végén balról! Érezd otthon magad! – veti még oda a cseppet sem diszkréten hahotázó anyjának, rajtam pedig egyre inkább elhatalmasodik a pirulás. Mégis mit képzel? Jó, persze, felnõtt emberek és majdnem szex-démonok meg minden, de nem kéne így… egek, jól leszerepelek indulóban az anyós jelölt elõtt…

Shint azonban láthatóan nem hatja meg a dolog, kitartóan húz magával, és alig csukódik be mögöttünk a háló ajtaja, máris mohó csókjaival fojtja el kitörni készülõ ellenkezésem. Remegve kapaszkodom belé, karjai között újra átjár az ismerõs forróság érzése, ami annyira hiányzott már. A világ megszûnik létezni, és már nem bánok semmit, csak ölelem és szorítom felhevült testét, mert soha többé nem akarom elengedni… mert sokkal nagyobb szükségem van rá, mint hinné. Mint ahogy hittem…

- Nos, azt hiszem, mindent megbeszéltünk – áll fel az öreg és mintha Sora-nak az arcán örömteljes boldogság suhanna át, de csak elmosolyodok rajta. Ki is kíséri a szerzetest, én meg mosolyogva megyek vissza a kocsihoz, hogy folytathassam a munkát, amit elkezdtem.

- Hogy haladsz? – hallom meg nem sokkal késõbb kicsim hangját, ahogy megint belevetem magam a szerelésbe.

- Lassan – válaszolok kérdésére, de most lehet találtam valamit, így nem hagyom abba, amit éppen csinálok. – Alaposan be van rozsdásodva, azt hiszem ma mégsem leszek kész vele – jegyzem meg és ez kicsit frusztrál. Nem vagyok hozzá szokva, hogy ennyit pepecseljek egy idióta kocsival. Sérti az egómat. Nem is kicsit.

- Egy kis frissítõt esetleg? – eleinte nem veszem komolyan a kérdését, de végül, amikor felkaromat kezdi cirógatni, érdeklõdve nézek fel rá. Meg is lepõdök, amikor felegyenesedve löki félre a kezemet, hogy lecsapja a motorháztetõt, és úgy mászik fel rá.

- Sora? – nem kicsit lepõdök meg cselekedetén, de nem leszek semmi jónak elrontója és a karommal máris a derekát ölelem, és húzom lejjebb, hogy ágyékunk összeérjen, miközben perverz vigyor húzódik arcomra. – Azt hittem, limonádét kapok…

- Kapsz, utána – mondja érdektelenül, majd elnémítva tapad ajkaimra, és úgy követeli magának azt, ami neki kell. Tetszik ez a felállás nem is kicsit plán, hogy a szabad ég alatt vagyok és vele.

Nem húzzuk nagyon el a dolgokat. Leveszek róla is mindent és magamról is azt az egy szál nadrágot eltávolítva, hatolok belé, hogy testünk összeforrjon, és olyan érzéseket adjunk át egymásnak, amit nem hiszem, hogy eddig bármikor is megtettük volna. Élvezem és jó vele lenni. Nem akarom elhagyni, és azt akarom, hogy örökké tartson mindent, az is, hogy benne járok meg az is, hogy velem van. Ám minden jó eléri a csúcspontját, és jelenpillanat egymást taszítjuk az orgazmus felé, ami a lehetõ legboldogabbá tesz.

A tökéletes menet után még egy kicsit nevetgélünk és hülyéskedünk. Jó kis délután és igazán tetszik. Többször csinálhatnánk ilyet, meg lehet tényleg többet kéne koszosan mászkálnom, ha ezt váltom ki belõle. Ám valami baj van. Sora annyira elkalandozott, hogy nem is figyel rám, amit mondanék neki vacsora közben. Ráadásul az õ étele már ki is hûlt. Semmire nem reagál és elkezdek hülyeségeket mondani, és még az arcába is mászok.

- … és akkor a szivárvány pónik körbeadták a spanglit és énekeltek… - hablatyolom, amire végre kicsit észhez tér. Megrázva a fejét néz rám.

- Ne haragudj, elgondolkoztam – igen erre valahogy én is rájöttem, de mi lehet a baj, hogy ennyire nem figyelt rám?

- Mi a baj? – ülök közelebb hozzá.

- Nincs baj – ha nem lenne baj, akkor nem lennél ennyire távol tõlem. – Csak az van… hogy el kell utaznom egy idõre.

- Igen? És hová megyünk? – lehet tényleg nincs baj? Utazni szeretek.

- Mondom utazom, én! Egyedül! - Mi van? Hova nem akar engem vinni? – A szerzetessel, aki ma itt volt. Minden évben elmegyünk a szentélyeink vezetõiként a fõvárosban rendezett fesztiválsorozatra, ami azt jelenti, hogy egy hétig a színemet sem fogod látni – ez így már viszont kicsit sem tetszik.

- Miért nem mehetek? – kérdezem meg, mert ez így nem fer. Én is vele akarok lenni és jogom is van hozzá. – Szégyellsz talán?

- Szó sincs róla – akkor meg tényleg nem értem. – De tudod, ez egy szent hagyomány, amolyan megtisztulási rítus, és ezen alkalmakkor minden érintett „szakmabeli”, ha úgy tetszik, egyedül járul az istenek színe elé. Nincs habzsolás, se testiség, se semmilyen vígalom, egészen az utolsó napig. És azt hiszem, sõt, tudom, ha te is ott lennél velem, nem tudnám betartani a szabályokat – de miért ennyire bolond erre elmegy?

- Szóval egy hétre félre kell tenned minden földi jót? Ekkora baromságot – nem értem, de valami azt súgja ne is akarjam megérteni. – És mikor kell indulnod?

