Tegnap volt az utolsó nap az iskolában és apám úgy határozott, hogy már ma el kell mennem arra a bizonyos ranchra, amit kiszemelt nekem, hogy egy utolsó próbálkozással meg tudjon gyõzni, mennyire oda is vagyok a farmer életért. Baromság és esélytelen, hogy egy cowboy meg tudjon errõl gyõzni, fõleg mivel erõteljesen állok ellen minden erõfeszítésnek. Ki fogom készíteni, hogy végre mindenki elfogadja, én nem fogok apám nyomdokába lépni. A szobámban pakolászom, jó lassan még ezzel is húzva az idõt. Semmi kedvem menni és megjátszani végképp nincs kedvem. Ágyamon szépséges szerelmem ücsörög és olvasgat.
- Hová is mész pontosan? – érdeklõdik, miközben kivillantja tekintetét az olvasmány fölött.
- Egy farmra, valami Wilkinson Ranch, de nem figyeltem mikor apám elõadta… - sóhajtok és ledobálva cuccaim odaosonok szépségemhez, hogy egy kis szeretgetéssel nyugtassam, háborgó lelkem. Megölelem és õ a szokásos ridegségével fogadja. Kedvel engem, ez biztos, de nem szerelmes, ami sajnos csak számomra nem világos a szerelem rózsaszín felhõje mögül nézve.
- Nem fogom kibírni… - suttogom.
- Dehogynem… és ez csak pár hónap, nem nagy ügy… Aztán irány a fõiskola… - biztatgat és eltolja karom, majd feláll és összepakolja táskáját. Csak szomorkásan figyelem és azon jár az agyam, vajon vár e rám, ha pár hónapot távol tölt tõlem. Elég nagy marha vagyok, amit szintén nem veszek észre. Ez a szerelmesek privilégiuma.
- Megyek, én a tengerparton töltöm a szünetet, Olaszországban… sok sikert a tervedhez… - ad egy puszit és elindul kifelé.
- Okés, jó pihenést, majd találkozunk, ha visszajöttem… - felelem, de erre más nem válaszol, csak elmosolyodik és eltûnik a szobámból. Hanyatt vetem magam és a plafont kezdem bámulni. Pár hónapja még úgy állt a helyzet, hogy én is megyek vele nyaralni, most meg egy koszos farmra készülök, ahol valószínûleg a belem is kidolgoztatják. Hát õszintén szólva, nem tûnik túl jó cserének. Nem is értem apám mit vár tõlem. Egy darabig mélázom, azon agyalva, hogyan tudnám megúszni és mégis szerelmemmel tartani, de semmi sem jut az eszembe, így lassan feltápászkodom és befejezem a pakolást, majd magamra aggatva csomagjaim indulok el, lefelé apámhoz. Anyám félúton elkap, hogy megpuszilgasson, akár egy kisbabát. Még õ sem jött rá, hogy egy ideje már nem vagyok kisgyerek, de mindegy, neki bármit elnéznék. Viszonzom a puszikat és kimegyek apámhoz, aki már a kocsinál vár rám. Ismét sóhajtok egy kifejezetten gondterheltet, mire apám kiveszi a kezembõl cuccaim.
- Ne lógasd az orrod, jól fogod érezni magad… Fiam, értsd meg nem kínozni akarlak, csak, hogy kicsit távol legyél a befolyásoló alanyoktól… és végre saját döntést hozz, mindentõl függetlenül… - magyarázza, de már egy párszor végig hallgattam, így most nem érdekel, csak vállat vonok és elsétálva mellette beülök a kocsiba. Nem akarom újra átbeszélni és ezzel a bunkó stílusommal adom tudtára. Apám kezdi feladni a szájtépést és csatlakozik hozzám, majd elindítja a kocsit és már megyünk is a farm felé. Egy szót sem szólok, csak nézek kifelé az ablakon, szótlanul. Alig két óra autókázás után a táj kezd változni és az agyon mûvelt földek helyét átveszi egy sokkal vadabb és zabolátlanabb táj. Csodaszép és nyers, mintha visszacsöppennénk a múltba, vadregényes szép vidékre. Ez a látvány lenyûgöz és magával ragad. Nem is tudom titkolni érzéseim és úgy tapadok az ablakra, mint egy kisgyerek. Apám persze észleli, de nem szól. Örül neki, hogy hosszú ideje elõször nézek valamire ilyen õszinte csodálattal. Akár régen, mikor még igazán önmagam voltam. A mezõn egy hatalmas ménest pillantok meg. Gyönyörû lovakkal. Angol telivérek, Amerikai foltosak és Akhal Tekini, Arab telivérek és még sorolhatnám. Ezen a helyen az összes kedvencem megtalálható, nekem mégis egy Appaloosa  tetszik meg igazán, a hatalmas tömegben. Szemmel követem minden mozdulatát, ahogy a friss füvet legeli és néha megrondítja izmait.
