- Öhm... – néz rám elpirulva. Ilyenkor olyan édes, hogy legszívesebben megzabálnám. - Persze, hogy ráérek – lép elém, mire egyik kezemet a dereka köré fonva húzom magamhoz közelebb.

- Lemegyek, megnézem Mariet – nevet fel Shinya, majd el is indul. Kuu-chan meg kábultan néz rám.

- Kuu-chan... – suttogom, mire a csípõmre ül. - Nem sietjük el, emlékszel? – sóhajtom, de a szemeim tudom, hogy csillognak, mint az õ szemei is. Megõrjít ez a fiú, annyira kívánom, hogy nem igaz.

- Persze, hogy nem – kuncog halkan, majd lök egyet a csípõjével, mire felnyögök, és hátravetem a fejem. Mennyei érzés, nagyon tudja, mit akar. - Csak játszunk – mondja halkan, majd a nyakamhoz hajol, és csókolgatni kezdi. 

- Mit... ahm... – nyöszörgöm, mert rettentõen jól csinálja. Érzem, hogy az õ férfiassága is éledezni kezd, és már majdnem rátérnék a következõ lépésre, amikor leszakad rólam, és az ajtó felé iramodik. Kis gonosz!  - Kuu-chan – mondom fenyegetõen, de nem gonoszul. Õ csak rám nevet, és kilibben az ajtón.

Hamar rendbe szedem magam, hiszen nem volt komoly, majd utána sietek.  A lépcsõ alján vár rám, és mikor utolérem, nevetve nyomom a falnak. Õ is nevet, majd mikor megcsókolom, készségesen öleli át a nyakam. Mélyen, szenvedélyesen csókolom meg, hiszen nagyon jól játszott az elõbb.  .

- Rossz vagy, Kuu-chan – mondom halkan.

- Tudom – nevet rám. - És te épp ezért vagy velem – orrát az orromhoz simítva fúrja magát még közelebb hozzám. - El sem hiszed, mennyire jó, hogy velem vagy – sóhajt fel, fejét a vállamon pihentetve. Tudom, mire gondol, nekem is jó érzés vele. - Iszonyatos érzés egyedül lenni... magányosan...

- Tudom, kicsim – suttogom. - Én is ezért szeretek veled lenni.

- Szeretlek, Masato – mondja mosolyogva. De nem vár választ, csak elenged, majd kézen fogva lemegyünk a konyhába.

Marie és Shinya épp a szószt kevergetik.

- Negyed óra és kész, Masato - mosolyog felém Marie. - Addig van a hûtõben vaníliás shake, ha gondolod, akkor csináld meg a fiúknak és iszogassátok meg addig. Vagy van a mélyhûtõben narancsos-csokis jégkrém, de azt a lasagne utánra tartogatom - mosolyodik el.

- Köszönöm Marie, tündér vagy – lép az asszonyhoz. - De valahogy éreztem, hogy lasagne lesz - vigyorog. - Szereted, ugye? - fordulok felém.

- Persze - bólintok. - Az nagyon finom, és én kérek shaket – vigyorgok rá, mire Kuu-chan kinyújtja a nyelvét, és elkezdi csinálni a shaket. Shinya ránk mosolyog, azt hiszem, tényleg örül nekünk. Már megbarátkozott Kuu-channal, de tudja, hogy milyen az, ha valaki járni akar velem. Tudom, hogy félt, de nem fog beleszólni, és Kuu-chan nem rossz fiú.

Késõbb eszünk. A lasagne isteni, és a fagyi is jólesik utána. Kuu-channal és Shinyával együtt jól érezzük itt magunkat. A kutyusok is eszegetik a velõs csontokat, amiket Marie ad nekik. Örülök, hogy Kuu-chan boldog, és nem magányos. Talán pont ezért bántotta magát, mert egyedül volt, senki sem figyelt rá, mindenki csak magára hagyta, ellökte. Szeretném, ha nem így lenne
Megbeszéljük, hogy holnap nálam leszünk kettesben, és ha Shinya késõbb ráér, õ is csatlakozhat. Aztán majd Shinyáékhoz is átmegyünk, és így szépen sorban. Kár, hogy jövõ héten megint megkezdõdik az edzés, de hát ez van. Ki akarok használni minden percet, amit Kuu-channal tölthetek.
Késõn indulunk haza, hiszen holnap suli, még tanulni is kéne, és idõben ágyba akarok kerülni. De holnap úgyis látjuk egymást.