- Holnapután – ja hogy holnaputánig még meg kell tennem mindent, hogy ne szenvedjünk az elkövetkezendõ egy hétben? – És, tudod nem is annyira az utazás zavar, és nem is az, hogy naphosszat meditálhatok a vének klubjában…

- Hanem az, hogy félek, mire visszajövök, te megint nem leszel itt – micsoda hülyeségek járnak a fejébe. Akkor, amikor elmentem akkor nem miatta mentem el, hanem a hülye kutya miatt. – Túl szép minden, hogy igaz legyen, és tudom, azt mondtam, megpróbálok bízni benned, de a szívem mélyén még mindig attól félek, hogy egy nap se szó se beszéd magamra hagysz… és akkor, én nem tudom… és most mégis muszáj mennem, és nem láncolhatlak magamhoz és…

- Csss, nyugi, kicsim – butaságokat beszél mint mindig. Még hogy nem láncolhat magához. Már megtette. Az övé vagyok, mint eddig senki másé. – Megmondtam nem? Szeretlek! Hidd el, nem szabadulsz meg tõlem olyan könnyen – jegyzem meg neki és az arcát is magam felé fordítom, hogy lássa tényleg igazat mondok és nem akarom átverni és nem akarom itt hagyni. Az életem során most érzem csak igazán, hogy élek.

- Sajnálom, Shin! – kér bocsánatot. – Sajnálom, hogy nem bízok benned… de azt hiszem, ezt csak az idõ tudja orvosolni. És az sem épp örömhír, hogy el kell utaznom… kicsit nagyon a szívemre vettem az egészet.

- Semmi baj – próbálom egy csókommal nyugtatni, bár nem hiszem, hogy ennyi elég lesz. – Nekem sem tetszik az ötlet, hogy elmenj, fõleg, hogy egyedül, de, ha ezt kell tenned, én rábólintok. Egy hét nem a világ, és ha hazaérsz, én itt leszek. Kivéve persze, ha a kutyád fel nem fal… - próbálom egy kisebb poénnal oldani a helyzetet, ami csak félig sikerült.

Teljesen hozzám simul én meg karjaimba kapva viszem a hálóba, hogy ott elfeküdve pihenjünk. Magamhoz ölelem és úgy simogatom a hátát. Nem akarom, hogy elmenjen. Nem akarom, hogy itt hagyjon egyedül, mert akkor olyan, mintha megint sehova nem tartoznék. Csak ott érzem igazán jól magam, ahol tudom, hogy a közelébe lehetek és ha bármi van, akkor tudok menni hozzá. Azt hiszem, hogy ez a másik féltése…

Eljött a pillanat, amikor Sora már a vasútállomáson vagyunk, és a vonatára készül felszállni. Nem akarom, hogy elmenjen, de nem mondtam neki egyáltalán, amíg itthon volt. Nem akartam megnehezíteni a dolgát, meg hát neki ez a munkája. Rossz lesz nélküle és nagyon nem fogok örülni neki, de ki kell bírnom.

- Minden rendben lesz – próbálom biztatni, miközben én is az ellenkezõjét akarom, mint amit most csinálni akar. – Hívj, amint megérkeztél!

- Rendben – hiányozni fog a mosolya az egyszer biztos. – Vigyázz magadra, és ne öljétek meg egymást Atával, és a mélyhûtõben van gyorskaja, a mikróban kétszáz fokon tudod megsütni, és, ha a posta…

- Kicsim, elég lesz – csitítom el az ujjammal. – Ezeregyszer elsoroltál mindent, nyugi megjegyeztem, és nyugi nem lesz baj – simítom meg édes selymes bõrét, majd úgy adok ajkaira még egy csókot, bár ez inkább a maradj csók akar lenni.

Amikor szólnak, hogy a vonat hamarosan indul õ nehezen bontakozik ki én meg nehezen engedem el, de végül csak elengedem és hagyom, hogy felszálljon, majd hogy a vonat elvigye tõlem jó messzire… Utálom a vonatokat!

Az egy hét kegyetlenül lassan telik, még úgy is, hogy reggeltõl estig azt a szar kocsit javítom, hogy végre legyen valami, amivel mászkálni tudunk a városban. Ám nem minden megy a lehetõ legsimábban.

Ahogy éppen a kocsit javítom heves ugatást hallok Ata részérõl, de nincs a közelembe. Érdeklõdve hallgatom a dolgokat, miközben a kezemet törölve megyek közelebb a hang forrásához. Meglepetésemre egy idegen férfi áll ott.

- Jó napot. Miben segíthetek? – érdeklõdök.

- Osa Shin-hez van szerencsém? – kérdezi meg.

- Mielõtt valakinek a nevét megkérdezi jó lenne ha kinyögnéd a sajátodat. – jegyzem meg és ekkor Ata is mögém áll. – Érzem, hogy Démon õ is, de nem érdekel, hogy kivel húzok ujjat.

- Hogy is fogalmazzak. A fõgóré küldött érted és a nevem épp, hogy lényegtelen, mert nem velem fogsz beszélni, hanem vele és igen pipa rád, így jobb, ha felkészülsz a legrosszabbra.

- Ki mondta, hogy elfogok innen menni? – kérdezem meg. – Vegye úgy a fõnök, hogy felmondtam és én innen nem fogok elmenni. – jegyzem meg komolyan és már mennék is vissza a kocsihoz, ám csak álmomban ilyen egyszerûek a dolgok.

- Nem volt választható opciód. Jössz és kész. – mondja komolyan és egy szúrást érzek a nyakamban, majd pár perccel késõbb ájultan esek össze…

Mikor magamhoz térek egy cellában találom magam, valahol a munkám kezdetébõl. Egybõl felpattanok, bár megszédülök az altatótól, amit kaptam.

- Ez nem lehet igaz. Engedjenek ki. – kezdek el dörömbölni. – Engedjenek ki. Vissza kell mennem. Nem tarthatnak is fogva. – kiabálom tovább és próbálom feltörni a rácsot, de esélytelen vállalkozás, mivel nem akárhol vagyok, mint a pokolban.

