Zavaros tekintettel nézek magam elé és nem értem, hogyan kerültem ide, sõt valójában azt sem vagyok képes felfogni, hogy hol is lehetek pontosan. Nagy a zaj és sokan sürgölõdnek körülöttem, de mi is történt pontosan? Próbálok észhez térni, vagy legalább felfogni a körülöttem zajló eseményekkel, jelenleg viszont, csak képfoszlányok villannak be. Egy rusztikus kis üzlet, egy kedves idõs férfival. Ez legalább tiszta, a kalapbolt ugrik be elõször, majd egy férfi, széles beteges vigyorral a képén. Egy éles, fájdalmas sikoly, majd vér mindenhol és a halál jellegzetesen hátborzongató illata, ami pillanatok alatt megtölti orrom és agyamig siklik. Szemeim kipattannak és vörösen izzva merednek elém. Még semmit sem látok, csak cikázó fények tömkelegét. Éhezem és az éles fájdalom ami testembe hatol, könnyeket varázsol hófehér arcomra. Én tettem? Hasít belém a gondolat, mint egy éles penge. A kép lassan kitisztul és szemem elé tárul egy hatalmas terem, amiben rengetegen mászkálnak és néhányan érdeklõdve bámulnak meg. Nem értek semmit, most még kevésbé, de könnyeimnek nem tudok megállt parancsolni. Emlékeim az az ismerõs éles hang tisztítja ki. Megáll elõttem és gúnyos kacajjal figyel. Hosszú fehér haja és átható, démoni szaga észhez térít, mi több, még emlékeim is kipucolja. Õ végzett a családdal, azokkal a csodás emberekkel, akik befogadtak és otthont nyújtottak. Miért történhet meg ilyen szörnyûség és, ha isten létezik, miért hagyja? Sokszor jutnak eszembe ezen rémes gondolatok, amivel megtagadom teremtõm.
- Felébredtél kicsike? – kuncog tovább és arcomra simít, ez az ocsmány lény, aki ismét a sötétbe taszít.
- Csak nem sírsz bogárkám? – Szavai kedvesen csengnek mégis, tudom, hogy csak a gúny megformálódása. Ahogy hozzám és, heves mozdulattal ugrok, vagyis ugranék neki, ha nem lennék leláncolva. Nyakamon egy vaskos vasnyakörv helyezkedik el, ami egy lánccal valamihez rögzítve van, meggátolva a levegõ útját. Kicsit hátra hõköl, mintha azért tartana tõlem, pedig teljesen tehetetlen vagyok és nyakamhoz kapva próbálok levegõ után kapkodni. Mérges és gyilkos pillantásokkal illetem, hisz másra úgy sem vagyok képes, de helyzetem még mindig nem teljesen világos, legalábbis elõttem. Egy másik démonszerû forma bukkan fel, az mellett az ocsmány rohadék mellett és úgy méreget, akár egy kiállítási darabot. Szívesen megszólalnék, hogy elküldjem õket a jó büdös francba, de számon nem jön ki hang, így csak a levegõt préselem ki torkomon, ami halk nyöszörgéssé alakul, hangszálaim között.
- Micsoda szépség, már messzirõl kiszúrtam a kis vámpírt… õ a terem ékessége… - magyarázza az imént érkezett férfi. Ékesség? Mégis mirõl beszélnek? Gondolkodom el magamban.
- Tetszik?
- Igen, nagyon is…
- Nos remélem, díszvendégemnek is tetszeni fog, mivel neki számon ajándékba… Szeretnék egy kis szívességet kérni, õ gonoszságától…  - kuncogja és italába kortyol. Annyira szomjas és éhes vagyok, hogy megnyalom ajkaim, pedig érzem, nem vér van benne, de most a látvány is elég.
- Most csak viccelsz ugye? Ennél azért több kell, hogy lenyûgözd Belialt. Egy nyamvadt kis vámpírral akarod kiszúrni a szemét? A végén még karóba huzat. – nevet föl a másik is, de erre a kijelentésre a másik arca komorrá válik.
