|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Saga-chan | 2015. 10. 07. 12:44:36 | #33537 |
Karakter: Constantin Pendragon
Megjegyzés: Bandának
Ismeritek az az érzést amikor valami készül ellenetek? Sajnos most már én is tudom, a két idióta öcsém ki találták, hogy menjünk el bulizni. Nagyon jól tudják, hogy holnap megyek egy válogatóra és pihenten akarok menni, nem, ők úgy gondolják minek az nekem. Reggel tíztől van a válogatás és ha mondjuk kettőig maradunk akkor talán, mondom talán nem leszek mosott szar.
- Egy feltétellel elmegyek! Ha kettőig maradunk, érthető? - nem hiszem el, tényleg lassan harminc évesek vagyunk és még mindig úgy tudnak örülni mindennek, mint ha tíz évesek lennénk.
- Most őszintén, hány évesek is vagytok? - nagyon jól tudom, ilyenkor szeretem ha idősebb vagyok.
- Pontosan tudod te is, bátyuskám. Azért mert három perccel vagy tőlem idősebb az még nem jelent semmi. Egyébként is érezd magad meg tisztelve, hogy eljöhetsz velünk.
- Na és mért érezzem magam megtisztelve? - megint csajozni akar vinni. Igaz senki nem tudja, hogy engem egyáltalán nem érdekelnek a nők.
- Azért drága Constantin mert ott lesz egy csomó kolléganőnk is és szeretnék megismerni a harmadik Pendragont, ezért. - már megint velem fényeztetik magukat.
- Oké, de akkor nyomás öltözni, minél hamarabb ott leszünk annál hamarabb csajozhatsz Ezeriel.
Tíz perccel később, na jó fél órával később már mind a hárman menet készen várunk a taxira. Rafael egy fekete bőr nadrágot vett fel ami nagyon is ki hangsúlyozza, hogy mi van neki. De álljunk csak megy pillanatra, mióta van az öcsémnek ilyen jó segge? Bakker, ez most nem nagyon jó, haladjunk tovább!! Fehér ujjatlan és kiengedett haj, talán neki van a második leghosszabb haja a családba, az első én vagyok. Na most a másik öcsikémet is hadd nézem meg. Ezerielen egy koptatott farmer és egy fekete póló? Akkor ne is csodálkozzunk, hogy nincs csaja. És végül én, egy fehér naci, hasonló mint Rafaellé, de mégsem olyan, egy fehér hosszú ujjú és a kék kockás ing.
- Con, mond mióta kikerázod magad? - ja igen, kihúztam a szemem egy fekete szemceruzával, pont annyira hogy ki emelje.
- Most ehhez volt kedvem azért. - kissé ingerülten válaszoltam
- Nekem mindegy mit csinál, szóval nyugi, jó!
- Értettem Uram!
- Esküszöm ha nem lennél a bátyám akkor azt hinném, hogy buzi vagy de szerencsére nem vagy az. - És ha az lennék? Akkor mi van? Atoll fogva még mindig a bátyátok lennék vagy nem? - kezdj el magadba számolni Con, az öcsédet nem bánthatod. 10..9..8.. megy ez.
- akkor csak annyit mondanék, hogy üdv a klubban, sejtettem én de eddig nem mertem szólni. Félő lett volna, hogy egy kicsit át rendezed az arcomat. - na ez meglepett, pont Rafi aki úgy szint abban a témában mozog mint én.
- Ezt nem hiszem el, nekem van a legszuperebb bátyám és öcsém. - ölel meg mint kettőnket. - legalább több csaj jut nekem és nem kell veletek veszekednem. De már menjünk, a taxis már nagyon ideges. - hatalmas kő esett le a szívemről de szerintem Rafiéról is. Gyorsan fel kapjuk a cipőnket és már megyünk is a taxihoz, szegény taxis. Mindenki azt hiszi, hogy nem jól lát, igen három egyforma pasi száll be hozzá. Csak anyu és apu képes rá, hogy meg különböztessenek minket.
*
Nem sokat kellett menni hál istennek, amint a bár elé értünk már engedtek is be bennünket. Rafi és Ezer már el is tűntek a szemem elől, menjenek csak nekik lehet. Most ők lesznek segg részegek, majd legközelebb be pótolom az elmaradt mennyiséget. Nem nagyon figyelem a környezetemet, vagyis inkább a pult másik oldalán álló hölgyecskét nem, pedig nagyon igyekszik magára hívni a figyelmemet de nem sok sikere van. Egy kezet érzek meg a vállamon, már éppen nyitnám a számat amikor az öcsikém megszólal.
- Gyere már táncolni, addig sem kell nézned ezt a nőt, aki vagy már háromszor megdugott a fejében. - nekem sem kell többet mondania, eljött a pillanat amire vártam. Öcsi a táncolok közepébe húz be, azonnal elkezdünk táncolni. Egyszer csak megérzem Rafi kezét a nyakamon, hátát mellkasomnak nyomja és a kis piszok még a fenekét is nekem dörgöli. MI A SZENT SZART CSINÁL!? Rá fogok csípőjére, hogy vegye már észre magát!
- Most te it csinálsz? - füléhez hajolva kérdezem, azért én sem vagyok fából baszus.
- Csak nyugi Con, a terem másik végében van egy irtó szexi csávó, nagyon bámul minket és úgy gondoltam adok neki egy kis műsort. - aha, szóval műsor? Akkor adjunk annak a pasinak. Csípőjéről csak az egyik kezemet veszem el a másikkal az oldalát kezdem el simogatni, a ritmusból nem esünk ki. Mindig is jó volt a ritmus érzékem, kanyarodjunk csak vissza. Na most már a nyakánál járok, megfordítom Rafi fejét úgy mint ha meg akarnám csókolni. Kíváncsi vagyok mikor jön ide a csávó, nini nem kell sokat várnom mert már jön is.
- Jön a szőke herceged. - alig, hogy ki mondom már itt is van, szőke herceg tényleg illik rá. Szőke haja két oldalt fel nyírva, elől szabadon hagyva. Füleiben tágítok ha jól látom, nem minden nap lát ilyet az ember. Csak tudnám mi a fenét eszik rajta az öcsém. Ahogy végig mér minket és az a ragadozó mosoly, a nem létező szőr szálam is fel állt. Kicsi öcsikém meg szépen el ringatja a kis csípőjét azzal csávóval, nem baj menjen csak, legalább már pihenek. Vissza sétálok a pulthoz ahol már nem az a csajszi van aki itt volt, szerencse. Kérek egy kört magamnak és míg iszom addig a tömeget kémlelem, a másik öcsém egy női koszorúban lelkesen fecseg, a másik jó madarat viszont nem látom. Majd elő kerül, remélem. De már elmúltunk tizennyolc szóval tud magára vigyázni.
- Hallod haver, ma Nicnek jó kis estélye lesz. Láttad milyen példányt szerzett magának?
- Baszki, ne is mond. Végig nézted amit azok ketten műveltek, elvállalnám mind a kettőt, főleg a fekete nacist. De nem vagyok meleg.
- Én inkább a fehér gatyást vittem volna el egy körre, de azért sajnálom azt a csávót. Nick azért eléggé perverz. - he, ezek az öcsémről és rólam beszélnek. Na ezt nem hagyom.
- Már megbocsássatok, de hol találom ezt a fickót és azt a másikat? - na mi van nem látattok?
- Öcsém, nem tudom, de ha tudnám sem mondom meg. Minek kellettete magát az a szuka?
- Az nem szuka hanem az öcsém te szerencsétlen. Na ha most lehet mondjátok el nekem hol vannak.
- Na figyi ide. - meg a jó edés anyádat.
- Nem te figyelj ide, szépen meg mondod, hogy hol van az öcsém érthető voltam? - csórit már a pultba passzírozom, de le szarom. Az öcsém biztos nem fog egy ilyen keze közé kerülni.
- A hátsó bejárat a sikátorba nyílik, ott kell lenniük.
- Kösz haver. - ki fele menet még az arcocskáját is megpaskolom. Akkor irány az öcsém. Ki megyek a bejáraton majd be fordulok a sikátorba, nem megyek sokat be fele de már így is hallom az öcsém hangját.
- Azt mondtam, hogy hagyjál!
- Bent még nagyon is kezes bárány voltál. Na most meg beijedtél? Nem bántalak,csak ha te is akarod. - a hideg futkos a hátamon ettől a hangtól, szegény öcsém sem díjazza. Nemes egyszerűséggel tökön rúgja. Ügyi vagy öcsi.
- Na ide figyelj, te!! - hoho, nem lesz bunyó, vagyis inkább verés lesz de nem az öcsémet.
- Inkább te figyelj. - elkapom a csuklóját és elrántom Rafitól. - Mit nemértettél meg azon, hogy hagyd békén. Nem kellesz neki, pont.
- Erre akkor gondolt volna mielőtt felhúzott, kurvára frusztráló álló dákóval beszélni, nem gondolod? De ha ennyire segítő kész vagy akkor te is lerendezhetsz! - anyám az az önelégült vigyor, mindjárt nem lesz az ott. Azt hiszem meg van a mai bokszzsákom, pörögjünk csak fel. Még mindig vigyorog amikor megkapja az első ütést. És ha jól hallatom az orra volt, néhány lépést hárta lép de nem fekszik ki, szívós. Le törli az orráról a vért majd a nadrágjába keni, mikor fel néz rám megint csak egy kicsit ijedek meg, eddig nem is néztem igazán meg a szemit, de most nem csak az, hogy fele más színűek de nagyon is gyilkos szándékkal néz rám. Még végig gondolni sem tudom az előző mondatod, mert már támad.
Megy is az adok kapok rendesen, a szám az tuti, hogy szét reped és a szemöldököm is fel repedt. Nagyban ütjük vágjuk egymást amikor Ezeriel és Rafi szednek szét mindet.
- Con elég, gyere menjünk haza.
- Bazd meg, mond meg mért nem tudsz magadnak ki fogni egy normális pasit? Mért ilyen faszt kell össze szedned? - szerencsére az ő haverjai is megjelennek és felkaparják a földről. Nem nagyon vertem meg, csak egy kicsit. Majd holnap megnézheti magát. Mire ki érünk a sikátorból már ott vár a taxi, be segít ez a kért marha és már megyünk is,
- Ne haragudj, nem gondoltam volna, hogy milyen.
- Nem haragszom, otthon majd segítesz rendbe hozni engem, holnap mennem kell válogatásra.
*
Mondtam már nektek, hogy egy napszemüveg csodákra képes?! Nálam be vált, a szemöldökömet szépen eltakarja, meg a szememet is. Ha én ilyen szarul nézek ki, vajon a másik hogy nézhet ki.
- Jöhet a következő, ki a következő.
- Azt hiszem, hogy én. - le veszem a napszemüvegemet, még sem mehetek be oda vele. Mikor meglát a csávó el húzza a száját. Nem szép, tudom.
- Szépen elrendeztek mit nem mondjak, de most nem azért vagy itt. Gyere beljebb a fiuk már várnak. - beljebb tessék a fazon, ketten ülnek az asztalnál a harmadik hiányzik.
- Amíg nem jön meg a mi kis dalos pacsirtánk, addig foglalj helyet.
- Ok. - le ülök székre és ki veszem az én kis kincsemet, nagyon vigyázok rá. Az én kis öcsikéim még rá nézni sem engedem. Fekete alapon fehér írásokkal, majd nem mindegyik együttes neve rajta van amit szeretek. Ameddig várok addig be hangolom egy kicsit, minidig be van de azért nem árt az óvatosság, nem hiányzik az nekem, hogy el rontok egy hangot főleg ha be is kerülök, akkor a dobossal egyszerre kell menjen minden. Amikkor az utolsó húrt is be állítottam jött be az akit vártam, fel nézek és kit látnak szemei, Azt a faszt amelyik a tegnap az öcsémre rá mászott.
- Te? - mind a ketten egyszerre kérdezzük a másikat.
- Jól kidekoráltalak, mész még az öcsém közelébe? - az orrán tapasz vagy mi, a szemei alatt kékülő színek, a szája fel repedve.
