Egy civilizáltabb helyet pillatok meg végre, egy kocsma hívogató illatai, a frissen sültek, a ragu, és egyéb gyomorkorgató ételekbõl kiszabadult ínycsiklandó szellem ragad orron és repít be, egészen a kocsma közepéig. Pillantásom körbejáratom, egész érdekes és válogatott társaság gyûlt itt össze, a helyiek és átutazók kusza egyvelege tölti ki a teret. Mindig is szerettem a nyüzsgõ tömeget, ahol mindig akad egy - két érdekes figura, akin vagy  akivel lehet jókat nevetni, barátokat szerezni, és jókat beszélgetni egy tál finom étel mellett. A pult felé veszem az irányt, hogy végre rendelhessek valami lélekmelengetõen ízletes húst körettel. De persze, hogy megint nem jutok el eddig, egyre többen kezdenek körülöttem lenni. Kezd megtelni a kocsma, hogy egyre szûkösebb a tér?! Körbepillantok, hogy kellõen fel tudjam mérni a terepet. Legforgalmasabb a pult környéke, itt tolong a legtöbb férfi, falnak, zabálnak, de ez már megszokott kép, ilyenen régen nem akadok fent. A kifinomult és tiszta étkezések emléke otthonról fût, jó emlékezni rá, és tudni, hogy van olyan is, de most ez az én utam, ezt kell elfogadnom. Kedvesen mosolygok a körülöttem lévõkre, próbálok közelebb férkõzni a tömegben, hogy végre leadhassam s rendelésem, aztán ha jól laktam jöhet a társasági élet, mindig kellenek ismerõsök, na meg hátha tud valaki a népemrõl valamit, vagy legalább egyszer is látott hozzám hasonlót, egy nyom amin végre elindulhatnék. De ezen majd késõbb rágódok, most inkább kiélvezem a lehetõségek nyújtotta elõnyöm, mikor rés nyílik az emberi pajzson. Viszont csak nem érem el a kívánt helyet, körbevesz két férfi. Eléggé csavarja az orrom a mosdatlan és áporodott szaguk, a leheletükrõl inkább nem is ejtek szót, elég ha az én gyomrom forog tõle. Na ennyit arról, hogy nem is olyan rég még éhesnek neveztem volna magam. De ennek ellenére szívélyesen mosolygok, hisz lehetünk még jóban, biztos kedves és figyelmes emberek. Nem szabad sosem a külsõ alapján ítélni, lehet, hogy egy csiszolatlan gyémánt rejtõzik a sok kosz alatt. Hát így is állok hozzájuk, majd csak kiderül milyen embereket sodort elém Mitre Istennõ szerencsekereke.

- Ilyen szépség egyedül nem ácsoroghat ekkora faragatlan tömegben - szól hozzám a bátrabb.

- Köszönöm figyelmességed drága uram, de minden tömeg hordoz annyi eleganciát, hogy tudja az éhes emberek elsõbbséget élveznek, és nem ajánlatos zargatni õket - hárítom a szavait szerényen mosolyogva.

- Még a végén a tulok haramiák könnyed prédának nézik gyenge alakját - csatlakozik a másik is a társalgásba. Kedves emberek járnak erre, védik a hölgyek becsületét, ami dicsérendõ dolog. Bár nem értem, hogy az enyémet miért akarnák védeni, hisz én nem kellenék a kutyának sem, de azért örülök valamennyire, hogy mégis ilyen rendesek és a sor végén kullogókra is gondolnak.

- Szívem örömtõl repesõ madár szárnyán repül egyre magasabbra ilyen nemes és szép szavak hallatán. Ilyen nemes lelkû férfiak társaságában még egy magamfajta lánynak sincs félnivalója - nézek egyikrõl a másikra mosolyogva. Kedves emberek, szeretem az ilyen fajta hozzáállást. De már a gyomrom kezd elégedetlenkedni a szagok ellenére is, hisz már lassan két napja nem jutottam rendes ételhez.