~*~

Másnap a suliban már jobb a helyzet, nem támadnak le annyian, és végre együtt tudok lenni a többiekkel. Bár Kuu-chan egész nap izgul, gondolom a házunk miatt, és hogy kettesben leszünk egy egész délutánon át. Suli után elvisszük Shinyát edzésre, de õ nem ígéri, hogy ma benéz hozzám. Amúgyis, szerinte ideje lenne kettesben töltenünk egy kis idõt.
Aztán hozzánk megyünk, és mikor megállunk a házunk elõtt, látom, hogy Shinya szemei elkerekednek. Hát igen, a házunk cseppet nagyobb, mint az övéké, hatalmas birtok tartozik hozzá, szépen rendezett kert, pázsit, virágágyások, fák, bokrok. Még egy szökõkút is van, meg hátul egy medence, amiben nyáron nagyokat szoktunk úszkálni. Ahogy a sofõr kinyitja az ajtót, kiszállunk. Máris nyílik a bejárati ajtó, és megjelenik Shotaro, a komornyikunk.

- Üdvözlöm itthon, Masato-sama! – hajol meg mélyen. – Az úrfi a barátja?

- Igen. Õ Eisei Kokutan, és ma nálam vacsorázik – válaszolom. – Van rajtunk kívül valaki itthon? – kérdem, miközben levetjük a cipõinket.

- Nincs, úrfi – válaszol Shotaro. Idõsebb úr, tizenöt éve szolgál nálunk. – A szülei jelezték, hogy a hétvégén hazajönnek pár napra, és reményüket fejezték ki, hogy Ön velük tölti azt az idõt.

- Még meglátom – morgom halkan, majd Kuu-chanhoz fordulok. – Gyere, megmutatom a szobámat.

Kuu-chan kissé bódultan jön utánam. Szemmel láthatóan megszédíti ez a pompa, de nekem már megszokott. Átvágunk a hallon, ahol egy lépcsõ vár minket, amelyen felmegyünk. A szobám az emeleten van, lent csak a nappali, a konyha, az étkezõ, meg apám dolgozószobája foglal helyet. Felmegyünk a lépcsõn, majd végigmegyünk egy folyosón. Útközben összefutok az egyik szobalánnyal, Yuival, és szólok neki, hogy mondja meg a konyhán, hogy ma este spagettit szeretnék enni, húsgombóccal.

- Neked is jó lesz, Kuu-chan? – kérdem Kuu-chant.

- Igen, az jó lesz – mosolyog rám félszegen. – Szép, nagy házatok van.

- Megjárja – vonok vállat. – Igazából idegesítõ, ha csak én vagyok itthon a személyzettel – közben Yui elsiet a konyha felé. – Tudod, velük nem lehet bármirõl beszélgetni csak úgy. Nem illik, és ezt anyámék a fejembe verték úgy négyéves korom táján.

- Ez szörnyû – csóválja a fejét Kuu-chan. – Ezek szerint nem is igen lehettek barátaid – jegyzi meg, mialatt megállunk végre az én szobám elõtt.

- Shinya mindig ott volt, és tudod, az elég is volt – mosolygok rá. – Nos, ez itt az én szobám, menjünk be.