- Ti ismeritek egymást? - kérdezi az aki be tessékelt.
|
| Kaira | 2013. 03. 07. 21:26:29 | #25293 |
Karakter: Leeteuk Youngwooni
Megjegyzés: Nanaminak és pacsirtájának ~
Táncolok. Újra és újra elveszem a ritmusban, a megannyi ütem közt. Szívem egyszerre dobban lépéseimmel, a zenével és úgy érzem nem elég. Egyszerűen nem. Mindent akarok. Most, azonnal. Kiélvezni minden pillanatot, elfelejteni hol vagyok, hogy kik is figyelnek épp… Egyszerűen csak szabad akarok lenni, szárnyalni akarok a zenével. Kitárni karjaim és nevetni. Nevetni ma. Holnap. És azután. Önfeledten, boldogan… A fülbemászó dallam pedig pont ugyanolyan kedvesen adja meg azt a bódító szabadság érzetet, mint már oly sokszor. Elfedve a valóságot, s hogy voltaképpen az „életemért táncolok…”
Majd zuhanok. Szinte kétségbeesve lépnék még párat, kapaszkodnék a zenébe. Tovább és tovább akarván élvezni a szabadságot, de a dalnak vége szakad és hirtelen újra magamhoz térek. Újra látom a hosszú tükörsort, a faparkettával lerakott, fényesre csiszolt padlót. És a megannyi figyelő szempárt. Főleg, az övét…
Aztán megfordul és kilép az ajtón. Csendben, szó nélkül, vissza sem nézve. Ott hagy engem és megannyi Suju tagot a kétségbeesés küszöbén, hogy valami nem jó, hogy valamit elrontottam, valamit tettem, amit nem kellett volna…
Körbenézek. Keresem az okot, a választ még is mi a francot csináltam. Mit csesztem el megint. De minden ugyanaz. A tükörképek, a padló, a sarokban álló hangfalak… aztán még is feltűnik valami. A mosolyok. Ott vannak, ha halványan is, de látom őket. Kiváltképp Siwonén és a táncos kedvű Eunhyukén mellettem.
Én meg egyszerűen nem értek… Semmit!
- Jó voltál… - hangzik fel valahonnan az udvarias hang, majd amikor egy másik is követi elszakítom pillantásom az ajtótól. Vagyis próbálom…
- Nyugodj meg, nem fog megenni. Bár a friss husikákat kedveli… - Kezd neki Eunhyuk nevetve, mire a csapatvezető egy apró fejbekoccintással jutalmazza.
- Célszerű nem rá figyelni ilyenkor Leeteuk – mondja, egy komoly még is kedves kis mosollyal az ajkai sarkában, kezeivel a táncos lábú felé intve. – Egyébként fogadd őszinte gratulációmat. – nyújtsa felém jobbját. - Bár, ha megengedsz egy csepp kis észrevételt a részemről… Valahogy a szám közepe felé mindig lefelé néztél, vagy behunytad a szemed. Rossz ötlet. Még ha élvezed is a táncot – lép közelebb épp, hogy csak megszorítva kezemet. – Sosem szabad elveszteni a kontaktust a világgal. Főleg nem a rajongókkal majd. Ők nem csak nézni akarnak téged Leeteuk…
Nem értem mit akar. Fogalmam sincs róla még is mire, vagy éppen hova akar kilyukadni. Hiába nézem őt, hiába látom ahogy mozog a szája, valahogy szavai nem jutnak el hozzám.
Nem csak nézni akarnak…
Mintha csak látná értetlenségemet elmosolyodik egy percre, majd felnéz. Az ajtó felé aztán ismét rám. Még megveregeti a vállam, aztán arrébb áll, hogy pár szólt váltson Siwonnal. A másik Sujus tag, az én „szerény” reggeli megmentőm mellettem marad és mosolyogva néz. Pillantása biztató, mintha csak azzal sugallná: Nyugi, nincs baj. Biztos a siker…
S bár én is ilyen biztos lennék benne.
Aztán meglátom őt. Pont ugyanolyan angolosan lép be a terembe, mint amilyen angolosan távozott onnan. Csendben, rám sem pillantva… S ez valahol, valamiért feszélyez.
Tudtam olvasni az emberekből. Mozdulataikból, gesztusaikból… Nem volt olyan személy, barát, akit ne tudtam volna megfejteni. Erre felém sodor az élet egy karakán arcú, furcsa énekest, aki többet váltogatja a hajszínét, mint más a társait… S akit, egyszerűen lehetetlenségnek tűnik kiismerni, vagy egyáltalán megismerni. Aki egyszerre szigorú és kedves, máskor távolságtartóan csendes és közben a jó ég tudja, mi is jár a fejében…
Egy halk koppanásra figyelek fel aztán, s arra, hogy a mellettem álló óvatosan, de annál inkább jelentőségteljesen oldalba bök a könyökével, hogy ne ábrándozzak, inkább figyeljek. Különben is, arra ráérek később is a szobám falai közt. S én eleget teszek hangtalan kérésének. Figyelek…
Figyelem őt, ahogy áll a terem közepén, figyelem, ahogy megmozdul, ahogy előre lép egy aprót. Látom, mikor elmosolyodik, mikor a mikrofont felemeli… és énekelni kezd.
Hirtelen úgy érzem, én vagyok a csillogó szemű kisgyerek, aki épp most tudta meg álma valóra válhat ugyan, de ezért, bizony oda kell adnia kedvenc kis autóját…
Eddig azt hittem jó vagyok. Hittem, hogy vagyok olyan jó, mint ő… Hogy, bebizonyíthatom nem választott rosszul, méltó vagyok arra, hogy mellé álljak. Hogy igenis, vele valósítsam meg az ábrándjaimat… Eddig azt hittem nincs rosszabb a tánc utáni zuhanásnál, de most kiderült, hogy még is… Ez ezerszer furcsább, fájóbb, még is boldogabb érzés. Felszabadító és egyszerre kínzó rájönni arra, bár megkaphatod a rég dédelgetett álmod messzebb vagy attól, mintsem azt hitted… S hogy az út, voltaképpen egy olyan tehetséggel megáldott emberen át vezet oda, aki sokkal inkább művész, mint egyszerű előadó…
- Na így kell majd neked is megtanulnod, a tánccal együtt énekelni. – jegyzi meg kicsit lihegve, s hirtelen válaszolni sem tudok, hogy végre hozzám szólt. Hallom ugyan a fülem mellől, hogy valaki a védelmemre kell, de az egész cseppet sem érdekel annyira, mint, hogy ő végre beszél hozzám és itt áll előttem. Ha izzadtan is, ha arcán lefolyó verítékkel is… De a közelemben.
Végül aztán olyan gyorsan történik minden. A fiúk szedelődzködnek, a próbatermet elhagyjuk és alig pár perccel később már kétségbeesve vizslatom az a két papírdarabot, amit a kezembe nyomott, miszerint döntsek a dalokat illetően. Mert az olyan könnyű ám… Olyan csipi-csupi kis dolog. Az meg már dehogy, ne izgasson, hogy lehet, ezen bukik el egy nagy slágertől, s a megannyi rajongótól… S mindezt csupán azért, mert én lehet rosszul választok.
Aztán megnyugtat. Egyik pillanatról a másikra közli, hogy később is választatok majd, most koncentráljunk másra; a klipre, a duettre, a fotózásokra… És elmondani is szörnyű. Úgy érzem magam, mint aki két csokis gombóc fagyi helyett egy egész furgonnal kapott s ettől bizony elrontotta a gyomrát…
Végül még sem csokis fagyit kapok. Hanem bal kezembe egy kottát, jobba egy mikrofont és ismét szavakat. Tőle…
- Te az első szakaszt a refrénig, majd a refrént is te énekled. Aztán utána én jövök hasonlóképpen. Aztán onnantól végig az egészet közösen. Persze lesznek aláéneklések az én részemről, és a tiédről is…
Figyelek. Nem csak a szavaira, de a mozdulataira is. Szinte magamba iszom a látványt, ahogy magyaráz, hogy este - szobám védő, oltalmazó falai közt, mikor már képes leszek elhinni nem, nem álmodtam a mai napot - elővehessem újra, forgathassam kezem közt, elmerülhessek benne, hogy aztán mikor sikerült magamba szívnom minden nekem átadott tudását büszke lehessen rám. Mert egyszerűen akarom, hogy az legyen…
- Szép volt - Hangzik fel ajkairól, mikor vagy negyedszerre is elénekeljük a közös dalt. De nem, én nem vagyok megelégedve magammal. Ennél rosszabb teljesítményt még magamtól gimnazista éveim első felében sem produkáltam, nem hogy most. S pont előtte. Épp ezért nem értem, hogy lehettem jó, hogy tűnhettem neki nem egy szerencsétlen kis suhancnak, aki jobb szerével is csak háttértáncos lehetne, nem hogy énekes, egy olyan befutott művész mellett, mint ő. - Mára ennyi. Holnap hozd a gyakorló ruhád, de főként a dalt fogjuk felvenni. Memorizáld holnapig a szöveget, a dallammal együtt. És ma már nem kérdem, de holnapra írd össze, hogy mik azok az időpontok, amikor tudunk próbálni közösen.
- Rendben. Holnap nyolcra jöjjek? – kérdezem, jelét sem mutatva annak, gondolatban mennyire fokoztam le magam az előbb. – Te mit csinálsz még?
- Nem sokára jönnek a háttér táncosok, és velük gyakorlok majd. A dalok koreográfiáit. Ha gondolod, maradhatsz.
Kapva kapok az alkalmon. Sietve bólogatok és ígérem, hogy maradok, sőt, akkor sem tudna elvitetni innen, ha erőszakot alkalmazna.
S nem ő kicsit sem néz rám furcsán. Mi ez a hirtelen jött hangulatváltozás. Ez a fene nagy jó kedv, a furcsa csengés a hangomban.
- Rendben – mondja végül, majd újra az ajtó felé int, hogy kövessem. Ideje visszamennünk a táncterembe. Követem. Persze. Miért ne követném? Sőt, mikor az egyik jobbra fordulás után megáll a felvonónál rá is kérdek még is merre megyünk, vagy egyáltalán hova…
- Mikor a háttértáncosokkal táncolok, egy külön teremben vagyunk. Az csak az enyém, s csak az én engedélyemmel lehet belépni oda. Még a Sujus tagok közül is csak néhányan jártak ott.
Ezzel, szinte végszóra megérkezik a lift, mi pedig beszállván már is repülünk felfelé. Azt az idióta, furcsa vigyort a képemről, pedig ha akarnám, se tudnám eltüntetni. Egy próbaterem, ami az övé, csak is az övé… S én majd joggal léphetek be rajta. Nem, kicsit sem fogott el büszkeség érzett, ez annál sokkal több…
- Hyung, még is hány háttértáncosod van? - kezdeményezek beszélgetést, pont akkor mikor a személyfelvonó megáll, s ő felém pillantva egy percre kiszáll, amit ismét csak követek.
- Változó… Hat, Tíz, tizenkettő… Valamikor ennél is több. Attól függ mekkora show, milyen látvány elemek tartoznak bele. Ez nem csak ének, nem csak tánc… Sokkal többet csinálunk a színpadon. Ott mindennek egyben kell lennie. Nem csak a zenének, a koreográfiának, de az embereknek is. Összhang. Ez a titka mindennek… Ha egy jól működő rendszert akarsz összehozni ez elengedhetetlen – mondja, miközben én halkan követem. Nem érek mellé, hagyom, hogy vezessen. A mai után egyszerűen nem érzem úgy, hogy jogom lenne mellette sétálni.
- Itt is vagyunk. 312. Ne felejtsd el ezt a számot – fordul felém mosolyogva, majd kinyitva azt belép az ajtón.
Kíváncsi kisgyermek módjára jártatom végig a tekintetem a falakon, a jobb oldali fal tükörrészén, a sarokban lévő kipárnázott padon, a mellette lévő hangfalakon. Olybá tűnik minden pont ugyanolyan, mint máshol. A színek, a terem akusztikája, a berendezés, egyszerűen minden… S még is, ennek ellenére is gyermeki lelkesedéssel futnék oda mindenhez. Minden végigtapogatva, megérintve.
Mert az övé…
Itt a falak mesélnek, a lábam alatt lévő parketta suttogja el a múltat, a megannyi tánc mozdulatot, a tükörben pedig mintha látnám, ahogy megannyi éjszakát átdolgozva találja ki dalait. A rajongók által annyira szeretett számokat.
- Úgy veszem észre, hogy tetszik – jegyzi meg félvállról, de látom, ahogy szeme sarkából feszülten rám tekint válaszomra várva. Talán ez a hely épp annyira fontos neki, mint hogy engem beengedett ide.
