|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Meera | 2014. 07. 24. 07:56:01 | #30747 |
Karakter: Anyth
Megjegyzés: ~ Pajti
Próbálom kaparászni az alját, de nem! Nem föld! Még mindig nem föld! Miért… miért kellett ebbe a valamibe beletenni? Hogyan lehetnek a rácsok üvegből? Fentről és lentről egyaránt omlik rám a forró, elviselhetetlen fényáradat… Engedjen ki! Az Árnyak nem szeretik, ha elveszik tőlük a barátaikat!
El fogok halványulni!
Nem hallom őket, olyan csend van… teljes csend… Nem akarok süket lenni! Valaki segítsen, engedjen ki, eresszenek ki innen! Annyira rossz itt lenni, annyira meleg és fényes!
Mélyen magamban kezdem el keresni a hangokat, magam alatt tapogatom a lapot, hátha egy kicsi árnyék… egy nagyon kicsi! Egy apró, egészen kicsi is elég, hogy küldhessek egy üzenetet. Csak meghallaná valaki! Ugye?
Nem figyelek rájuk, nem akarom tudni mit beszélnek, az enyémeket akarom hallani! Ringatom magam, a fejem ha lehet, még jobban beszorítom a lábaim közé, kezeimet erősen tapasztom a szemeimre.
- Hozd – furakszik be mégis a külső, idegen hang. Hozd? Behozza őket! Nekem! Mégis segít! Mégis odaadja nekem őket! Felemelem a fejem és rettentően hunyorogva bár, alig látva mire nézek, lelkesen várom, hogy kikapcsolja ezt a mindent körülölelő Napot.
- Te egy Árny vagy, igaz?
- Elloptad az árnyékokat…! Add vissza őket nekem… add… - ismétlem meg halkan is, de nem foglalkozik vele, helyette árnyékok helyett valami mást, csípősebb szagút ereszt be. Mi ez? Ez nem árny! Hazudott! Nem hozott árnyékot, ez egy… ez… egy…
Hazudós! Nem szabad bízni benne! Elragadott az enyéimtől, egek, mi lesz most velem? Ki fog megvédeni engem? Ki fog szeretni? Kik fognak megsimogatni, megérinteni, álmot hozni, mesélni? Megfájdul a hasam ezektől a gondolatoktól, összegörnyedek.
Valami rosszat csináltam? Mit csináltam?
Nem nézek oda, túlságosan égető a fény, összegabalyodtak, láttam… Lehet pók! Lehet, hogy az elrablóm egy pók! Ő szőtte, ő készítette ezt a… valamit, hogy ne tudjak elmenni! Akkor…
Meg fog enni! A pókok megeszik, ami a hálójukba akad! Kis híján felzokogok a gondolatra. Nem akarok a vörös szemű valami ennivalója lenni! Nem jó az ízem, kicsi vagyok még és nem nőttem még nagyra! De… olyasmi lehetek, mint az a csípős szagú másik, akivel most összekócolódtak. Őt eszi meg előbb! Utána jövök én!
Fura hangot hallok az ágy felől, alig tudom elrejteni a sikításom. Beleharapott! Megeszi!!
- Tetszik, amit látsz, kicsi árnyacska? – hallom a kérdését, gyorsan hátatfordítok nekik, hogy ne nézzen, ne gondoljon arra, hogy én leszek a következő! Nem leszek a következő! Megfogdosom a lábam és a karjaimat. Nem vagyok elég húsos neki, nem tud mit kiszívni belőlem! A pókok a duci áldozatokat szeretik a legjobban…
Nem, nem tetszik amit látok! Kiszívja!
Nincsenek itt, nem vagyok itt, nincs fény, körülvesz a sötét, a szirupos tócsák… Szeretnek, egyek vagyunk, ők és én! Senki se választhat el tőlük, boldog család leszünk, megkeresem anyát és apát, keresek magamnak egy állatot, az árnyéka leszek és soha többé nem bánthat engem senki! Nem érhetnek majd hozzám! Csak az enyémek, akik úgy szeretnek…
Megint megpróbálom az alját felkaparni vagy kiszedni, de hasztalan. Folyamatos zümmögés és csend váltja fel egymást a fejemben, de néha fura hangok is közbejönnek… Nem! Ez a tolvajpók és az a csípős szagú valami… Fordulok egyet, hogy rájuk szóljak, hogy fejezzék be, nem hallom Őket, mikor látom, hogy a vörös tekintet engem vizslat.
Mit csinál? Őt eszik most meg? De most miért? Mi történik?
Ahogy megvillan a szeme…
Eltakarom a sajátjaimat, egészen megfeledkezek a fényről, így szaporán dörgölöm az égő, csipkedő fájdalom miatt.
- Azért, mert egy vámpírral voltam előtte, Uram?
Vámpír? Ne! NE! Nem szeretem a vámpírokat! Gonoszabbak, mint ez az árnyéktolvaj! Ők is kiszívják az áldozatukat, mint a pókok, hidegek és olyan kellemetlen tapintásuk van. Mint egy sötétben gubbasztó, plöttyedt gumilabda!
Kap valamiféle választ, ami nem tetszik neki, úgy csapkod és tűnik el a csípős szagával együtt, hogy az engem fogvatartó dolog is belerezeg.
- Add vissza az árnyékot! – szólalok meg végül. Muszáj megszólítanom… Ő engedhet csak most ki innen! Merre van Zu? Mindig velem van és most annyira hiányzik! Vissza szeretném kapni!
- Álmodozz csak, kis árnyacskám. Nem foglak elengedni, túlságosan szép éke vagy a gyűjteményemnek. Viszont, ha megígéred, hogy jó kis árny leszel, megengedem, hogy az a bosszantó kis állat meglátogasson, sőt, talán veled is maradhasson. Végül is, nem akarok én kényelmetlenséget okozni az én gyönyörűségeimnek… Annyira.