- Shin, Shin, Shin. – hallom meg fõnököm hangját. – Elfelejtetted, hogy miért is teremtettelek meg? – kérdezi meg és megáll a cellám elõtt.

- Nem, de azt elfelejtetted kikalibrálni belõlem, hogy ne legyek szerelmes. – mondom neki. – De nem bánom, mert így legalább olyan lánnyal lehetek együtt, aki megérdemli. – kezdek el vitatkozni vele.

- De nem erre teremtettelek Shin. – mondja mérgesen. – Gondold át, hogy még is miért lehetsz itt és ha végre megértetted, akkor majd szólj, vagy törölnöm kell az összes emlékedet és emberként térsz vissza a földre, ahol bárki megölhet. – fenyeget meg, ami kicsit sem tetszik.

Nem akarok megfeledkezni Sora-ról, mert akkor oda az életem. Emlékezni akarok rá és az együtt töltött pillanatokra és nem is tudtam neki szólni. Szegénykém nagyon maga alatt lehet, hiszen nem vagyok otthon, amikor õ megérkezik, és nem lesz az sem a mentségemre, hogy elhurcoltak onnan az akaratom ellenére. Mit fog vajon gondolni rólam. Ezt nem fogom túlélni, ha mással lesz, mire megtudok innen szökni és haza mehetek hozzá…

Nem tudom mennyi óra vagy nap telik el, mire egy nõi alak jelenik meg a cellám elõtt.

- Shin. – hallom meg suttogó hangját. Kezdem azt hinni, hogy hallucinálok.

Felemelem a fejemet és meglátok ott egy számomra vad idegen nõszemélyt.

- Shin. Állj fel és gyere. - kinyitja nekem a cellám ajtaját. Nem értem. Ez egy próba, vagy már az agyam kezdi felmondani a szolgálatot és ennyire Sora-val akarok lenni, hogy mindent kitalálok?

- Ki vagy te? – érdeklõdök halkan reményvesztetten.

- Az most szerintem oly lényegtelen. Állj végre a lábadra és vonszold ki magad innen. – nem érzem, hogy démon lenne vagy bármi más. Szimplán csak azt érzem, hogy megbízhatok benne.

A lábaim lassan engedelmeskednek nekem és felállva megyek felé, majd amikor megbizonyosodok róla, hogy tényleg nem álmodom és nem képzelõdök nézek rá.

- Merre és hova megyünk?

- Azzal most ne törõdj, csak gyere velem és rejtsd el az energiádat. – úgy nézek rá, mintha kínaiul beszélne.

- Hogy mondod? Hogy rejtsem el a mimet?

- Soha nem tanultad meg, hogy eltudod rejteni a Démon energiádat, hogy mások ne találhassanak meg?

- Mivel soha nem tudtam, hogy van ilyen. – hívom fel a figyelmét. – Ha ezt tudom, akkor most megóvtam volna magam ettõl az elrablásos dologtól? – érdeklõdök.

- Szerinted hogy nem érzed, hogy Démon vagyok? – kérdezi meg, és nem kicsit elámulok. – De nem érünk rá beszélgetni. Ideje, hogy elhúzzuk innen a csíkot, mielõtt még észrevennék, hogy eltûntél. Bár hozzá teszem, hogy ekkora démon energiával nem is csoda, hogy mindig tudják, hogy merre vagy.

Teljesen összezavarodtam, és nem tudom, hogy mi van. Minden szó nélkül követem a nõt, aki mutatja nekem az utat és kivezet ebbõl a vesztõbõl egyenesen abba a világba, amelyikbe szeretnék lenni, bár nem oda, ahol szeretnék lenni, de azért remélem, hogy oda is hamarosan eljutunk, mert már nagyon szeretném látni Sora-t fõleg, hogy úgy vittek el, hogy nem is szólhattam neki.

- Hova megyünk? – kérdezem meg még egyszer. – És még is ki maga?

- Majd ha megérkeztünk az végállomásra elmondom, addig had maradjak rejtve elõtted. – mosolyodik el, ami nekem kicsit sem tetszik. Nem értem, hogy miért akarna nekem segíteni, bár ha így láthatom Sora-t, akkor az kicsit sem zavarna.

Nem is kérdezek most inkább semmit. Kicsit kikészített ez a börtön, meg az elõtte lévõ egy hét is, hogy kicsim nélkül kellett lennem és szerintem ez az idõszak nem csak neki volt kegyetlenül nehéz, hanem nekem is. Rossz a tudat, hogy ezek után még inkább nem fog bennem bízni.

Nem tudom mennyit kutyagolunk és merre megyünk, de végül egy ismerõs kapu elõtt állunk meg. A szemeim felcsillannak, majd úgy sietek be.

- Sora! – kiáltom el magam. – Sora Kicsim merre vagy? – kérdezem meg megint és úgy kezdem el körbe járni a házat. Bent nem találom, így hátra megyek a fészerbe, ahol most mintha rendet rakna valaki… az a valaki nem más, mint az én imádott Sora-m. – Sora! - Szólok neki még egyszer, amire abba hagyja a pakolást, és rám néz, de nem igazán tetszik a látvány, amit látok.

- Mit keresel itt? Meguntad a prédáidat és visszajöttél megint, hogy engem keseríts meg? Hogy megint elhitesd velem, hogy szeretsz, és örökre velem akarsz maradni, de miután megint elmegyek, te lelépsz, mint aki jól végezte dolgát? – kérdezi meg és tudom, hogy sértett és tudom, hogy haragszik rám, de nem tudtam ezzel mit kezdeni.

- Nincsenek Prédáim csak te vagy nekem Sora, és kérlek hidd el, hogy nem önszántamból mentem el. – mondom neki, de mintha a falnak beszélnék.

- Jaj tényleg hiszen te szex démon vagy. Téged a véred hajt. – megérdemlem, azt amit a fejemhez vág, de olyan jó lenne végre megölelni és magamhoz szorítani.

