|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Saga-chan | 2014. 09. 27. 18:58:43 | #31464 |
Karakter: Aesma Daeva
Megjegyzés: Kis tigrisemnek
Mennyire imádom én a középkort, mindenhol hatalomra éhes emberek, ebből rengeteg háború és halál következik. Én pedig úszkálhatok a lelkekben és a vérben , ennyit csak megérdemlek ha már én uszítottam a viszályt. Éppen a kedvenc időszakomat töltöm, az pedig az emberi vérben való fürdőzés. Nincs is jobb mint a fiatal gyermekek vére, nem csak zsenge de energiával is feltölt. Pár perc elteltével megérzem bátyámat, aki hozot nekem valami finom lelket. Kopogtatás nélkül jön be a fürdőmbe, minek az úgy is tudom mikor ki jön hozzám.
- Öcsikém, már megint vérben fürdőzöl? Tisztára mint Kleopátra, csak ő tejben meg vajban fürdött. De nem ezért jöttem. - folyton az idegeimen táncol, pedig nagyon jól tudja azt nem kéne. - Hoztam neked valami igazán finomat kéred? - szemöldökömet felvonva nézek a szemébe, megeresztem ''most hülyének nézel vagy mi?''
- Szerinted? Ilyen idióta kérdést is csak te tudsz feltenni, akarom na ná. De remélem nem olyan meglepi lesz mint a múltkor. Az a vén banya nagyon rossz ízű volt, egy hétig nem is szabadultam az izétől.
- Már bocsánatot kértem, nem? Egyébként is te akartál gyors kaját akkor meg ne sírjon a szád.
- Jól van csak add már! - szólítom fel bátyámat, amint az arany kehely a kezembe kerül azonnal ki iszom a tartalmát. Igazán finom falat, egy nagyon fiatal gyermek lélek energiája, sajnos egyáltalán nem sajnálom őket. Lehet nyugodtan gyűlölni de ez vagyok én, apám ennek teremtett és nekem nagyon is megfelel.
- Mond csak bátyám, milyen korú gyermek lelke volt amit az előbb elfogyatkoztam?
- Csak pár órás volt, az anya és ő is bele halt a szülésbe. Az anya lelkét nem tudtam elhozni mert egy rakat angyal is ott volt, csak a gyerekét tudtam. De amint látom ez is a kedvedre tett.
- Igen jól gondolod, de most menj és deríts ki mindent egy Tora nevezetű fél démonról, ha jók az információim akkor nagyon is démon szeretne lenni.
- Mindig csak a munka mikor lesz egy kis szórakozás? - mindig csak a szórakozás, igaz mindig azt csináltuk.
- Tudj meg mindent erről a kis démonról utána szórakozunk egy kicsit a Földön, mit szólsz hozzá? - sejtelmes mosollyal távozik a fürdő szobámból, nagyon is tudom mindent ki fog deríteni róla.
2 nappal később
Unatkozom, már eltelt két nap és semmi. Nem hiszem el , nem találni semmit róla. Annyira nem ehet nehéz egy emberekkel lakta szenny telepen megtalálni egy fél démont!
- Nagyuram a testvére keresi de nincs egyedül. - hűséges inasom végre szaftos híreket hozott, fel kelek a tron székemről majd elindulok a nappaliba, ahogyan a földi emberek hívják. A drága testvérem a kanapén ülve szorit le egy kisebb testet. Messziről érezni, hogy a kicsi test tulajdonosát Torának hívják.
- Bátyám, mit hoztál nekem? - a kicsikére nézek, majd csak veszem észre, hogy itt van előttem és a felsőm nyakát szorongatja.
- Ide figyelj te csont kollekció, nekem erre nincs időm vagy meg mondod, hogyhogy lehetek démon vagy húzok a picsába! Értetted? - meg a nagy ló faszt, mit képzel magáról ez a mihaszna kis szemtelen nikkel bolha, testvéremre nézek aki csak szem forgatva adja a tudtomra ő nem érdekli ha kinyírom a kis démont.
