Összesen még kilenc nap van a költözésig. Bár már régóta nyár van, sõt, azután a bizonyos kilenc nap után hamarosan, pontosan két nap múlva kezdõdik az iskola, még nem költöztünk el Angliába, pedig anyáék megígérték, hogy a nyár kezdetekor végre elhúzhatunk innét. Végre egy hely, ahol minden ember morcos a folyamatos esõzéstõl, végre egy hely, ahol nem kell még csak a kötelezõ fejbiccentést sem megtennem, hogy üdvözöljek bárkit is, hiszen nem fogok ott ismerni senkit. Nem lesznek kéthetente sem azok az Isten átka látomások, sem azok az egyre erõsödõ fejgörcsök, hiszen esélyt sem adok másoknak, hogy akármilyen szinten is közel kerüljenek hozzám.

Várom már. Kilenc nap? Mondhatnánk, hisz az semmi, úgyis már öt éve csak arra várok, hogy végre eltûnhessek innen, de úgy, hogy az eltûnés idõpontja egyre csak közeledik, egyre türelmetlenebbé, mohóbbá válok. Átkozom szüleimet, hogy nem három hónappal ezelõtt tettük meg a költözést, de tudom, nem az õ hibájuk. Apa munkaszerzõdése szól úgy, hogy csakis augusztus harmincegyedikével mehet át az új munkahelyre, így még szerencse is, hogy kilenc nappal elõtte elengedik. Ettõl még átkozom õt. Átkozom anyámat is, aki nem engedett a közös útból, és aki csak annyi engedményt tett, hogy nekem a repülõ egyik végébe vette a jegyeket, maguknak pedig a másik végébe. Nem köszöntem meg, és nem is fogom megköszönni. Minek, ha egyszer én három hónappal ezelõtt akartam volna menni, teljesen egyedül?

De nem. Nem, mert annyi szép és jó emlék kötõdik ide, hogy biztosan örülni fog a gyerek, ha még a nyarat is itt töltheti. Különben is, itt ragyogóan süt a nap, ott meg lesz elég esõ az év többi részében is, hogy nyáron is azt kelljen nézni. Na, ja, csak éppen azt nem vette még észre, hogy nem azért nem beszélek velük élõben, mert folyton a barátokkal bulizom, és nem vagyok otthon, hanem éppen ellenkezõleg, teljesen be vagyok zárkózva az elsötétített saját kis zugomban, ahol senki nem zavar engem, csak akinek megengedem. Áh, igen… jó, hogy szóba került, Angliában is kell majd a szobámon kívül egy ilyen hely! Itthon ez a pince, hiszen a padlás akkora, hogy talán lapos kúszásban, ha elférnék, viszont tudtommal az angliai házunkban lesz egy szép padlástér. Jó lesz az.

Még kilenc nap. Még kilenc, szenvedésekkel teli, apró kis zugom magányába zárkózott borzalmas nap. Igazából szeretek én iskolába járni, hiszen sok érdekes dolgot lehet ott tanulni, de… nem is. Utálok iskolába járni. Tanulni szeretek, iskolába járni nem. Ezért is jó a nyár, hogy nem kell suliba járni most már, nem kell nap, mint nap, 7 órán keresztül elviselni azokat a felszínes, pökhendi kis köcsögöket, akik csak azért, mert nem kicsit, hanem sokkal okosabb vagyok náluk, meg mert én képes vagyok a nap 24 órájában kussban lenni, ellentétben velük, folyton rám akaszkodnak, és cseszekednek velem. De ilyen nem lesz Angliában, abban biztos vagyok.

Bár magamról nem látok képeket, ami az egyetlen jó dolog lenne ebben a szaros átokban, megérzéseim szoktak lenni a jövõmmel kapcsolatban, és ez az érzés is egy ilyen. Nem tudom megmagyarázni, hogy valami miért remény, vagy bemesélés önmagamnak, és valami hogyan lesz megérzés, de egy apró, megmagyarázhatatlan dologban eltérnek egymástól. Ez az érzésbeli eltérés mutatja meg, hogy tényleg megérzéssel van dolgom, mikor úgy gondolom, hogy Angliában minden megváltozik. Szerencsére az erõm is megfog, de hogy jó, vagy rossz irányban… azt már nem tudhatom sajnos.

