Mély sötétség húz magához, pillanatok leforgása alatt repítve egy meghitt és igen békés helyre. Testem eközben meg sem moccan, kimerült teljesen, és feltöltõdésre vágyik, jelenleg ugyanis a lelki kimerültségem meghaladja a testit. A sötétségbõl lassan, halovány, fényfoltok jelennek, meg és anyám nevetését hallom. Álmodnék? Minden bizonnyal csak egy álom, de mégis kellemes melegség jár át nem  szeretnék felébredni. ~Lárten, kész a reggeli, kelj fel!~ – milyen kedves, mégis követelõzõ hang, ha nem mozdulok biztos bejön és az orrom alá tolja a tálkát. Illatok és emlékek, de mi ez az illat? Pala, anya palát süt, imádom, a világ legfinomabb reggelije, áfonyaszósszal nyakon öntve, maga a tökély. Anyám csodás hangját, egy halk hörgés veszi át, ami hátborzongatóan vérfagyasztó. Honnan a hang? Lassan nyitogatom szemem és az illat egyre csak erõsödik egy másik illattal keveredve, a félhomály ami a szobában uralkodik, nem hagy tiszta látást, így kénytelen vagyok megdörzsölni a szemem és lassan a kezeimre támaszkodva ülök fel. A hörgés nem marad abba, és amint teljesen kitisztul a kép, meg is pillantom azt a zombit, tálcával a kezében. Egyre közelebb sétál. Elsõre föl sem fogom teljesen, hogy hol vagyok valójában, de amint teljesen eljut tudatomig a felismerést, szemeim kipattannak.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ… - ordítom el magam és ami éppen a kezem ügyébe akad hozzá vágom az andalgó lényhez. Meglepõdve torpan meg, de nekem még mindig túl közel van. Lepattanok az ágyról és amennyire láncaim engedik elhúzódom, megkísérelve a lehetetlent, miszerint a falba épülve, talán nem tud hozzám érni. Hevesen zihálva húzom össze magam, a rémület ami arcomra telepszik, még jobban meglepi a lényt, aki csak álldogálva figyeli mozdulataim.
- Étel… - nyöszörgi, a nyilvánvalót.
- Ne gyere közelebb, hallod? Maradj ott, vagy istenemre, nem tudom mit fogok tenni… - morgom és fujtatom, mint ez kiscica a fenyegetést, de hát mégis ki ijedne meg tõlem. Láncaim feszítve jelzik, hogy hiába akarok tovább menekülni, messzebbre nem jutok, ha beledöglöm akkor sem. Az ajtó kinyílik, és már kiáltanék Abbannak, hogy ne engedje a közelembe, de legnagyobb megdöbbenésemre nem õ az elsõ betoppanó. Az a feketehajú vámpír, a nevére nem emlékszem, annyira nem tartottam érdekesnek, hogy megjegyezzem. Utána Abban sétál be, nyugodt, komótos mozgásával.
- Tudtam! – kiált fel, diadalittasan. Mégis mit tudott, ez a marha, hogy félek a zombiktól?
- Te magaddal hoztad Õt? – mi az, hogy õt? Vigyétek már ki innen ezt az izét, mielõtt bepisilek, vagy még rosszabb. Mondanám, ha képes lennék, hangot kipréselni torkomon, ehelyett, viszont, csak bambán figyelem kettejük eszmecseréjét.
- Miért baj? – kérdez vissza, én meg ide-oda kapkodom fejem és nem értem Abban, miért vele cseveg, mikor látja és tudja, mennyire félek. Ez a vámpír talán fontosabb számára mint én?
- Kérdésre válasz illik, Ofarell! – a feketehajó kriptaszökevény, egyre dühösebb, miközben engem figyel, de még véletlenül sem szólna hozzám. Apámnak igaza volt, ezek lenéznek engem, amiért farkas vagyok. Persze mit is várok, hisz még én is lenézem magam emiatt.
- Mi lenne, ha duma helyett kitakarítanátok innen „azt”! – förmedek rájuk és remegõ, mégis határozott kézmozdulattal mutatok a zombi felé.
- Chh… Mekkora szája van… - ez a néhány szó kitisztít és félelmem, félre rakva vágok vissza.
- Egyáltalán õ meg mit keres itt? – morgom, kérdõre vonva fogva tartóm. Valahogy rosszat sejtek ezzel a fekete démonnal kapcsolatban, talán mert olyan közvetlen Abbannal és még kérdõre is vonja, hát ez felbosszant, hisz én vagyok a szeretõje. Legalábbis, valami olyasmi.
- Azért jött, hogy elmehessen – jelenti ki, nyugodtan, de engem nem nyugtat meg. Ráadásul annyira már ismerem õt, hogy valami kétértelmû megjegyzést vegyek ki hangjából, vagy csak már én látok rémeket?
 – Annak pedig éppen most jött el az ideje, ahogy annak is, hogy megkóstold a báránysültet. – báránysült, ez most valami vicc? Megmondtam, hogy nem eszem húst, szerintem kicsit sem figyel rám. Nézek kicsit csúnyán rá, majd ahogy csettint és elõmászik még egy zombi, szinte a semmibõl, teljesen lefagyok. Ezekbõl hány darab lehet? Szent isten, nem akarom, hogy közelebb jöjjenek.
- Ebbe meg mi ütött? – húzza fel az orrát, de jelenleg jobban leköt a másik ocsmányság, ahhoz, hogy visszaszóljak neki, ráadásul Abban megteszi helyettem, bár én nem pont ezt a szót használtam volna.
- Távoznál? – néz felé, mire a rohadék visszavesz. – Várj meg a szobámban… Tudod, hol van – ez a mondat ismét szöget üt a fejembe. Tudja hol van? Miért tudja hol van? Talán ott szokta fogadni? Nem az kizárt, de lehet, hogy mégis. Cikáznak ezek a bosszantó gondolatok a buksimban és egy igen zavart tekintetben halmozódnak arcomon.
- Mi az, hogy tudja, hol van? – érdeklõdöm halkan, de még csak válaszra sem méltat, csak kiveszi a zombi kezébõl a tálcát és kiküld mindenkit, de én tudni akarom, így eszemben sincs annyiban hagyni a dolgot. – Hmm? – sürgetem válaszát, de semmi, leül velem szembe és lábát keresztbe vetve néz rám, mitha nem is kérdeztem volna semmit. Nekem a hallgatása egyet jelent azzal, hogy kamatyol ezzel a vénséggel, de ha õ kell neki, akkor én minek vagyok itt?
- Enni fogsz – a faszomat a kajába, miért nem képes válaszolni nekem? Húzom fel lábaim, egész mellkasomhoz.
- Maradjunk csak a barátodnál… - legyintek, hogy addig bizony még csak beszélni sem vagyok hajlandó a kajálásról, amíg meg nem magyarázza, ki neki ez a hullaszínû fickó. Gonosz mosoly jelenik meg arcán, de engem nem rémiszt meg vele, viszont haragom kicsit elmélyíti.
- Tudod, valóban van több is azokból, akiktõl annyira nagyon tartasz, Szépségem. – szépségem, komolyan szépségemnek szólított? Olvadozom magamban, de aztán leesik, hogy mi a célja. Kicsit nehéz a felfogásom, de legalább rájövök, hogy választ csak akkor kapok, ha magam járok utána, így inkább hagyom a fenébe. Fenyegetése a zombikkal kapcsolatban megrémít, és undorral tölt el, mégis, most ez kevésbé zavar, mint a tudat, hogy õ annak a másiknak a karjába simulva múlatja az idõt.
 - tizenöten is beférnek. Nem túl kényelmesen, tehát tovább kéne fejlesztened a falba épülési stratégiádat, de beférnek… - tér ki részletességeiben, hogy mi is a terve. Ha ezt tényleg képes megtenni velem, akkor semmit sem jelentek neki, az már egyszer biztos és ez jobban fáj bárminél, mint amit eddigi életem során tapasztalhattam. Nem mintha olyan sokat éltem volna.
- Mit…? – nyöszörgöm, halkan, már magam sem tudom, mit akarok megtudni, gondolataim összekavarodva alkotnak egy nagy masszát a fejemben.
- Ha nem eszel ebbõl most – vágok le egy szeletet az undorító hústömbbõl. -, akkor bizony hosszú napok elé nézel, kiskutyám. – igen, ez már ismerõs megszólítás.
- Ez zsarolás – motyogom remegve és nem értem miért erõlteti ezt a hús dolgot, én vega vagyok, mindig az voltam, a hús undorral tölt el.
- Ugyan már… - neveti el magát, ne túl erélyesen, öblös hangja mégis hátborzongatóan vészjósló, és egyértelmûen mutatja, hogy megtenné. Képes lenne bezsúfolni ide az összes fellelhetõ zombit a környékrõl, ha azzal evésre késztet. – A zsarolás olyan póriasan hangzik. Hívjuk inkább alkunak. Ha eszel rendesen az eléd tett ételekbõl, elintézem, hogy még a látványukat se kelljen elviselned a szolgálóimnak. Mindenki jól jár. – magyarázza, mély, búgó hangon és a húst ajkain végig siklatja. Elgondolkodva nézem a jelenetet és eldöntöm magamban, hogy valahogy meglépek innen, ha törik ha szakad, nem szeretnék távol lenni tõle, de õ nem akar engem, csak egy tárgy vagyok a kezében, amit kénye kedve szerint próbál manipulálni. Viszont én csak fiatal vagyok, nem hülye, így átlátok ezen, még akkor is, ha legszívesebben agyam hátra hagyva omlanék karjaiba.
– Gyere ide! – szinte suttogja, csábító hangon, mire lassan megindulok. Mozgásom nem túl összeszedett, és elég bizonytalan, mégis, jóval kecsesebb és érzékibb, mint egy farkasé. Testalkatom miatt, kicsit olyan, mintha lágy táncot lejtene csípõm. Egész megjelenésem, és még viselkedésem s eltér, egy megszokott farkastól, ami nem is csoda, hisz nem vagyok szokványos eb. Errõl már mondott valamit apám, csak, hát én nem figyeltem rá, akkor is nagyobb volt a dühöm, mint az érdeklõdésem.
- Látod, milyen szépen tudsz te viselkedni – ujjait állam alá teszi és így von közelebb magához. Készségesen teszem amit elvár tõlem és hozzá simulva  telepszem ölébe. Kezem mellkasára simítom és reménykedem benne, hogy eláll az evéstõl.
- Edd meg… - fordítja maga felé tekintetem és a kis húsdarabot ajkaimhoz emeli, résnyire nyitom szám és hagyom, hogy berakja az undorító ételt, én pedig lassan rágni kezdem. Könnyeim kicsordulnak, mert nemcsak undorral tölt el a gondolat, hogy húst eszem, de a tény, hogy még ennyit sem jelentek neki, hogy ezt elfogadja szörnyen fáj. Ha érdekelném õt, megkeresné az alternatívákat, mint Michael, aki gyümölcsöket hozott nekem. Fura, miért gondolok rá, hisz ki nem állhatom õt, mégis így a távolba tekintve, érzem õ kedves volt és törõdött az érzéseimmel. Még akkor is, ha én igencsak gonosz mód viselkedtem vele. Még apámtól is megvédett, ez fura. Ahogy egyik falatot a másik után eszem, Abban feláll és indulni készül.
- Hova mész? – kérdezem csodálkozva. – Nehogy itt hagyj… nézek fel rá kétségbe esve, mivel érzem ahhoz a döghöz készül.
- Már tudod folytatni magad is. Majd délután megnézem, megvagy-e – indul az ajtó felé.
- Persze! Miután megkefélted azt az idiótát. – ripakodok rá, szemrehányóan és dühösen.
- Ennyire zavarna? – vigyorodik el gúnyosan. Micsoda arrogancia és még jó hogy zavarna, egyenesen megõrjít a gondolat, hogy mást ölel, de ezt talán nem kellene ilyen hevesen kimutatnom,
- Ne tedd meg…! – morgom.
- Tudod – komolyodik el. -, érdekelne, mióta parancsolsz Te az Én házamban…? – próbálnék válaszolni, hogy ez nem parancs, mindössze, csak a szívem fájdalma, de nem érdekli, ráadásul jobb is így, hisz nyílván valóan le se sajnálja, hogy az én lelkem eközben darabokra hullik és legszívesebben meghalnék itt helyben, csak önmagával foglalkozik és miért is tenne másként, hisz csak egy tárgy vagyok ebben a házban, vagy mi a fenében. Ezekkel a gondolatokkal roskadok össze, ahogy az ajtó becsukódik és arcom kezembe temetve tolom el magamtól a tálcát. Nélküle nem fogom megenni, majd kidobom és azt mondom megettem. A nagy zokogásban egy terv kovácsolódik fejemben és felállva a láncaim végig vezetve vékony kis ujjaimmal nézem meg, hogyan csatlakozik a falba. Egy egyszerû szegecs, nyílván jó ményen van, de nem hiszem, hogy lehetetlen eltávolítani. Teszem kezem, állam alá, és elgondolkodva szemlélem a durván megmunkált szerkezetet.

 Az ajtó kinyílik én pedig alvást szimulálva heverek,  mint egy darab fa az ágy nagy részét elfoglalva, majd lassan ébredezni kezdek és mogorva tekintettel ülök föl az ágyon, végig követve Abban kecses mozdulatait. Mérges lennék? Nagyon, mivel végig kellett hallgatnom annak a mocsoknak a vinnyogását és, ahogy a nevét sikoltozza. Komolyan felszerelhetett volna rá egy hangtompítót, fõleg, ha elviekben nem akarta, hogy tudjak a kis légyottukról. Végül is nem rossz így, hisz mérgem olya annyira elhatalmasodott ez idõ alatt, hogy tervem megvalósításához, lesz elég erõm, bár az is igaz, hogy így elborult aggyal, lehet változtatok rajta némileg. Ahogy leül mellém, megérzem annak a szukának a szagát, ami gúnyosan kúszik fel orrnyergembe, megtöltve érzékeim.