- Ühm. Szép. Hangulatos. Az akusztika pedig tökéletes. A táncosok mikor érkeznek? – teszem fel aztán a kérdést.
- Fél óra múlva. Ha minden igaz. – Pillant a falon lévő órára. – Addig bemelegíthetünk. Már ha persze te is akarsz.
- Persze – bólintok, mire rám néz, pár pillanatig mintha vizslatna, majd alig észrevehetően megrázza a fejét és a lejátszóhoz lép. Szöszmötöl egy ideig, majd az egyik szám alapja csendül fel. Legalább is azt hiszem, hogy az…
- Ez itt az alap. Az elejétől – néz rám . – Na, gyerünk. Valami nekem nem oké a koreográfia végén… Mintha hiányozna valami.
- Esetleg ha megmutatod segíthetek, Hyung. – próbálkozom mosolyogva.
Bólint, tesz pár lépést előre, majd vissza. Nyújt egy kicsit, majd mikor a szám, ahhoz a részhez ér elkezd táncolni. Szabadon, pont úgy, ahogy lent láttam alig két órával ezelőtt. Most azonban, hogy tudom, valami nem teszik neki én is jobban figyelek (ha lehetséges ez még, persze) és ok nélkül is mozdul a lábam. Először a bal, majd a jobb. Próbálom felvenni azt, amit ő csinál. Követni… Aztán felhagyok vele. Túl más, mint én… Túl zárkózottnak tűnik. Túl… Túl…
Végül észreveszem magam. A tükörben a pillantása megfog, s hirtelenjében azt sem tudom mit csinálok. Aztán elmosolyodik. Furcsán, gondolkodóan. Majd mögém lép. Kezét vállamra teszi, és csak néz a tükörben. Nem merek hátra pillantani, épp elég a tükörkép. Az a furcsa mosoly az ajkai sarkában...
- Ezt most lassan, még egyszer újra.
Először nem értem mire céloz. Vagy csak nem akarom érteni. Nehezen jutnak el hozzám szavai. A gondolatim ködösek, mintha nem is az enyémek lennének. Nem tudom mi ez… Miért van. Egyáltalán miért pont most…?! De bólintok. Sután. S mikor elhúzódik kissé én ismét rá pillantok. Most már a szemébe, hogy aztán pár pillant múlva együtt nevessünk fel… A helyzet abszurditásán, hogy most az egyszer nekem kell tanítani majd őt…
|
| Nanami Hyuugachi | 2012. 11. 03. 19:04:53 | #24044 |
Karakter: Kim Choi JoungHyan
Megjegyzés: Leeteuk-nak
A sajtótájékoztatón szerencsémre nem kérdeznek olyan sokat, inkább hagyják, hogy én beszéljek. Kivételesen. A fényképezőgépek csak úgy kattognak, ezért napszemüveg van rajtam, hogy ne zavarjon. De végül ez az egész egy kérdezz - felelek játékká válik.
- Gondolkozott azon, hogy egy társat keressen magának?
- Igen, és már el is indult a folyamat.
- Ön kit akar társnak?
- Ez nem csak rajtam múlik, hanem számos ember együttes döntéséről.
- Mit szólna, ha BoA-t kapná társnak?
- Tisztelem, de hölgyekkel nem akarok társulni.
- Felvállalja, hogy a férfiakhoz vonzódik?
- Igen, fel. Nem szeretem a nőket, de társként, ha nagyon kell, fellépek nőkkel is. A koreográfiákban is vannak női táncosok. Attól, hogy nem hozzájuk vonzódom, még megtűröm magam mellett őket.
- Akkor ki lesz a társa?
- Ezt még nem tudom. De higgyék el, ahogy megtudom, értesítem önöket.
- Mit szólna, ha mondjuk Taemint kapná a SHINeeból?
- Nem tudom. Talán örülnék neki, talán nem.
- És mit szólna ahhoz, ha Eunhyukot kapná duett partnerként?
- Eunhyukot jól ismerem, a legjobb barátom. Vele már duetteztem, tehát ebből kifolyólag, nem vele fogok hosszabb távon társulni.
- Tehát hosszabb távon akar társat magának?
- Köszönöm, hogy meghallgattak, viszlát.
Ezzel a mondattal levonulok a színpadról, és beszállok a limuzinba. Egyenesen a próbaterembe visznek. Ott is a média képviselői vannak, akik csak úgy kattognak a gépeikkel, mintha még nem láttak volna embert.
Bemegyek az épületbe, és az öltőzőbe megyek. Gyorsan átveszem a laza pólómat, az ülepénél kicsit bővebb nadrágot, ami a lábszáramra feszül, és a tornacipőmet. Bemegyek a próbaterembe, és késő estig gyakorlunk.
Vasárnap is hasonló napom van. Korán kelek, és későn végzek. Aznap felveszünk egy stúdió dalt is, amit másnap töltenek fel a világhálóra. Majdnem éjfél van, mikorra haza érek, és beesek az ágyba.
Nagyon korán kelek, és fürdés, öltözés után indulok is az SM En épülete felé. Persze előtte összepakolok a szokásos sporttáskába, és vállamra rakva, már megyek is a limuzinhoz. Beszállok, és úgy fél óra alatt oda is érünk. Kiszállok a kocsiból, és megyek a tárgyaló terembe. A SuJu-ból már páran ott vannak, de még nem mindenki.
Közben úgy döntök, hogy a táskámat beviszem az ötözőbe, és ott rakom le. Majd visszamegyek a terembe. Leülök a szokásos helyemre, ahol mindig is szoktam ülni.
- Látom a K.R.Y. tagjai már itt vannak. Remek. Azt szeretném mondani, hogy ti fogtok kezdeni a nagykoncerten itt, Soul-ba.
- Mért mi? Mért nem a T csapat? – kérdezi Yesung.
- Mert én azt szeretném, hogy ti kezdjetek. – jelentem ki. – Az érzelmesebb dallal kellene kezdenetek, és akkor utána jövök én egy pörgős számmal. Hidd el, így ütős lesz.
Ahogy kimondom, már a többiek is megérkeznek. Legalábbis a SuJu-ból.
- Eunhyuk és Leeteuk hol van? Jellemző! Mindig ő késik szinte! – kérdezem.
- Én itt vagyok! – kiáltja a SuJu-s Leeteuk.
- Nem te, hanem a partnerem! – mondom, és várok.
Úgy fél órát várhatunk, míg megérkezik a két jómadár. Igaz, hogy még csak nyolc óra pár perc, de akkor is késtek. Ez nem a legjobb. Mond valamit, amivel én igazából nem nagyon foglalkozom. Mikor Leeteuk köszön, azzal már igen. Hisz mégis csak a partnerem késett. Máris az első nap! De mondjuk ez még nem a világ vége. Csak egy kicsit megizzasztom a mai próbán, aztán elég is lesz neki a büntetésből.
- Késtél! – mondom, mire a szemembe néz. – Máskor időben érkezz…
- Ya! Hyung… Nem kell ennyire veszedelmesen vérmesnek lenned. Nem csoda, hogy eddig sem volt társad… – szólal meg a nagyokos.
- EunHyuk… – mondom csak ki a nevét.
- Tudom, tudom… – legyint. – Én is szeretlek és nincs mit… Na Leeteuk… – fordul partnerem felé.
- Ideje próbálni…
- Előbb beszédem van a fiúval… És különben is, mióta parancsolgatsz te az én partnereimnek…? Hmm?!
Kedves partnerem csak felnevet, ahogy egymásra nézünk. Én szúrós szemmel kémlelem Eunhyuk-ot, ő meg vigyorog rám, és integet.
- Tudom barátom, hogy nem szereted, amikor helyetted irányítanak, de lásd be előbb tényleg látni kellene őt táncolni is! – int a partnerem felé.
- Ebben igaza van. – veszi át a szót Siwon. Egyszer kellene hallgatnia, de akkor sem teszi. – Ugyan, hallgass szépen a mi tánckirályunkra Choi…
- Ne hívj Choi-nak, Siwon…
- De hát ez a neved. – néz rám értetlenül.
- Na, akkor ezt megbeszéltük… Leeteuk gyere, megmutatom az öltözőt. Gyorsan kapd magadra a ruháid, aztán indulhat a risza – risza.
Mikor kimennek, elpattan az a bizonyos húr, és most már Eunhyuk ellen is bosszút esküszök magamban. Kicsit megtáncoltatom majd őt is, és Leeteuk-ot is. Bár mondjuk, kötve hiszem, hogy meg tudom izzasztani azt, akinek már korán reggel ekkora energiája van.
De aztán csak felállok a székről, és a próbaterembe megyek. Előkészítem a CD tartót, amiben vannak a zenei alapok, és néhány szám, ami szöveggel együtt megvannak. Általában én csak zenei alapra szoktam gyakorolni, mert úgy még énekelni is tudok rá.
Neki dőlve a falnak várok, hogy bejöjjön. Ahogy bejön, elrugaszkodom, és a CD lejátszóhoz lépek.
- Remek… – válaszolom rögtön és rá nézek. – Az egyetemen tanultál már valamilyen koreográfiát?
- Persze, többet is.
- Zene? – kérdem, miközben végig mérem az arcát.
- Ömm… B.A.P Power?
- Rendben… Állj be kezdőállásba.
Intek felé, majd a lejátszó felé fordulok. Gyorsan megkeresem a CD-t és berakom, majd elindítom. A zene első ütemére felemeli a fejét, és halványan elmosolyodik. Táncolni kezd.
Valahogy elbűvölve nézem, ahogy táncol. Remekül mozog, és nincs is hiba az ütemre mozdulásával. Szinte tökéletes összhangban van a zenével. És ahogy látom, még élvezi is. Ez nagyon jó, mert legalább nem fog az idegeire menni, ha ezerszer elpróbáljuk a koreográfiát.
Miután befejezte a táncot, én nem mondok semmit, csupán az ajtóhoz megyek, és az öltöző felé veszem az irányt. Felveszem a nadrágot, a cipőt, ami egy magas szárú tornacipő, és egy laza pólót, amiből kint van az egyik vállam, de az ujja a felkaromra simul. Viszek egy vizet a táskámból, és kimegyek a próbaterembe. Látom, hogy Eunhyuk és a két Leeteuk beszélgetnek.
Veszek egy mikrofont az egyik asztalról, és elemet is rakok bele. Kipróbálom, és mikor meggyőződöm, hogy működik-e, a zsebembe rakom. Csak beállok kezdő helyzetbe, és a gumis távirányítóval, elindítom a zenei alapot. A távirányítót pedig az egyik székre dobom, ami az egyik jobb sarokban van. Mivel gumi borítása van, így nem lesz semmi baja.
Ahogy felcsendül a zene azon üteme, amelyre mozdulnom kell, mozdulok is. Lassan előveszem a zsebembe csúsztatott mikrofont, és énekelni is kezdek. Nem túl hangosra van beállítva, de jól hallatszik a zenén a szöveg. Egész jól haladok a koreográfiával. Most elsőként csinálom teljesen végig, mert eddig csak darabokban próbáltam a táncot.
A hangok is tiszták, amiket éneklek. A végén, amikor a befejező állás van, akkor igenis lihegek, de összességben egy elég jó szám lett. Főleg, ha a koreográfiába beleszámoljuk a háttértáncosokat is.
- Na így kell majd neked is megtanulnod, a tánccal együtt énekelni. – jegyzem meg kicsit lihegve.
- Jajj már. Tudod, hogy még nem volt ilyen helyzetben. Legyél vele kicsit elnézőbb. – mondja Eunhyuk.
- Nem is azt mondtam, hogy most rögtön kell így mozognia, és énekelnie egyszerre. Majd szépen beletanul. Különben is, nektek mikor lesz fellépésetek? – kérdezem felvont szemöldökkel, miközben a székhez megyek, ahova a távirányítót dobtam. Leállítom a CD-t.
- Ez igaz. És hamarosan.
Ahogy kimondja, elkezd összeszedelőzködni, ahogy a többiek is. Szép lassan mindenki elköszön mindenkitől. Már a társamat is úgy kezelik, mintha ezer éve ismernék őt is. Szép lassan kivonulnak a próbateremből.