- Csodaszép ménes igaz? A környéken és szerintem az egész államban a legszebb… - mosolyog apám, mire moderálom magam és rendezem arcvonásaim. Nem akarom, hogy bizonyos következtetéseket vonjon le, hisz ez semmit sem jelent. Unott fejjel nézek rá és vállat vonok.
- Elmennek… - jelentem ki, semmilyen hangon. Elég flegma vagyok ahhoz, hogy apám kiakadjon stílusomon.
- Komolyan nem vagy eszednél… Az a fiú nem szerelmes beléd, te meg az õ véleményét hajtod! … - vágja a fejemhez. Dühösen fordulok felé, mert ez nagyon szíven üt. Talán mert lelkem mélyén én magam is pontosan érzem, hogy nem szeret és, hogy csak én vagyok az a marha aki reménykedik.
- De igen szeret… Te ezt nem értheted, kettõnk közt különleges a kapcsolat.
- Különleges mi? Hát jó fiam, ahogy érzed, mindenesetre azért választottam ezt a farmot, mivel itt rengeteg lovat tenyésztenek és mind híresek nemes vérvonalukról. Tudom régen imádtad a lovakat… Talán ha velük dolgozol, újra fel tudod idézni, hogyan viselkedik egy normális ember…  - fejti ki apám, de már nem mérgesen. Hangja inkább reménykedõ.
- Ne reménykedj…  én normális vagyok így ahogy vagyok és pár büdös ló, nem fog megváltoztatni. - teszem hozzá, mikor befordulunk, hogy kapun. Az út mentén hatalmas fák húzódnak és még magamnak sem vagyok hajlandó bevallani, mennyire lenyûgöz, ez az egész. Annak a csodás lónak a képe beköltözött az agyamba, ahogy ez a táj is. Apám nem erõlködik tovább és behajt a hatalmas ház elé. Azonnal kiszállok, ahogy megáll és nagyot nyújtózva, nézek kõrbe.
- Na mit szólsz? – hallom meg apám hangját.
- Mit is mondhatnék, élet a farmomon…. csodás. – húzom el számat, és a kocsi csomagtartójához lépek, hogy kipakoljam cuccaim. Apám segít, és mire kipakolunk egy pasas jelenik meg széles vigyorral a képén.
- Jó napot, már azt hittük ide sem érnek. – nyújt kezet apámnak.
- Kicsit elakadtunk a nagy pakolásban… Õ itt a fiam Austin… - mutat be. mire a pasas felém fordul és kezet nyújt. Viszonzom a kézfogást, ne nézzenek bunkónak.
- Nagyon örülök Austin engem Danielnek hívnak…
- Remek… - nyögöm ki nem túl barátságosan. Én ugyan nem fogok smúzolni itt senkivel, de ez a srác nem tûnik cowboynak, ráadásul apám valami Iant emlegetett.
- Ian merre van Daniel? – kérdezi apám.
- Fogalmam sincs, még hajnalban kilovagolt valahová, de biztos hamarosan megérkezik… Jöjjön és várja meg.
- Sajnos nem tehetem, majd máskor visszanézek, most dolgom van… - magyarázza, de én ügyet sem vetek rájuk, csak elindulok a ház felé a cuccaimmal. Apám utánam szól, amit én csak egy intéssel viszonzok.
- Jól van tudom, majd találkozunk… - Daniel elköszön tõle rendesen, de én most túl mérges vagyok, hogy normálisan viselkedjek. A lépcsõ tetején állva várom, hogy Daniel is megjöjjön és végre megmutassa, hol fogok lakni ez alatt a pár hónap alatt. Már elõre kivagyok, de fõleg a tehetetlenség miatt.
