Karakter: Moon
Megjegyzés: (Kincsemnek)
Elmegyek az esőistenhez, mert annyira szép kertje van, de nem is a kert miatt megyek, hanem inkább miatta. Annyira gyönyörű… az istenek között ő a legszebb, akit valaha is láttam. Ahogy belépek a kertbe, a virágok abba hagyják édes dallamaik csilingelését és ez nagy gyanút kever nekem. Ám egy másik virág vinnyogni kezd, próbálok menekülni, hogy ne vegyen észre, de nem sikerül, mert rám zúdítja a nővényeket, amiktől egyáltalán nem tudok megmozdulni, egy idő után meg már nem is akarok.
Félek, hogy mi lesz vagy mi fog történni, mert nem akartam senkit sem megsérteni vagy megbántani egyszerűen csak Őt akartam látni, érezni az illatát és kicsit a jelenlétét.
- Ki vagy? – kérdezi elég éles hangon, ami csak úgy vágja a levegőt. Ilyenkor nagyon félelmetes tud leni.
- Sajnálom – mondom halkan és tényleg bocsánat kérően. A szép és gyönyörű virágok, mint a bilincs úgy fonódnak a lábamra, bár nincsenek olyan kemények.
- Mit sajnálsz?
- Hogy megzavartalak. – válaszolom őszintén kérdésére, bár félek, hogy mi lesz a vége.
- Miért jöttél?
- Gyönyörű a hely – felelek halkan kérdésére, miközben őt figyelem, igaz kicsit elpirulva, de szerencsére elrejti az árnyék. – Szerettem volna látni. – lép hozzám közelebb, amire tényleg ijedek. Nem beszéltem még vele és nem tudom milyen, de most félek és remegek egész testemben. Mire számítsak vajon? Ő viszont csak a szemembe néz folyamatosan. Nem tudom, hogy mit láthat ki belőle, de nem fordítom el a fejem, akár mennyire is ég az arcom.
- Te most csak egy betolakodó vagy – mondja a könyörtelen tényt. – Ez egy szent hely. – szavaira még jobban elpirulok, amit nem tudok már titkolni. Nem tehetek róla, hogy a Hold vagyok én. nagyon kíváncsi és mindent tudni akaró.
- Sajná…
- Késő – sóhajtja, majd int a virágoknak, hogy engedjenek el. Már kezdek reménykedni, hogy megszabadulok, amikor megint megszólal. – Én leszek a bíró és az ítélethozó. – megrémülök megint, de nem érdekel. Elviselem büntetésemet, ha ez kell. Csuklómra virágokból bilincs, amik minden mozdulatra nevetni kezdenek. – Ne lássa hát arcod senki egy hónapig. A felhők mindig el fognak takarni élőtől és holttól egyaránt. Egy hónapnyi magányt kapsz tőlem. – ahogy kimondja a büntetést, nem szomorodom el, mert legalább a kertben lehetek és vele együtt is. Most azonban a csuklómat díszítő virágcsokrot figyelem… végül elmosolyodok.
- Nagyon szép. – jelentem ki, amire érzem meglepettségét. Megrázom a kezemet, amire felnevetnek a virágok. - A neved jelentése is csengőt jelent – nézek rá boldogan. Annyira jó, hogy végre beszélgethetek vele. nem hittem volna, hogy ez valaha meg fog történni.
Remeg az ég, remeg,
a Holdhoz ívelő fényhidat
elfedi a felhők leple,
mely csak sír és sirat,
mert tudja a világ, mit rejteget:
éjben fogant, csillag szülte,
forrón izzó szerelmet.
Hallom meg az árvácskák versikéjét, amin elgondolkozok, de nem tudok sokáig, mert hatalmas villámok csattanásának hangját hallom, miközben az istenem a helyükre parancsolja a felhőket, amik ennek köszönhetően elkezdenek sírni.
A Holdam fénye is eltűnik, majd hátat fordít nekem és egyedül hagy. Hozzá vagyok már szokva a magányhoz, de hogy a Holdam nélkül legyek ahhoz egyáltalán nem vagyok hozzá szokva.