- Először is – fogom meg a csuklóit, majd megszorítom őket, hogy előttem térdelhessen. - nem csont kollekció a nevem, hanem Aesma Deava a legerősebb démon Lucifer után. Másodszor ha még egyszer meg sértesz – lassan eresztek ki két, fekete tű hegyes csontot magamból egyiket a torkáig másikat a szívéig. - a saját házamba megöllek és ezt veheted fenyegetésnek.
|
| makeme_real | 2012. 07. 06. 02:09:43 | #21987 |
 Karakter: Aiden
Csupa fehérség vesz körül… Megpróbálok megmozdulni, de nem sikerül. Mintha oda lennék betonozva, egy helyre. Valahol, nem messze tőlem az anyám arca rajzolódik ki a fehérségből. Anya... Mi ez...? Mit keres itt? Meg akarom szólítani, de egy hang sem jön ki a torkomon. Aztán a semmiből felbukkan mögötte az apám alakja... kezében egy kést szorongat, amit... amit egyenesen anyának szegez. Nem! Nem bánthatja! Engem már ideküldtek miatta, akkor legalább anyát ne...
Rá akarok kiáltani, de még mindig nem tudok egy hangot sem kiadni. Az apám fölemeli a kezét, és anya felé lendíti a kést...
Reszketve, zihálva ébredek föl. Csak álmodtam... Körbenézek. Már megint az erdőben vagyok. Mindig itt kötök ki, amikor a múltammal kapcsolatos rémálmok gyötörnek. És minden egyes alkalommal a szívbajt hozom jelenlegi gyámjaimra.
- Aiden! Aiden! – hallok egy ismerős hangot kiabálni.
Összeszedem magam, és feltápászkodom a földről, leporolom a ruhámat, majd megköszörülöm a torkomat.
- Itt... itt vagyok – szólalok meg rekedten.
Elindulok a hang irányába, és hamarosan meg is pillantom a felém közeledő, 50-es éveit taposó asszonyt.
- Aiden, drágám, minden rendben? – szorítja meg a vállamat gyengéden.
- Igen... azt hiszem – mosolygok rá halványan.
Amanda mindig is saját fiaként szeretett engem, és én is nagyon szeretem őt. Sosem meséltem el neki, mi történt velem, és mi vagyok én valójában – de magától is tudja, hogy más vagyok. Hogy nem vagyok egészen ember. Nem csoda... Lassan 20 éve már, hogy befogadott, és ez alatt a 20 év alatt a külsőm egyáltalán nem változott, nem öregedtem semmit. De mindannyian elfogadnak így, és ez nekem bőven elég.
- Gyere, menjünk haza.
Felé nyújtom a karomat, ő pedig belém karol, és így sétálunk vissza a kis házikóba, ahol a családjával együtt élünk.
Csendesen megyünk be a házba, hiszen mindenki alszik. Igazából nem is értem, Amanda hogyan vette észre, hogy megint nem vagyok az ágyamban. Talán csak felébredt valami miatt, és leellenőrizte, hogy minden rendben van-e.
A szobám ajtajáig kísér, ahol még kapok egy szoros anyai ölelést.
- Most már igyekezz nyugodtan aludni, rendben? – paskolja meg az arcom.
- Megpróbálok – mosolygok rá.
Sóhajtva bújok be az ágyamba, de alig hunyom le a szemem, érzem, hogy valaki a takaróra fekszik. Kinyitom a szemem, és Amandáék kisfiát, az alig hétéves Bradleyt pillantom meg.
- Hát te meg mit keresel itt? – suttogom mosolyogva.
- Vigyázok rád, hogy ne álmodj megint rosszat – pislog fel rám.
Halkan elnevetem magam, kihúzom alóla a takarót, és nyakig betakargatom.
- Köszönöm – puszilom meg a feje búbját.
Apró kezeivel átölel az oldalamnál, fejét a karomra hajtja, és azt hiszem, már alszik is.
***
Másnap az egész napom átlagosan telik. Segítek a konyhában Amandának, aztán bemegyek a férjével, Jasperrel a városba, hogy némi kisegítő munkával plusz pénzhez juttassam a családot.
Amikor Jasper is végez a munkahelyén, értem jön, és együtt térünk vissza haza. A pénzt átadom Amandának, hogy tegye be a családi kasszába – bőszen ellenkezik, de végül sikerül ráerőltetnem. Ezután megnézem Bradleyt és a nővérét, a 15 éves Lilyt a szobájukban, segítek nekik rendet rakni, aztán kimegyünk egy kicsit a ház elé is játszani.
Közösen segítünk Amandának a vacsora elkészítésében, és miután mindenki végzett, elzavarjuk a gyerekeket fürdeni. Fürdés után irány az ágy, a szülők után tőlem is kapnak egy-egy jóéjt-puszit, hiszen olyanok számomra, mint a húgom és az öcsém – én pedig számukra a báty.