Mit… jelent, hogy legyek jó? Nagyon jó leszek, ha beengedi hozzám Zuzut! Olyan meleg van, úgy fáj a szemem! Haza akarok menni! Nem akarok itt lenni vele! Nem akarom, hogy megegyen!
- Nem lehet a fényeket…
- Nem.
- De… a szemem… nagyon fáj – szorítom rá az ökleimet teljes erőből, hogy ne égessen, ne szúrjon tovább a fény. Ebbe bele fogok halni, könnyezni sem tudok, hogy a száraz szemem benedvesedjen. Nagyon fáj, miért kell bántania? Nem csináltam semmi rosszat, miért nem ad nekem egy kis hűs árnyékot?
- Ha megígéred, hogy jó leszel, beengedem hozzád azt a repdeső valamit – ismétli el, az arcomat szinte égeti a szűnni nem akaró fény. Olyan meleg, égő, száraz, az üveg is átmelegedett, mintha betettek volna abba a sütő nevezetű dologba…
- Jó… jó… - ígérem meg sírós hangon, a következő pillanatban hűs levegő csap meg, felfrissítve a bőrömet, ficeregni kezdek, hogy kicsit az arcomat is érje. Az erdő illata! Nem vagyok akkor tőle messze… itt vannak velem, kint vannak, segítenek nekem, ha kell, tudják, hogy itt vagyok!
Sebes szárnycsapkodás és előkerül Zu, a hajamba fúrja magát, szárnyaival a fejem két oldalán előre nyúl és a szemeimre borítja őket. Teljes, hűvös sötétség ereszkedik a szememre, felsóhajtok, olyan jó érzés. Boldogan megsimogatom, sípoló hangot hallat, szeret engem, örül, hogy lát! Előredöntöm a fejem, érzem a meleget a karjaimon. Nem kapcsolta ki! Nem kapcsolta ki!
- A fény… - húzódok közelebb a rácsokhoz, megfogom őket, de túl erősek, esélyem sincs, hogy kitörjem őket. Innen csak akkor jöhetek ki, ha az árnytolvaj kienged, vagy ideengedi a többieket hozzám.
- A fény marad. Még a végén eltűnsz egy árnyékban, akár megígérted, akár nem – megérzem az érintését a kezemen, így visszarántom magamhoz és középre kuporodok. Teljesen vakon meredek magam elé valahová. Honnan tudta? Honnan tudta, hogy nem mondtam igazat?
- Miért?
Miért rabolt el a társaimtól? Miért nem voltam jó ott, ahol? Szerettem ott lenni, ők is szerettek, senki sem látott vagy érzett sosem, mindig elbújtam mikor mondták, elrejtettek engem. Nem bántottam soha senkit! Még csak nem is érintettem… csak és kizárólag magamfajtát. Szeretnék kimenni…
- Most már a gyűjteményem része vagy – hallom meg a hangját szemből. Nagyon meleg van, mintha a leheletét is érezném. - Tudod mi az? A gyűjtemény?
Megrázom a fejem. Nem tudom, mi az a gyűjtemény. De tudom, hogy nagyon rossz dolog. Forró, száraz és ragyogó. Nem akarok gyűjteményben lenni, nagyon rossz!
- Haza akarok menni… - suttogom, mire Zu még mélyebbre fúrja magát, egészen a tarkómig, nagyon jó hideget lehel rám.
- Attól tartok ez nem fog megtörténni. Megígérted, hogy jó leszel, fogadd el, hogy mostantól ez az otthonod – összekuporodok a szavaira. Nekem nem ez az otthonom… nem akarok itt lenni! – Ne vágyakozz, innen nem mész el. Mindent megkapsz, amit kérsz.
Egy kicsit elhallgat, forgatom a fejem, hogy hol lehet, merről jön a hang.
- Van társad? – morajlik fel a hangja a bal oldalamról, elhúzódok a másik irányba, hogy távolabb legyek tőle. - Párod? Szerelmed?
- Nekem… - kezdem, de nem fejezem be. Rossz érzésem támad, összegömbölyödök olyan kicsire, amekkorára csak a méretemből lehetséges. Nem akarok erről beszélni… nem akarok hallani róla… nem szeretném ezt az egészet…
- Idehozatom, mondd meg, hol van – mondja nyugodtan, közelebb lép, amire összerezzenek.
- Engem nem szerethet senki – suttogom a térdeimnek a füllentést, hiszen ez nem teljesen igaz. Míg Árny vagyok, senki, soha nem fog szeretni. Nem látnak, nem éreznek engem, tehát nem szerethetnek. Ameddig rá nem kapcsolódok valami élőlényre, addig egyedül leszek, utána, ha belém szeret és alakot váltok előtte, akkor lehetünk csak együtt. Örök szerelemben… anya és apa viszont egymást szerették, ők nem szeretnek és nem szerethettek mást.
Megint az a fa-szerű hang reccsen fel, valaki más is itt van!
- Uram, a dolgozószobájában várják – megint ugyanaz a hang, mint előtte, felismerem. De nem szeretném, hogy közelebb jöjjön, nem. Egyedül szeretnék maradni, oltsák le a fényeket, adják vissza az árnyékokat!
- Mégis mi az a rettentően fontos? – nem látok semmit, és a fények miatt minden tompa, de mintha miközben beszélne, engem nézne. De lehet, hogy csak a fények…
- Daniella párja – érkezik a válasz, mire egy sóhajt hallok csak.
- Megyek. Ne engedj be senkit.
- Igen, uram.