Ahogy telnek a napok, akkor kezdek rádöbbenni, hogy nekem a Holdam adja az energiát és nem lenne szabad nélküle lennem. Rosszul érzem magam és kicsit kimerültnek is, de az képtelenség, hiszen mi nem tudunk aludni, de még is rosszul érzem magam. a bilincsemet viszont még mindig csodálom.
Ám az egyik éjszaka meglepetésre leszek figyelmes. Az esőisten visszatér és megkongatja a harangot, ami a kert közepén áll. Meglepetten megyek oda hozzá. Szép hangja van ennek a harangnak. Szeretném még sokszor hallani. Annyi csodálatos dolog van ebben a kertben, hogy nem tudok nekik ellenállni, hogy ne nézzem meg, viszont a Holdam miatt meg szomorú vagyok. Ahogy hátra tekint meg lát engem és megint szemeimbe mélyeszti a tekintetét.
- Hogy viseled a büntetést? – lép hozzám meg szigorítva tekintetét.
- Elviselem – sütöm le a szememet. Erre megfogja az egyik az egyik tincsemet és az orra alá emelve szagolja meg, de csak nedvességet érezhet rajta, ugyan is ott voltam végig, ahol hagyott.
- Még mindig szép a karláncod? – gúnyossága rosszul esik érzékeny lelkemnek, de nem fogom megadni neki az örömet.
- Szeretem – felelem makacsul.
- Sápadt vagy.
- Csak a sötétségtől.
- Megfosztottalak a fényedtől. Nem vagy dühös? Más isten dühöngene, és követelné a büntetés végét, vagy épp bosszút forralna.
- Sosem tenném – kapom fel rá tekintetemet. Nem tudnék neki ellent mondani. Képtelen lennék.
Ahogy megkerül és elindul a kert egyik részébe, a virágok összesúgnak, ő meg megszólal.
- Gyere – nem válaszolok, csak egyszerűen utána sétálok.
Egy érdekes helyre vezet, ahol lugasok vannak. Ahogy belépünk finom virágillat csapja meg az orromat. Lehunyom a szemem egy pillanatra. Itt akár meddig el tudnék lenni. Itt olyan békesség és nyugalom van, amire nekem szükségem lenne.
- Nézz fel – mutat fel az égre én meg utána nézek és meglátom az én szerelmemet. A Holdamat.
- Ó – kerekednek el a szemeim és megbabonázva figyelem, ahogy tündekel a felhőtlen égen. Ez az én Holdam, aki nem riad vissza semmitől. Beragyogja az egészlényemet. Ő is örül, hogy újra láthat engem.
- Arról nem szól a büntetésed, hogy hol töltheted el. Visszavonni a szavaimat nem fogom, de megengedem, hogy itt maradj – ahogy államon simít végig, ráemelem tekintetemet, ami lágyan néz rá… nagyon jól esik, ahogyan ujjaival simogat. Soha még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy valaha simogatni fog… ám kicsit tovább megy, mert amikor a kulcscsontomig ér le simogatásával kicsit megremegek az érintésétől. A szívem a gyomromban ugrándozik, de olyan jól esik. Szeretném meg ízlelni, de tudom, hogy nem lehet.
- Nos? – húzza el a kezét, amire észhez kapok, és teljesen zavarba jövök.
- Maradok – a hangom elég észrevehetően remeg.
- Akkor viszont meg kell dolgoznod az ittlétért – valahogy sejtettem, hogy nem maradhatok itt csak úgy. – A virágokat kell öntöznöd, mivel itt nem esik az eső. – ezt még simán meg tudom csinálni és teljesíteni is fogom, ahogy csak tőlem telik. Gondozni fogok a virágokat és a legfényesebb Holdsütéssel fogom őket megjutalmazni.
- Rendben. – egyezek bele, majd meg is hajolok előtte egy kicsit. – Köszönöm a nagylelkűségedet. – körbe nézek, és csak keresem a vízforrást, de nem találom.
- Mit keresel? Menekülési útvonal nincs. – mondja már megint kicsit ridegebben én meg a fejemet rázom.