- Tényleg nem magától ment el és biztosíthatlak afelõl, hogy nem nõknél volt, hanem börtönbe. – szólal meg a mögöttem lévõ nõ.

- Magánál volt utoljára? Nem vagyok kíváncsi, hogy kikkel voltál együtt, csak annyit kérek, hogy végre hagyj békén. Had térjek vissza a régi életemhez, amikor te még nem voltál a részese. – hallom a hangján, hogy mindjárt sír és a szívem szakad meg, hogy így kell látnom.

- Nem. Én voltam, aki kimentette a börtöntõl. Tudod a fõnöke nem éppen a legkedvesebb démon a világon és nem szereti, ha az alkalmazottai letanyáznak. – jegyzem meg. – És Elég perverzek lennénk, ha tényleg én lennék az utolsó páciense, mivel az anyja vagyok. – amint meghallom a kijelentést teljesen lefagyok. Mindenre számítottam csak erre nem. Hogy õ az anyám? Akkor eddig miért nem tudtam róla semmit, meg még is…. Nem tudom belezavarodtam. Elegem van. Én csak Sora-t akarom és nyugalmat. Ez olyan nehéz kérés?

Bágyadt mosollyal ébredek, és tapogatózom magam mellé, de az ágy… nos az szokás szerint üres. Elhúzom szám, és kievickélek a puha takarók közül, hogy magamra kanyarítsak valami ruhaféleséget, majd csalódott sóhajok kíséretében indulok felfedezõ útra a házban. Mi lenne, ha egyszer nem tûnne el mellõlem szex után? Nem olyan nagy kérés… vagy mégis?

A konyha felõl motoszkálás hallatszik, és a levegõben valami ínycsiklandó illatok kavarognak, a sülõ rántotta gondolatára is összefut a nyál a számban, és hasam diszkréten korogva jelzi, a tegnap esti testmozgás sokat kivett belõlem. Halkan osonok az ajtóig, és elmosolyodom az elém táruló látványon. Shin reggelit készít… van olyan nõ, akinek nem olvadna meg a szíve attól, hogy a párja így várja? Kétlem… besunnyogok a konyhába, és hozzásimulva félmeztelen testéhez, végig simítok mellkasán.

- Miért van az, hogy, ha szexelünk, akkor utána mindig nélküled kelek fel? – mormogom álmosan.

- Mert mindig túl hamar felébredsz, mielõtt a meglepetést elõkészíteném, ezzel elrontva azt – válaszolja, és felém fordulva, szorosan magához ölel. – Készítettem egy kis harapnivalót. Csüccs! – int a kaja felé, de csak elvigyorodom. Ilyen könnyen nem rázol le!

- Elõbb kérek valamit – dorombolom lábujjhegyre állva, mire elmosolyodva nyom csókot felkínált ajkaimra. Mmmm… - Jó lenne egyszer erre kelni, vagy esetleg valami élvezetesebb dologra – pislogok rá ártatlanul, de azonnal veszi a lapot, mert perverz vigyorra húzza száját.

- Egyszer megtörtént, de akkor én pórul jártam – emlékeztet, és tényleg… szegényt jól helyben hagytam akkor. Megpaskolja fenekem és ellép mellettem, tányérokat, kenyeret varázsol az asztalra, és döbbenten figyelem a kibontakozó idillt. Egész szokható lenne…

- De akkor még csak egy perverz betolakodónak gondoltalak – incselkedek játékosan. – Mondjuk perverznek még mindig perverz vagy – vigyorgom negédesen, mire felvonja szemöldökét.

- Ez a dolog este annyira nem zavart, meg az utóbbi idõben sem – néz rám fölényes mosollyal, és a pedánsan megterített asztalhoz ül.

- Mert teljesen megrontottál, minden a te hibád, kis démon! – jelentem ki, és lábaira ülve foglalok helyet, hogy lecsípve egy falat kenyeret, szája elé tartsam. – De, ha már itt tartunk, semmit sem tudok rólad azon kívül, hogy, hogy hívnak, és, hogy mi vagy és milyen a természeted – hümmögöm elgondolkodva. Azt hiszem, ideje lenne kicsit több infót beszereznem róla, még akkor is, ha nem feltétlenül fog tetszeni a múltjának története.

- Mert nem elég, hogy ezeket tudod? – néz rám, és bekapja a felkínált falatot, majd én is kapok egyet.

- Shin, kérlek! – nézek rá szempilláim rebegtetve. – Szeretnék megtudni rólad mindent, ha már a pasim vagy – érvelek kitartóan, mire felsóhajt, és elhúzza száját. Ez az! Gyõzelem!

- Rendben, mesélek magamról, de elõre leszögezem, a barátnõk száma tabu. Bár, szerintem a démonságomból sejtheted, nem épp huszonhat éves vagyok – kezd bele, és lélegzetvisszafojtva hallgatom szavait. – Valójában, a koromat nem tudom, egy idõ után már nem tartottam számom, meg nem is volt miért. Nem emlékszem semmire, hogy lett volna gyerekkorom, vagy mibõl születtem, vagy csak úgy létrehoztak. Semmit sem tudok, csak, hogy élek, mi vagyok. Próbáltak már rengetegszer lekötni halandók, meg démonok is, mindenki egy kihívásnak nézett, hogy: na, majd õk megváltoztatnak engem – de nem jött össze nekik. Nem bírtam megmaradni senki mellett egészen mostanáig. Szinte az egész világot végigjártam, és vannak igazán nagyon szép helyek, ahová majd el foglak vinni – mosolyodok el végül.

- Kíváncsian várom, hogy milyen helyekre akarsz elvinni engem – bólintok komolyan. Amit eddig elmondott, csak abban erõsítette meg az elképzeléseim, hogy végtelenül magányos alak lehetett, és már nem is vagyok benne biztos, hogy a szex-démon, szex-démonnak születik-e. Mi van, ha csak a sorsa, a nagy semmi, ami körülveszi, hajszolja ebbe a létformába, hogy így keressen értelmet az életében? Ilyesmik eddig eszembe sem jutottak. Bûnbánóan hajolok hozzá, és csókot nyomok szájára, de kérdésem még mindig akad bõven, így tovább forszírozom a témát. – És amúgy, amikor ajtóstul rontottál a házamba, akkor ki akart levadászni?

