 Karakter: Rosier
Megjegyzés: ~ Mojámnak
Rosier:
Már lassan egy hete, hogy hárman emberekbe bújva rejtőzünk a nem rég városba érkezett végrehajtó elől. Nem mondhatnám, hogy számomra annyira élvezetes a móka, két „társam” viszont annál inkább élvezi. Inkább örüljenek ők, minthogy engem kapjanak el. Nekik erről nem kell tudni. A pasas teste, akit megszálltam egy nyeszlett, szürke kis fazon volt, de viszonylag jelentősebb jellem. Amikor felvettem a „bőrét”, kissé átalakítottam az ízlésemnek. Innentől kezdve már csak mentálisan kell a többieknek azt sugallni és emlékeikbe nyúlni, hogy ez a fazon mindig is így nézett ki. Még szerencse, hogy nincs róla sok emlékük, mert alig egy hónapja hogy a szervezetükbe került. Őrült egy állatnak tűnik, belül még néha vergődik tudatalattija, de csak megpöckölöm és elkushad. Sokkal erősebb vagyok nála.
A hajam most kissé más fazonú, sötétszőke, bár igyekeztem a saját stílusommá formálni fokozatosan. A szemeim pont ugyan olyanok, mint az eredeti és a testfelépítésemből is kölcsönöztem neki. A pasas kegyetlenebb mint én, ez tény, és igyekszem hozni a formáját. Ironikus ez így démonként. Egyetlen előnye az emberi testnek, hogy el tudok benne rejtőzni, meg tudom viccelni az embereket, de bármi másra szeretem saját magam használni. Körülbelül olyan érzésem van, mintha a bőrömön 24 órában kondom lenne. Nem annyira kellemes és érezhetetlen, mint a terjesztők állítják.
Egy raktárépület a telephely. Mily snassz, milyen egyszerű és együgyű. De stílusos is egyben. Viszonylag be van rendezve, már ami a ládák elrendezését illeti, van tévé, asztal, fotelek, székek, kanapé, és az irodákat átalakították szobává. Nincs belőle sok és kicsik, mert hát egy raktárnak nem kell nagy irányító iroda, de a célnak megfelel. Na persze nem csak alvásra, mert van akinek erre külön lakása van. Nekem nem. A pasas akinek a testében vagyok itt „él” úgymond, pont azzal a két másik fazonnal, akiket a másik két démon szállt meg.
Egy behajtós meló után szétszóródva pihentetjük seggünket unalmat űzve. Mivel az én pasasom láncdohányos volt így időként el kell vele szívnom egy szálat, arra fogva a ritkaságot, hogy leszokóban van. Most is ezt teszem, az egyik asztalnak döntve hátsómat, a hamutálba szórva a szürke hulladékot.
Hirtelen kicsapódik az ajtó, mintha egy szélvihar vágta volna ki, visszapattan a falból, és minden tekintetet magához vonz.
Egy tőlem valamivel alacsonyabb alak áll az ajtókeretben, majd magabiztosan lép be. Haja laposan hátrafonva, olyan szőke árnyalattal, ami nem természetes… az én szememmel. Ez amolyan megérzés, ez az álcázó szőke szín, az eredetit nem tudom ebből megállapítani. Nem egyszerű emberi lény, ezt érzem. Viszont a saját erőmet így nagyon el kell rejtenem, hogy ne vegyen észre. Furcsa, szurkáló érzés lapul meg a gyomromban.
- Mit akarsz itt töpszli? – mordul fel az egyik colos, felállva eddigi tunyuló helyéről.
- Szeretnék csatlakozni – pár pillanatnyi döbbent csend, majd az egész bagázs nevetésben tör ki. Én a hasamat fogom, és mielőtt elejteném a cigit a hamutartóba nyomom a csikket.
- Hé kisfiú… ez nem egy játszótéri banda, jobb lesz ha kivonszolod innen a kis segged míg egyben van – egy nyurgább alak közelít felé, az egyszerű emberek közül, már épp kezdené kifelé terelni, amikor hirtelen kikerüli és elgáncsolja. Mázlija volt. Ha az egyik megszállt ember menne neki, az tuti elkapja. Még szerencse, hogy nem én álltam neki. Csak karba tett kézzel, meglapulva figyelem az eseményeket. Szürke egér üzemmód. A kissrác egyik lábát a pasas seggére teszi diadalittasan. Mindenki újabb röhögésben tör ki.
- Ezt most megkaptad Earl. – zeng hangom, mire az élénk kék szemek felém villannak. Túl természetesek, mégis van bennük valami báj. Arcom kifejezéstelen, talán csak a szemem mosolyog. Szeretem, ha az emberek hülyét csinálnak magukból, mert van min nevetni.
- És mégis miért akarsz közénk tartozni?
Leveszi lábát Eralről, aki utána kap, de csak félrerúgja a kezét. Erős is, de csak egy emberhez képest.
- Nem akarok unalmas életet, ez sokkal jobban érdekel. Olyan menők vagytok fiúk. – mily hízelgő, mindjárt elolvad mindenki mint csoki a motorháztetőn hagyva a napon.
Most én vagyok soron. Ellököm magam az asztaltól és komótosan lépkedek felé. Látszik, hogy készenlétben áll, de nem fogok nekiesni. Egyedül nem.
- Rendben – mondom búgó hangon, mert ha kiabálnék, a gyér berendezés visszhangozná, bár így is elég zajos. – Viszont ez esetben át kell esned egy beavatáson.
- Beavatás? – lassan köré gyűlnek az emberek, köztük van a két megszállt is, akiknek szemkontaktussal mutatom, hogy csak természetesen viselkedjenek.
- Igen – lassan körbenéz és rájön. Egyszerre hárman esnek neki, de gyorsan kikerüli őket.
- Most szórakoztok velem? – talán attól fél, hogy ha elkapjuk összeverve dobjuk ki? Lehet. Megeshet.
Earl előkapja bicskáját, és mikor sarokba szorította felé mereszti. Milyen együgyű. Felcsapja a kezét, és elslisszol, viszont lassacskán kiüti egymással az embereket, és végül maradok én. Amikor fut el a többiek elől, nekem ütközik, de megriad és fellök, ő pedig állva marad. Hogy miért dőltem el? Mert csak akkor maradok állva, ha démon vagyok. Most embernek kell lennem.
Lenyugszik és segítőkezet nyújt nekem. Csak rámosolygok és elfogadom, majd mikor felállok, felé magasodom termetemmel, de még nem engedem el a kezét. Túl szép. Jobban is álcázhatta volna magát, bár ki vagyok én, hogy akadékoskodjak? Én is adtam a külsőmből az embernek.
- A nevem Roger – mutatkozom be, testközelbe lépve hozzá, hogy felfelé kelljen néznie rám.
- Domenic.
- Üdvözöllek köztünk, Domenic. De ne hidd azt, hogy ezzel vége, lehet a terepen meggondolod magad.
- Majd meglátjuk – szemében elhatározás és némi báj, mosolygós vonások. Mélyet szippantok.
Milyen édes és ártatlan illata van. Szeretem ezt az illatot.
|