- A szívesség egész apró, neki mondhatni semmi és ez egy különleges darab, nem csak egy vámpír, még ha elsõ ránézésre annak is tûnik. - kezd idegesíteni, hogy úgy beszélnek rólam, mintha itt sem lennék. Létezésem figyelmen kívül hagyása, azért elég sértõ, még egy magam fajta vámpír részérõl is, ami pedig még inkább fölháborít, hogy ajándéktárgynak tartanak. Nem érdekel ki az a Belial, én nem vagyok senki tulajdona, hát ne is bánjanak velem úgy. Felmorranok és megcsörgetem láncaim, hogy végre felfigyeljenek rám, de semmi. Úgy beszélgetnek tovább, mintha ott sem lennék.
- Különleges? Mégis miben tér el a többi vámpírtól? Számomra mind egyforma, szépek kívánatosak, de ennyi, üres porcelánbabák, semmi több.
- Nem vetted észre? Pedig nyílván való. Persze, ha nem is gondolsz rá, nem fogsz rájönni, de nézd meg alaposan… Nem, érzel felõle semmi szokatlant? – néznek egymásra, mire a fekete hajú közelebb lép hozzám és alaposan szemügyre vesz. Bágyadt tekintetem és vérszegény ábrázatom, vad éhségrõl árulkodik. A démon elmosolyodik és visszalép a fehérhajú mellé.
- Elismerésem… Mégis hol találtál ilyet? – már megint itt tartunk, ilyet? Mégis, hogy lehet így beszélni valakirõl? Persze nem is értem miért lep ez meg, de mégis mirõl beszélhetnek?
- A lelke, tényleg lenyûgözõ, már a tény, hogy van neki, egyedivé teszi, mondjuk én azért nem lennék benne biztos, hogy lenyûgözi Belialt…
- Majd meglátjuk, én bízom a sikerben… - hogy rohadnátok meg, morgom magamban, mivel hang még mindig nem jön ki torkomon. Mégis mi lehet velem, hogy nem tudok beszélni. Figyelmem más felé kezdem irányítani, még padig szorult helyzetem felmérésére. Egy székben ülök az biztos. Oldalra fordítva tekintetem meg is látom a hatalmas emelvényt, ahová, akár egy kiállítási tárgyat helyeztek és a szék amin ülök, sem elhanyagolható darab. Még szépnek is nevezhetném, ha nem lennék ide láncolva. Az éhség viszont nem engedi, hogy teljesen józanul tudjak gondolkodni és arra eszmélek újra, hogy aa a fehér hajú démon közel lép hozzám és megragadja kezem, majd csuklóm felhasítja és egy kis vért csapol le tõlem. Ez bizonyára megbolondult, hisz alig van nekem is, mégis miért veszi el? Ki akar csinálni? Egyre csak sápadok, fehérdõl, néha szürkébe csap át bõröm színe, mikor egy másik démon jelenik meg. A feketehajú meghajol, mintha valami felsõbbrendû tag lenne és a fehér hajú is meghunyászkodik.
- Belial nagyúr… - suttogja és elengedi kezem, ami erõtlenül hullik vissza a kartámlára. Ez az alak lenne Belial? Nem tûnik túl nagy számnak és különösebb erõt sem érzek felõle, de ha ezek a démonok, így tartanak tõle, akkor nyílván valóan nagy ereje van. Persze így legyengülve még a szagukat sem érzem, nemhogy az erejüket.
- Mit mûveltek itt, hitvány senkik? – érdeklõdik elbûvölõ modorával. Mekkora arca van, de talán oka is van rá. Számomra végül is mindegy, amíg rab vagyok és még beszélni sem tudok, csak egy bábnak számítok ezeknek a kezükben. Milyen ocsmány vég. Gondoltam, hogy nem végezhetem be rendesen, de ennél azért jobbra számítottam. A lelkem még mindig sajog amiért nem voltam képes megvédeni családom. Ismét elveszítettem mindenkit és most még mélyebb sötétbe taszítanak, mint az alatt a pár évtized alatt voltam, mikor visszakaptam a lelkem.