- Milyen mogorva itt valaki… - egyre inkább elborul tekintetem, fõleg, hogy még gúnyolódik is velem, hát tényleg ennyire nem számítok neki semmit? Talán, ha nem lenne az a sernkiházi, talán akkor csak én kellenék neki? Nem tudom, mindenesetre ezek a zavaró gondolatok kezdik átvenni az uralmat gondolataim fölött.
- Annyira… - motyogom, de nem hagyja, hogy befejezzem.
- Emlékszel a tegnap estére, kedvenc ebem?
- Nem vagyok az ebed, és mit számít az, hogy emlékszek-e? – mordul rám. Láncai megcsörrennek, ahogy megmozdul, én pedig elvigyorodom.
- Akkor mim vagy? – ez egy igen jó kérdés, tudnék rá mit mondani, de vajon érdekelné? Erõsen kétlem. – A kurvám is lehetsz. – na ezt azért mégsem, még hogy a kurvája, tudtommal az már van neki, és amint azt hallhattam egész jól kielégítette õt. Ahogy egyre közelebb jön, úgy erõsödik annak a dögnek a bûzös, ótvaros szaga, így szinte teljesen erre koncentrálva, jutnak el, hangfoszlányok tudatomig. Más esetben arra, hogy leribancozott, minimum megharapnám és duzzogva követelném a bocsánatát, amit nyílván úgysem kapnék meg, de ettõl még nem gátolna meg, hogy megpróbáljam. Az a kriptaszökevény, nagyon bosszant, oly annyira, hogy még csak fel sem fogom, valójában féltékeny vagyok. Életemben elõször fut át agyamon, hogy a széttrancsírozott tetemén szeretnék táncot lejteni, aminek hatására szemeim izzani kezdenek és drágakõként villannak Abbanra.
-Mi ez  a tekintet? … - kérdezi fejét oldalra biccentve, de nem nagyon értem mire céloz, én nem veszek észre magamon, semmi változást. Ez immár farkas lényembõl fakad, ami észrevétlenül lopózott be érzéseimbe és gondolataimba.
- Nem értem mire gondolsz… De mi lenne, ha édesemnek,. vagy szépségemnek szólítanál? Az sokkal jobban hangzik… - kicsit talán sunnyogok is, hisz már kidolgozott tervem elõkészítve, igyekszem megvalósítani, mégis ez a sunnyogás leginkább, csak úgy tûnhet, mintha szeretnék kicsikarni némi érzelmet, rideg porhüvelyébõl. A láncok megcsörrennek, ahogy az ölébe telepszem de semmi különösebb zajt nem hallatnak, mégis egyre jobban kõrbe ölelik drága fogva tartóm.
- Inkább maradjuk a kutyusnál… - kuncogja gúnyosan. Ezek a szavak elkeserítenek, de mégis mit vártam egy nyavalyás vámpírtól,  aki más ágyában múlatja az idõt, ahelyett, hogy velem foglalkozna. Iszonyat fájdalom hatol testembe, ezekre a gondolatokra, amik egyértelmûen megmutatkoznak ábrázatomon. Én nem tudom titkolni érzéseim és talán nem akarom. Látom rajta, hogy lelkem fájdalma elégedettséggel tölti, el, ami csak még jobban feldühít és tervem megvalósítására késztet.
- Bezzeg azt a kriptaszökevényt, biztos becézgeted… és lágy hangon cirógatod, õt biztos nem kényszeríted arra, hogy olyat egyen, amit amúgy nem enne… - túrok bele tincseibe, miközben egy újabb hurokkal gazdagítom. Nem hiszem, hogy nagyon érzékelné, mire készülök, hisz jelenleg ezek a láncon túl lazák, hogy igazán érezhesse amint egyre inkább kõrbe fonják testét. Vészjósló csörrenéseik, viszont sejtetnek valamit, amit elgyengült és vágyakozó pillantásaim, feledtetnek. Közel hajolok hozzá, ajkai olyan közel vannak, hogy forró leheletem visszaverõdik csodásan telt ajkairól, és még inkább felhevítik immár szinte lángoló vérem.
- Ehhez semmi közöd, kiskutyám, te csak tedd, amit kel és akkor jóban leszünk… - suttogja és fagyos ajkait az enyémnek szorítva hatol be számba, kiszorítva minden levegõt. Arcom kipirul és hevesen falni kezdem, mintha nem is számítana más és tényleg csak arra vágynék, hogy végre úgy öleljen, mint aznap éjjel a barlangban. Persze vágyom is, minden porcikám sóvárog utána, de jelenleg csak arra a vámpírra tudok gondolni, akinek bûze, még ajkai közt is veszettül áramlik belém, fokozva féltékenységem. Miért, miért akarja õt annyira? Miért nem vagyok neki elég? Én mindenem neki adnám, de õ ezzel nem éri be, még az a hitvány antik bútor is kell neki… Könnyeim utat tõrnek erre a gondolatmenetre, de közben még egy hurokkal gazdagítom és nehezen, de elszakadva tõle törlöm meg könnyes szemeim.
- Szemét alak vagy… - suttogom, mire elvigyorodik, mint egy jelzéssel, hogy most nem közöltem újat.
- Most azt hiszed megsértettél? – kérdezi, felvont szemöldökkel, de abban a pillanatban én is mozdulok és megragadva a lánc másik végét, no meg ami élbõl a csuklómon van, lepattanok róla, egy fürge mozdulattal és megrántva szorítom meg a hat hurkot. Meglepõen erõs a szorításom, nyílván a mérgem teszi és, hogy rendesen megettem, amit elém pakolt. Csuklóm könnyedén rántom ki a bilincs fogságából, és a nyakamra rögzített darabot összeszedem. Abban dühösen néz rám, de valamiért nem ficánkol. Talán érdekli ezt miért tettem, hisz menekülni esélyem sincs.
- Mire készülsz? – sóhajt unottan.
- Tudom, hogy ez nem állít meg, de lelassít… az a mocskos kriptaszökevény, még megbánja, hogy szemet vetett rád… és ocsmány mód rajtad hagyta a szagát… - morranok, de nem emberi hangon, még karmaim is megnyúlnak, ami nagyon furán hat, tekintetbe véve, hogy még sosem sikerült az átváltozásom és a spontán átalakulástól messze vagyok, viszont úgy hat, mintha erre készülnék. Ahhoz, viszont csontozatomnak is alakulnia kellene, az pedig marad ugyan abban az állapotban. Abban érdeklõdve figyeli, ahogy feldühödve rontok ki a szobából, nagy robajjal és láncaim csörgésével jelezve, útvonalam. Az egyik sarkon befordulva az egyik zombival találom szembe magam, aki érdeklõdve nézi, gyors irányváltásom és kislisszolva mellette, rohanok tovább célom felé. Az õ mozgásuk koránt sem elég gyors, hogy fölvegyék ritmusom, így meg sem próbálja. A szag egyre erõsödik, ahogy az ajtó elé érek, de nem vacakolok, gyorsan tépem föl a hatalmas bükkfa ajtót, ami nagy nyöszörgéssel csapódik ki a falnak. Az sem érdekel, ha ezt az egész rohadt kastélyt a földdel teszem egyenlõvé, a vérét akarom annak a senkinek. Iustig a zajra ébredezni kezd, de nem elég gyorsan, én jelenleg jóval éberebb vagyok mint õ. Megragadva ében fekete haját rántom ki az ágyból és csapom a falnak testét, ami nagy nyekkenéssel landol a talajon. Idõt sem hagyok neki, hogy észbe kapjon és a nyakamon lógó hosszú lánccal kõrbe tekerem nyakát, majd jó nagyit szorítok rajta és újra nekicsapom a falnak, a lendületet kihasználva, pedig ismét lendítek rajta egy jókorát és az ágynak vágom, ami egy az egyben hullik darabokra. Kár érte, szép tetszetõs tölgyfa ágy volt, de most ez érdekel a legkevésbé. Nem hagyom magához térni, csak lendítek még rajta néhányat, lerombolva a szoba, teljes berendezését, hatalmas törmelékhalmot hagyva magunk után, egy végsõ csapással pedig ami a falba küldöm, ami hatalmas robajjal omlik le. Ha észnél lennék, nyílván meglepõdnék erõmön, de mégis, honnan lenne eszem, mikor a féltékenység átvette az uralmát. Iustig persze jóval erõsebb nálam, így megragadva a nyakára tekert láncot ránt közel magához és megszorítva nyakam, passzíroz  a folyosón lévõ falba, révén, hogy már a folyosón vagyunk. A törmelékek amik mind kettõnk testét és haját beborítják, igazán érdekes látványt kölcsönöznek nekünk. Iustig egy pillanatra megáll és dühösen szétzilált fejjel néz rám. Vadul kapálózom, hisz lábaim a levegõben, hátammal, pedig egy újabb mélyedést vájtam a falba.
- Kibelezlek te rohadék, kriptaszökevény… - hasítom végig karját, éles karmaimmal. A karmokra visszatérve, csak ekkor veszem észre, hogy vannak, és ahogy hátra ugrik a hirtelen jött fájdalomra, alaposan szemügyre veszem õket. Hosszúak, borotva élesnek tûnnek és feketén csillognak, még a vörös vér sem képes beszínezni õket.  A lecsepegõ vér és apró húscafatok látványa, most nem tölt el undorral, csak kíváncsisággal. Nem is értem mi játszódik le most az agyamban, de szívesen nyalnám végig ujjaim.
- Te mocskos farkas, hogy mertél hozzám érni? – lázad fel a kis rohadék, ami most ismét visszazökkent elborult énemhez és fejem oldalra biccentve figyelem, akár egy kiskutya, már csak a farkam kéne csóválnom és teljes lenne a kép, valójában kicsit sem vagyok jókedvû, így még ha lenne farkam, sem valószínû, hogy csóválnám. A vámpír dühösen néz rám, szinte zsigereimben érzem, éles tekintetét, mégsem támad, hanem inkább megpróbálja rendezni ábrázatát. Nem mintha segítene, hisz csupa por, ráadásul anyaszült meztelen. Így azért elég nehéz tekintélyparancsolónak lenni. Õ viszont mégis megpróbálja és a rohadék anyukájába, még sikerül is. Sérülése összeforr, mintha hozzá sem értem volna, és haja is pont olyan rendezetté válik, mint mikor elõször láttam ott a farkas barlang szájánál, persze leszámítva azt az apróságot, ami a lába között fityeg, jelenleg teljesen fedetlenül.  Hirtelen megérzem közeledni Abban illatát, és felé fordítva tekintetem, figyelem õt kiéhezve. Unottan néz kõrbe, de érzem rajta, hogy cseppet sem elégedett a látvánnyal. Ez arckifejezés, ismét elszomorít. Eszembe jut, mennyire nem szereti a hisztit, és még mindig nem merül föl bennem, hogy féltékeny lennék. Gondolataim kicsit kitisztulnak, de nem annyira, hogy karmaim eltûnjenek, ahhoz ennél jóval ütõsebb dologra lesz szükség, Abban tekintete nem elég.
- Állítsd le a kutyádat, vagy kibelezem!! – mordul fel Iustig és szavaira akaratlanul kapom felé fejem, de ahogy Abban válaszol, vissza is fordítom, nagyjából úgy fest a dolog, hogy ide oda kapkodom tekintetem a szóváltásuk miatt.
- Nem tudod megvédeni magad?...
- Ne szórakozz, honnan van ennek ekkora ereje, a szobában, csak egy szûkölõ kutya volt, most meg a karmai és az elszántság a tekintetében…  Nincs átalakulva, mégis honnan vannak ilyen karmai?? – teljesen ki van borulva, mintha még sosem látott volna ilyesmit, pedig a kora arra enged következtetni bárkit, hogy igen is jártas ezekben a dolgokban. Abban vállat von.
- Fogalmam sincs, gondoltam te majd beavatsz…
- Ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt sem lennék…  - szólok rájuk mérgesen. – Miért kell neked ez a vénség? Olyan a szaga, akár ótvaros kriptának, csak a penészfoltok, nem mutatkoznak még meg rajta… Miért nem vagyok elég neked én?? Ha megölöm, már nem lesz az útban és akkor… - próbálnám teljesen kifejteni ostoba gondolatmenetem, de felemeli kezét.
- Tévedés, amit ki akarsz mondani egy marhaság, én nem vagyok a tiéd… - a fene, gondolatolvasó lenne? De az majd idõvel kiderül, mert bár még én magam sem vagyok tisztában érzéseimmel, az egyszer bizonyos, hogy addig nem fogok nyugodni, míg már mást nem is lesz képes maga mellett elviselni és ki nem mondja, hogy csak engem akar.
- Itt te vagy az én tulajdonom és most elég mérges vagyok rád… Nézz csak kõrbe, mit tettél… - fejti ki teljes nyugalommal, de nagyjából leszarom ezt az egész kócerájt. A másik csak szótlanul figyel minket és, mintha megunta volna a társaságot fordít hátat, pedig én kicsit sem végeztem, még dühös vagyok, habár már nincs bennem, az a leküzdhetetlen vérszomj, ami eddig testemben tombol. Két zombi slattyog be idõ közben a képbe, amitõl majd frászt kapok és a falhoz lapulva figyelem õket. Már nem mondok semmit, mert agyam azonnal kitisztul.
