|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Calael | 2012. 05. 21. 00:10:34 | #21069 |
Karakter: Justus
Megjegyzés: [Silvery-nek]
Vajon szenvedett eleget az éjszaka alatt, vagy inkább délután, amíg idáig eljutottunk? Valószínűleg igen, a szemei ezt sugallják, és mindkettőnk szerencséjére kapcsol is az agya, hogy egy olyan lehetőséget adtam számára, amit nem sok ember kapott meg tőlem az elmúlt ezer évben. És ha rosszul csinálja, egy jó száz évre én lemondhatok a napfényről, ő pedig az életéről. Nem tudom, melyik lehet a jobb, a bezártság, vagy a gyors halál. Ő valószínűleg mást gondolna erről.
- Én... – kezd bele, és én pedig próbálok megszűnni a légkörben, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy ott vagyok. Mindezt elérni lehetetlen lenne, ha nem lenne tapasztalatom benne. Lelassítom a légzésem, tompán nézem a földet, és hamarosan érzem is a hatást, miszerint senki sem néz rám.
- Minden pontosan úgy történt, ahogyan… Justus… ahogyan Justus mondta. Már nem is emlékszem, hogyan estem bele a folyóba… azt hittem, hogy megfulladok… én tényleg azt hittem… de egy erős hullám valahogy nekivetett egy nagyobb kőnek, és sikerült kimásznom a partra. Fel sem fogtam, hogy a folyó rossz oldalán vagyok…
Ha minden jól megy, nem fogják leöltöztetni, hogy vannak-e rajta zúzódásnyomok. A követ nem kellett volna, nem kellett volna...
- És mégis hogy kerültél éjszaka a folyóhoz? – kérdi Primus, és a hangja arra utal, hogy a végsőkig el fog menni, hogy az ítélet a halál legyen. Már megszoktuk tőle.
- Feldúlt voltam… és a folyó csobogása mindig megnyugtat…
Ahogyan rámlőtt, ez valószínűleg teljes mértékben igaz mondat, ebbe nem tudnak majd belekötni.
- Van annyi eszem, hogy ha felfedezőútra indultam volna, azt nem éjszaka teszem… - hangja teljesen hullámzik, mintha csak a nyugodt tengert mutatná be, miképpen képes arra, hogy egyik pillanatról a másikra hullámokat korbácsoljon, majd fogadja be saját magába.
- Justus! – felemelem a pillantásom nevem hallatán, majd előrébb sétálok, egyenesen Sonja mellé. Némán figyelek, hogy mit akar mondani, bár nem sok kétségem van afelől, hogy nem lesznek valami szépek szavai.
- Még ha ártatlan is a nő, látott minket. Te is tudod, hogy a törvényeink értelmében meg kell halnia.
Ha nem azzal a szándékkal jöttem volna ide, hogy ha törik, ha szakad, megvédem ezt a lányt, most valószínűleg halványan elmosolyodtam volna, így viszont marad a kőkemény arc, amely nem ismeri az érzelmek kavalkádjának megjelenítési képességeit.
- Micsoda?! Ha ígyis-úgyis halál a sorsom, egyáltalán mi értelme a tárgyalásnak?
Eddigi nyugalmam egy pillanat alatt hamvad el, kezeimből kimegy az erő, a szívem pedig hevesebben kezd el verni. Ezt nem kellett volna, így csak magad alatt vágod a fát...
- Képmutató... – fog bele Sonja a szitokáradatba, és indul el Primus felé, de valahogy mögé tudok kerülni, és be tudom fogni a száját. Egy pillanatra azt hiszem, belém fog harapni, de ez szerencsére nem történik meg. Válla alatt a bal karom átcsúsztatom, a mellkasa alatt átkarolom, és magamhoz húzom. A szemem sarkából látom, hogy a hátsó őrök megállnak, majd visszarendeződnek a helyükre.
- Primus, a törvényeink szerint csak azoknak a halandóknak kell meghalniuk, akik bűnt követtek el.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy a szavaid milyen következményekkel járnak, Justus? Ha nem végezzük ki őt, akkor mint a védelmezője, a te felelősségeddé válik az élete. Tudod jól, hogy a nő soha többé nem hagyhatja el a földünket.
Igen, nagyon is jól tudom, és ezt te is tudod – üzenem a szemeibe fúrt tekintetemmel.
- Tudom – felelem, csak hogy mindenki más számára is világossá váljon a helyzet jelenlegi állása.
Továbbra is fogom, de mikor könnyek érik a kezemet, lehúzom a szájáról a kezét, a nyakai előtt áthúzom, majd a vállán kezdem nyugtatni. A légzése olyan játékot játszik, amit réges régóta nem éreztem halandó lényen.
- Rendben. Ha ez a döntésed, akkor legyen, a tanács gyűlését ezennel berekesztem.
Figyelem, hogy szűkülnek össze a tanács tagjainak a szemei, én pedig bólintok egyet, hogy értettük, és mint vádlottak, ezennel el is mennék. Kezeim visszahúzom, egy picit hátrálok, és várom, hogy Sonja reagáljon valamit. Bármit.
Végül hátrafordul, szememmel pedig intek, hogy induljunk. Lassan teszem meg az első lépéseim, és várom, hogy kövessen. Szerencsére így is történik, és nem próbálja megtámadni a bent lévőket.
Nem sietünk sehova, és rohanó léptekkel amúgy sem akarom senkinek sem felhívni a figyelmét arra, hogy itt vagyunk, mi ketten, az elf és az ember. Majd szép lassan beszivárog a hétköznapjaikba, és megszokják a jelenlétét. Minden rendben lesz, és egy idő múltán...
Nem hallom a lépteit. Megállok, majd nyugodtan megfordulok. A szemeit nézem, hogy mit szeretne a fejemhez vágni, ami nem ért volna rá a házamban.
- Miért? – kérdi, miközben végig engem néz, nem törődve a fűszálak táncával, és a lombok hullámzásával. – Miért védtél meg?
- Azért védtelek meg, mert így láttam helyesnek – válaszolom nyugodtan, majd intek neki, hogy menjünk tovább. Egy darabig semmit nem hallok az irányából, majd a fűszálak puha hajlásának a hangja mégis eljut a fülemig.
- Hé, várj! - elkapja a kezem, én pedig egyből felé fordulok. A kezét elkapja, mintha megrémítené a bőröm érintésének érzése...
- Ez nem válasz a kérdésemre! Nem értem… nem értem, hogy mi hasznod van abból, hogy kiálltál az életemért. Mit akarsz tőlem?
Semmi hasznom nincs belőle, és semmit sem akarok tőled – ez az első gondolat, ami végigfut a fejemben, és el is mosolyodom, hogy ez számára miért nem ennyire világos. A reakcióját elfigyelve olyan, mintha lassan egy újabb lángvész szeretne kitörni belőle... Azt nem hagyhatom.
Fogságba ejtem az állát, és annyira közel hajolok hozzá, amely már biztosan hátrálásra késztetné normál esetben.
- Látod… pontosan ez az a hozzáállás, ami miatt a halandók és a varázslények világát el kell különíteni egymástól.
Elengedem, végigcirógatva sima bőrét, de nem távolodom el tőle, csak nézem rendületlenül zöldes szemeit. Végül megtöröm a pillanatot, és folytatom az utat hazafele. Hogy követ-e... Biztosan fog, és nem is tévedek. Ebben az egyben talán már kiismertem.
- Várj… Ha létezik a mágia… ha tudjátok használni, nincs rá mód, hogy kitöröljétek az emlékeimet? Az apám idővel rá fog jönni, hogy erre jöttem… ha utánam küld egy csapatot, akkor lemészároljátok őket?! Hé! Hallod amit mondok? – fakad ki, de nem akarok rá mit mondani.
- Majd ha hazaértünk, már nem vagyunk messze.
Egyszerűen érzem, hogy sugárzik belőle a düh, hogy miért nem válaszolok, de jobb lenne csendben eljutni az otthonomig.
Az emeletre vezetem, egy gyönyörű világosbarna lépcsőn. A korlát rácsai végigfaragva, szerényebb változata a kinti kőből és márványból faragott kerítéseknek, mégis gazdagabb, mert meg kellett küzdeni a fa hasadásával. Végig lelakkozva, hogy sokáig éljen, úgy, ahogyan mi is. A fenti bútorzat is hasonló, végig díszített, tartós, kecses.
Hatalmas üvegek engedik be az éjszaka fényeit, a függönyök sehol sincsenek elhúzva, de mégsincs üvöltő meleg. A kő adja a hideget, télen a meleget, nem mintha errefelé olyan fagyos lenne.
- Ülj le, ha szeretnél - mondom, miközben én végigsétálok az átkötő falak mentén, és mindegyik gyertyát meggyújtom a kékes lángokkal. A két, nyitott ajtót bezárom, amely a dolgozó és a dolgozó szobába vezet. Az egyik csak az írásoknak, őrjárati jegyzeteknek, a másik a faragásra van. A lépcső felé biztosított a nyílt út.
- Azt kérdezted, ki tudnánk-e törölni az emlékeidet. Igen, ki tudnánk – kezdek bele a gondolatmenetembe, miközben elhelyezkedem Sonjával szemben. Az egyik széktámlát fogja, és onnan néz le rám lobogó szemeivel. – Az emberi életed minden emlékét, de a varázslat máshogy működik. Olyan lények vagyunk, akiket nem lehet nem létezővé tenni. Aki lát minket, abban megváltozik valami, hosszú távon máshogy látja a világot, de ezt kevés ember élte meg. A legtöbben kapzsi vágytól vezérelve hasznot próbálnak húzni belőlünk, és ezekkel nem tudunk mit kezdeni.
