Karakter: Asakawa Yuuto
Megjegyzés: (Yukio-nak)
Az eső csak úgy zuhog, mintha dézsából öntenék, amikor kilépek a Zeneakadémia ajtaján. A szél az arcomba vágja a hideg cseppeket, hiába van nálam az esernyőm, nem sokat ér. A ruhám pillanatok alatt átázik, pedig a kocsi, amivel jöttem, talán ha tíz méterre áll tőlem a parkolóban. Hiába, jól kifogtam ezt az időt. Fázósan összehúzom magamon a kabátot, de nem sokat segít. Hülye idő, hiába, már november eleje van, hamarosan itt a tél.
– Jöjjön, Asakawa-sama, siessünk! – szólal meg mellettem Ito-san, a managerem. – A végén bőrig ázik, és nem szeretném, ha pont a koncert előtt kapna tüdőgyulladást.
– Igaza van – biccentek mosolyogva, és a kocsi felé vesszük az irányt.
Teljesen igaza van, két hét múlva koncertet adok, nem lenne jó, ha lebetegednék előtte. Már majdnem a kocsinál vagyunk, amikor valami nekem ütődik, és ledönt a lábamról, de úgy, hogy hanyatt vágódom a betonon, az esernyő pedig kiesik a kezemből, és messzire viszi a szél. Hallom Ito-san kiáltását, és már rohan is oda hozzám. Én pedig lenézek, és döbbenten konstatálom, egy fiú jött nekem, aki most mellkasomnak támasztja fejét, majd lassan felnéz.
Liheg, és a fogai összekoccannak. Arca angyalian gyönyörű, hosszú barna haja és fehér, enyhén szakadt, kimonója vizesen tapad a testéhez, amelynek résein át is látni, hogy a teste tele van sebekkel. Hatalmas, őzbarna szemei riadtak, tágra nyíltak, ajkai enyhén kékes színűek. Pont úgy néz ki, mint aki menekül. Egész testében reszket a hidegtől szegény. Vajon honnan került ide?
– Jól van, Asakawa-sama? – kérdi Ito-san, megállva mellettünk, és fölénk tartja az ernyőt. – Ki ez a fiú?
– Nem tudom – rázom a fejem. – Hogy hívnak? – kérdem halkan.
Nem válaszol, csak riadtan néz rám, mire megrázom a fejem, és lassan felállok, magammal húzva őt is. Alig áll a lábán, kénytelen vagyok tartani. Nem úgy néz ki, mint egy tömeggyilkos, inkább, mint aki fut valami elől. Vagy valaki elől, gondolom végig.
– Van hová menned? – kérdem, mire megrázza a fejét. – Hát – nézek körbe -, itt nem maradhatsz. Eljössz hozzám, vehetsz egy fürdőt és kapsz enni, meg alhatsz egyet. Ahogy elnézlek, mindháromra szükséged lesz. A nevem Asakawa Yuuto – mutatkozom be.
– Yu… Yukio…. – suttogja összekoccanó fogakkal, és hozzám bújik.
– Szép neved van – mosolygok rá, miközben felnyalábolom.
Nem ellenkezik, csak átkarolja a nyakam, érzem forró leheletét, ahogy a bőrömet csiklandozza. Ki van merülve, ez látszik rajta, halálra van rémülve, és a tépett kimonó arra enged következtetni, hogy bántották. Ahogy elnézem, nem nézhet ki többnek tizenhat-tizenhét évesnél, de sosem lehet tudni.
Berakom a kocsiba, ahol hálásan fészkelődik el az ülésen, a melegben. Már épp szállnék be, amikor két nagydarab, futó alakra leszek figyelmes. Yukio, amint meglátja őket, ha lehet, még jobban megrémül. Ito-san azonnal beül a kocsiba, és intek neki, indítson. Gyorsan beugrom, becsukom az ajtót, majd repesztünk is. Még látom a két pofát, akiknek az arca nem jelent sok jót. Épp elhúzunk mellettük, ők pedig az öklüket rázva, gondolom szitkok özönét zúdítják ránk. A fiúra nézek, és nem is tudom milyen indíttatásból, megfogom a kezét.
– Ne félj! Most már biztonságban vagy – mondom. – Ők üldöztek? Előlük futottál, Yukio-kun? – faggatom gyengéden.
– Igen – bólint. – Ők… - de nem fejezi be, én pedig nem erőltetem. Természetes, ha nem bízik bennem, hiszen vadidegen vagyok. De akkor miért jött velem?
– Nem félsz, hogy én is bántani foglak? – kérdem halkan. – Idegen vagyok.
– Maga nem tűnik… olyannak – fordul felém. – De teljesen mindegy, nem? Hogy hálálhatnám meg?
– A hálára ráérünk – rázom a fejem. – Előbb pihend ki magad, jöjj rendbe, utána meglátjuk, jó? – nézek rá, mire bólint.
~*~
Majdnem egy órát tart, mire hazaérünk. Normális esetben rövidebb ideig tart az út, de ilyen viharban nem lehet gyorsan haladni. Mikor Ito-san beáll a kocsival, én kipattanok és segítek Yukionak is kiszállni. A jobb lábára sántít, talán megütötte, ahogy elesett, így inkább a karjaimba kapom ismét, és úgy viszem be a házba.
Beérve kissé elcsodálkozik, és ahogy észreveszem, tetszik neki az előtér, a nappali, de nem állunk meg. Egyenesen a szobámba viszem, a személyzet nagy meglepettsége közepette.