- Vigyétek, ne is lássam, egy jó darabig… az ételt viszont folyamatosan adjátok neki, ha másként nem hajlandó akkor tuszkoljátok le a torkán, nem érdekel, hogy intézitek, de egyen….- a zombik bólintanak és megindulnak felém én meg gyakorolva, falba épülõ technikámat, próbálok elhúzódni, nem túl nagy sikerrel, így inkább könyörgõre fogom.
- Abban, kérlek, könyörgöm, ne engedd õket a közelembe, neeee… - visítok akár egy kismalac a vágóhídon, viszont most nem hatom meg, egy kicsit sem. Besétál a lyukon Iusighoz és magamra hagy a rémisztõ dögökkel. A bõr, mállik a kezükön és, ahogy hozzám érnek érzem lágy gumiszerû bõrüket. Biztos vagyok benne, ha elengednek az ujjaikról lepergõ bõr a testemre fog ragadni, ettõl persze csak még jobban kiborulok és sírva könyörgök tovább, miközben elcibálnak le az alaksorba és ismét kiláncolva végzem egy sötét nyirkos cellában. Sírok, egész nap és éjjel, de amit elém raknak megeszem, mit is tehetnék mást, hisz azok a zombik nagyon elszántak és, világosan adták értésemre, ha nem eszem akkor letolják a torkomon. Sírásom közepette Abban nevét suttogom, könyörögve, hogy szánjon meg, de senki sem jön, senki sem válaszol, csak az ocsmány lények, nyöszörgése töri meg néha a csendet és a patkányok fura idegtépõ zaja. Félek, rettegek, anyukámat akarom.

Pár nappal késõbb, Abban jelenik meg az ajtóban. Elfásult és kimerült tekintettel nézek fel rá. Láncaim megcsörrennek, ahogy közelebb lép és könnyeim ismét megerednek, mintha dézsából öntenék. Nem szól semmit, csak eloldoz és karjába véve visz föl az emeletre a régi ismerõs szobámba, ahol ismét nyakamra erõsít egy láncot. Nem szólok egy szót sem, koszos vagyok és megviselt, csak meredten pislogok ki a fejembõl, és könnyeimmel küszködöm. A szobába Iustig ront be, mint egy megveszekedett vadállat.
- Szerintem koránt sem büntetted meg eléggé ezt a kis dögöt, talán meglágyult a szíved? – Abbanra nézek, majd a másik vámpírra. Erõ alig van bennem, de amit mond az felháborít, még, hogy nem volt elég a büntetésem? Ez a legrosszabb amit tehetett velem. Agyam ismét harag önti el, és lepattanva az ágyról rontok neki Iustignak, gondolkodás nélkül. A láncom viszont, most jóval rövidebb, mint annó, és nem hogy nem érem el, de akkorát ránt rajtam, aminek köszönhetõen a padlóba épülök, rendesen beverve kobakom. A plafont kémlelem, de nem jajdulok fel a fájdalomra, ez a pár nap sokat kivett belõlem, csak lassan felülök és Iustig gúnyos vigyorával találom szembe magam.
- Azt hiszed gyõztél? Elõbb utóbb rád fog unni. Meg mondjam miért? Mert azon kívül, hogy egy több száz éves kriptaszökevény vagy., áporodott szaggal, semmit sem tudsz felmutatni… Belül úgy kongsz az ürességtõl mint egy cseppkõbarlang… Elsõ ránézésre talán érdekes és szép, de minél tovább nézi az illetõ, rájön, hogy annyira nem különleges… - szavaim sértik büszkeségét és dühödten fordul Abban felé.
- Te komolyan hagyod, hogy sértegessen?? …
- Miért érdekelné? Nem jelentesz neki semmit, ahogy én sem…  - nézek fel rá a padlóról. – most tökéletes helyen vagyok igaz gazdám??

Mézesmázos szavai, lassan, de igen hatékonyan kúsznak hallójáratomba, és egész testemre hatva forrósítják, már amúgy is izzó hangulatomat. Ereimben mintha láva folyna és a testem, no meg agyam külön utakon járva, adnak le értelmezhetetlen jeleket. Egyrészrõl valami belsõ hang folyamatosan visít, hogy meneküljek, de testem meg képtelen megmozdulni és a vészjelzésre hallgatni. Az csak a szenvedéllyel van elfoglalva, amit minden áron csillapítani akar. Hogyan is tudnám ezt az erõs vágyat titkolni? Ahhoz én túl õszinte vagyok. Fagyos kezének érintése sem képes lehûteni, sõt talán még jobban fokozza vágyam és homályosítja el elmém. Lassan, de annál határozottabban adom meg magam az érzésnek és feladva minden ellenállásom simulok bele karjaiba.
- Egyébként is… - nyal fülembe, amitõl egész testemben megremegek. – Ki mondta, hogy adok neked alkalmat arra, hogy legyen erõd segítségért kiáltani? – kérdésére nem áll módomban válaszolni és ahogy megérzem újait, halk mégis igen fájdalmas morranás hagyja el ajkaimat. Testem összes izma megfeszül, majd megremeg. A tapasztal fájdalom egész lényemre kihat és nagyon nehezemre esik összeszednem magam, hogy ismét szóra nyissam szám. Persze még ebben is meggátolva ránt magához egy elképesztõen vad csókra. Mégis mi történik velem? Fut át agyamon ez a gondolat. Nem vagyok képes határozott nemet mondani, és bár elég erõsen markolva tapad ajkaimhoz, kiszorítva a levegõt, én magam nem igazán ellenkezek. Viszonzom csókját és megpróbálom fölvenni durva ritmusát, de ahogy ez nagyjából sikerülne ismét vált, kihúzza újait és cirógatva kényezteti merev . Testem hevesen lüktet, egész pontosan érzem, ahogy szívem veszettül pumpálja a vért.
- És ha mégis befejeznénk itt, vajon kibírnád kielégülés nélkül? – kérdését szinte fel sem fogom, hisz a vágy immár oly mértékben hatalmasodott el rajtam, amit képtelen vagyok irányítani. Hangja pedig észrevétlenül kúszik érzékeim közé, lágyan simogatva bensõm.
- Vagy önkielégítenél? Végül is kutyák is nyalják a farkukat –már a gúny szava sem jelent semmit, csak a kielégülés szó jut el tudatomig és persze a kutya, ez a sértõ szó, amitõl kiráz a hideg és némileg felnyitja ködös elmém, persze nem annyira, hogy bármit tudjak tenni az események megállítására, de legalább hangot tudok adni nemtetszésemnek. Ez is valami.
- Neh nevezz kutyának… - morgom, próbálom némileg elrejteni kiszolgáltatott helyzetem, ami természetesen lehetetlen, alapból sem vagyok túl rémisztõ, sõt ez enyhe kifejezés, valószínûleg egy palota pincsi is riasztóbb látványt nyújt mint én, de ez nem gátol meg abban, hogy próbálkozzam.
- De hát az vagy – néz rám kedves tekintettel és orrát az enyémhez nyomja, de tudom ez csak álca, még így ebben a helyzetben is felfogom, bár elég haloványan. Vállába mélyesztem karmaim, hogy teljesen világossá tegyem mennyire nem szeretem ezt a jelzõt. Megpróbálok kicsit szabadulni, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez a helyzet elõnyömre válhat. Ahogy szorítása kicsit lazul mozdulok is, de nem jutok túl messzire, egész pontosan semeddig. Nagyon gyors, számomra szemmel követhetetlen és rémisztõ, mégis magával ragad az a hév, ahogy fordít pozíciómon és még egy ennél is kiszolgáltatottabb pozícióba helyez át.
- Engedj… - hangom némileg kétségbe esett, de ugyanakkor vággyal teli. Félek ettõl a férfitõl és nem amiatt, hogy vámpír, ez a tény jelenleg egy pillanatra sem jut eszembe, de ha eszembe jutna sem tudnék ellenne tenni. Túlságosan a hatalmába kerít és bekebelezi érzékeim.
- Eszemben sincs – nem látom arcát, de hangjából kiérzem, hogy vigyorog, majd megragadja csípõm és merev tagját fenekemhez préselve hatol testembe. A fájdalom azonnal átjárja testem és mielõtt kiáltásra emelném hangom jó alaposan betapasztja kezével, aminek köszönhetõen csak fájdalmasan kéjjel, elfojtott nyögések préselõdnek ki ujjai közt.  Még sosem éreztem ilyesmit, egyszerre rendkívül fájdalmas és mégis elképesztõen jó érzés. Testem izmai megrándulnak, farkam bizseregni kezd, majd megremegve élvezek el, egyetlen mozdulatától. Mintha kiszívná belõlem az erõt, testem elgyengül és erõtlenül akar összecsuklani akár egy marionett. Abban persze nem hagyja és megtart mielõtt vízbe fulladnék. Talán most sikerülne is, hisz úgy zihálok, mintha minimum két maratont futottam volna, azt leszámítva, hogy ez egy merõben más fáradtság.
- Ezek után még jobban fogod kívánni a gyönyör ezen formáját, édesem – suttogja vállamra, fagyos lehelete, némileg felfrissülést hoz, de még mielõtt válaszolni tudnék, megérzem éles fogait, amit érzékeny, hófehér bõrömbe vájnak. Felszisszenek a fájdalomra, de nincs erõm ellenkezni és valahol nem is bánom, hogy vérem veszi.  Lassan ismét farkamra siklatja kezét és símogatva húz vissza mámor ködös fellegébe. Nem is kell sokat tennie, hogy ismét magával ragadjon az érzés és eltöröljön minden félelmet vagy kételyt. Ismét belém hatol, némileg durvábban mint elõzõleg, de testem most máshogy fogja fel, egyre könnyebben mozog, mivel testem is egyre jobban hozzá idomul mozgásához, már épp kezdenék teljesen elveszni szenvedélyében és vadságában, mikor kihúzódik belõlem. Ez a mozdulat elég kellemetlenül érint, nem csak a fájdalom miatt, hanem mert abba hagyott valamit, ami kezdett túlságosan is jó lenni. Igaza lesz a végére már nem fogom tudni elképzelni, hogy mást akarjak. Még így ebben a helyzetben is csak az jár a fejemben, hogy tegyen amit csak akar, nekem bármi megfelel, ami felõle érkezik. Pedig valószínûbb, hogy rettegve kellene elutasítanom és visítani, hogy engedjen el.
- Nehogy… - nézek rá kétségbeesett és kissé elgyengült tekintettel.
- Nem akarod már abbahagyni, mi? – válaszom meg sem várva fordít maga felé és vadul ajkaimra tapadva ránt vissza ölébe. Farkába csusszanva belenyögök csókunkba, de a pillanatnyi érzés után, már magamtól is mozgatom csípõm, már ami tõlem kitelik. Lassú vagyok és erõtlen, de az érzés mindent felülmúl és segítségem akad a mozgásban, így az érzésre tudok koncentrálni. Annyira kéjes és vágyakozással teli a hangom, hogy az szavakkal már leírhatatlan. Sosem gondoltam, hogy az elsõ alkalmam ennyire magával ragad. Minden porcikám hevesen reagál, bõrömön izzadságcseppek jelennek meg, amik vegyülve a kristály tiszta vízzel, csodás sziruettjátékba kezdenek a haloványan pislákoló fényben. Nem sokkal késõbb hangom ismét elcsuklik és testem megfeszülve jut el újra a csúcsra, összezárva izmaim, majd egy hideg mégis kellemes érzés önt el belülrõl. Fel sem fogom mi az, de elmosolyodva dõlök vállára, ahogy teljesen feladom és elveszítve kapcsolatom a külvilággal ájulok el a kimerültségtõl.

 A kép lassan elsötétedik elõttem és egy másik halovány fény kezd szemem elõtt lebegni, egy nyugtató kellem hang, ami nagyon ismerõs. Mélyen él emlékeimben és sosem feledem, még akkor sem, ha több ezer mérföld választ is el tõle. Ez a kellemes hang, pedig az édesanyámé. Már épp kezdenék belemélyülni ebbe a nyugtató álomba, mikor valaki dühösen rázza meg vállam, visszarántva a fagyos valóságba.
- Larten ébredj… gyerünk mi lesz már!! – nagyon rideg mérges hang, nem akarom hallani, hagyjon békén, engedjen vissza anyám oltalmazó karjába, de persze nem teszi, hiába húzom össze szemem még jobban, enyhe célzással, hogy ez most nagyon nem esik jól. Még fel is morranok, de tovább rángat. Végül feladom és lassan kinyitva szemem fájdalmas nyöszörgéssel próbálok a homályos alakra koncentrálni.
- Michael? – suttogom erõtlenül és fájdalmasan. A csodás légyottból, mindössze a testem hasogató fájdalom maradt igazán valóságos és ebben a pillanatban azt sem tudom eldönteni, hogy valóban megtörtént e, vagy csak vad fantáziám játszik velem gúnyos játékot. A fájdalom minden esetre túl valós, hogy tovább kételkedjem.
- Mi történt? – nyöszörgöm, miközben próbálok felülni. Felülni? Te jó ég ekkor érzem csak meg igazán mi történt, az éles fájdalomtól felnyüszítek és még egy könnycseppet is sikerül elmorzsolnom.