Kuu-chan bólint, majd kinyitom az ajtót. A szemei azonnal kerekre tágulnak, a szája is tátva marad, amikor körülnéz. Úgy látom, Yui rendet rakott, mert a padlón nincsenek szanaszét heverõ magazinok, újságok, ruhák, apróbb tárgyak. Az egyik falat egy hatalmas, baldachinos ágy foglalja el, amiben akár négyen is kényelmesen elférnek. A másik falnál áll egy hatalmas vitrin, benne a trófeáimmal. De annyi van, hogy már a tetején is van egy pár. A dákóm és billiárdgolyóm a saját helyén pihen. A falam rikító narancssárga, rajta rakás piros, zöld, kék és citromsárga absztrakt díszítéssel. Ezeket én csináltam. A bútoraim törtfehér színûek, hogy illeszkedjenek a kontrasztba. Hatalmas ablakom van halványkék függönyökkel, amelyeket aranyszínû alapon zöld díszítésû zsinórok fognak össze. A falakon több tucat poszter híres bandákról, énekesekrõl, billiárd-játékosokról. Kuu-chan csak ámul és bámul, mialatt a minihûtõhöz lépek, és kiveszek két palack ásványvizet. Pohár van benn, töltök neki, majd az ágyhoz vezetem, leültetem, és a kezébe nyomom a poharat.

- Hogy tetszik? – kérdem kaján vigyorral, mialatt beleiszok a vizembe. – Bár ahogy látom, nem kaptál sikítófrászt, ahogy vártam.

- Nagyon egyedi – mondja elhûlve. – Olyan, mint te – fordul hozzám vigyorogva. Nagyon tetszik – puszilja meg az arcom.

Azonnal leteszem a vizeinket, és magamhoz húzva mélyen megcsókolom. Hamarosan az ágyon fekszünk, õ pedig vörösen, kifulladva húzódzkodik hozzám közel. Nem, nem akarok tõle most semmi olyat, amit õ nem akarna. És fõleg nem vacsora elõtt, mert a végén nem lenne idõnk rendbe tenni magunkat. Helyette csak játszadozunk, csókolózunk, simogatjuk egymást, és egy kis pettinget is megengedünk magunknak, de nem megyünk el a végletekig. Nem akarok neki kellemetlenséget okozni. Jól érzem magam vele.

- Nem maradsz éjszakára? – kérdem végül, mikor végre valamelyest lenyugszunk. Õ döbbenten néz rám. – Nézd, te is egyedül vagy, én is, és talán szívesen maradnál. De nem kell most döntened.

- És a suli? – kérdi. – Nincs itt ruhám, se tankönyvem és…

- Te valóban tanulni akarsz? – kérdem kaján vigyorral, mire megrázza a fejét. – Gondoltam. Most érezzük jól magunkat, és hagyjuk, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. De ne foglak semmire sem kényszeríteni, kicsim – csókolom meg lágyan. – Vacsora után billiárdozhatnánk egyet, ha van kedved.

- Van kedvem – suttogja halkan, piros pofival, ahogy hozzám simul. – Szeretlek, Masato.

- Én is téged – suttogom ajkaira, mielõtt újra birtokba venném õket. Látom a boldog csillogást a szemében.

A játékunkat kopogás zavarja meg, mire egyszerre ugrunk fel az ágyról. De csak Shotaro az, jelenti, kész a vacsora, és fáradjunk az étkezõbe. Gyorsan rendbe szedjük a ruházatunkat, majd gyors kézmosás után lemegyünk az étkezõbe. Kuu-chan újfent meglepõdik, hiszen az étkezõasztal vagy húsz személyes, de jelenleg csak nekünk van terítve. Shotaro kihúzza nekünk a székeinket, és elõbb Kuu-chan alá, majd alám is alám tolja az ülõalkalmatosságot. Azután Keita, az inas segítségével felszolgálja a vacsorát.

- Jó étvágyat, uraim! – hajol meg.

- Köszönjük, Shotaro-san! – mondja Kuu-chan.

- Köszönjük, Shotaro! – mondom én is, majd enni kezdünk.

- Miért van szükség ilyen szertartásos kiszolgálásra? – kérdi Kuu-chan, és csak ekkor veszi észre, hogy Keita és Shotaro a mögöttünk állnak. – És miért állnak mögöttünk?