- Ketten maradtunk. Nos. Meg kellene beszélni, a gyorsabb dalt, mert ahhoz el kell kezdeni lassan a koreográfiát. – mondom, és a lejátszóhoz megyek. Még valamikor ide lettek készítve a szövegek. – Az a szitu, hogy van egy zenei alap, és van két szöveg, ami felénekelhető rá. Itt vannak a szövegek, olvasd át. Közben mutatom a zenei alapot hozzá. – mondom, és a kezébe adom a két szöveget, majd elindítom a zenei alapot, és leülök az egyik székre.
Csak bólint, és elkezdi olvasni a szövegeket. Nem nagyon tudok leolvasni az arcáról semmit, de lehet, hogy mindkettő tetszik neki. Vagy az is lehet, hogy egyik sem. Nem tudom eldönteni, hogy melyik látszik az arcán.
Mikor elolvasta, látom rajta, hogy legszívesebben mindkettőt választaná, de csak az egyik lehet. Nagy dilemmába van, így inkább még egyszer elkezdi olvasni.
- Nem kell most rögtön eldöntened. Vidd magaddal nyugodtan. Ha kell a zenei alapot is odaadom.
- Az jó lenne. – mondja, már egész megszokottan, hogy velem beszél.
Felállok a székről és a lejátszó felé veszem az irányt. Kiveszem belőle a CD-t, majd belerakom egy tokba és a kezébe adom. Majd elindulok az ajtó felé, amit becsukok.
- Sok munkák van még ebben az 5 hétben. A lassú dalnak fel kell vennünk a videoklipjét, hogy meg legyen a bemutatkozásod. Viszont ott nincs meg az alap sztori, ami a klipnek lesz a fővonala. Oda ki kell találni valamit. – az asztalhoz megyek, és egy mikrofont veszek a kezembe, majd a szövegekhez megyek, egy dalszövegért és a távirányítóért. Közben pedig bekészítem az alapot. Visszaérve hozzá a kezébe adom a szöveget a mikrofonnal együtt, majd előveszem az én mikrofonomat. – Most egy kis rögtönzött duett fog következni. Persze előtte éneklej be. De becsületesen, mert én keresek valahol kottát a szöveghez.
Mondom, és már megyek is ki az ajtón. Bemegyek a mi tárgyaló termünkbe, ahol megtalálom a kottát. Csakhogy ez nem az a kotta, ami nekem kell. Mivel nekem egy üres, íratlan kotta kell, amibe nem irkáltam mindenféle megjegyzést. Elindulok felkutatni egy normális kottát, és úgy 10 perc múlva meg is találom, az egyik nyomtatóban. Majd indulok vissza a terembe. Pár perc múlva oda is érek, és hallom, ahogy beénekel. Jó hangja van, nagyon tetszik. Majd belépek a terembe.
- Már itt is vagyok. Jól van, itt a kotta, én kívülről tudom már. – mondom és odaadom neki. – Kész vagy? – kérdezem.
- Persze. De melyik rész éneklem én, és melyiket te? – kérdezi.
- Te az első szakaszt a refrénig, majd a refrént is te énekled. Aztán utána én jövök hasonlóképpen. Aztán onnantól végig az egészet közösen. Persze lesznek aláéneklések az én részemről, és a tiédről is. – adom a kimerítő választ.
- Értem.
- Ne ijedj meg, még csak áténekeljük. Majd holnap kezdünk ezzel foglalkozni komolyabban. Ott már viszont a stúdióban leszünk.
Mondom, majd elindítom a zenét. Szépen énekli, egy hibát sem ejt benne. Ügyesen húzza meg a hangokat, a nyújtásai is nagyon kellemesek. Majd a refrén után én kezdek el énekelni. Eléneklem az én részemet, majd jönnek a közös részek is. Itt viszont van egy-két apróbb hiba, de ezeket majd kijavítjuk. Nem nagyon mer duettben énekelni, és ez kicsit gáz. Főleg, ha több ezer ember előtt kell majd így énekelnie. De majd kijavítjuk ezt a kis hibát.
- Szép volt. Mára ennyi. Holnap hozd a gyakorló ruhád, de főként a dalt fogjuk felvenni. Memorizáld holnapig a szöveget, a dallammal együtt. És ma már nem kérdem, de holnapra írd össze, hogy mik azok az időpontok, amikor tudunk próbálni közösen.
- Rendben. Holnap nyolcra jöjjek? – kérdezi, mire csak bólintok. – Te mit csinálsz még?
- Nem soká jönnek a háttér táncosok, és velük gyakorlok majd. A dalok koreográfiáit. Ha gondolod, maradhatsz?!
Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2012. 11. 03. 19:05:27
|
| Kaira | 2012. 08. 20. 15:36:26 | #23012 |
Karakter: Leeteuk Youngwooni
Megjegyzés: Kim Choi JoungHyanak
Mosoly játszik az ajkain, ahogy felém nyújtja a kezét. Pár percig mintha el is vesznék abban a csillogásban, ahogy rám tekint…
- Igen el, de… De tényleg megtiltasz minden szólókarriert öt évre? – Félve pillantok fel rá szemem sarkából, várva mikor bólint, amikor egy másik hang megüti a fülem.
- Dehogy is! Ez csak egy terv volt.
A hanghoz egy arc is társul, ahogy az alak elő lép a lenti sötétségből, és a fényárban úszó színpadra ugrik. Csak kicsit dobban egyszerre nagyot a szívem, amikor felismerem a kalap takarása alatt búvó vidám hang gazdáját. Ő…Ő…
- Had mutassam be a legjobb barátomat, Eunhyuk. – Veszi átt a szót jövőbeli partnerem, miközben barátilag megveregeti a másik vállát. A mozdulat közvetlen és hirtelen nem tudom, csodálkozzam, vagy épp enyhe fanatizmussal, de tovább nézem az immáron előttem álló, annyira imádott tánc királyt EunHyukot. - De biztos ismered őt a SuJu-ból…
– Nos, hétfőig van időd felkészülni, és összecsomagolni egy kisebb csomagot.
- Minek a csomag? – kérdem hirtelen.
- Mivel a próbák kimerítőek lesznek, és lehet, hogy néha bent ragadunk a próbateremben. Már velem is volt ilyen.
Szinte fél várról vágja hozzám a szavakat, mintha az annyira magától értetődő lenne számomra. Szinte már várom, mikor rántja meg a vállát nemtörődömség jelekén, mikor a mellette álló férfi; talán észrevéve zavarom ismét átveszi a szólás jogát tőle.
- Hétfőn kezdődnek a próbák. Én is ott leszek ám… - teszi még hozzá, mire ismét furcsa boldogság roham szökik rajtam a végig. – Vagyis hát az egész SuJu ott lesz.
- Hééé! Ne lődd le a poént!
- Ezért még kapsz!
- Nyugi! – hárít hirtelen.
Távoli zajként jut el csupán hozzám a két előttem álló férfi játékos viselkedése, ahogy fel alá rohangálva egymást kezdik el kergetni… Boldog kacagásuk, az egymáson való élcelődésük mit sem segít zavaromon… Sőt! Mintha egyre inkább tovább fokozná azt.
Mibe keveredtem én?! Akartam én ezt egyáltalán…?! Arról nem volt szó, hogy olyan előadók előtt kell majd fellépnem, akikkel nap, mint farkasszemet nézek, mikor minden kora reggeli órában a szobám falára pillantok. Én ehhez nem vagyok elég jó… Sosem voltam és talán…
Egyre elcsigázottabb és elkeserítő hangulat lesz úrrá rajtam, mikor felvillanik előttem egy kép…
- Apa! Apa!
- Itt vagy csöppség… Nos, hogy tetszett a papa előadása…?!
- Te vagy a legjobb!
- Nem, nem Leeteuk. Hidd el ennél te ezerszer ügyesebb vagy. Csak még nem tudsz róla. Ígérd meg nekem szépen, hogy sohasem adod fel és egyszer te is boldoggá tehetsz majd ennyi embert, vagy akár többet is… Csak mindig előre kisfiam! De előbb keressük meg anyát. Gyere!
A kétségbeejtő mosolyt egy sokkal boldogabb váltja az ajkaimon, ahogy a régi emlékre gondolok. Gyerünk Leeteuk téged nem ilyen fából faragtak!
Oldalra pillantván immáron a színpadon nevetve elterülő párost pillantok meg. És ők az idősebbek... Nem tetszően rázom meg a fejem, miközben nagyot sóhajtok.
- Na, ezt az energiát kell éreznie a közönségnek a koncerten a dalok alatt. Sok munka lesz, hogy meg tanulj profin énekelni, és táncolni egyszerre!
Mintha az egyetem tánctanárát hallanám, ahogy a kissé még mindig lihegő JoungHyan arcára pillantok. Igen, ezzel a hajjal még hasonlít is a sárkányra…
- Ne aggódj, csak a szája nagy! Élve nem fogsz kimenni az edzésről! – néz rám nevetve a másik, miközben menném lép. – De egyébként még nem is láttunk táncolni! – mondja elgondolkozva.
- Majd hétfőn azzal kezdünk. Tényleg! Bírni fogod az edzéseket, meg az egyetemet? Mivel 5 hét múlva lesz a koncert, bele kell húznunk! Így lesz, hogy hétvégén mindketten beköltözünk ebbe a szép sportcsarnokba - tesz kezével egy elegáns kört.
5 hét? Nem egész két hónap múlva? Ez biztos, hogy…
- 5 hét múlva máris koncert? Biztos vagy te abban, hogy bele akarsz dobni a mélyvízbe? Ilyen hamar? – Csodálkozásomat nem győzöm véka alá rejteni, ahogy hitetlenkedve pillantok végig rajta. Kizárt dolog, hogy 5 hét múlva bármily próbálkozásunkat is, de siker koronázza. Még csak magát az előadót sem ismerem oly mértékben.
- Persze. – Rántja meg a vállát. - Mit kell ezen meglepődi?
Nem is tudom…
- Nem egy egész albumot kell összehoznunk kettőnknek addigra!
Még szerencse…
- Csak 2 dalt. Egy lassút, amiben nem lesz tánc, és egy gyorsat, amiben lesz tánc.
- És ne hagyd, hogy ő irányítson végig! Még a fejébe száll a dicsőség! – mondja Eunhyuk.
- Majd meglátjuk kedves barátom, hogy kinek fog a fejébe szállni a dicsőség! – válaszolja nevetve. – Persze, amikor egyedül próbálok, akkor neked nem kell itt lenned – legyint. - Bár maradhatsz, ha akarsz. Mivel elég sok lesz olyan, de azért téged sem hanyagolunk.
Szólásra nyílt ajkaim döbbenve zárulnak össze az elhangzott információk után. Mintha egy teljesen más világba csöppentem volna, alig öt óra leforgása alatt.
- És a fotózással mi lesz? – kérdezi Eunhyuk meglepődve, mire rákapom tekintetem. Fotózás? Milyen fotózás?!
- Az jövő hét szombaton lesz. – válaszolja közvetlen közelről egy eddig ismeretlen hang. A kellemes tónushoz aztán egy idősebb, fekete hajú, zömök kis ember társul szemüveggel az orra hegyén.
- Milyen fotózás? – kérdezem kissé félve, de annál inkább érdeklődve, ahogy a férfira pillantok a színpad lépcsőjén állva.
- Majd hétfőn reggel nyolckor mindent megbeszélünk, ha neked az megfelel?! – veszi átt a szót, mielőtt még a széksorok közt álló férfi egyáltalán megszólalhatna. Ránézve apró nemtetszést veszek észre rajta, majd mikor egy sóhaj kíséretében a papírokkal kezd el bíbelődni, ismét a különös hajszín gazdájára pillantok előttem.
- Nekem megfelel… De még nem tudom, hogy melyik napon, hogy érek rá – válaszolom, ahogy sután megállok mellette. Mikor rám pillant eddig nem ismert furcsa érzés lesz úrrá rajtam, ahogy acélos, komolyságot tükröző szemeit az enyémekbe fúrja. Hirtelen érzem magam újra kisdiáknak, akit a tanár éppen megfedni készül.
- Akkor hétfőre tudd meg! Mindenképpen tudnod kell Hétfőre, vagy ez az egész hiába volt… És a szerződés is meg lesz addigra… - válaszolja egy csöpp kis mosollyal az ajkai sarkában, mire csak bólintani vagyok képes.
EunHyuk időközben az egyik székre telepedik nem messze tőlünk, miközben beszélgetést kezdeményez a menedzserrel. Majd mikor hirtelen egy furcsa hang jelezni kezd mindkettejük szemében gonoszkás fény villan.