- Basszus, ez kurvára fáj… szent ég… - kezdek nyafogni, de a fájdalommal egy ütemben a fejem és látásom is kitisztul. Michael iszonyat mérges ábrázata fogad. Máskor is láttam már morcosnak, de ez most más, sikeresen rémít halálra, még hátrébb is húzódom. Az a sötét, baljósló tekintet, mintha ölni készülne. Elborult tekintettel kap fel, amitõl ismét fájdalmasan nyögök fel, és félretolva félelmem vágom pofán, elég durván. Persze csak rám morran és tovább halad velem a szobámig, majd az ágyra hajít.
- Hogy a rosseb essen beléd, te bunkó vadállat… Rühes farkas…!! – morranok rá és a fenekemet simogatva vágok igazán érdekes arcot. A francért ilyen brutális? Mérgelõdöm magamban, mire megragadja karom és az ágyba préselve magasodik fölém. Ez a tipikus vad, zabolátlan megnyilvánulás egy igazi farkas erénye, de most mégis mi a rosseb baja van velem? Tényleg értetlenül nézek rá, és megpróbálok szabadulni, nem túl nagy sikerrel. Alapból sincs elég erõm ellene, de most még az is semmivé vált.
- Szállj le rólam… Mégis mi a fene ütött beléd? – tovább ficánkolok, mintha azt várnám, hogy ettõl majd meg jön az erõm, persze ez jó nagy baromság. Tekintete fagyos és ködbe burkolózik, nem nagyon enged belátást. Kapálózásom lassan alább hagy, így végre szóra nyitja száját. Hangja mély és morgós, valószínû még mindig a felgyülemlett feszültség miatt.
- Hogy engedhetted, hogy hozzád érjen? Mondtam, hogy tartsd magad távol tõle és te mégis… - mondatát elharapja. Hirtelen felmerül bennem, hogy talán bosszantja ami történt és némi féltékenység cseng ki fagyos hangjából. Ezt azonban gyorsan elhessegetem, mivel az, hogy Michaelnek tetszem elég elképzelhetetlen számomra.
- Mégis mi? – kérdezek vissza és kicsit megemelem felsõ testem.
- Engedj el. – suttogom határozottan, mire nagyjából észhez kap és lemászik rólam. Megdörzsölöm csuklóm, mivel elég durván megszorongatta. ismét ülõhelyzetbe tornázom magam és egyre értetlenebbül nézek Michaelre, de ezzel egy idõben mérgem is egyre feljebb kúszik torkomban és érzem, ha nem adom, ki megfulladok.
- Semmi közöd, hozzá, hogy kivel, mikor és hogyan csinálok, bármit… Nem korlátozhatsz nem vagyok a tulajdonod… Most pedig takarodj a szobámból!! – kiáltok rá és mutatok az ajtóra, pedig valószínûleg pontosan ismeri a járást. Nem szól semmit, mégis látszik rajta lenne még mondanivalója, mondjuk jobb is, ha ezt nem most osztja meg velem. Oké, hogy behozott a szobámba, ezt meg is köszönhetném, de mivel úgy vágott az ágyra akár egy zsák krumplit, ráadásul még be is akar fenyíteni, nem érzek különösebb hálát. A fenekem fáj és most már a csuklóm is, hála neki, ráadásul ahogy eszembe jut Abban fagyos lehelete, bõrének sima és kellemesen puha érintése, no meg amit velem tett, teljesen elpirulok. Minél gyorsabban ki akarom dobni, hogy végre magamba mélyedve összegezhessem az eseményeket és kusza érzelmeim. Michael megáll az ajtóban és visszafordul, elég morcos, de tekintetébe némi csalódottság kúszik.
- Csak hoztam egy kis epret… Sosem eszel semmit, reméltem egy kis gyümölcs jobb kedvre derít… Mindegy, az a tetû vérszívó, biztos jobb társaság, mint a falkád… - nocsak, micsodacsípõs megjegyzés, de ugyanakkor meglepõ, hogy megjegyezte az eper az egyik kedvenc gyümölcsöm. Nagyon furcsa, de most nem akarom átgondolni, hogy mégis mit akarhat ezzel. Hátsó szándékot nem nézek ki belõle, ahhoz õ maga is túl õszinte, az a típus, aki fejjel megy a falnak, nem köntörfalaz vagy ármánykodik. Tipikus farkas.
- Azt sem tudod, mitõl beszélsz… Ehhez semmi köze neked, vagy a falkának és én még véletlenül sem nevezném az én falkámnak… de az epret köszönöm…  - bólint és kisétál én pedig hasra vágva magam nézem a tál epret. Szép válogatott darabok. Vajon honnan szerezhette? Gondolkodom el, miközben magamhoz emelem a tálat. Pocakom meg kordul, már nagyon ki vagyok éhezve, hetek óta nem láttam gyümölcsöt, így szó szerint koplaltam, és csak némi bogyót, meg gombát vettem magamhoz, ami nem láthat ez túl nagy tápanyaggal, de hát vega révén a húst határozottan utasítom el, amíg képes vagyok rá. Szemezgetve újra elfelejtem Michael kedves és meglehetõsen szokatlan megnyilvánulását, hogy újra belemerüljek zavaros gondolataimba. Abban annyira más, mint a farkasok, higgadt, mégis vad. Kiráz tõle a hideg, megrémít és egyben fel is izgat, ha csak rá gondolok, testem hõmérséklete ismét az egekbe szökik. Egy furcsa gondolat fut át agyamon, mikor felrémlik, hogy bizony ivott vérembõl. Vajon jóízû a vérem? Megrázom a fejem és tovább falatozom. Testem teljesen elnehezül, és mintha fejbe vernének, dõlök a tálka mellé, hogy átadjam megfáradt testem annak a kibaszott álommanónak. Másnap térek csak magamhoz egy szétpréselt eperdarabbal az arcomon. Álmomban ugyan is sikeresen borítottam ki a tálat és feküdtem a csodás gyümölcságyra.
-  Remek – nyöszörgöm és feltápászkodva levakarom a piros lédús gyümölcsöt nyúzott ábrázatomról. Minta átment volna rajtam egy úthenger, de tudom, hogy Abbanék ma elmennek és, bár nem tudom mit várok egy vámpírtól, vagy, hogy várhatok e egyáltalán valamit, de látnom kell, ezért erõt veszek magamon és kikászálódva az ágyból, kisétálok a fürdõbe, hogy némileg összevakarjam ábrázatom. A tükörbõl egy zombi néz vissza rám és, ha nem tudnám, hogy ez a hulla színû figura én vagyok, biztos elájulnék, de így csak elhúzom szám és mosakodni kezdek. Pár perc elteltével arcom már tiszta és színem is kicsit visszatér, ezért szépen felöltözöm a szokásos fekete szerkómba és még hajam is jobban belövöm. Tetszeni akarok neki, bár magam sem értem miért, hisz valószínûleg nem akar tõlem semmit és, ha akarna se hiszem, hogy bármi normális is kialakulhat kettõnk közt, mégis az az édes apró naivitás ott lapul bennem, aki azt mondja, mindig van remény. Felöltözve kislisszolok lakosztályomból és a vámpírok szobája felé veszem az irányt. Már az elsõ folyosón befordulva, meghallom Michael dühös és fájdalmas ordításét, ezért gyorsabb léptekkel haladok a hang irányába. Egy kanyarba befordulva máris elém tárul egy szokatlan, mégis lenyûgözõ látvány. Abban könnyed mozgása, teljesen elvarázsol, ahogy Michaellel küzd, vagyis inkább játszadozik vele. Emlékeztet ez valamire és mivel gyors észjárásom van, azonnal leesik, hogy a macska, pont így játszadozik az egérrel. A játéktól az egész adrenalin szintje az egekbe szökik és vére ettõl jóval édesebbé válik, de nem hiszem, hogy Abbannak most ez a célja. Le sem veszem róla a szemem, és mikor Michael fájdalmasan nyüszít fel, a sérüléstõl, oda sem fordítom fejem. Abban tekintetét fürkészem, nem sok sikerrel. Teljesen elrejti elõlem frufruja, bár valószínûleg akkor sem látnék rajta semmit, ha látnám. Kicsit oldalra biccentem fejem, ahogy hátra libbenve lenyalja ujjairól a vért. Egy pillanatra még a féltékenység is elfog, hogy pár órája az én vérem nyalogatta, most meg egy másik farkas kell neki. Magam sem értem mi az ördögért jár ilyesmi a fejemben, de teljesen kikészít, pláne, hogy szinte rám sem néz.
- Nem vagy olyan finom – köpi ki a vérét, amitõl halványan elmosolyodom. Most komolyan örülök neki, hogy nem tartja finomnak?
- Ez mire volt jó? – az a másik vámpír jelenik meg, szinte a semmibõl. A neve nem rémlik, de nem is érdekel, engem csak Abban köt le. Nem csak önbecsülésem sérti, hogy nem néz rám, de olyan, mintha kést szúrna mellkasomba. Biztos megbolondultam. Fut át agyamon és megrázva fejem Michaelre pillantok-
- Michael… - nyögök ki egy értelmes szót, majd ismét Abbanra nézek. Nem vagyok mérges rá, miért is lennék, számomra Michael nem jelent túl sokat, talán még annyit sem, ráadásul ismerem, nyílván valóan kiprovokálta ezt a kis összecsapást. Persze azért sajnálom, hisz eléggé megalázva érezheti magát. Ez ia azt mutatja, hogy félig átalakult formában görnyed a falnak támaszkodva és sérülését markolászva méregeti szépséges vámpírom. Ez most komoly? Szépségesnek tartom? Ez már tényleg túl lõ minden határon. Megpróbálok nem rá koncentrálni, tekintetbe véve, hogy õ úgy tûnik ügyet sem vet rám.
- Ezt még megkeserülöd… - morogja és úgy tûnik segítségre szorul, ezért elindulok felé és persze Abban felé is.
 - Maradj ott! – szól rám, mire megtorpanok és morcos képpel méregetem, hogy már megint utasítgat, mint egy gyereket. Már épp jól lehordanám, hogy ne utasítgasson, mikor elfordul tõlem és a vámpírokra néz.
- Ne várassátok meg a vezért, mert jobb dolga is van, mint hogy az idejét rátok pazarolja. – nem válaszolna, csak elindulnak Michael irányába, azzal a lendülettel pedig Michael megragadja karom és maga elé tessékel. Sandán hátra pillantok, mit aki azt ellenõrzi követnek e, de valójában csak látni akarom Abbant. A trónterembe érve, apám veszett rossz hangulatban van, még csak nem is köszön, ebbõl biztosra veszem, hogy tudja az éjszaka mi történt. Nem is számítok tõle semmi jóra, de amit akkor mond, mégis meglep.
- Nem veszünk részt a háborúban. – szavai mély ledöbbenéssel töltenek el, hisz tudtommal nincs választása, akkor meg miért viselkedik így? Az egyik vámpír azonnal hangot is ad nemtetszésének.
- Erre jutottál hát az éjszaka folyamán?  Ezzel felrúgod a paktumot, remélem, tisztában vagy vele.
- Feleslegesen nem vállalom a harcot.
- Nem felesleges. A démonok a te fajtádat is ugyanúgy veszélyeztetik, mint a vámpírokat. – elhallgat, majd kimérten sóhajt egyet.
- De hát legyen. A döntésed végleges – fordít hátat apámnak és elindul az ajtó felé. Abban és az a másik vámpír követik, de még csak rám sem néz. Nem értem, hogyan lehet ilyen közönyös irántam, ez nagyon fáj, és sért, de leginkább fáj. Neki talán nem jelentett sokat az az este, de számomra mérföldkõnek számít és egy komoly változásnak eddigi életembe, õ mégis úgy tesz, mintha nem is léteznék. Apám válasza egyértelmûvé teszi, hogy többé nem látom õt és ez nem tetszik. Amint eltûnnek, apám felé fordulok.
- Mégis miért mondtál nemet? – morranok rá mérgesen. Michael a háttérbe húzódva szemléli az eseményeket, ahogy apám feláll és még sosem látott haraggal a szemében indul el felém. Én nem igazán érzékelek rajta semmit. Ösztöneim nincsenek úgy kiélezve, így csak vitára számítok, de Michael azonnal reagál és közénk lépve löki vissza apámat, aki durva morranással jelzi felé, hogy ez ostoba húzás volt. Talán meg akart ütni? Még sosem emelt rám kezet, lehettem bármilyen szemtelen, vagy sértõ. Mit követhettem el és Michael mióta áll ennyire az én oldalamon?
- Hogy merészelsz ellenem szegülni?! – morran fel. Meredten és ledöbbenve figyelem az eseményeket. Nem értek semmit, egyre zavarosabb minden.
- Uram, ne tegye… Ha bántani akarja Lártent én kénytelen leszek megvédeni… akkor is, ha ez az életembe kerül… Lárten hozzám tartozik, hibát követett el, de az én tisztem eldönteni, hogy ezért büntessem e… hisz mégis csak engem csalt meg… - erre kikerekednek szemeim. Mégis mi a lópikuláról beszélnek? Kihez tartozom és kit csaltam meg? Magas ez nekem, mint szamárnak a tyúklétra és nem is bírom szó nélkül hagyni.
- Te meg mi a picsáról beszélsz? Nem tartozom senkihez, pláne nem hozzád… Mi az, hogy megcsalni?? – fel vagyok háborodva, már nem is Abbannal foglalkozom, hanem erre az új szituációra koncentrálva sütöm ki teljesen agyam. Apám bólint, mintha bele egyezne, hogy valaki tulajdona vagyok. Kezdem úgy érezni ezek megállapodtak rajtam. Meglököm Michaelt, aki megfordul és nagy levegõt véve kezd magyarázkodni.