- Hogy ha végeztünk, elvihessék a tányérokat – magyarázom. – Ez afféle úri szokás és apám ragaszkodik hozzá. Én meg ebben nõttem fel, nekem ez természetes, tudod?

- Tudom, de nekem furcsa – látom, hogy zavarban van, de a finom vacsora elfogyasztásában ez azért nem zavarja.

A spagetti után finom epertortát kapunk tejszínhabbal, amit hamar el is tüntetünk. Ezek után felmegyünk a billiárdterembe, és megkérem Shotarot, senki se zavarjon minket.

~*~

Remekül szórakozunk. Kuu-chan egyre ügyesebb, bár ebben én is a segítségére vagyok. De tényleg jobban kezeli már a dákót, és már úgy is sikerül neki néha belöknie egy golyót, hogy én nem segítek neki. Nem játszunk meccset, majd ha ügyesebb lesz. Keita hoz nekünk frissítõket, két eperturmixot. Az a kedvencem, és szól, hogy behûtött egy kis málnalét is, ha netalántán azt szeretnénk inni. Tudom, hogy Kuu-chan zavarban van ettõl a kiszolgálástól,  de nem mutatja.

- Anyukád nem szokott fõzni? – kérdi, mire lenevetem magam.

- Anyám? Õ azt sem tudja mi a tál és a lábas között a különbség. Az ételt meg csak akkor ismeri meg, ha elkészítve elõtte van a tányéron – kuncogok.

- Ez olyan szomorú – sóhajt Kuu-chan. – Úgy értem, sosem ehetted anyukád fõztjét.

- Egyszer próbált fõzni – ülök fel a billiárdasztal tetejére. – Körülbelül nyolc éves lehettem, és elhatározta, hogy a szülinapomra készít nekem enni. Borzalmas volt – fintorodom el. – Persze senki sem merte megmondani neki, csak én. Tudod, a gyermeki õszinteség, de nem akartam vele rosszat. Azóta nem fõz – mondom.

- Nem tehettél róla – mondja Kuu-chan. – Még gyerek voltál.

- De anya megsértõdött – válaszolom sóhajtva. – Tudod, szeretem a szüleimet, de egyben utálom is õket, mert olyasmiket csinálnak, amik nekem rosszul esnek. De hiába mondom meg nekik, senki sem figyel rám. Azt mondják, még gyerek vagyok, foglalkozzam a sulival, meg a billiárddal – a hangom egyre halkabb, és érzem, hogy valami szúrja a szemem. Még sosem beszéltem errõl senkinek, de azt hiszem, Kuu-chan jobban megért, mint bárki más. – Fáj, hogy nem törõdnek velem, hogy bántják egymást, hogy magamra hagynak fél évekig, és közben eszükbe sem jutok. Fáj, hogy jópofiznom kell, ha hazajönnek, hogy mosolygok, pedig belül üvölteni tudnék. Megérted, ezt, Kuu-chan? – nézek rá. – Elegem van ebbõl. Elegem van jópofizásból, az álmosolyokból anyámék elõtt. Én csak... normális akarok lenni. Szülõket akarok, érted? Normális családot. Ez olyan nagy kérés, Kuu-chan?

Hirtelen érzem, hogy valaki simogat, mire álmosan nyitogatni kezdem a szemeimet. A kocsiban vagyok, Kuu-chan vállán van a fejem, és nem tudom, mi van.

- Mi történt? – kérdem álmosan.

- Shinya megy – feleli Kuu-chan, mire ránézek Shinyára. Õ gyorsan elköszön, majd távozik.

- Sokat beszélgettetek? – kérdem felülve. Nem akarom tovább kihasználni. 

- Relatív. Elvoltunk – válaszolja, mire megnyomok egy gombot, ami felhúz egy elsötétített válaszfalat köztünk, és a sofõr között.. - Hát ez...? – kérdi, de nem hagyom befejezni, hanem finoman megcsókolom.