– Ahhh, ne már! - vágja hirtelen le a papírt a kezéből az előttem álló. - Sajtótájékoztató. Nem akarom! – Kezd el hisztizni. Mint egy lány. Ahogy ajkaival csücsörit… Édes!
- Ilyenkor olyan vagy, mint egy kislány – adok hangot gondolataimnak, észre sem véve azt.
- Majd meglátod milyen, ha a tánc edzés végén lesz és hulla fáradt!
- Te sem vagy különb!
Mielőtt a két jómadár ismét egy kergetőt vinnének színre, inkább mondandójukba vágva felteszem a számomra leginkább érdekelt kérdést.
- Öhmm… nekem is részt kell vennem a sajtótájékoztatón?
- Nem muszáj. Sőt! Jobb lenne, ha még nem, majd csak a fotózás után! – néz rám mosolyogva, mire akaratlanul is viszonzom.
- Ja, az jó ötlet! – helyesel Eunhyuk is. – De én most megyek, mert próbálunk a skacokkal.
A két sztár elbúcsúzik, majd amikor a SuJu tag eltűnik látókörömből én is szedelődzködni kezdek. Ideje meglátogatnom a dékánt.
- Ha nem akarod, hogy már most széttépjen a média, akkor a hátsó ajtón menj ki.
Hallom meg hátam mögül hirtelen, ahogy behúzom táskám cipzárját.
- Öhm.. oké.
Egymás mellet lépdelve, számomra kissé kínos csendben hagyjuk el az épület oltalmazó falait. Nem merek, vagy éppen nem akarok megszólalni?! Teszem fel magamban a kérdést, ahogy a telefonjával bíbelődő férfire pillantok. Más, mint én…
A hatalmas, vaskos ajtó döngve csukódik be mögöttünk, igy már esélyem sincs megszólalni. Egyszerűn végignézem, ahogy biccent felém egy aprót, majd távozik. Mikor alakja eltűnik a limuzin ajtaja mögött akkor eszmélek csak fel, majd nagyot sóhajtva összébb húzom magamon a kiskabátot. Még szerencse, hogy ezt is bepakoltam reggel a táskámba.
Ideje haza menni… Pillantok a telefonom kijelzőjére, ami jócskán estét jelez már. Vajon a diri ilyenkor még fent van?!
Bugyuta mosollyal az ajkaim sarkában indulok meg, miközben a fülest felteszem, majd a kabát kapucniát is a fejemre húzom. Mikor Nolan Sagwa Naked Love című dal első üteme felcsendül, már tudom a lehető legjobban döntöttem. Történjék bármi…
~*~~*~
- Szóval leszerződtől…
- Igen… Mondhatni – dőlök hátra a bőrborítású székben, miközben tekintetemet az előttem ülő dékán mélykék szemébe fúrom.
- Az SM Entertainmenthez, tegnap…
- Igen…
A légkör egyre feszültebbé válik, ahogy kinyújtva lábam, kezemmel a szék karfáján kezdek dobolni. A dékán furcsán elmosolyodik, ahogy előredőlve állát kezébe támasztja.
- Kim Choi JoungHyan művésznevén Nolan Sagwa mellé, mint annak leendő társa…
- Igen…
A nap folyamán vagy hússzor hagyja el ajkamat ez a röpke kis szó, most még is sokkal nagyobb port kavar bennem. Érzem, ahogy egy izzadságcsepp végig kúszik tarkómon, ahogy mély levegőt veszek. Tekintetem a szoba berendezésére siklik, mintsem, hogy tovább elviselje a másik kutató, sötét pillantásait. Az antik bútorok illata, a bizalomkeltő, színes képek a falon, amik mindig mosolygásra tudtak késztetni, most óhatatlanul magasodnak fölém, mire még inkább összébb húzom magam. Most úgy érzem, még ők is gúnyosan kacagnának rajtam, ha tehetnék. Ha most kirúg… Eltanácsol… Vagy… Nekem végem van! Hogy lehettem ennyire meggondolatlan és…
- Óóó drága fiam, mondd csak mikor akartál erről a remek hírről szólni nekem? – áll fel váratlanul a székéből, majd nyújtva felém karját.
- Nagyon büszke vagyok rád!
- Tessék? – Koppan állam a padlón, ahogy felnézek az idős férfira. – Ma… Magának most ki kellene rúgnia… Mármint nem! – javítok hirtelen, ahogy meglátom értetlenkedő tekintetét.
- Úgy értem… khm… Nem, nem bánja, hogy ezt tettem?
- Ugyan nem küldtelek volna oda, ha tudom, nem nyerhetsz – sétál vissza az asztal mögé, mire ismételten azon dolgozom, hogy államat, lehetőleg egyben, de felkaparjam a földről.
- Szóval azt mondod, Hétfőn kell kezdened. – Mutat a székre, ami most sokkal kényelmesebbnek tűnik, mint pár perccel ezelőtt.
- Természetesen az az napi óráidat majd személyesen igazolom sőt, az egész hetet is. Örülök, hogy ilyen diákunk van, mint amilyen te is.
- Köszönöm?!
- Persze, persze – legyint. – Gondolom majd az SM Ent. épületébe kell menned. Tudod, hol van? Ááá nem is kell... Majd egy autó elvisz. Jobb lenne, ha már reggel hétkor ott lennél. Tudtommal a megbeszélések is kilenctől kezdődnek a csapatok közt. Igen, hét óra lenne a legmegfelelőbb… Addigra készülődj össze. Fél nyolcra már ott is vagy. A reggeli forgalom elég csalóka Seoul utcáin.
Mintha nem is hozzám beszélne.
- Édesanyádat már értesíteted?
- Igen – válaszolom mosolyogva, ahogy visszagondolok a telefonbeszélgetésünkre. Mintha jobban örült volna, mint én magam.
- Remek, akkor azt tanácsolom, hogy holnap pihenj, hogy aztán újult erővel vághass bele mindenbe. Sok munkád lesz a közeljövőben. De az iskola támogatását továbbra is élvezheted. A többiről majd később… Na, most pedig menj. Sok dolgom van még.
- Igen… és – pillantok rá. – Köszönöm!
~*~~*~
A Vasárnap semmittevéssel eltöltött órái túl gyorsan szálnak el felettem... Éjjel tíz órakor pedig már azon gondolkozom, hogy minden szükséges dolgot be e pakoltam a sporttáskámba…
Mély sóhajjal vágom magam hanyatt az ágyon, miközben tekintem óhatatlanul is, de a szemközti fal poszterekkel letakart része felé siklik. A Super Junior tagjai most is vidám tekintettel néznek vissza rám, ahogy tökéletesre bealított fényviszonyok közt a lehető legelőnyösebb profiljukat mutatják… Mellettük Boa szinte túl komornak hat, ahogy a sötét háttér előtt kezét a magasba nyújtja és egyenes a kamerába néz.
Mintha engem nézne...
- Megőrültél Leeteuk – szökik fel egy mély sóhaj tüdőmből, ahogy megpróbálom lehunyni a szemeim. De mintha az égiek is azt akarnák, álom nem jön a szememre…
Az ágy hirtelen túl kényelmetlen lesz, a sok forgolódás a puha paplan közt, most szinte égeti a bőröm. A fejem zakatol, a szívem pedig valahogy egyre inkább rendezetlenül ver… Ha ilyen érzés félni valamitől, akkor a közeljövőben kerülök minden debütálási „kényszert”, ami majd megkörnyékez… - gondolom még utoljára.
Reggel, mikor a meleg nap sugarai arcomat érintik szokásomhoz híven, ismét késében vagyok…
Hogy történhetett ez?!
Egyszerre próbálván magamra rángatni az előző nap kikészített ruháimat és megkeresni a szüntelenül csörgő mobilamat elég vicces látványt nyújthatok. Az elkeserítő helyezetett pedig egyre inkább tetőzi mikor egy kicsit sem kellemes ütközés következtében szó szerint elterülök a padlón…
Fél nyolc… Nekem végem van – pillantok az órára.
~*~~*~
Mikor a fehér taxi lefékez az annyira ismert épület ellőt, szinte futólépésben közelítem meg a bejáratott. Nyolc óra tíz perc… Ezért még nem kapok fejmosást, ugye?!
- Leeteuk? – Hangzik fel mögülem a hang, mire felé kapván fejem egy mosolygós, de annál inkább csodálkozást tükröző pillantással találom szembe magam.
- E… EunHyuk hyung!
- Látom, szó szerint kivert az ágy téged – néz rajtam végig, mire idegességemben aprót nyelek. - Na gyere elkísérlek a teremig. Még szerencse, hogy velem futottál össze…
- Sok… Sokat késtem…?
- Ugyan – hárít azonnal, miközben előreengedvén belépünk az apró fém kalitkába. – Csak pár percet. Ennyi még belefér. – Nyomja meg a négyes gombot. – És őszintén megvallva a padlizsán fejűre is ráfér egy kis idegesség. De persze… - sandit rám vigyorogva. – Csupán a jó szándék beszél belőlem.
Erre már az én ajkaimra egy erőtlen mosoly kúszik, miközben vagy ezerszer átkozom el magam, amiért nem voltam képes idejében felkelni. Egyáltalán, hogy történhetett meg, hogy átölelve tartottam a vekkert?! Abszurd…
- Megérkeztünk… Gyere!
Követve a táncost, ki is lépünk a felvonóból, majd ballra fordulván rögtön a második ajtón előtt megállunk. EunHyuk előbb biztatóan rám mosolyt, majd megfogván a kilincset le is nyomja azt.
- Megjöttem – rikkantja el magát. – És találtam egy elveszett báránykát – lök beljebb a teremben.
Az előbbi félelmemet, mintha elfújták volna, ajkaimmal egy gyors mosolyt formálok, miközben meghajolok a bent tartózkodók előtt.
- Jó napot!
- Késtél! – Hangzik fel az egyszerű válasz, valahonnan a sarokból, mire nagyot nyelve a gesztenyebarna szemekbe nézek. – Máskor időben érkezz…
- Ya! Hyung… Nem kell ennyire veszedelmesen érmesnek lenned. Nem csoda, hogy eddig sem volt társad… - szúrja oda vigyorogva a mellettem lévő.
- EunHyuk… - kezd bele.
- Tudom, tudom… - legyint. - Én is szeretlek és nincs mit… Na Leeteuk – próbál aztán komolyan rám nézni, de ajkai sarkában megránduló mosoly ráncok valahogy még is jelzik nincs okom félelemre.
- Ideje próbálni...
- Előbb beszédem van a fiúval… És különben is, mióta parancsolgatsz te az én partnereimnek…? Hmm?!
Nem bírva tovább visszafogni feltörő nevetésemet, hangosan kacagok fel a két férfin… A nagy Kim Choi JoungHyan amikor dühös tekintettel néz barátjára, aki vigyorogva integet felé… És én tőlük rettegtem…
- Tudom barátom, hogy nem szereted, amikor helyetted irányítanak, de lásd be előbb tényleg látni kellene őt táncolni is – int felém.
- Ebben igaza van – veszi át a szót egy magas, fekete hajú férfi. – Ugyan, hallgass szépen a mi tánckirályunkra Choi…
- Ne hívj Choinak, Siwon…
- De hát ez a neved – vált értetlenkedő pillantást az említett.
- Na akkor ezt megbeszéltük… Leeteuk gyere megmutatom az öltözőt. Gyorsan kapd magadra a ruháid, aztán indulhat a risza-risza…
Hogy van ennek az embernek már ennyi ereje már kora reggel?! – Teszem fel csak úgy magamban a kérdést, miközben belebújok cipőbe. Egyáltalán tényleg elmúltak már ezek húsz évesek?! – Hitetlenkedő pillantásomat, ha akarnám, sem tudnám elrejteni, miközben megigazítván magamon mélykék felsőmet kilépek az ajtón.
- Kész vagyok!
- Remek… - válaszolja pár pillanattal később csapattársam, ahogy rám néz. – Az egyetemen tanultál már valamilyen koreográfiát…?
- Persze, többet is.
- Zene? - kérdi ismét, miközben furcsán végigméri arcomat.
- Ömm… B.A.P Power?