- Eszemben sem lett volna magammal vinni őket!
- Biztos vagy benne? Bírtál volna nemet mondani rájuk, hogy ott hagyd őket, hogy ne fecsegj róluk? Ez olyan, mint a titok, de itt nincs önös érdek, hogy kiadd, itt csak szépség, és hihetetlen dolgok vannak, amiket önkéntelenül is meg akarnál osztani másokkal.
Csend érkezik válaszként, várakozó csend. Igen, volt ott más kérdés is...
- Azt is megkérdezted, hogy mi lesz, ha kutatni kezdenek utánad. Hogy idejönnek-e. Nem fognak csapatokat indítani, mivel esett az eső. Talán, ha nem találják meg a testedet, elkezdenek kerestetni, de hihetik azt is, hogy elszöktél. Ha pedig a területünkre merészkednek... Igen, akkor valószínűleg meghalnak.
Az ujjai elfehérednek az éjjeli fényben, ahogy a háttámlát szorítja. Szomorúan nézem, de ez a reakciója is arról árulkodik, hogy mintha valami furcsa igazságról rántottam volna le a leplet.
- Soha nem hinnék azt, hogy elhagytam őket – sziszegi, de elfordítja a tekintetét, és máris nem olyan hiteles az, amit mondott.
Összefonom az ujjaimat az ölemben, és az asztallapot kezdem figyelni. Se terítő, se semmi, csak az egyszerű, barna fa.
- Kérsz inni valamit, vagy enni? Hiszen amióta itt vagy, semmit sem fogyasztottál.
- Nem vagyok éhes! – vágja rá, majd valamiért mégis leül a székére. Előre dőlök, kezeim az asztalra teszem, és úgy figyelem, szándékában áll változtatni a döntésén. Mivel nem szólal meg, inkább felállok, és az egyik tárlószekrényhez sétálok. Üvegből fújt serlegeket veszek elő, mely aranyos színekben pompázik, majd egy fémből művelt kancsót is, amely a közepéig van aranyszínű folyadékkal. Az asztalra rakom őket, miután vállammal behajtom az ajtaját, majd töltök mind a két pohárba.
- Almabor mézzel. Nem erős, de jót tesz az idegeknek.
- Miért tartasz idegnyugtatót?
- Mert finom – válaszolom halványan mosolyogva. – Ha este megéheznél, ide gyere, a szekrényben találsz szinte mindent, egyedül húst nem.
Bólint, de olyan, mintha dacolna a fizikai szükségleteivel.
- Ha le szeretnél fürödni, melegítek neked lent vizet. Holnap szerzünk neked ruhát, hogy tudj öltözködni. Tudom, milyen fontos ez nektek - nekünk talán még fontosabb. A szobád az legyen, amiben tegnap aludtál? – kérdem, miközben az égre pillantva elhelyezem magunkat az időben.
- Jó lesz... És fürödnék akkor.
Tüzet csiholok nagy nehezen, mivel mégis más a fürdőszobában a kék láng, és a narancssárga - az utóbbi jobban illik hozzá. Kimegyek a kertbe, és párszor fordulok, míg elegendő vizet viszek a kádba. A csatornázással nincs gond, mi tudjuk, mi az, megmentettük a régi tudást Rómából, és a környező nagyvárosokból. Legalábbis az elvezetés részét. A vízbe merítem az ujjaim, és hagyom, hogy a kék lángok a felszín alatt lobbanjanak fel. Nem sok időbe telik, mire gőzölögni kezd, és hamarosan be is állít Sonja.
- Megfelel a hőmérséklete? – nézek fel rá, mire mellém sétál, és ő is megmeríti a kezét benne.
- Igen, jó lesz. Köszönöm. De még mindig nem értem, mire jó ez az egész...
- Nem a teljes életedről döntöttek. Ha megváltozol, megismersz minket, talán téged is megtalál az a nyugalom, amivel visszamehetsz a társaid közé. Újabb tárgyalás lesz, ha kérjük. De nem az elkövetkezendő holdtölte idején, hanem később...
Először döbbenten, majd hálás szemekkel néz rám. Nem tudok mit felelni ezekre a pillantásokra, egyszerűen csak a polchoz sétálok, és egy tiszta törölközőt rakok a kád párkányos szélére - meg egy hálóinget, amiben aludhat, ha szeretne.
- Ne aludj el a vízben.
Hátat fordítok neki, és bezárom az ajtót. Felmegyek az étkezőbe, hogy eltakarítsam a poharakat. Megitta. Talán lesz esélye.
Egy másik kancsót és kisebb poharat viszek a szobájába, hogyha éjszaka megszomjazna, tudjon inni. Az ágyat megigazítom, de ezúttal nem fűtök be neki. Elmélázom azon, hogy fog kinézni a rám szabott hálóalkalmatosságban, de nem szélesebb nálam, egyedül csak a ruha hossza zavarhatja majd meg.
Leülök a lépcsőre, majd nagyjából újabb fél óra elteltével bekopogtatok a fürdő ajtaján.
- Ébren vagy még?
Nem érkezik válasz, és rossz érzés fog el. Már rajta a kilincsen a kezem, hogy benyissak, mikor felelet érkezik.
- Igen, de... nem tudok mit csinálni a vízzel!
- Bemehetek? – kérdem, továbbra is a kovácsoltvason tartva a kezem.
- Persze...
Nem a leglelkesebb válasz, de megnyugtató, hogy képes válaszolni. Bár lehet, még megpróbál vízbe fojtani. Benyitok, és először akaratlanul is végignézek Sonján. A sötétzöld ruha teljesen leér a földre, de ezzel nem problémázik. Szép benne.
- Kívül van egy retesz, nézd, itt, ezt kell kifele húzni - mondom, és mutogatom neki közben, hogy miért nem járt sikerrel, mikor valószínűleg befele nyomkodta a fémlapot. – A szobád előkészítettem. Holnap körbevezetlek a faluban.
Az ajtóhoz érve megállok, és várom, hogy elsőként hagyja el a helyiséget.
- Jó éjszakát – búcsúzom el tőle, és a saját szobám felé veszem az irányt.
|
| Silvery | 2012. 04. 09. 11:23:02 | #20332 |
 Karakter: Sonja
Megjegyzés: (Calaelnek)
Gyengéd, kellemesen meleg napsugarak cirógatják végig az arcomat, lassan szakítanak ki az álmok mély nyugalmából. A gondolataim ébredezni kezdenek, de a testem még nem győzi le a zsibbadt, nyomott fáradtságot. Még egy kicsit… olyan jó érzés. Máris reggel lenne? Nem szeretnék felébredni.
Az álmaimból csak néhány kép villan be, hiába próbálom rendszerezni, felfogni a homályos emlékeket, mint egy hiányos kirakó darabjai, széthullnak az ujjaim között.
A lomhán rebbenő szempillák végigsimítják a bőrömet, az izmaim megrezzennek, a testembe lassan visszatér az élet. Mintha hosszú hetekig aludtam volna…
Kinyitom a szemeimet, a levegő bennem reked.
Felülök, a narancsos színárnyalatban fürdő falakra sötét, néma árnyékot csal a mozdulat.
Az álomnak hitt emlékek olyan hévvel sodornak magukkal, törnek elő az elmém mélyéről, hogy megszédülök tőlük, az ujjaim görcsösen marnak a pléd puha anyagába.
A küldetés. Sergius és apám szavai. Az éjszaka megnyugtató sötétsége, a zivatar… a folyó… és minden. Minden, ami ezután történt… a tündérek, a magas férfi, a kéken lobbanó lángcsóva, a süvítő nyílvessző, a fű csúszós, sikamlós érintése…
A sötétség, ami magába rántott.
Az a sötétség…
Kitisztul a tekintetem, némán kapok levegőért. Ismét a jelenben vagyok. Kiszabadultam az emlékek börtönéből, hogy az ismeretlen veszélyes karmai közé kerüljek.
Körbefuttatom a szemeimet a szobán, összerezzenve csúszok hátrébb, mikor megpillantom Őt.
Ugyanaz a férfi. Ugyanaz a pillantás, és ugyanaz az élettelen, búskomor kisugárzás.
Hol vagyok? És miért? Mi történt? …és mi fog történni?
- Hogy kerülök... – elakad a hangom, lopva pillantok körbe a szobában. Fogalmam sincs, hol lehetek, így tanácstalanul nyögöm az utolsó keserves szót. - …ide?
- Megmondtam, hogy magammal foglak hozni, tehát nálam vagy.
Mintha az álmaimban kísértő hang szólna hozzám, a takarót szorító ujjaim megfeszülnek.
Igen. Tényleg ő az. Ő hozott ide… de miért?
Rajta felejtem a tekintetemet. Az éjszakai találkozásunk során csak homályosan láttam a sima vonásokat és a bársonyos bőrt… a lenyugvó nap éles fényében most mintha világítanának azok a mélykék szemek. Rezzenéstelen nyugalommal tűri az ámulattól merev tekintetem súlyát.
Lehetetlen… még mindig nem fogtam fel igazán.
Még mindig nem hiszek a szemeimnek. Ha jól emlékszem, a könyvekben úgy tettek róluk említést, hogy… elfek?
Fel lehet egyáltalán fogni a lehetetlent?
Hosszú másodpercekbe telik, míg magamhoz térek a csodálatból.
- Ki… - Nem hagyja, hogy végigmondjam a kérdést, a selymes hang belém fojtja a szavakat.