Mennyei, és érzem, hogy neki is jólesik. Vissza is csókol, és nagyon jól csinálja. Csak a levegõhiány miatt hagyjuk abba végül.

- Olyan jó – sóhajt fel, majd az ölembe ül. 

- Nem akarok elsietni semmit – mondom halkan. Valóban nem, nem akarom, hogy esetleg trauma érje, vagy azt higgye, csak ki akarom használni. 

- Nem is kell – feleli, majd a vállamra hajtja a fejét, és érzem, hogy beszívja az illatom. - Semmit sem kell elsietni – szuszog halkan.

- Annyira aranyos vagy – simogatom meg a hátát lágyan. - De Shinya mit mondott neked? – kérdem kíváncsian. Érdekelne, mirõl diskuráltak. 

- Csak kettõnkrõl beszélgettünk. Kérdezte, hogy biztosan nem csak kihasználni akarlak-e, de mondtam, hogy eszemben sincs. Mi is elég jól állunk anyagilag, nem lennék rászorulva arra, hogy rajtad élõsködjek.

Lassan megérkezünk hozzájuk. A villany ég, a bejárati ajtó gyanúsan nyitva. Kuu-chan behív magával, mert szó ami szó, az elég gyanús. Talán betörõk jártak volna itt? 

- Biztos, hogy nem te hagytad így? – kérdem, mikor beérünk. Shinya a konyhába megy, ahol a hûtõn egy fecni van. 

„Kokutan, drága fiacskám! Apádnak tovább kellett utaznia egy fontos ügyben, én meg vele kell, hogy menjek. A kisszekrényben hagytam pénzt, hosszabb idõre leszünk távol. Marie a rendelkezésedre áll, akármire van szükséged. Hiányzol, kicsi fiam. Csókol: anyád.”

- Nálatok sem jobb a helyzet – sóhajtok fel, mikor elolvasom a levelet. - Ez tuti az anyád?

- Ezer százalék – feleli, majd megrántja a vállát. - De nem is baj, örülök, ha egyedül lehetek.

- Ilyenkor meddig vannak távol?

- Egy, két hónap, mikor hogy alakul az út  - mondja könnyednek szánt hangon, mire elé lépek. 

- Én megyek. De ha akármi baj van, hívj, rendben? – simítok végig az arcán.

- Ne izgulj, nem lesz gond – suttogja belebújva az érintésembe. Még adok neki egy utolsó csókot, aztán kifelé veszem az irányt.

Fáradt vagyok, szeretnék pihenni. Hallom, hogy Kuu-chan bezárja mögöttem a kaput, én meg bepattanok a kocsiba, és indulunk is. 

~*~

Szerencsésen hazaérek. Anyámék persze nincsenek otthon, miért is lennének. Csak egy üzenet vár, miszerint gratulálnak a gyõzelmemhez, és kaptam egy szép kis szigetet a Karib-tengeren. Fasza! Mit kezdjek egy szigettel?
Megrántom a vállam, majd a szobám felé veszem az irányt. Yumiko-san utánam jön, hogy nem kérek-e enni, de visszautasítom. Nem akarok enni, nem akarok semmit. Miért van az, hogy engem mindenki körbeudvarol? Elegem van mindenbõl. Jó lenne eltûnni, bárhová, csak el, hogy ne kelljen mindig mindenkinek megfelelnem.
Az én szüleim is olyanok, mint Kuu-chan szülei. Sosincsenek itthon, csak drága ajándékokkal traktálnak születésem óta.
Lefürdök, majd végigheverek az ágyamon, és hamarosan el is nyom az álom.

~*~

Hétfõn a szokott idõpontban kelek. Semmi kedvem semmihez, de ha arra gondolok, hogy ma megint látom Kuu-chant, a szívem hirtelen hevesebben kezd verni. Azt hiszem, szerelmes vagyok abba a fiúba, nem is kicsit, és úgy érzem, én sem vagyok neki közömbös. Eddig csak tetszett, csak kívántam, de biztosan érzem, hogy egyre jobban belehabarodom.
Mikor megérkezem a sulihoz, még csak Shinya van ott. Õ már tudja, mit kaptam, hiszen még aznap este alaposan megtárgyaltuk. Még mindig vigyorog, mint a macska, aki kanárit nyelt, én meg csak bosszúsan morgok. De nem szól semmit, mert Kuu-chan is megérkezik taxival.