Az ajtó becsukódik, magam maradok. Egy ideig csendben hallgatózom, majd mikor úgy érzem, nincs itt senki, vakarni és dörzsölni kezdem a bőröm. Nagyon kiszáradt a folytonos fénytől, el vagyok tőle szokva, viszkető érzés szurkál minden oldalról. Lehet hámlani fog a bőröm? Riadtan emelem a számhoz az alkarom, hogy érezzem, mennyire száradtam ki. Nem, nem… nem akarom! Előbb kiszáradok és utána el fogok halványulni!
- Öhm… hozzak neked vizet?
Rémülten vágódok a ketrec túlsó sarkába, ahogy a hang felszólal az egyik irányból. Van itt valaki! Van itt valaki! Ijedten próbálom a ketrec alját markolászni, de ez nem föld, csak üveg, ami alatt fények áradnak felfelé.
- Ne félj, nem foglak bántani. Várj, hozom.
Mozgást hallok, majd valami csilingelő koppan közel hozzám. Megérzem a víz illatát, kitapogatom azt a valamit, ami szintén üvegből van. Belenyúlok, érzem, hogy vizes lesz a kezem, így halk köszönömöt motyogva elkezdem belemártani az ujjaimat és a bőrömbe dörzsölni a nedvességet. Az arcomra is fröcskölök egy keveset, bekenem a számat, ami még marad az alján, azt megiszom, az utolsó cseppeket pedig a fejemre öntöm. Felszusszanok, nagyon jól esett.
- Látod, nem fájt – mondja, mire bólintok egyet, hogy nem, valóban nem. Nagy mozgolódás, mint mikor valaki hirtelen kel fel a helyéről. – Uram, minden rendben?
- Mit adtál neki? – ismerem fel a tolvaj hangját, magamhoz húzom a poharat, az ujjaimat ráfonom. Ezt nem engedem, hogy elvegye! Még van benne! Belenyomom az ujjam, hogy az alján maradt egy-két cseppet beszívja.
- Vizet, úgy tűnik, kiszárítja a fény.
- Érdekes. Ha még egyszer benyúlsz a ketrecbe, kitépem a karod. Hordd el magad – szól rá csúnyán, mire hamar lábdobogás és ajtócsukódás. Ezeket felismerem, az alattam levő házban gyakran csinálták ezt.
Kitépi? De mit tép ki? És mégis honnan?
- Kérsz még vizet?
Bólogatok, óvatosan megnyalom a számat, ami lassanként újra száraz lesz. Nem bírom elviselni ezt a meleget. Hol vagyunk? Valami hűvös levegő jött be az előbb, olyan jól esett… Lehet van itt egy ablak? Annyira szeretném, ha kinyitná, rettentően éget a fény.
A ketrec aljához tapadok a lábaimmal, ahogy kifelé nyújtom a poharat. Összerándulok, ahogy megfogja a kezem, és lesimít rajta.
- Hozok inkább mást – pakolás hangja, majd valami halkan pukkan és fröcskölő, szuszogó hangot hallok. – Nyújtsd ki a karod.
- Kitéped?? – kérdezem halálra rémülten. Nem akarom! A lehető legkisebbre szorítom össze magam, a fejem is behajtom a lábaim közé. Ott szeretnék lenni, ahol jó! Ahol sötét van, ahol elfednek az árnyékok, minden csendes és kellemes, nem jön váratlanul senki, hogy engem elvigyen tőlük… Szépen csendben ringatom bele a másik világba a tudatomat. Igen, az sokkal jobb, ez annyival jobb! Szeretek így! Nekem itt a helyem…
***
Kellemes, hideg, hűvös levegő vesz körül. Ők azok? Visszakerültem? Csak álmodtam, ugye? Annyira jó érzés, végigsimít, hűti a kiszáradt, meleg bőröm. Jólesőn fészkelődök fektemben, kikerülök a világomból. Még sötét is van! Boldogan elmosolyodok, megnyugszom. Igen, jó itt!
Ki akarok nyújtózni, búcsúzok képzeletbeli barátaimtól és a sok árnyformától, akikkel eddig játszottam. Megfeszülnek a lábaim, ahogy kiegyenesítem őket, de hangokat hallok meg.
- Csak égőt kellett cserélni és bekapcsolni neki a szellőzőt.
Micsoda? Égő? Mi ég? Nem akarom kinyitni a szemem! Az alattam levő házban beszélgetnek csak, az alattam levő házban beszélgetnek csak, az alattam levő házban beszélgetnek csak… Teljesen kinyújtom a lábam és valami hengereshez ér a lábam. A rácsok! Nem! Nem! Kérem ne! Azonnal összerándulok és begombócolódok.
- Látja, fel is ébredt.
- Látom – ez az ő hangja! A tolvajé! Mit csinált már megint? Zu ugye itt van még velem? Ugye nem vette el őt is, mint az ábrándjaimat, az árnyékaimat, a világomat? Nem akarom őt! Hazudik, nem mond igazat! De én sem… nem is fogok neki! – Volt már dolgod Árnnyal, nemigaz?
- Nem véletlen vagyok én az Abuleo, Uram. Koromnál fogva sokat tudhatok. Éppen ezért… adhatok egy tanácsot?
- Szaporán, sok dolgom van – egyezik bele. Résnyire kinyitom a szemeimet, Zu óvatosan fentebb emeli a szárnyát. Hogy lett kék a világ? Eddig ragyogó volt, fényes és sárga! Most olyan halványabb kék, de… Az árnyékom még mindig nem látom. De ez nem fáj annyira, ez jobb, mint eddig volt. Teljesült az egyik kívánságom! Annyit kértem magamban a Többieket, hogy szabadítsanak meg a viszkető érzéstől és sikerült.
- Ne vigye ki a ketrecet a szobájából. Az illata a szó szoros értelmében… hadd szabadjon ilyet mondanom: észbontó – le fogják bontani a ketrecet? Ugye? Nagyon szeretném, igen! Igen! Kilesek, látom, hogy egy fehéres hajú férfi beszél a Tolvajjal, mind a ketten engem néznek. Gyorsan el is fordulok tőlük. - Úgy hallottam, Annt is elragadta, pedig ő az erősebb nőstények közé tartozik.