- Hogy ki vagyok én? – Tátott szájjal bólintok, a térdeimet ösztönösen közelebb húzom magamhoz a takaró alatt. - Justusnak hívnak, az erdőnek ezen részét védem, ahogy a rajtam kívül itt lévő más elfek is. Az olyanoktól, mint te…
Finoman biccent felém, az előrehulló, éjfekete tincseken megcsillannak a fáradt, pihenni térő napsugarak. Ismételten elakad a lélegzetem. Az élénk fénynek, ami alig pár másodperce még színesre festette a szoba falait, mostanra már nyoma sincs, a tündöklő napkorongot végleg magába olvasztja a végtelen távoli horizont.
Mintha végtelen hosszú ideig tartana felfognom a szavait.
Megvédeni? Tőlem? De…
- Mint én? Hiszen nem is ártottam… - senkinek.
Nem hagyja, hogy végigmondjam, újra a szavaimba vág.
- Rám lőttél az íjaddal. Ne merd azt mondani, hogy nem tudnál ártani nekünk. – a hangja nem felindult, nem dühös, nem vádló… inkább… csalódott?
Képtelen vagyok bármit is leolvasni az arcvonásairól, de a szavai rosszat sejtetnek.
A mellkasomat vaskarmokkal szorítja össze a félelem kegyetlen érzése.
Igen, rálőttem… de önvédelemből, nem azért, hogy ártsak neki… azt mondta, hogy kényszerít, hogy vele menjek, még szép, hogy megpróbálom védeni magamat. Én nem akartam bántani…
Szólásra nyílnak az ajkaim, de nem tudom, hogy mit mondhatnék.
A vád jogos. Nem mondhatom, hogy nem tudnék ártani nekik. Igen, tudnék. Tudtam volna…
Nem vagyok elég ostoba ahhoz, hogy magamra haragítsam, ezért lenyelem a védekező kifogásokat. A fogaimat összeszorítom, az állkapcsom finoman feszül meg.
Félek, hogy az őt körülölelő nyugodt aura olyan, akár a vihar előtti csend. Nem szeretnék vihart…
Mit akarnak tőlem?
Nem merem megkérdezni. Félek a választól.
- Találd ki, mivel fogod megvédeni magad. Van még két órád addig, amíg a tanácsterembe viszlek, ahol döntünk a sorsod felől. Most magadra hagylak. Ne próbálj megszökni.
Mielőtt akár egy szót is szólhatnék, feláll, és kisétál a szobából. Egyedül hagy a kétségbeesett, feldúlt gondolatokkal. Hosszan, megrökönyödve meredek a becsukott ajtóra, a szemeim végigkövetik a faragott indák kecses vonalait.
A szürkületi fényben a díszes bútorok derengő árnyékokat vetnek a falakra.
Kiráz a hideg, de hiába húzom fel a nyakamig a takarót… a fagyos borzongás a mellkasomból indulva árad szét a testemben.
„Ne merd azt mondani, hogy nem tudnál ártani nekünk…”
„…ahol döntünk a sorsod felől.”
Mi jogon ítélkeznek felettem? Bűnt követtem el azzal, hogy a területükre léptem? De hiszen fogalmam sem volt...
Lehunyom a szememet, a fejem halkan koppan a falon, ahogy hátra döntöm.
Keserű mosoly kúszik az ajkaimra, mikor az elmémben felrémlenek a múlt éjszaka elhaló, feledésbe merülő gondolatai.
„Vajon miért tiltott az erdőnek ez a része? Vajon mi teszi olyan veszélyessé, hogy tilos átjönnünk?...
… vajon meg fogom bánni?”
Hát persze, hogy meg fogod bánni, te idióta…
Megremeg a vállam, mindenemet gyengének, élettelennek érzem, de a fojtogató kétségbeesés csak néhány röpke, elillanó pillanatig uralja a testemet.
Csak egyszer… miért nem tudtam csak egyszer az eszemre hallgatni a szívem helyett? Kit akarok becsapni, mikor érettnek és erősnek tettetem magamat?
Könnyek gyűlnek a szemembe, de nem engedek a szívem gyengeségének. Nagyon jól megtanultam már, hogyan rejtsem el a fájdalmat a tekintetemből.
„Találd ki, mivel fogod megvédeni magad.”
Mégis mit mondhatnék?
Hogy nem tudtam a létezésükről? Hogy nem tudtam, hogy mi vár rám a folyó túlpartján? Mondjam meg, hogy csak a félelem késztetett arra, hogy rálőjek? Nem tudom… egyáltalán számít, hogy mit mondok? Nem hinném.
Gyorsan elrepül az idő, a késődélutáni szürkületet koraesti sötétség váltja fel, a fák levelei halk zizegéssel köszöntik a finom szellők simogató fuvallatát, a csillagok lassan előbújnak a makacs felhők mögül.
Az ágy szélére ülök, a lábujjaim puhán simítják végig a talajt.
Most nem hallom a természet hívó szavát, most nem érzem a csábítást… a szökés meg sem fordult a fejemben, a félelem és a fenyegetettség érzése elnyomja a lázongó gondolatokat.
Vajon… vajon mi lesz most? Mi fog történni velem?
- Nálad maradhatnak. – A hangja meglep, összerezzenve kapom felé a tekintetemet, a pillantásom a kifürkészhetetlen arcvonásokat kutatja.
Nem válaszolok, nem érzek magamban elég erőt hozzá. Félek, hogy a hangom megremegne, hogy elárulnám a rettegést, amit a szívem rejt.
Nincs joguk ártani nekem. Nincs joguk elítélni valamiért, amit önhibámon kívül követtem el.
Nagyjából önhibámon kívül…
- Menjünk. – a szívem kihagy egy ütemet - Maradj végig mellettem.
Lassú, kimért mozdulattal állok fel, emelt fővel sétálok utána.
A szél finoman kap bele a hajamba, merengő mozdulattal simítom hátra a hosszú fonatból kiszabadult tincseket. A kezem remegése megrémiszt… gyűlölöm, hogy a testem árulkodó gyengeségét nem tudom leplezni.
A tekintetem lassan simítja végig az egymás mellett sorakozó házakat, a faragott boltíveket, a vékony, hófehér márványoszlopok sokaságát. Épületek, amelyekhez hasonlót eddig csak régi mesekönyvekben láttam. Most itt vagyok, mégsem tudok könnyűszívvel lelkesedni az álomba illő látványért.
A jövőm bizonytalansága ólomsúllyal nehezedik a mellkasomra.
- Nálunk az értékük a szépségben rejlik. – Újra megrezzenek a hangja hallatán… talán soha nem fogok igazán hozzászokni.
Értetlenül pislogok rá, a szemeim követik a tekintetét. Az ezüstszínben pompázó virágok törékeny, csillogó szirmai mintha világítanának a hold sápadt fényében, az ajkaimra ellágyult mosoly kúszik, az ujjaimon röpke bizsergés fut végig… bárcsak megérinthetném őket.
Tényleg gyönyörű…
Itt minden… minden olyan gyönyörű. Nem csak a virágok, nem csak az épületek díszes megműveltsége… nem… minden élőlény is. Az elfek fiatal, sima arcvonásai, a tündérek fürge, vidáman cikázó alakja. Minden. Varázslatos…
Megállunk, bátortalanul nézek a fölénk magasodó épületre. Máskor talán azt mondanám, hogy gyönyörű, de az aranyindák lágy vonalai most mintha kegyetlen mérgeskígyóként tekergőzve fenyegetnének. A Hold fénye dermedt, halottiasan sápadt árnyékot vet a széles kapura.
- Megérkeztünk. – lassan, rezzenéstelen arccal bólintok.
Némán fújom ki a levegőt, szinte magamba zuhanok, miközben végigmegyünk a lehetetlenül hosszú folyosókon. Már nincs elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy felfogjam a körülöttem lévő tárgyak szépségét, üres tekintettel követem Őt.
- Hogy hívnak? – Lomhán emelem fel az arcomat, de a tekintetünk csak egy rövid pillanatig találkozik.
- Sonja… - Suttogok… a hangom rekedtes és száraz, hiányzik belőle az életerő lüktetése.
Ökölbe szorítom a kezeimet.
Nyugodj meg. Ne most hagyd el magad. Ne most add fel. Nincs joguk ártani neked. Nincs joguk elítélni.
- Justus vagyok, megidéztetek mára engem, és a nőt, akit magammal hoztam. – Csak fél füllel hallom a közömbös szavakat.
Justus… igen… már említette, hogy így hívják… csak akkor nem jutott el a tudatomig.
Félek.
Már nem tudok tovább hazudni magamnak… annyira… annyira félek.
Bántani fognak. Szándékosan jöttem át a folyón és hatoltam be a területükre… mindezek után rálőttem az egyik társukra, pedig ő egy ujjal sem ért hozzám.
El fognak ítélni.
- Gyertek be. A fegyvereket vegyétek el tőle. – Lopva mérem végig az idegen elfet. A haja hosszú, olyannyira világosszőke, hogy szinte fehéren csillog a Hold fényében. Neki mélyebb és céltudatosabb a hangja… és a mélyén ott bujkál egy különös, fenyegető komorság.
- Nem jelent ránk fenyegetést, hadd maradhassanak nála.
A feszültségtől terhes csend végtelen hosszúnak tűnik.
A szívem a torkomban lüktet, vadul, kitartóan fojtogat. Émelygek.
- Legyen. Hogy került a mi területünkre?
A rövid csend azt sugallja, hogy nekem kéne megszólalnom, érzem magamon az elfek súlyos, komoly tekintetét, de Justus szavai megtörik a pillanatnyi szótlanságot.