- Akkor gyere utánam, megmutatom, hol fogsz aludni… Kéõbb Ian fogja elmondani mi lesz a feladatod, én ebbe nem szólok bele… - magyarázza amíg beérve a házba elvezet a vendégszobáig. Furcsa, hogy a házban fognak elszállásolni, én biztos voltam benne, hogy a munkásszállón lesz a helyem. Mondjuk ez így kényelmesebb. Daniel folyamatosan beszél és próbál nagyon kedves és barátságos lenni, de ezt felõlem nem kapja meg, csak hallgatok akár egy sült hal és mikor bemegyünk a szobába, ledobálom a cuccaim.
- Oké, megértettem… - ülök le az ágyra, majd tüntetõlegesen hanyatt dõlök, hogy érezze, nem kívánatos személy a szobában. Veszi is a lapot és felsóhajtva lép az ajtó felé.
- Akkor, majd beszélünk, szia… - csukja be az ajtót, én meg reflexszerûen ülök fel, hogy végre eltakarodott és van némi nyugim, a kínjaim elõtt. Elkezdek kipakolászni, mert bár csak rövid ideig leszek itt, mégsem akarok egy bõröndbõl öltözködni. Mikor mindennel végzek, elindulok egy kis felfedezõ útra, hogy felmérjem a terepet. A ház igazán barátságos és szép, rendezett, ahogy a kinti terület is hasonló állapotban van. A távolban rengeteg karám található, így elindulok feléjük, megnézni, hogy milyen állatokat tartanak. Hatalmas mezõgazdasági gépek mellett sétálok el, mire elérem célom. Az istállóba megyek, ahol most nem sok ló található, bent viszont egy férfi éppen leszerszámoz egy hatalmas fekete lovat. Meg sem fordul a fejemben, hogy ez a férfi a farm vezetõje és egyik tulajdonosa. Odasétálok hozzá és megsimogatom a lovat, mert látványa lenyûgöz. Persze ezt a világért sem mondanám.
- Szia, itt dolgozol? – nézek a férfira, aki háttal áll nekem, de hangomra felém fordul. Borostás arca és markáns, férfias vonásaitól, egy pillanatra elakad a szava. Elég cudar képet vág, talán rosszat szóltam, de nem nagyon érdekel.
- Igen, és te kivagy? – kérdezi és tovább dolgozik. Leveszi a nyerget és elpakolja. Én eközben a pacinak támaszkodva figyelem. Valami nagyon megfog ebben a pasasban, talán az a nyers, igazi cowboy stílus, amivel csak nagyon ritkán találkozhat az ember. Kíváncsi vagyok, az az Ian, vajon milyen lehet. Valószínûleg egy nagyképû seggfej, aki tehénlepénnyel a fején született és azt hiszi õ szarta a spanyolviaszt.
- Én most érkeztem és pár hónapig a család rabszolgájaként fogok mûködni… A nevem Austin  Carson . – mutatkozom be és tovább simogatom a lovat. A pasas igen érdekesen néz rám, kijelentésem miatt. Talán meglepi, hogy ilyeneket mondok a munkaadóira, valószínûleg õ kedveli õket. Mégsem mond semmit, csak elém lép.
- Tetszik? – mutat a szépséges fekete csõdörre.
- Fogjuk rá, egy ló, nincs benne semmi különleges… de alapvetõen nem ronda… - fejtem ki flegmán, de valójában látszik rajtam, hogy nem tetszik, hanem csodálatosnak látom.
- Értem… A neve Menydörgés és az én lovam… Engem pedig Ian Wilkinsonnak hívnak… A bizonyos rabszolgatartó, akit említettél… - végig a tekintetembe mélyed, mintha meghátrálásra akarna kényszeríteni, de abból ugyan nem eszik. Oké, kicsit meglep, hogy így benéztem, de ez nem változtat a terveimen és végül is, ez pont kapóra jön, mondhatni szép bemutatkozás. Végig nézek rajta és elmosolyodom.
- Na jó ezt benéztem Ian…  - szemeim felvillannak a halovány fényben, amitõl nagyon vonzó látványt nyújtok, vagyis nyújtanék, ha nem lenne bennem az a fene nagy arrogancia, ami igazán tenyérbe mászóvá tesz. Megpacskolom a paci oldalát és ellépek kicsit, hogy ne legyek olyan közel hozzá, hisz annyit már tudok a cowboyok keze gyorsan eljár és, ha mozdul nekem sem árt észnél lennem, hisz nem áll szándékomban befejezni piszkálását, sõt ez csak a kezdet, még nagyon meg fogja bánni, hogy beengedett szeretett farmjára.