- Viszont most bocsássák meg nekem faragatlanságomat, de el kell köszönnöm a felemelõ társaságuktól, szeretnék némi meleg élelmet magamhoz venni - és már fordulnék is, de az egyik megragadja a karom. A csuklómnál fogva kezd el húzni közelebb magához, igyekszem távolságot tartani, de ekkor mögém lép a másik és a derekamat kezdi el simogatni. Elég sokat ihattak, ha ilyenre vetemednek, sokkal szebb nõk várakoznak a figyelmükre, bár lehet, hogy csúnyaságom miatt gondolták, hogy feláldozzák maguk és jót tesznek nekem. Csak a lényegrõl feledkeztek meg, hogy nem vágyom férfi érintésére. Bár ezt nem is tudhatják, hisz nem tudja senki szívem eme vágyát. A fülembe érkezõ meleg suttogástól kiráz a hideg, igyekszem nem tudomást venni róla, na meg a gusztustalan szavakról.

- Örülök uraim, hogy kedvükre valónak találnának, ami igazán nagy szó. Viszont az illem máshogy diktálja ilyen fajta érzéseik kimutatását. Uraim egyet értenek velem? - nézek szépen pislogva és mosolyogva a többi körülöttem lévõ férfiúra, akik egyetértõen bólogatnak megnyugvásomra.

- Szóval egy hölggyel bánjanak kedvesen, bókoljanak neki, hívják meg egy italra, vagy egy tál ételre, szavaik legyenek fennköltebbek és szívhez szólóbbak - kezeimmel is gesztikulálok, arcom játéka hûen tükrözi a gondolataim. Az engem illetlenül rabságban tartó testrészek szorítása enyhül szavaim hallatára. De ez az állapot nem tart sokáig, újból kezdik, amit az elõbb elkezdtek, megint vonnak és húznak. Na eddig tartott az én türelmem is, attól, hogy nem vagyok szép nem vagyok tárgy, akivel kedvükre szórakozhatnak. Elsötétül a pillantásom, nagyon nem szeretem, ha gátolnak a szabadságomban. Ösztöneim hû õreimként teljesítik szabadulni vágyásom, szikrák támadnak és égetik meg az illetéktelen helyeken tartózkodó kezeket.

- A rohadt életbe bele! - hörren fel az egyik indulatosan miközben elrántja a kezét.

- Ezért megfizetsz, te kis boszorkány! - a másik sem marad le a szitkolózásban, de õ már tettleges is lenne, elkapott keze emelkedik, én meg kapkodom a tekintetem hova is ugorhatnék a nagy tulok mancs elõl. De ugyanebben a pillanatban távolabbról egy hatalmas tûzgolyó repül a támadóm felé, majd beborítja és teljesen ellepik a lángok a férfit. Enyhén elnyíló szájjal nézem a történéseket, ilyet még sosem láttam közelrõl, na meg, hogy ilyet tettek volna értem elég elképzelhetetlen. Most veszem csak észre, hogy a hátsómon ülök, a lendület lelökött a lábaimról, de egyenlõre kivárok és nem tápászkodom fel, innen kevésbé vagyok jó célpont. Biztos tartozott valakinek a fószer és most kedvezõ pillanat tárult az adósság rendezésére, na meg a megmentõ szerepét is eljátszhatja az ismeretlen, kész nyerõ helyzet. De ennél több idõm nincs a gondolkodásra, máris az asztalon átugorva mellém siet egy alak. Nem épp kecses a mozgása, ránt magával mindent, ami az útjába kerül. Ha nem is miattam, de miatta tuti verekedés fog kitörni. Fõleg az egyre hangosabb szitkok amik követik nem ígérnek semmi bíztatót. Éhes ember étkét csal fõvesztés terhe mellett lehet bolygatni. A zúgolódás egyre hangosodó sodrásából egy az orrom elé dugott kéz és a furcsa nõi hangra emlékeztetõ beszéd ránt ki.

- Jól vagy, szép hölgyem? - hátraveti a csuklyáját és mosolyog bíztatóan. Ekkor viszont megcsap a szaga. Vajon mikor fürödhetett és cserélt utoljára ruhát. Igazán..orrfacsaró jelenség. De megmentett ezt meg kell köszönnöm neki, hát udvariasan rámosolygok.

- Köszönöm, hogy segítettél - azért tartom a tisztes távolságot miután felsegített. Akaratlanul is a nadrágomba törlöm a kezem, ahol hozzáértem. Na nem vagyok tisztaságmániás, talán csak egy kicsit, még egészségesen. Hisz azért sokkal jobb egy illatos ruhában flangálni tisztán, mint hogy szagom megelõzzön. Na de nem az én posztom megítélni senkit.