- Mielőtt belekezdene a védelmébe, én szeretném elmondani a történteket. Az éjjel esett az eső, valószínűleg elsodorta az ár, és így került a mi partunkra. Megzavarodhatott az árban, és nem tudhatta, jó helyen van-e. Utána találkozott velem, így kénytelen voltam magammal hozni.
Ha nem lenne kellő önuralmam, valószínűleg elkerekedett szemekkel hallgatnám a szavait, a szívembe könyörtelenül lassan költözik vissza a remény bizonytalan érzése.
Mit művel? Nem is így történt. És rátámadtam… miért nem mondta el?
Lopott pillantással nézek rá, a szemeimből kiölöm az aggodalom és az értetlenség homályos csillogását.
Miért érzem úgy, mintha… védeni próbálna?
Nem értem.
- Köszönjük Justus, de ezt a nő szájából szeretnénk hallani. – Oldalra sandítva, a szemem sarkából figyelem, ahogy hátralép.
Most már tényleg minden tekintet rám szegeződik.
Szánalmasan védtelennek érzem magamat.
Gyermekkorom óta ismerősök, családtagok vesznek körül. Gyermekkorom óta megszoktam, hogy vagyok valaki, hogy az emberek tisztelik az apámat. Megszoktam az erőt és a határozottságot…
Félek… itt minden szónak, minden rezzenésnek súlyos következménye van. Hogy történhetett ez? Hogy változhatott meg minden egyetlen rossz döntés miatt? Hogyan?
Itt mindenki ismeretlen, és mindenki ellenem van… itt csak egy jelentéktelen, zavaró betolakodó vagyok…
Lassan, tétovázva nyitom szólásra az ajkaimat, a hangom eleinte bizonytalan és halk.
- Én… - Megakadok, apró köhintéssel űzöm el a kellemetlen rekedtséget. Erőt és határozottságot kényszerítek a szívembe. Gyerünk! – Minden pontosan úgy történt, ahogyan… Justus – ismét elhalkul a hangom, furcsa érzéssel tölt el kiejteni az ismeretlen nevet. - … ahogyan Justus mondta. Már nem is emlékszem, hogyan estem bele a folyóba… azt hittem, hogy megfulladok… én tényleg azt hittem… de egy erős hullám valahogy nekivetett egy nagyobb kőnek, és sikerült kimásznom a partra. Fel sem fogtam, hogy a folyó rossz oldalán vagyok…
Felemelem a tekintetemet a földről, engedem, hogy a sötét pillantások az arcom árulkodó rezzenéseit fürkésszék. Az elszántság lassacskán felülkerekedik a félelmen.
Csend.
Ismét az a fülsüketítő, szívet tépő csend ereszkedik a teremre.
A szőke férfi előrevetett állal, lenéző tekintettel mér végig ismét. Láthatatlan ráncok sorakoznak a homloka bársonyos bőrén, a hangja komoran, bizalmatlanul dörren.
- És mégis hogy kerültél éjszaka a folyóhoz? – Nem rezzen az arcom, pedig a szívem őrült tempóban dübörög, mindent megtesz, hogy lehetetlenné tegye, hogy megszólaljak.
Összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt, az ujjaim finom idegességgel marnak a felkaromba.
- Feldúlt voltam… és a folyó csobogása mindig megnyugtat… – a tekintetük hazug fényt keres a szememben, mindhiába.
Nem kerüli el a figyelmemet, amint bizalmatlan pillantást váltanak.
Egy leheletnyivel erősebb hangon, felbátorodva folytatom, a hangomban alig észrevehető gúny bujkál.
- Van annyi eszem, hogy ha felfedezőútra indultam volna, azt nem éjszaka teszem…
Újra összenéznek, a néma szavak feszült rezzenései előrevetítik a döntést.
A tekintetem végigjárja a semmitmondó arcvonásokat, a komor pillantásokat. A mellkasom megint zsugorodni kezd, ahogy a félelem kíméletlenül visszaköltözik a szívembe.
Nem lehet…
A zavart csend ismét hosszúra nyúlik, a tanácskozást vezető férfi felém fordul. A szigorú szemekben látom a néma elégedettséget. A döntés megszületett.
- Justus! – Oldalra fordulva figyelem, ahogy lassú, ráérős léptekkel sétál előrébb a neve hallatán. A férfi hangja vészjóslóan cseng. – Még ha ártatlan is a nő, látott minket. Te is tudod, hogy a törvényeink értelmében meg kell halnia.
Elkerekednek a szemeim.
A fejemben hosszan visszhangoznak a könyörtelenül könnyedén kiejtett szavak.
Néhány perc alatt eldöntötték, hogy nincs helyem az élők sorában. Ennyit áldoztak a kérdésre, ami megpecsételte a sorsomat.
Néhány percet…
Nem gondolkozom, a hangom darabokra szaggatja az éjszaka nyugodt dermedtségét.
- Micsoda?! Ha ígyis-úgyis halál a sorsom, egyáltalán mi értelme a tárgyalásnak?
Már nem a félelem remegteti a hangomat. Az ítélet elhangzott.
Már nincs veszítenivalóm, minden lépésemet a harag és a keserűség vezeti.
Azért rendezték az egész szánalmas tárgyalást, hogy a saját lelkiismeretükön könnyítsenek? Ha halál a sorsom csupán azért, mert a területükre léptem, miért nem végeztek ki legalább csendben, kíméletesen, amíg aludtam?
Miért kell tovább nyújtani a szenvedést és a szorongást?
Előre lépnék, de valami nem enged.
Forró érintés.
- Képmutató… - Folytatnám a szitkokat, de a hangok útját elzárják Justus meleg, gyengéd ujjai. A számra tapasztja a kezét, finoman, óvatosan fog le, a hátam a mellkasához simul.
Gyűlölöm, ha megérintenek.
Gyűlölöm… most mégis megnyugtat, mintha hűsítő borogatásként csitítaná a keserűség lüktető fájdalmát.
Hevesen kapkodom a levegőt, a testem remeg.
A könnyek égetik a szemeimet, de a reszketés lassan elmúlik, a kétségbeesés első, heves hulláma lecsitul.
Az ismerős hang altató selymességgel mászik a fülembe, az izmaim ellazulnak.
- Primus, a törvényeink szerint csak azoknak a halandóknak kell meghalniuk, akik bűnt követtek el. – A férfi tekintete elsötétül, a sima arcvonások megkeményednek.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy a szavaid milyen következményekkel járnak, Justus? Ha nem végezzük ki őt, akkor mint a védelmezője, a te felelősségeddé válik az élete. Tudod jól, hogy a nő soha többé nem hagyhatja el a földünket.
Megremegek a megkérdőjelezhetetlen kijelentés hallatán, az ajkaim megrezzennek, de szerencsére még mindig nem enged megszólalni.
Mi az, hogy… soha többé?
Még ha meg is kapom azt a kegyet, hogy nem ölnek meg… az életem hátralévő részét itt kell eltöltenem?
Nem… az nem lehet. Nem ismerek senkit. A családom… az eddigi életem…
- Tudom. – A hangja hosszan visszhangzik a teremben.
A lehunyódó szemhéjak alól tűzforró könnycseppek gördülnek végig az arcomon.
Az eddigieknél sokkal hosszabb szünet következik, a szél heves süvítése kísérteties zúgással harsogja túl a teremben rekedt csend üvöltését.
A fejemet a mellkasának döntöm, lehunyt szemekkel várom, hogy valaki megszólaljon.
A döntés az ő kezükben van. Talán mindvégig csak egy élettelen báb voltam a szemükben.
- Rendben. Ha ez a döntésed, akkor legyen, a tanács gyűlését ezennel berekesztem.
Erőltetett nyugalommal kiejtett szavak. Nem nyitom ki a szememet, mégis érzem a felém áradó gyűlöletet.
Mit tettem, hogy csupán a létezésemmel ilyen haragot gerjesztek a szívükben?
Mit tett az emberiség, hogy ennyire gyűlölnek minket?
Nem értem… nem értem…
Justus finoman ereszt el, bátortalanul sandítok fel rá a vállam fölött. Rémisztő belegondolni, hogy az ő kezében van az életem. Miért csinálja ezt?
Kellemetlen, vészjósló érzés költözik a szívembe, ahogy lassan, tétovázva követem.
Rossz előérzetem van.
Tartok tőle.
Ugyanarra megyünk ki, mint amerre bejöttünk, az út mégis sokkalta rövidebbnek tűnik. Már nem érzem úgy, mintha a folyosó össze akarna szűkülni körülöttem, hogy megfojtson, a szívem már nem dübörög zaklatottan a kétségektől.
A belenyugvás ürességérzete meglepően gyorsan szétárad a mellkasomban, de a kérdések még mindig ott zsongnak az elmém mélyén.
A nyári éjszakák meglepően hűvösek tudnak lenni errefelé, a hideg szél szinte pofon vág, mikor kiérünk a falak óvó öleléséből. Egy pillanatra megtántorodom, majd néma gyásszal követem a lassú lépteit.
Az ajkaim kinyílnak. Tétovázom, várok, majd újra becsukom őket tanácstalanul.
Mióta vagyok ilyen gyáva?
Nem akarok félelemben élni, már ha életnek nevezhetjük azt, ami itt vár rám. Nem nyelhetem le örökre ezeket a kérdéseket…
Miért ne rövidítsük meg egymás szenvedését?
Megtorpanok. Zavartan, szótlanul figyelem, ahogy tesz előre még néhány lomha lépést, majd mikor észreveszi, hogy már nem követem, ő is megáll.
Hátrafordul.