Hamarosan mi is nyugovóra térünk. Mosolyogva bújok be a takaró alá. Ez a nekem való élet... Ha már nem lehetek a családommal és a törzsemmel, lett egy új családom. A házikó az erdőben áll, így védve vagyok a kíváncsi szemektől is, de ha kedvem támad, elindulhatok egy kis kutatásra a fák közé.
Olyan furcsa... Már lassan 80 éve, hogy itt ragadtam, de még mindig képes vagyok reménykedni. Pedig... elég valószínűtlennek tűnik, hogy összefutok az egyik fajtársammal, aki a nyakamba borulva közli, hogy a király meggondolta magát.
Nem igaz?
***
Egy kövekkel kirakott úton megyek. Az út két oldalán házak, előttük emberek. Rengeteg ember. Rengeteg alakváltó. A nép, ahová tartoztam. Nevetnek rajtam. Nevetnek, ahogy szánalmasan, magányosan sétálok ezen a végtelen kőösvényen, megfosztva az erőmtől, és az életemtől. Nevetnek rajtam, amiért az apám fia vagyok. Tudják, hogy az apám büntetlenül él tovább, hogy rajtam csattant az ostor. Nevetnek, mert tudják, hogy az út végén, mindkét végén, ott vár az apám, hogy megöljön.
- Aiden – suttog a fülembe egy túlontúl ismerős, ijesztő hang. – Aiden...
Felriadok. Újra. Az erdőben. Egész testemet ellepi a hideg veríték, és úgy reszketek, mint a kocsonya. Újabb rémálom...
- Aiden. – Megdermedek, ahogy újra meghallom a suttogást.
Nem. Nem, az nem lehet... Ő nem lehet itt... Nem találhatott meg! Rémülten nézek körül, a szívem a torkomban dobog, és valósággal remegek. Semmit nem látok, csak a sötétséget... Aztán megvillan a borostyán sárga szempár nem messze tőlem, a szemközti bokor mögött. Ugyanolyan sárga, mint amilyenné az én szemem változik mindig, ha dühös vagyok – ennyit örököltem tőle.
Hát mégis megtörtént. Az apám eljött, hogy végezzen velem.
Amikor meghallom a morgást, a testem szinte magától mozdul. Felpattanok a földről, és olyan gyorsan kezdek futni, ahogy csak a lábam bírja. Fogalmam sincs, merre, de a megérzéseim azt súgják, jó irányba haladok, így csak vakon rohanok előre, botladozva a rönkök és gallyak között...
Mikor a fák hirtelen eltűnnek mellőlem, értetlenül kapkodom a fejem, de mivel a szemem már hozzászokott a sötétséghez, hamar felfedezem, hogy a városba értem be. Ez normális esetben jó jel lenne... De most éppen az éjszaka közepén járunk, nem ronthatok rá senkire ilyenkor.
A megérzéseim viszont továbbra is bíztatnak, így nem állok meg, tovább rohanok, annak ellenére, hogy soha nem jártam még itt, csak a város szélén szoktam néha segíteni. Azt sem tudom, hol vagyok, de mikor a távolban mintha fényt pillantanék meg, hirtelen megörülök. Elég szokatlan dolog ez ilyenkor ugyan, nekem viszont az egyetlen mentsváram is egyben.
Apám lihegése egyre hangosabban hallatszik mögöttem, hallom karmainak kopogását az út kövezetén, így felgyorsítom a lépteimet. Nincs vesztegetni való időm, azt sem nézem meg, miféle épület elé érkeztem, de talán valami üzlet lehet... Egyszerűen csak szinte beesek az ajtón és elkiáltom magam.
- Segítség! Valaki segítsen, kérem!
Az üzletben mintha egy lélek sem lenne, de a hátsó helyiségből mintha motoszkálást hallanék, így lélekszakadva indulok arra... Egészen addig, míg bele nem ütközöm egy szembe jövő kőkemény mellkasnak.
Mélyen, élesen szívja be a levegőt, és egy pillanatra mintha el is állna a lélegzete, ami megint csak furcsa, de most ez érdekel a legkevésbé. Ő az egyetlen, aki segíthet nekem.
- Kérem, segítsen! – szólalok meg újra. – A nyomomban van...
Könyörögve pillantok fel rá, de ezúttal rajtam a sor, hogy elakadjon a lélegzetem. Egy szinte lehetetlenül jóképű férfival találom szembe magam. Sápadtfehér bőrét tejföl szőke haj keretezi, szemei sárgák, de közelében sincsenek a borostyánnak... inkább aranyszínűek. Mintha némi meglepetés csillanna bennük, ami viszont lehetetlen, hiszen soha nem találkoztunk még. Emlékeznék rá.