- Hm, hogy is fogalmazzak? – tûnõdik el.

- Lehetõleg úgy, hogy megértsem, és ne más nyelven – mosolyodom el, mire felnevet. Nem kell szépíteni, sejtem mi történt azon a sorsfordító estén.

- Olya dologba ütöttem az orrom, amibe nem kellett volna, vagy, ahova nem kellett volna – mormogja, és felnéz rám. Nem haragszom, tudom, milyen a múltja, de azt hiszem, ezen túl kell lépnem, ha azt akarom, normálisan mûködjön ez a kapcsolat. – És kifogtam pont egy olyat, akinek a testvére katona volt, és egy elég érdekes méregbe mártotta a nyilat – teszi még hozzá magyarázatként.

- Akkor nem mindig volt habos-babos életed – vigyorodom el. Hát igen, aki ilyen szoknyapecér, az néha csúnyán el van verve… esetében lenyilazva, de ez már részlet kérdés.

- Hát nem, de milyen lenne az élet, ha mindig egyszerû lenne? – mosolyog fel rám, majd hirtelen témát vált, jelezve, róla ennyi egyelõre elég lesz. – Ma terved mára?

- Ma jön egy szerzetes egy másik szent helyrõl – megyek bele a hirtelen fordulatba, - vele fogok tárgyalni pár dolgot, de amúgy nincs, miért?

- Találtam kint egy régi kocsit, amit szeretnék megjavítani, és, ha tudsz esetleg nélkülözni, akkor ma meg is teszem, hogy ne gyalog kellejen mászkálnunk, ha megyünk valahova – közli egy szuszra, és elképedve pislogok párat.

- Te komolyan tudsz autót szerelni? – vigyorodom el, milyen sokoldalú… mondjuk azt az ócskavasat nem hiszem, hogy kipofozza, évek óta eszi a rozsda, még az apámé volt, aki fiatalkorában vette, és már akkor sem újként. Gondolkodtam is rajta, hogy esetleg felajánlom egy múzeumnak…

- Persze – simít végig combjaimon. – Fogalmazzunk úgy, hogy ez a szakmám, amikor éppen nem démonosdit játszom.

- Igen? – hümmögöm bizonytalanul, majd tekintetem megakad a falon függõ órán. – Amúgy, csináld nyugodtan, nemsokára úgy is megérkezik a szerzetes – mosolygok rá beleegyezõen.

- Rendben, akkor megyek, és délutánra meg majd szervezünk valamit, hogy ne csak a házban legyünk egész nap – mondja, és egy forró csók után magamra hagy a konyhában, hogy felöltözzön.

Majszolgatok még egy kicsit, majd összepakolom a rumlit, és lassan nekilátok a készülõdésnek én is. Kitakarítom a fogadó szobát, friss virágokat teszek a vázákba, és elbíbelõdöm kimonómmal is, miközben hallgatom, ahogy Shin odakinn kalapál és csörög rendületlenül. Szívesen kimennék hozzá, kicsit csorgatni a nyálam, mert ahogy láttam, csak egy nadrágban lejtett ki a nyári hõségbe… persze a kötelesség ismét közbeszól, és kedvetlenül hajlok meg a bebicegõ, koros pap elõtt, mikor megérkezik. Kedves ember, régóta ismerem, és semmi bajom vele, csak miért pont ma, és miért pont most… ahh, miért kell nekem ilyen apró-cseprõ dolgokkal foglakoznom?

Hümmögve hallgatom szövegelését, már régen nem a közelgõ ünnepségrõl szól a nóta, hanem a kiújult köszvényének szépségeit taglalja rendületlenül, és nagyon nem akarja észrevenni, hogy ideje lenne mennie. Ata is hasonló véleményen lehet, mert be-be sunnyog hozzánk, tétován megszaglássza a bácsit, majd eltûnik szobámban. Az utolsó megjelenése azonban fergetegesre sikerül, és szégyenkezve, mégis nevetve méregetem, ahogy nagyokat vakkantva visszarohan, fején egy csipkés melltartóval… a szerzetes diszkréten vihog nyomoromon, és a nagy hangzavarra befut Shin is, és csodálkozva figyeli a kis jelenetet.

- Minden rendben van? – kérdi mosolyogva, mire felnézek rá.

- Igen, persze – válaszolom,és felállok, kezeim között tartva a melltartót,majd végig nézek a kis démonomon. Az ajtóban állva, mellkasa elé font kezekkel méreget minket, a mögötte beszüremlõ napsugarak arany palástot vonnak alakja köré, meztelen felsõteste izzadságtól fénylik, bõrét fekete pacák festik meg itt-ott. Haja csapzottan tekereg széles vállain, parázsló tincsei szinte izzanak a napfényében, sötét íriszei, amik egyfolytában engem figyelnek, érdeklõdve csillognak, és érzéki ajkain halovány, mégis felsõbbrendû mosoly vibrál.

- Minden rendben, kicsim? – kérdi újra, és felém lép. Nagyot nyelve biccentek, és próbálok közömbös képet vágni megjelenéséhez, noha legszívesebben az ajtóig rugdosnám a szemöldökét vonogató szerzetest, hogy húzzon már haza, hogy rávethessem magam erre az olajos félistenre a szoba közepén…

- Nos, azt hiszem, mindent megbeszéltünk – kászálódik fel az öreg, néma fohászom meghallgatást nyert úgy tûnik. Sejtelmes mosollyal még utoljára végig mér, majd meghajol, és kifelé indul. Sietõsen trappolok utána, és gyors búcsúzás út erélyesen csapom be az ajtót.