– Takeru! – szólok az inasnak, aki azonnal ott terem. – Kérem, hívja fel Ichimoku-senseit, hogy jöjjön ide! Jobb, ha megvizsgálja a fiút, a biztonság kedvéért. És szóljon a konyhának, hogy készítsenek enni a vendégünknek.
– Igenis, Asakawa-sama! – hajol meg Takeru, és már siet is.
– Nem kell orvos – suttog Yukio. – Nem vagyok beteg.
– A bokád miatt kell – mondom. – Nem tudom, hogy csak megütötted, vagy kificamítottad. Azon kívül, a sebeidet is valakinek el kéne látnia. Én nem értek hozzá – közben beérünk a szobámba. – Használhatod a fürdőt, van benn tiszta törülköző és köntös.
– Köszönöm, Asakawa-sama! – bólint komolyan.
– Hívj Yuutonak, hagyjuk ezt az Asakawa-samázást – mosolygok rá, mialatt leteszem a fürdőben a kád szélére. – Magadra hagylak, és maradj, amíg kell.
Magára hagyom, de igazság szerint, fogalmam sincs, mi a fenét csináljak vele. Az én áldott jó szívem, ez visz a sírba, ahogy anyám szokta mindig mondogatni. Talán igaza van, de képtelen lettem volna egy sebesült, rémült kölyköt egyszerűen otthagyni az út szélén. Ráadásul, az a két alak nem nyújtott túl bizalomgerjesztő látványt. Igaz, a fiúról sem tudok semmit, lehet akár egy tolvaj, vagy gyilkos is, ki tudja? De nem hinném, ahhoz túl rémültnek tűnt. Azt pedig nem lehet csak úgy eljátszani. A teste tele van sebekkel, mintha megverték volna. Közben úgy döntök, én is átöltözöm, és mivel az én fürdőm jelenleg foglalt, az egyik vendégszobában levő fürdőben zuhanyozom egyet. Jólesik a meleg víz, egészen felfrissülök, és felmelegszem tőle. Aztán egy laza inget és sötét nadrágot veszek magamra, és visszamegyek a szobámba.
Hamarosan Ichimoku-sensei is megérkezik. Röviden vázolom neki a helyzetet, és mire Yukio kijön, ő már készen várja. A fiún egy szál köntös van, éppen egy törülközővel törölgeti a haját, amikor meglátja a senseit. Egy lépést hátrál, de végül hajlandó odajönni hozzánk. Már sokkal jobban néz ki, legalábbis, már nem reszket, és van egy kis színe is.
– Megkérhetlek, hogy vedd le a köntöst, és ülj le? – néz rá a sensei, mire Yukio minden további nélkül dobja le magáról az említett ruhadarabot.
Megdöbbent, amit látok. A fiú testét mindenhol kék-zöld foltok, zúzódások, hosszú, félig behegedt, vagy friss sebek borítják. Tehát verték, mert még én is meg tudom állapítani, hogy az ember ilyen sebeket nem szerez esésekből. Még Ichimoku-senseit is meglepik a látottak, de hozzálát, hogy lekezelje a sérüléseket. Yukio egy hangot sem hallat, mintha az egész mindennapos lenne számára. Az alakja vékony, kecses, bőre nagyon világos, és biztos vagyok benne, hogy igen puha. Még így is gyönyörű.
– A bokáját csak megütötte – mondja végül a doktor, miután mindennel végez. – Azt javaslom, néhány napig pihentesse, aztán meglátjuk – címezi nekem. – A többi sérülése is szépen be fog gyógyulni idővel, de sok pihenésre van szüksége. És nyugalomra, mert van egy enyhe hőemelkedése – teszi hozzá. – Ha bármi van, szóljon, Yuuto-san.
– Köszönjük, sensei! – hajolok meg. – Takeru, kísérje ki a doktor urat! – intek az inasnak. – Viszontlátásra! – hajolok meg ismét. Yukio ugyanígy tesz.
– Jobbulást! – mosolyog ránk a doktor, majd távozik.
Sóhajtok egyet, és intek a fiúnak, öltözzön fel, amit ő meg is tesz. Nem, nem szabad rákérdeznem, ha akarja, úgyis elmondja. De most mégis, mi a fenét csináljak vele? Itt kell tartanom, nincs mese. Azt mondta, nincs hová mennie, és ahonnan elszökött, oda gondolom nem akar visszamenni.
– Bújj az ágyba! – mondom. – Mindjárt kapsz enni, aztán alhatsz. Itt maradhatsz, ha akarsz, feltéve, hogy betartasz pár szabályt.
– Igen – bólint. – Mik a szabályok?
– Hogy pihenj sokat, és gyógyulj meg, rendben? – ülök az ágy szélére. – Akárki üldözött is, már nem fog bántani. Biztonságban vagy, Yukio.
Kérdően néz rám, de nem szól. Nincs is ideje, mert meghozzák az ételt. Nem is tudom, miért az én ágyamban fekszik, de nem zavar. Meghagyom, hogy egyen, aztán aludjon egyet, én pedig inkább a zeneszobába sétálok, és leülök a zongora elé. Gyakorolnom kell a koncertre. És talán a kis vendégem is szereti a muzsikát. Pár pillanattal később teljesen átadom magam a zenének. Hálát adok az égnek, hogy a zeneterem elég messze van a szobámtól ahhoz, hogy a zene ne legyen túl hangos Yukio számára. Nem akarom zavarni, míg pihen.
Szerkesztve Andro által @ 2012. 05. 19. 15:52:01
|