- Kérem... – suttogom kétségbeesve.
Egy pillanat alatt rendezi a vonásait, engem kikerülve az ajtóhoz lép, bezárja, majd lekapcsolja a villanyt.
- De...
- Sssh! – teszi a szám elé a mutatóujját.
Érintése különösen hűvös, amit nem tudok mire vélni, de nem is igazán érdekel perpillanat. Behúz a polcok árnyékába, és ott is tart, én pedig remegve figyelem az utcát az ablakon keresztül. Egy pillanatra egy sötét alak áll meg az üzlet előtt, körülnéz, de néhány perc múlva továbbáll.
Reszketegen fújom ki a levegőt, és csak ekkor engedek fel kissé. A férfire pillantok, akivel bár soha nem találkoztunk, mégis első szavamra segített. Igazán jó ember lehet.
- Nagyon köszönöm a segítségét, uram – szólalok meg. – Ha bármivel meg tudom hálálni...
|
| Matrjoska | 2012. 05. 07. 19:46:46 | #20833 |
Karakter: Vittorio Conti
Vittorio Conti:
Ha egy álom megvalósulna, és milliónyi darabra törne, talán megértenénk az árulás fogalmát, amit évszázadok óta folytatok az egyszerű, együgyű lények ellen. Soha nem tagadtam, ha kérdezték. De a bájos szavak teljesen elvarázsolták őket, így eszük ágában sem volt ilyenekről kérdezősködni.
Mind úgy tudta, csak egy kereskedő vagyok. Elvégre az is lennék. Elsősorban régiség kereskedő. Még kevesek koponyájában fogant meg az ötlet, hogy megkérdezzék, van-e másodsorban… Ha mégis, már későn, és már nem tőlem.
Pedig olyan egyszerű lenne. Könnyeket spórolhatnának meg. Vagy nekik olyan sok van, hogy nem akadnak fel ilyen apróságokon?
Én mindenesetre nem engedek meg magamnak ilyen baklövéseket. Mindig kipuhatolózom, hogy van-e családjuk, rokonuk, kedvesük… bárki, aki a későbbiekben hiányolhatja őket. Elvégre, nem lenne túl szerencsés eladni egy olyan kölyköt, akinek még fontos rokonai vannak. Azaz én maradásomat veszélyeztetné.
Bár biztosan izgalmas lehetne. Új hely, új vásárlói kőr. Kiléphetnék az életem pillanatnyi monoton rendszeréből, ami kezd unalmasabb lenni, mint egy fehér fal.
Pedig azon is rengeteg a látni való. A lehelet vékony pókhálók kusza tánca a levegőben. Vagy a hajszálrepedések, miben a ház csótánykolóniája tölti pillanatnyi sziesztáját. Ha egy fehér fal beszélni tudna… Kár, hogy mind beszürkül egy idő után.
Talán a napfény segítene rajta. Majd Madlen megnézi, így van-e, ha majd végre felkapja a tollseprűt.
Elismerésem a tollseprűnek. Ritkán képes egy tollseprű ilyen sokáig szép és hibátlan maradni. Alig hullatta el egy-egy tollát, pedig már biztosan lehet olyan ötven éves. Madlennek varázslatos titkai vannak. Ilyen a tollseprű rejtélye is.
Szórakoztató. Igaz, az emberek buták, és olyan hamar meghalnak, hogy szinte el se kezdenek élni, mikor már a hamvaikat szórják szét a Temzén. Nem képesek megérteni, mik az igazi értékek.
Megy le a nap. Érzem, a hőmérséklet egyre inkább alábbhagy. A sötét árnyak egyre csak nőnek. Oltalmat kínálnak. Szinte suttogják a nevem, ahogy egyre csak kifolynak a bútorok alól.
Lassú, lomha nyekergéssel emelkedik a koporsó fedele. Tönkre teszi a gyönyörködtető csendet, ami körülvesz.
Még nyomokban vöröslő fény szűrődik be az ablakon. Olyan érdekes, csak egy lépést tennék a fénybe, akár véget is vethetnék mindennek. Különös, hogy az örökkévalóságnak, a halhatatlanságnak, egy ilyen apróság, egy természetes dolog, csak így véget vethetne. Vajon fájna?