- Uhm... nincs mit - mintha zavarban lenne, ez furcsa mód egész aranyos, olyan ellentétes a megjelenésével. Fogai közül kihalász egy salátadarabot és maga elé emeli. Na ennyit arról, hogy éhes voltam eddig. A szaga és ez a szebb napokat látott saláta meggyõzi a gyomrom, hogy két bukfencezés után nem kell neki étel, ami csak úgyis kikívánkozna ezek után.

- Virágot a virágnak... ? - arcom rángatózni kezd, ahogy próbálom visszafojtani a hányingerem, na meg a véleményem. De szerencsére gyorsan megszabadul a zöldségtõl, bár elég szerencsétlen módon egy szerzetes kopasz fején landol, visszhangot keltve a placcsanás, mellyel a hajnélküli bõrre csattan. Ezen majdnem elnevetem magam, de a számra harapok. Nem lenne szép kinevetni a szerencsétlenségét.

- Nem ingyen tettem - néz rám, szavai visszarántják rá a tekintetem.

- Miben segíthetek neked? - ha így állunk akkor lássuk az üzletet. Közelebb lépek mosolyogva, kíváncsi vagyok vajon mibe fog nekem fájni ez a nem épp hétköznapi megmentés. Mélyen a levegõbe szagol, majd odahajol hozzám és szaglászni kezd. Na ez már kezd túl sok lenni, túl közel, és túl orrfacsaró és émelyítõ. Mázli, hogy nem tartja ezt a tevékenységet sokáig fontosnak, így az önuralmam is kitart és nem hányom le. Furán néz rám és mosolyog. Biztos örül valaminek, végül is szép nap van.

- Ami azt illeti, szükségem lenne egy új hüvelyre - végigmér, majd megáll a tekintete a csípõmnél és körbenyalja a száját. Értetlenül pislogok rá elsõnek enyhén félrebillentett fejjel. Majd megvilágosodok, hisz elsõ ránézésre harcos lenne a megmentõm, ott lóg rajta a kardja, meg vértje is van, na meg a testszaga is ehhez mérten megfelelõ.

- Biztos megsérült a tiéd, vagy elhasználódott, veszek neked egy újat a kedvességedért cserébe. Nekem nincs felesleges hüvelyem, mit neked adhatnék - nézek rá mosolyogva, de komolyan beszélve.  - Akkor menjünk és keressük mega kovácsot, nála biztos lesz valami szép példány a számodra - és már fordulok is sarkon megcélozva a kijáratot. Jó lesz ezt az egyre inkább puskaporos hordóra hasonlító helyet magam mögött hagyni, majd ha lecsendesült kellõen a hangulat visszajövök és végre eszek egy sötét sarokba. Aztán jöhet majd az énekléssel egybekötött pénzszerzés és informálódás. De elsõnek ezt a tartozásom kell letudnom, ha már volt olyan kedves ez az ember és segített. Nem is figyelek rá, hogy követ - e, biztos vagyok benne, hogy jön utánam. Na nem csak azért, mert hallom léptei zaját, na meg mert épp neki vásárolunk, hanem, mert a bûze megelõzi. Hamar le kell tudnom ezt, vagy még a végén belelököm az egyik lóitatóba vagy egy tóba, attól függ, hogy melyik lesz közelebb. A kocsmából kilépve ugyanolyan hangos népek uralják az utcákat is, kofák kiabálnak, érmék csörrennek, állatok kiabálnak jajveszékelve. A hangos kalapács csattogás felé indulok, nem habozok, nem hagyok idõt neki, hogy fel tudjon tartóztatni, vagy esetleg másítani z elképzelésén. A kovács elé érve nézem, ahogy a fújtatóval a tüzet tartja éberen az egyik, miközben a másik hatalmas kalapácsával csapkodja a vasat az üllõhöz. Mindig megbabonázott ez a látvány, de most nem tudok mégsem teljesen belefeledkezni, hisz adósságom van. Hirtelen fordulok a bajnokom irányába.

- Na itt találhatsz kedvedre való hüvelyt magadnak - mosolygok rá, de õ mintha zavarban lenne. Nem is értem, hogy miért, hisz van fegyvere, így van hüvelye is. - Válogass nyugodtan, és ha megtaláltad ami igazán tetszik szólj és kifizetem - bátorítom a szavaimmal is, hisz ez volt a feltétele, nem értem, hogy akkor most miért tétovázik. A hátul lévõ inas pukkadozik a röhögéstõl, az elõttünk állónak meg vörösödik a feje, ahogy próbálja visszafojtani a röhögését.