Ezen is túl vagyunk… és most vissza az eredeti tervhez. Bájos mosollyal arcomon, lépkedek vissza a szobába, de csak Ata hempereg a padlón, erélyesen megmorogva a szõnyeg rojtjait. Shin? Szemöldököm vonogatva sétálok ki a garázshoz, és az ajtó keretnek dõlve figyelem, ahogy kedvenc démonom lelkesen maszatolja magát a felnyitott motorháztetõ takarásában…

- Hogy haladsz? – érdeklõdöm unottan, és mellé sétálva bepillantok a mûveleti területre.

- Lassan – érkezik a válasz, és fel sem néz rám. – Alaposan be van rozsdásodva, azt hiszem ma mégsem leszek kész vele – fúj csalódottan, és tovább bütyköl. Szám elhúzva ingatom meg fejem, legkevésbé sem érdekel az autó, és sért, hogy ennyire semmibe vesz.

- Egy kis frissítõt esetleg? – dorombolom lágy hangomon, és ujjaim végig cikáznak felkarjának meztelen bõrén. Érdeklõdve kapja felém fejét, és meglepetten hagyja, hogy kezeit félre lökve, lecsapja a motorháztetõ fedelét, és elegánsan feltornásszam magam rá.

- Sora? – pislog rám kérdõn, de karjai már derekam köré fonódva húznak lejjebb, hogy ágyékát az enyémhez szorítva, szemtelenül elvigyorodjon. – Azt hittem, limonádét kapok…

- Kapsz, utána – vonok vállat nemes egyszerûséggel, és nem várom meg a további csipkelõdést, ajkaim az övéire tapasztva csókolom meg.

Nem ellenkezik, elégedett morranással mélyíti el csókunk, és én boldogan adom magam neki, felkínálva testem és lelkem is egyaránt.

Biztosan tartó karjai között remegek, sóhajtva élvezem könnyed érintéseit és csókjait, testének hevét, õt magát, mindenét, az elsõ igazi szeretkezésünk forrongó gyönyörét, mert most elõször nem érzem azt, hogy csak emiatt kellek neki, hogy csak egy eldobható játék lennék… most elõször elhiszem, hogy a szex vele többrõl szól, mint az önzésrõl és a nyers élvezetek hajszolásáról… Szerelemmel valahogy minden más értelmet kap, és mikor a gyönyör kapujában állva nevét susogom kábán, szorosan magához ölelve követ õ is, és felderengõ mosolya, arcára ülõ boldogsága láttán csordultig telik szívem az iránta érzett érzésekkel…

Miután összeszedtük szétcsúszott mivoltunk, Shin közölte, ha arra gerjedek, hogy félmeztelenül és koszosan flangál itthon, minden nap autót fog szerelni. Nevettem, nevettünk, és azért megkapta az ígért limonádét is, de tudtam, nem húzhatom sokáig a komolyabb beszélgetést, ami ránk várt.

- … és akkor a szivárvány pónik körbeadták a spanglit és énekeltek…

Zavartan kapom fel a fejem, és mint valami ütõdött, pislogok Shinre, aki szinte az arcomba mászott már, és valami pónikról magyaráz. Hátrahõkölve rázom meg fejem, annyira elkalandoztam, hogy a vacsorám kihûlt, a beszélgetõpartnerem meg láthatóan kiakadt a kómázásomon.

- Ne haragudj, elgondolkoztam – sóhajtom békítõen, és megpaskolom kezét.

- Mi a baj? – kérdezi aggodalmasan, és közelebb húzza székét.

- Nincs baj – rázom fejem, és sóhajtok. – Csak az van… hogy el kell utaznom egy idõre.

- Igen? És hová megyünk? – lelkesül fel azonnal, de leintem.

- Mondom utazom, én! Egyedül! - javítom ki. – A szerzetessel, aki ma itt volt. Minden évben elmegyünk a szentélyeink vezetõiként a fõvárosban rendezett fesztiválsorozatra, ami azt jelenti, hogy egy hétig a színemet sem fogod látni – motyogom csendesen. Vajon csak nekem ilyen nehéz ez? Miért olyan nehéz elképzelnem, hogy hét teljes napot nélküle kell majd eltöltenem egy idegen városban, idegen emberek között…

- Miért nem mehetek? – horkan fel sértetten, és kihúzza kezembõl a kezét. – Szégyellsz talán?

- Szó sincs róla – vágom rá azonnal. – De tudod, ez egy szent hagyomány, amolyan megtisztulási rítus, és ezen alkalmakkor minden érintett „szakmabeli”, ha úgy tetszik, egyedül járul az istenek színe elé. Nincs habzsolás, se testiség, se semmilyen vígalom, egészen az utolsó napig. És azt hiszem, sõt, tudom, ha te is ott lennél velem, nem tudnám betartani a szabályokat – mosolyodom el békítõen.

- Szóval egy hétre félre kell tenned minden földi jót? Ekkora baromságot – morogja, de látom, kicsit már megenyhült. – És mikor kell indulnod?

- Holnapután – vonom meg vállam. – És, tudod nem is annyira az utazás zavar, és nem is az, hogy naphosszat meditálhatok a vének klubjában…

- Hanem az, hogy félek, mire visszajövök, te megint nem leszel itt – mondom el halkan, ami a szívem nyomja. – Túl szép minden, hogy igaz legyen, és tudom, azt mondtam, megpróbálok bízni benned, de a szívem mélyén még mindig attól félek, hogy egy nap se szó se beszéd magamra hagysz… és akkor, én nem tudom… és most mégis muszáj mennem, és nem láncolhatlak magamhoz és…

- Csss, nyugi, kicsim – ölel magához azonnal, és ujjai elmaszatolják kibuggyanó könnyeim. – Megmondtam nem? Szeretlek! Hidd el, nem szabadulsz meg tõlem olyan könnyen – kuncogja, és állam alá nyúlva, felemeli fejem. Arcán elnézõ vigyor, szemeiben semmi indulat vagy hazugság, és kicsit szégyellem magam.