Még nem láttam vámpírt így meghalni. Ezreket láttam már karóval a szívükben, levágott fejjel kötélen húzva, de nap által porrá válni, ahogy a néphiedelem mondja, még soha. Mégis annyira hihető, annyira valóságosnak tűnik ez a mese, hogy nincs merszem megcáfolni. Pedig csak a kezemet kellene kinyújtanom és minden titokról lehullana a lepel. Vajon a halál, ami ennyire megriaszt, vagy csak a fájdalom?
- Én a helyedben nem agyalnék ilyen kísérleteken. – Hát ez…? Mégis mikor juthatott be a házamba?
- Mit keres itt? Mondtam, hogy az üzletben várjon rám!
- Nem volt kedvem ott ácsorogni. Különben is, a házvezetőnőd olyan kedves, szó nélkül beengedett, amikor azt mondtam, egy régi cimborád vagyok. – A gúnyos hangvétele sérti a fülemet.
Még hogy cimborám… ez még viccnek is túlzásnak hangzik. Egy ilyen sokat akaró alakra soha nem tudnék üzlet felen kívül máshogy tekinteni. Nála aljasabb embert keveset találni ezen a földön.
- Pedig feleslegesen fáradt ide, amit ön akar, azaz üzletben van – felelem higgadtan, elkezdve lassan öltözködni.
- Nem számít, legalább lesz időnk séta közben egy újabb üzletről tárgyalni, Mr. Conti.
Milyen nyájas. Szinte már gyomorforgató. De mit van mit tenni, ő az egyik legjobb ügyfelem. Egy elkényeztetett, nemesi származású férfi, aki jó dolgában nem tudja mire költeni a pénzét, hát kincseket gyűjt, ahogy ő nevezi.
Hamar indulunk. Frusztrál a jelenléte, így sokkal inkább törekszem a gyorsaságra, mint sem a komfortos készülődésre. Bár magánéletem elégé sivárnak mondható, attól még privátként kezelem az ügyfeleim elől, legyen az akár milyen törzsvásárló, ahogy ez az Edward is.
A zsúfolt utcákon már komótosan érünk a kis szerény üzletemhez. Nyekergő ajtaja is már említésre méltó antikdarab, mit már babonából nem vagyok hajlandó lecserélni. Sokaknak szélcsengő, vagy egy szimpla kolomp jelzi, ha ügyfél érkezik, számomra ennek az ajtónak jellegzetes éneke. Ez nem olyan rivalló, mint a koporsóm sértő moraja. Ez inkább kedves és kacér, mint aki élvezettel végzi a munkáját.
A robosztus pultom, mit még eperfából csináltattam, amikor Kelet-Európában jártam, egyenesen az ajtóval szemben áll. Edwarddal a nyomomban egyenesen a lakkozott bútorzat felé veszem az irányt.
- Iszonyat… hogy bírod elviselni ezt a dohos fa szagot? – kellemetlenkedik az ügyfelem.
- Úgy, hogy ez nem dohos szag, hanem egy múlthéten hozatott íróasztal. Tegnap hozták vissza a restaurátortól, mert meghasadt az egyik lába.
Látom, ahogy továbbra is fintorog. A halvány ránc a szája mellett ilyenkor minden apró éle felgyűrődik az arcán. Mint egy részletes vízrajztérkép ahol sűrűn hömpölyögnek a kisebb csermelyek. Biztosan nem esett jól neki az ellenkezésem, nem igazán lehet hozzászokva.
Egy-kék ládát húzok elő a pult alól. A fiatal kis Edwárdnak a mai nap először csillan fel a szeme.
- Hát ez lenne az? – kérdezi teljes áhítattal, figyelve a zárt ládát.
- Miért nem nézi meg magad? – Előhúzok a zakóm belső zsebéből egy díszes, de igen aprócska kulcsot, ami egyenesen a ládába illik, majd felé nyújtom. – Parancsoljon!
Mohon ragadja meg a díszes fémet, hogy méltatlanul nyissa ki a kopott, díszes, kék ládikát. Hátrahajítja a fedelét, ami tompán nyekken. Már bánom, hogy ebbe a szépségbe pakoltam, ennek a barbárnak.
- Csodálatos! – ámultan figyeli az aprócska tárgyat. Ujjaival bármilyen figyelmesség nélkül mar rá a kőre, és bemocskolja milliónyi DNS-el.
Elfordítom a fejemet. Undorító, ahogy bánik ezekkel az értékes, de sokkal inkább különleges kincsekkel. De kifizette, innentől kezdve nem az én posztom elbírálni. Legyen boldog az újabb drágakövével.