- Nagyúr, csak egy kis ajándékot készítettem önnek, hogy kedvére szórakozhasson, hisz megtisztelt jelenlétével, pedig tudom, mennyire nem szereti az ilyen estéjeket. – magyarázkodik az a rohadék és felém mutat. A férfi akit Belialnak neveztek rám emeli rideg tekintetét és oldalra biccenti fejét. Méreget, de nem úgy néz ki mint akit nagyon lenyûgöztem volna.
- Ez egy fél hulla vámpír… és ha az ajándékom, miért is csapolgatod a vérét? – néz vissza rá, semmilyen tekintettel. A démon meghunyászkodik és átnyújtja neki a kelyhet amibe vérem csapolta.
- Önnek szántam, mivel nagyon különleges a fiú vére… Igazán ízletes, és jobb a legfinomabb boromnál…
- Értem, de ez nem magyarázat, hogy  az ajándékom egy félig hulla vámpír. – hangja higgadt, de a másik démon mégis összerezzen. Ennyire erõs lenne?
- Ezt rendbe lehet hozni, csak egy kis vérre van szüksége, hogy kicsit felélénküljön… - int az egyik pincérnek, aki elrohan és egy színültig töltött kehelybe hoz egy jó adag vért. Az illata ismerõs, túlságosan is. Ez a kalapboltos lányának a vére… Talán még él? Nem hiszem, de mindenesetre ezt a lehetõséget nem vethetem el. Mikor ajkamhoz emelik a poharat, elfordítom fejem, tüntetõlegesen, hogy én bizony inkább itt halok meg, de eszemben sincs egy ember vérét meginni. Ennél azért éhesebbnek kell lennem, hogy egy ilyen ocsmány tettel csillapítsam szomjam. A démon zavartan mosolyodik el és Belialra néz, aki cseppet sincs lenyûgözve. Véremet szagolgatja, majd belekortyol, amitõl meghõköl egy pillanatra. Lenyeli és megnyalva ajkait néz rám újra.
- Talán nem tetszik neki a vér szaga… Ocsmány, emberi vér lehet… gondolom.
- Igen nagyúr, de sajnos, még nem volt idõm rendes vért beszerezni, csak tegnap este került hozzám és a bál minden idõmet lekötötte… - a tag egyre idegesebb én pedig a hangom próbálom visszaszerezni, hogy meg tudjam mondani, miért nem akarom meginni a vért. Nem tetszik, hogy a szépséges Annácskát hitványnak nevezi. Eltolom a poharat, de alig van bennem erõ.
- Nem hitvány… Itt csak ti vagytok hitványak… - nyöszörgöm elég rekedtes hangon. Erre abba hagyják az érdekfeszítõ eszmefuttatást és rám néznek.
- Annak a lánynak egyetlen sóhaja…. Többet ér, mint a ti egész lényetek… Ocsmány, senkiházi démonok… - suttogom, mire az õsz hajú démon egyre feszültebbé válik. Ajándéknak szánt engem és nem gondolta, hogy ha egyszer kinyitom a szám, ennyi sértõ megjegyzés fog kicsusszanni rajta. Ez már legyen az õ problémája, én bizony arra hajtok, hogy végre valaki vessen véget földi pályafutásomnak, és a legjobb módszernek az tûnik, hogy ezt a Belial fickót felidegesítem.
- Te hitványnak neveztél? – érdeklõdik, de nem látszik idegesnek, ezért úgy érzem, még nem végeztem jó munkát.