- Sziasztok! – szólal meg, mire ránézünk. 

- Szia, Kuu-chan! – köszön neki mosolyogva Shinya. Én azonban azonnal a derekára csúsztatom a kezem, és megpuszilom.

- Helló! – nézek mélyen a szemeibe. 

- Szia! – suttogja, és látom, hogy enyhén zavarba jött. - Beszéltél anyukádékkal? Mit kapsz a gyõzelemért? – kérdi, miközben az ingemet simogatja.

- Egy szigetet kaptam a Karib-tengeren – mondom sóhajtva, mire Shinya nevetni kezd. – Shinya, kussoljál már! – mordulok rá. – Ez nem vicces!

- Dehogynem. Ha tudnád, Kuu-chan, hogy Masato milyen siralmasan ecsetelte nekem – vihog. – Mintha minimum kirabolták volna.

- Mert már unom az ilyen ajándékokat – mondom, és magamhoz ölelem Kuu-chant. – Miért nem tudunk csak együtt enni, vagy valami? Legközelebb képesek és megveszik nekem a Holdat – dünnyögöm.

- Mi lenne, ha meghívnálak titeket enni? – kérdi Kuu-chan, mire felcsillannak a szemeim. – Csak mondd meg, mit ennél szívesen, Masato.

- Bármit, ami nem egy ötcsillagos luxusétteremben készült – válaszolom megpuszilva Kuu-chant. – Imádlak, kicsim!

- Tudom – mosolyog rám elpirulva, mire elengedem. – Mi lenne, ha meghívnálak hozzánk? Egy kis házi koszt a legjobb, nem?

- Nem azt mondtad, hogy egyedüllétre vágysz? – kérdem, mialatt elindulunk a suli kapuja felé.

- Ti ketten nem számítotok – mosolyog ránk. – Shinya a barátom, te meg… nos… - látom, hogy zavartan tépelõdik.

- A párod? – segíti ki Shinya, mire Kuu-chan arca gyönyörû mélyvörös színt ölt. – Bocsi, de együtt vagytok, nem? – nevet halkan.

- Lényegében de, de ez nem kéne ilyen hangosan kimondanod – mondom körbesandítva. Hála égnek senki sem hallotta. – Kíváncsi vagyok, hogy fogom túlélni a mai napot.

- Miért? – kérdi Kuu-chan.

- Tudod, a hétvégi verseny után a suli még jobban fel van bolydulva – magyarázza Shinya. – Masatonak két nyugodt perce nem lesz.

Nagyot sóhajtok. Shinyának igaza van. A verseny hétvégén volt, és mindenki tudja, hogy gyõztem. Csoda lenne, ha ép bõrrel megúsznám a mai napot.

~*~

Shinyának igaza lett. Az egész napom olyan, hogy a lányok és fiúk agyonüldöznek egy aláírásért, vagy fényképért, esetleg mindkettõért. Shinya vigyáz Kuu-chanra, aki együttérzõen néz rám, valahányszor diákok rohamoznak meg engem. Még ebédszünetben sincs nyugtom, mert a kis dögök megtalálják a helyünket, és odajönnek. Végül Shinya határozott fellépése ment meg minket attól, hogy agyontapossanak Kuu-channal együtt. Õ jobban meg van ijedve, és még lesz is, de ezt egyenlõre nem fogom neki megmondani.

- A diákok egyre szemtelenebbek – jegyzem meg suli után, már a kocsiban ülve. – Szólni kéne a tanároknak, hogy csináljanak valamit, mert még egy ilyen, és idegroncs leszek.

- Majd én elintézem – mosolyog Shinya.