Nem kérdez semmit, csak némán, végtelen türelemmel várja a szavaimat. Miért tesz úgy, mintha érdekelném? Nem értem…
- Miért? – Az egyre dühödtebben süvítő szél felkapja, szétcibálja a rövid szót, ezerfelé szórja a kétségbeesett hangokat. Arra késztet, hogy megismételjem a fájdalmas kérdést. – Miért védtél meg?
A fák suhogásának hangja elcsitul, amint az erős, szeszélyes széllökések első hulláma elvonul. A testem megborzong a hideg levegő mardosó érintésétől, de nem rezzenek. Makacs, már-már számon kérő határozottsággal állok előtte.
Miért? Ha a törvényeik ennyire ellenünk vannak, miért nem ölt meg tegnap éjszaka?
- Azért védtelek meg, mert így láttam helyesnek. – fesztelen egyszerűséggel ejti ki a semmitmondó választ.
Ennyi? Nem…
Megfordul, a fejével int, hogy kövessem. Néhány másodpercig még egy helyben toporgok, majd rászánom magamat, hogy néhány fürge lépéssel utolérjem.
- Hé, várj! - Az ujjaim a kezére csúsznak, hogy megállítsam, finoman érintem a lehetetlenül, kellemesen meleg bőrt. Riadtan kapom vissza a kezemet, mikor felém fordul.
Mit művelek?
Összeolvad a tekintetünk, elmélyedek a kék szemek kifejezéstelen pillantásában.
Mit… mit is akartam mondani?
Tudom…
- Ez nem válasz a kérdésemre! Nem értem… nem értem, hogy mi hasznod van abból, hogy kiálltál az életemért. Mit akarsz tőlem? – Zavartan hadarom a szavakat, a rezzenéstelen ajkak halovány, keserű mosolyra húzódnak.
Igen… talán most először tudok kiolvasni bármilyen érzést azokból a szemekből…
De miért… miért csalódottság az?
Nem értem. Semmit nem értek, amit csinál.
Felemeli a kezét, puhán érinti az államat, miközben közelebb hajol. A tekintete komor.
Hátrahőkölnék, de megtartja a fejemet. Mit csin…
- Látod… pontosan ez az a hozzáállás, ami miatt a halandók és a varázslények világát el kell különíteni egymástól.
Szomorúság, bú suhan át a kifejezéstelen arcvonásokon. Tágra nyílnak a szemeim, a szívem a fülemben dübörög. Megsüketít.
Lassú simítással ereszti el az államat, de még hosszú másodpercekig mozdulatlanul meredek magam elé. Az arcom mintha égne, a gondolataim kuszán kavarognak.
Mi… mi a…
Nehézkesen fogom fel a szavai jelentését.
„Nem értem, hogy mi hasznod van abból, hogy kiálltál az életemért…”
„Pontosan ez az a hozzáállás…”
Lehetetlen…
Lehetetlen, hogy nincs oka. Lehetetlen, hogy nincs hátsó szándéka. Senki nem segít egy ismeretlennek hátsó szándék nélkül.
Ismeretlen? Hiszen még meg is támadtam. Könnyedén véget vethetett volna az életemnek… ha elfogadta volna a döntésüket, még a kezét sem kellett volna bemocskolnia…
Mit akar tőlem? Összezavar.
Idegesít. Idegesít, hogy nem tudok kiigazodni rajta. Annyira más, mint azok az emberek, akiket eddig ismertem. Vagyis… inkább fogalmazzunk úgy, hogy annyira más, mint az emberek…
Remélem nem vár semmiféle hálálkodást tőle… azt lesheti… hiszen ő volt az is, aki idehozott…
- Várj… - Újra a nyomába eredek, a hosszú lábak lassú lépteinek ritmusát csak szapora lépésekkel tudom tartani. – Ha létezik a mágia… ha tudjátok használni, nincs rá mód, hogy kitöröljétek az emlékeimet? Az apám idővel rá fog jönni, hogy erre jöttem… ha utánam küld egy csapatot, akkor lemészároljátok őket?! – A hangom feldúlt, zavarodottan hadarok.
Nem mond semmit, még csak rám sem néz.
Az ajkaim megremegnek.
- Hé! Hallod amit mondok?
|
| Calael | 2012. 04. 07. 15:20:34 | #20300 |
Karakter: Justus
Megjegyzés: [Silvery-nek]
Ahogy az éjszaka leereszkedik, és beköltözik a fák közé... Ezt soha nem fogom megunni, ahogyan azt sem, hogy az éjszakai lények előbújnak a rejtekhelyükről, és nem törődnek azzal, hogy még látszódnak a nap sugarai a fák között megbújó mezőkön. Kivétel ma, ahogy igen gyakran ezen a vidéken, hiszen ezen a földön olyan gyakran esik az eső. Érzem az illatát, a fenyegetését, de azt is, hogy vízen kívül más nem fog hullani.
Felöltöm ruháim, majd elhagyom a házam. Egy mezőn telepedtünk le, gyönyörű kő- és faházakat építettünk, minden művészi hajlamunkat kiélve. A lemenő nap fényében olyan szép... De ez a csoda ma nem adatik meg nekem. Rámosolygok társaimra, akikkel útközben összetalálkozom, de nem bonyolódok bele egy beszélgetésbe sem. Mennek a főépületbe, a hatalmas csarnokaiba, hogy ott értekezzenek arról, amiről kedvük tartja. Én azok közé tartozom, akik éppen az erdőbe tartanak, nem törődve a hívogató tüzek fényével, inkább engedünk a csábításnak, amit a sötétség rejteget.
A falu - bár inkább kisvárosnak lehetne nevezni lassacskán - szélére érve futni kezdek, cikázok a fák között, bele egyenesen az esőbe. Hamar egy fának dőlök, kiélvezem, hogy nem hideg, és megvéd az ezüstös cseppektől, amik apró tócsákba gyűlnek a lehullott levelek között. Fokozatosan csendesedik, én pedig a széléhez sétálok a legközelebbinek. Leguggolok mellé, majd a borongós háttérben figyelem a vonásaimat. A sötét szemek és haj, pár vízcsepp benne, de inkább száraz hatást kelt; a teljesen nyugodt arc, ami összetartja ezt a képet; végül a falevelek, amik megbontják mégis ezt a harmóniát, amit meg lehet találni a tükröződésben. Pici kék lángot varázsolok elő, és helyezem a felszínre, a lehulló cseppeken különböző árnyalatokban törik meg a fénye. Sokáig nem fog kialudni, egészen pontosan reggelig, amikor a nap fénye eltünteti őket, vagy amíg le nem fekszem aludni. Persze örök életet is adhatnék a lángnak, de még így is eltűnne, ha a víz elfogyna alóla, hiszen abból kapja az erőt hozzá.
Tovább sétálok, élvezve a cseppek kopogásának hangját a friss és zöld leveleken, valamint a sárgás avarban. Kellemes tud lenni, főleg úgy, hogy nem betegedünk meg a hidegben. Mennyi embert láttam fetrengni egy ütközet után a sátortáborokban, sárban és lázasan...
Egy főnix tűnik fel előttem, lángba borulva, majd eltűnik a tűz körülötte, és csak egyhelyben lebeg, szárnyaival csapdosva. A szemébe nézek, amiből figyelmeztetést olvasok ki. A fejével mutatja az irányt, én pedig elindulok arrafelé. Nem verek nagy zajt, ami nem is olyan nehéz, hiszen a szárad levelek is megszívták magukat vízzel, így könnyedén hajlanak el a talpam alatt. Kiérek a tisztásra, az egyikre a sok közül, ami a területünk határát képező folyó mellett található. Figyelek, és meg is látom a betolakodót. Kesernyésen elmosolyodom, és lassú léptekkel indulok el felé.
- Állj meg!
Megteszem, amit a hang parancsol, hiszen tudom, ez úgy se lesz hosszú életű találkozás. Az idő nekem dolgozik, és az eső is, ami még mindig áztatja a védett földet.
- Ki vagy te?
A kérdés már nem olyan parancsoló, mint az első szavai voltak. Ember, ezt eddig is jól gondoltam, vörös barátom nem véletlenül repült hozzám, hogy értesítsen engem. Válaszként kék lángot idézek meg a kezembe, ami vidáman lobog az ég felé, nem törődve az esőcseppekkel.
- Mi vagy te?
Minőségbeli változás, mintha csak valami értelem nélküli életforma lennék. Ez azért elég sértően tud hatni, és vannak bizony olyanok, akik ezt már nem is tűrik el, és azonnal ölnek. Szerencséjére a nő nem velük futott össze, hanem velem.
- Érted, amit mondok? Mit akarsz tőlem?!
Mit tegyek veled?
Egy kisebb tündérraj suhan el tőlem két méterre, szemükben a riadalom tükröződik. Olyan kis aprók és védtelenek, de pont az ő irányából jönnek. Vajon miért?
Egyre idegesebb, pedig nem is provokálom. A legtöbb ember ilyenkor inkább dühödten néz farkasszemet velünk, és ront ránk kérdések nélkül.
- Azt szeretném, hogy velem gyere.
A végső elhatározás. Megölni nem szeretném, az elengedés meg szóba sem jöhet. Ez az egy átmeneti verzió van, ami valószínűleg nem nyeri el a tetszését.
- És ha azt mondom, hogy nem? - hangjában nyoma sincs a magabiztosságnak, amit még az első parancsánál hallottam.