- Rendben… Állj be kezdőállásba – int felém egy utolsót, majd sietősen elfordul és a lejátszó mellé lép. Furcsa tekintettel követem végig, de eleget téve kérésének a terem közepére lépek. Még utoljára megigazítom frufrumat, majd leellenőrizve, hogy a copf jól tart lehajtom fejem.
Pillantások kereszttüzében sóhajtok egy aprót, majd mikor az első ütem felhangzásosakor felnézek, tekintetem a szemközti tükörben összeakad egy figyelő szempárral. Boldog mosoly szökik ajkaimra, ahogy a zene átjár és önfeledten, mindent elfelejtve táncolni kezdek.
Most megmutatom mennyire jól választottál Kim Choi JoungHyan…
Szerkesztve Kaira által @ 2012. 08. 20. 15:45:51
|
| Nanami Hyuugachi | 2012. 07. 27. 14:39:05 | #22472 |
Karakter: Kim Choi JoungHyan
Megjegyzés: Leeteuk-nak
Ahogy elkezd énekelni, szinte kiráz a hideg. Ezt legjobb barátom is észreveszi rajtam, látom, ahogy rám pillant. Nem sok ember hangjától ráz ki a hideg. Beleéli magát a dalba és ez tetszik. Azt hiszem, megvan a leendő partnerem. Ráadásul nem csak beleéli magát, hanem meseszép hangja is van. Bár van még mit képezni rajta, de szép hangja van.
- Szerintem meg van, hogy ki lesz a partnered. – súgja nekem jobbról Eunhyuk, a legjobb barátom.
Szinte kiskorunktól elválaszthatatlan barátok vagyunk, és az akkor sem változott, amikor ő a Super Junior-ba került, míg én szóló karriert futottam be. Ő volt az, aki végig kitartott mellettem és én is mellette. Mindvégig jó barátok voltunk, és soha nem árultuk el egymást. Pedig volt, hogy hosszú ideig nem találkoztunk a turnék, vagy a fellépések miatt.
- Igen, szerintem is. – súgom vissza neki. Majd bal oldalamhoz hajolok, ahol a menedzserem van, Seung. – Szerintem ő lesz a megfelelő választás.
- Igen, nagyon tehetséges, és még jól is állnátok egymásnak. – erre a kijelentésre meglepődve nézek rá.
- Mi van? – kérdezek vissza. Remélem nem voltam hangos!
- Csak az, hogy ha összejöttök, akkor jól fogtok kinézni egymás mellett. Illik hozzád, ahogy te is hozzá. Valamint hangban is kiegészítitek egymást.
- Értem, de nem fogok rá akaszkodni. Bár elég jól néz ki és aranyos is. – mondom ki az őszintét.
Aztán nem szólunk egymáshoz többet, csak hallgatjuk Leeteuk-ot. Mikor a dal a végéhez közeledik, egyszerűen leállítom. Továbbjutott ez nem kérdés. Látom, hogy nem hiszi el, így csak elmosolyodom, majd bólintok, hogy menjen le a színpadról, vagy legalább szólaljon meg. Pár pillanat múlva levonul a színpadról és eltűnik a látókörömből. A többi versenyző nem nagyon köti le a figyelmemet, így inkább arra koncentrálok, hogy Eunhyuk-kal beszéljek.
- Ő lesz a te partnered! – mondja nekem mosolyogva.
- Igen, tudom. Viszont féltem őt a második fordulótól. Ki kell találni valamit, hogy a többiek feladják, és csak ő maradjon! Ahogy néztem, elég elszánt és nagy benne a küzdeni akarás.
Eunhyuk kitalál egy tökéletes tervet, amit megsúg a fülembe. Csak bólintok egyet és minden figyelmemet az éneklőnek szentelem. Persze, ha nem lenne ennyire nyálas. Mindegyik annyira nyálas, annyira negédes. Alig várom a meghallgatás végét. Több százból, csak nyolcan maradtak.
- Rendben! – mondom, és ahogy felállok, feléjük fordulok. – Kérek, minden tovább jutót fáradjon a színpadra.
Mindenki feláll, és a lehető legcsendesebben vánszorognak fel a színpadra. Majd, mintha egy örökké valóságnak tűnne, beállnak egy sorba. Én lassan eléjük sétálok, és fogom a jegyzeteimet, mintha az egy szerződés lenne. Pedig csak pusztán üres papírok, amikre jegyzetek vannak firkálva. Vagy egy-egy versszak, egy új dalból.
- Először is gratulálok nektek! – mondom mosolyogva. – Ügyesek voltatok, de van még mit fejlődni. – lopva, hogy ne nagyon vegyék észre, Leeteuk-ra pillantok. – Ennek ellenére titeket, nyolcatokat már most nagy taps illet, de… Most jön a neheze! – végig nézek rajtuk, de nem kedvesen, ahogy mosolyogtam, hanem ezt felváltja egy határozott, hideg pillantás.
- Akik közül most itt álltok csak egy juthat tovább, de tudnia kell annak az egynek, hogy ha megnyeri, akkor a velem kötött szerződés öt hosszú évre meggátolja minden fajta szóló lehetőségét. Beleértve a pop, a rock, minden jellegű zene, a filmipar, a reklám ipar, vagy akár a helyváltoztatás lehetőségét. Egyszóval… Mindent!
Kisebb fajta sokkot kapnak. Pont ez volt a cél. Óvatosan hátrapillantok Eunhyuk-ra, ki csak gonoszan elmosolyodik, majd bólint egyet. Visszafordulok, mire idegesen kezdenek sugdolózni. Idegesen mozdulnak, minden egyes izomrándulások, idegből jön. Nem csodálom.
Azért tényleg elég durva ez az egész szerződéses téma. De ez kell, hogy csak ő maradjon.
- Bármily, a szerződésben foglalt kritérium megszegésének esetén azonnal felmondunk neki és nem kis pénzösszeget hajtunk be rajta. Nos, ki vállalja igy?! – nézek ismét végig rajtuk. Már egyre nyugtalanabbak.
- Maga meghibbant! – válik dühössé az egyikbarna hajú srác. Elértem a kellő hatást.
Lenéző tekintettel sétál a színpad széléhez. – Csak nem vakvágányra futott a nagy karrier? Azért ennyire kétségbeesett és ad ilyen szabályokat?
- Tudod, a magad fajta kis senki még örülne is egy ilyen ajánlatnak! – válaszolom neki a gyilkos mosolyommal.
Mindenki szép lassan elkezd levánszorogni. Aztán végül csak Leeteuk marad a színpadon. Érzem, tudom, hogy Eunhyuk elmosolyodik, hogy bevált a terv.
- Akkor csak te maradtál.
- Én… Én nem tudom, hogy…
- Várj! – egyszerűen leintem. – Előbb kérdeznék valamit tőled, ha nem bánod… Miért akarsz mellém kerülni? Vagy, miért akartál egyáltalán?
- Nem akartam! – túl gyorsan vágja rá. Ez egy kicsit nem tetszik. – Nézd! – vesz egy mély levegőt és belekezd. – Azt sem tudtam kinek a válogatására jövök, amíg meg nem láttalak. Felismertelek. Azaz, rögtön felismertelek, hisz még is csak te vagy Korea egyik legfényesebb csillaga.
- Akkor ezért maradtál? Miattam? – nem tudom megakadályozni, hogy ne vigyorogjak.
- Azt nem mondtam, hogy számomra is te vagy a legnagyobb csillag. – lekicsinylő pillantást kapok. Úgy néz ki, jól megleszünk együtt.
- Felvágták a nyelved öcsi. – lassan kezdek el felé lépkedni, de végig a szemébe nézek.
- Probléma? Mert nekem nem… – kezd el feleselni. – És különben is, nem én szabtam idióta feltételeket.
- A szerződés? Ugyan… Csak vicc volt. Még meg sincs írva… – vonom meg a vállam.
- Hogy mi? – lesokkol. – Akk... akkor miért?
- Mert nekem olyan ember kell társul, aki nem csak miattam, a hírnév miatt lépett erre az útra. Én felkínálom a dicsfényt, felkínálom a rengeteg rajongót, a pénzt, az emberek imádatát, de ezért cserébe el is várok valamit. – közvetlenül előtte állok meg. – Az ember, aki a partnerem lesz, szívből szeresse a zenét. Teljes átéléssel adja elő az adott dalt. Amikor téged megláttalak, azt hiszem megtaláltam, akit kerestem. A kérdés csak az, hogy el e vállalod?!
- Ezt ú... úgy érted, hogy én… Mármint, hogy én…
- Leeteuk Youngwooni, gratulálok! Te győztél. Nos, elvállalod, hogy a partnerem leszel? – felé nyújtom a kezem, mire ledöbben és boldogan kezdi el kapkodni a tekintetét, hol a szemem, hol a kezem között. Picit tétovázik, majd bólint.
- Igen el, de… – itt kicsit tétovázik. – Tényleg megtiltasz minden szólókarriert öt évre?
- Dehogy is! Ez csak egy terv volt. – ugrik fel a színpadra Eunhyuk is.
- Had mutassam be a legjobb barátomat, Eunhyuk. De biztos ismered őt a SuJu-ból. – mondom mosolyogva. – Nos, hétfőig van időd felkészülni, és összecsomagolni egy kisebb csomagot.
- Minek a csomag?
- Mivel a próbák kimerítőek lesznek, és lehet, hogy néha bent ragadunk a próbateremben. Már velem is volt ilyen. – mondom mosolyogva.
- Hétfőn kezdődnek a próbák. Én is ott leszek ám. – mondja Eunhyuk. – Vagyis hát az egész SuJu itt lesz.
- Héééé. – mondom nevetve. – Ne lődd le a poént! – mondom, mire mellkason csapom.
- Ezért még kapsz! – kezd el felém közeledni, mire hátrálni kényszerülök.
- Nyugi! – próbálom csillapítani.
Egy győztes kiáltás után elkezd kergetni. Komolyan, mint két gyerek! De csak mellette tudok így feloldódni. Felkerget a színpad legtetejére, majd ő is feljön. De én gyorsabb vagyok, és mire ő felmászik, addigra én már lemászok a színpadról, és a székek között szlalomozok.
- Ne mááááár! Legalább lassíts egy kicsit! – kiáltja a színpad széléről.
- Minek, hogy elkapj? Köszi, de inkább nem kockáztatok! – mondom nevetve.
- Jó, feladom! Győztél! – mondja és elfekszik a színpadon.
Győztesen odasétálok és felmászok a színpadra. Mosolygok, mint a tejbe tök, majd elfekszem Eunhyuk mellé. Oldalra fordítjuk a fejünket, és ahogy egymásra nézünk, elnevetjük magunkat. Majd pár perc alatt felállunk, mivel még mindig röhögünk, majd rendezem a gondolataimat, és Leeteuk-hoz sétálunk.
- Na, ezt az energiát kell éreznie a közönségnek a koncerten a dalok alatt. Sok munka lesz, hogy meg tanulj profin énekelni, és táncolni egyszerre! – mondom neki.
- Ne aggódj, csak a szája nagy! Élve nem fogsz kimenni az edzésről! – mondja Eunhyuk nevetve. – De egyébként még nem is láttunk táncolni! – mondja egy pár pillanat múlva elgondolkozva.
- Majd hétfőn azzal kezdünk. Tényleg! Bírni fogod az edzéseket, meg az egyetemet? Mivel 5 hét múlva lesz a koncert, bele kell húznunk! Így lesz, hogy hétvégén mindketten beköltözünk ebbe a szép sportcsarnokba. – mondom és felemelem a két kezem, jelzés képp.
- 5 hét múlva máris koncert? Biztos vagy te abban, hogy bele akarsz dobni a mélyvízbe? Ilyen hamar? – kérdezi meglepetten.
- Persze. Mit kell ezen meglepődi? Nem egy egész albumot kell összehoznunk kettőnknek addigra! Csak 2 dalt. Egy lassút, amiben nem lesz tánc, és egy gyorsat, amiben lesz tánc.
- És ne hagyjd, hogy ő irányítson végig! Még a fejébe száll a dicsőség! – mondja Eunhyuk.
- Majd meglátjuk kedves barátom, hogy kinek fog a fejébe szállni a dicsőség! – mondom nevetve. – Persze, amikor egyedül próbálok, akkor neked nem kell itt lenned, bár maradhatsz, ha akarsz. Mivel elég sok lesz olyan, de azért téged sem hanyagolunk.
- És a fotózással mi lesz? – kérdezi Eunhyuk.