- Miles, az anyukád vagyok, kérlek, vedd fel a telefont! – érkezik az anyára beállított csengõhangom. Mindenkinek más csengõhangja van, csak hogy még rá se kelljen pillantanom a kijelzõre, hogy tudjam, kit akarok, és kit nem akarok éppen fölvenni. Anyánál nincs akarás kérdése, nála muszáj van, bármikor is hív. Apával megtehetem, hogy nem veszem fel, ha nem akarom, de anya valahogyan mindig kiharcolja magának, hogy figyeljek rá, ha mást nem, valami vírust küld a gépemre. Csak egyszer érteném meg, hogy egy informatikus nõ hogy jöhetett össze egy történelem professzorral…

- Igen? – sóhajtom a telefonba.

- Kicsikém, kérlek, gyere haza, van itt valaki, aki látni akar, még mielõtt elköltöznénk – trillázza anya a telefonba nagy boldogan. Hangjából ítélve egy lány lehet az illetõ, de sem ezzel a tudattal, sem máshogy nem fogok én oda menni, hogy találkozzak azzal az illetõvel. Nem érdekel, egyszerûen nem érdekel, hogyha valaki keres. Megbántani szeretne, vagy barátkozni? Olyan mindegy már, számomra immár a kettõ egyre megy.

- Nem. – Hangom határozott, nem hagyok idõt anyának arra, hogy tiltakozzon, egybõl kinyomom a mobilt. Bár agyam eljátszik a gondolattal, hogy mi történne, ha most fölmennék, és megnézném, hogy ki az, és miért keres, de nem adok utasítást testrészeimnek, hogy tegyék is meg ezt a dolgot. Nem akarok tudni róla, hogy ki keresett, mert ha véletlenül Valentine… nem. Biztos, hogy nem õ volt. Õ hátat fordított nekem, elárult, õrültnek nézett, mikor elmondtam neki az igazságot. Ilyen barát, sõt, ilyen barátnõ nem kell nekem. Semmilyen barát nem kell.

Csörög a telefon, ismeretlen szám. Nem veszem fel, nem akarom, nincs kedvem hozzá. Hagyjanak már engem békén az emberek! Ha eddig nem érdekeltem senkit, ne most kezdjenek el érdeklõdni irántam…

Még kilenc nap.

Bassza meg.

---*---*---*---

Az utazás fárasztó volt, de végre itt vagyunk. Ma reggel kezdõdik az iskola, de majd csak hat óra múlva. Hogy akkor miért vagyok még mindig ébren? Azért, mert az egész tegnapot és tegnapelõttöt átaludtam, annyira elfáradtam a repülõzéstõl. Nem értem, miért, hiszen ennyire nem volt fárasztó, de a tompa sajgás a fejemben figyelmeztetett arra, hogy inkább aludjak, ne csináljak semmi mást. Álmomban sok-sok képet láttam, lovagokról, mágiáról, csatákról és egy csodálatosan gonosz szempárral, ám most, éber állapotban, ha megfeszülök, sem tudok visszaemlékezni ezen képeknél részletesebb dologra. Nem is baj. Úgysem szeretem az álmokat. Azok vagy túlságosan jónak mutatják az életet, vagy pedig túlságosan hasonlítanak a látomásaimra.

Nem bírok visszaaludni, így inkább néma körútra indulok új házunkban. Csodálatos hely, komor, középkorias. Tetszik. Ráadásul padlásunk is van, szép pókhálós és rozogának tûnõ, pontosan olyan hely, ahová szüleim be nem tennék lábukat. Mivel a ház néma, sehonnan sem szûrõdik semmilyen zaj, nyugodtan kezdhetek neki a padlás olyanná alakításának, amilyennek én akarom, hiszen nem fogok szembe találkozni egyik szülõmmel sem.