- Apáddal megegyeztünk… Mikor megláttalak, még emberi formádban, már akkor tudtam, hogy különleges farkas lesz belõled. A falkában én vagyok apád után a legerõsebb és mivel tudom, hogy meleg vagy a szituáció adta önmagát… Nekünk nem kellenek a nõstények, mivel nem szaporodunk ilyen módon és én tökéletes párra vágyom… Te vagy az én tökéletes párom… Ezért óvlak és tartom távol tõled a többi hímet. Nem gondoltam, hogy egy mocskos vámpír fogja megkapni az én jussom… - szemeim felvillannak, arcomra harag és gyûlölet ül ki, azt sem tudom, hogy belerúgjak, vagy hozzá vágjak valamit, de mivel egy szép álló gyertyatartó elég közel van hozzám az utóbbit választom. Felkapom és nagy erõvel dobom felé.
- Rohadjatok meg mindannyian, nem tartozom hozzád! És te, mégis milyen apának érzed magad?? Mirõl akartál megkérdezni, hogy akarom e?! Jól eltervezted az életem… - sarkon fordulva rontok ki a trónterembõl, de nem a szobám felé veszem az utam. Kell a friss levegõ, nem bírom ezt a farkasokkal teli légkõrt, megfulladok, ha nem lehetek kicsit távol ettõl a tetves helytõl. Kirontva a barlang elé, fellökök egy farkast, aki megpróbál megállítani, de most egy betonfal sem állíthatna meg. Szélsebesen rohanok amilyen messzire csak lehet, egész pontosan egy hatalmas tóig, aminek a partján pihenve fújom ki magam. Meggyõzõdöm, hogy senki sem követ, amit most jól is tesznek, nagyon dühös vagyok, még életemben nem éreztem ilyen mértékû haragot. Leülök a tó partjára és a vizet kémlelem, mikor egy furcsa visszataszító szagot érzek meg a közelben. Nem is igazán tudom mihez hasonlítani, talán a rothadó hús illata vegyül némi virágillattal. Azonnal kõrbe nézek, de nem látok semmit, mégis, valami közeledik. Gyanúsan pillantgatok oldalra, hátra, majd a víz nyugodt felülete megmozdul. Csak a szemem sarkából látom, de azonnal odakapom tekintetem. Meredten figyelem  a víz felszínét, amint lassan kiemelkedik belõle velem. A látvány, ami elém tárul teljesen leblokkol és megdermedve figyelem az ocsmány lényt. Épp futásnak erednék, mikor egy nagy ütést érzek meg tarkómon.  Egy pillanatra felmerül bennem, hogy csak álmodom és a nagy vergõdésben az ágy támlájának csapódtam, de sokáig nem agyalhatok, mivel szépen elveszítem eszméletem.
- Remélem, tetszik az új otthonod, kutyus – Halk suttogásra és valami hideg, mégis kellemes érzésre ébredek. Valaki a fülem nyalogatja, és valamiért biztos vagyok benne, hogy Abban az. Egész pontosan, arra asszociálok, hogy vele álmodom, éppen ezért jólesõen sóhajtok fel. Nem vagyok igazán magamnál és agyam az a rémkép tisztítja ki, amit a parton tapasztaltam. Felpattanok és riadtan nézek rá.
- Hol vagyok? – kérdezem riadtan, mikor láncaim megcsörrennek. Odakapom fejem és ledöbbenten nézem a hatalmas vasszerkezetet, ami a nyakamtól és a karomtól a falba van rögzítve. Mégis mi a fene ütött belé? Ügyet sem vet rám, most meg leláncol, mint egy vadat? Ráadásul minek ezek a vastag láncok, nem egy bivaly vagyok. Dühösen és vádlón pillantok vissza rá.
- Hova hoztál? – kérdezem, de talán jobban foglalkoztat, hogy miért.
- Magamhoz – vigyorodik el, gúnyosan. – Szükségem volt egy házõrzõre. – ezekre a szavakra, nagyon felhúzom magam. Bassza meg, elég szar napom van a nélkül is, hogy most jó pofizzon, meg humorizáljon nekem. Épp beolvasni készülök abba a nagy képébe, mikor kinyílik az ajtó. Oda fordulok, hogy azt is elküldjem a francba, mikor leesik, hogy ez az a lény, ami a tóból mászott ki. Azonnal lefagyok ismét, megdermedek és rettegés ül ki pofikámra, belém fojtva a levegõt, vagy a szót.
- Megjött a vacsorád – vacsora? Kerekedik ki szemem és a tálcára nézek. Szent tehén ez az izé a szakács?
- Mi ez…? – kérdezem remegõ hangon, bár ezt is nehéz volt kipréselni a torkomon, mégis muszáj megtudnom, hogy az e, amire gondolok.
- Ne törõdj vele – ál fel mellõlem. –  Inkább egyél. Sápadt vagy. – ne törõdjek vele? Ezt komolyan gondolja? Egy zombi, vagy mi szolgálja fel a kaját és én nem törõdjem vele? Ha ezzel nem törõdöm akkor mégis mivel törõdjek? Még a vérem is megfagy, leállítva a keringést és pár pillanatra a szívverésem is. A félelmem pedig veszett visításba tör ki belõlem.
- Hogyne lennék sápadt, mikor egy csapat zombi vesz körbe, mialatt le vagyok láncolva és egy õrült vámpír flangál körülöttem…? – borulok ki teljesen. Valójában ellene semmi kifogásom, bár egy meghívónak jobban örültem volna. Nem is tudom, egy szép képeslap, hogy ugorjak át egy csésze teára vagy hasonló. Persze az is lehet, hogy ez túl szokványos lett volna számára.
- Vigyázz a szádra, kicsim, mert mindehhez hozzáteheted azt is, hogy enni sem kapsz, és teljesen meztelen vagy... – fenyegetése nem igazán hat meg, fel sem fogom, csak a zombira összpontosítok, ami egyre közelebb jön, én pedig azonnal pánikba esve ordítok rá, azt remélve, hogy a hangomtól majd megáll és talán el is oldalog. Persze az is lehet, hogy Abbanban akarom tudatosítani, hogy nem akarom ezt a valamit túl közel hozzám, és nagyjából leszarom a kaját, csak ne kelljen látnom ezt a gusztustalan lényt.
- Ne engedd a közelembe, hallod?!!! – ordítom, torkom szakadtából és az ágy sarkába húzódva kapom fel térdem. Egész testemben remegek, láncaim velem együtt csörögnek, de nem tudok ezzel foglalkozni. A láncok most a legkisebb gondom, sokkal inkább azzal az undormánnyal vagyok elfoglalva ami lassan komótosan közelít felém. Ahogy egyre közelebb ér, bõrén található mély barázdák félelmetes árnyékokat varázsolnak amúgy is félelmetes arcára. Rettegek és meglepõen nem attól, hogy megeszi az agyam, már az is rettegéssel tölt el, hogy hozzám érhet. Jelenleg ez foglalkoztat a leginkább és agyam ezt az egy mondatot ismételgeti. NE ÉRJ HOZZÁM!!
- Abban ne engedd, nem kell az étel, nem kell semmi, csak menjen innen… Amúgy sem enném meg azt amihez ez a valami hozzá ért…  - ha most tényleg kutya lennék, valószínûleg egy sarokban remegve farkincám magam alá húzva szûkölnék. Mindig rettegtem a zombiféleségektõl, még a filmeken is. Szó szerint a világból lehet kiüldözni egy ilyen lénnyel, ennek az agyament vámpírnak meg a szolgálója egy zombi. Remek, eddig is gondoltam, hogy fura alak, de már betegesnek is érzem. Tõle még sem félek igazán, pedig elég valószínûbb, hogy õ az igazi szörny ebben a szobában. „A látszat nem sokat jelent” szokta emlegetni Michael, de még nem jöttem rá a jelentésére, már ami ezt a világot jelenti és sosem vettem a fáradságot, hogy konkrétan rákérdezzek erre a dologra. Abban érdeklõdve méreget, talán nehezére esik elhinni, hogy tényleg ennyire rettegek attól a valamitõl, de lassan megmozdul és odasétálva a zombihoz, kiveszi kezébõl a tálcát. Remegve figyelem a mozdulatait és nem vágyom másra, csak hogy anyukámmal lehessek. Hát igen, a nagyszájú farkaskölyök valójában anyuci pici fia és ezt sosem szégyelltem, az õ elvesztése fáj legjobban és most nagy szükségem lenne nyugtató szavaira. Abban int a lénynek, hogy távozzon, mire végre reagál és hátat fordítva csoszog az ajtó felé. Minden mozdulata lassú és nehézkes, amitõl számomra még rémisztõbbé válik. Nagy kõ esik le szívemrõl, ahogy az ajtó nyikorogva csukódik be mögötte és a csoszogás lassan eltompul, majd teljesen megszûnik. Egészen addig, felhúzott térdekkel meredek az ajtóra, mintha azt várnám, valami még szörnyûségesebb jön ez után, de semmi. Abban leül mellém és lerakja elém a tálcát. Gyanúsan méregetem az ételeket. Van ott minden, ami szem szájnak ingere, mégis ott jár az agyamban, hogy az a valami megtapizta, azzal az ocsmány mancsaival, ráadásul vajnyi kevés van a tálcán, amit megennék.
- Fura vagy… Le mertem volna fogadni, hogy a legnagyobb problémád az elrablásod lesz, erre te egy nyamvadt zombi miatt siránkozol?  Úgy reszketsz, mint aki mindjárt maga alá vizel… - kuncogja gúnyosan, majd komolyabbra vált. Lassan eleresztem lábaim és felülök rendesen. Még magamnak sem vallanám be, de látványa nagyon is jól esõ érzéssel tölt el. Hiányzott, még akkor is, ha tudom, hogy elrabolt és itt talán még kiszolgáltatottabbá tett, mint eddig voltam. Ez kicsit sem érdekel, eddig is utáltam új lényem minden apró megnyilvánulását, új otthonomról nem is beszélve. A helyszín változott és a társaság, amire sokkal jobban vágytam, mint bármi másra ezen a világon, de persze elég makacs vagyok hozzá és büszke, hogy ezt ne valljam be, sõt még ágáljak is ellene.
- Nem érdekelnek a kifogásaid kicsi farkas, a kajával kapcsolatban hajthatatlan vagyok, megeszed és kész. Már az is nagy teljesítmény tõlem, hogy idehoztam a tálcát, szóval értékeld és … - hallgat el egy pillanatra, majd igen erélyesen morran rám.
- ZABÁLJ!!! – ettõl kicsit összerezzenek, de nem sokáig tart félelmem, egész pontosan szinte semeddig, mivel nem félek tõle. Lehet ostoba vagyok, sõt biztosan, de valamiért nem kelt bennem félelmet, csak vágyat. Szívesen omlanék karjába, hogy ajkaira tapadjak, ami valószínûleg látszik is rajtam, ehelyett szavaira morcos képet vágok, végigmérem a tálca tartalmát és egy váratlan mozdulattal lendítem kezem. A tálca egész tartalma Abban nyakában landol. A láncaim nagy csörrenéssel huppannak vissza az ágyra és ezt követõen síri csend ül a szobára. Meredten nézem Abbant, ahogy a tésztadarabok és néhány húscafat, no meg a fincsi szaft csepereg le dús hajáról. Meg sem mozdul, mint a vihar elõtti csend, ami idõvel olyan erõvel csap le, ami elsöpör mindent, mégsem bírom visszatartani érzéseim és mint egy idióta, hangos kacajban török ki. Valójában nem ezt akartam és meg voltam gyõzõdve, hogy el fog ugrani a tálca elõl, ahogy azt korábban Michaellel tette, de elég valószínû, hogy nem számított erre a mozdulatomra. Szemmel láthatóan félelmetesnek hiszi magát és másoknál ez valószínûleg bejön, csakhogy nálam nem. Egy ideje a halál nem rémiszt meg, sõt barátságosnak tûnik a jövõmet tekintve, fájdalmat pedig még nem éreztem, így nem is tudom mitõl kellene félnem.
- Basszus, azt hittem elugrassz, de komolyan ez nagyon vicces… - frufrujáról leemelek egy darab tésztát és félre dobva nevetek tovább, mint egy fakutya. Láncaim ismét csörögve jelzik, hogy barom vagyok és észbe kaphatnék, milyen súlyos a helyzetem. Abban semmit mondó tekintettel néz rám.
- Azt mondtam edd meg a kaját. – erre még jobban nevetek, bizonyára már nagyon felhúztam, de nem éppen érzékelem, hisz nem ordít vagy ilyesmi.
- Most csak viccelsz ugye? … Eszemben sincs leenni rólad a cuccost… Amúgy sem ettem volna meg, hát még így…. – jelentem ki, és kicsit visszaveszek nevetésembõl, de még mindig idétlenül vihogok, ahhoz, hogy Abban mérgét, csak még inkább szítsam. Hirtelen elkapja nyakam és közel ránt magához. Olyan erõsem markolja torkom, hogy a levegõt belém fojtja a nevetéssel együtt. Azonnal kapálózni kezdek, mint egy fuldokló és valójában tényleg fuldoklom. Karma húsomba váj, ami pokoli fájdalmat hoz, gyönge testembe. Fel is ordítanék, ha lenne levegõ, amivel ezt el tudnám érni, de így csak marad a vergõdés. Rettegés ül ki édes pofimra és a fájdalom kínja.