Nem akarok megint egyedül maradni vele! Ne menjen ki! Késő… kiment.
|
| Geneviev | 2012. 12. 24. 00:02:11 | #24562 |
 Karakter: Isaac Craven Blackwing
Megjegyzés: ~ Pajtimnak
Államat simogatva ülök trónomon, és elgondolkozva méregetem előttem térdeplő falkám tagjait. Mind rettegnek, érzem szagukon, hiszen egyikük sem szeret pornózni. Miért is szeretnének, hiszen egyikük sem önszántából csinálja, csakis azért, mert rá vannak kényszerítve. A szomszédos vámpír úr nem szereti, ha a pornó színészei élvezik az aktust, ezért is nem akar párokat. Az túlságosan normális lenne…
Nincs kedvem senkit sem küldeni neki, nekem az az érdekem, hogy ne akadjanak ki rám a pumáim, de elköltözni sem akaródzik, mivel ez egy elég jó hely mindenkinek. A gyerekek tudnak iskolába járni, a felnőtteknek van munkahelyük, és el is vagyunk szeparálva a kíváncsiskodó emberek elől. Csak ezért nem kockáztattam még meg a vámpír úr haragját, szóval ezért kell most, az ebben a hónapban esedékes pornó színészeimet kiválogatni.
- Joe – szólalok meg lágy, selymes hangon. A megszólított megrezzen egy aprót, de fölemelkedik. Arcán lecsurran egy izzadság cseppecske, félelme betölti az egész termet. Tudom, mitől fél: a múltkor saját fiával kellett elvégeznie a munkát, ráadásul úgy, hogy ő volt alul. Szerencséjére egy párost csak egyszer visel el a vámpír úr, így most nem a fia lesz a választott. No meg… most nem is homoszexuális pornó lesz. – Daniellával leszel – mondom ki döntésem, mire a lány még jobban elsápad, pedig aztán eléggé sápadt így is, a férfinek viszont megroggyan a térde megkönnyebbülésében. Igazából nem tudom, de el tudom képzelni, milyen megkönnyebbülés lehet Joe számára, hogy egy olyannal kerül párba, aki nem rokona igazából. Daniella viszont eléggé kiakad. Nem csoda, hiszen alig egy fél éve, hogy rátalált Párjára, aki eléggé birtokló alkat. De ezt már nekik kell lerendezniük…
Még jó, hogy tudják, hogy a falkámban az egymás gyilkolászása szigorúan tilos. Ez általában még a féltékeny Párokat is megszokta állítani valami nagyon hülyeség megtételétől, főleg, hogy még reységem kezdetén, hogy bemutassam, mégis mit várhatnak tőlem azok, akik nem fogadnak szót nekem, kivégeztem az egyik szabályszegő pumámat. Na, azóta félnek tőlem, de legalább tisztelnek is. A kettő együtt működik csak, ahogyan a nevelésnél is csak cukorral és bottal lehet elérni a kellő hatást.
A két kiválasztottat elvezetik a vámpírok, akik értük jöttek, a többiek pedig megkönnyebbülten szétszóródnak. Most nem ők kerültek sorra, de három hónap múlva akár az is megeshet. De az is, hogy végelgyengülésben kimúl a vámpír úr, így a szolgáit legyőzhetjük, és nem kell többet pornózni neki. De persze az is, hogy jönnek a csillámpónik, és fölfalják a Földet.
Minden megtörténhet.
Ahogy egyedül maradok a teremben, sóhajtok egy nagyot, és megmasszírozom a tarkómat. Rég voltam csak úgy kint az erdőben, amikor saját szórakozásra csinálom, nem pedig a telihold miatt. Talán el kelleme mennem.
Lassan fölállok trónomból, és a mellettem heverő üres székre pillantok, melyen a Reinha mellett egy kis ideig Rey voltam. Azt mondják, ha a likantrópok rátalálnak életük párjára, sokkal erősebbek lesznek, hiszen megtalálják másik felüket. Sokszor látok boldog párokat, de nem hiszek ebben a mítoszban. Ha rátalálunk a Párunkra, az csak gyengévé tesz bennünket: tökéletes gyengepont a társunk, ráadásul a folytonos féltékenység is marcangolja a szívet.
Tényleg rám fér az a futás, ha már ilyen dolgokon gondolkozom…
Átöltöznöm nem kell, az erdő határán egyszerűen levetem ruhámat, majd visszafelé ismét fölveszem. Úgysem fogja senki sem elvinni, hiszen ez a mi területünk, ahová senki sem mer belépni, pumáim pedig tudják, hogy ezek a ruhák hozzám tartoznak.
Meztelenségem nem zavar, pedig a kint lévő embereim tekintete egytől egyig rám tapad, egyedül csak az zavarna, ha hozzám érnének. Az én testem nem tapogatni való. Alakom emberi külsőmből pumává változik, amiben egyből kinyújtóztatom tagjaimat. Hangosan elbődülök, megijesztve ezzel pár fiatalabb pumámat, majd neki iramodok. Mindig is szerettem ebben az alakomban futni.
Érzékeim még élesebbek lesznek, szaglásom sokkal jobb lesz, így megérzek egy idegen illatot az erdőben. Furcsa, de nem kirívó, inkább olyan természetes. Túl természetes és ínycsiklandozó. Nem állaté, nem is likantrópé, ilyet még sosem éreztem.