- Az jövő hét szombaton lesz. – mondja a menedzserem.
- Milyen fotózás? – kérdezi Leeteuk kíváncsian.
- Majd hétfőn reggel nyolckor mindent megbeszélünk, ha neked az megfelel?! – mondom neki, és lassan elkezdek lesétálni a színpadról.
- Nekem megfelel. De még nem tudom, hogy melyik napon, hogy érek rá. – mondja kicsit zavartan.
- Akkor hétfőre tudd meg! Mindenképpen tudnod kell hétfőre, vagy ez az egész hiába volt. És a szerződés is meg lesz addigra. – mondom az asztalhoz érve, amire lerakom a papírjaimat. Pár pillanat telik el, és jelez a telefonom. – Ahhh, ne már! Sajtótájékoztató. Nem akarom! – mondom hisztisen.
- Ilyenkor olyan vagy, mint egy kislány. – mondja Leeteuk nevetve.
- Majd meglátod milyen, ha a tánc edzés végén lesz és hulla fáradt! – mondja Eunhyuk.
- Te sem vagy különb! – mondom rámutatva barátomra.
- Öhm… nekem is részt kell vennem a sajtótájékoztatón? – kérdezi a leendő társam.
- Nem muszáj. Sőt! Jobb lenne, ha még nem, majd csak a fotózás után! – mondom elmosolyodva.
- Ja, az jó ötlet! – helyesel Eunhyuk. – De én most megyek, mert próbálunk a skacokkal.
- Rendben, szia. – mondom és kezet fogunk, majd ő felkapja a sporttáskát, és kisiet a hátsó ajtó felé. – Szerintem te is menj, és majd találkozunk hétfőn reggel.
- Oké, akkor szia. – mondja mosolyogva, majd elindul a kijárat felé.
- Ha nem akarod, hogy már most széttépjen a média, akkor a hátsó ajtón menj ki. – mondom felállva, és a vállamra téve a sporttáskám pántját.
- Öhm.. oké. – mondja és elindulunk a hátsó ajtó felé.
Ő megáll, ahogy kiérünk, de én megyek tovább. Biccentek egyet felé köszönés képp, majd én beszállok a limuzinba és elhajtunk a stadiontól. A város egy másik felére megyünk. Én az autóút közben átöltözöm, és egy fodrász, akit út közben vettünk fel, megcsinálja a hajam. Sokszor van így, hogy a limuzinban öltözöm, vagy ott csinálják meg a hajam, vagy a sminkem, ha kell.
|
| Kaira | 2012. 07. 01. 00:08:50 | #21841 |
Karakter: Leeteuk Youngwooni
Megjegyzés: JoungHyan(nak)
- A kedvenc virágodat hoztam, apa. Remélem, örülsz neki – teszem le a fehér virágokból álló csokrot a sötét márványkőre.
- Most is sok virágot hoztak neked. Látod?! – Ajkaimon furcsa mosoly játszik, ahogy az emléktábla körül hemzsegő kusza színkavalkádra nézek. Ma hét esztendeje, hogy minden áldott év március 19. – éjén hófehér liliomot teszek a kőre.
- Még mindig hiányzol – suttogom a sivár csendbe, ahogy erőmet vesztve a földre rogyok. A karcolt betűk látképe szinte fájdalmas gyorsasággal marnak belém, annyi év után is, de még mindig emésztenek belülről.
- Tudod – kezdek halkan beszélni. – Már nem tudom van e értelme hinni egyáltalán. Gyermekfejjel még hittem, hogy ez az egész csak egy rossz tréfa és egyszer majd besétálsz a házunk ajtaján, hogy aztán anyut magadhoz ölelve engem is felkapj és megforgass a levegőben. Emlékszel még? – kúszik egy bugyuta mosoly az ajkaimra. – Mindig igy szoktunk játszani. Annyira hiányoznak azok az idők apa…
- De holnap nagy nap lesz ám. Bizony! Válogatóra megyek. Tudod, az iskolában külön kért meg rá a dékán, hogy menjek el rá. Valamilyen régbefutott sztár keres maga mellé egy társat. Nem tudom… Azt sajnos nem mondták, hogy még is kicsoda – vonom mega a vállam. – De, talán végre büszke lehetsz rám… Bár te mindig is azt hangoztattad, hogy az vagy rám, igaz?! Mennyire dicsértél, pedig fele annyira sem voltam ügyes, mint te, vagy akár anya…
Órák múlva veszek csak erőt magamon, hogy felálljak, és újra őszintén tudjak mosolyogni. Bár mindig mély nyomot hagy bennem a pillanat, mikor titkon meglátogatlak, érzem, nem tudnék kitartani… Nem bírnám a rám nehezedő nyomást.
Otthon, vagyis inkább a kollégium egyik szobájában sötét, és nem mellesleg irritáló csendesség fogad. Gyűlölöm a némásságot – morgom az orrom alatt felkapcsolva a villanyt, majd a lejátszóhoz lépve elindítom a Cd-t.
Az ágyra dobom magam. A Super Juniortól máris felhangzik az annyira ismert Sorry Sorry dal.
Holnap már tényleg itt van a lehetőség – nyújtózom.
Amire már mióta vágytam…- motyogom. Igaz, hogy az egyetemen a tánctagozat üdvöskéit erősítem, de mellékállásban „szólózok” is, ami nem kis meglepődést váltott ki csapatársaimtól, na meg a Mr. Hangki tanárunkból is.
Csodálkozó arcok tömege, elnyílt ajkak néztek vissza rám akkoriban, mikor elsőben, az iskola minden évben megrendezett téli fesztiválján saját tánccal, és dallal léptem fel. Azóta nem hagynak békén és szinte mágnesként követik minden megmozdulásomat, hogy ugyan már Leeteuk, járj énekre is…
Erőt vége magamon kelek fel az ágyról, hogy utam egyenesen a fürdő felé vezessen. Minden szobához ugyanis külön fürdő, és egy kisebb fajta konyharész tartozik, külön a diákok részére kialakítva. Magyarán úgy, hogy még véletlenül se robbantsuk fel valamit, vagy éppen valakit…
*********
Reggel az óra csörgése ébreszt, pontban fél kilenckor. Álmos szemekkel kutatok a zajforrás után, majd ahogy azt, az éjjeliszekrényről leverem és nem mellesleg elhallgattatom furcsa nyögés kíséretében esek vissza a párnák közé. Fel kellene kelni… De valahogy ebben nem igazán vagyok otthon. Nem egyszer kaptam már meg, hogy mennyire lusta tudok lenni reggel, na meg mennyire lassú is... Ezért is örül a fejem most, mert a válogató csak délben veszi kezdetét, ami azt jelenti, hogy még bőven van időm elkészülődni.
Egy óra múlva tisztán, üdén, hajszál egyenesre bealított hajjal lépek ki a fürdőből. A meleg pára szinte csak úgy kúszik utánam.
A narancs színű fal bal oldalát elfoglaló, magas kétajtós szekrényemhez lépve, melyben ruháimat tárolom, jövök rá, hogy most vár rám csak igazán nehéz menet.
Mit vegyek fel?
Egyáltalán ilyenkor miben illendő megjelenni? Ing, esetleg valami vászonnadrág… Nem, az kizárt! Abban lehetetlenség táncolni. Akkor valami kényelmesebb? Vagy sportos ruházat? Most komolyan úgy festhetek, mint valami lány… - szökik fel egy mély, nehéz sóhaj.
Végül egy fekete bőr, enyhén tapadós szaggatott nadrág mellett döntök, majd ahogy a hozzá passzoló hófehér, enyhén kivágott, oldat láncokkal tűzdelt pólót is megtalálom, fel is kapom magamra a kiválasztott darabokat. Kiegészítő gyanánt egy pár lánc, a csuklómra egy fekete hajgumi és kész is vagyok. Kicsit merész – vizslatom az összehatást az egész alakos tükörben. Mindegy. Nem fogom magam meghazudtolni, bárki is legyen a fickó, kinek meg kell felelnem.
Dél előtt negyed órával már a helyszínen is vagyok. Hihetetlen mennyi ember, na meg fotós gyűlt össze. A tömegben egy pár ismertebb arcot is felfedezek, amin nem is kicsit csodálkozom el. Aprót nyelek, majd ahogy a „biztos jó helyre jöttem?!”, és „megéri ez?!” kérdések is felhangzanak bennem, erőt veszek magamon és a stadionba lépek. Ha kint sok embert véltem felfedezni, na akkor itt, kétszer annyival találkoztam.
Melegítek, nyújtok, hajamat felfogom, majd amikor sutyorgás támad, kilesek az emberek háta mögül és ekkor pillantom meg őt… Na ne! Csak nem?! Ez nem lehet…
Az első sokkhatás után jobban szemügyre veszem őt.
Kim Choi JoungHyan az ünnepelt sztár áll előttem teljes életnagyságban. Padlizsán színű haja, nem kicsit lep meg, de egyébként furcsa mód neki mégis nagyon is jól áll. Arca férfias, kisfiús vonásokkal tarkítva, mégis érezni a belőle áradó férfias erőt. Magas, magasabb mint hittem. A fotókon alacsonyabbnak látszott. Talán 185-190 centiméter körül lehet. Hát, van egy szintkülönbség – húzom a számat.
Révedésemből mély hangja ránt ki, ahogy mindenkit tájékoztat a fordulókról és a versenyről is egyben, amikor pedig lelép a színpadról egy mély sóhaj kíséretében tudatosul bennem: Mindnet meg kell tennem, hogy én nyerjek. Innentől, ez már nem játék…!
- Leeteuk Youngwooni. – Hangzik fel aztán a nevem. Idegesen lépek színpadra, láttam mennyi ember esett ki, köztük egész híres emberek is. Sőt, volt olyan, akit már az első két sor után megállított. Egy biztos, ez az ember nem kicsiben játszik…
A színpadon illendően meghajolok előttük, majd ahogy elmondom a szám címét is és az előadó nevét, akitől éneklek fel is hangzik a dal első üteme a fülemben. Onnantól pedig nincs megállás.
A félelmem a múlté. Csak a zene a tánc és én létezünk. Kizárom a körülöttem lévő embereket, a zsűrit, őt magát és csak élvezem, hogy a színpadon állok, hogy azt tehetem, amit legjobban szeretek csinálni.
Bár kíséret nincs, szinte eggyé válok a dallal, majd ahogy már érzem, hogy közel a szám vége hirtelen mindennek vége szakad. Egyszerűn megállít…
Ijedten nézek a gesztenyebarna szemekbe, várva a kiosztást, de ehelyett csak annyit mond,
- Bent vagy.
Hitetlenkedő arcomat látván mosolyra húzza az ajkait, majd biccent a fejével, hogy ideje lenne megszólalnom, vagy legalább lejönnöm a színpadról, hogy a sorban utánam lévőknek még esélyt adjak.
Remegő lábakkal lépdelek lefelé, majd az egyik széken helyet foglalva (jó hátul) fújom csak ki magam. Hihetetlen… Bent vagyok! Igaz, hogy csak a második fordulóban, de bent vagyok. És ez a lényeg.
Az utánam következők nem kötik le túlzottan a figyelmem. Sőt… Szinte lassan rosszullét kerülget attól a sok bájos vigyorú embertől, akik imponálás gyanánt tőle adnak elő számot… Persze az ő előadásuk meg sem közelíti JoungHyan tudását.
Végül csupán három ember jut még tovább a második körbe. És érdekes mód mind három fiú. Körülnézve a továbbjutókon veszem csak észre, hogy lányokat nem is engedett bekerülni. Furcsa… Pedig elég szép számmal voltak, és némelyikük, elég tehetséges is volt…
- Rendben – hangzik fel ismét hangja, ahogy felénk fordul. – Kérek minden tovább jutót fáradjon a színpadra.
Mindenki feláll, csendben szó nélkül tesszük, amit kér, majd felsorakozván a színpad közepén várjuk az ítéletet.
- Először is gratulálok nektek – mondja mosolyogva. – Ügyesek voltatok, de van még mit fejlődni – itt lopva rám pillantott. – Ennek ellenére titeket, nyolcatokat már most nagy taps illet, de… Most jön a neheze – az előbbi kedves tekintetnek nyoma vész, helyét határozott, hideg pillantás váltja. A vonásai megkeményednek, ahogy végignéz rajtunk.