Elõször a pókhálók egy részét tüntetem el, mert bár szépek és stílusosak, nem igazán kedvelném, ha a hajamban is tanyát vernének. Szóval a fele padlásról menekülhetnek a pókok, a másik felét, ahová menekültek, egy fekete függönnyel takarom el. Azt a felét zárom le ezekkel a pókhálókkal és a függönnyel, ami a lépcsõ följárat felé néz, ugyanis így biztosan nem fog följönni senki sem, magamnak pedig találtam egy lyukat, ahol létrával könnyedén föl tudok jutni a tiszta felére a padlásnak.

Ezek után már könnyû berendezkedni, ide hozni az eddig megérkezett cuccaimat, ugyanis a dolgaim nagy része még nem érkezett meg, mert azok nem velünk, repülõvel jöttek, hanem hajóval érkeznek majd a jövõ hét folyamán. Mire végzek, halk motoszkálást hallok meg lentrõl, így fürge mozdulatokkal lesietek a létrán, és visszasettenkedek a szobámba. Szerencsére, az amerikai házunkkal ellentétben, itt saját fürdõszobám van, ami a hálószobámból nyílik, így anélkül le tudok zuhanyozni, hogy elõtte felderítést kelljen végeznem, hogy ki merre található. Rám is fér jelenleg a zuhany, ugyanis hiába nem szeretnék barátkozni, azért büszkeség bennem is van, szóval nem szívesen mennék csupa pókhálósan iskolába.

Zuhanyzás után, mivel nem csuktam be az ajtót, a szobám is úszik a párában. Nem szeretem becsukni a fürdõszoba ajtót, mert olyan érzésem van, mintha a víz meg akarna fojtani engem, és mintha egyszer már megtette volna. Nem értem ezt az érzést, hiszen nincsen se hidro-, se klausztrofóbiám, de az ilyen kis fürdõszobákban úgy érzem, a víz mindjárt felemelkedik, és megfojt. Elhessegethetném, hogy ez hülyeség, ilyen nem létezik, csak sajnos, én ilyet, hogy valami nem létezik, pont nem mondhatok. Akinek jövõbe látó átka van… az olyasmit ki nem ejthet a száján, hogy lehetetlen. Ezért is szoktam nyitva hagyni a fürdõszoba ajtót, hogy bármikor kimenekülhessek, ha rám támadna a víz.

Ezért is néz ki a szobám jelenleg úgy, mint egy ködbe burkolózó táj, úgy, mint a kinti külvilág. A fulladás érzése viszont még mindig nem múlott el, pedig már nagyobb térben vagyok, így inkább összefogva magamon a törölközõmet, kinyitom az ablakot. A friss, hideg, esõ illatú angliai levegõ egybõl beáramlik, kissé ki is ráz a hideg, de nem csukom be, nem veszek föl pulcsit. Jó érzés a hideg, azt jelenti, még élek. Bár, valószínûleg a halál is hideg, kegyetlen, de… ez most jó érzés.

Szembõl mozgásra leszek figyelmes, odakapom a fejem. Egy sötét figura hajol ki a szemközti ház legmagasabb ablakából, aki elõször láthatóan körül néz, majd a szemeimbe tekint. Hosszú, hosszú évekig merülünk el egymás tekintetében, a külvilág zajai elcsendesülnek, elnémulnak. Sötét, hideg, kegyetlen szempár. Kiráz a hideg, jeges verejték lepi el homlokomat. Én ismerem ezt a szempárt! De… nem tudom honnan, nem tudom, hogy. Egyszerûen csak ismerem. Gyûlölöm, megvetem - érzem. De talán éppen emiatt a zsigeri ellenszenv miatt tûnik olyan embernek, akit szívesen megismernék, az eddigi ember utálatom, és anti-barátkozó kedvem ellenére is.

Kíváncsi vagyok rá.

Megszólalnék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Ám úgy tûnik, ez az apró mozdulásra tett kísérlet is elég volt ahhoz, hogy megtörje a kettõnk közti kapcsot, és elvigyorodva kiugorjon az ablakon, és tompa puffanással földet érjen, majd mintha mi sem történt volna, könnyedén eltûnik az utcát ellepõ szürke ködben.

Ez… ez… ez…

Ez egy õrült! Az az ablak három emelet magasan volt!