- Csak azt keresem, hogy vizet honnan tudok hozni a virágoknak. – mondom őszintén, hogy mit keresek.
- Azt a kinti kútból. – mutat a kút irányába, majd hozzá teszi. – Szökéssel hiába próbálkoznál, a virágaim megállítanak. – látom nem érti, hogy nem akarok szökni, hiszen itt pont jó nekem.
- Eszem ágába nincs szökni. – mondom kedvesen. – Itt jó nekem. Szépek a virágok… láthatom a Holdamat… és olykor még társaságom is van. – az utolsónál viszont kicsit elpirulok. Soha senkinek ne mondtam, hogy társaságra vágyok vagy egyáltalán, hogy szerelmes lennék, de ez most így kibukott belőlem.
- Mit akar jelenteni ez a kijelentésed?
- Itt vagy te és beszélgetünk. Titkon nem erre vágysz te is… hogy beszélgess valakivel? – nézek a szemébe, amit viszonoz.
Most én emelem fel a kezemet és közelítek az arca felé, de nem mozdul. Amikor elérem az arcát rásimítom a tenyeremet és mintha kicsit bele is simulna, de lehet csak képzelődök, egy ideig csak nézem, a szemeit, amik teljesen rabul ejtenek és nem akarnak engedni. Annyira selymes a bőre és olyan jó érzés simogatni vajon az ajkai milyen finomak lehetnek?... Jaj, mikre is gondolok, hiszen ezt nem szabad.
El is veszem a kezem az arcától, mintha valami megégette volna. teljesen elvörösödök, majd el is fordulok egész testemben. Annyira meleg, ahogy bele gondolok abba, hogy vajon, minként csókolna azokkal az ajkakkal.
- Moon minden rendben van? – lép közelebb, majd állam alá nyúlva fordítja fejemet magam felé, hogy a szemébe kelljen néznem.
- I… igen. – mondom kicsit zavartan. – De most megyek meglocsolom a virágaidat. – mondom, majd keresek valami vedret, de szerencsére a kút mellett találok locsolót, ami az esőben van, mert megint elkezdett esni az eső.
Merítek a kútból, majd bemegyek és a kis kertbe és elkezdem locsolni a virágokat. Híven megyek ki az esőre és vissza, hogy a virágokat ápoljam. Nem tudom miért vonzanak ennyire a virágok, de szerintem azért, mert Campanius itt van és ezúttal vele is lehetek.
Ahogy hordom be a vizet egyszer csak szárazságot érzek a fejem fölött… vagy is furcsa, hogy nem érek nedvességet. Ahogy felemelem a fejemet, mintha egy ernyőt látnék magam felett, amin meglepődök nem kicsit, majd ahogy megfordulok, a tulajdonossal találom szemben magamat.
- Meg fogsz ázni teljesen. Utána meg ha beteg leszel én leszek a hibás. – néz a szemembe.
- Pedig nem így van. Én szöktem be, így az én hibám… de annyira szép ez a kert, hogy nem lehet ellenállni neki. – mondom, de valahogy nem teljesen ez az igazság.
- És mi az igazi oka? – na ezzel most nem kicsit meglepett, ami szerintem látszik is rajtam, hiszen nem tudtam, hogy ennyire belém lehet látni, de ezek szerint lehetséges.
- Öhm… - Most mit csináljak? Nem mondhatom el neki, hiszen akkor lehet csak még jobban elfog tőlem távolodni, bár így is olyan mesze van, hogy nem tudom képtelenség-e, hogy ettől távolabb legyünk egymástól.
- Nos? – néz mélyen a szemembe, majd az arcomat is megsimogatja.
- Öhm… magányos vagyok és szerettem volna egy kis társaságot a minden napjaimba. – mondom zavaromba a fél igazságot.
- Szóval csak ezért. – mintha kicsit csalódott volna a válaszom miatt, de ahogy az arcát elnézem nem látok rajta semmit.
- Reménykedtem benne, hogy veled hátha tudnék beszélgetni. – fogalmam nincs miket beszélek össze vissza, de azt az egyet tudom, hogy szükségem van rá…
|