- Hitványnak? … Egy senkiházinak nevezlek… egy ocsmány féregnek, aki csak szennyezi a környezetet… akár egy kártevõ…de ez nem csak rád vonatkozik… Itt mindenki az, beleértve engem is… Tegyél egy szívességet és szabadíts meg kínjaimtól… - mosolyodom el elég betegesen. Szemeim világítanak, akár a bagzó macskáké a sötét éjszakában, de ezek vörösek és üvegesek. Belial nem szól vissza, pedig bizonyára lenne egy két keresetlen szava a sértéseimre, vagy éppen tette. A teremben sokaknak feltûnik szemtelen megnyilvánulásom, így lassan csend telepszik a helyiségre, amit egy hangos kacaj követ, Belial felõl.
- Te nem vagy semmi… Beszólsz nekem, de eszemben sincs megadni a kegyelem döfést amire annyira vágysz…  Inkább, engedelmes talpnyalót csinálok belõled… - vált arca ismét komorra, majd a tömeg felé fordul, akik még mindig lélegzetvisszafojtva nézik minden egyes mozdulatát.
- A hitványnak, hitvány vérre van szüksége igaz?... – visszafordul felém és közel lépve hozzám megemeli fejem államnál fogva.
- Ezek elég hitványak… menj szépen vadászni… - kuncogja és egy mozdulattal megszabadít láncaimtól. Egy kiéhezett vámpír, aki már a határán van a legveszélyesebb és bár õ bizonyára lazán meg tudja magát védeni, akadnak itt jó páran, akiknek nem fog menni. Egy másik laza mozdulattal, felhasítja a fehér hajú démon arcát és mikor kibuggyan elsõ csepp vére, már nem bírom visszafogni magam. Valójában nem is akarom. A démon arcára rakja kezét, hogy felfogja vérét, de már késõ. Az illat megtölti a termet és csábítva vonz egyre jobban magához. Akarom, még nyálam is kicsorran és meglódulva vetem rá magam áldozatomra. Ellenkezne, de jól célzok és egybõl ütõerének esem, majd leszorítva karját szívni kezdem vérét. Szinte pár másodperc alatt elgyengül és még nálam is védtelenebbül vergõdik alattam a padlón. A többiek meg sem mernek szólalni, csak meredten figyelik a bizarr és visszataszító jelkenetet. Belial arcát nem látom, mivel agyam most más foglalja le, de el tudom képzelni, hogy elégedetten vigyorog. Gyorsan végzek áldozatommal és felemelkedve, csurom véresen fordulok vissza Belial felé. Hegyes szemfogaimról, szépen lassan csordogálni kezd a vér és nyál egyvelege, amitõl kifejezetten állati formát öltök. A démon vére lassan lefolyik gyomromba és vérrel tölti meg, kiszáradt ereimet. Az élet pillanatok alatt költözik vissza testembe, vele együtt az erõvel. Mikor viszont megindulnék Belial felé, megszédülök. Nem értem mi történik, hisz alig egy pillanattal ezelõtt erõsnek éreztem magam, csak úgy duzzadt bennem az energia, most pedig tagjaim elnehezülnek.
- A démonok vére nem alkalmas egy vámpír táplálásához… Látom ezzel nem voltál tisztában… Nem mérgeztelek meg, az túl egyszerû lenne, de most nagyjából úgy érezheted magad, mint akit bedrogoztak… Hitvány vér? Lehet, de erõsebb, mint amihez hozzá vagy szokva… - tekintetét figyelem, de nem vagyok képes nyitva tartani a szemem és erõtlenül hullok a padlóra, megkezdve mély zuhanások a semmibe. Ismét álmodom, a régi idõkrõl, mikor még emberként éltem családommal. Álmomba könnyezem is, hisz végig átélem újra és újra azokat a borzalmakat, amit az a vámpír tett velünk és nem csak ezt, mivel amit utána én tettem újszülött vámpírként még azokat a borzalmakat is felülmúlja. Hangos sikítással ébredek egy hatalmas ágyon, egy sötét szobában. Azt sem tudom megállapítani, hogy éjjel van, vagy nappal, de egyedül vagyok ez biztos, legalábbis egyenlõre. Megpróbálok feltápászkodni az ágyról, de nem megy, még túl gyönge vagyok.