- Ha azt hiszed én is olyan vagyok mint az apád, hát most felvilágosítalak… Velem nem szórakozhatsz, ha azt mondom zabász akkor zabálsz és kész… Nem kérdezel, nem okoskodsz és még véletlenül sem vihogsz mint egy idióta! – számból vér csordul ki, ahogy karmai átszakítják nyelõcsövem. Már közel állok, ahhoz, hogy megfulladjak, vagy a vértõl, ami végképp elzár minden utat annak a kevés levegõnek, amit még képes vagyok magamba erõltetni, vagy a szorításától. Még az utolsó pillanatban enged el és taszít az ágy háttámlájának. Nagy koppanással esem vissza a párnák közé és azonnal torkomra fogva köhögök. Abban lenyalja ujjairól a vért, majd közel libbenve hozzám, vadul ajkaimra tapadva nyalja le kicsorduló vérem utolsó cseppjeit. Abban a pillanatban igazán tudatosul bennem, hogy nem apám, vagy Michael bántott engem, ez a vámpír maga a megtestesült gonosz és bizony, nagy esélyem van rá, hogy az õ keze által lehelem ki lelkem.
- Nehogy kárba vesszen az isteni véred… - suttogja, majd érdeklõdve néz rám, ahogy lassan levegõhöz jutok és sérülésem is begyógyul. Tudom mit vár tõlem, már mondania sem kell, de képtelen vagyok húst enni, még nem jött el az ideje.
- Ne csináld ezt… - suttogom, immár elég félszegen és jóval több alázattal, mint eddig.
- Nem bírom megenni a húst… Képtelen vagyok rá… - összehúzom magam, akár egy kisegér. Nem akarom, hogy bántson, már várom, hogy újra valami durvát tegyen, amitõl tényleg összevizeljem magam, de akkor hangos kacagásba tör ki, ami csöpög a gúnytól.
- Egy vegetáriánus farkas? Ilyet sem látott még a nagyvilág… És mégis mióta koplalsz kiskutya?
- Ne gúnyolj ki… Meg is ölhetsz, de azt biztos nem fogod belém diktálni… - ezen elgondolkodik, makacsságom nem csak ostoba, de figyelemreméltó is. Rettegek ez nyílván való, mégsem adom meg magam csak úgy.
- Hát jó… Ez még belefér… Bár ezért a húzásodért még megfizetsz… - mutat hajára, majd egy szemvillanás alatt eltûnik a szobából, magamra hagyva. Nagyot nyelek, hisz nem tudom mire számíthatok, most már végképp nem. Hiányzott, hogy újra a közelemben legyen, de úgy tûnik neki csak táplálékként mûködöm, vagy valami perverz kielégülést lát bennem, amitõl némileg érdekessé válok. Magamba roskadva nézek magam elé, majd lassan végigsimítok láncaimon.
- Szeretnék veled lenni Abban, hiányoztál, de ne legyél velem kegyetlen… - suttogom, mint egy vallomást, amit szemtõl szemben nem tudnék kimondani, mégis annyira fojtogatott, hogy muszáj volt kimondanom. Egyetlen apró mondat, amivel teljesen kiadhatnám önmagam, hisz még a kegyetlensége sem tudja feledtetni velem azt az éjszakát. A kettõség, ami most bennem tombol, még jobban összekavar, pedig már eddig is tele voltam zavaró és frusztráló gondolatokkal. Mégis mi a fene van velem? Ez az alak gonosz, elrabolt, láncra vert és még fájdalmat is okozott. Akkor mégis miért vágyom a karjaiba? Felülök az ágyon és lekászálódva róla megvizslatom, meddig enged az a bizonyos lánc és, hogy mennyire erõs. El kell innen szöknöm, de nagyon sürgõsen, hogy elfelejtsem Abbant és végre tisztán láthassam életem apró részleteit. Jelenleg sajnos, teljesen összemosódik minden a vágy és a félelem, a fájdalom és boldogság. Ezeket nem vagyok képes külön szedni és ezért nem is tudhatom, mit érzek ez iránt a fagyos vámpír iránt, vagy éppen apám és a falkájával kapcsolatban. A lánc nagyon erõs, de a szobában nyugodtan tudok tõlük mozogni. Az ablakhoz sétálok és kinézve rajta, csodálom meg a tájat. Gondolataim szélsebesen cikáznak buksimban és mire észbe kapok Abban már ott áll mögöttem. Fagyos lehelete vállam és nyakam cirógatja. Belefelejtkezve mindenbe, hagyom, hogy az oly áhított vágy elhatalmasodjon rajtam. Lassan megfordulok fel sem fogom, de már teljesen tiszta, mentes minden húscafattól, szemei rideg tükrébe mélyedve simítok arcára, elködösült tekintettel.
- Finomnak találod a vérem? Kérlek mond, hogy nem perverz vágyból vagyok itt, hanem mert akarsz engem… Hogy nem undorodsz tõlem, mint Michaeltõl… - a fáradtság a várszegénység és a nagymértékû zavarodottság már teljesen elveszi az eszem. Azt sem tudom, miket beszélek és egy álomvilágba képzelve magam, adom ki magamból azokat a veszett gondolatokat, amik nagy része nem csak értelmetlen, de elég nyílván való is. Nem szorulnának magyarázatra egy más helyzetben.
- Mond, hogy csak engem akarsz, hátsó szándék nélkül… és nem apámon akartok bosszút állni a nemleges válasza miatt… - suttogom, és egyre közelebb hajolok édes ajkaihoz. Epekedem utánuk, még ha tagadom is.
- Ugye most nem ahhoz a korcs farkashoz hasonlítottad magad? Bottal sem piszkálnám meg… és a bosszú igencsak távol áll tõlem… szánalmas és kicsinyes dolog lenne…. - ez amolyan kitérõ, semmit mondó válasz, nem éppen ezt kérdeztem, de nem hagyja, hogy újra visszatérjen józan eszem és esetleg ellenkezve megint kihozzam a sodrából. Ajkaimra tapad és testem nem végigsiklatja kezét. Még ruhán keresztül is kiérzõdik fagyos bõre, ami olyan izgalomba hoz, amire más biztos nem lenne képes. Megremegek és szenvedéllyel viszonzom csókját. Karom nyaka köré fonódik és megadóan simul hozzá testem.  Érzéki sóhajok hagyják el remegõ ajkam, ahogy egy pillanatra elszakad tõlem.
- Okos kutyuli vagy… és ha rendesen viselkedsz, jól fogok bánni veled… Legyen ez elég… - suttogja , majd erõteljesen fenekembe markol. A világ forogni kezd és a kép elhomályosodik.
- Tényleg ennem kellene… - hangom elcsuklik.
- Kis hülye, meddig koplaltattad magad? – haloványan még hallom ezt a sértõ mondatot és édes mosoly ül ki pofimra, ami egyszerre gyermeteg, mégis magával ragadóan varázslatos.
- Semmi közöd hozzá… az én testem, ha akarom el is pusztíthatom…  Nem érdekel ha meghalok… már úgy is meghaltam, csak még a testem nem fogta fel… Azt mondják az agy nem képes felfogni az test halálát, de nálam ez pont fordítva van... Én nem dönthettem és nem akarok farkas lenni, de ha húst eszem… ha megadom magam, akkor végleg elveszítek mindent… - suttogom erõtlenül és karjaiba ájulok.

Kutyika kaladja, a sexi vámpírral.

Szép napsütötte reggelre virrad, legalábbis a beáradó illatok alapján így gondolom, és általában ilyenkor teszek egy sétát a természetben, jókora kísérettel, de ma nincs erõm kikelni az ágyból, legalábbis egyenlõre. A telihold és a félig meddig sikeres átváltozásom teljesen kimerített. Apám azt állítja még nem látott farkast, aki nem volt képes átváltozni az elsõ teliholdján. Ezzel is csak engem minõsít, bár nem hiszem, hogy véletlen volt. Nem akartam átváltozni és nem is történt meg. Szeretném azt hinni, hogy ez az én akaratom miatt történt így. Álmoskásan nyitogatom szemem és lassan felülve nézek körül szobámban, ami egy rideg barlang mélyén kivájt labirintusrendszer része. Gyûlölöm ezt az életet és minden egyes reggel, mikor tudatosul bennem, hogy apám mit mûvelt velem, elfog az a bizonyos harag, ami a telihold közeledtével egyre csak erõsödik és mind apám felé irányul. A falka lassan teljesen beszippant magába, mint egy kórság, ami ellepi testem és kénytelen vagyok szabadulni tõle. Mégis miért történik ez velem? Teszem fel újra és újra ezeket az értelmetlen kérdéseket, amire csak egy választ kapok, hogy a világ mocskos és hiába is tervezel, elõbb utóbb valaki, vagy valami átveszi az irányítást. Kõrbe tekintek újra és szemem egy doboz cigin állapodik meg, amibõl egy szál csábítóan lóg ki. Egy kicsit nézem, majd lassú, de céltudatos mozdulattal érte nyúlok és magamévá teszem. Nekidõlök a hatalmas ágy háttámlájának és rágyújtok, hogy kellemes kesernyésen édes füstje megtöltse tüdõm. Régebben nem cigiztem, de már ez sem érdekel, ha tehetném, szándékosan pusztítanám szervezetem. Nagyokat slukkolva bambulok a semmibe, mikor nyílik az ajtó és egy hím példány lép be rajta. Igazi alfa. Erõs, magabiztos kisugárzása kilométerekrõl érezhetõ. Apám jobb keze és a hierarchia szerint a második leg erõsebb hím a falkában. Mellesleg az õ felügyeletére vagyok bízva, ami kicsit sincs kedvére.
- Reggelt, hoztam neked ételt… még mindig nyúzottnak tûnsz… - közli flegma stílusban.
- Nem vagyok éhes…  - nézem unott képpel, ahogy lerakja az ételt az ágyra. Tele van minden féle finomsággal. Apám nyílván meghagyta neki mivel lehet a reggelizõ asztalhoz csábítani. Mindent megtesz az öreg, hogy otthonosan érezzem magam, de ez lehetetlen, nekem mát van otthonom és az nem itt van. Eszemben sincs megadni magam és csak úgy sodródni az árral, hogy apámnak kényelmesebb legyen.
- Pedig ha ennél, erõsebbé válnának a csontjaid és te is… Az az átváltozás, vagy minek nevezzem, elég szánalmas volt… - ül le mellém és vesz el egy szelet almát és lenézõen kezdi rágcsálni. Mennyire utálom ezt az alakot, bár nyelné el a föld. Jut eszembe, miközben elnyomom a cigim és lassan felállva sóhajtok egy hatalmasat. Nem áll szándékomban válaszolni, erre a nyílván való sértésre, de arcomra rá van írva mit gondolok. Szó nélkül hagyom ott és vonulok át egy másik szobaszerûbe, ahol szépen felöltözöm, szokásos fekete cuccaimba és hajam belõve térek vissza ahhoz a görényhez. Az ágyon ücsörögve néz rám, elég fura képet vágva. Tekintetébõl süt, hogy csak egy kis hülyének tart.
- Mi van? – rühellem az effajta tekintetet, mivel nem egy hülyegyerek vagyok, csak kiakaszt, hogy alkalmazkodjak másokhoz, fõleg egy egész falkához, mivel bár apám itt a fõ góré, én magam az igazán gyönge sabokhoz tartozom, ami elég sokat mond, jelenlegi helyzetemrõl.
- Semmi, csak elgondolkodtató, hogy hogyan lehetsz Dante fia, egy ilyen erõs farkastól, erõsebb utódot várna el az ember… vagy farkas… - kuncogja.
- Húzd le magad, nem kértem, hogy itt legyek… Jól elvoltam a régi életemmel… - ülök le a semmibe meredve. A gyomrom kavarog és még mindig fájnak a csontjaim, mintha valaki agyon vert volna elõzõ éjjel. Hirtelen felállok és Michaelre nézek.
- Mégis kimennék, odakinn süt a nap igaz? – kérdezem, mire bólint és feláll, hogy indulhassunk is. Kisétálunk a szobából a labirintus trendszer kusza folyosóira, amiket végig hatalmas fáklyák szegényezik. Néha belebotlunk a falka néhány tagjába, de nyílván valóan odakinn töltik a reggelt, napozgatva és henyélve. A hegy, amiben a labirintus rendszer elhelyezkedik, nem túl magad, de kilépve, igazán nagy terültet tárul a szem elé. Tipikus ír táj, dús zöldellõ növényzettel. A barlang elõtt sokan henyélnek, a falka igazi tagjai. Beszélgetnek és birkózva nevetgélnek. Kicsit olyan, mintha egy görög orgiába csöppenne az ember, mivel ezek a birkózások néha vagy sexbe torkollnak. A túlfûtött szexuális vágyak a farkasok közt, mintha ezerszeresére nõnének, és sajnos ezt én is érzem. Próbálok tenni ellene, de az izmos férfi testek látványa, bizony nagyon megnehezíti a dolgom. A nõk még így sem hatnak meg, de ezzel jelenleg nem is tudok foglalkozni, mivel leköt a veszett nagy ellenállás. A szirt szélére sétálok és próbálok nem odafigyelni a csábításra, mikor néhány alakot látok meg a távolból közeledni. Hárman vannak, de a szél pont szembe kapja õket és maximum csak a mi szagunkat érezhetik. Alig látszanak, de mikor Michael mellém sétálva megpillantja õket elkiabálja magát.