- Ezek szerint te irányítod ezt a koszos büdös helyet…
- Koszos, büdös? Ezt mire érted? – néz rám érdeklõdve.
- A lovak, és úgy általában az összes állat, beleértve a legnagyobb marhát, messzirõl bûzlik… - ez persze egy enyhének nem mondható célzás, mégpedig rá. Ian nem hülye, így azonnal levágja, hogy éppen sértegetem, de csak elvigyorodik. A legtöbb cowboy, már bevert volna egyet és szépen haza küld, hogy otthon játszam az eszem, de õ nem ezt teszi, és ez meglep.
- Te is büdös vagy, mégsem hánytorgatja föl senki… Az is csoda, hogy Menydörgés, nem vadul meg a közeledben a sok pacsulitól, amit magadra locsoltál… Holnap a munkához eszedbe se jusson magadra kenni, ezt a borzalmat… A bikák nem konszolidálják ezt a veszett szagot… - fordít hátat és elvezeti a lovat én meg mérgesen dúlva-fúlva indulok el vissza a házba. Útközben megint összefutok Daniellel.
- Szia ismét, kõrbe néztél? – csak egy gyilkos pillantást kap, amitõl félre is áll az utamból, én meg becsörtetek a házba, föl a szobába, hogy ne is kelljen többet beszélnem senkivel. Bezárom az ajtót és lefekszem pihenni. Szépen be is alszom a nagy mérgelõdésben és csak kopogásra ébredek.
- Austin kész a vacsora… - szól be egy kedves nõi hang. Hirtelen azt hiszem, hogy az édesanyám az, mert õ szokott, ilyen kedvesen szólni hozzám. Lágy simogató hangja, most nagyon hiányzik, fõleg mivel bárhol szívesebben lennék, mint ezen az istenverte helyen. Nem is az bosszant fel ami a pajtában történt, hisz ennél már sokkal durvábban is szóltak be, ráadásul én sem voltam kedves, de akkor ott meg kellett látnom, hogy nem fogok egy könnyen szabadulni. Lassan kinyitom szemem, úgy harmadik szólongatásra és feltápászkodva az ajtóhoz sétálok, hogy kinyissam.
- Szia kicsim, még nem is találkoztunk, én vagyok a fiúk anyja… Amanda… Kész a vacsora, gyere enni velünk… - hív kedvesen, mire megtörlöm a szemem és elmosolyodok. Hogyan is lehetnék bunkó, egy ilyen kedves hölggyel? Sehogy, eszemben sincs. Bólintok és kisétálok vele a szobából. Az asztalnál mindenki ott ül. A két fiú és az édesapa. Daniel apjával beszélget, Ian, pedig egy pohár ital mellett ül és pöfékel. Köszönök mindenkinek és leülök az asztalhoz. Ian apja bemutatkozik és kérdezgetni kezd. Õ is nagyon barátságos, akár csak Daniel, vagy Amanda, de Ian, egy szót sem szól, csak csendben hallgat és mintha engem méregetne az itala mögül. A vacsora nagyon finom és igazán éhes vagyok, így mindent betermelek, amit elém raknak. Amanda elégedett is, hogy ennyire jó ízûen eszem a fõztjét és megölelget, mintha már ezer éve ismerne. Ez számomra azért elég furcsa, mivel én magam sem vagyok az a nagy közvetlen fajta. A haverkodás persze megy, és sok barátom akad, de az ölelkezés, még családon belül is tabunak számít, fõleg apámnál. Mi nem ölelkezünk és azt sem nagyon szereti, ha anyám ölelget, ezért anyám, csak titokban szokott bûnözni és olyankor össze vissza ölelget. Kicsit úgy érzem magam, mint otthon, vagy még annál is meghittebb környezetben. A kandallóban pattog a tûz és lassan odakint, minden teljes sötétségbe burkolózik. Az eszemben ott motoszkál a gondolat, hogy el kellene mennem a szobámba, hisz nem akarok barátkozni, de túl jól érzem magam ahhoz, hogy ezt megtegyem. Egy fotelben ücsörgök és elõvéve egy könyvet, amit a polcon találok, olvasni kezdek. Nyugalom járja át a testem és béke, amit utoljára, jó pár éve éreztem kint a szabad ég alatt éjszakázva.