Ezt az illatot követve eljutok egy hatalmas fához, a legöregebbhez az egész erdőben. Ez már kívül esik a területünkön, azért is nem éreztem meg ember alakomban, de most már igazán erősen érzem. Itt, az erdő mélyén, bármerre is szimatolok, nem jár most senki. Csak mi ketten vagyunk, de azért óvatosnak kell lennem, nem szabad elijesztenem az illat tulajdonosát.
Viszont legyek bármilyen óvatos, úgy tűnik, észrevesz, és el akar tűnni, Érzékeny fülem egy furcsa kérdést hall – „Ugye megvédesz?” – amit nem értek, hiszen érzéseim szerint nincsen rajtunk kívül senki a környéken, de nem foglalkozok vele. Visszaváltozom emberi alakomba, de még így is halkan közlekedek az avarban, hogy ne vegyen észre, de egy csillogó szempár egyből tekintetembe mélyed. Egy valamilyen madár szerűség hangos zajt csap, amivel egy pillanatra eltereli figyelmem, de ahhoz nem eléggé, hogy az illat tulajdonosa el tudjon tűnni – az árnyékban?
Gyorsan kell cselekednem, mert úgy tűnik, egy olyan különleges lénnyel találtam szembe magam, amilyennel már rég találkozni akartam, hiszen hiányzik különleges gyűjteményemből. Nem törődök az óvatossággal, úgyis észrevett már, inkább gyorsaságomra hagyatkozva megfogom még nem eltűnt csuklóját, és kirántom az árnyékok ragadós, ellenkező öleléséből. Erősen kell kihúznom, még ellenkezésével is foglalkoznom kell, pedig azért annyira nem vagyok ijesztő, hogy a szemeimbe nézve sikítani kelljen. Vagy mégis?
Szerencsére elájul, így már könnyebb kezelésbe és kézbe venni. Nem tudok visszaváltozni puma alakomba, mert öntudatlan testét nem tudnám hogyan magamra erősíteni, viszont elég gyors vagyok emberként is. Sietve haladok, kikerülve a karjaimban tartott fiú – mert igen, eléggé határozottan fiú – után nyúló árnyakat, míg végül kiérek az erdőből. Pumáim, a különös illatra mind körém gyűlnek, ami jól is jön, mert kellenek, hogy előkerítsenek nekem valamit.
Ha jól gondolom, a fiú egy Árny, ami azt jelenti, hogy egy csupa üveg kalitka kell neki, és egy olyan hely, ahol fényben lehet, hogy minél kevesebb legyen az árnyék, amelyben el tud tűnni. Még jó, hogy mindenféle lényre gondoltam, mikor elkezdtem gyűjtögetni a különlegességeket, így a tengervízzel föltöltött akváriumtól kezdve, amelyben a szirénem van, egy konkrétan arany kalitkám is van a koboldomnak. No meg persze egy törés biztos üveg kalitkám is, a saját bejáratú árnyamnak.
- Az üveg kalitkát - utasítom egyik pumámat, aki azonnal rohan is teljesíteni parancsomat. Az egyik nőstény kezébe helyezem, aki túlságosan kéjes tekintettel figyeli, de fiatal pumának nem szívesen adnám még addig sem, amíg fölöltözködök, márpedig szinte csak fiatalok vannak most kint, élvezve a napsütést, így marad Ann.
Ruháimat magamra öltöm, és egy pillanattal sem később, visszaveszem karomba gyönyörűséges árnyamat. Szép fiú, kár, hogy most nem láthatom szürke, különleges szemeit. De úgyis lesz még alkalmam, hogy csodáljam.
Szobámba megyek, oda viszem jelenlegi kedvencemet, úgyis oda fogják utánam hozni a kalitkát. És igen, nem sokkal azután, hogy megérkezek, a ketrecet is meghozzák, aminek a rácsai csak, és kizárólag üvegből vannak. Finoman behelyezem a ketrecbe, és még mielőtt rácsuknám az ajtót, megsimogatom arcát. Gyönyörű.
Hamarosan gyűjteményem éke is ébredezni kezd, ahogyan pumáimmal bekapcsoltatom a világosságot. Szenvedve tekergőzik, próbálva szabadulni, de nem tudja, hogy innen nem szabadulhat, csak ha megengedem neki. Majd megtudja… Közben észreveszi, hogy nem egy sima ketrecben van, hanem egy üveg ketrecben. Mindig érdemes a különleges lényeim reakcióit nézni, hogy hogyan fogadják azt, amikor rájönnek, hogy olyan ketrecbe kerültek, amiből nem tudnak szabadulni. Nem hiába vagyok én a tökéletes gyűjtő. Elég sokat áldozok azért, hogy ne tudjanak kiszabadulni a drágaságaim. De persze azért nem mondhatják, hogy rosszul bánnék velük, majdnem mindegyiknek ott van vele a szerelme, és még kényelmes is a kalitkájuk.
- Mi vagy te? – kérdezem, mikor már úgy vélem, hogy eléggé magához tért, de csak azért, hogy megbizonyosodjak, tényleg annak a különleges fajnak az egyik képviselője, amelyikre már nagyon régóta fáj a fogam. Majdnem szó szerint. Az egyik pumám, mielőtt bejönne számukra tiltott szobámba, a kopogtatómon kopog párat, aminek nincs túl jó hangja. – Gyere – szólok ki, pillanatra elfordulva szerzeményemtől, aki tovább folytatja hiábavaló menekülését tőlem és a fény elől. Szinte már sajnálom. Szinte.
- Uram, megérkezett a fiú, akit hajnalban hívatott – mondja lehajtott fejjel, kis kíváncsi oldalpillantást vetve új gyönyörűségemre. Most nem zavar, hiszen ha ketrecben van, nézzék csak nyugodtan, hozzáérni nem érhetnek hozzá. Viszont Ann… Ann egy jó ideig nem kerülhet a kalitka közelébe sem, túlságosan tetszett neki az én kis szépségem.