- Vámpírok… - na igen õ ebben i jobb, még így is megérzi a szagukat. Nekem csak semmit mondó alakok a zöldellõ síkságon. A csapat azonnal felmordul, én meg ide-oda kapkodom a fejem, mert semmit sem értek. Vámpírok, oké és akkor mi van? Meg akarom tudni mi olyan gáz ebben és egyetlen forrásom Michael, akinek jelenleg még a szeme színe is csak gyilkolási vágyat sugall. Félve teszem föl kérdésem, de nem hagy nyugodni a dolog.
- Miért olyan nagyszám, hogy vámpírok? Csak hárman vannak… - nézek rá értetlenül, mire dühösen néz rám.
- Ezért kellene figyelned! – kiabál rám, nem túl kedvesen, mire csak sandán pillantok ki a hajam mögül. Olyan akár egy idegbajos rendõrkutya , csak a szája nem habzik.
- Hát világosíts fel… - vonom fel szemöldököm. – Miért nem csináljátok ki õket egyszerûen? Az nem okozhat gondot, az ilyen vadállatoknak, mint amilyenek ti vagytok…
 - Azt nem lehet… szövetségben vagyunk és csak egy hajszálon függ a kényes béke… Ha érdekelnek a dolgok, talán olvass utána… - morran rám és ismét a vámpírokat kezdi figyelni. Unalmasak és úgy tûnik csak a szájuk jár, de a vámpírok egyre jobban felkeltik érdeklõdésem, fõleg, hogy mit akarhatnak. Elég gyorsan fel i érnek a völgybõl és ahogy végig vonulnak a falka morogva követi léteiket. Csodaszépek, legalábbis kettõ közülük nagyon. Igazi porcelán bõrrel áldotta meg õket a magasságos, és rideg semmitmondó tekintettel vonulnak be, akár a pávák. Elképesztõ látvány, még a levegõ is megfagy körülöttük. Ámulva nézem, azt a higgadt önuralmat, ahogy megállnak a barlang bejárata elõtt. Tényleg csodásak, de nekem a harmadik kelti fel leginkább az érdeklõdésem. Nagyon furcsa, kilóg a másik kettõ mellõl, mint egy igazi kakukktojás . Szemi alig látszanak ki frufruja alól, mintha a rejtély homályába akarna burkolózni, de látom, hogy figyel, sõt észrevesz engem is, ami nagyon meglep, tekintetbe véve, milyen kis satnya és semmitmondó vagyok a falkában.
 - A vezetõhöz jöttünk, fontos ügyben… - szólal meg az egyik fekete hajú szépség. Michael azonnal kilép mellõlem és eléjük lépve méri végig õket. Nem akarja apámhoz vezetni õket, látom rajta. Idegei pattanásig feszülnek és kezét ökölbe szorítva vicsorog. Még hogy szövetség, ez inkább valami kényszer paktum lehet. Nem nagyon értem az eseményeket, de lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy utat mutat nekik. Nem tétlenkedem tovább, hisz apámról van szó és tudni akarom pontosan mit akar ez a három idegen, ezért gyorsan lépve, Michael mellé lépek , aki rám pillant.
- Te maradsz…
- Frászt, eszemben sincs… Lécci, lécci csendben maradok ígérem. – vigyorgok mint a tejbe tök, de csak egy morcos pillantást kapok. Fél szemmel észlelem, hogy a titokzatos tag elmosolyodik bugyuta viselkedésemen, mire felkapom fejem és felé fordulok. A mosolya hátborzongató, de mégis van benne valami nagyon vonzó, legalábbis számomra. Telt ajkai lekötik figyelmem és csak Michael kezére kapok újra észbe, ahogy vállamra simít.
- Jól van, de aztán tényleg csönd… Nem árt, ha tisztába kerülsz bizonyos dolgokkal kapcsolatban… - hevesen bólogatok, de sajnos nem a falka dolgai érdekelnek, azokra még mindig nagy ívben tojok. A másik két vámpír, csak meredten néz minket, de egy szót sem szolnak, mintha számukra elég lenne ennyi magyarázat. Elindulunk vissza a sötét és nyirkos barlangba, apámhoz. Végig elöl sétálunk Michael mellett és néha hátra pillantva méregetem a kiszemelt vámpírkát. Egyre jobban vonzza tekintetem, már-már megbabonáz. A hosszú alagutakat átszelve, egy nagyobb teremhez érünk, amin hatalmas faragott faajtó díszeleg, mögötte padig apám vár ránk. Tudom, hogy vár minket, hisz szaglása egyedül álló. Michael nyitja ki és beengedve a vámpírokat immár utánuk vonulunk be mi ia terembe, ahol apám egy trónuson ücsörögve figyel minket. Nem is néz a vámpírokra, csak engem vizslat, mintha nem lenne szabad, hogy itt legyek. Mondjuk én ezt nagyívben szarom le, itt akarok lenni és kész. A falka szabályai engem nem érdekelnek.
- Larten mit keresel itt? – az egész terem beleremeg robosztus hangjába és Michael már magyarázkodna is, mikor szavába vágok. Nem kell, hogy helyettem beszéljen, nem vagyok egy kis idióta.
- Csak itt akarok lenni és kész… - vonok vállat és elsétálva a vendégek mellett foglalok helyet az egyik nagyobb széken. Felhúzom lábaim és úgy figyelem tovább a három alakot, akik higgadt nyugalommal libbennek egyre közelebb apámhoz. Apám csak végig méri õket, de kijelentésemre már nem reagál. Jobban is teszi, mivel abból csak vita alakulna ki pillanatok alatt és a végén alá ásnám tekintélyét egy pimasz beszólással.
- Mit akartok tõlem? – kérdezi kisvártatva, de a vámpírok egyenlõre nem szólnak semmit. A titokzatos harmadik, aki felkeltette érdeklõdésem, viszont folyamatosan felém tekintget.
- Pontosan tudod miért vagyunk itt… Nem válaszoltál a felkérésünkre, ami amolyan burkolt utasítás volt… - ezek esküszöm rébuszokban beszélnek, vagy csak az én idegeimen akarnak táncolni. A titokzatos vámpír még mindig nem szól egy szót sem, talán hagyni akarja, hogy a másik kettõ kibeszélje magát, vagy egész egyszerûen nem érdekli a tárgyalás kimenetele. Én személy szerint kicsit sem lepõdnék meg rajta, mivel úgy nézelõdik, mint aki mindjárt bevágja a szunyát. Én mégis csak õt figyelem. Vérem kezd felpezsdülni és kipirult pofival forgatom fejem oldalra és vissza, mint egy érdeklõdõ kutyuli. Fel sem tûnik, hogy kezdek úgy viselkedni akár egy palota pincsi, ezek már ösztönbõl jönnek, ahogy a vérem hõmérséklete is jóval magasabb, mint emberként, úgy érzékeim is kiélezõdtek. Persze még messze vagyok a végsõ formámhoz, de a változás szemmel látható és érinthetõ. Nagy vita kerekedik ki, valami háborúról, démonokkal, ami elvileg mindkét fél számára elkerülhetetlen, de én egy szót sem fogok fel belõle és csak arra az egy vámpírra tudok koncentrálni. Bár megszólalna, szeretném hallani a hangját, biztos ércesen karcoló, mégis simogatja az érzékeket. Agyalok ezen a nevetséges dolgon, majd észbe kapva újra visszatérek a valóságba. Nem igazán értem mi van velem, majd egy óra esik ki úgy, hogy észre sem veszem és csak fantáziálgatok, mint egy tini az elsõ szerelmérõl. Szánalmas, még én is így vélem.
- Maradjatok itt éjszakára, át kell gondolnom az ajánlatotokat… Holnap mindent sokkal tisztábban fogok látni… - fejezi be apám a mondandóját.
- Én nem szándékozom maradni… ez a barlang amit ti otthonnak neveztek messze áll az ízlésemtõl… Amúgy is csak azért vagyok itt, mert ez a kicsi szigetország az én területem… - szólal meg végre és még a szám is tátva marad, amit mond nagyon sértõ, mégis olyan természetesen mondja, hogy lehidalok tõle. A hangja pedig maga a mámor és valami nagyon erõs drog egyben. Apám felmorran sértésére és agyarait kivillantva vicsorogni kezd. Némileg át is alakul, de ekkor a másik vámpír szól közbe.
- Elnézést Abban sértéséért, nem hiszem, hogy úgy gondolta ahogy hangzott… Természetesen mind szívesen maradunk, mint vendégek… Ugye Abban? – néz rá parancsolóan, de számomra nyílván való, hogy pont úgy gondolta ahogy hangzott és meg is tudom érteni. Ez a rideg és nyirkos barlang engem sem nyûgöz le, még akkor sem, ha a maga nemében igazi luxus villának számít és nagyon kényelmesnek is lehet nevezni. Alig bírom ki, hogy ne szóljak közbe az eszmefuttatásba, de megígértem, hogy csöndbe maradok, így tartom is magam ehhez és lenyelem, drága csípõs nyelvecskémat. A végén még kiraknának a terembõl és én végig itt akarok maradni. Apám vissza vesz magából és vissza is változik emberi formájára, majd bólint és Michaelre néz.
- Kísérd õket a legjobb lakosztályba… Aztán gyere vissza azonnal… - adja az utasítást, mire Michael fejet hajt és elindul kifelé. Már én is pattanok, hogy velük menjek, de apám rám szól.
- Larten… Maradsz!! –
- Minek? -  fordulok vissza meglepetten.
- Mert azt mondtam azért. – a vámpírok is megtorpannak egy pillanatra, mire vágok egy igen érdekes képet és suhintok a kezemmel.
- A manóba… - kullogok vissza apámhoz, a vendégek eltûnnek Michaellel én meg duzzogva nézem apámat, amint felállva hozzám sétál és megsimogatja arcom.
- Ne menj a közelükbe… veszélyes vadállatok, még akkor is, ha nem néznek ki annak… - fejti ki, mire elütöm a kezét. Egyenesen felháborít, hogy még õ nevez bárkit vadállatnak, meg veszélyesnek.
- Azt hiszem lehetne vitatkozni, hogy ki mekkora vadállat, meg mennyire veszélyes…
- Ezek mások mint mi, hátulról jönnek, és kiszámíthatatlanok, mivel semmilyen érzelem nincs azon a fagyos ábrázatukon…. Sosem tudhatod mire számíthatsz tõlük… és mindig a saját érdekeket nézve cselekszenek… Most ugyan úgy nézhet ki össze fogtak, valami közös ellenség ellen, de ez is csak látszat, csupa ármány… Mi farkasok lehet, hogy egy primitívebb ághoz tartozunk, legalábbis az õ meglátásuk szerint, de mindig egymás érdekeit tartjuk szem elõtt. Mi egy családként mûködünk… Ez jócskán befolyásolja, miért is nem jövünk ki egymással… - magyarázza a vámpírtok és farkasok közti különbséget, mintha ez annyira érdekelne engem, vagy az a család amirõl beszél. Folyton arról akar meggyõzni, hogy a farkasok milyen faszák és jók, de nem is olyan rég láttam, ahogy egy alfa hím, majd halálra tépett egy másikat, mert nem tetszett neki, hogy elvileg a srác az õ személyes napozóhelyén pihengetett. Család mi? Egy nagy szart, ezt nem veszem be soha.
- Igazán?.... – gondolkodom el, kezem állam alá téve.
- Hát tudod a kiszámíthatatlanság rád is igaz… Én magam sem számítottam rá, hogy a 18-dik születésnapomra, nem egy telefont, vagy laptopot kapok tõled, hanem némi farkas gént… és az itten hierarchia szerint én valahol az amõbák környékén helyezkedem el… Mégis milyen család az ilyen? Ja és apuci te meg egy igazi diktátor vagy… ha valaki nem a tetszésednek megfelelõen cselekszik, már alá is írta a halálos ítéletét. Ez nem család, csak egy mini állam, egy igazi diktatórikus rendszer…  Kapitulálni akaszt a vámpírokkal szemben, pedig, ha jól hallottam, valamiféle paktumot kötöttetek… ez amit most mûvelsz csak szélmalomharc, mert nyílván bele kell menned a háborúba, tetszik vagy sem és ezt azok is pontosan tudják, különben nem maradtak volna egy percig sem… - vágom hozzá gúnyosan és igazán ridegen. Jó meglátásaim szoktak lenni az élettel kapcsolatban és pontosan ezért érzi apám, hogy idõvel én leszek a falka vezetõje. Halovány mosoly jelenik meg az arcán, de azért tovább beszél.
- Meddig akarod ezt még a fejemhez vágni és úgy beszélni velem, mit ha egy idióta lennék?? Ha igaz lenne amit rólam állítasz, már rég büntetésben lennél, vagy ahogy te mondod, alá írtad volna a halálos ítéleted…
- Ameddig jól esik, de legalább még egyszer… Ennyi kijár nekem! Mellesleg mikor ebbe a falkába cibáltál írtad alá elõzõ életem halálos ítéletét… ÖNKÉNYÚR… vagy nevezzelek inkább Hitlernek? – vágok vissza, már ki tudja hányadszora mióta farkas lettem. Arcán mégsem tükrözõdik megbánás, talán pont ezért nem vagyok képes leállni a piszkálódással. Legalább ismerné be, hogy hibát követett el, mikor a megkérdezésem nélkül tette ezt velem, de semmi. Szemmel láthatóan õ teljesen logikus lépésnek érzi a történteket. A magyarázata pedig mindig ugyan az.