Kezdek zavarban lenni…
- Akik közül most itt álltok - kezd neki lassan. – csak egy juthat tovább, de tudnia kell annak az egynek, hogy ha megnyeri, akkor a velem kötött szerződés öt hosszú évre meggátolja minden fajta szóló lehetőségét. Beleértve a pop, a rock, minden jellegű zene, a filmipar, a reklám ipar, vagy akár a helyváltoztatás lehetőségét. Egyszóval… Mindent!
Kisebb fajta döbbenet fut végig az embereken, nem kissé rajtam is. Ha úgy számolunk, akkor én vagyok 19, de a többiek javában taposhassák már akár a huszonkettőt is. Ami azt mondja, 27 éves korukig vele kellene dolgozniuk minden fajta szólókarrier hiányában… Ami lássuk be, nem igazán kedvező feltétel… Sőt! A lehető legrosszabb.
Koreában nagy hangsúlyt fektetnek a fiatal előadók keresésére, minél jobb kiállású és fiatalabb, annál inkább eladható az ember… De igy?! 27, 28 évesen mit kezd magával az ember?! Harmadrangú előadó válhat max belőle… De még az sem biztos.
- Bármily, a szerződésben foglalt kritérium megszegésének esetén azonnal felmondunk neki és nem kis pénzösszeget hajtunk be rajta. Nos, ki vállalja igy?! – nézett végig rajtunk ismét.
- Maga meghibbant – vált dühőssé a mellettem álló, magas barna hajú fiú hangja, majd lenéző tekintettel közelebb lépett a színpad széléhez. – Csak nem vakvágányra futott a nagy karrier? Azért ennyire kétségbeesett és ad ilyen szabályokat? – kérdezte, mire nem csak én, de a többiek is meglepődtek. Mondjuk, jogos…
- Tudod, a magad fajta kis senki még örülne is egy ilyen ajánlatnak – válaszolja JoungHyan, s bár mosolyog, szinte hideg futkos tőle a hátamon.
A barna hajú még mond valamit, majd felszegett állal levonul a színpadról, nem sokkal később követik is őt a többiek, míg végül csak én állok a színpadon… egymagam.
Nos most mi lesz? Mibe keveredtél már megint Leeteuk? Ha apa ezt látná…
- Akkor csak te maradtál – hoz vissza a jelenbe a hangja. Aprót nyelek…
- Én… Én nem tudom, hogy…
- Várj!- int le. – Előbb kérdeznék valamit tőled, ha nem bánod… Miért akarsz mellém kerülni? Vagy, miért akartál egyáltalán?
- Nem akartam – vágom rá, talán túl gyorsan is. – Nézd – veszek egy mély levegőt aztán. – Azt sem tudtam kinek a válogatására jövök, amíg meg nem láttalak. Felismertelek. Azaz, rögtön felismertelek, hisz még is csak te vagy Korea egyik legfényesebb csillaga – javítom ki magam.
- Akkor ezért maradtál? Miattam? – kúszik vigyor ajkaira.
Lekicsinylő pillantást kap csupán jussul. – Azt nem mondtam, hogy számomra is te vagy a legnagyobb csillag.
- Felválták a nyelved öcsi – lépdel lassan felém, tekintetét egy pillanatra sem veszi le rólam.
- Probléma? Mert nekem nem… - feleselek vissza. Sosem szerettem, ha megszabják mit tehetek és mit nem. - És különben is, nem én szabtam idióta feltételeket.
- A szerződés? Ugyan… Csak vicc volt. Még meg sincs írva… - vonja mega a vállát.
- Hogy mi? – Sokkolok le. – Akk... akkor miért?
- Mert nekem olyan ember kell társul, aki nem csak miattam, a hírnév miatt lépett erre az útra. Én felkínálom a dicsfényt, felkínálom a rengeteg rajongót, a pénzt, az emberek imádatát, de ezért cserébe el is várok valamit – áll meg közvetlenül előttem. – Az ember, aki a partnerem lesz, szívből szeresse a zenét. Teljes átéléssel adja elő az adott dalt. Amikor téged megláttalak, azt hiszem megtaláltam, akit kerestem. A kérdés csak az, hogy el e vállalod?!
- Ezt ú... úgy érted, hogy én… Mármint, hogy én…
- Leeteuk Youngwooni, gratulálok! Te győztél. Nos, elvállalod, hogy a partnerem leszel? – nyújtja kezét felém, mire én ledöbbenve, és nem mellesleg boldogan nézem hol őt, hol a felém nyújtott karját.
Szerkesztve Kaira által @ 2012. 07. 01. 00:15:06
|
| Nanami Hyuugachi | 2012. 06. 26. 11:04:58 | #21721 |
Karakter: Kim Choi JoungHyan
Megjegyzés: Leeteuk-nak
Az ember egy idő után megunja az egyedüllétet, még ha szereti is azt. Főleg, ha a magán életben is magányos. Szóló énekesnek jó lenni, hisz akkor azt csinálsz, amit akarsz. Főleg a színpadon. Nem kell senkivel sem összeöltözni, összhangban lenni, magad vagy, és a közönség is csak rád figyel. Viszont ha lejössz a színpadról, senkinek sem tudsz gratulálni, hogy ügyes voltál. Nem tudsz senkihez sem odamenni, megölelgetni, megszeretgetni. Valamilyen szempontból jó a magányosság, de valamilyenből nem. Ezért is keresek magam mellé egy társat, akivel jól kijövök, nem rossz táncos, és főleg nem rossz énekes!
Nem szeretem az olyanokat, akik túlzottan is el vannak szállva maguktól, és csak maguknak akarják a színpadot. Nem nagyon szeretek női partnerrel együtt dolgozni, hisz mi két külön világ vagyunk! Sokkal inkább a férfiakhoz vonzódom a fellépő és a magánéleti társnál is egyaránt. Nem szeretem a nőket! Undorodom tőlük. Ráadásul, hogy lefeküdjek egyel, abba aztán még bele gondolni is rossz.
Reggel fáradtan kelek ki az ágyból. Alig aludtam az éjszaka valamit is, mivel késő értem a szállásra. A koncert nagyon jól sikerült. Telt ház volt, és még ráadásul vissza is hívtak, hogy legyek még fent a színpadon. Mivel készültünk erre, nem volt nagyon váratlan. Plusz még utána a fényképezkedés, autogramosztogatás és az interjúk. Sűrű és fárasztó napom volt. Megszoktam már ezt a fajta életet, így rutinosan megyek be a fürdőbe és nyitom meg a hideg vizes csapot. Egy kicsit felébredek, és nem vagyok már olyan álmos, mint voltam. Gyorsan megfürdök, és felöltözök.
Ma lesz a válogatás, ahol kiderül, hogy ki lesz a duett partnerem. Szerencse, hogy a „zsűriben” nem csak egyedül vagyok. Benne van az egyik legjobb barátom, akire mindig számíthatok, úgyis megmondja az igazat. Valamint benne van menedzserem is, aki amióta ismerjük egymást, úgy szeret, mintha a fia lennék. Mindkettejüktől, mindig megkapom a kegyetlen és néha fájó igazságot. Ezért is szeretem és tisztelem őket.
Miután felöltözök, megyek a számomra előkészített limuzinhoz. A következő koncertem helyére visz, ami egy hatalmas stadion. Csak 5 hét múlva lesz a koncertem, de már is elkelt az összes jegy. Úgy fél óra múlva már ott is vagyunk. Az újság írók és a fotósok, már ott hemzsegnek. Nem tudom, hogy voltak képesek ilyen rövid időn belül kinyomozni, hogy hol lesz a meghallgatás. Ezek a vérszívók semmit sem tisztelnek.
A meghallgatásra több híresség is eljön, mivel azt hiszik, hogy attól, hogy ők híresek, nagyobb az esélyük, mint a kevésbé, vagy szinte egyáltalán nem ismert előadóknak. Pedig óriásit tévednek, mivel nemhogy nagyobb, talán még kisebb esélyük van. Nekem valaki olyan kell, aki kevésbé vagy alig ismert, de a hangja az-az első pillanattól kezdve elbűvöl és élvezet lesz hallgatni.
Miután megérkezünk, kiszállok a limuzinból és néhány pózer kép után, megyek csak be a stadionba. A színpadon, ahol a koncert is lesz és én fogok majd ugrálni, ott fognak felállni az énekesek. Mi pedig a színpad legvégén vagyunk. Ez a meghallgatás abból áll, hogy mikrofon nélkül illetve mikrofonnal milyen hangjuk van. Persze egyiknél sem lesz zenei kíséret. Akik itt megfelelnek, azok jutnak tovább a következő fordulóra, ami szintén ma lesz, csak éppen ott egy általuk kiválasztott dalt kell előadniuk, szintén zenei kísérlet nélkül.
Bemegyek a stadionba és egyből a színpadhoz megyek. Ott már az embereim dolgoznak a hangosításon és a színpad előtt már ott állnak a meghallgatásra várok. Picit elmosolyodom, hogy mennyien jelentkeztek, de nem nagyon látszik.
- Kész a hangosítás, Hyung! – jön oda az egyik hangosító emberem.
- Rendben, köszönöm. – válaszolom én és felmászok a színpadra, majd kezembe veszem a számomra kikészített mikrofont. – Figyelem! A válogatás elkezdődik, amint lemegyek a színpadról. Névsor szerint fogunk haladni. Ahogy elénekelted a dalt, megtudod, hogy bejutottál a második fordulóba, vagy nem. Ha nem, akkor azonnal ki kell menned a stadionból. Ha igen, akkor a színpad előtti székekre ülsz le. Ha valaki akadékoskodik, akkor az automatikusan ki lesz zárva! Csak egyszer fogom mondani a soron következő nevét, ha nem jön, az is automatikus kizárást vonz maga után. Halkan lehet rá készülni, zenét lehet halkan, fülhallgatóval hallgatni, hogy rá készülj, de beszélni, hangoskodni nem lehet! Értve vagyok? – kérdezem a végén.
- Igen! – felelik egyszerre.
- Rendben, akkor az első kör abból áll, hogy zenei kíséret nélkül, először mikrofon nélkül, aztán mikrofonnal fogjátok elénekelni ugyanazt a dal részletet. Értve? – kérdezek ismét.
- Igen! – felelik ismét egyszerre.
- Jól van, akkor kezdjük.
Mondom és a mikrofont magammal víve, leülök a helyemre. Mondom az első nevet és ő már jön is fel a színpadra. Az első 50 ember közül mindössze 4-en jutottak tovább, akik tényleg megérdemelték, hogy ott legyenek. Megy tovább a sor, míg egy érdekes fiúcskához érünk.
- Leeteuk Youngwooni. – mondom bele a mikrofonba, és fel is jön valaki.
Úgy 175 centire saccolom, de fogalmam sincs, hogy mennyi lehet. Az látszik, hogy az én 190 centimnél jóval alacsonyabb. Hófehér és valószínűleg selymes arcán ott ül egy kedves kis mosoly. Mandulavágású, éjfekete szemei csillognak az élettől, örömtől. Haja leér a válláig és egész divatosan van vágva. Haja is, csakúgy, mint szeme, fekete, mely most össze van fogva, ám azonban elől, a frufru része így is rakoncátlanul a szemébe lóg. A frufruja mellett, oldalt is kilóg egy-két rövidebb tincs. Ám még így is olyan, mint egy csábító démon, aki arra vár, hogy becsábítsa áldozatát az ágyába és egy szenvedélyes éjszakára csalja. Mozgása kecses, és könnyed, mint aki már régóta táncol. Lehet látni rajta, hogy szalagjai megnyúltak és lazák pont, ahogy egy jó táncosnak lennie kell. Szerintem könnyedén meg tudja csinálni a spárgát, vagy valamilyen extrémebb ugrást is. Öltözködése egy kicsit nem megszokott, főleg nem meghallgatásra, de nagyon tetszik, hogy ennyire merész volt és bevállalós. Egy fekete bőr, rá simuló, tépett nadrág van rajta, amin a combrésznél láncokkal van díszítve. Ehhez egy nem bekötött cipőfűzőjű bakancsot vett fel és egy fehér, szintén egy kicsit megtépázott, láncos pólót.
Amikor megáll a színpadon, picit meghajol, majd bemondja a szám címét.
- SHINee-ból Taemin – I love you.
- Hm… érdekes! Jó választás! – mondom a mikrofonba, és bólintok, hogy kezdheti.
|
|