- Még csak most? Mi tartott ennyi ideig? – morranok föl. Hajnalban kérettem, azóta már eltelt a nap fele. Hogy lehet valaki ilyen lassú?
- Elnézést, uram, de azt mondta, valami fontos dolga volt – hajol meg még mélyebbre. Fontos dolog, mi? Már ide értem rajta a vámpír úr egyik kicsi szolgájának a szagát. Ez ám a fontos teendő, ami miatt később jön hozzám.
- Hozd ide – intek, és hátat fordítva pumámnak, az ágyamhoz sétálok, ami pont szemben van az én kis gyönyörűségemmel. Próbál a legtávolabbi sarokba húzódni, keresni egy kósza árnyékot, de kifejezetten úgy van megvilágítva helye, hogy ne érhessen egyetlen árnyékhoz sem. Úgy elidőzök alakja fölmérésében, hogy észre sem veszem, hogy pumám még itt van, amíg egy torokköszörüléssel föl nem hívja magára a figyelmet.
- De… - kezdené az ellenkezését szépségemre pillantva. Ohh… hogy az én pumáimat érdekli új szerzeményem lelki állapota, és bár az nem érdekli őket, hogy úgy ki van világítva, hogy még az önmaga által keltett árnyék is egyből elhalványul, az viszont igen, hogy milyen már, hogy előtte élvezkedek. Szó szerint.
Mik vannak…
- Hozd – mondom erőteljesebben, hogy egy szemernyi kétsége se legyen afelől, hogy ezt kell tennie. Kis szerzeményem kíváncsi, de távolságtartó tekintettel figyel, de ahogy megmozdulok, már gubózódik is össze. – Te egy Árny vagy, igaz? – kérdezem közelebb sétálva hozzá. Biztos, hogy az, még úgy is, hogy most sem válaszol, csak nyüszög valami olyasmit, hogy elloptam az árnyékokat. Na, mindegy… Úgysem azért fogtam el, hogy beszélgessek vele.
- Uram – hajol meg Scott, mikor végre ideér. Végigmérem karcsú alakját, ami eddig mindig tetszett, de most valahogy nem tudja annyira megmozgatni a fantáziámat. Attól még magamhoz intem, és kíváncsian ide is jön, hogy ki is lehet az, akit egy ketrecben tartok. – Ő micsoda, uram? – érdeklődik minden porcikájával hozzám simulva.
- Egy Árny – felelem, de nem ezért hívattam ide Scottot, hogy az én új gyönyörűségemről beszéljünk, így kezeimmel végig simítok hozzám préselődött testén, és lehajolok hozzá egy forró csókra. Nos, igen… most ki kell majd tenni azt a bizonyos 18-as táblát, remélem, elmúlt már ennyi ez a kis árnyacska.
Nyelvemmel föltérképezem a karjaim közt remegő vérfarkas szájának minden zegét-zugát. Halkan felnyög, és botladozva követ az ágyamig. Egy pillanatra sem szakítom meg csókunkat, viszont fölnyitom szemeim, kíváncsian figyelve árnyacskám reakcióját az előtte történő eseményekre. Kerek szemecskéi alig bukkannak ki ujjai közül, de azért látom, hogy ide figyel.
Ágyamon elterülök, fölöttem a kis kéjenc farkaskával. Bírom a kicsikét, mindig kicsit többet szoktam fizetni neki, mint amennyit kérni szokott, de ma nem fogok, hiszen nem keveset késett, ráadásul egy vámpír miatt. Nem kedvelem a vámpírokat, túlságosan hidegek, és sikamlósak. Olyanok, akár a kígyók.
Scott elkezdi levetni rólam a fölsőmet, amibe bele segítek, hogy gyorsabban menjen a dolog. Közben, hogy véremet teljesen felpezsdítse, mellkasomat csókolgatja, és saját mellkasát simogatja. Rózsaszínű mellbimbója épp, hogy csak elővillan fölemelt pólójából, csábítóan magához hívogatva ajkaimat. Engedek a hívásnak, és ráharapok mellbimbójára. Scott hangosan fölnyög az élvezettől, de még ez sem tudja elnyomni kicsiny Árnyacskám nyekkenését. Vajon látott már ilyet, vagy átélt már ilyet? Valahogy nem tudom elképzelni róla.
- Tetszik, amit látsz, kicsi árnyacska? – kérdezem kicsit hangosabban, hogy a szobám másik felében is hallja a megszólított. Választ nem kapok, csak egy tüntetőleges hátfordítást, de tovább nem is foglalkozom vele, hiszen Scott, féltékenyen, hogy másra figyelek, miközben vele vagyok, lejjebb mászik, és combjaimra simít. Tudom, mit akar, így élvezettel hagyom, hogy félkemény férfiasságomat elő vegye, és ujjaival játékosan végig simítson rajta.
Nem sokáig játszadozik, csak amíg hímtagom meg nem merevedik, és egy laza mozdulattal bekapja az egészet. Egy mélyről jövő morgás szakad föl ajkaim közül, és pillantásom véletlenül ismét a ketrecre esik, ahol a kis árnyacska ismét visszafordulva figyeli, mi történik. Látom elárultságát és félelmét a szemében, no meg a vágyát, hogy kiszabaduljon, de a kíváncsiságot is fölfedezem bennük. Tetszik neki, amit lát, igaz?
Scott egyre inkább belelendül, és már nyelvével is kényeztet, amit élvezettel fogadok. Szívja, nyalogatja makkomat, néha picit bele is harapva abba, de nem fölsértve azt. Combomat is simogatja közben, de azt karmolgatja is, amitől csak még jobban élvezem a dolgot. Nem szeretem a testi érintkezéseket, de a szex közben szeretem a karmolásokat. Többet viszont már nem: rossz emlékek.