- Akkor magammal viszlek - felelem teljes nyugalommal, amit még éppen kibírnak az idegei. Hallom az esőben az íj pendülését, és a nyílvessző suhanását is, ami megállíthatatlanul tör felém. Szememmel végigkövetem a mozgását, majd lángot tartó kezemmel elkapom. A fény végigfut rajta, egy pillanatra megcsodálom a tökéletes kidolgozását, majd a lány után rohanok. Megtámadott, amit nem hagyhatok szó nélkül. Hamar utolérem, mintha lassított felvételként futna előttem. Az elfek fogócskája mindig olyan gyors, hogy ez ehhez képest nevetségesen lassú. Finoman érintem meg a vállát, groteszk módon eszembe jut az a mondat, hogy "Te vagy a fogó!", de nem mondom ki hangosan. Zsebemből előveszem az eszenciás üvegcsét, kinyitom, és finoman az arca felé fújom a kiáramló gőzt. Csak az embereknek, sok szeretettel, Primustól. Mennyi ideig is fejlesztette ezt a főzetet, te jó ég...
Közben a lány a karjaimba hullik, én pedig felkapom szépen, a térdénél és a vállainál fogva, majd nyugodt tempóban indulok el az otthonom felé. Útközben látom a főnixet, ahogy előre repül, hogy valakit kiküldjenek a helyemre a határ őrzéséhez.
- Kit hozol? - kérdi tőlem egy ismerős hang.
- Egy embert, mégpedig nőt, kedves Cirus - felelem nyugodtan, mire elmosolyodik a megnevezett.
- Holnap estére kel fel, ha jól sejtem.
- Igen, szerintem is. Ismerjük már az álomgőz hatásait az embereknél eléggé jól.
Visszamosolyog, és az ember nem is gondolná, hogy mennyire fenyegető lény tud lenni a falu első embere.
- Akkor holnap este a hold első órájában hozd elénk a tanácsterembe, addigra magához fog térni.
Bólintok, majd továbbra is a nővel a kezemben elindulok a házam felé. Az ajtó szinte magától nyílik ki, ahogy elé érek, éppen csak meg kell simítanom a lábammal, hogy elinduljon befelé. Nincs zár az ajtókon, csak egy-egy ajtógomb kívül-belül, hogy mégse tegyük tönkre a lábunkkal a gyönyörű domborművet a felszínén. Szükséghelyzetben azonban... Kénytelen vagyok meghozni ezt a döntést.
Lassan hajnal lesz... Le kellene feküdni. A lányt egy vendégszobába viszem, ahol a letakart ágyra fektetem. Előkeresek egy plédet az ugyancsak faragásokkal díszített szekrényből, majd letakarom vele a betolakodót. Egy darabig figyelem, majd rájövök, hogy csurom víz szegényke, és hogy nem biztos, hogy a legjobbat teszem neki azzal, hogy nem veszem le róla a csöpögő ruhadarabjait. Kicsi rá az esély, hogy megfázik, de azért begyújtom a kandallót, hogy felmelegítse a szoba levegőjét. Nem sokat szenvedek a tűzrakással és felélesztésével, saját lángjaimba borítom be a fadarabokat. A nyílvesszőt pedig, amit egész úton a kezemben tartottam, lerakom mellé az ágyra.
A nap már túlhágott a delelőjén, mire kinyitom a szemem. Egy másodpercbe se telik felkelnem, ugyanúgy ver a szívem, mint tegnap este az erdőben. Kiegyensúlyozott a szervezet, az enyém különösen. Három állapotban ver a szívem: alvás közbeni alacsony vérnyomással, -
A nő. Vele kell törődnöm és nem magam elemeznem, hiszen a sorsa van a kezemben. Mindenki, aki a területünkre lép, meghal. Főleg, ha lát minket, vagy valamelyik varázslényt. Rám támadt. De olyan fiatal, nem mintha emlékeznék arra, hogy milyen olyannak lenni. Csak a nappalok és éjszakák hossza az, amihez a fiatalságot mérni tudom, mint mikor felkel a nap keleten, halványsárga fénybe borítja a világot, és percek alatt el is múlik.
Átmegyek hozzá, és leülök az ágy mellé, úgy figyelem, hogyan lélegzik, hátha valamit ki tudok olvasni belőle. Álmodik, ezt az egyet tudom, mocorog, majd abbahagyja. Biztos nyugalom állt be az álmában. A haja száraz, a ruhái is annak tűnnek, a tűz pedig még mindig ég a kandallóban, holott a fadarabok már a végüket járják.
Hosszú ideig ülök egyhelyben, de fel se tűnik. Ez idő alatt teljesen memorizálom az arcvonásait, a hajának színét, a szempilláinak a hosszát, egyszóval: mindent. A testét békén hagyom a pléd alatt, és szerencsére nem is forgolódik úgy, hogy minduntalan fel kelljen húznom rajta.
A nap lassan kezd lefele menni, narancssárga fénybe borítva a fehér falakat. Ahogy a lány arcára esnek ezek a fények, remegni kezdenek szempillái, majd óvatosan felül. Értetlenséget látok rajta, majd ahogy rám pillant, azonnal felül és hátrafele kezd csúszni az ágyon, amíg a hátsó támla meg nem fogja.
- Hogy kerülök... ide?
- Megmondtam, hogy magammal foglak hozni, tehát nálam vagy.
Csodálattal néz végig rajtam, és félelemmel, de előbbi van fölényben. Nem hiszem, hogy sokáig, és ezt hamarosan az ő tudtára is kell adnom.
- Ki -
- Hogy ki vagyok én? - vágok a szavába, mire bólint. - Justusnak hívnak, az erdőnek ezen részét védem, ahogy a rajtam kívül itt lévő más elfek is. Az olyanoktól, mint te - teszem hozzá apró főhajtással felé.
- Mint én? Hiszen nem is ártottam -
- Rám lőttél az íjaddal. Ne merd azt mondani, hogy nem tudnál ártani nekünk.
Szomorúság bújkál a hangomban, az ő arcára pedig kiül a félelem, vagy ahhoz nagyon hasonló érzelem. Mit tehetnék veled? Még mindig ez a kérdés.
- Találd ki, mivel fogod megvédeni magad. Van még két órád addig, amíg a tanácsterembe viszlek, ahol döntünk a sorsod felől. Most magadra hagylak. Ne próbálj megszökni.
Tőmondatok, de talán csak így érti meg, hogy tényleg az a fontosabb, hogy saját magával foglalkozzon, és ne gyarapítsa a bűnei számát. Felállok és kisétálok a szobából, majd az ajtó mellett leülök a földre.
Két órával később újra benyitok, és faarccal figyelem, ahol a lábát lógatva ül az ágy szélén, teljes fegyverzetben.
- Nálad maradhatnak.
Szólítom meg, és úgy fordul felém, hogy közben reccsen a nyaka. Nem sok mindent tudok leolvasni az arcáról, de ez így is van rendjén. Ezt kell megőriznie a tárgyalás alatt is.
- Menjünk. Maradj végig mellettem.
Feláll, és a legkecsesebb mozdulatokkal kezd követni a házban, míg ki nem érünk az utcára. Apró kavicsok borítják a földet, a házak előtti kőkerítések között. Lassú tempót diktálok, hátha szeretné kiélvezni a márványos oszlopok látványát, a kőből és fából faragott oszlopokat, az örök életű fákat, melyeknek levelei smaragdból lettek kifaragva, a sokszínű virágok, amelyek aranyból nőttek, és nyílnak ki éjszaka, nappal pedig az ezüstök...
- Nálunk az értékük a szépségben rejlik - jegyzem meg neki, de nem válaszol rá. Talán kezdi érteni, miért nem engedünk másokat erre a területre? Fogalmam sincs, de talán majd el tudok róla beszélgetni vele.
- Megérkeztünk.
Válaszként csak bólint, majd a kétszintes épületre emeli a tekintetét. Én is így teszek, az apró ezüstcsillagokat csodálom a tetőn, az aranyindákat és a rubinvirágokat az oldalán, és a fehér alapot, ami kiemeli ezeket a szépségeket. Az ajtó fából készült, akárcsak bárhol máshol, bár inkább lehetne kapunak nevezni a két szárnya miatt. Nyitva van, mi pedig átsétálunk közötte, és a mélyvörös szőnyegre lépünk. A lépcső felé vesszük az irányt, az első emeletet megcélozva. A főterünk a másik oldalán van az épületnek, és a tanácsterem arra néz rá, így ahogy felérünk, tartjuk az irányt, és a sárgára színezett falak között sétálunk. A falakon fehér fényt kibocsátó üveglámpások helyezkednek el, amik a fáklyák alakját veszik fel. A mágia, ami az építészeinkben rejlik, mindig is lenyűgözött.
- Hogy hívnak? - kérdezem a lányhoz fordulva.
- Sonja - feleli csendesen.
Nem tudom, hogy kellene elmagyarázni neki, hogy a legtöbb elfogott embertől senki sem kérdezi meg, hogy hívják, hiszen a halállal kell egyesülniük, aki nem kérdezi meg őket, és emiatt mi sem.
Nyitott ajtó fogad itt is minket, odabent a legidősebbekből állóak tanácsa. Ez egy kisebb ügy, elegendőek ők is, nem kell a teljes falu előtt megbeszélnünk egy ember sorsát.
- Justus vagyok, megidéztetek mára engem, és a nőt, akit magammal hoztam.
- Gyertek be. A fegyvereket vegyétek el tőle - mondja Primus az ajtónál álló két őrnek.
- Nem jelent ránk fenyegetés, hadd maradhassanak nála.
Pár másodperces csönd múltán szólal meg: - Legyen. Hogy került a mi területünkre?
- Mielőtt belekezdene a védelmébe, én szeretném elmondani a történteket. Az éjjel esett az eső, valószínűleg elsodorta az ár, és így került a mi partunkra. Megzavarodhatott az árban, és nem tudhatta, jó helyen van-e. Utána találkozott velem, így kénytelen voltam magammal hozni.