- Sajnálom, Shin! – dadogom elveszetten. – Sajnálom, hogy nem bízok benned… de azt hiszem, ezt csak az idõ tudja orvosolni. És az sem épp örömhír, hogy el kell utaznom… kicsit nagyon a szívemre vettem az egészet.

- Semmi baj – csókol meg szelíden. – Nekem sem tetszik az ötlet, hogy elmenj, fõleg, hogy egyedül, de, ha ezt kell tenned, én rábólintok. Egy hét nem a világ, és ha hazaérsz, én itt leszek. Kivéve persze, ha a kutyád fel nem fal…

Elmosolyodva forgatom meg szemeim, és szorosan hozzábújva hagyom, hogy felnyalábolva a hálóba vigyen. Óvatosan elfektet az ágyon, és mellém feküdve mellkasához von, de nem csinál mást. Csak fekszünk a sötétben, némán és mozdulatlanul, és a fél életem adnám, ha most a fejébe láthatnék, csak, hogy megnyugodjon a zaklatott lelkem és képes legyek végre elhinni, õ tényleg velem akar és velem is fog maradni, amíg élek…

Az állomás nyüzsgésétõl már szédelgek, a tömeg vadul hullámzik körülöttünk, és félszegen kapaszkodom az egyetlen biztos pontban magam mellett, akit percek múlva mégis muszáj lesz elengednem. Mindig is otthonülõ típus voltam, ezek a fesztivál látogatások számomra igazi kínzásnak érnek fel, és most, hogy Shint megismertem, egyáltalán nincs kedvem a sok szenteskedõ kollégával tartani… de a munka az munka, és a vonat meg befutott, szóval abba kéne hagynom a nyavalygást…

- Minden rendben lesz – bíztat Shin és kiölelgeti belõlem a szuszt. – Hívj, amint megérkeztél!

- Rendben – mosolyodom el félszegen. – Vigyázz magadra, és ne öljétek meg egymást Atával, és a mélyhûtõben van gyorskaja, a mikróban kétszáz fokon tudod megsütni, és, ha a posta…

- Kicsim, elég lesz – teszi mutató ujját a számra. – Ezeregyszer elsoroltál mindent, nyugi megjegyeztem, és nyugi nem lesz baj – simogatja meg arcom, és szédítõ búcsúcsókot nyom ajkaimra.

A fejünk feletti hangszórókban berecseg egy nõi hang, tudtunkra adva, hogy a vonat azonnal indul, és ideje lenne nekem is felszállnom. Kényszerítve magam, hogy kibontakozzak az ölelésbõl, szomorúan még egy utolsó puszit hintek Shin felé, és szerény csomagommal egyensúlyozva, beszállok a vonatba. Az szerelvény másodpercekkel késõbb már indul is, csak én állok bambán az ajtóban, és figyelem a távolodó állomást, és a tömegbõl kitûnõ, mégis egyre kevésbé felismerhetõ vörös üstököt…

- Hogy mit csinálsz? – kérdezi meg teljesen ledöbbenve. Jó oké engem is ledöbbentett, hogy csak így kimondtam, de akkor is ez az igazság és ezzel nem tudok mit csinálni. – Ugyan, ne szédíts! Már hogy lehetnél TE szerelmes? A fajtád tudtommal nem képes ilyesmire, miért pont te lennél kivétel?

- Nem tudom! – tényleg nem tudom, de tényleg így van. Soha nem hittem volna, hogy megszelídítenek, de még is megtörtént. – Csak abban vagyok biztos, hogy kellesz nekem! Mióta megkaptalak, nem voltam mással, nem is érdekelnek más nõk… egyszerûen kifordítottál önmagamból.

- Komolyan azt hiszed, beveszem ezt az egészet? – látom rajta, hogy ideges, de ezzel nem tudok mit kezdeni, akkor is így érzek és ez van ezt el kell fogadnia. – Ne már, ennyire még én sem vagyok naiv! Ha annyira szeretnél, most nem menekülnél, nem próbálnál megint olajra lépni. Neked ez a bevett módszered, ha valami kényelmetlen, odébb állsz! Legutóbb egy kutya miatt, most egy másik pasi miatt. Ha oda a komfortzónád, már itt sem vagy. Azt hiszed, minden ilyen eltûnésed után repesve foglak visszavárni? Nem bízom benned, mert nem adtál rá semmi okot!

- Most erre mit mondjak? A kutya egy dolog, de nem fogom végig nézni, ahogy az orrom elõtt enyelegsz mindenkivel! Azt hiszed, nekem olyan egyszerû? Hogy én nem zavarodok már bele ebbe az egészbe? Mindketten ugyanazt tesszük, mert te is menekülsz, elõlem, az érzéseid elõl! Meguntam, ha nem kellek, ha nem hiszel nekem, minek maradjak?

- Mert… mert – a lefagyása a biztosíték arra, hogy nem képzelõdök, és jól látom a dolgokat. Nem akarom ezt így tovább csinálni, mert szét fogok szedni mindenkit, aki csak a közelébe mer menni. – Kezdjük az elején. Nem enyelgek mindenkivel, az ég áldjon meg! Nem akartam a csókot Alex- szel sem! Ha nem te, én ütöttem volna ki! Menekülök? Igen, mert még mindig képtelen vagyok megbízni benned. Tudom, sokkal tartozom, tudom, hogy mellettem voltál a nehéz pillanatokban, de a tudat, hogy mi vagy, újra és újra elbizonytalanít! Ha most azt mondom, szeretlek, és kiadom a szívem, mi a garancia rá, hogy nem töröd össze? – ebben igaza van, de ha eddig, hogy nem történt közöttünk semmi meg tudtam állni és nem kívántam senkit, akkor szerintem ha még együtt is kifogja telíteni az összes vágyamat, amit eddig akartam a nõktõl. Elhiszem, hogy fél, mert nekem is teljesen új ez a helyzet, de nem tudok most jelen pillanat vele mit kezdeni azt tudom, hogy mit érzek és ezt fogom követni, mert érzem, hogy helyes, még akkor is ha ellent mond azzal, ami valójában lennék.