Hosszú, élvezettel teli percek múlva érzem, hogy hamarosan elélvezek, és önkéntelenül is újdonsült gyönyörűségem szép szemeit keresem. Meg is találom, félig elrejtve szempillái mögé, és fogságba ejtve pillantását, Scott szájába élvezek.
Ez jó volt, de semmi több. Nem érzek semmi kedvet a folytatáshoz, így fölülök, és némán tudtára adom, hogy most bizony nem lesz itt semmi több.
- Azért, mert egy vámpírral voltam előtte, Uram? – kérdezi megbántottan. Mintha lennének érzései, de tudom, hogy csak azért akarná folytatni, mert így kevesebbet kap. Hát, így járt.
- Nem csak. Egyszerűen nincs hozzád kedvem – felelem nem törődöm módon, és begombolom nadrágomat. Fölsőt nem veszek föl, minek? Úgyis mindenki látott már meztelenül, hozzám érni meg nem mernének. Tudják, hogy azért szó szerint harapok. Pénztárcámból előveszek annyi pénzt, amennyit körülbelül gondolok, hogy megérdemel, és hanyagul az ágyra dobom. – Most menj el, és ha legközelebb hívlak, azonnal gyere – morgom, az ablak elé állva. Nem fordulok hátra, még csak meg sem rezzenek, mikor becsapódik az ajtó a dühös és megsértett Scott mögött. Néha olyan hisztis tud lenni…
- Add vissza az árnyékot! – szólal meg egy halk, ámde dacos hang. Ohh, hát mégis csak tud értelmes mondatot összehozni. Felé fordulok, és lágyan elmosolyodok.
- Álmodozz csak, kis árnyacskám. Nem foglak elengedni, túlságosan szép éke vagy a gyűjteményemnek. Viszont, ha megígéred, hogy jó kis árny leszel, megengedem, hogy az a bosszant kis állat meglátogasson, sőt, talán veled is maradhasson. Végül is, nem akarok én kényelmetlenséget okozni az én gyönyörűségeimnek… Annyira.
Kíváncsi vagyok válaszára, hiszen tényleg szívesen ide hozatnám neki azt az izét, de csak ha tényleg megígéri, hogy jó fiú lesz. Feleslegesen nem kockáztatok.
|
| Meera | 2012. 11. 10. 20:47:18 | #24149 |
Karakter: Anyth
Csendesen üldögélek este egy kémény árnyékában megbújva, lábaimat felhúzom, hogy átölelve őket vizslassam az előttem kavargó árnyékokat. Mindegyik lágyan hullámzik a földön, az antennák és kémények árnyékai mind hozzám nyúlnak, próbálnak befedni éjszakára, eltüntetni, beolvasztani, de nem tudnak. Sajnos kevesen vannak, elgondolkodva simogatom az egyik árnyék felszínét, a durva beton szemcséi halkan sercegnek az ujjbegyeim alatt, majd pár pillanat múlva már érzem az árnyékok szirupos, langyos, finom érintését, ahogy az ujjamra, majd a csuklómra csavarodnak.
Szeretem őket… Csendesek, némák, hasznosak. Az erdő fáinak árnyékai a legértékesebbek és a legszebbek mindközül. Fáradt embereknek nyújtanak hűs menedéket a nyári nap forró sugarai elől, télen pedig meglepik a gyerekeket hóval, ha a földön már nincs elég. Van egy emberi ünnep, mikor fel is díszítik őket, a nevét nem tudom, de azt érzem és látom, hogy nagyon boldog dolog. Csüng rajtuk pár jégcsap, melyeknek árnyéka hideg és üres, mégis… Jó érinteni őket, jó beszélgetni velük…
Apró alakot formálok a betonba, kiválik egy olyan alakú árnyék az egészből és játszin felszalad a kezemen. Ember formájú, egy korábbi kis árnyék pedig állaté volt egykoron.
Egyetlen barátom, Zuzu, a vállamra telepedve, türelmetlenkedve és barátságtalanul fogadja a kis árnyékokat, akik felkúsznak a karomon, hogy rátelepedjenek és betakarják Őt is. Idegesen reppen el, és köröz a fejem fölött, zavarja, hogy nem szállhat vissza rám.
Lehet, hogy meg kellene néznem, miként élnek az erdőbeli árnyak… Olyan régóta vagyok már a városban, napját sem tudom már, mikor tudtam egy csendes, nyugodt helyet találni, ahol több mint egy napig lehettem, minden bizonytalanság nélkül.
Hiányozni fog ez a tető, lassan két napja már, hogy nem jött erre ember, kezdtem megkedvelni ezt a helyet. Innen mindent látok, este felerősödnek az árnyékok, minden egy hatalmas, erős árnyékká fonódik össze, tudom, hogy az enyémek ilyenkor tudják csak futólag, röptében megölelni egymást.
Halk suttogásokat hallok, beszélgetnek azok az árnyak, melyek választottak már maguknak. Mikor a Hold nagyon kevés, akkor van alkalmuk pár szót beszélni, annál többre képtelenek.
„Szeret már?”
„Szeretsz még?”
Lehet hallani a kérdéseket, melyekre gyakran sajnos nem érkezik válasz. Mindenki kérdez, tudni akar a másikról, a többiekről, a családról… mindenki annyira vágyik a fajtársaira, hogy képtelenek válaszolni. Tudni szeretnének. Tudni, hogy mindenki jól van e.
Óvatosan felkelek, a kis árnyak lesietnek rólam, vissza, ahonnan kivettem őket. Az antenna árnyéka már nem mozog feltűnően, de a lábamat még körülfonja, hogy marasztaljon.