- Szép hölgyem, amíg a.. khm.. társa válogat ajánlhatok valami szép ékszert, csecsebecsét? - harmadik társuk fordul felém nyájas szavakkal, óvatosan megfogva a kezem. Egy kedves mosoly kíséretében kihúzom kezem az övébõl.

- Köszönöm szíves figyelmét, ha már ennyire belemerül a válogatásba az ismerõsöm nem bánom néznék valamit, ami szememnek szép, szívemnek kedves lenne. De nem ékszereket, hanem tõröket, késeket, ha megkérhetem - hangom hasonlóan nyájas, mint az elõttem szóló férfié. Enyhe meglepetettség fut át az arcán, de mint jó eladó rögtön nyúl is a kívánt portéka után. Míg elém téríti amije van egy lapos oldalpillantással ismerõsömre pillantok, hogy hogyan is állhat. De csak engem néz némán és csodálkozva. Nem értem miért ilyen meglepõ, hogy saját védelmemre is gondolok, és nem csak a feleslegesen hivalkodó ékszerekre. Na mindegy, nem is akarom érteni mindenki minden kis gondolatát. Visszafordulok a pengék felé és elsõnek a szememmel kezdek válogatni, hisz nevelõim megtanítottak rá, hogy mindent a szemnek, elsõsorban, hozzáérni csak akkor szabad, ha már csak pár közül kell választani. Na de akkor már jó alaposan minden oldalról, szögbõl meg kell vizsgálni, hogy biztos a legjobb legyen a birtokunkba. Gyorsan kizárom a legtöbb példányt, csak pár nyerte el a tetszésem. Épp egy kétpengéjû, enyhén hajlított ívvel ellátott kést vennék a kezembe, mikor erõsödni kezd a szag, és meg is érzem a közvetlen mellém álló ismerõs idegen jelenlétét.

- Nekem innen nem kell semmi - jelenti ki ellenkezést nem tûrõen. Felpillantok rá, hisz enyhén meggörnyedve állok a fegyverek fülé hajolva, de ahogy a pillantásunk találkozik kiegyenesedem, majd sóhajtok egy aprót. Ez sem fog olyan egyszerûen menni, mint én azt gondoltam.

- Rendben - bólintok, majd az eladók felé fordulok. - Köszönöm megtisztelõ szakavatott figyelmüket, és elnézésüket kérném, hogy raboltuk drága idejüket. Dradien áldjon titeket - veszek búcsút egy illedelmes fejbiccentéssel és indulok meg vissza a kocsma felé jobb ötlet híján. Az árusoktól, de még a kocsmától is tisztes távolságban szembefordulok vele.

- Elnézésed kérem faragatlanságom miatt, a nevem Aise - az illem úgy diktálná, hogy kezet nyújtsak, de valahogy most ez annyira nem karózik, ezért inkább szertartásos fõhajtással és enyhe meghajlással kompenzálom.

- Shif - nem túl bõbeszédûen, de legalább megtudom a nevét, és nem kell ismeretlennek hívnom.

- Ha már a hüvellyel nem volt szerencséd akkor meghívlak egy italra hálám jeléül - mosolygok rá kedvesen. Nem várom meg, hogy beleegyezzen gyors léptekkel az ajtóhoz megyek és lököm is be, meg sem állva a pultig. Kettõt a fára koppintva hívom a pultost, aki odahajolva kérdi mi kéne.

- Egy kupa bort a legjobb fajtából és egy csupor mézsört, az sem rosszabb minõségben - megtanultam már, hogy ilyen helyeken a gyors, pontos és érthetõ beszédet kell alkalmazni. Leülök az egyik szabad székre, és odahúzok tõlem nem messzire egy másikat intve, hogy üljön le leendõ beszélgetõtársam. Elég gyorsan ki is szolgálnak, a bort elé tolom, majd megragadom a csuprom.

- Egészségedre és még egyszer köszönöm a megmentést! - ahogy felemeli az italát hozzákoccintom az enyémet, majd jókora nyeletet veszek a sajátomból. Elégedetten teszem a pultra vissza, élvezem az édes zamatot, mely átjárja a számat, maradéka bevonja szám, melyet megnyalva újra élhetem kis szeletét az elõbbi nedûnek.