- Köszönjük Justus, de ezt a nő szájából szeretnénk hallani - jegyzi meg Primus fenyegetően, mire fejet hajtok, és a háttérbe húzódom, és megadom a lehetőséget Sonjának, hogy érvekkel szálljon harcba az életéért.
|
| Silvery | 2012. 04. 06. 20:26:35 | #20286 |
Karakter: Sonja
Megjegyzés: (Calaelnek)
A fából tákolt kerekek hangos nyekergéssel koppannak a főút apró kavicsain, a lovak patáinak visszhangzó dübörgése bekúszik a fák közé szorult sötétségbe. Eggyé olvad, összefolyik a tucatnyi gyors dobbanás.
Lehunyom a szemeimet, a szívem heves lüktetése nem segít a hangok szétválasztásában.
Rég álltak meg pihenni, a lovak szabálytalan, túlhajszolt léptei fáradtságra utalnak. Érzem magamon a társaim tekintetét… jelre várnak. Tőlem.
Már csak néhány másodperc és itt lesznek. Sok testőr kíséri a hintót, nem lesz könnyű dolgunk. Tökéletes időzítés kell.
Még várj…
Tökéletes.
A szemem élesen villan, az ujjaim között végighúzom simára csiszolt nyílvesszőt. A nehéz íj megalázkodva feszül pattanásig a karjaimban, a kihúzott kardok ezüstös pengéjén megcsillannak a levelek között átszökő napsugarak.
Egy emberként mozdul a csapat. Összehangolt, villámgyors, hibátlan. Kivédhetetlen.
A lovak riadt nyerítése túlharsogja a fájdalmas üvöltések szívbetépő zaját, élettelen testek hullnak az út porába. A fém pengék szinte szikrázva csapnak össze, a forró homokot felkavarják a heves mozdulatok, a napsugarak kísérik a kétségbeesett küzdelmet.
Esélyük sincs.
Az íjászok a fák sűrű, sötét lombkoronájába burkolózva, a magasból küldenek újabb és újabb kivédhetetlen, halált hozó csapásokat.
Nem kell sok idő, hogy az utolsó élő katona is holtan essen össze.
Leugrom, a lábam alatt halk, fájdalmas roppanással törik össze egy elszáradt gally. Néma, várakozással teli csend váltja fel a dulakodás hangzavarát. Lassú, kimért léptekkel sétálok át a halott és félholt emberek kisebb tömegén. Nem nézek rájuk, a szívembe mégis beköltözik a bűntudat ismert, nyomasztó érzése.
A harcosok között állva, csendben figyelem, ahogy Sergius és Jared kirángatja a fiatal nemeslányt és a nevelőnőjét a hintóból. Véres kard emelkedik a magasba, lesújtani készül. A hangom darabokra tépi a nyugtalan szótlanságot.
- Állj! – Sergius ledermed a mozdulatban, a megfeszült izmok elernyednek, a csapás lendülete elhal. Kérdő, megkönnyebbült, felháborodott tekintetek szegeződnek rám, emelt fővel lépek előre. Az arcvonásaim merevek és rezzenéstelenek, akár egy kőszoboré. – Az életük már nem jelent veszélyt számunkra, miért akarod hát a halálukat? – kemény, éles, határozott szavak.
Összefonom a mellkasom előtt a kezeimet, hogy elrejtsem remegésüket, de még így is lenéző, megvető pillantást kapok válaszul.
- Láttak minket, meg kell halniuk.
Teszek egy lassú, rövid lépést feléjük, de mindvégig állom a tekintetét.
- Már így is tudják, hogy itt vagyunk. Ereszd el a nőt és a gyereket.
Megrándulnak a markáns, férfias arc izmai. A tekintetében sötét fény villan. Gyors mozdulat, a gyermeknek felnyikkanni sincs ideje, a torkán végighúzódó sebből ömlő vér eláztatja a hófehér selyemruha finom anyagát. Összeszorítom a fogaimat, még egy másodperc, és az öreg nő is követi őt a halálba.
- Nem kellenek szemtanúk. – halkan sziszegi a fogai közül a szavakat – Nekem egy nő nem parancsol.
Megfeszülnek az izmaim, előre lépve rántom ki a kardomat.
- Még akkor sem, ha jobb harcos nálad? – Gúnyos mosollyal lép felém, leereszti a kardját.
A szívem hevesen dübörög, a düh jobban égeti a mellkasomat, mint ahogy az elfojtott könnycseppek égetik a szemeimet. A torkom összeszorul, az ujjaim szinte elfehérednek, olyan erővel markolom a kard kellemesen hűvös anyagát.
- Sonja, nem fogok harcolni veled. Az, hogy úgy viselkedsz, mint egy férfi, még nem tesz azzá. Apád majd választ utódot közülünk…
- Például téged? – Leplezetlen gúnnyal köpöm a szavakat, s ő mosolyogva csúsztatja a kardját a hüvelyébe. Bárcsak levakarhatnám az arcáról azt a vigyort…
Bárcsak…
- Azt, akit jónak lát. És ha véletlenül rám esne a választása… az úrnőmmé tehetlek… - Az arcomhoz ér, a hátamon jeges borzongás rohan végig.
Egy lendületes mozdulattal csapom el a kezét, nyílt undorral lököm el magamtól.
- Azt ajánlom, hogy ne érj hozzám még egyszer, ha szükséged van még a kezedre!
Megfordulok, érzem magamon a társaim tekintetét. Nem nézek a szemükbe. Nem keresek sem együtt érzést, sem felháborodást, sem lenézést.
A nevemet hallom, de nem lassítok. Heves, lendületes léptekkel hagyom magam mögött az elcsendesedett bandát. Majd Sergius befejezi a küldetés vezetését.
Ökölbe szorulnak az ujjaim.
Mit kell tennem még, hogy elfogadjanak? Miért nem születhettem férfi testben?
~*~
Az éjszaka sötétsége fekete bársonytakaróként nehezedik a fák lombjaira, az erdő élővilágának apró neszei elcsendesednek, a nappali állatok békét keresve szunnyadnak el, hogy átadják a helyet a kicsiny éjszakai rágcsálók nyüzsgésének.
Most minden nyugodt és békés, csak a baglyok halk huhogása töri meg a természet gyönyörű nyugalmát.
Lehunyom a szemeimet, mélyen magamba szívom a nehéz levegő élénk, friss illatát.
Esni fog.
Nincs csodálatosabb egy frissítő nyári zápornál, ami elmossa az emberek örök problémáit. Gyűlölet, hatalomvágy, bizalmatlanság. Mindenhova beférkőznek, hogy életeket tegyenek tönkre és jövőket zúzzanak porrá…
A távolból halk, boldog énekszót hoz felém a hűvös éjszakai szellő. A társaim ünneplik a mai küldetés elsöprő sikerét, és az értékes zsákmányokat. Mozdulatlanul hallgatom a zene lüktető dallamát. Ismerem a dalt, mégsem érzek kényszert, hogy velük énekeljem.
Óvatos, lassú léptek nesze. Hátrapillantok a vállam fölött.
- Tudtam, hogy itt talállak. – Halovány mosollyal fordulok felé, mikor leül mellém. Nem szólalok meg. – Ne törődj azzal, amit Sergius mond. A maga módján ő is csak jót akar.
Némán bólintok. Túl kimerült vagyok ahhoz, hogy vitatkozni kezdjek az egyetlen emberrel, akit tisztelek.
Hosszú volt ez a nap, a gondolataim egyre lomhábban vánszorognak, miközben hallgatom apám szavait. Soha véget nem érő percek múltán fejezi csak be a vigasztalással egybekötött megrovást. Szerinte még túl fiatal vagyok a harchoz… még ő sem áll ki mellettem.
Talán igazuk van? Talán le kéne mondanom az álmomról, hogy kivívjam a büszkeségét? Azt szerettem volna, ha nem kell keserűséget éreznie amiatt, hogy csak egy lánya született… azt szerettem volna, hogy elismerjen…
Talán csak még több problémát okozok neki ezzel?
Mikor végez, feláll és magamra hagy, ismer már annyira, hogy tudja: ilyenkor magányra vágyom.
Dermedten, mozdulatlanul hallgatom a távolodó léptek hangját.
A csillagtalan égbolt koromfeketén magasodik fölém, elmerengve figyelem a hívogató, jól ismert sötétséget. Szeretem az éjszakát. Szeretem a sötétség rejtekét.
Leugrom a kidőlt fa vastag, durva kérgű törzséről, a bordó bársonyköntös selymes libbenéssel követi a légies mozdulatot. A lábaim puhán, hangtalanul érintik földet.
Az íjamat és a nyílvesszők tokját a vállamra kapva indulok el a fák között, végleg magam mögött hagyva a fák között átszűrődő tábortűz homályos fényeit. A szívem minél messzebbre hajt tőlük. Talán csak pillanatnyi szeszély, talán mostantól örökre érezni fogom ezt a keserűséget a mellkasomban…
Az első esőcsepp finoman koppan a bőrömön, hűs megnyugvással simogat. Elmosolyodva nézek fel a sötét fellegek homályába. Nem kell sokat várni rá, hogy a hírhozó cseppecskét kövesség társai. Halk, záporozó kopogással érintik a fák szomjazó leveleit, felfrissítve a hőségtől kiszáradt erdő szikkadt levegőjét.
Halkan felnevetek, a lépteim maguktól gyorsulnak fel. Már nincs messze, mindjárt ott vagyok. Futok.