- Tehát, miről akart még beszélni velem? – A reggeli bájcsevejünk idefelé mindenről szólt, csak munkáról nem. Soha, semmilyen körülmények között nem tárgyalok a forgalmas utcákon. Nem mocskolom be nyíltan a jó híremet.
- Hallott már az alakváltókról? – Még mindig a közel öt centis égszínkék követ szuggerálja a mesterséges fény felé tartva.
- Természetesen, Mr. Balding. Azt halottam, már igen csak kevés példány él belőlük.
- Igen, igen… pontosan ezért is akarok egyet! – izgatottan dobja vissza a követ a dobozba és már rám terelődik a figyelme. De csak szürke, kifejezéstelen vonásaimmal találhatja szemben magát. - Azt akarom, hogy találjon nekem egy alakváltót, legyen akármilyen is, csak alakváltó legyen. Természetesen, minél szebb példánnyal szolgál, annál hálásabb leszek.
Tehát ezért nem bírt már várni rám napnyugtáig. Mekkora egy bolond. Még hogy alakváltó… annyira ritka minden fajtája, hogy szinte már lehetetlen egyetlen szabad példányt is találni. Volt egy korszak, amikor mindenki őket kereste, mint valami kis kedvencet. Sokkal inkább tekintettek rájuk állatokként, mintsem érző lényként, pedig nekik is volt lelkük, többnyire nemesebb, mint akiknek szánták őket. Nem hiába, mindegyik sorra belehalt a rabságba. Egy ilyen alakváltónak elvenni a szabadságát, szinte egyenlő a halálos ítéletével.
- Rendben, de jól meggondolta? Nem éppen a legmegfelelőbb házi kedvencek vagy szeretők. Sokkal inkább ajánlanék egy nimfát, esetleg egy tündért. Sokkal készségesebbek, ráadásul ők is kifejezetten gyönyörűek. Ami meg a legfontosabb, szívósabbak. Sokkal jobban viselik, ha megfosztják őket a szabadságuktól. – ajánlom neki továbbra is tárgyilagosnak maradva.
- Nem érdekelnek semmiféle nimfák! – Rácsap a drága pultomra, egészen kigombolkozva magából. – Nekem csak is egy alakváltó kell! Könyörgöm, Mr. Conti, akarom azt az alakváltót. Bármennyit megadok érte, amennyit csak akar! – A hangulata úgy változik, mint az időjárás. Az erőszakos fellépése már sokkal inkább egy könyörgő pincsiével vetekszik.
Nem repesek a terveitől. Egy ilyen ritka példányt sokkal inkább szaporítani kellene, nem pedig egy fiatal, harmincas éveit taposó taknyos kölyöknek a keze közé engedni. Ennyi erővel egyenesen átvághatnám a torkát. Biztosan a vére is édes lehet, mint a mézédes bor. A jutalom és a kihívás viszont kecsegtető. Régen kellett már ennyire nehezen megszerezhető kincset felkutatnom.
- Hát legyen. Amint találok egyet, értesítem, Mr. Balding. – Éppen csak a szám széle rezzen, ahogy meglátom nevetséges vigasságát az örömhírre.
Az emberek mind bolondok, e felől semmi kétség…
..oOo..
Soha nem szerettem az álmokat. Mindig is megkínozzák tulajdonosuk elméjét, akárcsak egy erős idegméreg. Hajlamosak bűntudatot kelteni, vagy hamis vágyakat, amik abszolút nem helyén valók. Akkor viszont minek is álmodunk?
Erre már hosszú évek óta nem találtam meg a választ, de akár hányszor csak zihálva ébredek, felmerül bennem a kérdések tömkelege. Főleg az, hogy hogyan álmodhatunk valakiről, akit még soha nem is láttunk?
Hosszú fekete haja mégis olyan valóságosan vett körbe. Halvány, egyenesen sápadt bőre, mint a makulátlan hó. Közel sem olyan szürkés, akárcsak az enyém. Nem, ez valóban makulátlan és tiszta.
Az arcát nem láttam rendesen, olyan volt, mint egy halvány délibáb, mégis, mintha ismertem volna. Mint akinek a neve itt lenne a nyelvemen, csak kevés a vér a sorvadó ereimben, ami erőt adna kiejteni.
Az illata, viszont mélyen az agyamba vájta magát. Meleg és sóvárogtató. Finomabb, mint számos drága parfüm, amit eddig valaha éreztem.
Borzalmas. Ijesztő. Soha többet nem akarom újra élni.
Szerkesztve Matrjoska által @ 2012. 05. 07. 20:23:37
|
|