Kuu-chan nem szól semmit, csak hagyja, hogy az ölébe feküdjek. Ki vagyok merülve, és még házit is kéne csinálnom. De elõbb elmegyünk Kuu-chanhoz enni valamit. Õ még mindig nem tett le arról, hogy meghív minket kajálni, és én hiába mondtam, hogy ha neki kellemetlen, ne tegye, a fejét rázta. Így végül ráhagytam a dolgot.
Mikor megérkezünk és kiszállunk, Shinya elismerõen füttyent. Én is tudom, hogy Kuu-chanék háza nagyon szép és nagy, habár a miénk még nagyobb. Shinyáék háza sem kicsi, habár õk nem annyira gazdagok, mint az én családom, vagy Kuu-chan családja. Mikor belépünk, a szomszéd kertbõl kutyaugatást hallunk, és három doberman jelenik meg. Amint felismerik Kuu-chant, abbahagyják az ugatást, és hagyják, hogy Kuu-chan megsimogassa õket.

- Õk Marcus, Ivan és Boris – mondja Kuu-chan. – A szomszéd kutyái, de át szoktak járni. Ha egyedül vagyok, õk õrzik a mi házunkat is. Engem ismernek.

- Nekünk otthon csak egy palotapincsink van – mondja Shinya. – Anyám kis ölebe.

- Nekünk meg semmi – mondom, miközben bemegyünk a házba, és a cipõnket átcseréljük papucsra. – Annak idején akartam egy macskát, vagy egy hörcsögöt, de anyám nem engedte. Azt mondta, az állatok koszosak, és büdösek. De lehet, veszek egy kis aranyhörcsögöt. Úgy sincsenek soha otthon a szüleim, szóval nem szólhatnak bele.

- Azok aranyosak – mosolyog rám Kuu-chan, miközben a nappaliba vezet. Egy nõ jön oda hozzánk. – Marie, õk a barátaim, Shinya és Masato – mutat be minket. – Meghívtam õket vacsorára.

- Rendben. És mit szeretnének az urak? – fordul felénk.

- Legyen meglepetés – mondom határozottan. – Nekem bármi megfelel, nem vagyok válogatós, és Shinya sem.

Marie mosolyogva meghajol, majd távozik. Kuu-chan pedig végigvezet minket a házon. Gyönyörû házuk van, meg kell hagyni. Majd a szobájába vezet, ami eléggé eltér az enyémtõl. Az enyém harsány, kissé kaotikus, de Kuu-chané rendezett, elegáns, letisztult, mint õ maga is. Mikor ezt megmondom neki, halványan elpirul. Olyan aranyos ilyenkor, hogy legszívesebben megzabálnám.
Leültet minket az ágyra, és kimegy, majd hamarosan némi innivalóval tér vissza. Tölt nekünk, majd magának, és a kezünkbe adja. Ez meglep, nálunk általában az inasom, Satoya végzi az ilyesfajta dolgokat. Talán náluk ez a Marie az egyetlen alkalmazott? Meglehet, de nem akarom megkérdezni.
Érdeklõdve nézek körül a szobában, mialatt belekortyolok a gyümölcslébe. Narancs, pont jól jön most.

- Szép szobád van – mondom elismerõen. – Tetszik. Látnád az enyémet, szerintem sikítófrászt kapnál. 

- Miért mondod? – érdeklõdik.

- Majd meglátod – mosolygom rá. – Ha nincs más dolgod, nem lenne kedved holnap átjönni hozzám? Van egy saját billiárdszobám is.

- És Shinya?  - kérdi a barátomra nézve.

- Nekem edzésem lesz holnap délután, szóval passzolom. Amúgyis, szerintem jobb, ha kettesben vagytok – vigyorog Kuu-chanra, aki elpirul.

- Persze, ha nem érsz rá, megértem – szabadkozom azonnal. – Talán van más programod már holnapra, én pedig nem akarom felborítani – mondom, bár titkon reménykedem, hogy igent fog mondani.