A folyó nyugalmat árasztó zúgással hullámzik, az esőcseppek több ezer apró köröcskét varázsolnak a máskor nyugodtnak tetsző víz felszínére. Ledobom a vállamról az íjat és a nyilakat, a kezeimet kitárva engedem, hogy ez esőcseppek megmosdassanak. A ruhám ronggyá ázva tapad a bőrömre, a hajam ziláltan hullik a vállaimra. Csodálatos érzés.
A víz tisztító ereje.
A lelkemet könnyűnek, gondtalannak érzem. Olyan jó… néha olyan jó nem gondolni semmire. Olyan jó elfelejteni a terheket, amiket az akaratunk ellenére szabtak ránk…
Kinyitom a szemeimet, a folyó habjaiban tükröződik a csillagok ezüstös ragyogása.
Csak egy röpke pillanatig figyelem elámulva, a szemöldököm felszalad a homlokomon. Az égre emelem a tekintetemet.
Végtelen sötétség. Mi a…
A szemeim elkerekednek, teszek egy rövid lépést a tiltott folyó partja felé. A túlpart homályba burkolózik. Kápráztak a szemeim?
Mintha a csillagok ragyogtak volna a sötét fák között. Lehetetlen. Ennyire fáradt lennék?
Előrébb lépek, vágyakozva figyelem a túlparti erdők titkos rengetegeit.
Apró fénycsóva űzi el a sötétség komor uralmát, a testem magától mozdul. Nem adok időt a kétkedő gondolatoknak. Az ujjaim megragadják az íjat, a következő pillanatban már a hívogató habok közé vetem magam.
A víz hideg érintése kijózanít, bevillannak apám szavai az elveszettnek hitt, régmúlt emlékek közül.
„Soha, soha ne menj át a folyó túlpartjára”
Még kislány voltam, mikor megtanultam ezt a törvényt. A „miért?” kérdésre soha nem kaptam kielégítőbb választ annál, hogy „mert azt mondtam”.
Talán emiatt tűnt mindigis olyan végtelenül vonzónak? Emiatt kísért a szívem mélyén örökké a csábítás?
Csak kiderítem, hogy mi volt az… csak néhány perc lesz az egész, és visszamegyek a másik oldalra. Csak egy kicsit. Hisz mi értelme törekedni a tökéletességre és követni minden szabályt, ha így sem fogadnak el?
Kimászom a partra, teszek néhány lassú, bizonytalan lépést előre. Az eső már elállt, rövid, átfutó nyári zivatar volt csupán. A fák mintha énekelnének a boldogságtól, a szél halkan zizegteti a nedves leveleket. Miért érzem sokkal szebbnek a hangjukat, mint a társaim énekét?
Elérem a magasba tornyosuló fák tömegét, megtorpanva nézek hátra a vállam fölött. Most olyan távolinak tűnik az erdő, amit pár perce még az otthonomnak neveztem… otthon… család…
A fák sűrűje mélyén tompa fény lüktet a távolban. Mintha hívogatna magához, nem tudok ellenállni. A kíváncsiság hajt előre. Vajon miért tiltott az erdőnek ez a része? Vajon mi teszi olyan veszélyessé, hogy tilos átjönnünk? Vajon meg fogom bánni…?
Most semmi nem érdekel, csak az, hogy valami elfelejtesse velem a ma történteket.
A fűszálak gyengéden simogatják a bokámat, a lépteim óvatosak, puhatolózva haladok az ezüstös fény felé. Megszoktam, hogy ismerem az utakat, ismerek minden fát és bokrot… de itt minden ismeretlen… az újdonság különös varázsa rég érzett izgalommal tölt el.
Furcsa dallamok másznak a fülembe, mintha megrészegítenék a gondolataimat, eltompítanák a többi érzékemet. Már csak néhány lépés…
A szemeim tágra nyílnak.
Egy apró tisztás tűnik fel a fák között, a parányi, csillagfényt árasztó teremtmények fürge pillangóként cikáznak a lila pompában fürdő virágok fölött.
Ez… mik ezek?
Ledermedve, megbűvölten hallgatom az éneküket. Felém jönnek. Hátrálnék, de nem tudok megmozdulni, őszinte ámulattal figyelem a kicsiny, emberszerű lények mozdulatait.
Lehetetlen… mint az ősi mítoszok képeskönyveiben, amiket kislány koromban lapozgattam.
Tündérek? Nem… lehetetlen. Ez lehetetlen. Álmodom?
Nevetnek. Vidám, csilingelő, nem evilági kacaj.
Megrezzenek, mikor az egyik apró lény hozzám reppen, és felemeli az egyik kócosan előrehulló hajtincsemet. Néma döbbenettel engedem, hogy a többi tündér is kövesse a példáját. Fürge, lelkes mozdulatokkal fonják be a hajamat, jókedvűen elmosolyodom a gyengéd érintésektől.
Mágia… milyen régen volt, hogy ilyesmiről ábrándoztam… milyen régen magam mögött hagytam a gyerekkor gondtalan varázsát.
Felemelem a kezemet, engedem, hogy az egyik tündérke a tenyerembe üljön, meggyőzöm magamat, hogy tényleg álmodom. Csak az álombeli énem venné a bátorságot, hogy átjöjjön ide…
- Köszönöm. – Halkan, mosolyogva suttogok, miközben figyelem, ahogy kicsi virágocskákat tűzdelnek a hosszú hajfonatba.
Felemelem a tekintetemet, és riadtan hőkölök hátra. A tisztás szélén egy magas, sötétségbe burkolózó alak figyel minket, halovány, kék fény dereng mögötte.
Felém lép. Lassú, nyugodt mozdulat.
Összerezzenek, villámgyorsan tépem le az íjat a vállamról. A tündérek riadt sikkantásokkal rebbennek szét. A nyílvesszőt határozottan szegezem a közeledő férfira.
- Állj meg! – Megáll. Meghökkenve, ledöbbenten meredek rá, akaratlanul is hátrálok egy alig észrevehető lépést. A szívem aggodalmasan dübörög.
Nyugalom… ez csak egy álom, nem igaz?
Hiába próbálom elkapni a tekintetét, túl sötét van hozzá. Remegnek a térdeim. A gondolataim zavarodottan kavarognak.
Lopva hátrapillantok, a fák elrejtik az ösvényt, amin ide jöttem. A folyó… még nincs messze… még visszatalálnék…
- Ki vagy te? – Életemben először nem sikerül elrejtenem a hangomból az idegességet. Most először találkozom az ismeretlennel… most először érzem tényleg veszélyben magam.
Eddig mindig én voltam a vadász… nem szeretnék áldozattá válni.
Nem kapok választ, a kínos, feszült csend túlságosan is hosszúra nyúlik.
Engem figyel, oldalra dönti a fejét. A tenyerében élénkkék láng lobban fel, megvilágítja a bársonyosan sima bőrt, a fedetlen mellkast, az átható pillantást és a hosszú, hegyes füleket. Riadtan hátrálok egy újabb lépést, a nyílvessző hegyét mindvégig rá szegezem.
Megremegnek az ajkaim. Megszólalnék, de nem jönnek a hangok. Ez az ijedtség túl valóságos ahhoz, hogy álom legyen… lehetetlen….
Szedd össze magad… bátorság… gyerünk!
- Mi vagy te? – A hangomban a megrökönyödöttség mellett őszinte ámulat és kíváncsiság is megbújik, miközben egy kicsi változtatással megismétlem a kérdésemet.
Miért nem válaszol?
- Érted, amit mondok? Mit akarsz tőlem?! – Az idegesség egyre jobban remegteti a hangomat, az ujjaim már zsibbadnak az íj görcsös szorongatásától. Nem fog válaszolni. Nem fog válaszolni. Még soha nem éreztem magamat ennyire tanácstalannak, kérdések ezrei sorakoznak a fejemben.
- Azt szeretném, hogy velem gyere. – A hangja gyengéd, mély és selymes, rémisztő, csiklandozó bizsergés fut végig a gerincemen. Nem látok a tekintetében gonoszságot, a közelsége inkább áraszt lomha, békés nyugalmat, mint veszélyt… ez az ami még fenyegetőbbé teszi.
Összeszűkülnek a szemeim.
- És ha azt mondom, hogy nem? – Hátrálok egy lépést, a hátam az egyik fa törzsének ütközik. Közelebb lép. Lassú, feszült macska-egér játékot játsszunk.
- Akkor magammal viszlek. – Egyszerű, őszinte kijelentés, és nem is kell ennél több hozzá, hogy cselekvésre késztessen.
A nyílvessző halk szisszenéssel hasítja a levegőt, a következő pillanatban már a keskeny ösvény nedves fűszálait taposva rohanok a folyó partja felé. Lassan, nehézkesen dolgozza fel az elmém az imént látottakat, a gondolatok visszapörgetik a villámgyors eseményeket.
Kilőttem a nyílvesszőt… és mielőtt lett volna időm megfordulni, jól láttam, hogy… elkapta?
Nem… nem… ez lehetetlen. Ez nem történhet meg. Egyszerűen nem történhet meg.
A szívem a torkomban lüktet, szinte megfojt. Nem merek hátranézni, úgy érzem, mintha a nyomomban lenne. Nem veszíthetek időt. Már látom a mozgolódó hullámokat. Már látom a folyót… már csak néhány lépés…
Puha érintés… nem érzek fájdalmat, de mégis megállít. Az ajkaim kinyílnak, de a hangok bent rekednek.
Meleg, lágy zsibbadtság kúszik végig a testemen, minden izmom ellazul a kellemes érzéstől.
Mintha repülnék, a lábaim alatt nem érzem a talaj biztos érintését.
Fáradt vagyok. Annyira nagyon fáradt...
|
|