***
Az erdőben ilyenkor már nem jár ember, emlékszem, hajnalban és naplementekor szeretnek erre futni néhányan, kezükben furcsa szerkezettel, amiből kábelek lógnak, a fülükbe nyomakodva. Testhezálló ruhát viselnek és mindig valamiféle különös hangot bocsátanak ki magukból, ha megállnak. Vagy az a valami, ami a fülükbe mászott? Nem fáj nekik? Nem harap?
Nesztelenül, enyéimmel körülvéve, tétován teszem egyik lábam a másik után, minden lépés finom, melengető, árnyékok ölelnek és mutatják az utat.
„Erre, erre!”
Megállok egy hatalmas fánál, törzse olyan széles és vastag, hogy nem tudom rendesen átölelni. Árnyéka koros, régi, sokat mesélő, de az ilyen fák már nem mesélnek.
Leheveredem a törzse mellé, könyékig merítem kezeimet az árnyék langyos, szirupos tavába, a fa nem bánja, hogy árnyékában matatok. Érzem, kik haladtak el ma mellette, kik taposták meg, erdei állatkák mintái rajzolódnak ki a sötét foltban, mint különálló, kicsi árnyak. Elfekszem az árnyéka a mellett, kezeimet benne felejtve feneketlen sötétségében, élvezve a finom, cirógató meleget, az avar illatát és a rám boruló megannyi árnyékot.
Olyan jó itt…
Kár, hogy a Nap reggel kisüt, elsöpri mindezt a sok jót és szépet, engem pedig védtelenné tesz, magányossá… Egyedül leszek, míg meg nem fárad, és újra nyugovóra nem tér.
Végtelennek tűnő ideig fekszem a levelek között, a füvön, mikor hirtelen csipkedni kezdenek az árnyékok. Az égő érzésre felemelem fejem a földről, a falevelek kihullanak a hajamból, ahogy a figyelmeztetést hallom:
„Veszély!”
„Vigyázz!”
Nem hallok semmit sem, meglapulok az avarban, a fa árnyékához próbálok kúszni, hogy teljesen belemásszak.
- Ugye megvédesz? – súgom a fekete masszának.
„Megvédelek!”
Halkan zörögnek a levelek, súrlódik a fű, ahogy közelebb húzom magam az árnyékhoz, fejem felemelem, hogy láthassam, merről jelzik a bajt… A cserjésben két, égővörös tekintetet látok meg, melyek parázslanak a levelek közül. Rémülten tágulnak ki a szemeim, Zuzu hihetetlen gyorsasággal kezd repdesni, szárnycsapásainak hangja szinte végigvág az erdő mozgalmas csendjén.
Valaki figyel!
Megérintem a saját árnyékomat, aki tétován válik le rólam és áll elém, manifesztálódott, sűrű, masszás formája talán kitakar a kutató szemek elől, míg teljesen el nem rejtőzködöm.
Hirtelen válik ki a piros szempár a bokrok közül, hozzá egy orr, egy száj, egy fej kapcsolódik, fekete haj, arca fehér, tekintete veszélyt sugárzó. Letaglózva, félig a fa árnyékában figyelem, ahogy közeledik, arcán furcsaság, orrát finoman mozgatja.
„Kiszagolt! Merülj el bennünk! Merülj!” visszhangzik sokszorosan, a piros szemek gazdáját a környező árnyak lepik el, kapaszkodnak belé és húzzák a földhöz, de az emberszerű lény keményen ellenáll. Sietve teszem lábaimat az árnyékba, a peremén kapaszkodva engedem magam egyre lejjebb, úgy, hogy már lassan az arcomat is ellepi a sűrű, meleg massza.
Olyan jó…
Váratlanul valami kemény, mégis puha, forrón ragadja meg a csuklómat, majd ránt fel a langyos sötétből. Amint hozzám ér és szemeibe nézek, éles sikoly szakad fel belőlem, rögtön az Árnyékomra gondolok, majd úgy döntök, inkább az enyéimmel maradok…
***
Hihetetlen fényességre térek magamhoz, hiába szorítom össze a szemeimet, érzem, ahogyan a fény szinte áttöri a szemhéjamat és a szememet olyan szinten felkarcolja, hogy legszívesebben visítanék tőle. Mintha minden oldalról a Nap venne körül… Tapogatózni kezdek, ujjaim remegnek, reszkető testem hiába mászik és vonaglik, nem találok árnyékokat, erőmmel sem… Ahogy elindulok négykézláb, szinte már hason, a földhöz simulva, valami hideghez és simához érek. Fentebb futtatom rajta a kezeimet, a tenyerembe simul a henger szerű dolog, kiáltás szakad fel ajkaim mögül, mikor megérzem, hogy egy ketrecben vagyok. De miért nincs árnyéka? Miért?
Apró körmeimmel megkocogtatom, hogy halljam a hangját, de mikor csilingelő rezgés a válasz, megborzongva húzódom vissza valahová középre, térdeimet felhúzom és mögéjük szorítom be a fejem, hogy sötétre leljek.
A rácsok üvegből vannak!
Hogy lehetnek üvegből?
Nem hallom őket… Nem segítenek… miért? Miért nincs hang? Nem segítenek már? Hová lettek? Hol az árnyékom? Védjen meg valaki, segítsen… Valaki szüntesse meg ezt a nagy világosságot!
- Mi vagy te? – hallok meg egy mély hangot, a fejemben felsikít megannyi ösztön, hogy félj! Félj tőle! Veszélyben vagyok, érzem, tudom, ha csak arra tudok gondolni, mi történt azelőtt, mielőtt elmerülhettem volna teljesen az árnyékban…
Gonosz! Ellopta a sötétet! Ellopta az árnyékot! Hol van Zuzu?
Hangos fémes csapkodást hallok, mint mikor emberek, színes madarakat tesznek furcsa rácsos ketrecben. Azonnal odakapom a fejem, de a fény szinte átvág az agyamon, hajammal próbálom meg arcomat takarni, hogy védve legyek…
|
|