- A fiam vagy és magam mellett akarlak tudni… Szerintem ez nem bûn és nem kell bocsánatot kérnem semmiért. Új életet adtam neked, örök életet… immunis lettél minden nyavalyára, amit a gyönge emberek összeszedhetnek és a testi erõd is jócskán meghaladja egy átlag emberét. Ha hajlandó lennél ezt elfogadni és tanulni, olyan erõssé válhatnál, mint én…ha pedig Hitlerrõl beszélsz inkább olvass utána… Az SS 90%-ban vámpírokból állt… szóval inkább tanulj, ahelyett, hogy olyanról beszélsz amihez nem konyítasz… - szép magyarázat meg kell hagyni és talán egyet is értenék vele, ha nem lennék túl makacs és nem ragaszkodtam volna a régi életemhez. Ráadásul erõsen kétlem, hogy a majd másfél fejjel magasabb apámmal egy szintre tudnék kerülni. Viszont most semmi kedvem ezt kifejteni, vagy vitatkozni  és mivel tényleg semmit sem tudok errõl a fajta történelemrõl, inkább hagyom az egészet és átadom magam duzzogásomnak, így hátat fordítok, hogy lelépjek a tett színhelyérõl.
- Hová mész? Beszélgetünk… - szól utánam, de csak legyintek egyet a kezemmel, hogy hagyjuk, hisz úgysem tud meggyõzni. Kisétálok a terembõl és a szobám felé veszem az irányt. Útközben össze is futok Michaellel, aki közli velem, hogy a szobámban maradjak, amíg ezek a vámpírok el nem mennek. Na persze, majd pont rá fogok hallgatni, hogy ez mekkora egy fasz… A szobámba érve elterülök a hasamon, hatalmas ágyikómba, majd megfordulva a plafont kezdem bámulni. Csak arra a Abban nevû vámpírra tudok gondolni. Van benne valami, ami nagyon vonzó, de ezt is a farkas ösztöneimnek tudom be, hisz mostanában csak a szexre tudok gondolni és felhevült vágyaimmal nem tudok mit kezdeni. Szemem lassan lecsukódik és mély álomba merülök, miközben az álmok csodálatos mezején össze akadok azzal a szépséges vámpírral. Az álom elég szaftosra sikerül és mire felriadok, már verejtékembe úszva markolászom saját hímtagom. Meg is lepõdöm,   hogy álló cerkám simogatom és kikerekedett szemekkel rántom ki kezem nacimból.
- Jesszus Larten, te megvesztél? úgy viselkedsz, mint egy tüzelõ szuka… - rázom meg fejem, de ez nem sokat segít felszökött pulzusomon és testhõmérsékletemen. Feltápászkodom az ágyból és megigazgatva magam indul egy kicsit lehûteni magam. A barlang mélyén van egy csodás hegyi forrás, kellemes hûs vízzel. Nem hideg, mivel jó mélyrõl jön és valószínûleg egy vulkán hõje melegíti, de annyira jó lesz, hogy kicsit felfrissüljek és lazítsak. Pillanatok alatt felejtem el, hogy a szobámban kellene maradnom és kislisszolva szobámból indulok el célom felé. Már sötét lehet odakinn, jó sokat aludtam, így teljesen kihaltak a folyosók, de most nem is vágyom társaságra. Ki kell vernem azt a vámpírt a fejembõl. A nagy mélázás miatt észre sem veszem, hogy mikor a forráshoz érve elkezdem ledobálni ruháim, nem vagyok egyedül.
- Mit szeretnél kisfarkas? – szólal meg az ismerõs hang, amitõl megborzongok és felötlik bennem, hogy még mindig csak álmodom. Felpillantva meredek meg egy pillanatra, ahogy a fürdõzõ Abbant nézem. Milyen csodás a bõre, akár a porcelán. Nagyot nyelek és tovább forrósodik testem, szinte szalonnát lehetne sütni bõrömön és nagyon zavarban vagyok, de megrázom fejem és fölveszem szokásos plé pofámat.
- Semmi közöd hozzá… De fürdeni jöttem… - vágom hozzá lazán, de testem elárul, ami ellen semmit sem tudok tenni, bármennyire is igyekszem. Ez annyira ciki, de ha most lelépek, egy baromnak fog gondolni, egy idióta kiskölyöknek és azt nem tudná bevenni a kényes gyomrom. Tovább vetkõzöm és megszabadulva ruháimtól lépek be a vízbe. Testem melege azonnal fölmelegíti a körülöttem elterülõ vizet és ezt õ is érzékeli. Egy sokat sejtetõ vigyort ejt meg felém és kicsit felém löki a vizet.
- Mi az kicsike, túlhevültél? – kérdezi gúnyosan, de valamiért nagyon tetszik a hangja és nem vagyok képes pont olyan bunkón válaszolni, mint ahogy szeretnék.
- Közöd? Foglalkozz a saját dolgoddal… vagy testeddel és ne az enyémet vizslasd… - persze én le sem tudom venni a szemem róla, így elég furcsa megjegyzés ez pont az én számból. El is kuncogja magát és közelebb siklik. A menekülési ösztöneim azonnal beindulnak, de mint mindent ami a farkasok sajátossága, ezt is szépen igyekszem elnyomni, jó mélyre. Mellém telepszik egy szikla szirtre, ami pont kellõ mélyen helyezkedik el a víz alatt. Még jó, hogy nem látni sok mindent a halovány fényben, mivel farkam ismét kezd megkeményedni. Már a puszta gondolat elég, hogy a közelemben tudhatom. Érzem ez így nagyon nem lesz jó, és már nem fogom tudni sokáig visszafogni magam. Ez nagyon bosszantó és mély hallgatásba burkolózva igyekszem tudomáson kívül venni, ami most bennem zajlik. Nem sok sikerrel, mert ahogy karja hozzá ér bõrömhöz, halk sóhaj hagyja el ajkaim egy elfojtott nyögés kíséretében. Teljesen kikészít és érzem rajta, hogy élvezi. Mély levegõket veszek, hogy csillapodjak, de nem használ.
- Miért fogod vissza magad? Rábízhatnád magad a természetedre is… - kuncogja tovább. Ki akar csinálni, ez már biztos és nagyon jó úton halad, hogy félre dobva emberi szégyenérzetem, rávetõdjek, mint egy fehérmájú ringyó.
- Fogd be!! – csak ezt tudom kinyögni, de még ez is megakad a torkomon, enyhe fulladást okozva.
- Én befoghatom, de ettõl nem lesz jobb neked… - simít végig karomon. Keze hideg akár a jég, de talán pont ez hiányzik nekem annyira felhevült testemre. Vágyam persze nem enyhíti, mégis kellemes érzés. Az isten szerelmére, egy ember nem viselkedhet ilyen hülyén. A tényt még mindig nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy már nem vagyok ember és egy hirtelen jött sugallatból felpattanok helyemrõl, szép nagy hullámokat kavarva a nyugodt vízen, majd ugyan ezzel a lendülettel telepszem,  Abban ölébe, nyakát kõrbe fonva. Elborult tekintetembõl jól látszik, hogy már felülkerekedett rajtam farkas ösztönöm és vágyam, amit jómaga egyre csak generál sejtelmes tekintetével. Szemeim megcsillannak és bár amúgy is veszett kéknek hívták, még emberkoromban, most úgy villognak akár az égkövek és Abbanra fókuszálnak. Lélegzetem szapora, szinte fuldoklom, de ez csak a visszafojtott vágyaim miatt van. Végig simítok rideg, fagyos testén miközben tekerek egyet karcsú, kecses testemen. A látványom tetszik neki, ezt az egyet ki lehet olvasni tekintetébõl, mégsem tesz semmit, mintha azt várná én lépjek elõször.
- Kellemes hideg vagy… - suttogom túlvilági hangon egy kisebb morgás kíséretében.
- Köszönöm, ha ezt bóknak szántad… Körülötted meg szépen lassan felforr a víz… - kuncogja. Csak játszik velem, érzem, hisz ha ellene lenne közelségem, már le is lökhetett volna, de csak figyel azzal a kimért rideg tekintetével. Hajába túrva ajkaihoz közelítek és egy gyors mozdulattal végig nyalok arcán. Nem igazán értem mi is történik velem pontosan, de nem vagyok képes ellen állni a csábításnak és végül ajkaira nyalva csókolom meg igen nagy hévvel. Hegyes fogait nem is észlelem, csak mikor felsértik ajkaim és forró vérem csordogálni kezd államon. Elkapom fejem és kissé rémülten nézek rá. Szája csupa vér, amit vigyorogva nyal le. Ez még csábítóbb, mint amit eddig tapasztaltam és mit sem törõdve a következményekkel újra ajkainak esem. Nem ellenkezik és vérem is ízlik neki, legalábbis úgy tûnik, mivel átkarol és viszonozni kezdi csókom, miközben kicsorduló vérem le is nyalogatja. Nem túl nagy vérveszteség ez számomra, de a folytonos nem evés legyengítette a szervezetem és némileg vérszegény állapotba sodort. Ennek köszönhetõen lassan kezd kitisztulni az agyam és testem lefárad, így eltolom magamtól. Tekintetem még mindig vágyat sugall, ami teljesen így is van. Majd megveszek érte, de elég erõs vagyok lelkileg, hogy úgy érezzem ebbõl nem sülhet ki semmi jó, legalábbis nekem nem.
- Elég… elmegyek… - Remegõ lábakkal másznék le róla, mikor visszaránt. Tekintete kicsit megváltozik nem nagyon óhajtja elfogadni ezt az opciót.
- Honnan veszed, hogy elengedlek? Idejössz, felhúzol aztán lepattannál? Ez nem így mûködik…  - suttogja, miközben ismét közel húz magához. Nagyon nehéz visszautasítani õt, fõleg mivel én is akarom, de valahogy érzem ezt nem szabad.
- Kénytelen leszel elengedni…
- Igazán? Áruld el miért is…?
- Mert ha nem engedsz el, segítségért kiáltok és… 145 farkas fog azonnal a segítségemre rohanni… köztük apámat… - alig bírok beszélni. A számban, mintha több nyelv lenne a kelleténél, amik folyton összegabalyodnak, megnehezítve beszédem, de azért elég érthetõ még így is, mire akarok kilyukadni. Tekintete enyhe dühöt sugall, de nem hagyja szabadjára érzéseit, és csak hallgatja mondandóm, de közben hátam cirógatja karmaival, amik közben tekintélyes méretûvé nõttek.
- Lehet, hogy erõs vagy, de a sok lúd, disznót gyõz elven… semmi esélyed… - nyelek egy hatalmasat. Testem megborzong érintésétõl, de nem akarok engedni vágyaimnak, mintha emberi mi voltam utolsó morzsáit próbálnám megõrizni, megóvni. Akarom õt, ehhez nem fér kétség, és valószínûleg emberként is vonzónak tartanám, de ezek most az állatias ösztöneim, és nem akarom õket.
- Most egy disznóhoz hasonlítottál? … Ezt sértésnek vegyem? – érdeklõdik, de persze ez megint csak játék, hisz nyílván valóan, érti amirõl beszélek. Csak meg akar kavarni, bár nem tudom igazán, hogy ennél jobban, hogy zavarodhatnék még össze. Letörlöm ajkaimról a vért, ami már nem vérzik, testem öngyógyító mechanizmusa miatt.
- Nem így értettem,… - mentegetõzöm és figyelmem ismét kezd elkalandozni, aminek nem örülök, hisz ebben az állapotban bõven elég egy valamire koncentrálnom, és az a szabadulás, ha mással kezdek foglalkozni, megint eluralkodik rajtam a testi vágy. A test hõm már így is bõven az egeket verheti, legalább 43 fok és, ha még feljebb megy, lehet kiég az agyam, vagy ilyesmi. Emberként ebbe már bele haltam volna az biztos.
- Akkor mégis mit akarsz ezzel? – teszi tovább a hülyét.
- Én nem engedhetem… Nem engedhetek az állatias ösztöneimnek… Jól nézel ki, és kívánlak, de nem hagyhatom… - nézek szemébe elgyengülten. Neki persze teljesen helyén van az esze és tovább beszél.
- Honnan tudod, hogy ez az állatias ösztön és nem az emberi lényed akar kitörni a kötelékekbõl… Apád rövid pórázon tart ezt érzem, talán csak ez ellen akarsz lázadni és ez bizony nem falka szellem…  Szerintem pontosan tudod, hogy a huncutkodással bosszanthatod apádat és tudat alatt ezt akarod… Vagy tudatosan… Szerintem inkább a farkas éned mondatja veled, hogy le kell pattanod… Erre mit mondasz? – micsoda Fraydi meglátás, de nem tudok vitatkozni vele. Minden pontosan így van, de attól még ez a vágy nem emberi, kizárt, hogy az legyen. Keze fenekemre siklik és erõsen bele markol, amitõl ismét felsóhajtok.
- Te csak… ködö… ködösíteni akarsz…  - bár tény, hogy apám közölte tartsam magam távol tõlük és ez kicsit elbizonytalanít. Akarom õt, minden porcikám vágyik erre a veszélyes alakra, aki nyílván a pokol legmélyebb bugyrából jött, hogy kikészítsen, csak ez lehet a célja, nekem pedig ellen kell állnom, ráadásul az is tény, hogy szûz vagyok, így még kevésbé értem miért hatalmasodik el rajtam ez a vágy. Régebben bõven lett volna lehetõségem a suliban. A srácok megvesztek tekintetemtõl és karcsú testem törékeny látványától, de mindig féltem a fájdalomtól, most viszont ez sem tud eltántorítani. Érveim pedig, amivel menekülni próbálok kezdenek megdõlni.
- Ködös vagy te már e nélkül is pici farkas… Légy okos és engedj a csábításnak… - vigyorodik el betegesen és ajkára nyal, ahogy ismét simogatni kezdem kezemmel.