- Sora – még a nevét is élvezet kimondani. Odamegyek hozzá, majd elfektetem az ágyon és felé fekve nézek egyenesen a szemébe, látnia kell benne, hogy nem akarok hazudni neki és tényleg komolyan gondolom, amiket mondok. Õt akarom és kész. – Szeretlek! Ez nem változik meg bennem azt hiszem már soha! Tudom, hogy nehéz, de megkönnyíthetnénk a dolgunk, nem? Ha nem mondod el, mi bánt, nem tudok változni, és fordítva ugyanez a helyzet. Azt hiszem, kicsit többet kéne beszélnünk kettõnkrõl, és nem a szõnyeg alá söpörni az érzéseinket.

- Nehéz! – tudom, hiszen nekem is nehéz az érzéseimrõl beszélni, de akkor is meg kell próbálnunk.

- Te vagy nehéz, te állat! – szavaira kicsit észbe kapok, mert hát tényleg nem éppen vagyok pehely könnyû. Könyökeimre támaszkodok, és úgy nézek a szemébe, miközben egy mély levegõt vesz, de azt is látom, hogy elgondolkozik, ami a szavaimnak köszönhetõ szerintem, de remélem csak pozitív dolog fog kisülni belõle. - Csak egyszer tudjam meg, hogy átvertél, csak egyszer lássalak más nõvel, és esküszöm, letépem azt az okos fejed a nyakadról!

- Ez azt jelenti, hogy? – vigyorodok el és úgy nézek rá. Ha ez tényleg azt jelenti akkor azt hiszem én leszek a legboldogabb a földön, de tudnám, hogy miért érzem úgy magam, mint egy szerelmes tini, amikor már jó pár év a hátam mögött van…

- Azt, pont azt – adja végül a csodálatos választ. – Ettõl a perctõl kezdve, nincs kicsapongás, én pedig nem engedek idegen pasikat hetekig itt lézengeni. Áll az alku? – természetesen benne vagyok az alkuba már csak Ata-val kell megbeszélni a dolgokat és remélem, hogy õ sem fogja az angyalokat többre tartani, mint engem, aki boldoggá teszi a gazdiját, arról nem is beszélve, hogy én hoztam ide.

- Rendben, így legyen – adom beleegyezésemet és inkább ajkaira tapadva csókolom meg és ízlelem õket. Nagyon hiányoztak és csak ennyit akartam tõle, hogy engem is vegyen észre és ne veszekedjünk, bár ha a veszekedések után mindig lenne egy kis kibékülõs szex, akkor azzal úgy nem lenne semmilyen problémám, mert akkor még a végén direkt összevesznék vele valamin.

Fellöki magát és vele együtt engem is, így már térdelve csókolom, ahogy csak tudom, míg õ a felsõm alá csúsztatja a kezét és úgy próbál megszabadulni a felsõmtõl, bár én most mással vagyok elfoglalva és valahogy nem akarok megszabadulni tõle mostanában.

- Várj egy kicsit – eltol kicsit magából, de miért is? Nehogy azt merje mondani, hogy nem akarja, mert akkor tuti, hogy fejbe lövöm magam. – Túl sok ruha – kijelentésére, viszont csak elvigyorodok.

- Ha csak ez a baj – mondom neki és legszívesebben letépném róla az összes ruhát, de nem hiszem, hogy örülne neki, ezért egy kicsit igyekszem türtõztetni magam és csak leveszem róla.

Amint mindennel megvagyok, szorosan ölel magához és merevedésem az õ ágyékánál található, pont ott ahova való, csak inkább lenne benne, mint kívül. Megcsókolom, de elég hamar elpártolok az ajkaitól és inkább nyakát meg a melleit hallom el csókjaimmal, amik oly finomak. Kezdtem már elfelejteni, hogy milyen jó érzés, ha õt kényeztetem. Nem sokkal késõbb már ágyékánál vagyok található és éppen édes barackját kapom be és kezdem el szívni, amire nyögések szakadnak fel belõle és érzem, hogy élvezi, fõleg, amikor a vállaimat markolja. Holnapra lesz szép piros vállam, de nem baj, mert megéri.

Amikor elég nedvesnek érzem abbahagyom kényeztetését és felé mászva nézek a szemeibe, amik eléggé vágytól fûtöttek és mintha könyörögnének valamiért. Bár sejtem, hogy mit akarnak, de még egy kicsit mást fog kapni, mert nem akarok fájdalmat okozni neki…

- Mi kéne, kicsim? – kíváncsiskodok vigyorogva, de amikor megérzem forró tenyerét lüktetõ farkamon felhördülök, mert piszok jól esik. Ujjaimat is belé csúsztatom, mert azért, még egy kis tágításra szüksége van az én méreteimhez.

- Szerinted? – bájos pislogásán, csak nevetni tudok, ám, amikor megszorítja farkamat nyögés lesz belõle. Azt hiszem tudja, hogy miként korbácsolja a vágyakat és miként érje el azt, amit nagyon szeretne.

- Szemtelen – jegyzem meg miután kihúzta belõle ujjaimat. Lehajolva hozzá harapdálom meg kicsit a nyakát, de egyben be is igazítom magam, hogy csak egy lökéssel már benne is tudjak lenni.

Odaérintem, hogy feltudjon készülni arra, ami most lesz, majd egy erõteljesebb lökéssel teljesen tövig hatolok belé, amire érzem, hogy megrándul az egész teste és fel is sikít. Remélem nem okoztam nagy fájdalmat neki. Picit elkezdek mozogni benne, hogy múljon a fájdalom is, de azért jobb megbizonyosodni róla, hogy mi van.